Széchényi Zsigmond - azon kívül, hogy a naplószerű leíró irodalom úttörője volt, és ilyen minőségében azóta sem túlszárnyalható - írásaiban, még csak utalás szerűen sem panaszkodott a körülményekre, a mostoha időjárásra, szomjúságra, éhezésre, a szúnyogokra, legyekre. Ezeket a vadászat természetes hozadékának tekintette, szót sem vesztegetett rájuk.

Honnan is jutott ez eszembe? Hát onnan, hogy a legutóbbi Mátrai muflonozásom leírásakor, a szelet és hideget olyan drámaian írtam le, mintha az lett volna a lényeg, hogy fáztam, nem pedig a sok muflon látványa és annak az egy kiválasztottnak az elejtése.

Hát igen, az elkényeztetett nemzedékek, vagy helyesebben elkorcsosult Nimródok, már tobzódnak a technikai újításokban, már minden ruha fűthető változatban is elkészült,  a csizmától a sapkáig. Jómagam még csak ott tartok, hogy a hideg ellen minden létező ruhát magamra húzok, plusz a leszsákot, amiben egy frissen bepólyázott múmia mozgásterét élem át, ráadásul még a puskám vállhoz emelése sem egyszerű. 

A tegnapi fácánvadászat  - egyébként a szezonzáró - is úgy kezdődött, hogy a sok pulóver és kabát olyan Michelin babaszerűt csinált belőlem, amiben nem fáztam ugyan, de lőni képtelenség volt. Ennek eredménye lett két hibázás. Miután a gyaloglás szépen termelte a meleget, amitől egy pulóver feleslegessé vált, már a puska is jobban bekerült a helyére, a madarak estek szépen. 

A havas táj, a téliesen pislákoló Napfény, a szépszámú fácán - méltó búcsút varázsolt a tél utolsó napjára. 

Micsoda cinizmus az időjárástól, hogy mára - a tavasz első napjára - rekord hideget és barátságtalan ködöt borított a falumra. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.