A csípős hajnal fehér fátyolt húzott a háztetőkre, a szabadban parkoló autókat úgy felöltöztette, mintha karácsonyfa díszek lennének. A szép idő reményét a Duna felett kelő Nap vörös sugara adta, a hideg ellenére a melegség érzését sugallva. Ez már csak szép vadásznap lehet - hiszen a Teremtő a kedvemben járt - mert a fagyos talajon nem kell gumicsizma és az nekem, illetve a lábamnak egy jókora könnyebbség !

Másfél órás autópályán autózás után értünk a "tetthelyre", ahol már többször is megfordultunk, mindíg szép terítékkel zárva a napot. A sültkolbászos reggeli és a csipetkés harcsapörkölt ebéd közé nem akármilyen vadászat "szorult", mert 21 fácán terítéke mellett emltünk kalapot.  

Nem szeretném ennek a vadászatnak az ízét odakozmálni, de valami idekívánkozik. Nem is éppen a magunk védelmében, ugyanis arra nincs szükségünk - hanem egy internetes hírre kell reagálnom, bevallom nem kis haraggal. Ez a hír arról szól - természetesen a magukat természetvédőnek tituláltak tollából - hogy"jótékonysági vadászat címén gyilkoltak a vadászok."

Valóban fácánokat lőttek a vadászok - nem kevés pénzzel beszállva a jószándékú kezdeményezés ügyébe - ami kórházaknak lett felajánlva. Kedves "zöldek" ! Ezek a fácánok mesterségesen neveltek voltak, éppen úgy ahogy a boltban vásárolt csirkék, pulykák ,kacsák is -  így a lelövésük csak olyan és akkora büntett", mint az üzemi baromfiak leölése és feldolgozása ! Talán erre is gondolni kéne, amikor valaki letörli a zsírt a szája széléről.

Credómhoz ragaszkodva  -miszerint csak a jó hír az igazi hír - már több toporgást bírt a lábam, mint legutóbb, így a lőtt maradak száma is megduplázódott !!

Egyből kettő lett !

,Év-értékelőt, csak a "nagy emberek" szoktak tartani - halkan megjegyezném, minek? A közélet, illetve közérzet értékelését ránk, "közemberekre" kellene bízni, ugyanis az a jó, ami a legtöbb embernek jó ! Ilyen egyszerű. 

A vadászati év summálása más dolog, egy kis visszatekintés, egy kis nosztalgia, amit szívesen teszek, bár magában rejt egy kis szomorúságot, mert minden elmúlt évvel, a várható rövidül. Ráadásul mintha felgyorsulna minden, még el sem múlt at egyik év, már ott toporog a sarkában a következő, ahogy a költő mondaná, "elszállnak az évek". 

Nemrégiben hallottam egy mondást idézni Feleki Kamilltól, a csodás színésztől, egy emlékműsor keretében  -  az én korosztályom fülében még ismerősen cseng a dal, amit utánozhatatlan raccsolással énekelt  " szivem s z e h e t, valóság ez nem álom...stb"  - aki arra a riprteri kérdésre, hogy miként telik egy napja, ezt válaszolta: "Reggel felébredek, elkezdek valamit keresni és HUSS, már el is ment a nap !"

Valahogy nekem is ilyen Huss gyorsasággal telt el az év, amiben voltak felejthető dolgok is, de most vadász évet értékelek, amire jó visszagondolni. Az évet háromnegyed úton kettévágta a lábam reparálása - ahogy autószerelő haverom mondta, új féltengelyt kaptál doki - így a szezonom, műtét előtti és utáni részre oszlik, aminek izgalmasabb része az utóbbi. Ugyanis ez arról szól, hogy az akarat és szenvedély, felül írja-e a testi gátakat.

És ezzel rákanyrodnék a tegnapi napra, amikor fácánoztunk és nem remekeltem - hogy finoman szóljak. Egy kicsit túlbecsülve önmagam, egy olyan zsombékos területre merészkedtem, ahol ép lábbal sem egyszerű a botladozás. Nem könnyű kimondani, hogy ennyit bírtam nem többet. Nem is mondtam, de látszott. 

Azért a vadászat végefelé egy sikeres lövés összejött, ahogy mondani szoktuk, meglett a "becsület-kakas ".

Új év, új bizakodás, ennél már csak jobb lehet, így letettem a tervemről, hogy egy időre leteszem a puskám.

De a barátok ezt nem is engednék !

Hát elmúlt ! Pedig mennyire vártuk, mennyit készültünk, mennyit költöttünk - sokan erőn felül -  hogy ez a karácsony se legyen szegényesebb, mint a legutóbbi. Igazából a Szenteste karácsonyfát hozó szépsége, a fényfűzérek, díszek csillogása, a fa alatti ajándékokra  rácsodálkozó gyermeki tekintetek, az éjféli mise ( ami hatkor van) meghitt zsongása után, a többi nap már a gyomor próbatétele, a töltött káposzták, kocsonyák, beiglik háborúja a közérzet ellen.

Az egyházi szolgálatban lévőknek sem könnyű az ünnepkőrt hitélettel megtölteni - nyilván, akárhogyan is nézzük ez  munka számukra -  ezért sóhajthatott fel egy  apáca, az ünnepi zsibongások után, hogy ő már csak az ünnepek boldog elmúlását várja, Szent Heverde ünnepét ! Ez a Heverde szó nekem rettenetesen tetszik, lehet, hogy olykor átveszem.

Ami most jön, az engem nem érint, a szilvesztert éppen olyan napnak tartom, mint a többit, talán csak az a csiklandós benne, hogy az új "tárgyévben" az  ember megint egyet öregszik ! Ezt ünnepeljem ? 

Az én fanyalgásom ellenére kivánok minden olvasómnak Boldog, sikerekbe gazdag Új Évet !

Lázas izgalommal készültem a másnapi vadászatra és a "lázas" szó, nem csak jelző lett, hanem valóság. A bennem lappangó - unokámtól kapott baci - az éjszakámat is elvitte, mivel köhögni, orrot fújni és aludni egyszerre nem nagyon lehet. Én egyébként sem vagyok valami nagy alvó, ha igaz, hogy "aki sokat alszik az keveset él" - akkor a fordítottja is igaz kell hogy legyen. Most, hogy túl vagyok a műtéten, a lábam is egyre jobban teszi a dolgát - az öröklét nem is olyan rémisztő.

A virradat már a vadászszobámban talált, aprólékosan pakolásztam a holmijaimat, amit már sok- sok ezerszer tettem, de most ez más volt. "Lábavató" vadászatra készültem. Volt bennem némi kétség, hogy a pár napja elhagyott mankóm után, biztosan a vadászat-e a fokozatosság - de a józan ész és a vadászat csatájából, nyilván az utóbbi került ki győztesen.

Nos, ennyi bevezetés után, a lényegre térnék. Ragyogó időt hozott ez a nap, mondhatni irreálisan azt, mert decemberben nem normális a 15 fokos meleg. Pár napja eső sem esett, ezért nem kellett félteni a ragadós agyagtól a lábamat. Egy kis hiba csúszott a reggeli programba, mert a Csátaljai lángosos nem volt nyitva, így a betervezett reggeli elmaradt. A bennem kevergő kórság, meg a kaja hiány miatt csak szenvedtem a fácánokkal, olyat is hibáztam, amit puskatussal lehetett volna leverni. 

Mentő ötletem támadt, beültem az autómba, ott nekiláttam a csokis kávé kockáknak, közben pihenésképpen egy pipát is elszívtam, amitől mondhatni új életre kaptam, és az utolsó hajtásban már virgoncan puskázgattam. 

Az új lábam két kakassal lett megünnepelve! 

A lázas kórság is rendes volt, mert csak másnapra tört ki rajtam teljes brutalitásával, de ez már engem nem érdekelt, hiszen a rehabilitzációs vadászat jól sikerült !

Nekem duplám is várakozással teli az idei advent. Mint a gyerekek a Jézuskát, úgy várom a pénteket, amikor az "új " lábamon állva,- puskával a kezemben -  várhatom a fácánkakasokat. Remélem a fácánok is átérzik majd az ünnepi hangulatom és irányomba igazítják röptüket. 

Gyerekkorban a várakozást, a hátralévő időt úgy próbáltuk megérteni, hogy a "hányat kell aludni"- kérdéssel nyaggattuk szüleinket. Nekem kettőt péntekig !

Emlékszem, talán hat, vagy hét éves lehettem,  amikor egy ilyen kérdésem után Édesanyám szeliden maga mellé vont, láttam rajta, hogy valami olyat fogok hallani, amit nem biztos, hogy akarok, de sejtettem, hogy a Jézuskáról fog szólni. Igen, mert ekkor már Márti nővérem célozgatott rá, hogy kileste az ajándékokat - ami valahogy nem fért bele az én eddigi hitembe, hogy a Jézuska majd a karácsonyfa alá teszi az ajándékot, amit én egy kis levélkében ákom-bákom betűkkel kértem tőle. 

Tudod kisfiam, az ajándékot mi vesszük, de a Jézuska adja hozzá a lehetőséget, a rávalót.  Karácsonykor Ő is itt van velünk, vigyáz ránk és amikor a "Mennyből az angyalt" énekeljük, akkor a szivünkbe ünnep költözik - és akármilyen szegények vagyunk is - biztat bennünket, hogy szeressük egymást, mert az a legnagyobb ajándék !

Ha jól emlékszem, nagyon sírtam, úgy éreztem valamit elloptak tőlem, egy szép illúzióval lettem szegényebb, de ugyanakkor helyére is tette a dolgokat, az eldugott ajándékok rejtélyét.

Öregkoromra a Jóisten megajándékozott azzal, hogy a négy éves unokám szemében láthatom a várakozás izgalmát, a tiszta szívű hit csillogását. De jó neki !

Vadász-horgász ember lévén, álságos lenne, ha egy vad szakszerű elejtését, vagy egy hal kifogását tragédiaként élném meg, ugyanis mindkét esetben sikernek könyvelem el. Abba már belefáradtam, hogy a"sötétzöldek"-el vitázzak ha nekik úgy jó, hogy tudatlanságukban gyilkosnak titulálnak - ám legyen. Bizonyára az asztalukra kerülő csirke-, disznó, vagy másféle hús gazdájáról azt gondolják, hogy boldogságukban ugrottak a tányérra. A vegák, meg tévúton járnak, mert az ember vegyes táplálkozású. 

Igazából most nem is a vadászat lényegéről szólnék, hanem a horgászatról, ahol a horgász a predátor, a hal meg az áldozat. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy kiülök egy horgásztó partjára és elkezdek pecálni. Ez a művelet addig tart - olykor fél óra, máskor egy egész délelőtt, de annál sosem több - amíg a szákomba annyi, vagy akkora hal kerül, ami éppen egy főzetre való. Utána már minek pecáljak elvinni nem akarom visszadobni meg sajnálom - így okafogyott a további horog-áztatás.

Az eddigikeből világosan kiderül, hogy a horgászatnál csak a hal kifogását becsülöm többre, a predátor is csak annyi zsákmányt ejt, amivel az éhségét csillapítja. Egyáltalán nem vagyok híve és gyakorlója a ma divatos őrületnek, a catch and release - fogd meg és engedd vissza - divatnak. Pláne a kifogott szegény hal homlokcsókolgatásának.

Mit is akarok ebből kihozni?  

Sporthorgászatnak hívják azt, amikor sorra-másra fogják ki a "sporik" a halakat, van olyan szerencsétlen hal, akit többször is, majd jön a fotó, a csók és mehet vissza. Nem vagyok biztos abban, hogy a "sporteszköz", a hal - mégha nem is a legokosabb állat - örömmel veszi, amikor egy fotón szerepelhet.

Érdekes, a "sötétzöldek" ezért nem ágálnak, holott egy fájdalommentesen elejtett vadnál, a horgon küzdő hal sokkal nagyobb szenvedésnek van kitéve.

Elfogadva a félmilliós horgásztársadalom pihenéshez, élményhez húzó tevékenységét, azt azért szívből javasolnám, hogy a "sport" jelzőt erre ne használjuk.

A szakadt, farmer a divat, amiből jószerével kilátszik a fiatalok térde, combja, a szakadás szélén rojtokban lóg a varrás, és mindez eredetileg így gyártva.Így divatos !  Érti ezt valaki ?

A gyermekkorom régvolt szegénysége, a nyomor és a nélkülözés gyakran a ruhánkon  hagyott nyomot - mert azért focizni, meg kergetőzni csak kellett - ha szakadt a ruha, az nagy baj lett, mert nadrágból, kabátból csak egy volt, vigyázni kellett volna rá. A szülői kétségbeesés - Istenem, miben fogsz iskolába járni, újat venni nem tudunk - szavak jobban fájtak, mintha verést kaptam volna.

Ekkor jött a felmető "sereg", Nagymama formájában. Feltette az okulárét a szemére, elővette a varrósdobozt, a tűpárnából előhúzta a megfelelő varrótűt, megnyálazta a kiválasztott cérna végét, hogy belecsússzon a tű fokába és elkezdte reparálni a szakadást. Mint egy varázsló,úgy dolgozott, a szakadás szélei kezdtek egymáshoz simulni, "jobb lesz ez, mint újkorában" mondta biztatásképpen.

Tudod kisunokám, nem a folt szégyen, hanem a szakadás. A szépen varrott folt a büszkén megélt szegénységet takarja, reményt adva, hogy egyszer talán lesz még jobb is ! 

Nem hittem volna, hogy a szakadás karriert fog befutni és még pénzbe is kerül az, amit annakidején a Nagymamám bestoppolt.

Furcsa világ lett ugye?  

A könyvespolcomon kutatva, kezembe került a 2001-es Vadászati Almannach díszes, bőrkötéses kiadványa. Nagy élvezettel lapoztam bele, sorra-másra köszöntek ki az ismerős nevek, remek tollú vadászírók, elismert szakemberek írásai, valahogy az egész kiadványból sugárzott a vadászat, vadgazdálkodás iránti tisztelet, szeretet, - mit ne modjak, alázat - aminek a hitelleségét a sok éves vadászmúlt, a szakmában eltöltött évek garantálták. 

A szerzők névsorában tallózva - egyetlen politikussal sem találkoztam - pedig akkor is voltak már vadászó politikusok, csak azzal a különbséggel, hogy ők a háttérben maradtak, nem akartak karriert csinálni a vadászságukból.

Nem szívesen vázolnám a mai helyzetet, amikor olyan emberek kerültek a legfelsőbb vadászati poziciókba, ahová saját képességük és múltjuk alapján sosem ülhettek volna, de a politika oda is beférkőzik ahol semmi keresnivalója sincs. A vadásztársadalom is ludas, mert a hajbókolás, a várható koncok miatt, trónra emelnek olyanokat, akik még attól sem riadnak vissza, hogy nezetközi botrányt kavaró vadászatokon vegyenek részt. Három milliós fácánvadászat, a télapó rénszarvasának kilövése....stb.

Valahogy azt várná az ember, hogy a közel 65 ezer vadász legfelsőbb vezetői,  annak a szakmának a hiteles  és gyakorlott művelői legyenek, mondhatni példaképei. 

Sorra másra hullanak ki a vadászatból a zöldbárók által kisemmizett vadászok, a politika a földtulajdonnal egyesülve,  átírta a vadászat jellegét, az etika, a morál ismeretlen fogalom lett, az igaz vadász jelző csak kevesekre érvényes. 

2001 óta csak 18 év telt el, de ez a 18 év óriási  morális károkat okozott, ami a drámai  ökológiai változásokkal együtt, akár sírásója is lehet a korábban híres magyar vadgazdálkodásnak.

Azért optimista ember lévén nem zárhatom soraimat kemény dráma szavakkal, így legyen a záró gondolat az, hogy a természet ennél nagyobb tragédikat is kihevert már, az emberek agyában pedig előbb-utóbb rend lesz ! 

Advent napjait éljük, amikor azt talán még tudjuk, vagy hagyományként őrizzük, hogy minden héten egy újabb gyertyát kell gyújtani, mivel egyre közeleg a Karácsony,de közben azon idegeskedünk, hogy egyre fogy az idő, amikor még ajándékot tudunk vásárolni az embertömeg közepén. Sajnos, az advent igazi jelentését - a várakozást - elnyomja a"kinek mit vegyünk" nyomasztó kihívása. 

Vannak számomra szép példák, például a skandinávoknál, ahol nem tárgyi ajándékokat adnak egymásnak, hanem valami saját terméket, ami lehet akár egy rajz egy dal, vagy egy tál sütemény.

Első kőrben ugyan sikerült leredukálni az ajándékozást, miszerint csak az unokák kapnak. de ez semmivel sem könnyebb, hiszen a korábban bevált ajándék forma a könyv, okafogyott lett, az Y,Z generáció nem könyvből olvas. Nem is ismeri. 

Nos, akkor mit lehet adni? Játékot ? Amiből van már egy ovodára való, vagy "praktikusan" pénzt? - aminél lejjebb már nem igen van ötlet. Szóval advent van, várakozás, és igegeskedés. A fenébe, mennyire eltorzította a társadalom - élen a karácsonyból meggazdagodó multikkal - ezt a csodás ünnepet. Illetve lassan mindent, mert másról sem szól, mint erőn felüli költekezésről és a sok fölösleges cucc felhalmozásából. 

Miközben klima katasztrófa van, még mindíg többet herdálunk, mint a bolygónkra tett lábnyomunk mérete.

Szóval nézzünk csak magunkba !

Ha nem vadászok éppen, akkor is a vadászat körül jár az eszem. Ilyen az, amikor a vadászat zsigeri, minden porcikájába beleivódott az embernek, amikor már az sem biztos, hogy a vérünk piros, nem pedig zöld !

Az előző bejegyzésemben egy "ládás fácán"  rövid életútját írtam meg, "akinek" a szabad életből alig pár perc jutott. Még meg sem száradt a képzeletbeli tinta az írásomon, mikor a ma reggelt, éktelen puskaropogás zaja verte fel, a falu "alatti" fasorba kihelyezett madarakat kaszabolták a területünk új urai. 

Illetve ez szóbotlás, vagy inkább nosztalgia, mert ez a terület már nem a mi területünk, bekapta a kisgömböc. A kiszolgáló ipar részese, reptetett kacsákkal, nejlon fácánokkal, kamárázott vaddisznókkal, vadkár címén lelőtt szarvasokkal. 

Mi lesz itt, ha elér bennünket is a sertéspestis?  Az új vadászok jórésze, csak disznóra specializálódott, rangon aluli  hajtásban baktatni, lőtt fácánt, esetleg nyulat cipelni - de zömüknek még csak sörétes puskája sincs, viszon van, éjjellátója, hőkamerás céltávcsöve, stb.

Belegondolt már valaki, hogy az egész évben lőhető vaddisznó kiesésével, mire fog vadászni? 

Jó ez vagy sem, nem tudom de az biztos, hogy a vadászati lehetőségek beszűkülésével, sok vadász kedvét veszti majd és szögre akasztja a puskát. A sertéspests, nem csak a disznók számát fogja totálisan leszűkíteni, hanem a vadászokét is !

És itt utalnék az elejére, ha a vadász, csak divat- jáger volt és nem "zsigerből" az, akkor  ez akár egy megtisztulási folyamat első lépése is lehet.

Én ennek drukkolok !

, Mi a fene ez a hajnali ribillió? Ez a durva bánásmód, ahogy ládába zárnak bennünket, ha számolni tudnék akkor mondanám, hogy sok ládába - ládánként kilenced magammal -  és egy autóval visznek valahová, egyre jobban zötykölődve, ahol szántóföld szaga keveredik az erdő  buja illatával, hogy a többi ismeretlen szagról ne is beszéljek !

A sötétben csak vaksin pislogok, még akkor is, amikor a ládánkat leteszik az erdő szélébe, az ajtaját kinyitják, de nem tudom ez mit jelent, kimehetek-e rajta vagy húzzam meg magam, várjam mit csinálnak a többek. Aztán a legbátrabb kakas testvér kilép és azonnal elfut a sötét semmibe. Én is sorra kerülök, óvatosan kilépek, kicsit várok,a hajnali pirkadásban felismerem,, hogy bokrok vannak a közelben, ezt felismerem, mert a hálóval borított eddigi életemben is voltak ilyenek, azokon ültünk naphosszat. 

Bebújok egy ilyen alá és szorongva várom, hogy mi fog még velem történni ! Nekem már ez is túl sok volt, hevesen dobog a szivem, valahogy érzem a veszélyt, ami nemsokára meg is történik. Autók hangját, emberek  beszédét és  kutyák csaholását hozza a szél, ha jól érzékelem kőrben, minden irányból.

Aztán a kutyák ugatása elcsendesedik, de ez semmi jót nem jelent, mert szaladgálásukat egyre gyakrabban dörrenés kiséri, bravó, szép lövés volt kiáltásokkal kisérve. Merre fussak, hová mrneküljek, ha futok, elkapnak ezek a rohangáló ebek, ezért úgy döntöttem, hogy kevés repülő tudományom veszem elő és próbálok felszállni, az ismeretlenbe eltünni. 

Már majdnem a fák koronájához emelkedtem, amikor egy közeli dörrenés hagja lett az utolsó emlékem, ami már a beleért az elmúlásom első percébe, amikor már azt sem hallotam amikor valaki szólt, hogy "szép lövés volt gratulálok " !

Valahogy így van, amikor a vadászat "gyári" madarakra történik !

A legutóbbi bejegyzésem nem túl őtletes címe a "lábatlan" volt, ezt most tetézem az elmúlt időszak csipőműtétjére célozva a "lábas" jelző lesz. 

Ugyanis a már 23 éve meglévő és jól működő csipőprotkom mellé, megkaptam a másodikat is, szóval lett lábam, de fokozva a szójátékot, a műtétemet egy ragyogó jó doktor a Lábas  doki végezte !!!! Így már ugye érthető a duplán lábas elmúlt három hetem.

Most a lábadozás és az ábrándozás időszaka tart, előbbihez nagy nagy türelem kéne, a ábrándozás pedig a vadászatnak szól, de egyik nincs a másik nélkül, úgy hogy a gyógytornász instrukciót betartva, minél közelebbre akarom hozni a a valóságos vadászatot az ábrándozás csalóka világától

Azért nem ugyan az, amikor egy szép magas kakast a valóságban leemelek, vagy csak az emlékeimben kutatva, valami hasonlóra emlékezek.

Most a türelem időszaka jön - nem lesz könnyű !

A februári utolsó fácánozás után, mindíg fájó szívvel teszem be a puskámat a fegyverszekrénybe,leápolva, leolajozva, dédelgetve, szinte megszemélyesítve, mint egy  hűséges vadásztársat,közben  bocsánatát kérem, hogy egy darabig majd nem fogom kézbe.Pontosan öt és fél hónapig, a gerlevadászat kezdetéig. Fácánvadászatra még ennél is hosszabban kell pihennie, hiszen az csak most kezdődött.

Izgultam hogy az egyre rosszabb lábam kitart-e eddig, tudok-e úgy lőni, hogy a lábam nem igazán funkcionál. Olyan lettem mint a Beremend utáni második cementgyár, a Lábatlan.

A gerlézések jól sikerültek, a nagyon várt első fácánozást csak a nyári meleg, mondhatni kánikula tette bizarrá, hiszen ezeket a vadászatokat a csípős hideg, a madarakat jól megemelő friss szél és egy kis hó teszi igazán élvezhetővé.

Ez a csütörtöki nap, ingre,  gatátyára vetközös volt, de a madarak is így gondolták, nehezen akartak röpülni. Négyen voltunk, ebből ketten - a két "fürge lábú" - hajtott, Gábor baráttal, mi a  - fájós lábúak képviseletében - csak csendesen várakoztunk. Egy csatorna és egy nyaras erdő sarkánál ücsörögtem, amikor egy szalonka rebbent fel, szinte előttem, ami már önmagában is csodás élmény  volt !

A hajtók is kiértek, a kutyák is befejezték a kajtatást, de az egyik kis magyar vizsla nem, a mellettem futó csatorna nádasát szaglászta egyre nagyobb izgalommal. Éreztem, hogy ebből lehet valami, lett is, egy jól meglapuló kakast keltett, amit sikerült meglőnöm. A szezon első kakasát ! Azután lett még több is, de az első mindíg emlékezetes marad !

Most egy darabig szünetelnek a vadász élmények, de csak addig, míg a "Lábatlan" jelzőből fürge láb nem lesz !

Ha jól saccolom, egy hónappal ezelőtt ültem ezen a lesen, miután a szeptemberi bikavadászat sikere miatt a terület le lett zárva. Ennek lejárta után, meg az én utam kanyargott másfelé - zömében a gerlézések irányába. Ezen idő alatt, a lesig vezető  erdei utat jócskán benőtte a szúros szederinda, a jágerkender, meg a gyomnövények sokfélesége, hogy a ruhaszaggató vadrózsáról ne is beszéljek. 

Miután szórót nem üzemeltetek itt, így igencsak a vakszerencsének  lenne dolga, hogy vadat varázsoljon elém. Én meg a szerencsével csak köszönő viszonyban vagyok,mint egy távoli ismerőssel. 

A napok óta tartó Déli szelet Északi váltotta fel, ami miatt egyre másra húztam magamra a hátizsákomba lapuló "ruhatárat". A pipám füstje is engedelmeskedett a szélnek, éppen jó irányba terelve azt. 

Az erdőből szajkók pörlekedése  hallatszott - jól jelezve, hogy ott valami settenkedik. Általában a róka látványa vált ki náluk ekkora izgalmat - ami igaz is lett, mert egy rőt vörös bundás ravaszdi jelent meg a tisztáson, nekem éppen háttal. A távcső hajszálkeresztje már éppen rajta volt, amikor a róka leült és a hátsó lábával vakarni kezdte a füle tövét, az ott randallírozó bolhákat tisztességre tanítva. Ehhez a manőverhez a fejét hátra fordította, éppen felém. Ekkor látott meg, éreztem, hogy "összeakad" a tekintetünk, mondhatni felvettem vele a szemkontaktust, ami nem nekem használt, mert egy pillanat alatt eltünt, lelépett.

Tanulság? Mi más lehetne, mint hogy a vadászatban lényeges, mondhatni alapvető, hogy ki veszi észre hamarabb a másikat. 

Órák óta óta mentek a telefonok, ki mit lát a radar képből, a reggel nekiveselkedő eső tart-e majd szünetet a délutáni órákban. Lesz-e egy kis napfényes lyuk a fejünk fölött, amikor éppen a gerlékre várunk - ahogy ezt Karcsi neje sugallta, bízva az eddigi szerencsénkben.

A forgatókönyv szerint  halászléval kezdtünk, miközben lassan kanalaztuk a pompás levet, húzva az időt, esélyt hagyva a sóslat beteljesedésének, Sajnos az eső egyre jobban nekilendült, a maradék optimiizmust is maga alá gyűrve. Pedig Matyi halász alkotása maga a remekmű, a két arasznyi törpeharcsák csak fokozzák a gyönyört, ahogy a szabályok szerint velük kezdjük, még lé nélkül, mintegy előkészítve a gyomrot a rá váró csodás feladatra, a három tányéros kielégülésre. 

Mint már sokadszorra, ezen a napon is  "szokásos" volt a halászlé, úgy ettük, mintha három napja éheznénk, feledve a ránk váró szar időt,hogy én nagy óvatosan bátorkodtam a borítékolható kudarcot viccbe csomagolni, miszerint ez a lé annyira jó, hogy nekem  a vadászat akár el is maradhat.

Lassan megteltek a gyomrok, a tányérokról az ég felé kandikáltunk, de onnan nem jött semmi biztató, esett, csak esett....

Biztos csalódást okoznék, ha most arról számolnék be, hogy nem mentünk el gerlézni. De, elmentünk !Pontosan húsz pecig álltuk a sarat - szó szerint - de a gerlék okosabbak voltak, mint mi, nem akarták a tollaikat összevizezni.

Hogy ez most egy vadásztörténet, vagy egy gasztronómiai ömlengés - ki-ki döntse el maga !

Az erős szélben susogó kukoricalevelek, jócskán rontották az esélyt, hogy időben észrevegyem ha valami jön. De igazából nem is a kukoricából, hanem a mögöttes erdőből jövő hangok lettek volna izgalmasak, hiszen a meredeken kapaszkodó domboldalban, a sok száraz ág, és kidől fa miatt, nem gondoltam, hogy hangtalanul tud egy vad felkapaszkodni. 

Ha jól tudom, az erdőkkel érintkező vetésekben, hat métert kellene szabadon hagyni a gazdának, kettős okból is. Először, hogy - éppen az ő érdekében - hatásosan lehessen a vadkárelhárítást végezni, de azt is be kéne látni, hogy ebben a pár méteres sávbam a legnagyobb a kártétel, mondhatni felesleges elvetni valamit, mert úgyis veszendőbe megy. Igaz, ilyenkor lehet vadkárért pereskedni !

De térjünk vissza a szeles nap kora estéjéhez, amiben a csalóka őszies hőmérséklet ellenére sorban húztam magamra a hátizsákba lapuló göncöket, Drága Apám örökérvényű mondása jutott eszembe, miszerint - fiam, a szél, még a szart is kifújja az emberből.

Ahogy a fülem megszokta a szél keltette hangokat, már ki tudtam szűrni, hogy az edőből valami óvatosan közeledik, egy-egy ág törése "élénkebb" volt, mint amit a szél tud  okozni !

Miután jobbkezes vagyok és a zaj is arról jött, így a kényelmetlen derékból fordulás helyett, fájós lábam átszuszakolva, lovagló pózt vettem fel az ülőke deszkáján ! Mondhatni, ideális helyzetbe vártam - a még nem tudtam mit !

Ekkor az erdőből egy szarvasbika teste nyomult ki, először csak "derékig" majd teljes szépségében. Fiatal bika, volt, harmadik aganccsal, amilyenre azt kell mondani, hogy öregedj tíz évet és növessz ugyanilyen súlyú agancsot.

Elmondhattam, hogy majdnem lőttem bikát ! Miután majdnem bika nincs, így az élmény része maradt erre az estére !

Hogy ne maradjon nyitott kérdés - beköltöztek-e a kutyáim az új házukba - kéretik a szorongást abbahagyni, igen ! Nem volt könnyű a beszoktatás, napokig duzzogtak a házuk előtti deszka priccsen, elegánsabban szólva a teraszon.Először a gyomrukon keresztül próbáltam hatni rájuk - ismervén a falánkságukat - de a házukba dobott pedigré táp sem hozta meg a sikert. Inkább csak csorgatták a nyálukat, vádló szemekkel nézve rám, hogy ez meg miféle galád módszer, hiszen te gazdi sem mennél be egy bedobott zsíroskenyérért egy olyan házba, amit utálsz. 

Ekkor mentő ötletem támadt, némi asszonyi segédlettel, ugyanis egy kicsit hosszú szárú nadrágom gondján úgy segítettem, hogy egyszerűen levágtam belőle. A hossza ettől jó lett, de cirkalmas, foszladozó szára nem lett valami szalonképes, mégha csak kutyák sétáltatásához húztam fel. A nadrág kidobásra ítéltetett, de szomorú pusztulása előtt, a kutyáknál tettem vele egy próbát. 

A kutyák házába bedobot, amputált szárú gatya, csodát tett ! Miután a szagomat is vitte be magával, a kutyák gondolhatták, ha ez a ház jó a gazdának, akkor nekünk is! Bementek, és azóta is benne laknak. A gatya persze jobblétre szenderült, megtette a kötelességét. 

Olyan nemes cselekedet volt ez a toprongyos ruhadarabom részéről, ami miatt megemeltem a kalapom, mielőtt a kukában landol. 

Nyugodjék békében !

Egy kutya, nem kutya -  a magam gyártotta mondóka szerint - de ez így is van, annak ellenére, hogy a kutyának az ember a társa és fordítva. Az én két kutyás vágyam, már gyerekkorban kialakult, mégpedig egy Homoki Nagy István film hatására, ahol egy vizsla és egy tacskó  - sokszor izgalmas sokszor könnyekig megható -  kalandjait nézhettem. lázas izgalommal.Még fekete fehérben - szóval nem mostanában. Ha jól emlékszem, Nimród és Pletyka volt a két kutya neve. Már ekkor elhatároztam, ha módom lesz rá, nekem is két kutyám lesz és ebben az összeállításban. 

Nálam nem "szobadíszek" a kutyák, hanem munkatársak, ki-ki a maga területén segítkezik. Úgy gondoltam, hogy mindkét kutya megérdemel egy saját "lakosztályt", így a Vahur egy kisebb, Samu egy nagyobb házat kapott, méretarányosan. De a kutyák nem így dönöttek, mindketten bepréselték magukat a nagyobbik házba, Vahur hallani sem akart, hogy a sajátjában aludjon. 

Nos, így szorongtak már két éve, miközben Samu a ház minden mozdítható részét tövig rágta, igazi viharvert, putrit csinált belóle. Eljött az idő, új házat vettem - olyat amiben mindketten bőven férnek -  lapraszerelten, egy zacskó csavarral, igazi IKEA-s módon, káromkodással fűszerezve. Azért összeraktam, fűtő panelt szereltem bele, falait padlószőnyeggel béleltem - igazi luxus lakosztályt kaptak. A romos, büdős régit elvttem. 

Nos, nehéz a kutyák lelkén kiigazodni, mert azóta sem mennek be az új házba, visszasírják a régit. Ezen persze nem csodálkozom, hiszen valami hasonló dolog történik, amikor nyomortelepen tengődő embereket, szépen rendezett körülmények közé rakják. Először is felélik az új lakás minden berendezését, azután lassacskán visszaszökdösnek a putrisorrra. 

Abban bízok - miután okos állatok - hogy a rossz idő beköszöntével, mégis csak a házat választják.

Ha azt mondom, hogy a vadászatban nincs két egyforma eset, vagy mondjuk  inkább így, hogy vadásznap, akkor nem mondtam újat, vagy szokatlant. Ezért igaz rá a mondás hogy varietas delectat - ezért indulunk el naponta - sokszor ugyan oda - mert biztos, hogy a természet szinpadán - ha a szereplők esetleg ugyan azok is, de a műsor változik.

Igaz ez a gerlézésre is, hiszen sok mindentől függ, hogy miképpen fognak "támadni", alacsonyan jönnek-e, vagy magasan húzva, cikáznak-e,  csoportosan jönnek-e, esetleg egyesével. MIndegyik esetben a lövésünket is ehhez kell igazítani, olykor szinte kapásból odalőve, vagy a magasan húzónak "kocsirúdnyit" elébetartva.

Mindezek igazak voltak a múlt heti vadászatunkra, hiszen előző héten is itt vadásztunk, de a két alkalom között  - hogy szakszerűen fejezzem ki magam - legalább két doboz lőszernyi különbség volt. .Civil nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy sokkal kevesebbet tudtunk lőni

Nekem ez sosem jelent gondot, mert amikor nem mozognak a galambok, akkor a pipámat izzítom be, így a kellemes dolgok folyamattá válnak értékké, majd később emlékké.

A cím, akár egy Ezopuszi mesét is jelenthetne, de ebben az esetben ez egy "család-történet". Az én családomét, aki a szünidő utolsó hetében csatlakoztak hozzám egy horgász túrára. A szünidő, egy iskolás és egy ovodás lánygyermek utolsó boldog hetét jelentette. 

A Somberki tó nyitásakor már ott toporogtam, hogy olyan helyem legyen, ahol  - ha halat nem is fogok - de közel legyen a hinta, a büfé és a toalett. Ebből én, csak a büfében voltam érdekelt, mivel sem hintázni, sem a toalettet igénybe venni nem akartam - lévén elég fás a környék.

A népes család, csak egy órás késéssel érkezett, amikorra már két szép ponty volt a szákomban. Éltem a gyanúperrel, hogy ezzel vége is a csendes, pipázgatós botnézésnek, az unokákat kell kiszolgálnom. Nemes feladat ez is, de roppant fárasztó. 

Az úszós szerelékre gilisztát tettem, hogy Lúcia unokám tudjon keszegezni, de keszeg nem jött, csak törpeharcsa.  Ezek tényleg törpék voltak, talán félarasznyiak és akkora étvággyal, hogy a horgokat szinte a belükből kellett kibányászni. Remélem egyetlen "sötétzöld" állatvédő sem veszi védelmébe ezeket a káros kis szörnyetegeket, mivel a halastavak rémei, ikrafalók, ahol elszaporodnak, ott vége a nemes halaknak.

Egy biztos, a kifogott törpharcsáknak ketten örültek, az egyik Lúcia unokám, a másik, a halastó macskája. Ez a vörös cica már tavaly is okozott nekem meglepetést, mert szépen befeküdt a horgász táskámba és azonnal mély álomba merült.  

A macska észbeli képességén is el kell gondolkodni, mert ez a vörös macska - amikor látta, hogy sorra-másra fogja az unoka a törpéket -  mellé szegődött, leült és figyelni kezdte az úszót. Amikor kapás volt, az úszó billegni kezdett, nagy izgalomba jött, megfeszültek az izmai és amikor a horog végén ficánkoló törpe harcsa lódult ki a vízből, már röptében le akarta kapni a horogról. 

Vigyázni kellett, nehogy a macska is horogra kerüljön. Mert akkor a harcsa fogta macska címet kéne adnom a  történetnek. Illetve azt is adom !

Lehet, hogy "tőgymeleg" cinizmus, ha ezt a jeles névnapos napot felemlegetem, de sorsszerű, hogy egy naptári napban olvadnak össze.. Nekem ez a nap, a szokásos vadásznapok egyike és ebben a minőségében  kiválónak minősítem. Mármint a magam részéről, miután egyetlen Viktor, vagy Lőrinc nevezetű ismerősöm sincs, a "távoliakat" meg csak hírből ismerem. 

Nekem, mint távolságtartó értelmiséginek, sem a hatalomhoz, sem a gazdagsághoz nincs közöm - hála Istennek - így az ünnepeltekhez sem. Részemre ünnepivé a Garai gerlék tették ezt a napot, "akik" olyan remek bemutatót tartottak műrepülésből, hogy a sok munkától a puskacső is bemelegedett, tehát így lett a fentebb említett jelzővel, kiváló a nap. 

De a történet nem lenne kerek, ha a vadászat előtti halászlét nem említeném, holott az tette fel a koronát a napra - kissé megelőlegezve az utána történteket. A Matyi halász klasszikus bajai módon főzi a halászlét, aminek a lényege a jó ízű hal, a jó paprika és bogrács alatti lobogó tűz.

Két tányér után úgy gondoltam, ha egyetlen gerle sem lesz délután, én már akkor is elégedett vagyok az eddigiekkel.De sikerült egy olyan helyet találnunk, ahol sok gerle repkedett, mondjuk vadásziasnak talán nehezen nevezhető, dűledező szravasmarha telep  akácfái és egy közeli napraforgó tábla között. Még az sem szegte kedvem, hogy a telepről egy hasonló lepusztult állapotú fickó - csak unaloműzés képpen -  próbált bennümket elzavarni - de sikertelül. 

Tehát összegezve, egy jó halászlé egy jó vadászat, ezt a napot mégis bearanyozta. A többiekkel meg nem foglalkozom.

Az autó hőmérője 35 fokot mutatott, de az biztos, hogy a napraforgó és a kukorica tábla közé ékelődött keskeny tarlón ennél több volt. A teljes szélcsend sem kímélt, az izzadtság nem párolgott, hanem lecsorgott mindenhová. Erre mondjuk, hogy ideális gerléző idő. 

Azért készültem a túlélésre, mert egy flakon vizet behűtve vittem, hogy majd kortyolgatom, de jobbnak láttam, ha inkább a tarkómra öntözgetem, mert a szomjhalál mégis lassúbb, mint a gutaütés. Jobbak a túlélés esélyei. 

Jöttek, jövögettek a gerlék, de kiszámíthatatlanul, ezért 360 fokban kellett "radarozni" - mint a nyaktekercs madárka - hogy lövéshez jussak. Egy bő fél óra után, már a kukorica tövében árválkodó fél kalapnyi árnyék is csábosabb volt, mint a sikeres lövés és szépen odakucorodtam, mint nyúl a bokor alá. Nem mondom, hogy hűvösebb volt, de legalább nem égetett fájóan a Nap. Ezzel visznt a 360 fok felét azonnal elvesztettem, csak a szembe, vagy oldalt húzó madarakra tudtam lövést leadni. A "hátulról" a kukorica takarásából szállók felé, csak egy anyázást tudtam "ellőni" !

Ennek megfelelően alakult az eredményességem is, de ezt egyáltalán nem bántam, hiszen ennek a napnak a célja nem valami teríték rekord döntögetése volt, hanem a túlélés.

Ennek az elvárásnak sikerült eleget tennem.   

Majdnem kihagytam a lényeget, de egy blogbejegyzés mérete nem lehet túl terjedelmes, mert akkor unalmas. Nos, a vaddisznós "kaland" záróakkordja méltó lett az előzményekhez. Éjjel 11 órakor értem haza, akkor fordultam be a házunk elé, éppen a kissé elfáradt testemet bontottam ki az autóból, amikor "fatornyos" kisfalumban a tűzijáték kezdődött. 

Miután a házam a "hegyen" van, a tűzijáték meg lentről indult, ezért a szépséges csillogások, fényeffektek, színes tobzódások, szinte nappali fénybe öltöztették a disznó vérétől, sarátol piszkos autómat, velem ünnepelve a sikeres vadászatot. 

Tudom, a tüzijáték nem nekem szólt, de a természeti szépségek, is csak azoknak okoz örömet, akik éppen jelen vannak, kedvezményezettei a csodának - aki otthon marad, az kimarad. Ezért én a tüzijátékból is kisajátítottam egy kis részt, a rám eső részt és a vadász sikerem ünneplésének tekintettem.

Persze nem elfeledve, hogy ennek az ünneplésnek mi az eredeti jelentése.  

Most mellőzném a történet felvezetésének lírai részét,a tájleírást, a régen látott erdő nagyfiúvá cseperedését, az egyik, kidőlt- bedőlt les szomorú emlékét, ahol a tragikus halálú Pisti vadőrrel sokat ücsörögtünk. Bizony, legalább harminc éves emlékek ezek. Sok új les került ide, de már nem az erdőtől elkunyerált akác oszlopokból tákoltak,  hanem gyárilag készre csinált, csili-vili  remekművek. 

Az egyik nyiladékban is egy "kecskelábnak" nevezett ülőke szerénykedett, nem messzire egy fürdőkádnyi dagonyától. A hasonlat még abban is helytálló. hogy a dagonya oldalfala éppen olyan meredek volt, mint a fürdőkádé, amit a benne fürdőző vadak súroltak fényesre, nedvességtől csillógóra. A tikkasztó hőség miatt, a dagonya és környéke disznónyommal volt tele, a környező bokrok sáros leveli a nagy forgalomról árulkodtak.

Nem egyszerű az én topa lábammal egy ilyen lesre felmászni, még ép lábbal is némi tornamutatvány kell hozzá, de végül sikerült, elhelyezkedtem, nagyjából kipróbálni, hogy milyen pózban tudnék lőni, ha esetleg......! Azt rögtön megállapítottam, hogy ez egy balkazes les, én pedig nem az vagyok, így a dagonya felé, csak teljesen kifordut pózban tudnék lőni. Bár csak ott tartanék - sóhajtottam és már majdnem a pipám után nyúltam, amikor gyanús lett a szélirány. Most egy vallomással tartozom, mert az unokámtól "kölcsönvett" szappanbuborék fújóval ellenőriztem a szelet és az bizony semmi jóval nem kecsgtetett A dagonya felé lengedezett.A pipázás elmaradt,  a többit meg a szerencsére bíztam. 

Egy disznó konda csörtetése és az esti sötét rámborulása nagyjából egyszerre történt, nem kis izgalmat okozva. Önfeledt csobogás jelezte, hogy a disznók egy része már a dagonyában fürdik amikor a fegyverlámpám fénye rájuk világított. Négy malac fürdött, kettő fülig merülve a hűvös sáros vízben, kettő meg éppen kászálódott kifelé, a nagy göbe pedig a bokrok tarkarásában éppen szagmintát vett "belőlem". Igaz, korábban a  szél teljesen leállt, de azért valami nem tetszett a gondos anyukának, mert egy böffenéssel riasztotta a családot Az egyik malac késett egy kicsit, az oldalát is jól mutatta, oda is ment a lövés !

A régi emlékek és az új örömöm, kicsit tótágast álltak bennem, összekapaszkodtak és vittek magukkal. Mert bizony nem csak egy vad elejtéséről szól a vadászat !Sokkal több annál !

Végre valahára valós vadásztörténetet tudok prezentálni, nem csak olyan szép jelzőkkel felékesített hangulati elemeket -  a hajnali madárcsicsergéstől az estéli harangzúgásig - mint amiket Fekete István pazarul csinált és amit nem érdemes és nem is lehet  utánozni. Azok a vadász írások, amikben senki nem lő semmit  - és erre még büszke is -  kissé álszentek, hiszen éppen a vadászat végső célját hagyják ki.

Mindezek után vagy éppen ellenére, én is azzal kezdeném a tegnapi nap leírását, hogy a délutáni gerlevadászati meghívás idejére olyan fekete, szürke, habos fehér tornyos felhők gyülekeztek a "tetthely" fölött, hogy csak idő kérdése volt, hogy mikor szakad le az ég.  MIndezek mellé dörgött is, a látóhatárnál pedig a felhőből lehúzó szürke föggyöny sejtette, hogy ott már nagyon esik. Olykor a Nap égető sugra áttört a felhők résein, tikkasztó meleget zúdítva ránk. Szóval volt ott minden ! 

De egyáltalán nem érdekelt, hogy mit művelnek a felhők, mert a napraforgó tarlóra folyamatosan  - nincs jobb szó rá - hogy özönlöttek a gerlék. A gerleinvázió még az izületi nyűgjeimet is felülírta, dehogy foglalkoztam én azzal, hogy hol fáj, hol meg nem, csak az eget néztem, rajta a gerlékkel., a lövés előtti elébetartásokat saccolva.

Nagyjából másfél óra telt el ekkora roham közepette, amikorra elfáradtam egy kicsit, talán a gerlék is ritkábban jövögettek, így egy csendes pipázásba simítottam bele, az előző időszak hektikus izgalmát. 

Ennél jobb, eredményesebb szezonkezdést el sem tudok képzelni. 

Istennek hála, hogy még ilyen élményekben lehet részem. Halkan hozzátéve, hogy ennyi évesen ! 

 Ez a történet legalább harminc éves, de most jutott eszembe, amikor egy "rajongóm"- Isten nyugtassa, elvitte a harcias rosszindulata - írt egy feljelentést, miszerint én egy vadász, lovász, halász, madarász ember vagyok, az ő fogával nem törődök, stb. stb. A két kőrzeti orvos kolléga is kapott hideget-meleget, mert a jóember szerint egyikünk sem értett a szakmájához.

Belegondolva a felsorolásba, tényleg mindazt csináltam, a mit "bűnömül" felrótt, de egy valamit nem említett - talán mert nem tudta - hogy szeretek főzni is. Ahogy Bodrogi Gyula könyvének címéül adta. " A vadász olykor főz is " 

Kevés olyan vadászt ismerek, aki nem főz, peddig csak akkor érvényes a gyermek mondóka, "ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsütötte, icike picike mind megette !"  Ezen kevesek, a mondóka elejét és a végét lelkesen csinálják, lőnek és esznek, de a közbülső dolgokat kihagyják, pedig csodás dolog a főzés. 

Ilyen hosszú bevezetés után elárulok egy receptet - ha nem is vadból készültet - mégpedig a rántott borjúláb receptjét. Ahogy én csinálom. Mégpedig életemben először, talán ha a konyha kiheveri a szőrtelenítés rettentő bűzét, majd máskor is. 

Tehát az epilált lábakat  - ha belefér egy nagy lábasba, beledöngöljük - ha nem, akkor leoperáljuk a köröm részét.Mire végzünk, elmehetünk ortopéd sebésznek, a ravasz izületek elválasztani igazi kihívás,csuklónak, késélnek egyaránt. Ebbe az abálébe lehet tenni mindenféle finomságot, fokhagymát, babérlevelet, borsot, stb.Nem egy gyorsan fövő cucc, mert legalább öt óra kell, mire leszédül a cupák a csontról.

De ha ez megörtént, innen már egyenes az út a panírozáson keresztül a sütésig, a tálalásig és a borjúlábat kedvelő vendégek kéjes cuppogásáig ! Tartármártás illik hozzá, petrezselymes krupli meg mellé !

Jó étvágyat !

A darazsak feledékenységében bízva, másnap is kiültem a lesemre. Voltak biztató előjelek, hiszen a les környéke háborítatlan volt - mint ahogy írtam, az erdő gazdája reklamált a gyengécske szóró miatt - így a disznók háborítatlanul jöttek-mentek, nem volt kedvem ide ülni. Ráadásul a lesem alatt tartott fakátrányos kannát is megtalálták, talán játszottak is vele, mert jó pár méterrel odébb lökdösték, nagy vonzerő lehetett a kátrány szaga. 

Kényelmesen elhelyezkedtem, de azért még olykor-olykor a les oldalához sandítottam - ahol a darászfészek volt - mert még élénken élt bennem a sok szúrás fájdalma. 

A szél is jó irányba fújdogált, nem a szóró felé, ami ezen a lesen ritkaság számba megy. A nyolc órás harangszó után lassan szürkülni kezdett, az árnyékok megnyúltak, a hőség is engedett a szorításából. Mátyás madarak kezdtek ricsajozni, majd egyesével átrepültek a tisztás felett, mint akik hívatlan vendég elől menekülnek. Jó jel, szeretem a madarak viselkedését figyelni, sokszor többet árulnak el, mint amit a fülünk, szemünk észlel.

Igazat mondtak a szajkók, mert ágroppanások jelezték, hogy valami jön, illetve, egyértelmű volt, hogy disznó. de mellette több kis motoszkálás is hallatszott, amitől összeállt a kép, hogy a tavasszal ideszokott göbe jöhet a malacaival. Utoljára akkor láttam őket - jó három hónapja - amikor a malackák még csíkosak voltak. Most már igencsak felcsperedhettek, mondhatni tepsibe valóvá serdülhettek. 

Azt nem mondom, hogy már a malacpecsenye ízét a számban éreztem, de szinte biztos voltam benne, hogy meglátom őket  De nem így lett ! A szél fordult egyet, utána akkora csend lett, hogy a saját szívverésem is hallottam, ami igencsak felgyorsult az elmúlt percekben. 

Úgy tünt el az egész kis csapat, mintha a föld nyelte volna el őket ! 

A malacpecsenye elhalasztódott !

Előljáróban annyit, hogy ez a történet arról szól, amikor a vadászra vadásznak. Jelesül énrám !

Előzményekről annyit, hogy jó régen nem ültem azon a lesen, ahová ezen a napon készültem, mert kedvemet szegték. Ugyanis egy erdő melletti tisztáson szórogattam a kukoricát a vaddisznóknak, de csak módjával,  - ahogy mondani szokták egy fandlival - alkalmanként. Ez nem olyan mennyiség, amire a szarvasok csapatostól jönnének, de az erdő gazdája mégis reklamált, szerintem csupán izomból. A mezőgazdász, meg akkor pattog, ha az erdőből kimegy a vad a földjére. Jó lenne, ha eldöntenék az új földesurak, hogy mégis merre és hová menjen a vad, ha élni akar. 

Vissza a történethez. Miután szórót nem üzemeltetek ezen a részen - az előbbiek miatt -  hogy úgy mondjam"habókra" mentem ki, nosztalgiából. Szertartátosan pakoltam ki a hátizsákomból, puska a sarokba támasztva, távcső egy szögre akasztva, pléd a fenekem alá hajtogatva, pipa kikészítve. Nagyon komfortosnak igérkezett az estém. Egy kicsit beleizzadtam az eddigiekbe, jól esett a les oldalának dőlni, a fájós derekam pihentetni. Nos, itt kezdődött a horror, ugyanis ahová támaszkodtam, egy darázsfészek épült, tele harcias darázzsal. Támadásnak vették a mozdulatom és azonnal nekem estek, egyik szúrást kaptam a másik után, pedig úgy csapkodtam a sapkámmal, hogy még a saját szemüvegemn is levertem. 

Sikerült a fészket is levernem, de a darazsak harci kedve nem lohadt, egyre másra támadtak, én meg csapkodtam szorgalmasan. Ez így ment estig, akkor az esti hűvös lohasztotta indulatukat, elmaradoztak végre. Ekkor viszont a szúnyogok hada jelent meg, mintegy folytatva a gyötrésemet.

Tudjátok mit? - mondtam ezeknek a gyötrő jószágoknak -  keressetek mást, akit leszívhattok ! Pakoltam és megfutamodtam !

Emléknek viszont vittem magammal az egyre jobban sajgó darászcsípéseket !

Egy lankás domb oldalában állt a les, jó kilátással a halastó és a les közötti erdőszegélyre. A víz közelsége miatt a hőség is elviselhetőbb volt, ha nem lett volna sok szúnyog, akár idillinek is nevezhettem volna a körülményeket. 

Egy keskeny tarló ékelődött a les bal oldala mellet az  erdő ölelésésbe, a meredeksége miatt nem írígyeltem a kombájnost, aki itt aratott. 

Még javában pipázgattam, amikor egy rókacsalád bújt ki az erdőből, egy rókaanya és négy süldő gyermeke. Valami színes furcsaságot vonszolt a rókamama, amiről a távcsövem tudta" megmondani", hogy egy vadkacsa gácsér az áldozat. Vuk története jutott eszembe - igaz, ő fiú róka volt - akinek első áldozata Tás, a kacsa lett. 

Nagy játék kezdődött, a gyerekek kaptak egy szárnyat,hogy azzal játszanak, amit azok meg is tettek, fergeteges rohangálást, bírkozást csapva, igazi szórakoztató műsort produkálva. 

Okos volt a rókamama, hogy nem adta a "közösbe" szegény kacsát, így az közeledő esti szürkületben a rókagyerekek elindultak a tarlón egerészni. Úgy látszik ez is az oktatás része volt !

Bevallom, eszembe sem jutott, hogy ezt a családi idillt lövéssel széttörjem. Majd ha felcseperdenek és szép bundát növesztenek - nos akkor már más lesz a helyzet !

Egy vadász ember számára a horgászat, pótcselekvés. Igazából így vagyok ezzel én is, nem horgászni szeretek, hanem halat fogni. Az egyik elképzelhetetlen a másik nélkül, de időben igen, mert ha már  annyit fogtam amennyi kell a halászléhoz, már megyek is haza. Mi a fenének fogdossam ki szegény halakat, hogy utána visszadobjam. Nem akarom kritizálni a sporthorgászokat, de találhatnának kíméletesebb időtöltést is. 

Nos,miután a két hónapja kifogott halaim a bográcsban végezték, aktuális lett egy újabb horgászat.Gábor barátot is elcsaltam, kicsit olyan szándékkal, hogy ellesem az úszós technikáját, amivel nagyon eredményes szokott lenni. Reggel hétkor már áztak a zsinegjeink, és az első kapásokra nem sokat kellett várni, de valahogy furcsán viselkedtek a halak, nem a megszokott módon menekültek, mint kiderült nem véletlenül, harcsák jöttek a felkínált csalikra.

Ebben a tóban még sosem fogtam harcsát, azt sem tudtam, hogy van benne, így egy kicsit lezserül tébláboltam a botjaim körül, időnként Gábor mellé szegődve, örömmel szákolva a halakat.

A szemem sarkából azért figyeltem a saját cuccomra is és rémületemre az egyik botom indult a tó felé, már csak a nyele állt ki a vízből. A fájós lábam ellenére próbáltam futni, ami egészen addig volt sikeres, míg a földre dobott hátizsákomig nem értem, onnan kezdve, a lábaim helybe maradtak, de ami fölötte van, az tovább haladt. Mit tagadjam, hatalmasat estem, de szerencsére éppen a botom nyeléig, miután felállni nem tudtam így fekve kezdtem a halat fárasztani.

Óriási szerencsémre egy jótékony fűzfaág takart engem Gábortól is meg a többi horgásztól, így magán ügyem lett ez a nem  éppen dicsőséges halfogási póz.

Azért minden jó, ha vége jó és ennek a vége, egy három kilós harcsa lett !

Meg két plezúr a térdemen és könyökömön !

Nem vagyok egy türelmetlen vadász - mivel számomra az is vadászat, ha nem kell zsigerelni - de az idei őzbakra, már több mint huszadik alkalommal indulok neki.Megalapozott  bizakodással, mert innen-onnan jöttek a hírek, hogy az idén korábban lesz az "őznász", mint ahogy minden előrébb tart a vegetációban is. 

A kalászosokat gyorsan elnyelték a mohó kombájnok, sok helyen már a tarlóhántással is végeztek, hiszen a modern csodamasinák nem ismernek irgalmat, hipp-hopp az előző nap még kiváló búvó és étkezőhelyből, ragyás tarlót gyártanak.

Ennek az az előnye, hogy ami eddig láthatatlan volt, az láthatóvá válik, az őzek sem értik a változást, és abban a hitben, hogy még mindíg takarásban vannak, a tarlókon felejtkeztek. 

Az eddigi hagyománnyal szakítva, ezen az estén nem lesre ültem, hanem egy kicsit kőrbenéztem az erdők közé ékelődött kisebb-nagyobb tarlókon, hátha....!

A z űzekedésről érkező hírek igaznak bizonyultak, mert sorra-másra kergetőző őzpárokat láttam, sőt, még azt is hagyták, hogy távcsővel bírálgassam őket. Egy reményteljes öreg bak türelme azért hamar elfogyott és mielőtt lőhettem volna,  beugrott az erdőbe. A sutája meg követte ! 

Alig fél óra múlva kanyarodtam vissza erre a részre, és a két őz, mintha mi sem történt volna, újból a tarlón kergetőzött. Most már én voltam a gyorsabb !

Nagyon jó kilövés ( nem szakmabelinek mondom ez selejtet jelent), mert egy öreg, visszarakott bak feküdt a terítéken ! 

Eddigi vadász pályafutásom alatt, július közepén még sosem lőttem űzekedő bakra.

Biztos tippet kaptam - amennyiben ilyen tipp egyáltalán létezik hiszen a a vadászatban csak a bizonytalan a biztos - hogy a mobil átjátszó torony tövében álló lesre kell ülni, mert az erdőből a tarlóra egy jó bak jár ki ! Nem valami illusztris társaság egy vas monstrum, de így már a jókívánságok egyik fele adott volt, ami kell az újkori életszemlélethez, miszerint csak egészség legyen és térerő, a többi megvásárolható !

Az már egy kicsit aggályos volt, hogy a tarló akkora volt, hogy a túlsó vége már a távolba veszett, már csak azért is, mert kezdett sötétedni - de nem az idő előrehaladtával -  hanem a felhők tornyosulásával ! Nos, erre a tarlóra bárhonnan érkezhet a bak, de ha nem éppen a les közeléből, akkor a nagy távolságok miatt, szinte semmi esély. 

Aztán szép lassan szemerkélni kezdett az eső, egyre jobban fogytak az esélyek, együtt a lővilággal A bakról már lemondtam, de egy egerésző róka megjelenése némi színt vitt a szürkeségbe. Ha ló nincs, szamár is jó és vettem célba a gyanútlan rókát. Illetve csak vettem volna, mert a les oldalához támasztott puskám távcsöve az esőtől teljesen lehomályosodott így azután se ló, se szamár - hogy a mondásnál maradjak !

Nem egy aranybetűs vadásznap lett ez a nap ! . 

A tegnapi égető forróságot, mára kellemes enyhület váltotta, kevéske esővel, hűsítő széllel. Két napon belül, két szélsőség, ember  ( állat, növény) legyen a talpán aki ezt jól tolerálja.Pedig kellene, mert a klímaváltozás lényege éppen a szélsőségekben van, az állandósághoz sokkal könnyebb alkalmazkodni. 

Azt a bizonyos, széndioxid kibocsátási kvótát - amit a Magyar kormány nem szavazott meg - és annak hatását csak sejtjük, de igazából csak a világ tudósainak riasztó jelentéséből olvashatjuk, de a mindennapok szélsőségeit igenis a bőrünkön tapasztaljuk. 

Az biztos, hogy az anyatermészet csak tesztel bennünket, az óriási viharok, árvizek, erdőtüzek, még csak olyan kis bejelntkezések a következő időkre.Ez bizony nem a Jóisten haragja és büntetése - mint az özönvíz - és ne is kérjük rajta számon, hanem magunkba fordulva tegyük fel a kérdést, ilyen felelőtlen mdon lerabolt életterünk, fogja-e gyermekeinknek és unokáinknak a minimásli életfeltételt biztosítani? 

Kedves Áder János -  mondhatni horgász kolléga, mint legfőbb közjogi méltóság, mint önmagát környezetvédőnek beállított emberke, nem lett volna-e kutya kötelessége aláíratni a haverjaival ezt az szerődést?

Most mondom - mint avatatlan vátesz - hogy az ön unokáját sem fogja kiváltságosként kezelni a klímaváltozás. Bakker, együtt pusztul mindenki ! 

Jó egészséget - amíg van !

Az előző napi kánikulához a meterológia mára még egy lapáttal rátett - vörös riasztást adtak ki az ország ezen részére. A negyvenhez közeli hőmérséklet olyan érzés, mint amikor sütés közben a sütő ajtaját kinyitjuk és a a forró tepsit vizitáljuk. A szél is elállt, amitől párássá vált a levegő, ami a kánikulával együtt, szalonképes jelzővel már nem is minősíthető.  

Ilyen időben vonszoltam föl magam a lesre, egy jóképű lumbágóval fűszerezve, amit sövény nyíráskor szedtem össze. De "muszály" volt ide jönnöm, mert előző nap Anti barát  - még javában lővilágban - egy selejt bakot látott, ráadásul olyan közel, hogy fényképet tudott róla készíteni. Szóval körözési képpel a birtokomban ültem ide, hogy a letartóztatásást végrehajtsam.

Állt a levegő, szinte vibrált az érett búzatábla fölött, a madarak is fáradtan csiviteltek, nem volt kedvük a vígsághoz.Egy hollópár kergetőzőtt az erdőből kiröppenve, rekedt károgásuk még csak fokozta a reménytelenséget, aztán ők is visszarepültek valahová az erdő mélyére, a fészkükhöz.

Az őz sem jelent meg az előző napi időpontban, de más sem, még a fácánok estéli rikoltozása is elmaradt, amit felgallyazáskor hallatnak. Aztán válszt kaptam a kihaltságra, mert a búzában egy aranysakál ugró teste jelent meg, háromat szökkelt, jó magasan a derékig érő búzában, majd eltünt. Nyilván elkapta  - amit kinézett magának. Nem tudom mi lehetett, hangot nem hallottam, a nyúl, az őz sírni szokott, ha veszélyben az élete. Még az is lehet, hogy egérre fanyalodott a sakál, annak meg nem sok ideje maradt a segélykérő cincogásra.

Megfejtődött a csend oka- az aranysakál  - aki az előttem fekvő buzatáblát nézte ki magának. 

Két dudás nem fér el egy csárdában - ezért hazajöttem ! 

A következő napra jósolt eső miatt, nagy nyüzsgés volt a határban, rendsodrók, bálázó gépek serénykedtek, mentették, ami menthető. Ismerős lesre ültem, ahol az előző alkalommal egy erős testű bakot láttam, de az esteli sötétben ennél többre nem tellett. Bízva abban, hogy ezen a napon korábban bújik elő, korábban, ahogy a rendsodró az előttem  fonnyadozó lucernának kezdene neki,  kényelmesen elhelyezkedtem -  amennyire egy les keskeny ülésdeszkáján -  ez lehetséges. 

Ezen a napon, mintha a a szúnyogok is vesztettek volna gyilkos ösztönükből, a ruhámra spriccelt risztó is elég volt ellenük. Lehet, hogy  érezték - vagy tudták? -  tőlük az is kitelik -  a következő napra beigért viharos szél elől jó lesz elbújni.

Ha nem  dohogott volna a traktor a közelemben és nem aggódtam volna, hogy a traktorost a munkakedve az őzbak megjelenése előtt  elém hozza és ezzel, az én vadászatomnak befellegzett - akkor hibátlannak minősítettem volna a helyzetem. 

Békésen eregettem a pipám füstjét, ami nálam az abszolút béke jele, amikor egy lepkepár lebbent elém, csodás táncot lejtve, kicsit kergetőzve, kicsit évődve, olykor egészen előttem repkedve, szemet gyönyörködtető, lelket vidító előadást produkálva..  De hiszen én már láttalak benneteket - állapítottam meg - hisz legutóbb is táncotokkal szórakoztattatok !

Nem tudom, hány percig tartott a  táncbemutató, mert a bálázó az előttem lévő lucernára fordult és nagy port verve nekikezdett a munkának - az én két kis táncos leplkémet is elzavarva.  

Eddig tartott a "vadászat", de egy percig sem bánkódtam, hiszen szinházban voltam - a természet nagy szinházában, ahol két kis törékeny, szerelmes lepke, egy csodás darabot adott elő !