Hetek óta tartó előkészületek után, tegnap végre megérkeztek a fácánok. Pontosabban, meghoztuk őket, szám szerint 225 darabot.  Az itteni lakóhelyük egy patakvölgyben lett kijelölve, ahol akkor is vízhez juthatnak, ha aszályos év jönne ránk.Persze a kedves vendégek fogadásához elég sok előzetes munka szükségeltetett,  például etetők építése, ugyanis a a tenyésztett fácán ahhoz van szokva, hogy az ennivalót elé szórják, nem kell keresgetni. Azután, a rókák ellen is statáriumot hirdettem, ahogy mondani szokták, tűzzel, vassal !

Bevallom, szívet melengető látvány volt, ahogy a szárny-béklyótól megszabadított madárkák a ládából kibújva, szárnyra kaptak, gyorsan megértve, hogy szabadok, hogy végre repülhetnek és ez megy is nekik.

Úgy bocsátottam őket útjukra, mint ahogy a gyermekeinket szoktuk, vigyázzatok magatokra, idegenekkel ne ismerkedjetek és veszély esetén gyorsan bújjatok a sűrűbe.

Egy olyan lest "találtam" a vadászterületemen, amin éve óta nem ült senki, teljesen befutotta a vadszőlő, az erdő közepém úgy árválkodott, mint egy szép, zöld lugas, vagy inkább egy mesebeli torony. A lesig vezető erdei nyiladékot kidőlt fenyők torlaszolták el, ezért maradt ez a les magára. Jókora munka volt a kipucolása .A les létráján is csak úgy tudtam fölfelé araszolni, hogy a késemmel vagdaltam le a liánokat, mint ahogy machetával vágnak utat a dzsungelban.

Izzadtságos munka után, már az élvezet következett, a pipázás. Elégedett voltam magammal, a pipa is velem, mert ugye egyáltalán nem mindegy, hogyan tömöm meg őkelmét. Szép, nyugodt füstkarikákat eregettem az ég felé, élveztem a békét és a nyugalmat. A nagy békességben valami  halk neszezésre lettem figyelmes.  Forgattam a fejem, próbáltam megfejteni, hogy mi ez a finom, óvatos zaj, amikor az egyik lián megmozdult. Megmozdult és tekeregni kezdett.  A betyárját, egy jókora erdei sikló mászott a liánok között.  Éppen mellőlem.  Egy percig sem mondom, hogy nem lepődtem meg, főleg a méretén. A bibliában a kígyó rosszat jelent, a vadászatban szerencsét. Tegnap óta ezt onnan tudom, hogy a "kígyó" megjelenése után - még a pipám is füstölt a szám szegletében - amikor megjelent a disznó.  "Rutinszerűen" áttoltam a pipát a szám bal szegletébe és a disznónak megálljt parancsoltam.

Egy estére két ilyen szép emlék - nem semmi - ahogy mondani szokták.

A majom emberré válását Tamási áron  - nem pontosan idézve - ekképpen rakta humorba. A fán csüngő majom egyszer erősen elgondolkodott és ettől elfelejtett kapaszkodni, így hát leesett. A tanulság, kapaszkodni és gondolkodni egyszerre nem lehet. Innentől már én folytatom.

Tehát lejöttünk a fáról és azóta sem akarunk újra felmenni. Az evolúciót nem akarjuk fejtetőre állítani - a majmok örömére.  Elégedettek, hogy végre megszabadultak tőlünk. Lejöttünk, ők pedig fent maradtak. Mi meg állandóan ezeket a szavakat használjuk, néha érthetetlenül.  Aki "lent" van, az a vesztes. A pokol is "lent" van, a mennyország meg "fent". Folyton  "fel" akarunk jutni valahová, de hová is? Lépni, helyezkedni egyre följebb ? A könyvírás és olvasás helyett, már felléptünk a blogokra, de már ez is "őskövület" lett - lent lett belőle. Most már a facebook lett a fent, a trendi és oda is fel kell menni. Fent vagy a facebookon? Bejelöltek? Így mondják.  Ha majd egyszer  elfelejtünk kapaszkodni és újra leesünk - mint Tamási Áron majma - akkor itt "lent", kezdődhet minden elölről. Például megtanulunk beszélni, írni, olvasni !

Alig várom !

Ha előttünk egy tál meggyes pite - nagyjából egyforma kockákra vágottan, - akkor vajon melyiket fogjuk kiszemelni magunknak? Melyiket vesszük, illetve vennénk ki elsőnek - hacsak - ezt más meg nem teszi -  hogy törne le a keze gondoljuk magunkban, de nem igazán komolyan.  Megmondom, hogy hogyan működik ez. A pite oldalán, ahol vágva lettek, szépen, szinte hivalkodóan piroslanak, domborodnak  a meggy szemek. Egyik kockából több, a másikból kevesebb. A szemünk, a szemünkön keresztül a vágyunk, a meggyben gazdagabbat figyeli ki magának.  Nem kapzsiság ez, hanem a látvány gerjesztette vágy.

A les előtti zöld árpatáblából egyre-másra emelkedtek fel a szarvasok, ha jól emlékszem tízet számoltam.  Álmosan forgatták a fejüket, még bennük volt az egész napi alvás. Azután elindultak a tábla széle felé, ahol a virágzó akácfák, akácbokrok, egyetlen tejfehér  csíkban olvadtak össze. A fák alá érő szarvasok mohón nekiestek az akácnak, terméssel együtt tüntették el a jókora ágakat. Figyeltem az egyik szarvast, mert furcsa mutatványba kezdett. Amikor a fa alsó ágait már letépte és megette, akkor nem a mellette lévő fához ment, ahol "kéznél" lett volna a finom táplálék, hanem egyre magasabbra nyújtózkodva, ugyanazon fát kopasztotta. A végén, már a hátsó lábain egyensúlyozva és zsiráfnyira kinyúlt nyakkal  próbált egyre föntebbről szakítani.

Úgy látszik ezt a fát nézte ki magának, éppen úgy, ahogy mi, a meggyes pitét szoktuk.

-Te, rókakomám!  De jó, hogy találkoztunk!  Kérdeznék én tőled valamit, ha megengeded.

Öregebb is vagy, rühesebb is - szóval nagy tapasztalattal rendelkezhetsz. Szerinted komolyan gondolta az ordas farkas, hogy ha tyúkot lopunk, halállal bűnhődünk?  És ha kiderül, hogy nem is mi - rókák voltunk a tettesek, hanem az a rohadt, büdös görény - akkor van a halálból visszaút? Én már láttam vadásztól megnyuvasztott havert, hát mit ne mondjak, nem jól nézett ki. Ami előtte belül volt neki az kívülre került és fordítva. Ennek aztán lehetne mondani, hogy bocs, tévedés volt, mert ugye ami  kifordult, azt már nem lehet visszaszuszakolni.  Ha már egyszer elszállt belőle a lélek, akkor annak annyi. Szerinted ezt egyedül spekulálta ki az ordas, vagy segítettek neki.

- Bonyolult volt a kérdésed fiatal barátom - de azt tudom csak mondani, hogy ne szarj be, az ordas sokat beszél hülyeségeket. Van ennél most nagyobb baj is !

 A fehér állú mostanában túl sokat sündörög a területünkön, hallottam azt mondja mindenfelé,  hogy  nagyon elszaporodtunk és felesszük a fácánokat. Az ő fácánjait. Mi az, hogy az övé?  Az a miénk is ! Én nem tudom, miért irigyli tőlünk azt a finom fácánhúst. Láttam, hogy valamit elás, ami körül finomságok illatoznak. Ha engedsz a csábításnak, akkor megfog az a fránya elásott vasdarab és nem enged tovább.

Szóval ettől óvakodj - fiatal barátom -  az ordassal meg ne foglalkozz!

Mert mi is a vadászat definíciója? A vad elejtésére irányuló törekvés - szól a helyes válasz. Mégpedig egyidősen az emberiséggel. Az okosok szerint, a beszéd is a vadászatnak köszönhető, sok minden mással egyetemben. Elindult a derék ősember, mondjuk a kőbaltájával, hogy valamit agyonüssön, mert éhezett a horda. A többieket is hívta, de ehhez már valami hangot kellett kiadnia. De a közlési vágy akkor hágott a tetőfokára, amikor megérkeztek a zsákmánnyal. Azt a hőstettet ugyanis el kellett "mesélni", elmutogatni, barlang falra rajzolni, stb  - ugyanis a siker nem fér el egyetlen büszke vadászkebelben sem - éppen úgy, mint napjainkban.

A tavasz minden szépségét elém borította, a lágy esti szellő által bodrozódó búza vetést, a szemközti erdő fáinak mindenféle zöldből álló harsányságát, a bódító illatokat és a madarak tavaszt köszöntő boldog énekét. Egy fenyőrigó trillázott párjának hálából a szép tojásokért, távolból  kakukk sorolta egyhangú versét,  de a fürjek sem akartak kimaradni a koncertből, lelkesen "pittypalattyoltak".  Vadkacsapár csapott fel a les mögötti patakból, nekilódultak a leszálló este által csodás vörösre festett égboltnak. Esti örömrepülésüket végezték.

A les előtt egy barkás szarvasbika csipegette a friss zöldet. Ahogy távolodott, a domboldal túlsó fele úgy nyelte el, mintha süllyedt volna - hajó módjára. Először derékig, majd nyakig "merült", a fejét ide-oda mozgatta, mintha egy tengeralattjáró periszkópja lenne, "aki" nem tudja eldönteni,  merre  menjen tovább.

Kőbaltás ősöm is valami ilyenféléket akart elmakogni .

A tavasz - a kerti munkák, a mindenféle magok ültetése, a fű nyírása és még sorolhatnám az ilyenkor halmozódó feladatokat -  kivette a kezemből a festő ecsetet, a naplóírás modern változatát a billentyűk kopogtatását és ásót, kapát adott helyette. A szobában marasztaló téli idő való arra, hogy elmélázzunk, hogy a gondolatainkat papírra vessük, stb.  Még jó, hogy írni, vagy festeni, olvasgatni nem kötelező, amikor idő van rá, akkor kell csinálni. Ahogy Nagyapám mondta: mindent idejében !

A vadászat is "munkaigényes" ilyenkor, mert a vetéseket kéne őrizni, hessegetni róluk a vaddisznókat. Elég reménytelen próbálkozás ugyanis  a disznók kiokosodtak, kifigyelik, mikor pilled el a vadász és megunva a poros kopasz föld bámulását - hazamegy. Ekkor nekiindulnak.

Már sokat és sokan írtak erről a tavaszi vadkárelhárításról. Érthetetlen - mint sok más dolog hazánkban - hogy miért nem a tulajdonos őrzi a földjét és miért a szerencsétlen vadász, "akinek" egy fillér haszna sincs az egészből, sőt....! Egyetlen "bűne", hogy vadászati bérlője a területnek, természetesen fizetős módon. A vad az állam tulajdona, a föld - már majdnem azt mondtam, hogy a paraszté - szóval a tulajdonosé - a vadászé meg az apja f....a!

Eredeti ötletemtől jól elkanyarodtam, pedig egy öreg, rendellenes agancsú őzbak elejtését gondoltam "papírra vetni", de majd legközelebb.

A nádassal felvert régi halastó sarkánál állt a les, ahová készültem.  Ingoványos, mocsaras réten zsombékról zsombékra ugrálva lehetett csak megközelíteni, köszönhetően a félcipős megjelenésemnek. Ha van olyan, hogy ideális élőhely - mármint a vadaknak - akkor ez az. Van itt minden, ami a disznóknak kell, jókedvűen tekergő kis patakok - amik huncutul összefutva egy halastavat táplálnak - sűrű nádasok, egy fiatal égererdő és rendetlen fűzbokrok tarka sokasága. Mindezt megszórta a tavasz csodás fátyolos zöldje, a kökények fehér menyasszonyi ruhája, a füzek barkája és a vizes rét bódító mocsár-illata.

 Törtszemű kukoricakupac sárgállott a rét közepén, reményt adva a disznók megjelenésére. Még csak a pipám tömésénél tartottam, amikor egy kacsapár landolt a szórón. A tojó mohón enni kezdett - jól megéhezhetett a tojások költésében -  a gácsér pedig aggódó férjként, nem evett, csak figyelt, őrizte az "asszonyt".  Erre szükség is volt, de nem igazából a rétihéja megjelenése miatt - hiszen annak is a levegőben keringett a párja, szóval szerelem dúlt héjáéknál is - hanem a kacsa- asszonyság közismert hűtlensége miatt.

Nem véletlen volt az aggodalom, mert egyszer csak letottyant egy másik gácsér, belerondítva a családi idillbe. Égbe szökkentek mindhárman, ahol a kacér tojó mögött légi csatát vívott a két gácsér. A viszály folytatását nem láttam, mert elkanyarodtak a nádas fölé, amikor újra megérkeztek - bevallom, már nem tudtam - hogy ki lett a "befutó". Remélem, a tojó azért igen !

A leszálló esti sötét, a disznók kószáló kedvét is meghozta, a nádas széli sárban cuppogtak, túrták az iszapot, csigákat, kagylókat ropogtattak. Ezt a finomságot, a kiszórt kukorica kedvéért sem hagyták ott. És az én kedvemért sem !

Tavaszt hazudtoló didergős hideg reggel volt -  nem is reggel, még csak hajnal - amikor az első botot bedobtam, gyönyörű, gusztusos, csokorba tűzött gilisztával a horgon.  Az északi szél, ezüstös fodrokat sodort a tó vizén, úszózni nem lehetett, csak fenekezni. Már előző nap összekészítettem az etetőanyagokat, vettem csontit, gilisztát, stb. - ha jól számolom ( nem teszem) - már jó háromkilónyi hal ára ment el arra, hogy "ünnepi" halat fogjak. Mert az ugye mégis csak más, ha a pecás a sajátját eszi.

Ezen a hangulatos tavon teljesen mindegy hová ül az ember, a tómeder sima, nincsenek benne "haltartó" helyek, szóval a fogást a szerencse vezényli. Azért bevetettem minden "ravaszságot", eddig tanult trükköt, hogy végre sikerem legyen. Teltek, múltak az órák, de még egy kis kapás sem jelentkezett, hogy valami kis izgalom járjon át a hideg helyett. Pedig a leghatásosabb - szerencsét hozó - fegyveremet, a pipát is bevetettem.  Nos, a kabala-pipa  bevált, kihúztam egy kisebb pontyot. Utána újra semmi.

Közben gyülekeztek a későn ébredő horgászok, a mellettem lévő helyre is lepakolt egy horgász hölgy. Nem szaporítom, kb. fél óra alatt, három szép pontyot húzott ki ! Érti ezt valaki?  Csali ugyanaz, a tó is ugyanaz, de valami mégsem ugyanaz.

Amikor látta, hogy pakolok, mert feladtam a küzdelmet, átballagott hozzám és egy szép nagy pontyot nyomott a kezembe, fogadjam el, neki a másik kettő is elég. Azt is mondta még, hogy neki mindig szerencséje van.

Remélem a pecásoknak nem Diana a védőszentjük, mert akkor lesz vele elszámolni valóm.

Délkelet felé nyitó kedves szíjas uram.

Ne lepődjön meg kend - vagy csak módjával - hogy saját, kegyet osztó, arénát avató, szalagátvágó keráli kezemmel rovom sorom, de a papírnak is füle van, ha érti mire gondolok. Megmondom én maga-tegének, hogy a helyzet igen csak szaros,  tenni kell valamit, hogy mit, az szigorúan titkos, de bízok a buta népben, meg a nyalókásokban. A helyzet az, hogy megálmodtam, a kancelláriában lesz  valami kórság, valami olyan betegség, amitől a jó kis aranypénzek galádokhoz fognak vándorolni.  Még szerencse - amin az udvari táltosom is elámult -  amikor mondtam, hogy amit ő még csak nem is tud, abban én már nyakig ülök..

Mert miről van szó, ha szó lenne ! Arról a sok arany dukátról beszélek, amit sarcban begyűjtettem, meg még a buta szász is adott a fösvény bukszájából, igaz nem mondtuk nekik - mert nix dajcs - hogy mire köll a sok arany. Tege-maga meg zsivány palesztin kufároknak adta tovább, hogy üljenek rá, mert úgy fialni fog ? A teremburáját ! Oszt nem fialt, mert kilopták alóluk.Most pedig nagy a baj, mert beszélik szanaszét, ha tudtam, hogy ellopják, miért nem szóltam mindenkinek, hogy vegyen vissza annyit, amennyit adott, hogy egál legyen, mint a Felcsút - Kerekesszékesek focimeccs.

Bazi nagy keráli bizalom volt, hogy csak kend-magának szóltam, amint hírlik jó eredménnyel. Kivette, amit betett, közben ami túlcsordult, abból egy takaros kunyhót is vásárolt, ahogy hallom ráfizetésesen, mert klóros a feredő medencéje.

A lényeg, hogy a pénz az ablakban, a pórnép meg verje csalánnal, hogy dagadjon !

A keral tenmaga!

Nem is tudom, miért volt a les sarkába támasztva a puskám,  mert használni nem akartam, illetve mégis, ha netán aranysakál tűnne fel, illetve puska nélkül olyan a vadász, mint a "szép emlékű" Torgyán doktor szerint, a vőlegény, "micsoda" nélkül. Erre jó esélyem volt - mármint az aranysakálra  - és nem a Chilei cseresznyére,  mert előző este, ezen a részen, egy egész falka kezdett  vonítani. Ezt nem én hallottam, csak mondták. Amikor az erdő közelébe értem és egy hatalmas szarvascsapat bámult rám egészen közelről és minden ijedtség nélkül,  - már gyanús lett a dolog..

Amikor a Mecsek fölött már alváshoz készülődött a Nap, két jókora nyári lúd suhogott el a lesem fölött,  a közeli tó felé igyekeztek, ahol évek óta költenek.  A magasban darvak húztak, panaszos kiáltozásuk lehetett a  fáradtság jele, vagy az örömé, hogy meglátták a Dunát. A  "V"-be rendeződött sorban, az utolsó előtti daru, aki valami fiatal gyerekdaru lehetett, eltévesztette a távolságot és az ütemet, némi zavart keltett a sorban, a szárnyak összeverődtek, "slampos" lett a V betű.-  Figyelj te gyerek, "kurrogott" rá a mögötte repülő. Ha normális alakban repülünk, akkor egymást segítjük ! Ha össze-vissza, akkor kifáradunk - értetted? Vedd fel a tempót és tartsd a távolságot, mert lekeverek egyet a szárnyammal !

- Értettem, értettem - bocsánat, egy kicsit a tájat néztem, de most már figyelek - és így is tett, mert gyorsan kiegyenesedett a sor, a tempó is gyorsult, mert versenyt repültek a közeledő sötéttel.

Amikor már a hetedik őz óvatoskodott ki az erdőből - oldalukon az egész napi fekvéstől nedves szőrrel - biztos voltam benne, hogy nincs aranysakál a közelben.

Szép lassan és óvatosan -  hogy senkit és semmit ne zavarjak - lemásztam a lesről és hazafelé szaporáztam lépteimet.

Huncut világ ! Káosz van már a madarak vonulásában is, akinek menni kéne, marad, akinek jönni kénre, késik.Így történhet olyan eset, hogy ahol  - vadkár miatt - lehet még ebben a hónapban libára vadászni, azt teszik, de ha a szalonka monitoringot megszerezték, akkor egyszerre lehetne mindkettőre. Nagyjából az időpontok is stimmelnek, a kora hajnal és az alkonyat percei -  így állítva a vadászt dilemma elé.

A hideg Északi szél nem sok jóval kecsegtetett, de láttam én már szalonkár térdig érő hóban is. A tarra vágott völgy szélén, a szálerdő mellé álltam, hátha erre fordul majd a szalonka. Korán sötétedett,  esőt hozó felhőket kergetett a szél, apró szemű permetet verve az arcomba. Fél doboznyi gyufa ellenére sem tudtam a pipámat beindítani - ez bizony rossz ómen szokott lenni -  az is lett.

Hat óra előtt egy kicsivel, két távoli lövés hangját  sodort felém a szél, amitől szorosabban kezdtem a puskámat szorítani. Ha oda ment szalonka, akkor ide is jönni fog - biztattam magam. De a májam  is megszólalt,  nem is biztos, hogy szalonkára lőttek, lehetett az fenyőrigó is, vagy közeli vízhez húzó vadkacsa, mert elég gyakran esnek áldozatul,  a gyakorlatlan vadász elkapkodott lövésének.

Szép este volt, tavaszváró, avar- illatú csoda !

Az előző szösszenetemből remélem kiderült, hogy sem aktívan, sem TV-ben nézve, nem vagyok valami focipárti. Egy Barcelona-Reál meccset szívesen megnézek, de kérem szépen, ott egy másik dimenzióban ténykednek a résztvevők. Nekem az a labdarúgás. Amit a hazai pályákon művelnek a fiuk -  gyorsan hozzáteszem, hogy a csapatok összeállításhoz szótár kell, így nem is nagyon értem, hogy mitől magyar ez a bajnokság, - szóval  ez nem labdarúgás, mint sportág, csak focizgatás.  De ezt most hagyjuk.

Sokáig az volt a gond, hogy nincsenek nemzetközi színvonalú létesítményeink, azért bénáznak a gyerekek , de ez is megoldódott, csilivili stadionok, fűtött gyepszőnyegek,méregdrága felszerelések, stb  és üresen kongó lelátók. A TV meg közvetíti. Hát ezt nem kellett volna. 

Véletlenül egy meccsközvetítésre kapcsoltam. Egyik csapat  - valamikor patinás egyesület volt -  most árnyéka önmagának - és egy másik garnitúra. Először nem is tűnt föl, hogy mi van a mezükre írva. Azután kisilabizáltam, mivel ácsorgó játékos háta jól olvasható -  Puskás Akadémia !

Édes Istenem. Először is, szegény Puskás öcsi, forog a sírjában, hogy bénázó gyerekek viselik a nevét. De ami még ennél is nagyobb gond, hogy Platon is forog ! Ő alapította meg az első Akadémiát - a matematika, a természettudományok és a filozófia tanítására.

Az Akadémia szót és a mögöttes tartalmat hagyjuk már meg a tudományoknak. Ne járassuk le !

Akkor még csak simán teremfocinak hívtuk - mert ez egy jól érthető magyar szó -  amit hetente kétszer is csináltunk. Gurítunk?-  volt a hívó szó, amire azonnal mentünk és döngettük a tornaterem falát, sokszor késő estélig. Volt bajnokság is, "vérre menő". Nem a díjazásért, mert az nem volt, annyi pénze senkinek sem volt, hogy valami kupát, vagy serleget vegyen, csak simán a siker jó ízéért fociztunk.

Emlékszem, egyszer a nagy esélyesek ellen játszottunk. A kapujukban B.Karcsi állt - Isten nyugosztalja - aki "civilben"  kézilabda kapus volt, úgy dobálta magát a parkettán, mint egy párduc, szinte lehetetlen volt neki gólt lőni.

Már a vége felé araszolt a döntetlen szagú meccs, amikor valahogy előre keveredtem a stabil középpályás szerepemet elhagyva és éppen a jobb szélről akartam középre belőni a labdát -  hátha belebotlik valaki -  de a két ( bal) lábam közül az egyik nem így döntött.A  jobbal megbikázott labdával,  telibe találtam a saját balomat , így totál véletlenül, az első mozdulatomra kivetődő Karcsinak, hatalmas gólt rúgtam. Mondhatni saját mandineremből.

Mindez onnan jutott eszembe, hogy milyen kár, hogy annak idején nem a futsal pályáról válogatták a minisztériumi dolgozókat.Ez az "alakításom" minimum egy államtitkári állást ért.

Na kérem!  Beköszöntött a böjt - a fácánvadászatok  terén is. A tegnapi napon még "kergettük" az alföldi fácánokat, de a szezon végére, jól kitanulták a vadászat csínját-bínját. Vagy már olyankor is menekültek, amikor - messze a búvóhelyüktől  - kiszálltunk az autóból, vagy - és ez a huncutabb módszerük - amikor még "láb alól" sem rebbentek föl, inkább gyalogosan eliszkoltak.

Figyelj rám kedvesem - mondtam a puskámnak -  vírustól nyűglődő állapotom ma nem valami fényes -  így csak benned bízok, nem magamban.  Ha én téged, a fácán felé tartalak és el is sütlek, akkor ne hisztizz, hogy nem állsz pontosan "lik-iránt", csak nagyjából,  hanem toljad bele abba a fránya fácánba a söréteket. Nem mellé, nem alá, hanem belé !  Értesz?

Egy alig pár négyzetméteres helyen két fácán feje piroslott. Egy próbát megér -gondoltam és elindultam feléjük. Már majdnem rájuk léptem, de még mindig a lapulást választották. Mit csinál ilyenkor egy vadász?  Hát hesseget ! Hess madár, hess ! Ezt már tényleg nem bírták idegekkel és laposan nekilódultak.  A két  kakas ép bőrrel repült tovább, - hiába beszéltem meg a puskámmal a teendőit - és ahogy az üres puskámmal búsan ácsorogtam, még vagy három kakas repült fel mellőlem.

Az elmormogott szezonzáró "ünnepi beszédem" - nem írnám le, hátha kiskorú is olvas.

A tavasz és a tél becsületesen megosztozott a Mátrán, az északi oldalon még mindent jeges hóba dermesztve -  a síelők nagy örömére - míg a délin - ahol vadásztam - már a sombokrok rügyeit bontogatva. Sárga, száraz a tavalyi fű, a közülük kikandikáló szürke, sziklák mély barázdákat vésnek a hegyoldalba, a vadrózsa, a galagonya  sem felejtette még el a telet, a tölgyeken is bánatosan zizegnek a barnára aszalódott levelek, makacsul ragaszkodva az elmúlt évhez. Olyan a Mátra ilyenkor, mint egy borotválkozó öregember arca, amikor a lehúzott fehér hab alól előtűnnek a mély ráncok.

Gyuri - a vadőr - akinek tavaly óta sokat romlott a hallása, pedig már akkor is majdnem süket volt - éppen sokadszorra vert oldalba, hogy a történeteinek nyomatékot adjon, azokból meg nem akart kifogyni.  Szóljon mentségére, hogy a szeme legalább olyan jó volt, mint a Tekeres sziklái fölött légi balettet bemutató hollóké, minden mozgást észrevéve.  Az egyik oldalba vágás erősebbre sikeredett, mint a "megszokott" többi -  Gyuri az ujjával is mutatta, hogy egy csapat muflon közeledik a szórónk felé. Jerkék, kosok vegyesen és két bárány is köztük. - Amelyiket akarod - azt lövöd - "suttogta" Gyuri és végre csendben maradt.

Türelemjáték következett, a muflonok állandóan izegtek-mozogtak, de egyszer az egyik bárány szabadon állt a csapat bal oldalán. A lövés után még tett egy két lépést, majd eldőlt.

Hát ez gyorsan ment, hiszen alig egy órája érkeztünk és amiért jöttem, már fekszik. Egy távoli lövés hangja meg azt jelentette, hogy a vadászbarátok közül is lőtt valaki valamit.A délutáni csalóka meleg gyorsan metsző hidegbe váltott - és végre én vághattam oldalba Gyurit - hogy induljunk. 

A legutóbbi vadászat leírása - a "határsértés" izgalma ellenére is - éppen olyan szárazra sikeredett, mint a napok óta tartó köhögésem.Pedig volt ebben dráma éppen elég. Először is a kontraszt. A mi kis társaságunk felhőtlen szórakozása és a határ mentén elhagyott papírok, eldobott igazolványok, ruhadarabok látványa miatt. Ahol mi, csak csizmában tudtuk gázolni a mindent beborító vizeket, ott  éjszakánként  gyerekekkel, a karjukon, egész családok próbálnak átszökni az élhetőbb világ felé. Azt mondják róluk, hogy "nemkívánatos" gazdasági menekültek. Ki mondja ezt? Egy olyan politikus, aki milliárdos vagyonnal rendelkezik és még hallomásból sem tudja , hogy mit meg nem tesz egy szülő, hogy a gyereke ne éhezzen ?  Hogy iskolába járhasson, hogy egyáltalán emberhez méltó körülmények között élhessen? Mit tudhat egy  havi egymilliós fizetésből feszelgő senkiházi a szegénységről? Ha menni akarnak ezek a az emberek - hadd menjenek. A tőlünk "kitántorgó" orvosok ezreit sem fordítják vissza, mert megélhetési menekültek ! Európa arcát nehogy pár suhanc politikus szabja már meg !

Ideges lettem, tehát gyógyulok !

A széles csatorna túloldalán, tőlünk alig száz méterre, már egy szerb falu szélső házainak kertjébe látni. Néha elcsodálkozik az ember, hogy máshol is ugyanúgy zajlik az élet, mint "idehaza" A régi, puskaporos szagú időkre, csak a magas, rozsdásodó őrtornyok emlékeztetnek. A magyar határőrök tudtak rólunk, bejelentettük a vadászatot.

Egy kakast vert fel előttem a kutya -  a mozdulatom már nem tudtam visszafogni - rálőttem és a madár  leesett. A "túloldalon". Szerbiában. Szegény kutya próbálkozott az átúszással, de hideg is volt í víz, meg hínáros, így feladta.

-Ezért a kakasért pedig átmegyünk - döntött a vadőr. Találtunk egy vas hidat, aminek nem volt "alja", csak a vas traverzeken lehetett átbillegni, ami nem volt egy egyszerű mutatvány. Gondolom a határsértők miatt pucolták le a hidat. A kakast felvettük és a következő átjáró irányába vettük az irányt, de a mindent beborító belvíz miatt, elég jól bekeveredtünk a szerb részre. Azután már magyar rész következett, de ebben sem volt köszönet, mert mire minden vizes részt megkerültünk, eltelt a délelőtt.

Ez a kakas különleges értékes lett, mert határt is sértettünk és legalább tíz kilométert gyalogoltunk érte. 

A hallókészüléket árusítók kedvelt sportága a lövészet. Az én fülem is  több tízezer lövés durranását kapta már,  pedig lőtéren fülvédővel lövök, de az igaz, hogy vadászaton csak pőre füllel vagyok,   A lőtéri beszélgetések  leggyakoribb szóhasználata, a "mi van? mit mondasz? "- Nem vagyok én süket, ne ordíts ! "

De ordít mindenki, mert ha én nem hallok, akkor nyilván a másik sem - szóval nem egy suttogó kompánia a lövészklub. Jobbkezeseknek a bal füle kapja a durranós áldást - hogy miért, azt nem tudom - amitől azután megrakódik az mindenféle érdekes hangokkal.

Nekem például egy gőzmozdony tartózkodik benne, amikor csak úgy álló helyzetben eregeti ki a gőzt. Ezt én, MÁV kórházos emléknek tekintem, bár nem akkor szereztem.  De van egy másik hang is a fülemben, ami már aktuálisabb. Erre akkor  jöttem rá, amikor a lesen ülve, állandó szöszmötölést hallottam az erdőből, mintha vad közeledne. Közben ez a fránya bal fülem viszketni kezdett, és - illik, nem illik - a mutató ujjammal próbáltam a viszketést "kikotorni".

Ekkor jött a felismerés. A szöszmötölés, az óvatosan közeledő vad zaja, akkor sem maradt el, amikor az ujjam tövig a fülemben volt. A fenébe, hiszen nekem "gyárilag" van beépítve a vadászat izgalma, az erdei szöszmötölés.

A öreg, kicsit rövidlátó  nyárfa - látva, de nem értve a mozdulatom - izgatottan szólt a mellette állónak. -Te, nézzed már, mit csinál az öreg? Főbe lövi magát? Mi a fenét dugdos a fülébe? - Jaj ne idegeskedj már, az nem fegyver, csak az ujja ! Az ujja? Kihúzza, betolja, biztos játszik.- Ilyet még sosem csinált - morog az öreg - én meg majdnem aggódtam érte.

Amit a Jóisten - meg a sok lövés -az egyik fülemből elvett, azt a másiknak odaadta. Szóval nem vagyok süket, csak "féloldalas".

Az biztos, hogy gyakrabban vadászok - hála Isten - mint írok, így a történetek halmozódnak, sokasodnak, néha egybemosódnak.  A gerlézések, fácánozások eseményei sokszor hasonlítanak egymásra - bár sosincs két egyforma -  de  egy-egy toronykakas, vagy gerle lövése éppen úgy rögzül az emlékezetemben, mint mondjuk egy nagyvad látványa, vagy elejtése. 

Az elmúlt héten, mindkettőből részem volt.

Az esti szürkület meghozta a "szokásos" esőt, ami havas esőbe váltott, mint ahogy ez napok óta így történik, mintha medárdot érezne a természet. A szél is tette a dolgát, ropogtatta, nyikorgatta a fákat, szóval ilyenkor, amikor nem is látni, nem is hallani - takarodót kell fújni. Már harmadik órája ültem a lesen, szóval lett volna ideje a disznónak, hogy színem elé járuljon. De nem tette. Kész, elegem van - morogtam, szarrá ázok, mire a kocsiig érek, indulás haza. A puska már a vállamon volt, a hátizsákom még csak félig a hátamon, amikor három nagy feketeség szaladt ki a szóróra. Hűha, megjöttek a disznók. Mint a visszapergetett filmen ugyanazt csináltam hátra, mint egy perccel előtte - előre.A létra felső fokáról léptem vissza, feltámasztottam a fegyverem és amikor minden rendben volt, felkapcsoltam a fegyverlámpát. Azt láttam, hogy nem láttam semmit, illetve valami szürkés árnyakat, mert a távcsövet is a lámpát is belepte a hó.

Ez a vadászat is  emlékezetes marad, de nem a sikeréről.

A másik történet már inkább sikerről szól. Elöljáróban csak annyit, hogy a gerle vadászidénye a mai nappal lejárt, így a két nappal ezelőtt lőtt gerlém, mondhatni a "búcsú" gerle volt. Fácánozás közben keveredett fölém egy magas gerlecsapat, annak az egyikét sikerült leszólítanom. Bevallom, jobban örültem ennek a lövésnek, mint az aznapi fácánokénak.

Két történet, két örök élmény. Erről szól a vadászat.

- Remélem, nem nyomlak, nem okozok fájdalmat, mert nem venném a szívemre, ha megharagudnál rám. Hidd el, ha eleinte ridegnek tűnök is, azt nem szándékosan teszem, egyszerűen ilyen a természetem. Tudom, a párom, a balos, az nyugodt, mert vele szemben nem támasztasz nagy igényeket, ő neked úgy jó, ahogy van. Hogy rohadna le a bőr a képéről. Mindig velem, a jobbossal van  bajod.  Most mondhatnám, hogy a te furcsaságaid, meg az előző életed miatt kell nekem most magyarázkodnom, hiszen valamikor a párommal egy platformon voltunk - ahogy most divatos mondani a seggnyalást. Ahogy te változtál - már megbocsáss, hogy kimondom, de orvosi eset lettél - úgy lettél egyre szigorúbb hozzám.  Tehetek én a te focizgató múltadról ? Meg arról, hogy csak velem, a jobbossal tudtál érvényesülni? Az meg ugye evidencia, hogy ami el tud romlani az el is romlik, ezért a jobb lábad - ha meg nem sértelek - inkább lópatához hasonlít, mint egy lábhoz.

Még élcelődtél is, hogy az elődömet éppen akkor kellett már kidobnod, amikor az a legjobb volt hozzád, csak öregecske, viseltes lett szegény. Boldog voltam amikor kézbe vettél és barátkozni kezdtél velem. Finom bőr szívemet melengették szavaid, amikor azt mondtad, ha én jó vagyok neked,  akkor a balos, már biztosan jó lesz. Ne is vesztegessünk rá több szót. Már most megígérem, neked, ha kapcsolatunk tartós lesz, én maximálisan igazodni fogok majd hozzád.  Óvni fogom minden léptedet

Beláthatod -  cipő létemre - ennél többet nem tehetek a bütykös lábadért.

Már a leshez vezető út sem volt minden izgalomtól mentes.  Az afrikaiak,"wait one minute"-nak nevezik az arasznyi szúrós tövises bokrot, mert ha beleakadsz, egyhamar nem szabadulsz. Erről, a rólam leszaggatott nadrágok tudnának mesélni.  De csak "lónyúlvány" volt az afrikai bokrok marasztalása, ehhez a sárdagasztáshoz képest, ahol éppen  autóztam. Mert ha itt elakadok, az nem egy perc lesz, hanem fél éjszaka.  A szétázott, mocsaras út kénye kedvére dobálta szegény Nivámat, de  ő csak rendületlenül ment előre, dagasztotta, túrta  a sarat, talán még élvezte is, mert ez az ő igazi világa. Ennyit az előzményekről.

Már erősen szürkült, amikor elhelyezkedtem a lesen. Először a fák törzsei merültek el a közéjük sompolygó estében, majd a csupasz ágak is fekete csíkká olvadtak össze. A felhőtlen, tiszta égbolton  sorban felragyogtak a csillagok, gyémánt csillogásuk ünnepi díszt varázsolt az erdő fölé.  Az éjszakai csend és lágy sötétség, tapintatosan ölelte magához az erdőt, biztonságot adva az erdei vadaknak és csodálatos megnyugvást adva nekem. Még a pipám füstje is csak szerényen, szinte bocsánatkérően bodorodott a magasba, hogy ott  lágyan, beleolvadjon a szépségbe. Ahogy minden este, ezen az estén is, egy fülesbagoly kezdte siránkozó rikoltozását, amire egy másik felelt. Talán a szerelmi dalukat fújták, ami azért - valljuk be - elég hátborzongató. 

Azután három őz jelent meg a szórón, fejüket kapkodva, idegesen  ettek, valami nem tetszett nekik, le is léptek gyorsan. Zárójelben megjegyzem szeretem amikor  őzek vannak a szórón, mert "indikátorként" működnek. Ha valami távoli neszt hallanak - mondjuk disznót - akkor lelépnek.

Így történt most is. A három disznó  - két nagy, meg egy kisebb - szinte nesztelenül jelent meg a fák között és legalább fél órát "spekuláltak", hogy rámenjenek-e a szóróra vagy sem. Azután egyenként kiléptek és enni kezdtek.A két nagy fekete disznó göbe volt - miután nem volt velük malac, még ellés előtt állhatnak - ezért csak a harmadik, szürkére kopott szőrű süldő - lett volna - a lőhető. Igen ,csak lett volna, mert a fegyverlámpa fényére a nagy göbe elrohant és vele tartott a másik kettő is. Ez a disznó már tudhatta, hogy a természet nagy álmoskönyve szerint semmi jót nem jelent az -  ha egy les irányából  - fénycsóva áll meg az oldalán.

Okos disznó volt, iskolázott !

Dermesztő hideget hozott a Dráváról fújó szél, amitől - a lakószobányi méretű stabil les is - mozgott alattam. De lehet, hogy csak a reszketésem vette át.  A metsző széltől, még a pipámat sem tudtam meggyújtani, ami nem sok jót ígért az elkövetkező két órára, amikorra - a meghívóm szerint - az aranysakál a birka dögre megérkezik.  Ez tartotta bennem a lelket, de közben azért elrebegtem a mondókámat, miszerint ilyen hidegben csak az üljön ki lesre, akinek jegesmedve volt az anyukája.(Vagy nem teljesen normális.) Lassan teljesen besötétedett, de a toportyán sehol. A távcsövemben  egyre nehezebben találtam meg a birka-dög maradványait, pedig már rég elkongatta a közeli falu harangja a hat órát. Még egy fél órát kibírok - ha belepusztulok is -  biztattam magam, ha már ennyit autóztam egy aranysakál miatt.

A távcső sem sokat segített a közben rám boruló teljes sötétben, de azért mintha, mintha valami lett volna a dög mögött.A puskám a les szélére támasztottam és felkapcsoltam a lámpát. A zöld fényben, egy szintén zölden foszforeszkáló szempár nézett velem "farkasszemet". Lőni nem tudtam, egyrészt a nagy távolság miatt, másrészről meg két szempár nem támpont egy lövéshez. Lekapcsoltam a lámpámat és vártam egy-két percet, hátha közben rámegy a dögre, mert az éhség nagy úr lehet ilyen hidegben. Amikor újra odavilágítottam, már csak az üres kukoricatarló vigyorgott rám a távcsőben. A éhségénél is nagyobb volt az aranysakál óvatossága.

Azért azt elmondhatom, hogy farkasszemet néztem egy "farkassal".

Jól érezte az öreg nyárfa. Megjött a hó ! Hozzáteszem gyorsan, hogy végre ! És nem is a szokásos módon, felülről lefelé esve, vagy költőien - szállingózva-  hanem vízszintesen, szélviharra ülve. Az örömöm nem annak szól, hogy majd valami téli sportot űzhetek, mert semmiféle  havas-jeges sportággal nem vagyok jóban. Ahogy ez egy igazi alföldi "gyerekhez" illik. Igazából esni sem tudok rendesen, ha én esek, akkor vigyázz állásban és lehetőleg tarkóra. Ezt már egy lefagyott köpésen is meg tudom tenni, nem kell hozzá jégpálya.

De most nem is ezért jó ez a hó és a cudar hideg, hanem azért mert végre pusztulnak a kullancsok, a szúnyoglárvák, a legyek,  a tetvek, és a rengeteg kárt okozó pockoknak is befagy a segge. Évek óta hiányzott már a télnek ez a regulázó szerepe.

Amit viszont az ónos eső tett a Pilisi erdőkben - az már valóban tragédia. Az ónos eső - nem más, mint egy  jellemtelen képződmény -  "aki" nem tudja eldönteni, hogy mi is legyen, eső-e vagy hó. Lételeme a károkozás. Hozzátenném, emberben is van ilyen.

Közben átlibbentünk az ó -évből az új -évbe, aminek első napján kizarándokoltam  Szt.Vendel szobrához, ahogy azt évek óta teszem. - Vendikém - szóltam, hozzá -  ha megkérhetnélek, mint az állatok védőszentjét - légy szíves  mondjad már meg a vadaknak, hogy ebben az évben is én maradtam a "főnök", szóval nem kell betojni, nem sok kárt teszek bennük.

Hálám jeléül pedig vedd ennek a mécsesnek a lángját !

Mondanék én magának valamit szomszéd - ha meg nem sértem!  Ha jól számolom a gyűrűimet, már legalább nyolcvan évet megéltem, nem úgy mint maga, akit jó tíz évgyűrűvel később ástak ide mellém. Ott alul, nagyon rendben van a távolságunk, de itt fent pimaszul belém mászott, összekuszálódtunk és ilyenkor, amikor a szél fújni kezd és én még csak szelíden ringatóznék, maga utálatosan hozzám dörzsölődik és ettől olyan hangokat adunk ki, mintha sírnánk.

Igaz, lenne rá okom bőven. Itt van először is ez az időjárás nevű valami. Én, ugye ahhoz vagyok szokva, hogy tavasszal elkezdem felszippantani a finom éltető nedűt a gyökereimmel, szállítom ide fel, a magasba, hogy abból szépséges rügyeket neveljek. Azután abból levelek és virágok lesznek, majd a végén a termésem, amit a szélre bízok, hogy vigye el, rakja le valahová, ahol a gyerekeim kinőhetnek. Piszok fárasztó munka, mert megállás nélkül szivattyúzok, táplálok, de már alig várom, hogy egy kicsit megpihenhessek. Amikor lehullanak a levelek én is aludni térek, hogy erőt gyűjtsek a tavaszhoz. De mostanában fejtetőre állt a világ, meleg van, sok az eső, amitől becsapva érzem magam, nem tudok aludni.

Talán most valami történni fog.Olyan furcsa színe lett az égnek és hó szaga lett a levegőnek, a szél pedig cudar hideget kerget maga előtt. Látom, hogy a lesen ücsörgő vadász is jól bebugyolálta magát, és fázós kezét a füstölgő pipája köré kulcsolja, hogy melegedjék. Maga szerint szomszéd, látja azt a nagy disznót, ami a kirakott kukorica felé óvatoskodik?

No, figyeljünk durran-e, a puskája vagy sem.

A tegnapi történet  úgy kezdődött, hogy pesti civilek - ahogy önmagukat nevezik - karácsonyi csomagokkal felpakolva, elindultak jótékonykodni. Első útjuk, ide hozzánk vezetett, a mi kis községünkbe.  Nem tudni miért  - mert Dunaszekcső  nem egy panaszkodós "fajta", sokkal öntudatosabb annál . Hírünket - már többször is - a média verte nagydobra, amikor annak idején a falu "mókamestere" kitalálta a tamagocsi temetőt, vagy a löszfalunk, "aki" nekiindult a Dunának, vagy a legutóbbi árvíz, amikor  emberfeletti erővel és összefogással védte magát a falu.

Elmondtam nekik, hogy ez a falu nagyon gazdag. Gazdag a történelmében, mert ezen a helyen már a kelták is éltek, majd a rómaiak és mi voltunk itt a Pannónia Limes védőbástyája, Lúgio néven. Az első században, Tibérius uralkodása alatt virágzott a kereskedelem, a római légiók az átkelőhelyet védték.  A IV.sz-ban pedig egyenesen fénykorát élte ez a hely., Florentia néven.

Gazdagok vagyunk természeti szépségekben is, nem véletlenül nevezik Szekcsőt a "kis Dunakanyarnak".

Szegények is vagyunk persze, éppen úgy,  mint ahogy a többi Baranyai község, akiket a Mecseki bányák és a környékbeli gyárak, üzemek bezárása nincstelenségbe taszított.

Ebből a sokkból, még nem ébredt fel a falu, itt más utakat kell találni, mert az nem megoldás, hogy a munkaképesek vagy külföldre mennek, vagy a fővárosban próbálkoznak.

Nekünk azt a gazdagságot kell okosan használni, amit az elején leírtam. Ilyen dicső múltra, csak dicső jövő épülhet.

Nem csomagokat kérünk, hanem használható ötleteket és kézzel fogható állami támogatást. A többit már saját erőből is megoldjuk !

Az erdőt, mezőt járó puskás emberek sem mennek a szomszédba, hogy humort kérjenek kölcsön. Az egyik ilyen "aranyköpés", így szól l

Olyan magasról lőttem a fácánt, hogy mire leért, beköpték a legyek!  Ahogy erre mondani szokták: erényed a szerénységed ! De az sem semmi, amikor egy távolra leadott golyólövés kommentárja úgy szól, hogy a lövésem után hazamentem, megebédeltem és amikor visszamentem akkor hallottam a becsapódást.Ebből csak az a szomorú, hogy valóban vannak olyanok - és hozzá olyan fegyverek, távcsövek stb. - akik sportot csinálnak a távlövésből. Néha olyan távolságról leadott  lövésekről hallok, amilyenre én már autóval megyek.Nyilván, a sok sebzéssel nem kérkedik senki.

A tegnapi nap fácánozása után, még vendégek voltunk üregi nyúl vadászatára is. Remek vadászat volt, ahol nem a vadász, hanem a görény a főszereplő. Nos, itt rögtön álljunk meg egy szóra., illetve humorra. Az üregi nyúl, vagy más néven kinigli neve is áldozatul esett a humornak és lett belőle lukinyúl. Így, egyben mondva. A görények gazdája pedig - olyanokról nevezte el az állatkáit, akiket nem nagyon kedvel. Így azután a büdös görény jelzőhöz igencsak passzol a "nemszeretem" ember neve. A népi humor kategória az is, amikor a barnás színű állatkákat - jó palócosan, csupa á-val - áránbárná-nak hívják. Ha nem sikerülne kisilabizálni leírom: aranybarna.

Az üregi nyúl vadászata  - a görényes ugratás miatt - tényleg nagyon különleges, a vadász részéről pedig jó reflexeket, gyors kapáslövéseket igényel. A húsa pedig kitűnő, a belőlük készült tejfölös nyúlpaprikás, pedig a vadételek csúcsa.

A humor pedig a vadászat íze, zamata.

Karcsú, vékony, formás, kezes a szép hölgy,  csak akkor "szól" ha szólítom, nem nagy igényű, bár a hozzávaló egy kicsit drága, amit persze kamatostól meghálál. Bevallom, nagyon összenőttünk, szinte elválaszthatatlanok lettünk, pedig volna más lehetőségem is, de én csak őt választom és már két éve együtt élünk,.

A keresztségben egyszerű nevet kapott a kis aranyos,  ez a név ugyan nem szerepel a naptárban, de én, egy  teljes vadászati idényben ünneplem. A minap pedig azt is megmutatta - ami eddig sem volt kétséges - hogy valójában mit is tud. Azokkal a puha tollú gerlékkel, fácánokkal - ja és hogy el ne felejtsem, a műanyag szarkával is -  könnyű volt elbánnunk, de a minap egy kacsát hozott elénk a balszerencséje, amit szépen leszólítottunk az égből. Azután még egy nyargaló nyuszit is karikára lőttünk - szóval lassan teljes a lista, amit kettesben elkövettünk.

Ha az eddigiekből nem derült volna ki, akkor most elárulom a kis aranyos nevét, ő 28-as puskám. Sok vadász abban a tévhitben van, ha "ágyút" vesz, akkor majd eredményesebb lesz. Ez persze nem igaz, de az sem, hogy a 28-as, csak egy "krumplipuska". Igaz, feleannyi a sörét benne, mint a nagyra nőtt rokonban, de arról meg a háziasszonyokat kéne megkérdezni, hogy szeretik-e, ha a hazavitt fácánban fél kiló sörét van.

Ki az, aki szívesen magára veszi a "nem normális" jelzőt? Nem kell találgatni, a vadász. Mert ugye úgy szól a  lassan klasszikussá érő mondás, hogy a vadász akkor indul  vadászni, amikor a normálisok otthon maradnak.

Két napja esik, hol jobban, hol kevésbé, mindehhez társul a hideg szél, szóval cudar idő van. Az erdei út, ingoványos részeit, a lehulló levelek békés avarnak álcázzák, de azonnal kiderül az igazság,  amikor "hasig" süllyed benne az autó.

Két zsák takarmánnyal vágtam neki az erdei útnak, amitől az autóm hátulját szinte a sárban húztam. Le a kalappal az "orosz csoda" előtt,  tette most is a dolgát. Már majdnem a tisztásig értem - ahová a takarmányt szántam - amikor egy méretes kidőlt fa torlaszolta el az utat. Olyan méretű, amit elvontatni nem tudtam, elvágni meg pláne, mert ahhoz fűrész kell.

Tehát se előre, se hátra. No, most mutassad mit tudsz, öreg harcos - és nekiugrattunk a fának. Az első kerekek simán vették az akadályt, a hátsók - a nagy teher miatt - csak másodszorra. Ennek már derekas hangja volt, zitty, meg zutty, de sikerült. Sikerült átjutnom, de a kipufogóm leszakadt. Nem kicsit, nagyon !

Hogy szól a mondás? Ahol gyalulnak, ott hull a forgács.

Mindenki ismeri - persze életkortól függően -  Máthé Péter szép dalát, ami a barátokról szól, akik azért vannak, hogy visszahozzanak egy rég elvesztett álmot...stb, stb. Kb. ennyi a lényeg, nem akarván szó szerint idézni.  És akkor mire vannak a vadász barátok? Mit hozzanak vissza? Elmondom, mert jobb ha én teszem.

Szóval az úgy volt, hogy "köztudott" dolog, hogy fél évszázados vadászságom alatt, de előző életemben sem, amikor nyilván vadászkutya lehettem, vagy efféle - nem sikerült szarkát lőnöm. Kutya mivoltomban sem.

A barát, az barát és ott segít ahol tud, mint a kis úttörő aki a vakot áterőlteti  a túloldalra. Most viszont az én barátaimról lesz szó.Lassan elérek a lényeghez, még ha kínos is.

Szóval az történt, hogy fácánozás közben, az én aranyos barátaim kórusban kiabálták, hogy egy szarka lövést kapott, ott valahol, előttem-mellettem landolt egy bokron, gyorsan lőjem le, mielőtt elszáll. Több sem kellett - sebzett szarka is szarka jelszóval - keresni kezdtem a bokrok ágain a madarat. Itt és most, álljunk meg egy pillanatra a történetben, mert ez a rész a legkínosabb. Hogy a kórságban gondolhattam, hogy egy egyszer már agyonlőtt szarka,  egy bokron kuksol és éppen rám vár.

No, nem szaporítom, essünk túl a blamán, kb. öt méterről "agyonlőttem" a barátok által előzőleg gondosan odarakott műanyag szarkát.

Tanulság ide is dukál, mint minden történetem végére: éppen ezért vannak a jó barátok !

Egy kicsit megtekerve a mondást: aki disznók közé keveredik, megeszik a korpák. Ha  társasvadászatra elmegyek, vállaljam, hogy bárki állhat mellettem. Az alábbi történetben, hogy ki a disznó és ki a korpa - az ízlés kérdése.

Hát így esett, az alábbi eset, hogy emelném a puskám - éppen a fejem fölött szálló kakasra - amikor a mellettem álló vadász lelövi. Zárójelben megjegyezném, hogy nagyon  szar érzés, amikor a biztosnak látszó lövés "benne reked" a puskában.  Van ilyen persze,  néha elkapja a hév az embert, ne legyünk álságosak, mindenkivel megesett már hasonló  -  bár ahogy a "szomszédom" előzőleg dicsekedett, ő százszámra lövi a fácánokat, kacsákat, szóval nem ezen a a fácánon múlt az idei év statisztikája.  Még abban sem lehet kötözködnöm, hogy nem kért volna elnézést, mert kért, egy odavetett "bocs"-al.

De amikor ez már másodszorra is így történik, emelem a puskám, de minek, azután jön a "bocs", akkor úgy döntök, hogy "eloldalgok" mellőle.

Tanulság? Kinek mi !

.

Nekem csak akkor igazi és valódi, sőt élvezhető  egy újság, ha póstás hozza, ha lapozható,  ha illata van, ha zizeg és gyűrődik, ha bevihető a klotyóra ( nem törölni, olvasni) szóval az újság az legyen újság, ahogy a sokat megidézett krumplileves is legyen krumplileves. De a világ ennél már bonyolultabb, - sajnos - mert az is újság,  - lánykori nevén online újság -  amit az interneten "lapozgatok". Lassan kinyögöm, amit végtére mondani szeretnék, miszerint a képernyőn szoktam olvasgatni a Hunting Press "újságot", miután nyomtatva nem létezik.

Ebben lapult egy hír, miszerint drámai módon megfogyatkozott a vadon élő fácánok száma. A cikk írója még azt is taglalja, hogy a nevelt, un. volieres fácánok nem pótolhatják a hiányt, ezek csak egy vadászati szezonra szóló "műtermékek". Az eddigi, mármint az alig egy hónapja tartó vadászidénybéli  tapasztalatom nem éppen találkozik a cikkben írt véleménnyel. lehet, hogy máshol és más körülmények között vadászunk, de éppen az idei év az, amikor a természetes szaporulat remekül sikerült, ott, ahol az előző, aszályos  években híre hamva sem volt a fácánoknak, most szívet -lelket melengető mennyiségben és fürgeséggel repülnek a madarak - próbára téve a vadászok lőkészségét. Tehát - mint minden más - éghajlattal összefüggő dolog -  ez is klímaváltozás kiszolgáltatottja és  nem a vadászok "bűne", ahogy sok mélyzöld gondolja.  

A tenyésztett fácánokról pedig annyit, hogy ahol jól és szakszerűen "csinálják" ott az eredmény sem marad el. Aki pedig fácánt akar lőni, az ne fanyalogjon.

Eccer vót, hol nem vót, ott, ahol a sok víz vót, ahol a kurta farkú vadász túrt, vót egy nagy család, kacsából. Kunkori farkú gácsér kacsák, meg nagypofájú, folyton csőrüket jártató tojóságok, jó vegyesen, de inkább utóbbiból többen, ami a zajból logikásan következik. Ettől a hápogástól még a pontyok is lejjebb merültek az ő vizükbe. Úgy Napbukta környékin, még nagyobb ricsajba kezdtek, mert titkot osztán végképp nem tuttak tartani, így még a süket is láti, halli, tudi , hogy szárnyra fognak vergelődni.

Tutta eztet a kis ződember is - aki jóféle ácsorgásban leledzett a vizek közti, fődből, fűből csinyált választékon  -  azt a füstölgő micsodáját, nagy tapasztalással, a szája balik szegletébe tolta, hogy ne akadjon útjába annak a likas vasdarabnak, amit eleddig a kezibe markolászott, de majd a pofájához fog passzetani, ha ideje érkezik.

No, beindút ám a kacsanép, maguk se tutták minek, aztat mondják a  kacsalélek kurkászai, hogy belső utasítás ez náluknál -  mint annakidején a súgóféle zsaruembernél -  de lehet, hogy csak beléjük gyütt valami mehetnék, mert unták mán az egészi napi vizelékben pocsolást.

Szót ne szaporítsak - mert a mondás is tarcsa, hogy ne szój szám, nem fáj szerszám -  megindút a kacsanép, bele a hülő, fakuló égi útba. Vótak köztük okosak, meg nem annyira olyanok.Az okosok kikerülték a vízek választóját, de három olyanféle, ami kacsa agyból még kevesebbet kapott, mint a sokadék, - a kis ződember fölé kanyarította úttyát. No, itten asztán, be is fejezték, vót dirr, meg durr, aztat meg mán  nem es érezték, amikó, jól belefejeltek a fődbe.

Itten vége, fuss el véle - monta a ződember - osztán jókora, mosolygós füstöket eregetett bele a csellagos égbe bele.

Csak saccolni tudom, hogy minimum  tizenöt éves a remek kapcsolat a fácánokat tenyésztő és vadásztató baráttal. Minden szezont itt kezdünk és itt is fejezünk be - ahogy erről már többször írtam. Ebben az évben egy kicsit másképpen alakult, a fácánok hamarabb lettek "készen" . Vadász nyelven - a tollában pompázó, jó húsban lévő és jól repülő madarakat - nevezzük így.

Idén nem mi kezdtünk, előző napon már vadászat volt - ennek nyomai jól látszottak -  ugyanis a homokos talajon kupacokban virítottak a nagy tizenkettes, magnum (  Ágyú kaliber !)  lőszerek tarka-barka hüvelyei. Édes Istenem! Miből gondolja - egy önmagát vadásznak tekintő lövöldöző -  hogy nyugodtan eldobálhatja a vadászat szemetét, a soha el nem bomló műanyag hüvelyeket? Nem volt közöttük egyetlen egy jó érzésű vadász sem, aki szólt volna, hogy ugyan szedjék már össze, ha már nem tanulták meg, hogy - lövés után - a kilőtt hüvelynek azonnal zsebben a helye ? Ennek olyan reflexnek kéne  lennie, mint  annak, hogy "nagydolog" után lehúzza az ember a cuccot, nem hagyja közszemlére.

Az előző napról megmaradt kakasok nagyon szépen repültek - gondolom ezért úszták meg a háborúzást - igaz, sokat kellett gyalogolni utánuk. Az urak által eldobált hüvelyek nagy részét pedig összeszedtük.

Egy falu - mondjuk ki őszintén -  egy államilag leszart vidéki forma, ahol nem másképpen, mint önerőből és közösségé alakulásból tudnánk valahogy életben maradni. Ápolni, gondozni kéne a környezetünket és mindenáron megvédeni azoktól a hatásoktól, amik  idáig juttattak bennünket. A környezetünk, a még tönkre nem tett élő természet, a legnagyobb kincsünk. Aki ebbe belerondít  - színre, szagra,  nemre, fajra tekintet nélkül - az nem méltó ebben a közösségben élni, pakoljon össze és menjen oda, ahonnan jött. Hogyan nem lehet megérteni, hogy aki a környezetünket szennyezi, az a gyerekeinknek jövőjét éli fel.

Az általam sokszor emlegetett Vendel szobor mellett egy kidobott kazánt találtam tegnap reggel. Nem nehéz kitalálni, hogy a falu melyik "negyedéből" vezet ide az út. De az idáig megtett távolság éppen annyi lett volna, mintha legálisan leadja - az a hitvány valaki  - az önkormányzatnál. Pedig nem egy "csórikám" lehetett az, aki cirkó kazánt cserélt, meg saját autó is kellett a szemét kihordásához.

Egyszerűen megáll az ember esze ! Kik és hogyan szocializálódtak az elmúlt években? Mi végre van ez a felzárkóztató program - vagy minek is hívják -  ha semmi eredménye vagy  látszata.?

Megpróbáltam elhozni Vendeltől azt a vas monstrumot, de csak annyit értem el vele, hogy elvágtam a tenyerem.