Mindenkinek Boldog Békés Karácsonyi ünnepeket kívánok.

Elmondanám, hogy nekem a Jézuska könyveket hozott.

Szerintem, a legszebb, a leghasznosabb ajándék.

Amikor már egy meleg szobában ülve e-mailen keresztül is rendelhető bármilyen könyv, akkor mondhatni - kis képzavarral - hogy az olvasás élvezete házhoz jön.

Hát élvezzük a felkínált dolgokat.

 Lassan kitörlöm a könyvem "kedvcsinálóját", azokat a töredékeket vadászatról lovakról, meg egy kicsit magamról, amik folytatása a könyvben megtalálhatóak.

Viszont egy igéretem betartom.

A könyvem hátoldalán - ajánlásként - egy versike lapul, igértem, hogy ide leírom.

Ime:

Hatlábú lettem, visz a kutyám reggelente.

Fajtája vizsla, magyar és Berci a neve.

Ha pisil, lábát felemelve teszi,

Így próbál, minden neki tetszőt megjelölni.

Kezdetben úgy volt, én futottam, ő követett,

Gazdám megállj! Még kiköpöm a belemet !

Vedd már lassabbra, könyörgött a szeme,

Hozzá nyálasan fityegett arasznyi nyelve.

Lassult a tempóm, futásból séta lett,

Lábaimnak az öregség semmi jót nem tett,

Most már kutyám biztat, hetykén előrefutva,

Gyere gazda, gyere, ne légy olyan lusta.

Naponta járjuk az utat, szinte ugyanazt,

Utunkba kerül fatörzs, bokor, giz, meg gaz,

Először beleszagol, majd megjelelöli,

Ami izgató és kell neki, szép sorjában lepisili.

Szelíd kutyát faragtunk a farkasból,

Akkor vegyünk is példát, állati jómodorból,

Ne cívódjunk, legyen egyszer már béke,

Ember az embernek farkasa ne legyen végre!

Kutyám ötletet ad, több mint villanásnyira,

Szerényen megjelölni, ami fontos számomra,

Csak azt vizelem körbe, ami igazán fontos nekem,

Ahogy teszi azt, békeszerető ebem!

A versem harmadik versszakának első momdata el lett írva, "más" helyett, "már" passzol oda.

Azért még szerencse, hogy nem tömegek kritizálták az elírást.

Végén a lényeg ! (Ez a címe!)

Harmatos füvön szaporán csúszok,

Kelő napban, fényben kúszok,

Lelkemben gyönyör honol,

Nem lehet baj, semmi komoly.

Utam vége pánikba torkollt,

Fű elfogyott, lett valami nyom,

Ami mély, száraz és halálos,

Nem fogok átjutni, az már biztos.

Talpam meginog, az árokba zuhanok,

Testem rándulna vissza a házba,

De más nincs idő az okoskodásra,

Életem a tét, most ez hoz lázba.

Valami óriás áll fölém, csak érzem,

Mert a csápom a látószervem,

Kezébe fog, átvisz az úton, 

Buta csiga, eltévedtél, hallom! 

Azon a képen, ahol egy kamera mögött beszélek a nálam két fejjel magasabb riporter felé, éppen egy kérdés hangzott el, a vadászok mai helyzetével kapcsolatba.

Először majdnem kimondtam tömören, hogy szar, de meggondoltam magam.

Annyit mondtam azért a mundér becsülete védelmében, hogy jó lenne, ha már nem minden környezetvédő vadász, de minden vadász környzetvédő lenne.

A közeledésnek ez, az egyetlen módja.

Jelentem, az író olvasó találkozót túléltem, szinte jó volt.

 Galád módon, a könyvemről, a könyvemből nem beszéltem, nem idéztem, egyik ismerősöm mondta, hogy ez egy marketing fogás, aki olvasni akarja, vegye meg.

A találkozón egyik  - még nálam is korosabb - hallgató felvetette, hogy most ő semmivel nem tud többet a könyvemről,mint eddig, akkor most megvegye, vagy ne vegye. Zárójelben jegyzem meg, egy rendkívül módos emberről van szó.

Mondtam neki, hogy Miska bátyám, szerintem nyugodta vegye meg, olvassa el és ha nem tetszik, visszavásárolom.

A közönségnek nagyon tetszett a válaszom.

Jobb nem jutot eszembe

Van valakinek jobb ötlete?

No azért még egy kis kedvcsináló a könyvemhez.

A hátsó borítóján lévő verset is én követtem el, nem mondhatom, hogy erős felindulásomban, mert inkább lenyugodott vadász-életútam termékeként született.

Nagyratörő vágyak  csendesedőben, a vadászat mára már csendes szemlélődés lett, kivéve, ha fácánvadászaton veszek részt. Imádom, amikor szépen. magasan szállnak a kakasok és egy-egy pazar lövésre aláhull a madár.

Igazából apróvad vadászatokon érzem jól magam. A nagy gyaloglásokat is szeretem, milyen jó, egy ilyen sportos nap után beleülni a fotelba és egy pohár forraltbor mellett elmesélni a történteket.

Nem akarom megsérteni a lesen órákat ücsörgő "kollégáimat, de egy 25-30 méterre kiszórt kukoricán eszegető disznó kilövése, csak célbalövés.

Nincs mögötte teljesítmény, csak akkor lehet hibázni, ha a jagdfieber "rázza" a puskacsövet.

Lehet, hogy most egy-két nagyvadast megbántottam, de állok elébe, beszéljük meg!

A verset majd legközelebb!

Dunaszekcsőn író olvasó találkozó volt a 2008 november 25-én este itt készült az alábbi kép is bővebbet ha kicsit lesz időm...

Könyvem, az „Eb a vadász, kutya nélkül” címet viseli, ami ugye egy közismert vadász közmondás és kutyákon kívül, lovakról és jómagamról szól, ha ez utóbbit nem veszik nárcisztikus magamutogatásnak.

A vadász "pályafutásom" édesapám mellett kezdődött, hajtói minőségben.

Édesapám "sajátos" humorára jellemző, hogy amikor kérdezték tőle, te Pista,  miért nem tartasz kutyát, akkor erre az volt a válasza, mert a gyerek is jól hozza a lőtt fácánt és nem rágja.

Alkalmas voltam ezen kívül, a bográcsaban rotyogó nyúlpaprikás kevergetésére, a nálamnál nagyobb fakanállal. Egészen jól megtanultam egy fa lócán aludni, miközben hajnalig szólt a nóta.

Belátható, ha mindezek után is vadász akartam lenni, akkor, vagy bolond voltam, vagy a gének "üzenetének" nem tudtam ellenállni.

Szeretnék bemutatkozni az olvasónak.

Dr.Acél Csaba vagyok, barátaimnak egyszerűen  Doki!

De nem a civil foglalkozásom - ami fogorvos - ihleti az írásaimat, hanem a hobbym, vagy már inkább szenvedélyem, a vadászat. 

Közel ötven éve vadászom, amiből az is kiderül, hogy "kenyerem javát" már megettem.

Azt szoktam mondani önmagam védelmében, amikor olyanokkal hoz össze rossz sorsom, akik  ellenzik a vadászatot , zárójelben jegyzem meg,mindenkinek szíve joga, hogy nekem a génjeimben volt kódolva a vadászat.

Ésesapám és Édesanyám is vadászott, amíg az ötvenes évek politikája ki nem vette  kezükből a fegyvert, amit azután soha többet nem adott vissza nekik.

De korábbra visszamenve, anyai Nagyapám is vadászott, kicsit vehemensebben, mint ahogy szokott volt, ami azt jelentette, hogy kocsmából indultak és ott is értek véget a vadászatok, ami Nagynyám igazi ellenszenvét vonta maga után.

Hab a tortán az volt, amikor hajnaltájban, enyhén kapatos barátaival hazaállított és nagyot rikkantott: Rózsi, palacsintát ennénk!

Rózsi, a nagyi volt!

Akkoriban emancipáció nem lévén, "Rózsi" felkelt és sütötte a palacsintákat.Na, ezt a típusú vadászat- ellenességet még én is megértem.

Szerencsém volt, hogy hat, vagy hét éves koromig Apámmal járhattam vadászatokra.

De erről, majd legközelebb!

Rögtön az elején elnézést kérek azoktól, akik szeretik térben és időben elhelyezni az olvasottakat és valamennyire átlátható, követhető időrendbe felfűzni az eseményeket, ha már az „elkövető” nem tette.
Bajban lennék, ha meg kellene határoznom, milyen elvek alapján sorjáznak a leírtak, mert sem időrendbe, sem kutyafajták szerinti besorolásba nem lehet írásom belegyömöszölni. Történeteim ágas-bogassága nem tűri a skatulyát.

 Csak a kisember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt, mondom biztatásként. Olyan műfaji kategória nincs, vagy nem tudok róla, attól persze még lehet, hogy van, miszerint nekem mindenről eszembe jut valami, mint a könyvbéli derék Svejknek a „Kehelyhez” nevű Prágai sörözőben, aki azért is beleillik kutyálkodásomba, mert ha éppen nem sörözött, akkor pedigrét hamisított korcs kutyáknak. Mondhatni, megvetette egy napjainkban is jövedelmező üzletág alapjait. A kocsmabéli légyszaros uralkodói kép felemlegetése most erősen áthallásos lenne, ezért inkább hagyjuk  

A történetekben hol húsz éves vagyok, majd váratlanul háromszor annyi és ezen utóbbi, nem sok jóval kecsegtető életkor egyik sajátossága a nosztalgiázás, anekdotázás. Persze még mindig jobb, mint a panaszkodás, vagy a siránkozás. A test orvosilag is jegyzett amortizálódását, a szaporodó zárójelentések jelzik, a lábon áthordott nyavalyákat már nem is számolva. Csak a test öregszik, a lélek nem – mondják.
Ettől még nem lett könnyebben elviselhető a dolog. Sőt. Néhai belgyógyász professzorom klasszikussá kinövő mondása jut eszembe: „Istenem, ha már a képességemet elvetted, legalább a vágyaimat is vitted volna.”  
Még biztos nem volt öreg az, aki ezt a korszakot szépnek titulálta. Csak egy-, egyetlen egy olyan dolgot kéretik mondani, ami szép benne. Isten áldása, hogy csak az idős korból lehet az ifjúkorba visszarévedni és nem fordítva.  


 Azt hiszem semmiféle jelentősége nincs, hogy nyúlfarknyi rövidségűnek tűnő életem melyik szakaszából valók a történetek, sokkal lényegesebbek a főszereplők, a kutyák és gazdáik, illetve számomra tanulságos kapcsolódásaim kutyáimhoz.

Ezennel letudtam az epilógust, jöhet a „sűrűje”.
 

Szerencsés vagyok, hogy lassan ötven éves vadászmúltamban a kutyák, a kutyáim, állandó és hűséges kísérőim, barátaim voltak, vannak. Olykor az én hibámból, mea culpa, máskor valami szerencsétlenség miatt veszítettem el ideje korán négylábú társamat, de jó pár kutyám tisztes öregkort megélve, jámbor méltósággal szenderült jobblétre. Nagyon nehéz, egy kutya elvesztését feldolgozni, méltó módon és helyen eltemetni. Nem kedvelem a keresztekkel megjelölt „csicsás” kutyasírokat. Porból vétettünk és porrá leszünk, kutyáink is, mi is, kerüljünk oda, ahová valók vagyunk, az emlékeket pedig nem fejfára kell vésni.
  Ha egy jeles ember meghal, szebb szóval eltávozik, méltatják életét, mit tett, ha egyáltalán tett valamit. De mit véshetnénk kedves kutyánk fejfájára? Hiszen nekünk, embereknek életünk van, amit Isten adott, a kutyáknak sorsuk, amit mi, emberek adunk nekik. A kutyának az ember az Istene. Sorsa olyan, amit szerencséje rámért. A halála is.
 Jó sorsa volt, mert szerencsés volt. Ez lenne a legszebb sírfelirat.  
Erről lesz még szó, de előbb essen szó a lovakról, mert nálam a kutyák, lovak egyformán becsben voltak.