Akinek szól, érti, a többiek, talán megértik!

A vers címe: Szivárvány.

Csillogó boltozatot húzott az égre,

Az illatos zápor,

Felosztva az eget,

Koromfeketére és ragyogó kékre.

Erdő sarkán ülök, óvatos vadra várva,

Innen indul a szivárvány,

Átnyújtózik feléd,

Szikrázva belehullva, házad udvarába.

Vágyam szalad színes ívén,

Rólad, hozzád viszi,

Rejtett gondolataimat,

Édes sebet ütve, mindkettőnk szívén.

A B-i vadásztársság vendége voltam, őzbakra. Az űzekedés már lecsendesedett, a bakok nem nagyon mutatkoztak. Próba szerencse -gondoltam - hátha az általam kinézett bak még egy utólsó hevületében megmutatja magát.  Kínos leírnom, de már kétszer elhibáztam. Ettől ez már "személyes" ügyem lett, őt és csakis őt akartam elejteni, kívánatos agancsa lett volna ( lett is ) a századik bakom.
 

Furcsa, szeszélyes idő volt, a kék égen, komor fekete felhőket sodort a meleg, augusztusi szél, ezért a ragyogó napsütést, időnként heves zápor követett, illetve sokszor a kettő egyszerre történt, ahogy a népi mondás tarja, hogy ilyenkor "veri az ördög a feleségét" !

Nagyon furcsa, eddig még általam sosem tapasztalt fényviszony alakult ki, a súlyos esőcseppek, az égből, mint valami csillógó gyámánt zuhantak alá. Bevallom, kicsit furcsán éreztem magam, márcsak azért is, mert nem tudtam, hogyan fogok az autómmal kikecmeregni ebből a völgyből, ha ennyire esik.

Már most mondom, hogy ezen a napon nem mutatkozott a "bakom". Amikor beesteledett,  élénk beszélgetésbe merülve ballagtak felém  vadásztársaim. Szokatlan volt, ez a "csendháborítás",  mert ismerték ők a regulát, hogy a vadászterületet legalább olyan óvatosan, a vadat nem zavarva kell elhagyni, mint amikor megyünk ki a lesre. Az izgatott beszélgetésük témája volt a szivárvány !

Ők, egy szemközti domboldalon álló lesen ültek és elmondásuk szerint, amióta vadászok - pedig régi motorosok már - ilyen gyönyörű és hatalmas szivárványt még nem láttak. A szivárvány pontosan onnan indult, ahol én ültem. Benne ültem a szivárványban. 

Ledöbbentem ! Az előző napokban beszélt nekem egy nagyon jó barátom, a vadász öccséről, aki váratlanul, 39 éves korában meghalt. Azóta neki a szivárvány, üzenet tőle. Most akkor nekem is üzent valaki ? 

Vers is született belőle, de azt majd legközelebb
 

Zengett a ház Laci vadőr ordításától. Megöllek, Te büdös ringyó, meg én ! Megcsaltál, pontosan azzal, aki már régóta áskálódik ellenem, akinek akkora a pofája, mint a bécsi kapu, aki már a kocsmában híreskedik, hogy lefektetett. - Meg ne szólalj, mert bizisten azonnal kést vágok beléd, te is kotródj innen te büdös dög - rúgott a kutyájába.
Szegény kutya nem tudta mire vélni gazdája haragját, ő csak annyit tudott, hogy nem járt itt az elmúlt három napban senki, amig a gazdi fejtágításon volt. Ő már csak tudná, hogy kiket ugatott meg mostanában. Nem volt büszke a memóriájára, de egy hétre vissza tudott emlékezni, ugyanis pontosan akkor volt utóljára vadászni a gazdájával. Szomorúan kotródott ki az udvarra, nagyon sajnálta zokogó gazdasszonyát, akit talán Lacinál is jobban szeretett. Szerette a jószagú asszony ölébe fektetni a fejét és kéjes morgás szakadt fel belőle, amikor a füle tövét vakargatta. Érezte, hogy most nagy a baj, nagyon nagy.

Laci kivette a puskáját a szekrényből, vállára akasztotta és elindult a közeli erdőszéli lesre. Parancsba kapta, lőjön egy sutát, az esti TSZ bulira.

Ezeknek a rohadtaknak is pont most kell a vad, hogy nem tudnak saját pénzen pár kiló húst megvenni. Persze, mert jobb ízű a potya-hús - morogta a bajsza alatt, egyre nehezedő szívvel.
Vadul kavarogtak fejében a gondolatok, a kocsmai pletyka már eljutott hozzá, de nem is biztos, hogy igaz, tudta, nagyon szereti a felesége, meg lehet, hogy az egészet az a rohadék találta ki bosszúból, mert egyszer próbált közeledni a felesége felé, de az kikérte magának, ő meg beigérte, ha mégegyszer az asszony körül legyeskedik, beveri az orrát.Minden lépéssel biztosabb lett, hogy nem volt igaz az egész, de még csak esélyt sem adott az asszonynak, hogy valamit is mondjon. Már maga sem értette, miért ordított, miért fenyegetőzött. Hiú barom vagyok - morogta félhangosan a bajsza alá. Felült a lesre, a közeli szóróra jártak az őzek, azokból akart egyet meglőni. Ahogy alkonyodott, a szivét egyre jobban a bánat szorította össze, sajnálta már az egészet, szégyelni kezdte magát.

Sorban óvatoskodtak ki az őzek az erdő sűrűjéből. Sokszor látta már őket, tudta melyiket lehet meglőni, bár nem szívesen bántotta a sutákat. Ha kilőjük a sutákat, honnan lesz őzünk - szokott vitatkozni a vadászmesterrel. Nincs mese, most parancsot kapott, lőni kell.

- A rohadt életbe ! - remeg a kezem, állapította meg, amikor a hajszálkeresztet a suta oldalára illesztette. Érezte, hogy nem teljesen stabilan áll a puska, de várni sem akart sokat, ment volna haza, ezért elhúzta a billentyűt.

Magasra felhúzott háttal jelezte a suta a haslövést. A többiek egy másodperc alatt elugrottak, csak ez a szerencsétlen állt még percegig, majd lassan lefeküdt.

- Nem lőhetek bele mégegyet - morgott Laci, ha szétroncsolom az őzet, majd hallgathatom évekig, hogy szitává lőttem a vacsoráravalót.

Nagyon utálta a sebzett őzek tarkózását, volt benne része, amikor külföldiek lődöztek mindent hasba, seggbe és neki kellett leszúrni őket. Leszállt a lesről és bosszúsan ballagott a még élő, de csak a fejét felemelni tudó suta felé. Amikor megfogta az őz fejét, hogy a tőrét a tarkójába döfje, belenézett annak szemébe. Gyönyörű szempillái riadtan rebbentek, szemei könnyel voltak tele és szinte könyörgően nézett Lacira.

- Istenem, ezek a szemek - fordult vele egy nagyot a világ, mert az asszony kisírt rémült szeme jutott az eszébe. Úristen, az asszony - bődült fel és rohanni kezdett hazafelé.

Ahogy közeledett a háza felé, látta, érezte, valami baj van, sokan állnak a bejáratnál, izgatottan beszélgetnek, de amikor odalépett közéjük, néma csend lett.

- Mi van, mondjátok már, mi történt? - kérdezte bizonytalanul.
- Lacikám - így egy asszony, a feleséged most vitte el a mentő. Öngyilkos lett ! De talán megmarad - mondta az egyik mentős!

Már írtam a szalonkavadászat megtiltásáról.Egy versikében el is sirattam ezt a vadászatot, ezt a csodát, ezt a szépséget, ami semmiféle kárt nem tett a vonuló szalonkákban. Utálom a statisztikát, de valami 1% körüli volt az elejtések száma, amiben szinte csak hímek szerepeltek. A szalonka nem monogám, tehát nem hal bele a bánatba egyetlen szalankahölgy sem, ha új kérője jelentkezik.

Ekkor jött az EU felszólítása, dörgedelme, hogy mi, rebellis magyarok ezzel a szalonkavadászattal, valami 7. cikk, 4. bekezdését szegtük meg, amit, ha tovább folytatunk, akkor az EU összevonja a szemöldökét. Irgum burgum ! Jelentem, ettől, a rengeteg ilyen olyan, hangzatos névvel ellátott, jól fizetett vezetőkkel és adminisztrációval, általunk, vadászok által eltartott vadászati szervezet egyszerűen beszart.

Ami eddig rémálom volt, most valóság lett. De ez mind semmi. Most azt kérik tőlünk, vadászoktól, hogy ugyanúgy álljunk ki szalonkalesre, de PUSKA NÉLKÜL.

Na ja, nászéjszakára fütyí nélkül.

Nevet is adtak ennek, a lealázásnak, monitoring vizsgálat lett az új neve. És-, vagy, ha így teszünk és öt éven keresztül csak azt írjuk be a megfigyelésbe, hogy csak korrogó himeket hallotunk, akkor újból vadászhatunk?

Ennyire nem kéne lenézni a magyar vadászokat. Kérdeném, ha tovább vadásznánk a szalonkára akkor az EU kivégezne bennünket? Vagy az emlegetett jogsértést börtönre váltanák?

Kedves vadásztársaim ! Vagyunk vagy ötvenezren. Jelentkezzünk már az EU-nál, hogy leülnénk a jogsértést. Egyszerre és együtt.

Már megint nem voltunk MAGYAROK valamiben, már megint mások mondják meg, hogy nekünk mi a jó !

Talán több is, mint tíz éve jártam gyermekeimmel a Keszthelyi Festetics kastélyban. Részleteiben már akkor megújult, de mégis, a szomorú pusztulás jelei nagyon látszottak rajta ahogyan a nyolcvanéves matrónának sem tünteti el ráncait a gyenge púder. Istenem, milyen pazarlóak vagyunk, mi magyarok. Alig egy-két kastélyunk vészelte át a háborút, meg a kifosztást, amiben a felszabadítókon kívül, a helybéliek is igen aktívak voltak. Ezeket a gyönyörű műemlékeinket kellene jobban megbecsülni és méltó formába hozni. Persze, pénz kérdése az egész, de  - anélkül, hogy politizálnék - mondjuk az elhíresült Postabank konszolidációjára költött pénzből pazar módon lehetett voln kastélyainkat rendbetenni. 

A háború és az utána következő zavaros évek majdnem mindent elpusztítottak. Ezért nem maradt egyetlen bútor, egyetlen vadásztrófea sem az utókorra.

Azután mégis beindult valami, kezdtek előkerülni a "lábakélt" bútorok, a trófeagyűjteményből, csak egyetlen szarvastrófea maradt emléknek. Szerény formában a vadászati kiállitás rész is bontogatta szárnyait, de nagyon szűkös volt a hely, meg igazából a régi nagy vadászainkon kívül, a jelenünknek nem volt reprezentánsa.

Azután egy idegenbe szakadt magyarunk, Hidvégi Béla - ki merem jelenteni - világhírű trófeagyűjteménye is helyet keresett magának.

Csodálatos, új épületet kapott a vadászati  kiállítás. A "régieken" kívül, szinte Hidvégi - a világ minden tájáról begyűjtött - trófeái adják meg a kiállítás savát borsát, mert a vadak, természtes környezetükbe vannak elhelyezve, pazar diaráma háttérrel. Annál nagyobb dicséretet nem tudok mondani, hogy a kiállított, természetes környezetükb ehelyezett állatok, úgy vannak elhelyezve, olyan szituációban, mintha élnének.

Nagyon jó érzés, hogy végre valami történt, végre a vadászat sem mostohagyerek, végre láthatóak a Hidvégi világhírű trófeái is.

Jó érzés, hogy szívet, lelket melengető szép új dologról számolhatok be.

Mindenkinek ajánlom, irány Keszthely!

Elég nagy ugrás lesz, de megpróbálom. Az urológiáról az autópályára. Ha jól belegondolok, csak hajszálnyi valami kötheti össze a két témát, jelesül, az új autópályát majd jól le lehet vizelni, másra már nem lesz alkalmas.

Dél-Dunántúli vagyok, tehát nem titok, melyik autópályáról beszélek. De, amit mondok, az mindegyikre vonatkozik.

Persze, szerintem ! Az alap kérdés, a politikai, a beetetős, hogy mit hoz egy autópálya egy régióba?  A vak lelkesek, a benzinfaló autómilliók  tulajdonosai és főleg árusítói szerint, munkalehetőséget, ipari fellendülést stb, tehát minden olyat, ami  tovább szennyezi,a környezetünket. Ha betartódik az igéret, 2010-re ide is beállít a betonsivatag, több ezer hektár termőföldet és vadban gazdag gyönyörű vadászterületeket lepusztítva. Kétszer, két sávban, vakondtúrásokba fúrt alagutakkal éa szelid lankák fölé emelt viaduktokkal. Kb.akkorra hozna hasznot ez a betonszörny, amikorra már csak csurran cseppen az olaj és az autós-korszak agonizálni fog. Tehát későn.   

Ennél a résznél egy kicsit ambivalens érzéseim vannak, mert ezek a létesítmények, mármint a hidak, alagutak, fölöslegesek, csak egy alagútfúró, meg egy hídépítő lobbi tömi meg a zsebét, az Eus. pénzekből. Viszont, én, mint vadász ember örülök, hogy ezek a létesítmények lehetővé teszik, hogy a vad szabadon mozogjon, ne legyenek zárt populációk, amik genetikailag halálraitéltek lennének elszigeteltségükben. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a szempont, de véletlenül jól sült el.

Hová is akarok kilyukadni. Egy autópályáért lelkesedő társaságban mondtam el az alábbi "agyszüleményemet": 

Nem kell autópálya, egyáltalán több út sem kell, a meglévő is sok. Erre az indításra döbbent csend lett, többen a mentők számát próbálták felidézni, ha állapotom súlyosbodna. Egész európa levegője súlyosan szennyezett -érveltem. 

Folytattam ! Ültessünk erdőket, hagyjuk a folyókat régi árterükbe kiszaladni, nem mellesleg, ettől a milliárdos költségű árvízvédelem is megszünne, egyetlen kamiont nem engednék átgördülni az országon, tegyék vonatra, vigye az. A mi kis országunk lenne Európa tüdeje. Meg a miénk is.

Ide jönne a fél világ, tiszta levegőt szívni, tiszta vizet inni és madárcsicsergést hallgatni.

Természetesen mindezt belépődijért, ami a jelenlegi költségvetéshez képest bizonyára több hasznot hozna.Ezt már, csak poennak szántam a ledöbbent társaságnak, hogy oldjam a siralmas hangulatot.

Szerintem jó ötlet! Szerinted?

Reggel nyolckor már ott vagyok, pedig kilenckor kezdődik a rendelés. Óvatosan nyitom az ajtót, a látvány mellbevág. A folyosón, mint a heringek szoronganak a betegek. Sokkal több férfi, mint nő. Na, nézzük csak urológiai szempontból kinek, miből van több, ami igazolja az eltérést.

Tehát, két vese, egy hugyhólyag, eddig egál, onnan egy kis kivezetődés, ami a hosszát tekintve kicsit más, de ez is elhanyagolható. Egyre jobban, ahogy telnek az évek. Na, ja, a prosztata, ebből nekünk férfiaknak van egy, azaz egy darab, ettől a kis görcstől, illetve annak bajától vannnak többségben a várakozó férfiak.

Gondoltam, bemenekülök a folyósó végére, talán ott nem lesznek annyian. Ülőhely kizárt, állóhelyet is úgy kell megválasztani, hogy a rengeteg ajtó nyitásakor, egyik sem találjon telibe, meg a wc is közelben legyen.

Más is így gondolkodott. Ez a kollektív bölcsesség.

Egy üvegfalú kalicka mögött ülő, fáradt, ideges kis hölgynél kell jelentkezni.

Az üvegfalon keresztül folyik a diskurzus, a fene sem tudja, hogy miért, de engem jól hall a kisasszony,de én, egy szavát sem. Egyszerűen tessékelünk!Mi a baja? Tessék? Melyik doktorhoz szeretne menni? Tessék? Vizeletet adott már? No ezt meghallottam. Nem , nem még! Itt egy pohár, tessék belevizelni. Tessék?

Kezembe nyomnak egy műanyag poharat, elindulok az egyetlen WC felé. Nyitnám az ajtót, de öten szólnak rám, mi is ide várunk! Tessék ? De megértem.

Sorrakerülök, beletalálok, kevés a kezemre is megy, nem baj, a sajátom, de azért le kéne mosni. Erre egy csöpögő csap áll rendelkezésemre, sem szappan, sem törülköző. A csap mellet egy tábla! " Ha valami rendellenességet, vagy szemetet, piszkot lát, jelezze az intézetvezetőnek " Ettől a cinizmustól majdnem eldobom a poharat.

A tele pohárral átszlalomozok az emberek között és benyújtom egy kis falba vágott lyukon. Na, ezzel megvolnánk, első lépés az egészségem felé. A rendelések nem egy, hanem két óra múlva kezdődnek, megbeszélésen voltak a doktorok. Hétfő reggel lévén,nyilván van is miről, azért csak történt mindenkivel valami a hétvégén.

Azután beviharzanak a már most fáradt ideges doktorok, szegényeket sokkolja a látványunk. Gyors fejszámolás, mindenkire jut harminc ember, ami köszönéssel együtt, már kimeríti a délelőttöt.

Mindenkit sajnálok, az orvosokat, hogy ilyen méltatlan körülmények között dolgoznak, magunkat, akik fizették a tb.-t egy életen keresztül és hugyos kézzel kell várni. És egyre dühösebb leszek azokra, akik ennyire lezüllesztették az egészségügyet.

Gyakorlatilag - orvos lévén - kérhettem volna soronkívüliséget. De nem tettem ! Látni akartam "alulnézetben" a magyar egészségügyet. A béka segge jut erről eszembe.

Még mindíg Dani kutyáról !

Dani elvesztése után, Berci vizsla nagyon szomorú lett - ha szabad ezt a fogalmat kutyára használnom, de azt hiszem a kutyások tudják, hogy lehet -  folyton kereste kis társát, nagyon hiányzott neki. Őszintén mondom, kíváncsi voltam, mennyi időnek kell eltelnie, hogy Berci "felejtsen".

Azt hiszem, mostanra Berci - ha nem is felejtette el Danit - de megnyugodott.

Az élet, megy tovább, csak az én lelkemben van nagy hiány, hiányzik Dani szép, okos tekintete, a boldog vinnyogása, ha meglátta a motoromat, mert motorozni nagyon szeretett, még a makacssága is hiányzik. 

Mi, emberek, az emlékezés átkával vagyunk súlytva, nem úgy, mint Berci kutyám, aki két hét alatt elfelejtette kis társát.

Igértem, írok a Boriról. Így nagybetűveél, mert Bori, nem egy egyszerű muflon jerke a Mátrában, hanem egy jóízű pletyka nőnemű tagja. Sajnos, én vagyok a himneműje.

 Űzekedési időben, késő ősszel, vadásztam muflonkosra Mátrafüred környékén. Egy rozoga, bódés UAZ kapaszkodott velem a Tekeres hegy csúcsa felé. Bandi, a házigazda gyilkolta az autót és pedig híresen beszari állapotban figyeltem, melyik oldalon zuhanunk a mélybe. Ebben a csukott szemű állapotomban harsant Bandi hangja, - Balra kos, gyorsan lőjél !

Könnyű ezt mondani. Tériszonyom legyőzve kotorásztam a puskám után, tölteném, de valahogy nem akarta bevenni a lőszert az istenért sem. Nem szaporítom, hatalmas előrelátásommal, két puskát vittem, egyet sétához, egyet a lesen vadászathoz, csak éppen fordítva csomagoltam hozzájuk a lőszert. -Itt az én puskám - sziszegte Bandi a fogai között, de lőjél már. A kezembe nyomott egy egy csövű, hihetetlen  rossz állapotban lévő orosz 0,22 -es kispuskát. Hogy ne részletezzem, ez a puska csak egy hajszállal erősebb, mint egy krumplipuska. Nem volt mit tennem, megpróbáltam.

A kos egy villás fa takarásában állt a jerkéjével együtt. Csak előre mondom, majd ő lesz a Bori. A kos jelezte a lövést és elindult a hegytető felé, mögötte jerkéjével. Én meg mögöttük rohantam, már csak egy tölténnyel a puskámban. Még a fürgelábú vadőr is lemaradt, a vadászláz annyira hajtott. Időnként a fák között ki-kivillant a jerke hátsó fertája, gondoltam, a kos is ott van vele valahol.

Pár száz méter hegynek felfelé rohanás után felértem a hegygerincre, de sehol a kos, sehol a jerke. Búsan ballagtam vissza, amikor vércseppeket láttam, de az este is nagyon közeledett, már szürkült. Félútig visszaérve a vadőr már mutatta, kár volt a hegyet megmásznom, csak a jerke szaladt arra, a kos erős vérzéssel lefelé futott.

Nem szaporítom, a kosom másnap reggel megtaláltuk, nem messze onnan, ahol rálőttem. De Misi barátom, a "Tesóm" rögtön kitalálta, hogy miért is időztem én olyan sokat a hegytetőn a jerke társaságában. 

A jerke az esti borozásnál már Bori lett és azt latolgatták a többiek széles jókedvükben, hogy érdekes bárányai lesznek Borinak jövőre. Szemüveges, szakállasok.

Egy kicsit vidámabb téma, mégha a versem címe, elég érdekes is.

Tehát a cím:   NEKROLÓG.

Hát már sosem hagyod abba,

Tegnap kettő, ma egy esett a levesembe,

Már mosni sem merem,

Ha elfogy, mi lesz velem?

Erdőt, ha galádul irtanak,

Csak itt-ott lesz először tisztulat,

azt gyom, hamarosan fölveri,

De nálam tar marad, az Istenit neki.

Gyorsan fogy, a maradék fakul,

A frizurám is ekképpen alakul,

De bármerre is terelem pihéimet,

Homlokom vészesen közelíti alfelemet.

Szegény Dani kutyám elvesztése, hír lett.

Sorban kapom az ajánlatokat, mindenféle kutyust ajánlanak búfelejtőnek. De azért ez nem így működik. Nem számszerűleg akarom a kutyámat pótolni,  hanem érzelmileg. Nem az a lényeg, hogy két kutyám legyen újból, hanem, hogy milyen kutyám legyen.

Dani kiválasztása vadász-szemmel történt, ráadásul szerencsésen, valóban nagyon jó vérű kutyus volt, már megint könyvemre hívatkozva, leírtam benne egy-két hőstettét.

Evilágban eltöltött 11 éve alatt, társak lettünk, vadászatban elválaszthatatlanok.

Egy ilyen kutyát nem tudok pótolni. Ismerem a kutyás "aranyszabályt", egy kutya elvesztésének a fájdalmát, csak egy kiskutya érkezése tudja enyhíteni.

De én még ezt nem akarom. Még nagyon az emlékével élek. 

A riport 2008 decemberében készült, a felvételt a helyi televízó készítette, 2008 november 25-én.

Dani kutyámról egy egész fejzetet írtam az "Eb a vadász kutya nélkül "c.könyvemben. Ha valaki nem olvasta volna, akkor most, röviden. Aktuális azért lett az emlékezés, mert két nappal ezelőtt, Dani kutya az örök vadászmezőkre távozott.

Betegségét nem részletezem ,de nincs szívfájdítóbb látvány, egy beteg állatnál. Az ember legalább tud panaszkodni. A kutya csak néz, szép, bánatos szemével, a tekintete mondja, hogy segíts gazdám, nagy a baj.

Ha szabad ilyet mondanom, szépen ment el.

Pontosan ezen a napon volt nálunk az unokám, Lúcia, vagy ahogy én nevezem, Manócska. Megszokta ő a kutyákat, mert Danin kívül Berci a magyar vizsla is  házunk lakója, de azért egy kicsit tisztes távolságból rajongott a kutyákért. Simogatásról szó sem lehetett.

Amikor Dani kutya már annyira beteg volt, hogy járni sem tudott, unokám odaült mellé és simogatta.

Sajnos, vagy sem, ezt nem tudom, az elmúlását is látta.

Nagyon szomorúan ült az ölemben, meséltem neki, hgy Dani már fönn van a mennyországban, ott nagyon jó dolga van, mert az angyalok vigyáznak rá.

Lepattant az ölemből, odaszaladt a karácsonyfához, ahol egy kis kedvenc angyalfigurája lógott és azt mondta: papa, ezt az angyalkát is adjuk Daninak.

Dani az angyalkával lett eltemetve. Ő is a Vendel szobor mellé, ahol már Pici kutyám alussza örök álmát. 

Az Új Év köszöntőjében elsirattam a szalonkavadászatot.

Most bővebben és indulatosabban !

Nagyon zöld "természetvédők" figyelem ! A szalonka vadászata évszázadok óta a magyar vadászok egy megszállott rétegének a tevékenysége volt. A tavaszvárás, a téli álmából ébredező erdők buja illata, az esti szürkületből az éjszakába váltó lágy  átmenet, a napi dolgaikat hevesen elmesélő madarak elcsendesedése, a titokzatos , várakozással teli csend, amiben, ha szerencsés a vadász olykor-olykor felhangzik az erdők királynéjának a cippegése, korrogása, a még szerencsésebbek cikázó röptét is  láthatják, csak villanásnyira, ugyanilyen kevés esélyt adva a lövésre.

Kedves szuperzöldek ! A tavaszi vadászatban, olyan kevés szalonka kerül terítékre, hogy ezzel semmi kárt nem okozunk, okoztunk az átvonuló szalonkákban,miután a statisztikák szerint az esti húzáson lőtt szalonkák nagy része, hím.

A vadászatuk tiltásával viszont, egy csodálatos, hagyományokkal teli vadászati lehetőséget vettek ki a kezünkből. 

Mindíg Brüsszelre hívatkozunk ! De nem kéne -jó magyar szokás szerint -minden onnan jövő marhaságot elfogadni.

Maradjunk már valamiben MAGYAROK!

Ime a vers, amit a szalonkavadászat ravatalán mondanék:

Évről évre vártam,

Szerelemittasan vágytam,

Hogy jöjjön, üzenjen !

Jöttét lestem, estéről estére,

Tőle költözött lelkembe béke,

A tavasz érkezése !

Puska volt kezemben,

De nem kellett emelnem,

Ritkán adakozott testével !

Szalonka esti repülése,

Szivembe jól belevéste,

Hogy várása Isteni béke !

Megszünt, nincs tovább,

Tiltott lett vadászata,

Jó vadászok sora, búsan elsiratja !

Kedves Látogatók !

Mindenkinek eredményekben gazdag, boldog, Békés Új Évet kívánok.

Az apróvadazóknak, igazi toronykakasokat, a nagyvadasaknak remetekanokat, magamnak - nagy szerényen - mindkettőt, kívánok az elkövetkező vadászidényben.

A legkedvesebb vadászatomat a SZALONKÁZÁST a buta, íróasztal mellett törvényt hozó vízfej elvette tőlünk, de micsoda rafinériával.

Azt nem merte mondani, hogy tilos. Csak nem állapított meg rá vadászati idényt!

Mindenkinek Boldog Békés Karácsonyi ünnepeket kívánok.

Elmondanám, hogy nekem a Jézuska könyveket hozott.

Szerintem, a legszebb, a leghasznosabb ajándék.

Amikor már egy meleg szobában ülve e-mailen keresztül is rendelhető bármilyen könyv, akkor mondhatni - kis képzavarral - hogy az olvasás élvezete házhoz jön.

Hát élvezzük a felkínált dolgokat.

 Lassan kitörlöm a könyvem "kedvcsinálóját", azokat a töredékeket vadászatról lovakról, meg egy kicsit magamról, amik folytatása a könyvben megtalálhatóak.

Viszont egy igéretem betartom.

A könyvem hátoldalán - ajánlásként - egy versike lapul, igértem, hogy ide leírom.

Ime:

Hatlábú lettem, visz a kutyám reggelente.

Fajtája vizsla, magyar és Berci a neve.

Ha pisil, lábát felemelve teszi,

Így próbál, minden neki tetszőt megjelölni.

Kezdetben úgy volt, én futottam, ő követett,

Gazdám megállj! Még kiköpöm a belemet !

Vedd már lassabbra, könyörgött a szeme,

Hozzá nyálasan fityegett arasznyi nyelve.

Lassult a tempóm, futásból séta lett,

Lábaimnak az öregség semmi jót nem tett,

Most már kutyám biztat, hetykén előrefutva,

Gyere gazda, gyere, ne légy olyan lusta.

Naponta járjuk az utat, szinte ugyanazt,

Utunkba kerül fatörzs, bokor, giz, meg gaz,

Először beleszagol, majd megjelelöli,

Ami izgató és kell neki, szép sorjában lepisili.

Szelíd kutyát faragtunk a farkasból,

Akkor vegyünk is példát, állati jómodorból,

Ne cívódjunk, legyen egyszer már béke,

Ember az embernek farkasa ne legyen végre!

Kutyám ötletet ad, több mint villanásnyira,

Szerényen megjelölni, ami fontos számomra,

Csak azt vizelem körbe, ami igazán fontos nekem,

Ahogy teszi azt, békeszerető ebem!

A versem harmadik versszakának első momdata el lett írva, "más" helyett, "már" passzol oda.

Azért még szerencse, hogy nem tömegek kritizálták az elírást.

Végén a lényeg ! (Ez a címe!)

Harmatos füvön szaporán csúszok,

Kelő napban, fényben kúszok,

Lelkemben gyönyör honol,

Nem lehet baj, semmi komoly.

Utam vége pánikba torkollt,

Fű elfogyott, lett valami nyom,

Ami mély, száraz és halálos,

Nem fogok átjutni, az már biztos.

Talpam meginog, az árokba zuhanok,

Testem rándulna vissza a házba,

De más nincs idő az okoskodásra,

Életem a tét, most ez hoz lázba.

Valami óriás áll fölém, csak érzem,

Mert a csápom a látószervem,

Kezébe fog, átvisz az úton, 

Buta csiga, eltévedtél, hallom! 

Azon a képen, ahol egy kamera mögött beszélek a nálam két fejjel magasabb riporter felé, éppen egy kérdés hangzott el, a vadászok mai helyzetével kapcsolatba.

Először majdnem kimondtam tömören, hogy szar, de meggondoltam magam.

Annyit mondtam azért a mundér becsülete védelmében, hogy jó lenne, ha már nem minden környezetvédő vadász, de minden vadász környzetvédő lenne.

A közeledésnek ez, az egyetlen módja.

Jelentem, az író olvasó találkozót túléltem, szinte jó volt.

 Galád módon, a könyvemről, a könyvemből nem beszéltem, nem idéztem, egyik ismerősöm mondta, hogy ez egy marketing fogás, aki olvasni akarja, vegye meg.

A találkozón egyik  - még nálam is korosabb - hallgató felvetette, hogy most ő semmivel nem tud többet a könyvemről,mint eddig, akkor most megvegye, vagy ne vegye. Zárójelben jegyzem meg, egy rendkívül módos emberről van szó.

Mondtam neki, hogy Miska bátyám, szerintem nyugodta vegye meg, olvassa el és ha nem tetszik, visszavásárolom.

A közönségnek nagyon tetszett a válaszom.

Jobb nem jutot eszembe

Van valakinek jobb ötlete?

No azért még egy kis kedvcsináló a könyvemhez.

A hátsó borítóján lévő verset is én követtem el, nem mondhatom, hogy erős felindulásomban, mert inkább lenyugodott vadász-életútam termékeként született.

Nagyratörő vágyak  csendesedőben, a vadászat mára már csendes szemlélődés lett, kivéve, ha fácánvadászaton veszek részt. Imádom, amikor szépen. magasan szállnak a kakasok és egy-egy pazar lövésre aláhull a madár.

Igazából apróvad vadászatokon érzem jól magam. A nagy gyaloglásokat is szeretem, milyen jó, egy ilyen sportos nap után beleülni a fotelba és egy pohár forraltbor mellett elmesélni a történteket.

Nem akarom megsérteni a lesen órákat ücsörgő "kollégáimat, de egy 25-30 méterre kiszórt kukoricán eszegető disznó kilövése, csak célbalövés.

Nincs mögötte teljesítmény, csak akkor lehet hibázni, ha a jagdfieber "rázza" a puskacsövet.

Lehet, hogy most egy-két nagyvadast megbántottam, de állok elébe, beszéljük meg!

A verset majd legközelebb!

Dunaszekcsőn író olvasó találkozó volt a 2008 november 25-én este itt készült az alábbi kép is bővebbet ha kicsit lesz időm...

Könyvem, az „Eb a vadász, kutya nélkül” címet viseli, ami ugye egy közismert vadász közmondás és kutyákon kívül, lovakról és jómagamról szól, ha ez utóbbit nem veszik nárcisztikus magamutogatásnak.

A vadász "pályafutásom" édesapám mellett kezdődött, hajtói minőségben.

Édesapám "sajátos" humorára jellemző, hogy amikor kérdezték tőle, te Pista,  miért nem tartasz kutyát, akkor erre az volt a válasza, mert a gyerek is jól hozza a lőtt fácánt és nem rágja.

Alkalmas voltam ezen kívül, a bográcsaban rotyogó nyúlpaprikás kevergetésére, a nálamnál nagyobb fakanállal. Egészen jól megtanultam egy fa lócán aludni, miközben hajnalig szólt a nóta.

Belátható, ha mindezek után is vadász akartam lenni, akkor, vagy bolond voltam, vagy a gének "üzenetének" nem tudtam ellenállni.

Szeretnék bemutatkozni az olvasónak.

Dr.Acél Csaba vagyok, barátaimnak egyszerűen  Doki!

De nem a civil foglalkozásom - ami fogorvos - ihleti az írásaimat, hanem a hobbym, vagy már inkább szenvedélyem, a vadászat. 

Közel ötven éve vadászom, amiből az is kiderül, hogy "kenyerem javát" már megettem.

Azt szoktam mondani önmagam védelmében, amikor olyanokkal hoz össze rossz sorsom, akik  ellenzik a vadászatot , zárójelben jegyzem meg,mindenkinek szíve joga, hogy nekem a génjeimben volt kódolva a vadászat.

Ésesapám és Édesanyám is vadászott, amíg az ötvenes évek politikája ki nem vette  kezükből a fegyvert, amit azután soha többet nem adott vissza nekik.

De korábbra visszamenve, anyai Nagyapám is vadászott, kicsit vehemensebben, mint ahogy szokott volt, ami azt jelentette, hogy kocsmából indultak és ott is értek véget a vadászatok, ami Nagynyám igazi ellenszenvét vonta maga után.

Hab a tortán az volt, amikor hajnaltájban, enyhén kapatos barátaival hazaállított és nagyot rikkantott: Rózsi, palacsintát ennénk!

Rózsi, a nagyi volt!

Akkoriban emancipáció nem lévén, "Rózsi" felkelt és sütötte a palacsintákat.Na, ezt a típusú vadászat- ellenességet még én is megértem.

Szerencsém volt, hogy hat, vagy hét éves koromig Apámmal járhattam vadászatokra.

De erről, majd legközelebb!

Rögtön az elején elnézést kérek azoktól, akik szeretik térben és időben elhelyezni az olvasottakat és valamennyire átlátható, követhető időrendbe felfűzni az eseményeket, ha már az „elkövető” nem tette.
Bajban lennék, ha meg kellene határoznom, milyen elvek alapján sorjáznak a leírtak, mert sem időrendbe, sem kutyafajták szerinti besorolásba nem lehet írásom belegyömöszölni. Történeteim ágas-bogassága nem tűri a skatulyát.

 Csak a kisember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt, mondom biztatásként. Olyan műfaji kategória nincs, vagy nem tudok róla, attól persze még lehet, hogy van, miszerint nekem mindenről eszembe jut valami, mint a könyvbéli derék Svejknek a „Kehelyhez” nevű Prágai sörözőben, aki azért is beleillik kutyálkodásomba, mert ha éppen nem sörözött, akkor pedigrét hamisított korcs kutyáknak. Mondhatni, megvetette egy napjainkban is jövedelmező üzletág alapjait. A kocsmabéli légyszaros uralkodói kép felemlegetése most erősen áthallásos lenne, ezért inkább hagyjuk  

A történetekben hol húsz éves vagyok, majd váratlanul háromszor annyi és ezen utóbbi, nem sok jóval kecsegtető életkor egyik sajátossága a nosztalgiázás, anekdotázás. Persze még mindig jobb, mint a panaszkodás, vagy a siránkozás. A test orvosilag is jegyzett amortizálódását, a szaporodó zárójelentések jelzik, a lábon áthordott nyavalyákat már nem is számolva. Csak a test öregszik, a lélek nem – mondják.
Ettől még nem lett könnyebben elviselhető a dolog. Sőt. Néhai belgyógyász professzorom klasszikussá kinövő mondása jut eszembe: „Istenem, ha már a képességemet elvetted, legalább a vágyaimat is vitted volna.”  
Még biztos nem volt öreg az, aki ezt a korszakot szépnek titulálta. Csak egy-, egyetlen egy olyan dolgot kéretik mondani, ami szép benne. Isten áldása, hogy csak az idős korból lehet az ifjúkorba visszarévedni és nem fordítva.  


 Azt hiszem semmiféle jelentősége nincs, hogy nyúlfarknyi rövidségűnek tűnő életem melyik szakaszából valók a történetek, sokkal lényegesebbek a főszereplők, a kutyák és gazdáik, illetve számomra tanulságos kapcsolódásaim kutyáimhoz.

Ezennel letudtam az epilógust, jöhet a „sűrűje”.
 

Szerencsés vagyok, hogy lassan ötven éves vadászmúltamban a kutyák, a kutyáim, állandó és hűséges kísérőim, barátaim voltak, vannak. Olykor az én hibámból, mea culpa, máskor valami szerencsétlenség miatt veszítettem el ideje korán négylábú társamat, de jó pár kutyám tisztes öregkort megélve, jámbor méltósággal szenderült jobblétre. Nagyon nehéz, egy kutya elvesztését feldolgozni, méltó módon és helyen eltemetni. Nem kedvelem a keresztekkel megjelölt „csicsás” kutyasírokat. Porból vétettünk és porrá leszünk, kutyáink is, mi is, kerüljünk oda, ahová valók vagyunk, az emlékeket pedig nem fejfára kell vésni.
  Ha egy jeles ember meghal, szebb szóval eltávozik, méltatják életét, mit tett, ha egyáltalán tett valamit. De mit véshetnénk kedves kutyánk fejfájára? Hiszen nekünk, embereknek életünk van, amit Isten adott, a kutyáknak sorsuk, amit mi, emberek adunk nekik. A kutyának az ember az Istene. Sorsa olyan, amit szerencséje rámért. A halála is.
 Jó sorsa volt, mert szerencsés volt. Ez lenne a legszebb sírfelirat.  
Erről lesz még szó, de előbb essen szó a lovakról, mert nálam a kutyák, lovak egyformán becsben voltak.