Reggel nyolckor már ott vagyok, pedig kilenckor kezdődik a rendelés. Óvatosan nyitom az ajtót, a látvány mellbevág. A folyosón, mint a heringek szoronganak a betegek. Sokkal több férfi, mint nő. Na, nézzük csak urológiai szempontból kinek, miből van több, ami igazolja az eltérést.

Tehát, két vese, egy hugyhólyag, eddig egál, onnan egy kis kivezetődés, ami a hosszát tekintve kicsit más, de ez is elhanyagolható. Egyre jobban, ahogy telnek az évek. Na, ja, a prosztata, ebből nekünk férfiaknak van egy, azaz egy darab, ettől a kis görcstől, illetve annak bajától vannnak többségben a várakozó férfiak.

Gondoltam, bemenekülök a folyósó végére, talán ott nem lesznek annyian. Ülőhely kizárt, állóhelyet is úgy kell megválasztani, hogy a rengeteg ajtó nyitásakor, egyik sem találjon telibe, meg a wc is közelben legyen.

Más is így gondolkodott. Ez a kollektív bölcsesség.

Egy üvegfalú kalicka mögött ülő, fáradt, ideges kis hölgynél kell jelentkezni.

Az üvegfalon keresztül folyik a diskurzus, a fene sem tudja, hogy miért, de engem jól hall a kisasszony,de én, egy szavát sem. Egyszerűen tessékelünk!Mi a baja? Tessék? Melyik doktorhoz szeretne menni? Tessék? Vizeletet adott már? No ezt meghallottam. Nem , nem még! Itt egy pohár, tessék belevizelni. Tessék?

Kezembe nyomnak egy műanyag poharat, elindulok az egyetlen WC felé. Nyitnám az ajtót, de öten szólnak rám, mi is ide várunk! Tessék ? De megértem.

Sorrakerülök, beletalálok, kevés a kezemre is megy, nem baj, a sajátom, de azért le kéne mosni. Erre egy csöpögő csap áll rendelkezésemre, sem szappan, sem törülköző. A csap mellet egy tábla! " Ha valami rendellenességet, vagy szemetet, piszkot lát, jelezze az intézetvezetőnek " Ettől a cinizmustól majdnem eldobom a poharat.

A tele pohárral átszlalomozok az emberek között és benyújtom egy kis falba vágott lyukon. Na, ezzel megvolnánk, első lépés az egészségem felé. A rendelések nem egy, hanem két óra múlva kezdődnek, megbeszélésen voltak a doktorok. Hétfő reggel lévén,nyilván van is miről, azért csak történt mindenkivel valami a hétvégén.

Azután beviharzanak a már most fáradt ideges doktorok, szegényeket sokkolja a látványunk. Gyors fejszámolás, mindenkire jut harminc ember, ami köszönéssel együtt, már kimeríti a délelőttöt.

Mindenkit sajnálok, az orvosokat, hogy ilyen méltatlan körülmények között dolgoznak, magunkat, akik fizették a tb.-t egy életen keresztül és hugyos kézzel kell várni. És egyre dühösebb leszek azokra, akik ennyire lezüllesztették az egészségügyet.

Gyakorlatilag - orvos lévén - kérhettem volna soronkívüliséget. De nem tettem ! Látni akartam "alulnézetben" a magyar egészségügyet. A béka segge jut erről eszembe.

Még mindíg Dani kutyáról !

Dani elvesztése után, Berci vizsla nagyon szomorú lett - ha szabad ezt a fogalmat kutyára használnom, de azt hiszem a kutyások tudják, hogy lehet -  folyton kereste kis társát, nagyon hiányzott neki. Őszintén mondom, kíváncsi voltam, mennyi időnek kell eltelnie, hogy Berci "felejtsen".

Azt hiszem, mostanra Berci - ha nem is felejtette el Danit - de megnyugodott.

Az élet, megy tovább, csak az én lelkemben van nagy hiány, hiányzik Dani szép, okos tekintete, a boldog vinnyogása, ha meglátta a motoromat, mert motorozni nagyon szeretett, még a makacssága is hiányzik. 

Mi, emberek, az emlékezés átkával vagyunk súlytva, nem úgy, mint Berci kutyám, aki két hét alatt elfelejtette kis társát.

Igértem, írok a Boriról. Így nagybetűveél, mert Bori, nem egy egyszerű muflon jerke a Mátrában, hanem egy jóízű pletyka nőnemű tagja. Sajnos, én vagyok a himneműje.

 Űzekedési időben, késő ősszel, vadásztam muflonkosra Mátrafüred környékén. Egy rozoga, bódés UAZ kapaszkodott velem a Tekeres hegy csúcsa felé. Bandi, a házigazda gyilkolta az autót és pedig híresen beszari állapotban figyeltem, melyik oldalon zuhanunk a mélybe. Ebben a csukott szemű állapotomban harsant Bandi hangja, - Balra kos, gyorsan lőjél !

Könnyű ezt mondani. Tériszonyom legyőzve kotorásztam a puskám után, tölteném, de valahogy nem akarta bevenni a lőszert az istenért sem. Nem szaporítom, hatalmas előrelátásommal, két puskát vittem, egyet sétához, egyet a lesen vadászathoz, csak éppen fordítva csomagoltam hozzájuk a lőszert. -Itt az én puskám - sziszegte Bandi a fogai között, de lőjél már. A kezembe nyomott egy egy csövű, hihetetlen  rossz állapotban lévő orosz 0,22 -es kispuskát. Hogy ne részletezzem, ez a puska csak egy hajszállal erősebb, mint egy krumplipuska. Nem volt mit tennem, megpróbáltam.

A kos egy villás fa takarásában állt a jerkéjével együtt. Csak előre mondom, majd ő lesz a Bori. A kos jelezte a lövést és elindult a hegytető felé, mögötte jerkéjével. Én meg mögöttük rohantam, már csak egy tölténnyel a puskámban. Még a fürgelábú vadőr is lemaradt, a vadászláz annyira hajtott. Időnként a fák között ki-kivillant a jerke hátsó fertája, gondoltam, a kos is ott van vele valahol.

Pár száz méter hegynek felfelé rohanás után felértem a hegygerincre, de sehol a kos, sehol a jerke. Búsan ballagtam vissza, amikor vércseppeket láttam, de az este is nagyon közeledett, már szürkült. Félútig visszaérve a vadőr már mutatta, kár volt a hegyet megmásznom, csak a jerke szaladt arra, a kos erős vérzéssel lefelé futott.

Nem szaporítom, a kosom másnap reggel megtaláltuk, nem messze onnan, ahol rálőttem. De Misi barátom, a "Tesóm" rögtön kitalálta, hogy miért is időztem én olyan sokat a hegytetőn a jerke társaságában. 

A jerke az esti borozásnál már Bori lett és azt latolgatták a többiek széles jókedvükben, hogy érdekes bárányai lesznek Borinak jövőre. Szemüveges, szakállasok.

Egy kicsit vidámabb téma, mégha a versem címe, elég érdekes is.

Tehát a cím:   NEKROLÓG.

Hát már sosem hagyod abba,

Tegnap kettő, ma egy esett a levesembe,

Már mosni sem merem,

Ha elfogy, mi lesz velem?

Erdőt, ha galádul irtanak,

Csak itt-ott lesz először tisztulat,

azt gyom, hamarosan fölveri,

De nálam tar marad, az Istenit neki.

Gyorsan fogy, a maradék fakul,

A frizurám is ekképpen alakul,

De bármerre is terelem pihéimet,

Homlokom vészesen közelíti alfelemet.

Szegény Dani kutyám elvesztése, hír lett.

Sorban kapom az ajánlatokat, mindenféle kutyust ajánlanak búfelejtőnek. De azért ez nem így működik. Nem számszerűleg akarom a kutyámat pótolni,  hanem érzelmileg. Nem az a lényeg, hogy két kutyám legyen újból, hanem, hogy milyen kutyám legyen.

Dani kiválasztása vadász-szemmel történt, ráadásul szerencsésen, valóban nagyon jó vérű kutyus volt, már megint könyvemre hívatkozva, leírtam benne egy-két hőstettét.

Evilágban eltöltött 11 éve alatt, társak lettünk, vadászatban elválaszthatatlanok.

Egy ilyen kutyát nem tudok pótolni. Ismerem a kutyás "aranyszabályt", egy kutya elvesztésének a fájdalmát, csak egy kiskutya érkezése tudja enyhíteni.

De én még ezt nem akarom. Még nagyon az emlékével élek. 

A riport 2008 decemberében készült, a felvételt a helyi televízó készítette, 2008 november 25-én.

Dani kutyámról egy egész fejzetet írtam az "Eb a vadász kutya nélkül "c.könyvemben. Ha valaki nem olvasta volna, akkor most, röviden. Aktuális azért lett az emlékezés, mert két nappal ezelőtt, Dani kutya az örök vadászmezőkre távozott.

Betegségét nem részletezem ,de nincs szívfájdítóbb látvány, egy beteg állatnál. Az ember legalább tud panaszkodni. A kutya csak néz, szép, bánatos szemével, a tekintete mondja, hogy segíts gazdám, nagy a baj.

Ha szabad ilyet mondanom, szépen ment el.

Pontosan ezen a napon volt nálunk az unokám, Lúcia, vagy ahogy én nevezem, Manócska. Megszokta ő a kutyákat, mert Danin kívül Berci a magyar vizsla is  házunk lakója, de azért egy kicsit tisztes távolságból rajongott a kutyákért. Simogatásról szó sem lehetett.

Amikor Dani kutya már annyira beteg volt, hogy járni sem tudott, unokám odaült mellé és simogatta.

Sajnos, vagy sem, ezt nem tudom, az elmúlását is látta.

Nagyon szomorúan ült az ölemben, meséltem neki, hgy Dani már fönn van a mennyországban, ott nagyon jó dolga van, mert az angyalok vigyáznak rá.

Lepattant az ölemből, odaszaladt a karácsonyfához, ahol egy kis kedvenc angyalfigurája lógott és azt mondta: papa, ezt az angyalkát is adjuk Daninak.

Dani az angyalkával lett eltemetve. Ő is a Vendel szobor mellé, ahol már Pici kutyám alussza örök álmát. 

Az Új Év köszöntőjében elsirattam a szalonkavadászatot.

Most bővebben és indulatosabban !

Nagyon zöld "természetvédők" figyelem ! A szalonka vadászata évszázadok óta a magyar vadászok egy megszállott rétegének a tevékenysége volt. A tavaszvárás, a téli álmából ébredező erdők buja illata, az esti szürkületből az éjszakába váltó lágy  átmenet, a napi dolgaikat hevesen elmesélő madarak elcsendesedése, a titokzatos , várakozással teli csend, amiben, ha szerencsés a vadász olykor-olykor felhangzik az erdők királynéjának a cippegése, korrogása, a még szerencsésebbek cikázó röptét is  láthatják, csak villanásnyira, ugyanilyen kevés esélyt adva a lövésre.

Kedves szuperzöldek ! A tavaszi vadászatban, olyan kevés szalonka kerül terítékre, hogy ezzel semmi kárt nem okozunk, okoztunk az átvonuló szalonkákban,miután a statisztikák szerint az esti húzáson lőtt szalonkák nagy része, hím.

A vadászatuk tiltásával viszont, egy csodálatos, hagyományokkal teli vadászati lehetőséget vettek ki a kezünkből. 

Mindíg Brüsszelre hívatkozunk ! De nem kéne -jó magyar szokás szerint -minden onnan jövő marhaságot elfogadni.

Maradjunk már valamiben MAGYAROK!

Ime a vers, amit a szalonkavadászat ravatalán mondanék:

Évről évre vártam,

Szerelemittasan vágytam,

Hogy jöjjön, üzenjen !

Jöttét lestem, estéről estére,

Tőle költözött lelkembe béke,

A tavasz érkezése !

Puska volt kezemben,

De nem kellett emelnem,

Ritkán adakozott testével !

Szalonka esti repülése,

Szivembe jól belevéste,

Hogy várása Isteni béke !

Megszünt, nincs tovább,

Tiltott lett vadászata,

Jó vadászok sora, búsan elsiratja !

Kedves Látogatók !

Mindenkinek eredményekben gazdag, boldog, Békés Új Évet kívánok.

Az apróvadazóknak, igazi toronykakasokat, a nagyvadasaknak remetekanokat, magamnak - nagy szerényen - mindkettőt, kívánok az elkövetkező vadászidényben.

A legkedvesebb vadászatomat a SZALONKÁZÁST a buta, íróasztal mellett törvényt hozó vízfej elvette tőlünk, de micsoda rafinériával.

Azt nem merte mondani, hogy tilos. Csak nem állapított meg rá vadászati idényt!

Mindenkinek Boldog Békés Karácsonyi ünnepeket kívánok.

Elmondanám, hogy nekem a Jézuska könyveket hozott.

Szerintem, a legszebb, a leghasznosabb ajándék.

Amikor már egy meleg szobában ülve e-mailen keresztül is rendelhető bármilyen könyv, akkor mondhatni - kis képzavarral - hogy az olvasás élvezete házhoz jön.

Hát élvezzük a felkínált dolgokat.

 Lassan kitörlöm a könyvem "kedvcsinálóját", azokat a töredékeket vadászatról lovakról, meg egy kicsit magamról, amik folytatása a könyvben megtalálhatóak.

Viszont egy igéretem betartom.

A könyvem hátoldalán - ajánlásként - egy versike lapul, igértem, hogy ide leírom.

Ime:

Hatlábú lettem, visz a kutyám reggelente.

Fajtája vizsla, magyar és Berci a neve.

Ha pisil, lábát felemelve teszi,

Így próbál, minden neki tetszőt megjelölni.

Kezdetben úgy volt, én futottam, ő követett,

Gazdám megállj! Még kiköpöm a belemet !

Vedd már lassabbra, könyörgött a szeme,

Hozzá nyálasan fityegett arasznyi nyelve.

Lassult a tempóm, futásból séta lett,

Lábaimnak az öregség semmi jót nem tett,

Most már kutyám biztat, hetykén előrefutva,

Gyere gazda, gyere, ne légy olyan lusta.

Naponta járjuk az utat, szinte ugyanazt,

Utunkba kerül fatörzs, bokor, giz, meg gaz,

Először beleszagol, majd megjelelöli,

Ami izgató és kell neki, szép sorjában lepisili.

Szelíd kutyát faragtunk a farkasból,

Akkor vegyünk is példát, állati jómodorból,

Ne cívódjunk, legyen egyszer már béke,

Ember az embernek farkasa ne legyen végre!

Kutyám ötletet ad, több mint villanásnyira,

Szerényen megjelölni, ami fontos számomra,

Csak azt vizelem körbe, ami igazán fontos nekem,

Ahogy teszi azt, békeszerető ebem!

A versem harmadik versszakának első momdata el lett írva, "más" helyett, "már" passzol oda.

Azért még szerencse, hogy nem tömegek kritizálták az elírást.

Végén a lényeg ! (Ez a címe!)

Harmatos füvön szaporán csúszok,

Kelő napban, fényben kúszok,

Lelkemben gyönyör honol,

Nem lehet baj, semmi komoly.

Utam vége pánikba torkollt,

Fű elfogyott, lett valami nyom,

Ami mély, száraz és halálos,

Nem fogok átjutni, az már biztos.

Talpam meginog, az árokba zuhanok,

Testem rándulna vissza a házba,

De más nincs idő az okoskodásra,

Életem a tét, most ez hoz lázba.

Valami óriás áll fölém, csak érzem,

Mert a csápom a látószervem,

Kezébe fog, átvisz az úton, 

Buta csiga, eltévedtél, hallom! 

Azon a képen, ahol egy kamera mögött beszélek a nálam két fejjel magasabb riporter felé, éppen egy kérdés hangzott el, a vadászok mai helyzetével kapcsolatba.

Először majdnem kimondtam tömören, hogy szar, de meggondoltam magam.

Annyit mondtam azért a mundér becsülete védelmében, hogy jó lenne, ha már nem minden környezetvédő vadász, de minden vadász környzetvédő lenne.

A közeledésnek ez, az egyetlen módja.

Jelentem, az író olvasó találkozót túléltem, szinte jó volt.

 Galád módon, a könyvemről, a könyvemből nem beszéltem, nem idéztem, egyik ismerősöm mondta, hogy ez egy marketing fogás, aki olvasni akarja, vegye meg.

A találkozón egyik  - még nálam is korosabb - hallgató felvetette, hogy most ő semmivel nem tud többet a könyvemről,mint eddig, akkor most megvegye, vagy ne vegye. Zárójelben jegyzem meg, egy rendkívül módos emberről van szó.

Mondtam neki, hogy Miska bátyám, szerintem nyugodta vegye meg, olvassa el és ha nem tetszik, visszavásárolom.

A közönségnek nagyon tetszett a válaszom.

Jobb nem jutot eszembe

Van valakinek jobb ötlete?

No azért még egy kis kedvcsináló a könyvemhez.

A hátsó borítóján lévő verset is én követtem el, nem mondhatom, hogy erős felindulásomban, mert inkább lenyugodott vadász-életútam termékeként született.

Nagyratörő vágyak  csendesedőben, a vadászat mára már csendes szemlélődés lett, kivéve, ha fácánvadászaton veszek részt. Imádom, amikor szépen. magasan szállnak a kakasok és egy-egy pazar lövésre aláhull a madár.

Igazából apróvad vadászatokon érzem jól magam. A nagy gyaloglásokat is szeretem, milyen jó, egy ilyen sportos nap után beleülni a fotelba és egy pohár forraltbor mellett elmesélni a történteket.

Nem akarom megsérteni a lesen órákat ücsörgő "kollégáimat, de egy 25-30 méterre kiszórt kukoricán eszegető disznó kilövése, csak célbalövés.

Nincs mögötte teljesítmény, csak akkor lehet hibázni, ha a jagdfieber "rázza" a puskacsövet.

Lehet, hogy most egy-két nagyvadast megbántottam, de állok elébe, beszéljük meg!

A verset majd legközelebb!

Dunaszekcsőn író olvasó találkozó volt a 2008 november 25-én este itt készült az alábbi kép is bővebbet ha kicsit lesz időm...

Könyvem, az „Eb a vadász, kutya nélkül” címet viseli, ami ugye egy közismert vadász közmondás és kutyákon kívül, lovakról és jómagamról szól, ha ez utóbbit nem veszik nárcisztikus magamutogatásnak.

A vadász "pályafutásom" édesapám mellett kezdődött, hajtói minőségben.

Édesapám "sajátos" humorára jellemző, hogy amikor kérdezték tőle, te Pista,  miért nem tartasz kutyát, akkor erre az volt a válasza, mert a gyerek is jól hozza a lőtt fácánt és nem rágja.

Alkalmas voltam ezen kívül, a bográcsaban rotyogó nyúlpaprikás kevergetésére, a nálamnál nagyobb fakanállal. Egészen jól megtanultam egy fa lócán aludni, miközben hajnalig szólt a nóta.

Belátható, ha mindezek után is vadász akartam lenni, akkor, vagy bolond voltam, vagy a gének "üzenetének" nem tudtam ellenállni.

Szeretnék bemutatkozni az olvasónak.

Dr.Acél Csaba vagyok, barátaimnak egyszerűen  Doki!

De nem a civil foglalkozásom - ami fogorvos - ihleti az írásaimat, hanem a hobbym, vagy már inkább szenvedélyem, a vadászat. 

Közel ötven éve vadászom, amiből az is kiderül, hogy "kenyerem javát" már megettem.

Azt szoktam mondani önmagam védelmében, amikor olyanokkal hoz össze rossz sorsom, akik  ellenzik a vadászatot , zárójelben jegyzem meg,mindenkinek szíve joga, hogy nekem a génjeimben volt kódolva a vadászat.

Ésesapám és Édesanyám is vadászott, amíg az ötvenes évek politikája ki nem vette  kezükből a fegyvert, amit azután soha többet nem adott vissza nekik.

De korábbra visszamenve, anyai Nagyapám is vadászott, kicsit vehemensebben, mint ahogy szokott volt, ami azt jelentette, hogy kocsmából indultak és ott is értek véget a vadászatok, ami Nagynyám igazi ellenszenvét vonta maga után.

Hab a tortán az volt, amikor hajnaltájban, enyhén kapatos barátaival hazaállított és nagyot rikkantott: Rózsi, palacsintát ennénk!

Rózsi, a nagyi volt!

Akkoriban emancipáció nem lévén, "Rózsi" felkelt és sütötte a palacsintákat.Na, ezt a típusú vadászat- ellenességet még én is megértem.

Szerencsém volt, hogy hat, vagy hét éves koromig Apámmal járhattam vadászatokra.

De erről, majd legközelebb!

Rögtön az elején elnézést kérek azoktól, akik szeretik térben és időben elhelyezni az olvasottakat és valamennyire átlátható, követhető időrendbe felfűzni az eseményeket, ha már az „elkövető” nem tette.
Bajban lennék, ha meg kellene határoznom, milyen elvek alapján sorjáznak a leírtak, mert sem időrendbe, sem kutyafajták szerinti besorolásba nem lehet írásom belegyömöszölni. Történeteim ágas-bogassága nem tűri a skatulyát.

 Csak a kisember tart rendet, a zseni átlátja a káoszt, mondom biztatásként. Olyan műfaji kategória nincs, vagy nem tudok róla, attól persze még lehet, hogy van, miszerint nekem mindenről eszembe jut valami, mint a könyvbéli derék Svejknek a „Kehelyhez” nevű Prágai sörözőben, aki azért is beleillik kutyálkodásomba, mert ha éppen nem sörözött, akkor pedigrét hamisított korcs kutyáknak. Mondhatni, megvetette egy napjainkban is jövedelmező üzletág alapjait. A kocsmabéli légyszaros uralkodói kép felemlegetése most erősen áthallásos lenne, ezért inkább hagyjuk  

A történetekben hol húsz éves vagyok, majd váratlanul háromszor annyi és ezen utóbbi, nem sok jóval kecsegtető életkor egyik sajátossága a nosztalgiázás, anekdotázás. Persze még mindig jobb, mint a panaszkodás, vagy a siránkozás. A test orvosilag is jegyzett amortizálódását, a szaporodó zárójelentések jelzik, a lábon áthordott nyavalyákat már nem is számolva. Csak a test öregszik, a lélek nem – mondják.
Ettől még nem lett könnyebben elviselhető a dolog. Sőt. Néhai belgyógyász professzorom klasszikussá kinövő mondása jut eszembe: „Istenem, ha már a képességemet elvetted, legalább a vágyaimat is vitted volna.”  
Még biztos nem volt öreg az, aki ezt a korszakot szépnek titulálta. Csak egy-, egyetlen egy olyan dolgot kéretik mondani, ami szép benne. Isten áldása, hogy csak az idős korból lehet az ifjúkorba visszarévedni és nem fordítva.  


 Azt hiszem semmiféle jelentősége nincs, hogy nyúlfarknyi rövidségűnek tűnő életem melyik szakaszából valók a történetek, sokkal lényegesebbek a főszereplők, a kutyák és gazdáik, illetve számomra tanulságos kapcsolódásaim kutyáimhoz.

Ezennel letudtam az epilógust, jöhet a „sűrűje”.
 

Szerencsés vagyok, hogy lassan ötven éves vadászmúltamban a kutyák, a kutyáim, állandó és hűséges kísérőim, barátaim voltak, vannak. Olykor az én hibámból, mea culpa, máskor valami szerencsétlenség miatt veszítettem el ideje korán négylábú társamat, de jó pár kutyám tisztes öregkort megélve, jámbor méltósággal szenderült jobblétre. Nagyon nehéz, egy kutya elvesztését feldolgozni, méltó módon és helyen eltemetni. Nem kedvelem a keresztekkel megjelölt „csicsás” kutyasírokat. Porból vétettünk és porrá leszünk, kutyáink is, mi is, kerüljünk oda, ahová valók vagyunk, az emlékeket pedig nem fejfára kell vésni.
  Ha egy jeles ember meghal, szebb szóval eltávozik, méltatják életét, mit tett, ha egyáltalán tett valamit. De mit véshetnénk kedves kutyánk fejfájára? Hiszen nekünk, embereknek életünk van, amit Isten adott, a kutyáknak sorsuk, amit mi, emberek adunk nekik. A kutyának az ember az Istene. Sorsa olyan, amit szerencséje rámért. A halála is.
 Jó sorsa volt, mert szerencsés volt. Ez lenne a legszebb sírfelirat.  
Erről lesz még szó, de előbb essen szó a lovakról, mert nálam a kutyák, lovak egyformán becsben voltak.