Nem volt egyszerű eljutnom a lesig. Mármint csendben megtenni azt a kétszáz métert. Igaz, a patak széle le lett kaszálva, de a maradék száraz torzsák úgy ropogtak a talpam alatt, hogy azt még egy süket ember is hallotta volna. Szerencsére, a szarvasok rám sem hederítettek, igaz ehhez egy kis cselt is bevetettem. A bőgőkürttel olykor -olykor  egy kereső bika nyekergését utánoztam, sőt, a bokrokra jó nagyot rávágtam, ahogy az "bikáéknál" szokás. Jól játszhattam a bika szerepét, mert ahogy a lesre felértem, már egy tehén ballagott  felém. - Nono kislány, házszámot tévesztettél - az udvarlód nem én vagyok.

Még a pipámat sem tudtam beizzítani, máris megjelent egy fiatal bika, három tarvad-dal. No legény, neked hamar kijutott a jóból - morfondíroztam. Aztán olyan forgalom lett, hogy csak kapkodtam a fejem. Két fiatal "lombár" bika jött le a patakhoz inni,  de ha már a vízben álltak, akkor meg is fürödtek benne. Ha jól számoltam, öt helyről szólt a bőgés, jöttek-mentek a kisebb nagyobb csapatok, nem győztem távcsövezni őket.

Észrevétlenül szaladt el az idő, sajnos már hamar sötétedik, ezért a nyolc órás harangszónál, már az autóm felé baktattam, ugyan olyan módszerrel, ahogy idefelé jöttem. Bőgés, csapkodás stb.

Csodás élmény, szívet melengető dolog a szarvasbőgés, de egy esti telefon, amiben keddre gerlézni hívtak - legalább akkor izgalmat okozott.

Kinek a pap, kinek a papné - a mondás szerint - nekem meg mindkettő.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.