Az unokám történetébe ékelődik ez a kis történet, mert azért hagytam abba a róla írtakat, mert kimentem vadászni.

Az "úgy volt", hogy jóbarátom kapott egy bakot. Helyesebben egy bak kilövési lehetőséget. Így már szerényebb és szakszerűbb. Jött is egyszer, kétszer, de ebben az évben nem pártolt mellé Diana úgy, mint tavaly, amikor egyik este lőtt két szép selejtet, másnap pedig egy remek "egyszarvút", "akire" nekem is fájt a fogam. Ennek ellenére nagyon örültem a sikerének. Azért a gartulációhoz hozzátettem, hogy te mocsok mázlista. A barát, az barát, mégha....!

Ebből a szerencsés vadászatból kiindulva úgy gondolta a haver, hogy az idén is elég lesz ha csak megjelenik és máris körülötte futkosnak a kívánatos bakok, mert az űzekedés is elkezdődött. Teljes kudarc, mert csak az esti sötét beálltakor láttunk egy-két fiatal, sutát kergető suhancot.

 - Majd visszajövök később - mondta és hazautazott. Ebből a "később- ből egy újabb telefon lett, - nem tudok jönni, sajnálom !

Úgy rajtam maradt a bak, mint szappanozás után, cigánypurdén a barna szín. Ugyanis, ha legalább egy héttel hamarabb szól, akkor még több esélyem lett volna, de most már szinte semmi, mert a leűzekedett bakok úgy elfeküdtek, mint ifjú férj a nászéjszaka után. (Ezt nevezzük mi vadászok, dőhér időszaknak)

Tegnap este, azért tettem egy próbát, kiültem a lesre. Hátha valamelyik fáradt "apajelölt" kisétál az erdőből a les előtti, jó harminc méter széles és két focipálya hosszúságú rétre.

Félig sem szívtam a pipám, amikor három szarvastehén, egy ünő és egy borjú sorjázott ki az erdőből. Már majdnem besötétedett, amikor egy suta ballagott ki, szinte karnyújtásnyira és füvet csipegetve ballagott az erdő felé, hogy azután elnyelje az erdő és a rám boruló sötétség.

Még egy szűk hetem van, hogy próbálkozzak, mert azután a bikák vadásztatása következik!

Az előző bejegyzésemkor azt írtam hogy egy kicsit  - szavamat betartva - lovas-vadász múltamból kotorászok elő egy történetet, pedig az unokámról akartam írni.

Most meg is teszem, kedves vadász blog-olvasók, azt hiszem ez a kis történet megéri a kitérőt.

Most volt négy éves az unokám, aki történetesen lány, de elképzelhető, hogy mégis csordogál benne némi vadászvér a nagyapjától. Hogy ennek csak a legfontosabb jelét említsem, már teljesen szabályosan meg tudja tömni a pipámat.

Lehet, hogy paradox, de az igazi vadászok béketűrő emberek, indulatból, haragból, erős felindulásból ugyanis nem lehet vadászni. Egyik ismerősöm mondta, hogy amikor nagyon ideges, meg, hogy a - szavait idézzem - tele van a töke a világgal, akkor kimegy vadászni és ott megnyugszik. Lehet, hogy így van, de én kétlem. Bizony viszi az ember a lesre a lelki terhét, mint egy plusz súlyos hátizsákot és a benne lévők ott zsonganak körülötte, ebben az állapotban pedig nem jó vadászni. Legföljebb csak lőni, de az csak egy  másodpercnyi része a vadászatnak.

Jobb, ha békés lélekkel, pacifista gondolatokkal vadászunk.

No ehhez egy kis unokai adalék!

Folyt. köv.

Teljesen másról, az unokámról akartam írni, de lassan kezd kínos lenni (csak számomra) a be nem tartott igéretem. Vadászat és lovaglás, ezt igértem, amit ugyan együtt sosem csináltam, csak egymás után. Lóval derítettem fel a terepet, sötét pej kancám színét egészen jól tűrték még a szarvasok is. Gondolhatták, hogy a  hozzájuk hasonló állaton, az a hátából  kiálló jó nagy "valami", egy rossz helyen nőtt agancs.

Egész közelre be tudtam lopni őket, nagy gyönyörűségemre. Nagyképűség nélkül, mindent tudtam ami a vadászterületen történt. Panaszkodtak a vadászok, hogy üres a határ, hiába autóznak kőrbe kőrbe, semmit nem látnak. Autóból nem is lehet. Javasoltam - autó helyett - a biciklit, vagy az apostolok lovát. Lassabb, de eredményesebb.

Egyik ilyen lovas határbejárásomkor a halastó nádasa mellett pár ruhadarabot találtam. Rögtön gondoltam, hogy a ruha gazdája éppen rabsickodik a tóban. Hozzátenném, cudar szúnyogos időszak volt. A halastó és a benne úszkáló halak is a vadásztársaságunkké voltak, szóval nekem, mint vadőrnek kellett volna  rá vigyázni.

Nem sok kedvem volt hozzá, de bekiabáltam a nádasba, hogy az eset felderítve, ballagjon ki szépen. Csörtetés jelezte, hogy a felszólítás meghallgatásra talált. Két félmeztelen, klottgatyás fiatal cigányember ballagott elő. Persze, kezükben semmi nem volt, sem bot, sem háló, sem hal. No, ilyenkor mi van. Sem copus delicti, sem tettenérés, mert klottgatyás vízben ácsorgást semmilyen törvény nem tiltja. Sőt, a sok szúnyog miatt, akár büntetésként is lehetne alkalmazni. 

Széles.izmos vállú fiatalemberek voltak, villogó fekete szemekkel. Azt mondja az egyik:

- Jájj, mágá az doktor úr, az én Istenem megáldja, hát nem ismer meg? A jómúltkor húzott nekem fogat, hogy áldjam a kezit, ollyan prímán, hogy egy csöppet sem fájt!

No, erre próbáljak "hatósági" komolysággal reagálni. Nem is tudtam ! Mondtam nekik, hogy nem szép dolog az orvhorgászat, amire ők is helyeslőleg bólogattak, bizony - mondták - ők ilyet sosem tennének, pláne, hogy most már tudják, hpgy én védem a halastavat. Majd átmennek Bozsokra, a szomszéd faluba, jó nekik az a hal is!

Bizony nagy barátságban váltunk el. Tudtam, ahogy eljövök, már mennek is vissza a nádba, mert a szerelés ottmaradt. Nagyon vigyáztam azután, nehogy arra menjek, nem akartam egy újabb dicséretet besöpörni a foghúzásomért. No, meg valahogy egy kicsit tiszetelem is az ilyen rabsicot, aki képes félmeztelenül a szúnyoginvázióban egy pár keszegért órákig ácsorogni a hideg vízben.

A gépemnek, amin elkövetem az írásos dolgaimat, fedele van, a lecsukható fajtából, akár egy lábasnak. Hordozható is, de nem nagyon viszem sehová, lapít szépen az íróasztalomon, ott teszi a dolgát.

De ez a fránya fedél, nem tűrte a nyitogatást, zárójelben jegyzem meg, már miért is tenné, akkor sosem kéne másikat vásárolni, szóval valami elszakadt és a kép elsötétedett. Kész, meghalt a szerkezet. ( "beszart a vas ")

Mindennek már öt napja, azalatt eldőlni látszott a kérdés, javítás, vagy gépcsere. Természetesen, ez már nem csak érzelmi kérdés, bár engem, ha egy technika cserbenhagy, zokszó nélkül megválok tőle, mert kikérem magamnak, hogy "szívasson" valami szerkentyű. Kutya haraphatott belém, ló dobhatott le, az más volt, ott mindíg volt egy következő esély.

Egyszer, még hajdanvolt ifjú koromban, vettem egy pillekönnyű alumimium motórcsónaktestet, motorom már volt hozzá, mégpedig jókora. Gondoltam, ez a motor repíteni fogja a könnyű testet a Dunán. A vízrebocsájtást, a komp-lejárónál terveztem. Megvártam, amig "átmegy" a komp a túloldalra, akkor enyém volt az egész lejáró. A hajótest, már az elején kicsit gyanúsan kezdett ágaskodni a rátett motor súlyától, de sebaj - gondoltam - majd menet közben szépen felfekszik a vízre. Minden készen állt az indulásra, sietni kellett, mert már a komp is közeledett, emberekkel, autókkal jól megrakodva. Azt hiszem, a második húzásra be is indult a motor, de valahogy oldalra fordult, mintha fordulni akarnék, pedig dehogy. A gázkarhoz sem fértem hozzá, mert minél jobban nyúlkáltam érte, annál jobban hátulra került az én súlyom is, no nem szaporítom a technikai hibákat, csak a végeredményt írom.Három gyors kőrt tettünk meg a saját tengelyünk körül, mint a farkát kergető kutya, miközben egyre mélyebbre merültem, a végén, már csak én álltam ki a vízből, mint ahogy illik egy süllyedő hajó kapitányának, aki a végsőkig kitart. Természetesen közben a komp is megérkezett, már nehogy "magánügyem" legyen a kudarcom. Némi segítséggel kihúztuk az elsüllyedt csónakot és ott a parton ráírtam, hogy ELADÓ !

Visszatérve a lerobbant laptophoz.

Az biztos, hogy nagyon hiányzott a gépem, no nem csak azért, hogy írogassak, hanem egyáltalán nagyon bánt, ha valami nem jó, nem működik. 

Gondolom, az öt nap csend, ezzel igazoltnak tekintetik. Egyébként is, ebben gatyarohasztó melegben odakozmál az ihlet. Nélküle pedig nem megy az írás. Nem fenyegetésként mondom, de...... !

Folyt. köv.

Nagy melegben hallgatnak és izzadnak a múzsák. Érdekes, hogy lovas életemben mennyire nem érdekelt, hogy milyen idő van, kánikula-e, vagy csikorgó hideg, a lónak, lovaknak menniük kellett.

Néhai edzőm, az öltözködésben sem ismert tréfát. Egyszerűen nem engedte, még a legnagyobb kánikulában sem, hogy "nekivetkőzve" lovagoljunk. Azt mondta - és igaza volt - a versenyen sem lovagolhatsz félmeztelenül, tessék megszokni már az edzéseken, hogy zakó is van rajtad. Olykor csavarni lehetett szegény zakóból az izzadtságot, de versenyen nagyon jó volt, hogy ezt megszoktuk, látván azokat szenvedni, akik csak a verseny "tiszteletére" öltöztek formaruhába.

Kedvelt mondása volt, hogy teniszezni sem illik klottgatyában. Szegény Pista bá', ha látná a jelenlegi teniszdivatot, a legcifrább színű, formájú ruhákat, kitérne a hitéből.

A vadászatban is elvárás az alkalomhoz illő öltözködés, a mi vadászati kultúránkban ez a zöld szín, illetve ennek változatai, egészen a barnáig. A Canadai vadászoknak természetes a piros lajbi viselete, egyrészről, hogy ne egymást puffatsák le, másrészről, ezt a színt, helyesebben tónust látja legkevésbé a vad.Ahány ház, annyi szokás.

Ahogy a vadászatban is, mint lassan mindenütt, csökken a hagyománytisztelet, úgy jelennek meg az új idők, új vadászain a legkülönfélébb rémségek. Színben, formában egyaránt.

Jelenleg a statust a fegyver drágasága jelzi, ebben pedig csak a csillagos ég a határ.

Bevallom, nekem egy majdnem velem egykorú öreg golyós fegyverem van. Nagyon sok mindent éltünk meg együtt, bejárta velem Afrikát, volt részünk jóban, rosszban egyaránt. Hűséges darab, egyszer sem hagyott cserben.

A fegyvermesterem mondta: - Dokikám, kicsit "redvás" a csöve, de ez még az unokáját is ki fogja szolgálni!" ! Akkor meg minek vegyek egy drága fegyvert. Ha ez az öreg hűséges "likiránt" áll, ugyanúgy teszi a dolgát, mint a drága csodafegyverek. Na jó, nem mondom, azért kapott egy jó "kukkert" a hátára, mert a szemem bizony nem javult az évek múlásával.

A másik dolog, amikor nem vadászként van fegyver a kezemben, pl. korongozásnál, vagy pisztolyos lövészetnél. Ennek is van valamennyi hagyománya, meg a versenyszabályzat is előír bizonyos ruházatot. A napokban voltam korongozni, harmadmagammal. Legalább 35 fok melegben egy kiszikkadt rét közepén volt a korongpálya.

Előrelátóan, egy fehér sildes sapkát tettem föl, amiben én lettem Bagaméri, aki a fagylaltot maga méri, de ebben az esetben a divatot fölülírta az UBV sugártól való félelem. Egyszóval egy kicsit elkurvultam én is.

Ja, hogy megint nem a lovas vadászataimról írtam? Majd legközelebb !

Leírtam három bukásom, mármint lóval. A tanulságokat is levontam belőlük. Mondhatni, hogy egyik esetben sem a ló volt a hibás. Az alábbi történetben sem.

A legmutatósabb "bukásom" egy teljesen ártatlan helyzetben történt. Egyik tereplovaglásomkor, amikor már visszafelé, falum focipálya felé eső részénél tartottam, pihentetés gyanánt kivettem a lábam a kengyelből és a nyereg hevederszíjját is meglazítottam, ne szorítsa a lovat, meg száradjon is az izzadása. Talán még a lábamat is törökülésbe igazgattam és így bandúkoltunk az előbb említett focipálya felé, ahol egyébként meccs folyt. Szépszámú nézősereggel. Unalmas lehetett a meccs, mert az én megjelenésem vonzotta a tekinteteket.

A nagy melegben, meg a fáradtságtól fejét jól lenyújtva szinte aludt a lovam. Ez lett a baj, mert megbotlott, pedig teljesen sima volt az út és előrebukott. Én pedig, a fején keresztül előrezuhantam, arccal bele az arasznyi, púderszrű porba. Erre már felébredt a lovam és a porban ülő látványomon jóízűt nyerített. Mondhatni kiröhögött.Erre, még a meccs is elakadt.

Óriási vastapsot kaptam a szurkolóktól. Azt hiszem sportpályfutásom legnagyobb sikerét értem el.

Azért fabrikálok erre a történetre is egy kis tanulságot.

Az emberek egy része, a másik kudarcának "tiszta szívből" tud örülni. A sikerének nem annyira.

Leegyszerűsítve, ha egy ember ül a lovon és nem fordítva. De ez, még csak a lovon ülés!

Ennél sokkal bonyolutabb sport, vagy még  mai napig is  -egyes népeknél -  "munkaeszköz", társ, barát, stb.

Találtam egy nagyon régi, lovakról, lovaglásról szóló szakkönyvet. Ennek az elején áll ez a pár sor, amit most megosztanék.

Tehát, mi a lovaglás?

"A lovaglás:  egy néma, csupa ideg, érző lényt kell megérteni, vele teljesen összhangba kerülni és a méltányosság szellemében akaratunkat úgy érvényesíteni, hogy szívesen tegyen eleget a követelményeknek és együtt küzdjünk a későbbi versenyeken a legjobb eredményekért."

De versenyek nélkül is igazak a leírtak .

Ott hagytam abba tehát, hogy lovas-vadász történeteimet fogom folytatni. De ez a fránya emlékezet, azt leszámítva, hogy az évekkel együtt kopik is egy kicsit, azon kívül csapongó is. Helyesebben a régmúlt történései tiszták, a közelmúlté kevésbé, azt meg, hogy tegnap mit ettem, már nem tudom.

Drága emlékű Nagymamám jut eszembe, aki egyre gyarapodó létszámú unokáinak nevét képtelen volt megjegyezni, de azért próbálkozott. Büszkén mondhatom én voltam a kedvence. Még akkor is tigris módjára védett például, amikor egy csúzlival lelőtt galamb miatt, az engem szidalmazó szomszéddal szállt vitába, hogy attól, hogy a csúzli az egyik kezemben van, a másikban a lelőtt "corpus delicti" fityeg igencsak élettelenül, attól még egyáltalán nem biztos, hogy az ő csodálatos unokája tette volna. Mármint én.

Tehát, amikor Nagyika, valamelyik unokáját akarta nevén szólítani, elég nagy kalandozásba keveredett a nevek listáján. Az volt ebben külön tündéri, hogy annak ellenére, hogy elég jól látható volt az unokák közötti nemi különbség, mindkét fajta névvel próbálkozott. Általában azzal zárta, hogy "no mondjad már kedvesem, hogy is hívnak téged?"

Itt még nem tartok, bár, amikor még voltak lovaim, akikről majd írok, akkor jópárszor elvétettem én is a nevüket.

Tehát a csapongó, de még jól működő emlékezetre hagyatkozva vágjunk bele.

Innen folytatom!

Kimaradt majdnem két hét, egyéb irányú "elfoglaltságom" miatt, talán erről majd később,  most csak annyit, hogy nem egy kéjutazáson voltam, mondjuk úgy, hogy olyan helyen, ahol a tartózkodás végén zárójelentést kap az ember. Hogy az én esetem még bonyolultabb legyen, német nyelven.

A háború előtti években, a lóversenypályán megjelent egy ló, "akinek" a gazdája, valamiféle hazafias hevületből indíttatva a Petőfi Sándor nevet adta neki. Na, volt is felháborodás, a ló gazdáját igen nagy tiltakozás fogadta. Arról nem szólt a fáma, hogy Petőfi Sándorunk hányadiknak futott be, de arról igen, hogy a gazda igen jó humorral megáldottan a lovát a következő heti versenyre átkeresztelte. PARDON lett a paci neve.

Szóval PARDON és elnézést, hogy két hét kimaradt.

Kérem mostantól az érdeklődést "felizzítani".

Még nem tudom írásom címét, majd a végén kitalálom. Talán "adja majd magát". Az orvosi hivatásról , szakmáról, foglalkozásról gondolkodnék hangosan - egy kis képzavarral. Bevallom van, nagyon is van aktualitása morfondírozásomnak, mert mostanában nem csak gyakorlom a szakmát, hanem páciens is vagyok. Akasztják a hóhért - mondják ilyenkor. Vagy azt, hogy legroszabb beteg az orvos.

Nem is a szakmáról beszélnék, hiszen az , jól rosszul, de elsajátítható. A fő problémám, hogy alkalmas-e mindenki orvosnak, aki megfelel a felvételi vizsgán és elvégzi az egyetemet. Ezalatt nem sok minden derül ki a jövendőbeli doktorkáról, legföljebb a szorgalma, vagy kisebb, nagyobb csintalansága. A felvételi vizsga fizika és- vagy kémiából és biológiából áll. Két nagyon fontos dolog kimarad a felvételiből, egy psychológiai teszt és egy készség vizsgálat. 

Az elsőben lehetne valamit megtudni a jövendőbeli lelki alkatáról, emberi tulajdonságairól. Mondjuk ki, nem minden jelöltből válik jó orvos, ami nem feltétlen szakmai hiányosságot jelent, hanem emberi tulajdonságot. A jó szó, sokszor jobban gyógyít, mint a legújabb gyógyszer. Buta az az orvos, aki ezt nem ragadja meg és nem állítja a szolgálatába. Öreg barátom mondta nekem annakidején. Idefigyelj, ha éjszaka felköltenek és ha ezért dühös is vagy, ne mutassad. Az arcon ugyanazok az izmok mozgatják a szádat lefelé,mint fölfelé. Ha lefelé mozgatod és dühösnek látszol, akkor is el kell látnod a beteget, de nem kapsz egy fillért sem. Ha fölfelé mozgatod, szóval mosolyogsz, még csurranhat is valami. Ha ez a mosoly ráadásul őszinte, belülről jön, akkor azt már empátiának hívjuk. Ez lenne az igazi !

Lehet vitázni az indítékkal, de abban igaza volt az öreg dokinak, hogy a düh és a méreg visszahat ránk. Teljesen fölöslegesen.  Rossz hangulatú orvos-beteg találkozásban kódolva van a kudac. Olyan nincs, hogy hű, de remek orvos, úgy operál, mint az álom, de pocsék a modora. Pocsék modorú orvos, nem jó orvos. Legföljebb jó korboncnok .

Persze az sem biztos, hogy a felvételin végzett psychológiai teszt egy életre kihat., mert sokat lehet és kell is változni az egyetemi évek alatt is, de azért az alapvető jellembéli tulajdonságok erre a korra már kialakultak.

A másik a kézügyesség vizsgálata a felvételin. Jó, rendben, nem mindenkiből lesz manuális szakma gyakorlója. De mára már minden szakmában igen nagyfokú a műszerezettség. Valamikor a belgyógyásznak csak egy hallgatója volt. Ma már a cardiológus katéterezi a szivet, a gasztoenterológus közlekedik a beleinkben, stb. stb. ,szóval a műszerek bevonultak a gyógyításba. Azért nem mindegy, hogy ügyes kezű emberek manipulálnak a szerkentyűkkel, vagy "fakezűek".

Csak ennyit akartam a jövendőbeli orvosok érdekében elmondani, hogy öröme legyen a betegnek, orvosnak egyaránt a kettőjük kényszerű találkozásából.

A vadásztörténetek sorában, ez a kis szösszenet kissé kakukktojás,(ez lesz a cím) de azt hiszem nem baj, ha ilyenről is beszélünk.

Folytatom tehát !

A szétlőtt "fás nap" után- egyéb elfoglaltságom miatt -  egy-két nap szünet "állt be" vadászatomban, meg egy hatalmas vihar hiúsította meg egy estémet. Ezért kb. négy nap után folytattam a bakozást . Bocsánat ezért a csúnya szóért, nem szeretem, ezeket a vadra utaló igéket: bakozás, bikázás stb. Még az apróvadnál elfogadott, fácánozás, gerlézés, stb. addig a nagyvadnál ennek tiszteletlenség íze van.

Óriási károkat okozott a vihar, fákat csavart ki tövestől és döntött az erdei utakra. Ebbe keveredtem bele szegény Nivámmal.  Visszafordulni nem lehetett, csak előre, mint a szülőcsatornában. Igazából egy motoros fűrész kellett volna, de hiányában a vadőrrel húztuk toltuk a jókora fákat, volt amit a Nivával vontattam el az útból, a csörlőm is dolgozott szorgalmasan. a tét, ezen az estén, nem egy bak elejtése volt, hanem, hogy egyáltalán, hazaérjünk. Sikerült !

Következő nap, egyik "bejáratott" lesre akartam felülni. Már odafelé menetben gyanús volt, hogy nem látom az erdő szélén a lest. Persze, hogy nem, mert felborította a vihar. Jobb híján a kidől leskosár mögé kuporodtam, szúnyogcsalinak.  A vihar iránti dühükben jöttek is, számlálatlanul. De a "bakom" sehol. Majdnem a teljes sötétben négy szarvas váltott ki, de a szúnyogok miatt azok is idegesek voltak, rövid "vadkár" okozása után visszaváltottak.

A következő estét is itt töltöttem. Már egészen bejárattam a kidőlt lest, egy deszkával az ücsörgés sem volt popsigyilkos, mint előzőleg. De a csend, megismétlődött. Ilyenkor töri a fejét az ember, hogy most mi a csuda történik. Előző napon, még érthető volt, hogy a nagy vihar után, egy kicsit megszeppent vad nem vált ki az erdőből, de erre a napra már visszaállt a régi "rend", csendes este, jó meleggel. Még szerencse, hogy pontosan az erdő szélét figyeltem, amikor egy jókora disznó bújt elő.

Na ezzel meg is lett a magyarázat, hová lettek az őzek, pláne, amikor már a hátam mögül is hallottam a disznók csörtetését. Egy konda "fészkelte" be magát az özek helyére.

Ez az este volt az utólsó lehetőségem, hogy bakot lőjek. AZT a bakot !

Majd jövőre - mondatja velem az optimizmusom.

A vadásznapokról megírtam, amit gondoltam, képet is mellékeltem. Ezzel a dolog lezárva. Említettem viszont, hogy az őzbakvadászat is elkezdődött. Előre bocsátom, az idén már lőttem egy szép, ághiányos, koros bakot, de kaptam még egy bak eljtésére lehetőséget.

Ennek a még most is futkosónak a történetét írnám le, ami nem kerül a dicsőségtáblámra - ha lenne ilyen. Egy szűk, kis vas magaslesen ücsörögtem, természetesen pipafüstbe burkolózva. A lesről csak előrefelé volt kilátás, tehát kilövési lehetőség, ezért kényelmesen hátradőlve vizslattam az előttem zöldelő lucernatáblát. Jobbról, balról karomnyi akácfák akadályozták a kilátást. Pisti vadőr szerint, jár ide egy derék bak.

Egyszer azért jobbra néztem a fák között és bizony, abban az irányban csipegette a finom zöldet az "én bakom".

Az biztos volt, hogy nem jön a lesem elé, egyre inkább távolodott. Gondoltam, megpróbálom, hátha van annyi rés a fák között, hogy elfér köztük a "golyóm". Nagyon nehéz volt a szűk lesen jobbra kifordulni, de valahogy mégis rákészülhettem a célzásra. A távcsőben jól látszott a bak oldala, gondoltam, megpróbálom. A lövés csattanását rezignáltan tűrte, éppen csak a fejét kapta fel, de azután legelt tovább. Hová lett a lövésem? villant az agyamba, de már töltöttem újra és pontosan ugyanoda célozva, másodszorra is lőttem. Na, ekkor már egy hangos csattanás volt a válasz, a bak teljesen épségben és nyugalommal besétált az erdőbe. A recsegés fokozódott és amikor felnéztem, rémülten láttam, hogy felém  dől egy fa. A rohadt életbe - káromkodtam el magam, még agyonüt. Szerencsémre a mellette álló fák fogták föl a kidöntött fámat. Két lövéssel kidöntöttem egy fát. Nagyon egyszerű a magyarázat, a távcsőben nem látszott a fa, de a cső egy kicsit lejjebb van és az bizony "likiránt" egyenesen a fába küldte a lövéseimet. Egymás mellé a kettőt.

A helyzet annyira komikus volt, hogy- ilyet sem tettem még lesen - de hangosan elnevettem magam!

Azt hiszem, ezt a csorbát ki kell köszörülnöm. Hogy sikerült-e, majd megírom! 

Jó egy hete nem írtam, nem folytattam a lovas vadászataim történeteit - ha valaki is várta volna - elnézést.

Két dolog miatt halasztódott a dolog. Az egyik, hogy megkezdődött az őzbakvadászat, a másik, a Vadászati Napok Mohácsi rendezvénye.

Ez utóbbiról egy-két szót. Mit is jelent a címbéli "plecsni" szó. Az bizony a kitüntetés jelvény formájának lesajnáló szinonímája. Kaptam én már életemben jó párat, mindegyik indoklása úgy kezdődött, hogy a "szocialista mit tudom én miben végzett áldozatos, vagy eredményes munkájáért "stb. stb. Általában sportbéli tevékenységért kapogattam őket. A szememben kb. annyit értek, mint a jelvény réz anyaga. Ezek voltak a plecsnik.

Most, a Vadászati Napon - előre megsúgták - "meglepetésre", Nimród érmet kapok. Ennek indoklására - bevallom - büszke vagyok, mert a vadászatban, vadgazdálkodásban végzett munkáért adták át. Indoklásul felhozták még, a vadászírói tevékenységem, ami külön jól esett.

De volt ennek a díj átadásának egy csodálatos mozzanata, ugyanis a díj átvételéért a négy éves Lúcia unokám kisért ki, kéz a kézben. mentünk föl a lépcsőkön. Együtt kaptuk.

Minden vadásztársaság egy sátrat kapott. ahol trófeát lehetett bemutatni, illetve főző verseny is folyt közben. Jó magyar szokás szerint, az nem is ünnep, ahol nincs kaja, pia !

Azt hiszem, egy kicsit "belterjes" volt az ünnepség, zömében csak a vadászok és a hozzátartozók vettek részt, tudható be, a gyenge előzetes propagandának.

Remélem valami kis képanyagot is tudok majd biggyeszteni ezekhez a sorokhoz.

Az őzbakvadászatomról majd legközelebb.

Jut eszembe, nem is csak két oka volt az íráskimaradásnak. Volt objektív, technikai oka is.  Számítógépem nagyrabecsült doktorát idézve: "behányt a vinyó"!

Aki jártas ebben a témában, az tudja,, hogy "behányt vinyóval" béna a vas. (Vas = laptopom ). Istenem, ha nekem valaki két évvel ezelőtt azt mondja, hogy ettől én rosszul fogom érezni magam és elvonási tüneteim lesznek, biz' Isten kiröhögöm.

Visszatérnék egy igéretemhez. Kéretik rajtam bevasalni az igéreteket, mert a történetekkel néha úgy szaladgálok térben és időben, ahogy Svejk tette a "Kehelyhez" nevű prágai sörözőben, miközben szórakoztatta a hallgatóságát. Na ja, viszont neki, mármint Svejknek volt egy diliflepnije, ami mentségül szolgált neki.

Tehát,  még korábban azt igértem, hogy a vadőri éveimből fogok csemegézni, de előbb a lovakról. Nem lesz nehéz az átkötés, mert a lovas életem és a vadász hobbim egymás mellett, sokszor egyszerre történtek. Ugyanis lóháton vadásztam a legjobbakat. Ne tessék megijedni, nem lövöldöztem lóhátról. Csak a szememmel "vadásztam".

Sokan mondták, hogy miért nem viszek puskát és lövök a lovam hátáról. Valami olyanfélét válaszoltam erre - kiskorúak füleket befogni - hogy kakilni is szeretek, szerelmeskedni is szeretek, mégsem csinálom egyszerre. Fujj, de csúnya volt !Viszont igaz.

Szóval, most majd olyan történetek következnek, amiben a lovaglás és a vadászat is szerepel. Még szolnoki pályafutásom alatt rendszeresen meghívottja voltam a Jászberényben rendezett évenkénti falkavadászatnak. Róka vadászatnak is hívták, mert egy jó lovas vállára egy rókabőrt erősítettek, aki árkon, bokron át nyargalt és a többi lovasnak követni kellett, illetve megpróbálni a rókát lekapni a fiú válláról. Jó kis "buli" volt, azzal az érdekességgel, hogy "érthetettlen" módon - ha volt csinos lovasnő a csapatban - neki sikerült ez a mutatvány.

Folytatás nemsokára !

Kettő bukásom és annak tanulságát már leírtam, ami a lovasokon kívül, akár a szamarasokra is érvényes lehetne, hogy először, csak azokat az  "élőlényeket" mondjam, akikre föl lehet mászni és onnan le lehet esni . Ha nem ragaszkodunk a ráülésre, akkor meg akár mindenkinek mondhattam, amit mondtam. Hű, de bonyolult.

Hogyan is van az a mese, a nagyravágyó asszonyról? Egy fateknőben mossa a ruhákat, amikor valahogy odakeveredik a kérést-teljesítő aranyhal. Jönnek sorban a kérések egyre nagyobbak egyre mohóbbak, már palotánál és temérdek kincsnél tart a beste asszony, amikor a hal elunja, mindent eltüntet és marad újra csak a mosóteknő.

Nagyravágyásról szól a mese, ha nem tévedek.

Jól megvoltam én a jámbor kancáimmal, a Dollyval és a Jázminnal de nekem valami brutálisabb ló kellett, egy mén, egy szürke, Imperiál származék formájában. Nehezen idomítható ló volt, ha szabad ilyet mondanom, butácska. Hatalmas ereje, nem párosult nagy ésszel. Esni sem tudodd, inkább zuhant, sem magát sem engem nem kímélve.

Teljesen jámbor szituációban történt a nagy baj. Elestünk ! Ez, eddig, nem volt szokatlan, de az igen, hogy alászorult a lábam és a csizmám "örökösre" belegyógyult a kengyelbe. Amikor a ló felugrott, én a beszorult lábamnál fogva csüngtem le a nyeregből. A ló pedig megindult, egyre szaporábban, mert idegesítette az a "valami" ami a lábai között lógott.

Nem tudom, hogyan csináltam, de pánik helyzetben a tartalék ösztönök is működnek, mert fel tudtam magam húzni a kantárig, amibe bele tudtam kapaszkodni, amitől megállt a ló.

De ekkorra már rendesen szétnyitotta a csípőizületemet.

Innentől már csupa fájdalom volt az életem, nem, hogy lovagolni, de menni is alig voltam képes. Csípőprotézis lett belőle. Ugye, én sem elégedtem meg a "mosóteknővel", nagyvérű lóra vágytam, rokkanás lett a vége.

Nyeregbe nem ülhettem többet, letiltottak. El kellett adni a lovakat. Szívszorító volt, majd egyszer leírom !

Tehát három baleset, három különböző tanulság illetve, ez utóbinál végzetes változás történt.Büszke lovas emberből, sántikáló "civil" lett belőlem.

A tanulságot már levontam, így, a végére, csak a nosztalgi maradt. A lovak iránti nosztalgia.

Ez az az eszköz, amit a csizmára köt a lovas, hogy azzal ösztökélje lovát. Nem arra a csillagos "derelyemetélőre" gondolok, amit Western-filmek hősei viselnek, hogy kackiásan pengjen, amikor belépnek az  ivóba, jelezve, aki a csizmában van, keménytökű gyerek.

Szolíd sarkantyú is létezik, egy kis kiálló tompa "pöcök" ami csak egy kicsit teszi hatásosabbá a biztatást. Mármint, a lovacska biztatását.

Elöljáróban ennyit a sarkantyúrol, mint második balesetem főszereplőjéről. No, ez sem igaz így, mert pontosan az volt a baj, hogy nem kötöttem sarkantyút.

Ime a történet.

Gödöllön volt verseny, a lovakat sorsolták, nekem, egy jó kiállású kis kanca jutott. Szépemlékű Pista bátyám, az edzőm, ismerte a lovat és azt tanácsolta, kössek sarkantyút, mert lomha egy kicsit a "menyecske", meg nem is szívesen ugrik, csak, ha biztatást kap.

Vitába szálltam vele, nem kell nekem sarkantyú - mondtam magabiztosan, majd én átnyomom az akadályokon. Az első négy, vagy öt akadályt remekül ugrottuk, amikor egy olyan akadály következett, ami széles is volt, meg magas is, amin csak nagy lendülettel lehet "átlibbenni". Ahogy ráfordultunk az akadályra, nyomtam én szegény lovat előre, fenékkel, csizmával, pálcával, de nem reagált rá, úgy mint öreg Trabantom, amikor előzni akartam, de hiába himbáltam benne a derekam, mint amikor hintát indít a gyerek, attól nem ment gyorsabban. 

Hatalmasat buktunk.

A három akadályfa közül, a középsőt kapta lábközre a kancácska, ő bukfencezett, én szaltóztam. A kantárt nem engedtem el, szóval nem lettem kizárva, a versenyt is befejeztem, de nem nagyon emlékszem, hogyan.

Vesezúzódás volt a pontos diagnózis, egy hét intenzív osztály, ahol volt időm gondolkodni, amit hamarabb is megtehettem volna. Nem hallgattam az edzőmre, tele voltam önbizalommal, ami helyén való, de nem jelentheti azt, hogy nem fogadom meg a jótanácsot. 

A lovas embernél fontos az egészséges önbizalom,mint ahogy a mondás is tartja, "dobd át a szived és ugrass utána." De a buta önbizalom veszélyes lóra, lovasra egyaránt.

Lehet, ha azt a címet adom, hogy második hatalmas bukásom - mármint lóval - nagyobb érdeklődést vált ki, mint a semmitmondó "Lovak 2 " cím.  De nem dramatizálok,a lovas bukások fontos eleme a "túlélés" és miután több évtizedet töltöttem nyeregben, számtalanszor bukva és esve is, jelen írásom a bizonyíték, hogy mindezeket megúsztam. Tehát túléltem. Volt azért egy két csiklandós eset is, tanúlságos is, ezekből mazsolázok.

Mert azér a lovaglás, a lovas sport abban speciális és egyetlen, hogy a "sporteszköz" egy élőlény. Egy csupa ideg, több mázsás izomkolosszus, "aki" azt csinálhatna a hátán ülő törékeny emberrel, amit akar, de ha elfogadja őt, akkor közös akarattal, csodákra is képesek. A lényeg, a közös akaraton van. A lovas tanítás, imodítás lényege, hogy elfogadja a ló a lovasát, mindketten akarják azt, amit éppen végrehajtanak. Ebben a szigorú harmóniában nincs helye buta nagyképűségnek.

Mint az én esetemben, ami tehát a második lovas bukásom alcímet viseli.

Ez volt a bevezető, hamarosan jön a történet.

Elmúlt a húsvét, kezdődnek a munkás napok, rögtön az elején a nyuszi megkésett ajándékával, egy ANTSZ vizsgálattal a rendelőmben. Mondjuk szokványos, törvényszerű, de nem megszokható. Ez egy kicsit olyan, mint a prosztata vizsgálat, még az ember alfelébe is benyúlnak.

De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy kitartás,( ezt magamnak szugerálom ) folytatom a lovas -vadász történeteket, csak heverjem ki a mai napot. Kéretik drukkolni. Nekem ugyanis nem a baktériumokkal, meg a csírákkal van gondom, mert azt biztos nem találnak, hanem a papír dolgokkal. Engedélyek tömkelege stb. Lassan tényleg egy jogász is kell a rendelőbe.

Azt modják "jogállamban" élünk. Én azt mondom "jogászállamban" élünk !

Igazam van?

Sajnos, leértékelődnek az ünnepeink. Krisztus halála és feltámadása, ez a csodálatos ünnepkőr, már csak a hívők számára jelent valamit, de legalább  a feltámadási misén és kőrmeneten való részvételt.

A fogyasztói társadalom inkább az evés ivás, ajándékozás felé tolja el az ünnepeket, nekik csak az az üzlet. Ha megkérdezzük a gyermekeket, hogy miről is szól a húsvét, tízből tíz válaszolja rá, hogy a locsolkodásból.De már ez is sorvadóban. Talán még faluhelyen itt-ott, de a locsolkodásért már nem szép hagymával festett tojást kapnak a gyerekek, hanem pénzt. Magam láttam, amikor egy lányos házból kirajzó gyerekhad, a kukába dobta a festett tojást. mert csak a pénz számít.

Egy versemet tennék most ide, azt hiszem, aktuális.

Címe: Hit nélkül..!

Hit nélkül lehet-e élni,

Hogy gondolod?

Nem Istent félni,

Csak bajban kérni,

Felvállalod?

Kit lehet követni, ha

A világban a rossz,

Tobzódik és mulat!

Mert győzött rajtad,

És ezen nyálasan mulat!

Ha éhesen lerogyik a világ,

A pénz végre elveszti hatalmát,

Bálványok leomlanak,

Ha semmink nem marad,

Akkor semmi más, csak

A lelkünk mutathat utat!

Fékevesztett vonat,

Ahogy az emberiség halad,

Pusztulása felé, de

Isten hatalmával, csak

Azt veszítjük el, ami talmi,

És a jót fogjuk újratanulni!

Áldott Húsvéti Ünnepeket mindenkinek !

Ha valakinek van türelme "visszalapozni" a kb. két hónappal ezelőtti lovas történetemhez, akkor annyit már tud, hogy régi a dolog, de tanulságos.

Egy május elsejei "banzájon" történt a baleset, illetve már a hazafelé vezető úton, amikor egy autóbusz mókás sofőrje rádudált - az egyébként is idegileg kiborult lovascsapatra - aminek nagy ribillió lett a következménye. Én például, lovastól bezuhantam egy akácfa és a mellette lévő kerítés közé, de úgy, hogy én voltam alulról.

Ezt a részét még megúsztam, de amikor szegény ló próbált feltápászkodni, jól fejberúgott. Nem szándékosan, de alaposan.

Kórház, járomcsonttörés, stb. de elmondhatom, hogy aránylag jól megúsztam. Élve maradtam !

Hol itt a tanulság.

A tanulság a történet elején lakozik, amikor a lovakat tartó TSZ bunkó elnöke, úgy döntött, hogy egy "szűz" csikót versenyre küld. Próbáltam tiltakozni, de csak annyit értem el vele, hogy közölte: "magával, vagy maga nélkül, de a ló menni fog", ha nem tetszik kiléphet a szakosztályból.

Ezt a lovat napi sok órában nevelgettem, tanítgattam, hozzám nőtt. Azt hittem, hogy egy kicsit az enyém. Hát itt követtem el a hibát. Ekkor határoztam el, ha egyszer, valamikor alkalmam lesz, veszek magamnak egy lovacskát, bármilyet, csak az ENYÉM legyen.

Ez a vágyam teljesült, amikor Szekcsőre költöztünk és némi furfanggal, de lett egy lovam. De erről már a könyvemben írtam.

Tehát az első tanulság: sose higgyed más lováról, hogyha lovagolhatod, attól az a tiéd.

 Saját mondásom, nem dakota mondás!

Még a blogom "beüzemelése" idejében elkezdtem a lovastörténeteimből csemegézni. Konkrétan három nagy balesetemet akartam megírni,, melyek nagyon tanulságosak voltak. Elkezdtem ugyan, de azután elvitt a lendület és a történet megszakadt. Folytatni fogom !

De azt is igértem, hogy a vadőri pályafutásoból fogok szemezgetni.

Namármost, ez a kettő nem zárja ki egymást, mert igaz ugyan, hogy az első lovasbukfencem még Szolnokon történt, de megjegyzem már akkor is vadász voltam, a másik két fejreállásom már itteni helyemen. A vadörködés legszebb része az volt, amikor lóháton tettem azt.

Szóval, akiknek lesz, vagy van türelme, azoknak mesélek majd ! 

Már megint ez a szalonka - monhatná valaki, aki eddigi írásomból nem értette meg, hogy a szalonka vadászata számomra mit is jelent.

Milyen érdekes, azt mindenki tudja, hogy erdők királya a szarvasbika. Mondjuk ki, méltán. Impozáns megjelenés, gyönyörű agancs-korona a fejen és a bőgés időszakában a szivet melengető orgonáló hang. Igazi király !

Node, ki a királyné, az erdők királynéja?

Bizony kitalálták, a szalonka ! Ez, az alig galamb nagyságú madárka, akit a tavasz első fuvallata hoz meg hozzánk, hogy pár nap itt tartózkodás után továbbrepöljön, költőhelyére. Ő a királyné !

Rejtett az élete, mondhatni rejtélyes . Csak a késő esti és kora hajnali repülése teszi láthatóvá. A színe, mint az avaré, a hangja, hát mit ne mondjak, az a korrogó vagy pisszegő hang, nem a madárdalok legszebbike, mégis, de mégis, ekkor szorul a puskára a kéz, kezd szaporán verni a szív és tekergeti a vadász a nyakát, hogy egyáltalán meglássa. Tíz percig, ha tart a vadászata.

Az előző bejegyzések egyikében "elsirattam" a szalonka vadászatát, amit vízfej hatóságaink lenyomtak a torkunkon, Brüsszelre hívatkozva. Hogy finom legyek és nőies, én magasan teszek Brüsszelre.

De valami öröm is az ürömben.

Évekig jártam, járok Hetvehelyre szalonkázni. Van ott egy kicsi ember, akit már régóta pótfiammá fogadtam, aki ezt a szalonkázó kis megszállott bandát szépen összefogta és a kezdeti, mostoha körülmények után, pazar feltételeket teremtett.

Nem sok, ilyen színvonalú vadászházat látni az országban. De nem is az épület teszi hívogatóvá ezt a helyet, hanem Norbi "fiam" személye.

Tegnap este tartotta meg az idei szalonkabúcsút, egy olyan szezon után, amikor csak monitoringozni lehetett a szalonkákat. Utálom ezt a monitoring szót, miért nem lehet a megfigyelést mondani helyette ki tudja. Talán, így tudományosabb.

Ebben a szezonban, már tényleg, csak a fanatikusak maradtak, akik "divatból" jártak azok elmaradtak. Jó is volt ez a tisztulás!

Remek vacsora előtt egy pár gondolatot beszéltem a szalonkázás helyzetéről , indulatomat sem kímélve és, hogy mennyire megértésre talált, azt a taps mutatta.

Remek volt a vacsora, oldott a hangulat, szóval méltó ünnepség az erdők királynéjáért.

Köszönjük Leber Norbi !

A próza után, egy kis líra. Kikapcsolódásnak elsősorban, meg ha sokat várok ezzel a versikével, már nem lesz aktuális a benne "megénekelt" életkorom.

A vers címe:  Korodhoz képest....!

Futásom sétává satnyult,

Úszásból pancsizás lett,

Mindenk így jár, ha eltunyul,

Vagy megöregedett.

Fonnyadó testbe szorult ifjuságom,

belőle kitekintve úgy látom,

talán nem veszik észre,

hogy hatvanöt lett a deli legényke.

Bajt fejemre, csak a tükör hoz,

beletekintve rémületet okoz,

Széttört benne ifjúkori arcom,

Ránc ránc hátán fut a foncsoron.

Mondják a hízelgők, kedvesek,

korodhoz képest, ez még elmegy !

Mondd mennyi is vagy valóban,

Tényleg bnne vagy a "szép" korban?

Jut eszembe,már égi barátom,

Szülinapomra mondta: azt kívánom,

annyi évet éljél még jó haver,

amennyinek most kinézel !

Azért elárulok egy titkot: nem érzem a korom !

Az előző történetbéli Apeh-os pasas vadásztatása is maga volt a kínszenvedés, de legalább bennem volt a remény, hogy az a "bizonyos" nap után, abbahagyja az esztelen lövöldözést.

De mit kezdjek, egy több éve vadászó, multimilliomossal, aki úgy érezte, hogy a pénzéért mindent megkaphat. Valami csoda autóval állított be, annyit tudott rólam, hogy én vagyok a vadőr. Miután a dr. címet a civil életben nem használom, az megmarad a fehér köpenyhez, bár legtöbbször ott sem. Minek ! Nem a cím, hanem a "mögöttes" dolog számít. Nem túlzok, olyan eligazításban részesültem, hogy csak kapkodtam a fejem.

Őzbakot akar lőni, neki mindegy mekkora, de estére legalább hat darab legyen. Remekül lövök - mondta magáról, kétszázról a légy farkát lelövöm. A puskája is a legkorszerűbb, a legdrágább darab volt, igaz, teljesen új. Próbalövésnél, lukba lukat lőttem - híreskedett.

Atya Isten ekkora "arcot" én még életemben nem láttam, őszintén szólva, ettől valami kis bosszú indult meg bennem.  Bizony Isten nem írígység, jól megvoltam a magam akkori szegénységével. Elhatároztam, ezzel a pasassal ki fogok ba..ni !  Nem bánom, hogy van pénze, ez, a gernya itt semmit nem fog lőni. Elég szépen voltak még abban az időben őzeink, úgyhogy elég nehéz mutatvány lesz úgy autózni, hogy egyet sem lássunk.

Kora délután volt még, amikor elindultunk őzbaknézőbe. A történet harmadik szereplője, az előzőekben már "megénekelt", kedvenc UAZ-om volt. A nyári melegben leszereltem az autó ablakait, mert a drága szovjet elvtársak arra nem gondoltak, hogy  jó lenne, ha egy autóban az ablakokat le is lehetne tekerni. Így valahogy ki lehetett bírni a hőséget.

Ezzel a szarral megyünk - kérdezte a jóember. Az hagyján, hogy megsértett engem, de megsértette az autómat. Öcsém, ez vért kíván - döntöttem el magamban.

Szorgalmasan poroszkáltam a területen, a nyitott ablakon csak úgy zúdult be a púder finomságú por. Oldalra néztem és örömmel állapítottam meg, hogy a puskáját is egyre vastagabb por fedi. Lehet, hogy túl gonosznak tűnök, de miközben autóztunk, rendesen kaptam az eligazítást, mégpedig alpári stílusban.

Amikor egy kicsit a nap ereje abbahagyott, egyre többször láttam felállni bakokat. Egyik baknál  - amit már ő is észrevett - szóltam, hogy szálljunk ki, mert rá fogunk cserkelni. Ő azután dehogy száll ki -utasított rendre, menjek közelebb, azután forduljak úgy, hogy ő a kocsiból kényelmesen tudjon lőni.

Kb. 150 méterig közelítettem a bakra, akkor már láttam, hogy ha még megyek, akár egy métert is, el fog ugrani. Eltekertem a kormányt balra, hogy jó kilövése legyen az emberemnek. Ekkor elkezdett dirigálni. Így nem kényelmes - mondta, egy kicsit előre. Ez most sok - viszza egy kicsit. Mondhatni, az autóval céloztunk.

Na egyszer azt mondja, most jó, lőni fog. Még a távcsövemet sem vettem elő, hogy nézzem a kiszemelt bakot, csak kényelmesen hátradőltem az ülésben. Amikor már úgy hallottam, hogy szaporábban veszi a levegőt, majd visszatartja, szép finoman a bal vállam felé, nekidőltem az ajtónak. Ebben a mozdulatban dörrent a fegyver. A rohadt életbe - szentségelt, fölé lőttem. Ne tudom mi van velem, nem szoktam hibázni - morogta.

Nem szaporítom, még három baknál "elsütöttem" ezt a súlypont áthelyzős trükkömet, aminek eredménye, még három hibázás lett.

Szét akarta törni a drága fegyvert, szidott mindenkit, majd kijelentette, hogy mára vége a vadászatnak, szar ez a puska.

Semmiféle tanulsága nincs a történetnek - számomra. De ennél nagyobb baj, hogy ez az ember számára sem. Részemről, csak egy kicsinyes bosszú volt, amit nem vett észre. Ha leordítom a fejét és kikérem magamnak a vadőrök nevében a viselkedését, csak az  utánam következő hívatásosok sorsát, esélyét rontom. Ez az ember már az életben nem fog megváltozni. Elrontotta a saját pénze!

Sajnos, manapság egyre több van ebből a fajtából !

A vadásztársaságok újjáalakulásakor, elég kaotikus helyzet alakult ki, a mi társaságunknál is. Üres kasszával kezdtük a "pályafutásunkat". Elnöke voltam ekkor a kicsiny csapatnak, meg egyben hívatásos vadásza is! Persze, a napi doktorkodás mellett ! Rendes, felesküdött VADŐR voltam. A lényege, hogy ezt társadalmi munkában.

Az új területhatárok alig voltak ismertek, illetve a szomszéd társaság tagjai előszeretettel "tévedtek" el, szóltak a puskák esténként, én meg rohangáltam, hogy hol, ki, mit orvvadászott. Például egyik alkalommal a szomszéd vadásztársaságban vadászó, a területhatárokat nagyon is jól ismerő kőrzeti megbízottat, magyarán a rendőrt kaptam el, ahogy "véletlenül" - vagy ahogy ő mondta, egy kicsit eltévedt -  becserkelt a területünkre. Kérdeztem tőle, hogy őszerinte most, kinek jelentsem föl. Őneki önmagát? Még szójátéknak is rossz !

Nagyon sok történetem van ezekből az időkből , ebből fogok majd csemegézni. Tudom, nem megoldás a hívatásos vadász ilyetén módon helyettesítése, a lelkes amatőrizmus sem pótol egy fő állású hívatásos vadászt. De miből fizessük?

Szóval üres spejznak, bolond a háziasszonya, szegény vadásztársaságnak "amatőr" a vadőre.

Folytatás következik!

Szóval ott tartottam, hogy igen vidám hangulatban búcsúztunk Dezső barátomtól, hogy a magam számára kiszemelt őzbakot a vendéggel meglövessem. Fájt a szivem ezért a bakért, pláne, hogy egy "pancser" lövi meg. De, ha nem lövetek ezzel a jóemberrel semmit, a TSZ "fura ura" kicsinálja a vadásztársoságot. A vadkár már akkor is jó fegyver volt.

Az ilyen bakra szokták mondani, hogy szinte ki van kötözve, jól tartotta a helyét, mert a területünk zavartalan részén éldegélt. Hagyta magát egész közelről is megnézni, már minden szőrszálat ismertem rajta. Ha megugrott is egy kicsit az autótól, csak pár métert, ott azután szoborrá merevedve vizslatta a jövevényt.

Ezt a bakot nem lehet elhibázni - reménykedtem.

Már az első vadászregulát megszegtem, amikor itattam a vendéget, most jött a következő. Nem engedtem kiszállni a kocsiból, amikor tőlünk alig harminc méterre felállt a bak és minden izgalom nélkül nézett felénk, hogy mi a fenét zavarjuk a délutáni sziesztáját.

- Idefigyelj jóhaver - súgtam a vendég fülébe. Innen nemhogy lelőni, de le is lehetne szarni, úgyhogy célozzad meg és ne csukd be mindkét szemed, mert az egyiket kinyomom, ha elhibázod.

Kirántottam a fenekem alól a rossz pokrócot, azt is a puskája alá nyomtam, így már nem lehet hibázni - gondoltam, vagy inkább bíztam benne.

- Eldörrent a lövés és az "én" bakom, hatalmas ugrásokkal menekült, miközben a jobb hátsó lába, mint egy szélmalom körözött a teste mellett élettelenül. Basszus, ellőtted a lábát - sziszegtem a fogam között.

Ekkor ránéztem a vendégre és bizony Isten megsajnáltam. Remegett, mint egy nyárfalevél .

- Menjünk utána - jött izgalomba. Nincs értelme - csitítottam, ez addig fut, míg erő van benne. Egy elég meredek dombon futott fölfelé, a dombtetőn erdő, a túlsó felén búzavetés. Valahol arra kell majd keresni. De csak holnap, mert nemsokára beesteledik.

Ránézett az órájára az emberem és gyorsan átváltozott hívatalnokká, neki sietni kell, estére Pesten kell lennie, ez a bak biztos meg lesz, keressem meg és majd értesítsem.

Jó, majd felhívom anyádat morogtam magamban a csúnya változáson.

Ezzel váltunk el !

Másnap már korán a tetthelyen voltam. Nem bíbelődtem a rálövés helyével, mert jól láttam előző nap a menekülési irányt. Vagy benntmaradt az erdőben, vagy a búzavetés irányában lesz. Kezdem a búzával - döntöttem. Megálltam az UAZ-al a tábla szélén, felálltam a motorháztatőre ( az UAZ ezt is kibírta ) és távcsőveztem az alig térdig érő búzatáblát. Hirtelen,mintha egy kis ágacska mozdult volna benne. Talán a szél mozgat egy gyomot, gondoltam, de azért egy kis izgalom kerített hatalmába. A hatodik érzékem azt diktálta, hogy ott van a bak.

Puskát kézbefogtam, az irányt betájoltam és görnyedten, majdnem négykézláb elindultam a valami felé. Néha óvatosan fel-felnéztem és egyre biztosabb lett, hogy a bak fekszik ott, ő emelgeti a fejét.

Már húsz méterre sem lehettem, amikor felállt. Ereje sem volt menekülni, megváltás volt számára a lövésem. Szerencsétlen állatnak, már a legyek lepték a csúnya, roncsolt sebét, sebágyban feküdt, lázasan.

Majd megszakadt a szivem, hogy egy ilyen ember falára kerül az "én" bakom, ráadásul ilyen szenvedés árán.

Kifőztem az agancsot és kifőztem a szétlőtt lábat is ! Mindkettőt feladtam postán a vendégnek. Remélem, ettől soha többet nem vett puskát a kezébe !

Nem is tudom, hogy az előző szamaras történetről miért az Apeh, illetve annak egy vezetőcskéje jutott eszembe.

A történet a nyolcvanas évekbe nyúlik vissza, amikor már azt hiszem ilyen néven szerepelt ez a "szimpatikus" szervezet, de még nem volt ilyen félelmetes hangzása az Apeh szónak, pláne nekem, akinek akkoriban szinte semmije sem volt, a nagy fene önérzetén kívül. De pontosan erről lesz szó. Az önérzetről.

Kaptam a telefont a TSZ akkori nagy urától, hogy egy fontos ember jön hozzájuk, pénz múlik a vendégfogadás sikerén, meg kéne vadásztatni, hátha engedékenyebb lesz. Ennyit tudtam az "emberemről", meg még annyit, hogy nemsokára érkezik, a délutánba a pénzügyi tárgyaláson kívül egy bak lelövésének is bele kell férnie.Túl nagy izgalmat nem okozott a hír, vadásztattam én már minisztertől kezdve párttitkárig sok mindenkit. Volt köztük néha rendes is !

Csícsás autó, soförrel ellátva állt meg a házam előtt, abbóll szállt ki, harmincas éveinek a végét koptató, kissé kopaszodó ember formájában az én vendégem. Beinvitáltam, át kellett öltöznie. Egy szép utazótáskából egymás után kerültek elő, a frissen vásárolt ruhadarabok. Mikor felöltözött, egy vadászboltban ácsorgó próbababához hasonlított. Minden új volt. Kezdtem gyanakodni ! Igazából a gyanakvásom akkor vált rémületté, amikor megláttam, hogy a puskáján még lóg az árcédula és a zárdugattyút sehogy sem tudta beleszuszakolni a puskába. Jézus Mária !

Nem szaporítom, sorban hibázta el a közelebbnél közelebbi bakokat. Ilyen nincs, állt bennem tótágast az indulat. Ekkora balfék nem lehet valaki !

A legközelebbi lövés előtt nem a kiszemelt bakot néztem, hanem őt, hogy mi a fenét csinál. Megoldódott a rejtély. Lövéskor becsukta MINDKÉT szemét.

Eddig ment a magázos protokoll, de itt kitört belőlem a "négy elemi."

- Idefigyelj arany barátom, megkérdezhetem, hogy mióta vadászol? - szegeztem neki a kérdést.

Kiderült, itt és most kezdte!

-Annyira izgulok , hogy majd beszarok, vette ő is közvetlenre a diskurzust. Na idefigyelj, most még megpróbálunk egy bakot, igaz magamnak tartogattam, de előtte lesz egy kis dolgunk. Ezzel gázt adtam kedvenc UAZ-omnak és beszáguldottunk a haverom csárdájába.

- Dezsőkém, két konyak, két sör, azután mégegyszer ugyanez ! - adtam le a rendelést. Ha lőni nem is, de inni jól tudott a vendég, a második kőr után, már fülig ért a szája, veregette a vállam és arról biztosított, hogy f..sza gyerek vagyok.

-Na akkor gyerünk a "bakomra"- biztattam, pedig még szívesen ücsörgött volna a sörök mellett.

Folytatás következik !

A történet, amit elmondok, kb. harminc éves, a szereplők sorsát nem tudom, de mivel jóval idősebbek voltak nálam, lehet, hogy már az égi vadászmezőkön cívódnak.

Ennek ellenére - kegyeleti okokból - nevet nem írok, de az egyik főszereplő neve, a címbéli mulatós rikkantás, második részével azonos és ez nem vicc, a keresztneve pedig Elemér volt. Ugye senki nem tudja kibarkóbázni! A másik szereplőét elfelejtettem, de a laktanyában a katonák Tonnásnak hívták. Két, hívatásos katonáról beszélek, akiket akkor ismertem meg, amikor az egyetem után orvoskodnom kellett a szolnoki x y alakulatnál. Hamar kiderült a közös szenvedély, a vadászat, így az ő révükön nagyon jó helyekre is eljutottam, aminek egyetlen feltétele volt, hogy soförködjek nekik, mert ők bizony a vadászatot úgy "űzték," hogy közben, szorgalmasan vedeltek is ! Reggeltől estig. Azt nem mondom, hogy be voltak rúgva, de a szalonspiccnél mutatósabb volt a dolog. Ennyit az előzményekről.

Egyik ilyen vadászatunk a Mátrában történt. Hajnali lesen ültünk, szerencsémre, egy tőlük igen messze álló lest jelöltek ki, számomra, gondolom itt volt a legkevesebb az esély, így a történetnek nem voltam szemtanuja, de az "áldozatot" én is láttam.

Szóval, a hajnali les után, nagy szuszogva, lekászálódott a lesről a mázsánál is sokkal súlyosabb két cimbora és egy keskeny völgy aljában ballagtak a vadászház felé, hangosan taglalva, mit ennének, mit innának reggelire. Minkét oldalon fiatal tölgyes hegyoldal meredezett az ég felé. Ahogy így ballagnak, az egyik oldalban egy szürke mozgó foltot vettek észre. Szarvas az ! - így az egyik. Dehogy szarvas, disznó az komám - tromfolt a másik. Szarvas, disznó, mindegy, ennivaló mindkettő, lőni kell.

Lekapták a vállukról a puskát és mint az amuri partizánok, tüzet nyitottak a szarvasra, disznóra, ki tudja mire. A hetedik, vagy nyolcadik lövésre a szürke folt "összeesett".

Én lőttem komám, nem, nem te lőtted, én lőttem kezdődött a csúnya veszekedés és tonnányi testüket meghazudtolva, mászni kezdtek a "tetthelyre" Közben végig tartott a vita, hogy melyik lövésre is esett össze a kívánatos vad.

Szakadt róluk a víz a futóversenyben, amiben még a könyöküket is használták a másik leelőzésében, zihált a tüdejük, erejük teljesen elfogyott, amikor arra a kis tisztás részre értek, ahol a szürke folt "felborult ".

Egy szamár, egy szürke szamár feküdt a ravatalon ! El lehet képzelni a döbbenetüket ! De gyorsan ocsúdott mindkettő, a vita most már fordítva folytatódott, te lőtted komám, nem, nem, én jól láttam, hogy te lőtted stb.

A környékbeli juhász szamarát lőtték agyon. Megkeresték a juhászt és töredelmesen bevallották, hogy mit tettek. Angyali türelemmel hallgatta őket a juhász és némi hatásos csend után ítéletet hirdetett. Feljelentés nem lesz, ha egy pontosan ilyen szamarat vesznek a megboldogult helyett. Mi sem könnyebb ennél, gondolták a tettesek, de csak addig, amíg a szamár "adatait" meg nem hallották. A szamár - így a juhász - jelenleg, ha meg nem döglött volna, szóval az idén töltené be, a huszonharmadik évét.

Jézus, döbbent le a két cimbora, ez nem lesz könnyű mulatság. Nem szaporítom, nem sikerült egy ilyen matuzsálem korú szamarat venniük, de a szegény lelőttet kifizették, szerintem annyiért, amennyiért egy szamárcsordát lehetett volna kapni.

Tanulság: nincs a kapzsiságnál csúnyább és veszélyesebb dolog a vadászatban. Ugyan máshol sem...

A szürke szamár, kolbászként reinkarnálódott.

Jan.18-án írtam Boriról, a muflon jerkéről, akiről bolondos Misi haverom kitalálta, hogy a lányom. Jelentem, múlt héten voltam a Mátrában, a Tekeres vadaskertben és találkoztam Borival. Tudni kell róla, mármint Boriról, hogy a vadászház udvarán nőtt föl, ettől a szelídsége. Remélem egy őrült vadász nem fogja lelőni, mert nagyon jámbor, mindenkihez odamegy valami kis finomságot kunyerálni. A szaloncukor a kedvence.

Hogy Bori szelídsége nem "kitaláció", szavahihető tanúk és fotó is bizonyítja. Majd mellékelem! Vagy szólaljanak meg a tanuk!

Akinek szól, érti, a többiek, talán megértik!

A vers címe: Szivárvány.

Csillogó boltozatot húzott az égre,

Az illatos zápor,

Felosztva az eget,

Koromfeketére és ragyogó kékre.

Erdő sarkán ülök, óvatos vadra várva,

Innen indul a szivárvány,

Átnyújtózik feléd,

Szikrázva belehullva, házad udvarába.

Vágyam szalad színes ívén,

Rólad, hozzád viszi,

Rejtett gondolataimat,

Édes sebet ütve, mindkettőnk szívén.

A B-i vadásztársság vendége voltam, őzbakra. Az űzekedés már lecsendesedett, a bakok nem nagyon mutatkoztak. Próba szerencse -gondoltam - hátha az általam kinézett bak még egy utólsó hevületében megmutatja magát.  Kínos leírnom, de már kétszer elhibáztam. Ettől ez már "személyes" ügyem lett, őt és csakis őt akartam elejteni, kívánatos agancsa lett volna ( lett is ) a századik bakom.
 

Furcsa, szeszélyes idő volt, a kék égen, komor fekete felhőket sodort a meleg, augusztusi szél, ezért a ragyogó napsütést, időnként heves zápor követett, illetve sokszor a kettő egyszerre történt, ahogy a népi mondás tarja, hogy ilyenkor "veri az ördög a feleségét" !

Nagyon furcsa, eddig még általam sosem tapasztalt fényviszony alakult ki, a súlyos esőcseppek, az égből, mint valami csillógó gyámánt zuhantak alá. Bevallom, kicsit furcsán éreztem magam, márcsak azért is, mert nem tudtam, hogyan fogok az autómmal kikecmeregni ebből a völgyből, ha ennyire esik.

Már most mondom, hogy ezen a napon nem mutatkozott a "bakom". Amikor beesteledett,  élénk beszélgetésbe merülve ballagtak felém  vadásztársaim. Szokatlan volt, ez a "csendháborítás",  mert ismerték ők a regulát, hogy a vadászterületet legalább olyan óvatosan, a vadat nem zavarva kell elhagyni, mint amikor megyünk ki a lesre. Az izgatott beszélgetésük témája volt a szivárvány !

Ők, egy szemközti domboldalon álló lesen ültek és elmondásuk szerint, amióta vadászok - pedig régi motorosok már - ilyen gyönyörű és hatalmas szivárványt még nem láttak. A szivárvány pontosan onnan indult, ahol én ültem. Benne ültem a szivárványban. 

Ledöbbentem ! Az előző napokban beszélt nekem egy nagyon jó barátom, a vadász öccséről, aki váratlanul, 39 éves korában meghalt. Azóta neki a szivárvány, üzenet tőle. Most akkor nekem is üzent valaki ? 

Vers is született belőle, de azt majd legközelebb
 

Zengett a ház Laci vadőr ordításától. Megöllek, Te büdös ringyó, meg én ! Megcsaltál, pontosan azzal, aki már régóta áskálódik ellenem, akinek akkora a pofája, mint a bécsi kapu, aki már a kocsmában híreskedik, hogy lefektetett. - Meg ne szólalj, mert bizisten azonnal kést vágok beléd, te is kotródj innen te büdös dög - rúgott a kutyájába.
Szegény kutya nem tudta mire vélni gazdája haragját, ő csak annyit tudott, hogy nem járt itt az elmúlt három napban senki, amig a gazdi fejtágításon volt. Ő már csak tudná, hogy kiket ugatott meg mostanában. Nem volt büszke a memóriájára, de egy hétre vissza tudott emlékezni, ugyanis pontosan akkor volt utóljára vadászni a gazdájával. Szomorúan kotródott ki az udvarra, nagyon sajnálta zokogó gazdasszonyát, akit talán Lacinál is jobban szeretett. Szerette a jószagú asszony ölébe fektetni a fejét és kéjes morgás szakadt fel belőle, amikor a füle tövét vakargatta. Érezte, hogy most nagy a baj, nagyon nagy.

Laci kivette a puskáját a szekrényből, vállára akasztotta és elindult a közeli erdőszéli lesre. Parancsba kapta, lőjön egy sutát, az esti TSZ bulira.

Ezeknek a rohadtaknak is pont most kell a vad, hogy nem tudnak saját pénzen pár kiló húst megvenni. Persze, mert jobb ízű a potya-hús - morogta a bajsza alatt, egyre nehezedő szívvel.
Vadul kavarogtak fejében a gondolatok, a kocsmai pletyka már eljutott hozzá, de nem is biztos, hogy igaz, tudta, nagyon szereti a felesége, meg lehet, hogy az egészet az a rohadék találta ki bosszúból, mert egyszer próbált közeledni a felesége felé, de az kikérte magának, ő meg beigérte, ha mégegyszer az asszony körül legyeskedik, beveri az orrát.Minden lépéssel biztosabb lett, hogy nem volt igaz az egész, de még csak esélyt sem adott az asszonynak, hogy valamit is mondjon. Már maga sem értette, miért ordított, miért fenyegetőzött. Hiú barom vagyok - morogta félhangosan a bajsza alá. Felült a lesre, a közeli szóróra jártak az őzek, azokból akart egyet meglőni. Ahogy alkonyodott, a szivét egyre jobban a bánat szorította össze, sajnálta már az egészet, szégyelni kezdte magát.

Sorban óvatoskodtak ki az őzek az erdő sűrűjéből. Sokszor látta már őket, tudta melyiket lehet meglőni, bár nem szívesen bántotta a sutákat. Ha kilőjük a sutákat, honnan lesz őzünk - szokott vitatkozni a vadászmesterrel. Nincs mese, most parancsot kapott, lőni kell.

- A rohadt életbe ! - remeg a kezem, állapította meg, amikor a hajszálkeresztet a suta oldalára illesztette. Érezte, hogy nem teljesen stabilan áll a puska, de várni sem akart sokat, ment volna haza, ezért elhúzta a billentyűt.

Magasra felhúzott háttal jelezte a suta a haslövést. A többiek egy másodperc alatt elugrottak, csak ez a szerencsétlen állt még percegig, majd lassan lefeküdt.

- Nem lőhetek bele mégegyet - morgott Laci, ha szétroncsolom az őzet, majd hallgathatom évekig, hogy szitává lőttem a vacsoráravalót.

Nagyon utálta a sebzett őzek tarkózását, volt benne része, amikor külföldiek lődöztek mindent hasba, seggbe és neki kellett leszúrni őket. Leszállt a lesről és bosszúsan ballagott a még élő, de csak a fejét felemelni tudó suta felé. Amikor megfogta az őz fejét, hogy a tőrét a tarkójába döfje, belenézett annak szemébe. Gyönyörű szempillái riadtan rebbentek, szemei könnyel voltak tele és szinte könyörgően nézett Lacira.

- Istenem, ezek a szemek - fordult vele egy nagyot a világ, mert az asszony kisírt rémült szeme jutott az eszébe. Úristen, az asszony - bődült fel és rohanni kezdett hazafelé.

Ahogy közeledett a háza felé, látta, érezte, valami baj van, sokan állnak a bejáratnál, izgatottan beszélgetnek, de amikor odalépett közéjük, néma csend lett.

- Mi van, mondjátok már, mi történt? - kérdezte bizonytalanul.
- Lacikám - így egy asszony, a feleséged most vitte el a mentő. Öngyilkos lett ! De talán megmarad - mondta az egyik mentős!

Már írtam a szalonkavadászat megtiltásáról.Egy versikében el is sirattam ezt a vadászatot, ezt a csodát, ezt a szépséget, ami semmiféle kárt nem tett a vonuló szalonkákban. Utálom a statisztikát, de valami 1% körüli volt az elejtések száma, amiben szinte csak hímek szerepeltek. A szalonka nem monogám, tehát nem hal bele a bánatba egyetlen szalankahölgy sem, ha új kérője jelentkezik.

Ekkor jött az EU felszólítása, dörgedelme, hogy mi, rebellis magyarok ezzel a szalonkavadászattal, valami 7. cikk, 4. bekezdését szegtük meg, amit, ha tovább folytatunk, akkor az EU összevonja a szemöldökét. Irgum burgum ! Jelentem, ettől, a rengeteg ilyen olyan, hangzatos névvel ellátott, jól fizetett vezetőkkel és adminisztrációval, általunk, vadászok által eltartott vadászati szervezet egyszerűen beszart.

Ami eddig rémálom volt, most valóság lett. De ez mind semmi. Most azt kérik tőlünk, vadászoktól, hogy ugyanúgy álljunk ki szalonkalesre, de PUSKA NÉLKÜL.

Na ja, nászéjszakára fütyí nélkül.

Nevet is adtak ennek, a lealázásnak, monitoring vizsgálat lett az új neve. És-, vagy, ha így teszünk és öt éven keresztül csak azt írjuk be a megfigyelésbe, hogy csak korrogó himeket hallotunk, akkor újból vadászhatunk?

Ennyire nem kéne lenézni a magyar vadászokat. Kérdeném, ha tovább vadásznánk a szalonkára akkor az EU kivégezne bennünket? Vagy az emlegetett jogsértést börtönre váltanák?

Kedves vadásztársaim ! Vagyunk vagy ötvenezren. Jelentkezzünk már az EU-nál, hogy leülnénk a jogsértést. Egyszerre és együtt.

Már megint nem voltunk MAGYAROK valamiben, már megint mások mondják meg, hogy nekünk mi a jó !

Talán több is, mint tíz éve jártam gyermekeimmel a Keszthelyi Festetics kastélyban. Részleteiben már akkor megújult, de mégis, a szomorú pusztulás jelei nagyon látszottak rajta ahogyan a nyolcvanéves matrónának sem tünteti el ráncait a gyenge púder. Istenem, milyen pazarlóak vagyunk, mi magyarok. Alig egy-két kastélyunk vészelte át a háborút, meg a kifosztást, amiben a felszabadítókon kívül, a helybéliek is igen aktívak voltak. Ezeket a gyönyörű műemlékeinket kellene jobban megbecsülni és méltó formába hozni. Persze, pénz kérdése az egész, de  - anélkül, hogy politizálnék - mondjuk az elhíresült Postabank konszolidációjára költött pénzből pazar módon lehetett voln kastélyainkat rendbetenni. 

A háború és az utána következő zavaros évek majdnem mindent elpusztítottak. Ezért nem maradt egyetlen bútor, egyetlen vadásztrófea sem az utókorra.

Azután mégis beindult valami, kezdtek előkerülni a "lábakélt" bútorok, a trófeagyűjteményből, csak egyetlen szarvastrófea maradt emléknek. Szerény formában a vadászati kiállitás rész is bontogatta szárnyait, de nagyon szűkös volt a hely, meg igazából a régi nagy vadászainkon kívül, a jelenünknek nem volt reprezentánsa.

Azután egy idegenbe szakadt magyarunk, Hidvégi Béla - ki merem jelenteni - világhírű trófeagyűjteménye is helyet keresett magának.

Csodálatos, új épületet kapott a vadászati  kiállítás. A "régieken" kívül, szinte Hidvégi - a világ minden tájáról begyűjtött - trófeái adják meg a kiállítás savát borsát, mert a vadak, természtes környezetükbe vannak elhelyezve, pazar diaráma háttérrel. Annál nagyobb dicséretet nem tudok mondani, hogy a kiállított, természetes környezetükb ehelyezett állatok, úgy vannak elhelyezve, olyan szituációban, mintha élnének.

Nagyon jó érzés, hogy végre valami történt, végre a vadászat sem mostohagyerek, végre láthatóak a Hidvégi világhírű trófeái is.

Jó érzés, hogy szívet, lelket melengető szép új dologról számolhatok be.

Mindenkinek ajánlom, irány Keszthely!

Elég nagy ugrás lesz, de megpróbálom. Az urológiáról az autópályára. Ha jól belegondolok, csak hajszálnyi valami kötheti össze a két témát, jelesül, az új autópályát majd jól le lehet vizelni, másra már nem lesz alkalmas.

Dél-Dunántúli vagyok, tehát nem titok, melyik autópályáról beszélek. De, amit mondok, az mindegyikre vonatkozik.

Persze, szerintem ! Az alap kérdés, a politikai, a beetetős, hogy mit hoz egy autópálya egy régióba?  A vak lelkesek, a benzinfaló autómilliók  tulajdonosai és főleg árusítói szerint, munkalehetőséget, ipari fellendülést stb, tehát minden olyat, ami  tovább szennyezi,a környezetünket. Ha betartódik az igéret, 2010-re ide is beállít a betonsivatag, több ezer hektár termőföldet és vadban gazdag gyönyörű vadászterületeket lepusztítva. Kétszer, két sávban, vakondtúrásokba fúrt alagutakkal éa szelid lankák fölé emelt viaduktokkal. Kb.akkorra hozna hasznot ez a betonszörny, amikorra már csak csurran cseppen az olaj és az autós-korszak agonizálni fog. Tehát későn.   

Ennél a résznél egy kicsit ambivalens érzéseim vannak, mert ezek a létesítmények, mármint a hidak, alagutak, fölöslegesek, csak egy alagútfúró, meg egy hídépítő lobbi tömi meg a zsebét, az Eus. pénzekből. Viszont, én, mint vadász ember örülök, hogy ezek a létesítmények lehetővé teszik, hogy a vad szabadon mozogjon, ne legyenek zárt populációk, amik genetikailag halálraitéltek lennének elszigeteltségükben. Biztos vagyok benne, hogy nem ez volt a szempont, de véletlenül jól sült el.

Hová is akarok kilyukadni. Egy autópályáért lelkesedő társaságban mondtam el az alábbi "agyszüleményemet": 

Nem kell autópálya, egyáltalán több út sem kell, a meglévő is sok. Erre az indításra döbbent csend lett, többen a mentők számát próbálták felidézni, ha állapotom súlyosbodna. Egész európa levegője súlyosan szennyezett -érveltem. 

Folytattam ! Ültessünk erdőket, hagyjuk a folyókat régi árterükbe kiszaladni, nem mellesleg, ettől a milliárdos költségű árvízvédelem is megszünne, egyetlen kamiont nem engednék átgördülni az országon, tegyék vonatra, vigye az. A mi kis országunk lenne Európa tüdeje. Meg a miénk is.

Ide jönne a fél világ, tiszta levegőt szívni, tiszta vizet inni és madárcsicsergést hallgatni.

Természetesen mindezt belépődijért, ami a jelenlegi költségvetéshez képest bizonyára több hasznot hozna.Ezt már, csak poennak szántam a ledöbbent társaságnak, hogy oldjam a siralmas hangulatot.

Szerintem jó ötlet! Szerinted?