Gondolom nem vagyok egyedül a félelmemmel, amikor vihar közeleg. De abban már szinte biztosan, hogy a vihar jöttét jelző távoli dörgésre úgy rohanok haza, mint kiscsirkék a kotlós alá, ha héja kering felettük. Mondhatnám hogy atavisztikus ösztön, az ősember is félt a villámlástál, biztos jó oka is volt rá, éppen úgy, ahogy nekem, egy fiatalkori vadász emlékem miatt. 

A Besenyszögi határban anno, rizsföldek terpeszkedtek.ameddig a szem ellátott, víz és víz a bennük kelő rizs-szálakkal. Jó kacsázós hely volt, mentem is gyakran. Egyik alkalommal váratlan vihar csapott le, kőrben mindenütt vilámlott, én meg ott álltam a villámok közepén, mit egy villámhárító.Puskát "elfektettem" mint egy engedelmes kutyát én meg tőle távol, lefeküdtem a vizes rizsgátra és vártam a halálos csapást. 

A csapást megúsztam, de a frász bennem maradt. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.