Az írásaimmal futok az események után, miután azok gyorsabban peregnek, mint ahogy azokat papírra tudnám vetni.. Ez így persze már nem igaz, mert a papírra írás - nagy bánatomra - kiment a divatból. Verem már a klaviatúrát én is, de hogy valami kis lázadás legyen a dologban, csak két újjal. A maradék nyolccal meg a betűket keresem. Így van ez, ha a kőkor és az újkor összetalálkozik.

Vissza a tegnapelőttre. Azon kívül, hogy a szarvasok a közelemben csörtettek, egy kis bakgida pedig a les alatt baktatott el - semmi más nem történt.  De ez így, ebben a formába nem igaz, mert valami csodát varázsolt elém-fölém a csillagos égbolt.  A sötétbe merülő fák koronája fölött felcsillant a göncölszekér hét csillaga, kissé görbe rúdjával éppen a szomszéd falu felé mutatva.  A többi csillag sem akart halványabb lenni a göncölszekérnél,  ezért parádés csillogásba kezdtek és mint egy karácsonyfán felgyúló égők, adventi hangulatot árasztottak az erdőre és a lesen ücsörgő pipázós vadászra.  A hátsó kerekek vonalát szemmel ötször rámértem és a Sarkcsillagot is megtaláltam, mint régi barátot örömmel üdvözöltem. A csillagok bűvöletéből a bika gyenge bőgése hozott vissza a valóságba, pedig nagyon jól éreztem magam az ábrándozásban.

  Az éjszaka csendjét, a csillagok ragyogását a lelkembe zártam, ezen a napon ez volt a vadászzsákmányom !

A tegnapi nap, a fácánozás napja volt. Erről túl sokat nem lehet beszélni - bár nincs két egyforma eset, vagy lövés - de ez csak nekünk jelent változatosságot, leírva unalmas. De az aranyköpések  - már amelyik szalonképes - bizony nyilvánosságért kiáltanak. Egyet elmondanék.

Ahogy írtam, a szerencse forgandó, de a tegnapi napon, Fortuna leginkább felém mutatta jóságos arcát. Éltem is a lehetőséggel, önfeledten puskáztam a madarakat. Zárójelben megjegyzem - meg az értehetőség kedvéért is - hogy ezekért a madarakért, még ha barátságos árat is, de fizetni kell.

Ekkor szólalt meg a mellettem álló barát: "Csabám, az nem számít, hogy mennyibe kerül, a lényeg, hogy jól érezd magad"!

Hogyan is énekelte Máthé Péter, ..."azért vannak a jó barátok...." stb. Én még tudnék hozzáfűzni ezt, meg azt !

A disznók érzékszervéről. az előző bejegyzésben taglalt hatodik, vagy tán már hetedik érzékről már írtam, de magát a történetet, amitől ezt a megállapítást tettem, majd most fogom  elővezetni.

Röviden az előzmények. Ezt a disznót - "akiről" a történet szól - már a les előtti tisztásra szoktattam, mert ott üzemel a szóróm. Szarvasok is járják a helyet, szóval van forgalom. A rétet úgy szövik át a csapások,  mint egy sáros pókháló, minden irányból jönnek és a szórómhoz vezetnek. Reményteljes hely - ahogy mondani szoktuk - biztos jön is vad, csak ki kell seggelni.

De a vadászatban sosincs biztos dolog - még szerencse, mert akkor már nem lenne élő vad - a mi biztos sem biztos - mert sok dolognak kell összejönnie, hogy a fegyver elsülhessen.

Ezen az ominózus napon, - ezen a helyen ritka dolog - még a szelem is jó volt, de a biztonság kedvéért a pipám sem gyújtottam meg, pedig annyira jól esett volna, hogy még a nyál is összeszaladt a számban, amikor a hátizsákomba lapuló pipámra gondoltam. A sötétedéssel együtt, egy kis motoszkálásféle óvatos zajt hallottam a les jobb oldala felől. Éppen csak a fejemet tudtam ebbe az irányba fordítani, a fegyvert sem mozdítva, annyira közel jött ki a disznó. Az alkony utolsó perceit élte, már a sötétség volt inkább az úr,  fegyverlámpa nem volt nálam ( nem szeretem), így izgalmassá vált, hogy ki ér hamarabb a szóróra, a disznó-e, vagy a teljes sötétség. Ettől viszont olyan heves szívdobogás vett rajtam erőt, - amit lehet akár vadászláznak is nevezni -  hogy azt hittem leesek a lesről. Tudtam, ha a disznó eléri a szórót, már nem tudok rálőni, mert beleolvad a sötétbe, szóval meg kell próbálnom "félúton".

Olyan lassan és óvatosan emeltem a fegyverem, ahogy csak lehetett, hangtalan volt a manőverem, a disznó mégis elugrott. Csak arra tudok gondolni, hogy a szívdobogásomat hallotta meg.

Nos, ezt mondtam hatodik, vagy hetedik érzéknek.

Csak egy lefekvés előtti kis meditálás kerül most ide, ami egyébként utalás az előző bejegyzésre - emlékeztetőül -  amiben a hatodik érzékemmel kérkedek, hogy ha - és amennyiben nekem van hatodikom,( ha van) akkor mennyi lehet egy disznónak? Szinte hallani vélem a baráti kórust, hogy több van neki ! De az a kérdés is felmerült már bennem, hogy mennyi esze lehet egy disznónak? Erre is hallom a kórust, hogy több van ebből is neki !

Mert vadászni sem okosan kell rá, hanem kitartóan. A disznó eszével nem lehet gondolkodni, azt a kérdést feltenni, hogy mit tennék, merre és mikor mennék, ha disznó lennék?  Vagy csak a kiszámíthatatlanságuk miatt vélem okosnak őket? Akkor viszont egy kiszámíthatatlan ember is okos? Mint egy disznó?

Adtam itt magas labdát eleget, miközben a disznók meg  jót szórakoznak a vadászon. Konkrétan rajtam és most egy méretes  kan formájában. Már háromszor találkoztunk, de mindegyik alkalommal ő nyert.

Egy biztos!  Disznót csak úgy lehet lőni, ha nagyot hibázik. Ahhoz viszont sokat kell kijárni, mert ugye a nagy számok törvénye nem a disznóknak kedveznek. De a vadász fenekének sem.

Majd folytatom !

Nem tudom, hogy a "kisördög" súgta-e, vagy csak valami hatodik érzék - felváltva bár, de mindkettőnek birtokában vagyok - hogy egy szép és eredménye fácánvadászat után, még esti lesre is  kimenjek. Praktikus okok is közrejátszottak, mint például a tele Hold, meg az öltözékem, ugyanis csak egy jéger gatyát kellett a nadrágom alá passzítani és a sörétest a golyósra kicserélni és máris indulhattam. Az meg végképp a döntő érv volt, hogy a pipámat is szívesebben szívom a lesen, mint a vadászszobámban. 

Jól döntöttem ! Még csak a les felé ballagtam, amikor a nyiladékban szarvasokat vettem észre. Ez nem lett volna baj, de a vezértehén is észrevett, pedig olyan gyorsan hasra vágtam magam, amilyen gyorsan csak lehet, egy kiadós gyaloglás után. Hogy ne szépítsem, mint egy nyugdíjas lajhár.

Aztán a tehén úgy döntött, hogy elviszi a csapatát, sorjáztak az ünők, borjak, fiatal bikák, ahogy számoltam őket, legalább tizenegyen voltak. Amikor elvonult a csapat, és letöröltem magamról a sarat, felültem a lesre.

Pipaszívásnyi idő ( ez egy újszerű időmeghatározás ) sem telt el, amikor egy bika kezdett bőgni a közelemben. Bár nem ritka az ilyen - utóbőgésnek hívjuk -hallottam is már sokszor, de mégis újra és újra elvarázsol.

A kerek Holdat felhők kezdték takarni, ráborult az este a völgyre, amilyen csendben csak tudtam, "elszöktem", hogy semmit ne zavarjak meg.

Igaza volt a "kisördögnek" amikor a kimenetelt súgta.

A kelő Hold, hosszú árnyékkal ajándékozta meg a halastó bokrait, hadd örüljenek. Nézd már szomszéd - szólt a levedlett kökény - mekkorák lettünk, majdnem addig ér az árnyékunk, ahol az az emberke ül a vadászszékén.

Azután ahogy a félig kitelt Hold emelkedni kezdett, a bokrok öröme is csökkent, szépen maguk alá simult az árnyékuk, oda lett az önbizalom. Valahogy úgy, ahogy azoknál az embereknél, akiknek az árnyéka nagyobb, mint a valós értéke.

A vadászszéken ücsörgés nem a legkényelmesebb, ha felhúzom a térdem, zsibbadok, ha kinyújtom, billegek. Már éppen feladni akartam ezt a kinyújt-behúz kínlódást, amikor a halastóból csigákat, vagy kagylókat ropogtató disznók zaját hozta felém a szél, amitől minden bajom szertefoszlott, adrenalin jött helyette. Biztatni szerettem volna a Holdat, hogy gyorsabban emelkedjen és tüntesse el azt a fránya árnyékot, mert ha ott jön ki a disznó, nem fogom látni. Hála Istennek,a disznó nem kapkodta el, vagy fél óra is eltelhetett - bár az időérzékem ilyenkor cserbenhagy -  mire kimerészkedett a kukorica tarlóra. Addigra már a fejem fölé kapaszkodott Hold is kitett magáért, nem jelentett gondot a disznó megcélzása. 

Ahogy mondani szoktuk, a vadászat élvezeti része a lövésig tart - utána már a munka következik.

Másnapra meg a derékfájás!

Segíts testvér, nem tudok kapaszkodni, el fog sodorni a szél, nincs erőm, elveszett, elfogytam, kiszáradtam, haldoklom. Pedig milyen jól indult. Szinte robbanásszerűen jöttem a világra, anyám volt ez a csodás szilfa, apám volt  a Napsugár,  ölelkezésükből jöttem a világra. Amíg fiatal voltam és harsány zöld, addig éreztem, hogy bennem egyesül az erejük, apám fényéből anyámat tápláltam, hogy azután az emberek javára leheljünk élhető levegőt, ha már összeszennyezték. 

Nem értem, most miért kell anyámról lehullanom.Éreztem én, hogy elfáradt egy kicsit, mondta is, hogy szeretne aludni tavaszig. Apám fénye is olyan furcsa irányból és bágyadtan jön mostanában, amitől megszűnt bennem az éltető nedvek áramlása. Biztos ettől sárgultam be és fáradtak el a kapaszkodóim.

  Nagyon szeretem a szüleimet, de ha nem kellek nekik, akkor én is lehullok. Sokan vannak már odalent, ahogy lenézek, ott sem lehet rossz az élet, szorosan egymásra fogunk simulni, jó kis búvóhelyet adunk majd azoknak a szorgos kis valamiknek, akik ugyan nem éppen rigók, meg cinkék - akikhez eddig szokva voltam  - de ők is anyánkhoz tartoznak, akkor meg fontosak, ugye.

Azt mondta a bagoly, hogy belőlünk valami humusz nevű anyag lesz, amire anyánknak nagy szüksége van, ami nagyon jó dolog.

Nos testvérem, add a kezed és hulljunk !

A pénteki napra  sárga riasztást adott ki a meterológia a  sűrű, egész napos ködre, a Déli megyékre, éppen oda, ahonnan indultunk és ahová mentünk. Azt javasolták, hogy csak azok induljanak útnak, akiknek halaszthatatlan ügyük van.

Kérdem én, a fácánozás mi más lehetne, mint egy halaszthatatlan ügy.

Nem volt izgalommentes az út, mert egy-két "bátor" autós úgy gondolta, hogy egy Audi, vagy BMW csak nem fog lealázódni, azzal, hogy konvojban araszol, ezért azután belerongyoltak a tejfehér semmibe. Orosz rulett volt ez a javából. Volt aki megúszta, volt aki nem. Azt gondolná az ember, hogy az egymásba csúszott autók és a mellettük villogó rendőrautók hatására majd  visszafogják magukat az agyamentek, de nem, alig pár méter után újra rátapadva az előtte lévő autósra, villogtatták az indexet, mert siettek. Hová?

A vadászatot is befedte a köd, csak akkor indultunk el, amikor már a fák koronájáig láttunk. Késve érkeztünk, hamar indultunk vissza, szóval ez egy gyors és felejthető vadászat volt, amiről nem a fácánok tehettek.  Azokból kb. hét darab feküdt a terítéken. De ennél nagyobb siker volt, hogy az utat megúsztuk.

A régiek azt hitték, hogy a fák mozgása csinálja a szelet. Ennél azért egy nyúlfarnyival előrébb tartunk az ismeretekben, bár a meterológia a találgatások tudománya. A vadászat szempontjából az teljesen mindegy, hogy melyik keveri a másikat, a lényeg az, hogy fúj. De az még lényegesebb, hogy merről. Az okos időjósok, most valami anticiklonról beszélnek, amiben leszálló légmozgás lakozik. Ha ezt lefordítom a vadászok nyelvére, akkor ez úgy hangzik, hogy a szél minden irányból fúj egyszerre, sokszor önmagával is szembe. A pipám füstje is tétovázik a levegőben elindul erre, majd arra, kevereg, mint az a bizonyos bélgáz a fürdőkádban.

Széchenyi azt írta egyik könyvében - és ez igaz is - hogy amikor a vadász a tarkóján érzi a szelet, pakoljon és menjen haza. De mit csináljak akkor, amikor hol a tarkómat, hol az arcomat fújja? Bízzak abban, hogy majd oldalról jön a vad ? Oldalról sem fog, mert az ide-oda fújó szél teljesen " bebüdösíti" a leshely környékét. Tehát, vivát Széchenyi, irány haza.

Ezt a kevergő szelet még tetézi a pára és a köd, ami egyértelműen a vad barátja. A vadász részére meg megmarad az apróvadazás, mert  - még szerencse -  a fácán anticiklonban is repül, talán azért, mert nem tudja, hogy mi az.

Holnap ilyenben lesz részem.

-  Nézd már, ez a hülye vadász, egy szorítóval bütykölte meg a törött létrafokot. - Alig rozsdás, szerintem lopjuk el. Nem jó már semmire, de ez akkor is jó móka. 

- Képzeld csak el, amikor majd mászik a lesre a hülyéje és  nem veszi észre, hogy a létrafok életveszélyes. Vazze, bírnám nézni, hogy mekkorát taknyol majd innen a magasból. Hű de izgi, amikor törött végtagokkal fekszik a les alatt. Mentőt sem tud hívni, mert itt nincs térerő. Ennél frankóbb mókát el sem tudok képzelni. Ezt a szar szorítót, meg valahol eldobjuk, nem jó semmire.

A "hülye"vadász - jelesül én - észrevettem, hogy eltűnt a szorítócsavar. Keresgélni kezdtem a les alatti csalánok között, mert arra gondolni sem mertem, hogy ellopja valaki. Bevallom, nem akartam elhinni a tényt, hogy ez a mai Magyarország.

Üzenném, a mókás kedvű tolvajnak, hogy volt nálam madzag, amivel jól megkötöztem a létrafokot, ami - ha recsegve is - de kitartott a súlyom alatt.

A nádfoltokat és a homokos talajon silányra növő kukorica-csíkokat fáradtan zörgeti az októberi szél.  Bágyadtan süt a Nap, már nem képes meleget adni, a hosszú nyárban igencsak elfáradt, hiszen túlteljesített, olykor hetekig. A korábbi sok esőnek nyoma sincs, a homok szomjasan elitta a rengeteg vizet, a szikes részek, pedig pár nap alatt  úgy megszáradtak, mintha sosem esett volna. Nem is értem, hogy mitől érzi itt magát olyan jól a fácán, hogy szépen gyarapodik  és bőségesen ad vadászati lehetőséget. Ahogy mondani szokták: jut is, marad is!

Az egyik keskeny kukorica csíkban közelednek a hajtók - helyesebben a barátaim -  akik ebben a hajtásban éppen hajtanak, de a szerepeket cserélni szoktuk, így mindenkinek jut mindenből. Leálló lehet, vagy hajtó. Most éppen leállói minőségemben várom, hogy rebben -e kakas. Először egy szép farkú példány tornyoz az ég felé, de a csak addig, amíg egy lövés le nem hozza onnan. Kalapom megemelve gratulálok a "tettesnek", hiszen ennek a szezonnak az első kakasa lett ilyen szépen meglőve. .Azután végre előttem is nekilódul egy kakas,  majd pár percre rá, egy másik. Szinte egymás mellé esnek le.

A szezon első vadászatán, nem is kívánhatok szebbet, jobbat, mint ezt a két szép kakast.

Szóval elkezdtük !

Azért az nem teljesen úgy van. ahogy mondják és indokolják - mármint ennek a nyűves óra állítgatásnak a hasznát és létjogosultságát.  Zárójelben megjegyezném,  egyre több országban, nem az órát piszkálják - kétszer egy évben - hanem időzónát váltanak. Nálunk is ezt kéne.

Csak azt emlegetik folyton, hogy egy kisváros évi világítását lehet megspórolni. De milyen áron?  Az emberek, állatok bioritmusának drasztikus megváltoztatásának hatásáról, a spórolásnál fontosabb "károkozásáról" egyetlen szót sem hallani.  Az ellenvéleményen lévők okos hangja gyenge, pedig az indokaik elfogadhatóak. Csak egyet említek - a többit nem jegyeztem meg - hogy a reggeli korai fényt, a produktív időszakot átalusszuk -  viszont este, illetve már délután, sötétben dolgozunk.

Az biztos, hogy nem lehet büntetlenül tekergetni az emberek - és állatok - bioritmusát. Ezzel Berci kutyám is maximálisan egyetért, mert ő még a nyári időszámítás szerint kezd el ugatni, ami azt jeleni, hogy vigyem a vacsoráját.

Szóval döntő érv, hogy ne állítgassuk az órát, mert ezzel, pontosan  egy órás ugatást, "spórolnának" meg a szomszédok.

Kitaláltam egy úgy kifejezést, ami a vadászataimat jellemzi, ez pedig a "leshűség". Ha egyszer egy lest kinéztem magamnak, mert például látok, hallok valami biztató dolgot, akkor onnan nem tágítok. Számtalanszor megtörténik, hogy mások lövöldöznek, én meg kuksolok a lesemen és hallgatom a becsapódások hangját. De ez engem nem zavar, mert én oda ülök - még ha esélytelen is - ahol jól érzem magam.

Nos, ilyen les, a mostani kedvencem. Egy ötvenhektáros erő völgykatlanában áll a les, egy kis erdei kaszáló szélénél. Az erdő elegyes, ami azt jelenti, hogy lombos fák keverednek fenyőkkel, nagyon jó búvóhelyet adva a vadaknak. Miután itt már lőttem egy disznót, ezért tettem le a voksom erre a helyre. Ahol egy disznó "megterem", ott megterem a második is.

Két napja, már összefutottam ezzel a másodikkal, illetve én ültem, ő meg futott, miután valamit megérzett belőlem. Az történt ugyanis, hogy éppen a lesem alatt akart átváltani a bal oldali erdőtagból a jobb oldaliba.Amikor a les létrájához ért, szagot kapott, pedig legalább egy órával korábban másztam ide fel. Azért kikérem magamnak, hogy a lábam szagát  büdösnek találja egy disznó. Láttam is őkelmét, mert a les oldalfalai közti résen szemügyre vehettem. Mit ne mondjak, jókora kan állt alattam.

Visszacsörtetett a sűrűbe, de igazából nem sértődött meg, mert pár perc múlva a másik oldalon ropogtatta a diókat. Szóval kerülgetjük egymást, én pedig a a leshűségemben bízva kitartóan arra helyre járok.

A hűség, meg az eredményesség nem jár együtt - az már biztos !

A többnapos esőtől áztatott dűlő úton, jóízűen cuppogtak a csizmáim, örültek, hogy végre ők is kiszabadultak a szobafogságból. Vállamon most nem puska billegett, hátamat nem a hátizsákom húzta, de mégis vadászként sorjáztak a lépteim. Köszönteni indultam.

Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy a mai napon kinek a névnapját ünnepeljük. Nem kell megnézni, megmondom. Vendel napja van és azt meg már sokszor megírtam, hogy a falum határában áll egy szobor, Szt.Vendelé, aki a királyi koronát pásztorbotra cserélte és az állatok védőszentje lett.  Őt mentem köszönteni.

Nekem a "kedvenc" szentem, mert a  vadászataim alkalmával rendszerint előtte visz az utam, ahogy illik megsüvegelem, ha valami óhajom, sóhajom, vagy netán bánatom van, vele beszélem meg, szóval nagyon jó barátságba keveredtünk. 

Két kutyám alussza itt örök álmát és az a hátiszákom is itt "nyugszik", aki majdnem harminc évig volt hűséges társam. 

Szia Vendikém - köszöntöttem kalapom megemelve. Isten éltessen sokáig névnapod alkalmából ! 

A viharos szélben nehezen kapott lángra a két kis gyertya, amit Pici és Dani kutyáimért gyújtottam.   

Majdnem minden hétre jut egy vadütközés, a vadászterületünk határát jelentő 56-os úton.  Az országút "túloldalán" a Duna Dráva nemzeti Park területe - az ártér - simul a Duna és az országút közé, ahol gyakorlatilag nincs vadászat.  Bérvadászat formájában lehet ugyan itt is vadászni, de ez vicces dolog. Valamikor ezt a részt neveztem el Tündérkertnek, ahol korábban csodás libavadászataink voltak, majd egy nagyokos kitalálta, hogy ezt a csíkot is a Gemenchez kell csatolni és elvették tőlünk.

Most ugye az a helyzet, hogy egyik oldalon a mi területünk, a másikon a zavartalan Duna parti sűrűség, szegény vadak pedig mennének ide-oda, miközben a vadveszélyt jelző táblát semmibe véve száguldoznak az autók. A területünk felőli vetésen egyre sűrűbbek a vadnyomok, szarvasok disznók lábnyomait őrzi a nedves föld. Várható volt, hogy történni fog valami.

Ma délben csengett a telefon, egy elütött őzet találtak az országút szélén. Alig tíz perce jöttem el éppen azon a helyen.  Szegény sutát fejbe kólinthatta egy autó, más sérülés nem volt rajta. Féknyom sem volt, lehet, hogy egy kamionos nem is vette észre, hogy ütközött. Szegény vadaknak is ki kéne tenni egy táblát, hogy autós veszély.

Miután napok óta szakad az eső, vadászni nem lehet kijutni, de egy zsigerelést legalább bemutathattam az addigra összegyűlteknek.

A statisztika szerint  - enyhén szólva is  -mérsékelt érdeklődés kíséri a vadász-, meg az ilyen-olyan történeteimet. Miután a vadászat és a horgászat szinte édestestvérek, ez utóbbival próbálkozok. Kb. 60 ezer vadász van és 300 ezer pecás, tehát ravaszul kigondoltam hogy az ötszörös létszámból nagyobb lesz az olvasottságom. Halovány ötlet, de viccnek nem rossz.

Tehát íme a vízparti történet. A cím ugye az, hogy a vadász néha pecázik is!

A horgászáshoz ihlet kell, meg jó idő, amiből csak az egyik teljesült ezen a napon.  A jó idő csak annyiban volt jó, hogy nem esett, de olyan erős szél fújt, hogy szerencsémre hátszéllel tudtam bedobni a horgot, mert ha ezt a a széllel szemben próbálom, lehet, hogy  az ólommal magam vágom kupán. A két kapásjelző karika ide-oda ringott a szélben, bonyolítva a kapás észrevételét. Elgondolkodtam, mert volt rá időm. A vadászatban vagy látom, vagy hallom a vadat, ha közeledik, vagy megjelenik. Itt, csak abban lehet bízni, hogy egy hal éppen arra úszik, ahol a horgom vár rá. de ennek kivárásához türelem kell. Az én türelmemről már írtam.  Azután az is nagy különbség, hogy a kifogott halat - ha nem viszem haza  - akkor visszadobhatom. Egyszerűen kiveszem a szájából a horgot és mehet vissza.  A vadászatban ez nem működik.

Nos, amíg ezen törtem a fejem, a kapásjelző halat jelzett, ráadásul olyan vehemensen, hogy  még a botom is megindult a tó felé. Bevágás, fárasztás, szákolás - és máris egy nagyobb ponty fickándozott a szákban. Kemény nyolc perc telt el a horgászat kezdésétől, amitől igen elégedett lettem. Szeretem a gyors munkát.

Azután még egy halat kihúztam és ezzel be is fejeztem az aznapi horgászatot, ugyanis éppen egy jó adag halászlére való halat fogtam.

Hát így néz ki egy horgásztörténet, ha azt vadász meséli el. Se füle, se farka.

E!őszőr egy szép, ereje teljében lévő tehén bújt ki a tisztásra, óvatosan, állandóan szimatolva, jobbra-balra kémlelt és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy üres a tisztás és a szél sem fúj felé emberszagot, pipafüsttel fűszerezve.( a másik irányba szállt ) A szájából kilógó leveles ágdarabot is csak  ekkor kezdte el rágni. A  tehén mögött, továbbra is mozgott a bokor - így már értettem a nagy óvatosságot - nem volt egyedül, hozta a családját is.  Azután a borjúja bújt elő, majd a tavalyi gyermeke, egy spiszer bikácska. Szépek voltak, egészségesek és boldogok, mert ehettek kedvükre, azt meg nem tudhatták, hogy egy távcső mögé  tapadt tekintet mustrálja őket. 

És most álljunk meg egy szóra. A vadászati törvény engedi a tehén és- vagy- a borjú kilövését, sőt -  a vadkárok miatt megemelt keretszámokkal  - kényszeríti is a vadászokat erre. Tehát ennek a kis családnak, bármelyik tagját kilőhettem volna. Bevallom, a fegyverem hajszálkeresztje is - próbaképpen - az oldalukra tapadt, de valahogy képtelen volta elhúzni a billentyűt. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy kegyelmet gyakoroltam. A kegyelemlövés, az a vadász erkölcsi kötelessége - beteg, sérült, sebzett, stb vadnál - de én úgy gondolom, hogy a kegyelem adása pedig a lelkiismeret lehetősége.

Nem lesz ez minden esetben így - ha pl. egy girhes tehén, vagy egy gyenge borjú fog elébem kerülni - amikor a szakmaiságnak kell érvényesülnie, egy percig sem fogok habozni.

Egyik kereskedelmi gagyi-tévénk nagykorúságát ünnepelte, a napokban lett 18 éves. Azzal büszkélkedtek, hogy a 18 év alatt, a hírek beolvasásához, elhasználtak 6 millió papírlapot. Beszarás, hogy az elhasznált papírra  büszke  ez a csatorna.  Kissé átalakítva az előző mondatot -  valóban lehetne azt a sok semmitmondó hírt tartalmazó papírt egy másik funkcióval összehozni.  Mi lesz ennek a sok papírnak a sorsa ?  - miután leolvasták róla az egysorosokat - kérdeném. 

- Megölte a feleségét, majd magával is végzett az ilyen olyan falvai körzeti meghízott - kész ennyi, papír félre, jöhet a következő. 

- Kerítésnek ütközött az autós, ő már a negyedik, aki így járt !  Papír félre.

Kitaláltak a sztorik, de a hírek hossza és  komolysága kb. hasonló.

És így peregnek a műsorvezető keze alól a "kiolvasott" papírok, a borzongatás szennyével bekenve. 

  A nagykorú - de ennek semmi jelét nem mutató -  csatorna híradója végén a szerkesztő ügyes kezétől, a papírlapok szépen egy kupacba rázódnak, mert amíg a kamera mutatja, valamit csinálni kell - mert az orrát  ugye  mégsem piszkálhatja.  A sok szép, eredetileg tiszta, ártatlan  papír, ezzel be is fejezte TV-s pályafutását. Így azután gyorsan összejön ám, a hatmillió papírlap.

Könyörgöm, megmondaná valaki, hogy a XXI században, az informatika kütyük és a súgógépek világában, miért kell papírról olvasni? Miért nem lehet ezt egy monitorról  felolvasni? Miért kell ehhez - a béka segge alatti színvonalhoz -  egy kisebb erdőt kivágni?

Kár a fáért !

Minden vadászatnak van "hozadéka". A vadász lelkében - ha van neki - a bevételi oldalon. Nem csak arra gondolok, amikor a "hozadékot" zsigerelni kell, mert azt inkább eredményességnek hívjuk. A tanulságot, vagy egyszerűen "csak" a látvány nagyszerűségét, szépségét, pl. egy naplementét, vagy egy vad megfigyelését, és még sorolhatnám, mert minden vadászatnak van különlegessége, hiszen nincs két egyforma vadászat,  az élmény egyszeri és megismételhetetlen. Ezeket  nevezném hozadéknak.

A tegnap esti les is hozott valami ilyenfélét. Korán, öt órakor már a les létráján másztam, lassan óvatosan, mert a létrafokok elöregedtek és recsegtek. Szeretem ezt a helyet, pedig nagyon ravasz saját szele van,  olykor hisztisen vált a szélirány és a les előtti tisztás felé viszi a pipám füstjét, amitől kárba vész az addigi ücsörgés.

De most még a pipám sem tudtam megtömni, csak úgy, dohányra éhesen lapult még a kezemben, amikor egy bika lépett ki, szinte karnyújtásnyira. Fiatal, harmadik agancsú bika volt -  talán egy nagyobb bika mellékbikája - mert nem soványodott bele a nemrégen abbamaradt szerelemi mámorba. A háremúr  mellett nem sok öröm juthatott neki, nem soványodott bele a szeptemberi bőgésbe - ahogy embereknél mondjuk - jó bőrben volt. 

Érdekes volt, amikor az alig tíz perces  lábnyomomhoz ért. Szoborrá merevedett, mert valami ősi ösztön azt súgta neki, hogy ez a szag nem jót jelent, óvatosnak kell lennie. Milyen jó is volt - gondolhatta(?) -  amikor a szarvasrudlit - ahová egykoron ő is tartozott - egy öreg tehén vezetett, aki nagyon jól tudta volna, hogy ilyenkor mit kell csinálni. De azok a csapatok szétszóródtak, őt is elverte a hárem főnöke és most egyedül kell boldogulnia.

Egy teljes órán keresztül állt ott, mozdulatlanul csak néha mozdítva a  fejét jobbra-balra, mintha közben  azon gondolkodna, merre menjen tovább. 

Hányszor hallunk az erdőből valami halk neszezést, ami egyszer csak megszűnik .Kezdjük azt hinni, hogy csak képzelődtünk, várunk még egy keveset, azután belenyugszunk, hogy vagy nem jól hallottunk, vagy elment a vad és elpakolunk, hazamegyünk. Miközben a vad ott állt és türelmesen várt - lehet, hogy éppen erre -  olykor órákig.

A türelemre intés volt ennek az estének a "hozadéka".

- Mit gubbasztasz öreg Bubó haverom ?  - Gubbaszt ám az öreganyád, te  halálmadár, én csak erősen gondolkodom. Az nem ugyanaz ? - értetlenkedik a kuvik. Képzeld el, hogy nem, mert az egyik egy betegség, a másik meg az okosság.   De hiába is magyarázok egy buta kuviknak, ha nincs eszed, teljesen reménytelen, hogy megérts, gyógyszert meg nem tudok adni neked agyhiányra.

-Szóval akkor te most okosan gubbasztasz? - próbálkozik tovább a kuvik, mert aggódott Bubo  barátjáért, aki már egy rajzos filmben is főszerepet kapott, meg egy nótát is csináltak neki.

Ne aggódj kuvik, jól vagyok, csak egy kicsit elgondolkodtam a legutóbbi erdei beszédemen. Azt hiszem, te is ott voltál  -  amikor a pagonyban összegyűltünk és ünnepeltünk egy születésnapot.  Tudod kuvik, én már annyiszor huhogtam beszédeket, hogy nem esett nehezemre szépeket mondani, persze ez csak akkor működik, ha figyelnek rám. Régebben ez úgy volt, hogy amikor szóltam, még a légy sem zümmögött, de lehet, hogy csak azért, mert bekapta a denevér. Akkoriban úgy voltak velem az erdei népek, hogy ha szóltam hozzájuk, fülüket, szívüket kinyitották, pedig nem is vizsgálatra jöttek.

Na kuvik, legutóbb itt történt a baj.  Éppen a mondókám közepénél tartottam, amikor felbolydult a gyülekezet, már senki sem rám figyelt, mert Maci- Laciék toppantak be, őket meg ugye azonnal illett köszönteni - nem a beszédem végén -  mert erősek is, gazdagok is. Nekem pedig  csőrömön akadt a szó - uhuhúú - és csak néztem ahogy keveregnek, kavarognak az összegyűltek, mintha ott sem lettem volna.

Tudod kuvik, ott álldogáltam, csőrig zavarban, egy kicsit tollászkodtam még, toporogtam is,  hogy zavarom leplezzem, de közben azon törtem a fejem, hogy össze tudom-e majd bogozni az eddig mondottakat az új helyzettel. Még szerencse, hogy a rutin, meg az évek átsegítettek. 

A rólam szóló film végén, az a  nótácska szólt, hogy "beszél majd az utókor, doktor Bubóról" , utána  pedig elhangzott egy sziporka - hála rímhányó Romhányinak - valami bohókás okosság, hát akkor íme, én is csinálok egyet. 

Jobb ma egy gazdagság, mit tegnap egy diploma.

Na, mit szólsz hozzá kuvik koma?

Uhuhúú!

Csak kapkodom a fejem és nem tudom, hogy illik-e, vagy szükség van-e pillekönnyű irományokra - pláne vadász ember "tollából" -  miközben betekerjük magunkat szögesdrótba és a beszédtémát is leuralja az a helyzet, amit az esztelen háborúk okoztak. A kerítés "ügye", már elérte a vadászokat is, mert vadászati tilalmat rendeltek el a Horvátországi szakasz Magyar oldalán, kb. öt kilométer szélességben. Ha azt vesszük, hogy a kerítés, tíz méterrel a valós határon beljebb húzódik - és ezt beszorozzuk a kerítés hosszával - máris egy fél megyényi rész jön ki, amennyivel "szűkebb" lett az ország. 

Szegény vadak sem értesültek a határzárról, nekik a Béda nevű rész Magyar oldala éppen olyan jó volt, mint a "túloldali" és nem értik, ha már egyszer felszedték az aknákat, akkor most miért nem mehetnek ide-oda, kedvükre. Volt egy műsor a rádióban, "a zene nem ismer határokat" címmel.  A vadak sem tudták, mikor, melyik országban vannak és arra mentek, ahol több volt a táplálék és nagyobb a nyugalom. 

Éppen úgy, ahogy most, a migránsok teszik.

Szűk volt a hely két embernek, az igazából egy vadászra méretezett lesen, ezért a puskámat már csak a les szélén keresztbe fektetve tudtam lerakni. Ennek a helyzetnek még lesz jelentősége, mert innen megyünk vissza- és majd előre is a történetben.

Anti baráttal spekuláltuk ki ezt a helyet - bízva abban, hogy a bőgés végén, inkább inni akarnak a  bikák, mintsem enni - ez a nyomorgós les pedig éppen egy ivóhelyre nézett, szóval nyerő hely  - állapítottuk meg - ahogy közel negyven év alatt, amióta együtt vadászunk - számtalanszor, de valahogy egy kicsit mindig túlkombinálva. Mi mindig jól kifundáltunk minden lehetőséget, csak azok a fránya szarvasok észjárása nem stimmelt a miénkkel.

Alig tíz percet ülhettünk, helyesebben szorongtunk a madárfészeknyi lesen és - ha jól emlékszem először hallottam, a mindig nyugodt Antit szentségelni - amikor a mellettünk lévő les előtti fűz bokrok közül kezdtek előbújni a szarvastehenek, mögöttük pedig egy jó kinézésű bika.  Első gondolatom az volt, hogy oda ülünk - suttogta Anti -  akkor most már zsigerelnénk.

Hoztuk a "tudományos " formánkat - állapítottuk meg, mint évek óta számtalanszor. Lassan visszasüppedtünk a várakozás unalmába, de ekkor történt valami. Egy búzaszemnyi pók kezdett hálót szőni a puskám és Anti közé.

Az egyik szálat a zárdugattyúnál kezdte, azután vissza Antihoz és így tovább. Édes Istenem, ez a pók már tud valamit? Stabil helynek véli a puskámat? Ezt dokumentálni kell - döntött Anti,  itt már más történés úgysem lesz - és fotózni kezdte a pókocskát, valami csodatelefonnal.

Annyira elmerültünk a pók  figyelésébe, hogy éppen csak meghallottuk a fű száraz zizzenését, a les melletti domboldalban. Innentől már felgyorsultak az események, mert egy bika állt ott, aki éppen felénk nézett. Szerencsémre a puskát nem kellett emelnem, csak célra tartanom, pókkal, vagy pók nélkül, azt már nem tudom, mert lőni kellett.  Hogy mi lett a pókocskával?  Ki tudja - de  bizonyára halálra rémült és új helyet keresett a szövéshez. -  A bika sem messzire vitte a lövést.

Egy biztos, számomra a pók szent állat lett.

Akármilyen kedves vendég, három napig "untig" elég - szól a mondás. Vadászvendégre ez pláne igaz. Mert mi is történik ilyenkor, mármint a szeptemberi szarvasbőgéskor. Megjön a "kuncsaft", nagy reményekkel, kipihenten, telve reménnyel . Azután a szépen eltervezett vadászatot elmossa az eső, a hideg szél és az utak is járhatatlanokká válnak, szenved a vadásztató, a vendég, de leginkább az autó, a bikák pedig hallgatnak, pedig előző napon még mindenhol szóltak. Van aki hiszi, van aki nem.

Első nap még dolgozik a bizakodás, a második napon már lóg a vendég orra, a harmadik napon - amikor az eső után köd ül a tájra, teljes lesz a letargia. Nos, ekkor van már az "untig" elég tünet.

A hajnali kelések, az esti lesek sora - szép lassan felőrlik a testet, lelket, az ember már csak azt várja, hogy vége legyen. De azért sikeresen legyen vége !

Az én vendégem  is, csak "majdnem" lőtt egy bikát. Csak éppen az volt a baj, hogy a vadász és a bika között volt még valami !  A sűrű köd.

Mire a hajnali Napkelte felemelte a ködöt, a bika eltűnt. A "majdnem" második fele lett igaz. 

Kora délután - már öt órakor - felértem a lesre, de így is majdnem későn. Bőgéskor nem lehet elég korán kiülni, mert szinte egész nap bőgnek a bikák, jönnek, mennek, nem pihennek, így  próbálják egybetartani a csapodár nőstényeket. Pláne ezen a helyen, ahol pár száz méteres kőrben legalább öt bika bőg. A les alatt futó patak vize, csak itt-ott csillan ki a sűrű nád alól, ez a legnagyobb vonzerő a bőgésben megszomjazó bikáknak. A lesemtől kb. háromszáz méterre, egy kanyart ír le a patak és bebújik egy fiatal nyárfás erdő mögé. Helyesebben innen jön, amikor már a vizének javát leadta egy közeli halastónak.

Még csak a pipám tömésénél tartottam, amikor éppen a "kanyarban" - egy bika jelent meg, majd rövid spekulálás után a patakpartot kezdte verni, az agancsával a nádszálakat csapkodta, szóval dolgoztak benne a hormonok. Ahhoz messze volt, hogy "ráizguljak", de ahhoz túl közel, hogy rágyújtsak a pipámra, így csak "szárazon" lógott a számszélében.

A bika oldotta meg a "mi legyen a pipámmal" kérdést,- mármint, hogy rágyújtsak-e, vagy sem -  mert közeledni kezdett. Így a pipa kikerült számból, a les deszkájára. Ennek még lesz szerepe a történetben. A közeledő bika egyre szebbnek és "kívánatosabbnak" mutatkozott, így a les ülőkéjén előbbre csúsztam, mert így tudtam a fegyvert feltámasztani, de ezzel a mozdulattal levertem a pipám, "aki" nagy koppanással landolt a padlón. Ahhoz már elég közel volt a bika, hogy ezt meghallja. Szoborrá meredt és felém figyelt. A bőgőkürtöt óvatosan a számhoz emeltem és egy szerény, öreg, konfliktust kerülő, nőügyekbe nem keveredő, jámbor bika hangját - magamat adva - fújtam bele a kürtömbe. Bejött a dolog, mert a bika újra elindult. Figyelj bika - ha még közelebb jössz, baj lesz, mert provokálni nem hagyom magam ! De beszélhet az ember ezeknek a felhergelt, tesztoszteron bombáknak - nem hallgatnak az intelemre. Én szóltam - és amikor már csak ötven méterre volt, meglőttem. Óriási szerencsémre, élete utolsó vágtája, éppen a magasles lábáig tartott.

Remegő kézzel gyújtottam rá a pipámra és csak akkor másztam le, amikor a füst is elfogyott, mint a bika élete.

Nem volt egyszerű eljutnom a lesig. Mármint csendben megtenni azt a kétszáz métert. Igaz, a patak széle le lett kaszálva, de a maradék száraz torzsák úgy ropogtak a talpam alatt, hogy azt még egy süket ember is hallotta volna. Szerencsére, a szarvasok rám sem hederítettek, igaz ehhez egy kis cselt is bevetettem. A bőgőkürttel olykor -olykor  egy kereső bika nyekergését utánoztam, sőt, a bokrokra jó nagyot rávágtam, ahogy az "bikáéknál" szokás. Jól játszhattam a bika szerepét, mert ahogy a lesre felértem, már egy tehén ballagott  felém. - Nono kislány, házszámot tévesztettél - az udvarlód nem én vagyok.

Még a pipámat sem tudtam beizzítani, máris megjelent egy fiatal bika, három tarvad-dal. No legény, neked hamar kijutott a jóból - morfondíroztam. Aztán olyan forgalom lett, hogy csak kapkodtam a fejem. Két fiatal "lombár" bika jött le a patakhoz inni,  de ha már a vízben álltak, akkor meg is fürödtek benne. Ha jól számoltam, öt helyről szólt a bőgés, jöttek-mentek a kisebb nagyobb csapatok, nem győztem távcsövezni őket.

Észrevétlenül szaladt el az idő, sajnos már hamar sötétedik, ezért a nyolc órás harangszónál, már az autóm felé baktattam, ugyan olyan módszerrel, ahogy idefelé jöttem. Bőgés, csapkodás stb.

Csodás élmény, szívet melengető dolog a szarvasbőgés, de egy esti telefon, amiben keddre gerlézni hívtak - legalább akkor izgalmat okozott.

Kinek a pap, kinek a papné - a mondás szerint - nekem meg mindkettő.

Bőgnek !  Augusztus végén, amikor még harminc fok fölötti hőség nyomorított embert, állatot, növényt, ők már bőgtek, mert eljött az idejük, a hormonok dolgozni kezdtek,  a belső parancs az lett -  ami az Ószövetségben írva vagyon -  "szaporodjatok és sokasodjatok " .

 A vadászokon is kitört a "szarvasláz", ilyenkor még azok a vadászok is lesekre másznak - van is ebből konfliktus -  akik hónapokig elő sem veszik a fegyverüket. Méltatlan viták vannak a jó helyekért, szóval a vadászokban is dolgoznak a hormonok. Amik a kapzsiságot termelik. Nagy trófea nagy siker, kis trófea, kis siker - vélik. Elárulom, szép csendben, nehogy a "trófealovagok" meghallják, hogy nekem pl. egy róka elejtése, vagy egy magasan cikázó gerle meglövése - egyformán csodás élmény.

Ez utóbbihoz - a gerlézéshez -  fűzném a továbbiakat.

Baráti kapcsolatok révén jutottunk el erre a helyre - a tegnapi napon -  ahol két évvel ezelőtt már csodálatos gerlehúzásban volt részünk. Deja vu-m volt, mert szinte centire azon a helyen álltam, ahol két éve, egy nyárfasorral szegett napraforgó tábla szélénél. A horizonton a Szegedi dóm két tornya látszott, egyetemi éveim szép emlékeit felidézve, mert a Dóm melletti kollégiumban laktam, majdnem hat évig. Gerlézés közben sokat emlegettük a jó barátot,( remélem műtét közben ettől nem csuklott ) aki most nem tudott velünk tartani, mert éppen egy német klinikán ereket rak ide-oda.  Sokat emlegettük azt a korábbi, emlékezetes vadászatot és azt  gondoltuk, hogy ezt már nem lehet "überelni". Lehetett !

Azt hiszem, ilyen gerlehúzásban nem mostanában volt-, vagy lesz részünk.

A bikák meg csak hadd bőgjenek, majd rájuk is sort kerítek.

Mint az ékszerboltok esti fényárban úszó kirakatai, úgy csillogott a tó vize, aranyban, ezüstben. Olykor egy kis kacér szél, hullám-fodrocskákat  varázsolt az egyébként sima víztükörre, megcsiklandozta, amitől kéjes kis borzongás futott végig rajta, hol itt, hol ott. Te szél, ne pajzánkodj már! - intette kacagva, de azért jól esett neki a gyengéd udvarlás.

 Résnyire szűkült szememmel - már félig-meddig szundikálva, a gondolataimban lubickolva - nézem a színes kapásjelző karikákat, hátha mozdítja valami, de nem.... semmi sem moccan.  Ne baj, gondoltam, de azért bevetem a csodafegyvert, a szerencsét hozó kabalámat, pipára gyújtok.  A csöndet, a békét, a nyugalmat kettétörve becsörtet mellém egy pecás. Nem köszön, csak bólint, de ez sem biztos, lehet, hogy a csak a szájában lógó cigit igazgatja.

Menő holmik sorjáznak elő a hatalmas szatyorjából, vég nélkül, mintha hetekre jött volna.Nem kezdő a pasi - állapítom meg.  Amikor az elektromos kapásjelzőt kezdi szerelni, ideges leszek. Mi a büdös lóf...nak kell ide ez a csendháborító szerkentyű.? Még az éjszakai horgászatoknál megértem, erre ébred a sörtől álmos horgász. De itt, ahol mindenki a bot mögött kuksol, kérdem én, minek ? Hacsak arra nem, hogy hallja az ember, hogy hol van szerencse. Ez meg ugye káros a horgászok egészségesen irigy természetére.

Még jó, hogy a saját botomat is figyelem, mert igencsak megindul a víz felé. Bevágok, megfeszül a zsinór, kéjesen kattog az orsó fékje. A másik botomon átvezetem a halat, amitől a szákomtól egyre messzebb kerülök, már majdnem az új szomszéd mellett küzdök a hallal. Fanyar képpel nézi a küzdelmem - nem ajánlkozik segíteni.  Emeld már fel azt a fonnyadt segged és merítsd ki ezt a halat te vadbarom - gondolom, de ebből egy -  lenne szíves segíteni, ha megkérhetném -  lesz, mire kimondom. Szóljon mentségére, jól szákol.

Mielőtt visszaengedem, lemérjük. Hét és fél kilós a szép nyurga ponty. Az elektromos kapásjelzős pecások mellet, a csókolódzósokat sem kedvelem. Nincs annak a szegény kifogott halnak elég baja, kell az a büdös csók neki? Nagy örömmel, de csók nélkül csúsztatom vissza a remek halat !

Fél nyolckor - sajnos már kissé megkésve  - csörtetek a száraz napraforgók közé, hogy mihamarabb takarásban legyek.  A faluból jövő-menő drótokon gerlék ülnek, de jöttünkre egy két villanykarónyival odébb szállnak. Morgok, hogy már megint a falánkság az oka mindennek, minek kellett a lángos sütőnél fél órát várni, a finom sajtos tejfölösre.  Azután megnyugszom, hiszen a  lángos-evés is már a vadászat része, tradíció lett.

Miközben a lángoson elmélkedek, egy gerle vitorlázik be, hullámzó repülése azt jelenti, hogy a közelemben gondolta elfogyasztani a reggelijét. A hat hónapot  pihenő sörétes puska szinte magától tudja a dolgát, a fél méteres elébe-tartás éppen elég lett. Az idei szezon, első gerléjét olyan boldogsággal veszem kézbe, mintha még sohasem lőttem volna.

A rekkenő hőségre - amit vörös riasztásként él meg az ország - fittyet hányva várunk a madarakra még két órán keresztül, de több eszük van, valahol a faluban lapulnak. Hűsölnek. Ránk is ránk férne, mert úgy nézünk ki, mintha zuhanyoztunk volna.

Négyen voltunk, mindegyikünknek sikerült pár gerlét lőni ! Az idei gerleszezont ezennel megnyitom !

Ez a meleg, már nekem is sok. Kornyadozik, kókadozik mindenki, már aki teheti. De most nem a "teremtés koronájáról", az emberekről írok, hanem az igazi koronákról, a négylábúakról.

Július vége, augusztus eleje az őznász ideje. Fittyet hányva a hőségnek, a bakok naphosszat koslatnak a suták után, szinte végkimerülésig, legyen akár déli rekkenő meleg. Tele vannak tesztoszteronnal, a természet parancsa pedig, hogy szaporodjatok, sokasodjatok. Ezt anélkül is tudják, hogy elolvasták volna a Bibliából a Genezisit. Ez a "parancs" - ha kisebb lendülettel - de az emberiségbe is átköltözött, nyilván nem ilyen szűkre szabott intervallumban.  Még szerencse ! Eddig legalábbis így volt !

Az idei évben valami nagyon megváltozott. Az őzek sem sem vitték túlzásba  a szerelmet, alig csak egy-két bak hajkurászta  a sutákat, ami bizony nem éppen záloga a jövő évi szaporulatnak. Lehet, hogy a jelenkor fiataljaira kínos az átkötés, meg erőltetett is - hiszen nekik nem a kedvük ment el - hanem az eredményességük -  mivel a magyar, hangsúlyozom a magyar fiatalok spermaszáma éppen egy tizedére csökkent - alig negyven év alatt - ráadásuk gyatra minőségben. A miértre nincs válasz, csak találgatások. Azt hiszem, ebben az ügyben, hihetünk Czeizel Endrének.

Összegezve: itt is, ott is nagy a baj !

Készül az új vadgazdálkodási törvény, farigcsálják a szakemberek, meg a dilettánsok..Egy biztos, új törvény még sohasem a vadak érdekében íródott, most sem így fog történni. A média pedig karvaly módján csap le a felelőtlen kijelentésekre. Ennek egyik ékes gyöngyszeme az - ráadásul a kereszténydemokrata főturul szájába adva - hogy ne legyen szankcionálható, ha valaki "véletlenül"- fácán helyett -  gyöngytyúkot lő. Indoklásul felhozva, hogy sok helyen tenyésztik a gyöngyit és azok szabadon "kószálnak" így könnyen puskacső elé kerülhetnek. És akkor mi van?  Véletlenül nem lehet semmit sem lőni - ez a vadászat alfája. Egy vadászbarát aranyköpése jut erről eszembe, miszerint milyen kemény dolog a zéró tolerancia, mert ha véletlenül megiszik egy pohárka bort és véletlenül megszondáztatják, máris nagy a baj. Szóval, véletlenül ne lövöldözzünk semmire.

A vadászati törvény pedig szolgálja inkább a vadállomány érdekeit ! .Nekik ugyanis nincs politikai szócsövük a parlamentben.

Tudom, hogy erős vagyok, acélos - mint a neved - de mégis féltem. Sosem maradtam még ennyire egyedül, mondhatni pőrén, csinos bőr szerkóm nélkül, úgy, mint akit kidobtak a szemétbe. Nem értettem, hogyan kerültem oda, abba a gazos fűbe, hiszen oda csak akkor fektetsz, ha dolgozol velem, de olyankor is hallom a hangod, ahogy aggódsz, nehogy ott felejts. Jaj, de finom olyankor a  szorításod, érzem a kezed erejét, ahogy tolsz előre és én is  teszem a dolgom, surranok, siklok, előttünk nincs akadály, sem bőr, sem hús, a jó kis vér meg csoda szépen fest a pengeéles arcomon.

Furcsa volt az a nap. Már amikor az autódból kiszálltunk, éreztem, hogy nem a megszokott pózban vagyok, minden a feje tetején állt, ami eddig lent volt az felülre került és fordítva. Szólni akartam, hogy így nagyon nem lesz jó, ki fogok csúszni a ruhámból. A nehezebbik felem volt lejjebb, így hiába kapaszkodtam, csúsztam, csak csúsztam egyre kijjebb és kijjebb és potty, a fűben hevertem.  Te pedig csak mentél tovább, észre sem véve, hogy elmaradtam.

Majdnem megsértődtem, de tudtam, hogy csak viccelsz, próbára akarsz tenni, mindjárt visszafordulsz, felemelsz megnyugtatsz és visszateszel a helyemre. De nem ez történt. Megmondanád, hogy miért nem vetted észre, hogy elmaradtam? Hagytad, hogy besötétedjen, majd újra világos legyen, te meg sehol? Akkor már mondtam is magamnak, hogy ez viccnek nagyon durva.

Azután, amikor már lemondtam rólad, csoda történt. Először a cipődet láttam meg, azután összeakadt a tekintetünk, az enyém  - az éjszakázástól és a kialvatlanságtól - egy kicsit megtörten, de érdekes a te szemedben meg mintha valami csillogott volna. Jól van na, értem én, vadászember szemében nem szégyen a könnycsepp. Pláne, ha örömtől van !

Pedig mennyire összeszoktunk. Mondhatni, elválaszthatatlanok lettünk, jöttél velem mindenhová, ahová zöld ruha volt a belépő. Munkában összefogtunk, pihenésben az oldalamhoz simultál, de ha eljött az idő akkor nem volt irgalom, hasadt előttünk a bőr a szőr, a hús. Előző életed is mozgalmas volt - mert nem akárkivel voltál barátságban. Azt mondtad, hogy először megharagudtál rá, hogy megvált tőled, de ő már csak a polcán tudott volna tartani, mert belefáradt a dolgokba. Úgy gondolta, hogy nálam jó helyen leszel - és egy könnycseppet ejtve - átnyújtott nekem - hogy sok örömünk legyen egymásban.

Egészen tegnapig ez így is volt. Valahogy  kicsúsztál a tokodból és elvesztél ! Kérlek, adj életjelet magadról, mert én már minden fűszálat átkutattam érted. Egy vadásztőr nem tűnhet el nyomtalanul !

Jó késből és jó barátból kevés van.

A vadásznak a lába az, ami az autónak a kereke. Hiába működik rajta minden más, ha defektet kap, mozgásképtelen lesz. Nekem három hétig - éppen ma hajnalig - tartott a "defektes" korszakom. Ennél szebbre, jobbra már nem is sikerülhetett volna a visszatérésem. De ne szaladjunk elébe a történetnek.

A fácánokkal dúsított völgy oldalsó lankáin a napokban vágták le az árpát. Ezeken a tarlókon szívesen egerésznek a rókák, de vaddisznó is szívesen beletúr a szalmakupacok alá, szóval érdemes az ilyen helyeken ücsörögni. Fél négykor  - éppen virradt - amikor már a lesen ültem, eléggé kedveszegetten, mert a pipám, a kabalapipám otthon maradt. Ha nem a háromhetes vadászati böjt utáni első napon ülök itt, akkor  - bizony Isten - hazajöttem volna. Szerencsére maradtam.

Először egy rókafi jelent meg, "akinek" hiába fújtam a nyúlsíró -sípot, nem közeledett. Buta róka - gondoltam - még azt sem tudja, mi az a nyúl. Hogy azután erre a hangra-e, vagy sem, de egy aranysakál is megjelent. A távolság jó volt, egy pillanatra meg is állt -  ekkor küldtem el érte a halált.

Első vadra avatni szokás - de egyedül voltam - így mégsem verhettem el a saját fenekem.

Az viszont nagy kérdés - a jövőt illetően, - hogy ezentúl vigyem a pipám, vagy sem.

Vörös riogatás az interneten, javaslatok hűs helyre húzódásra, strandokra, tengerpartokra - kinek-kinek pénztárcája, lehetősége  szerint.A strandok dugig, a Balaton  szintén, ami ebben a gazdag országban érthető is. A "maradék" csóró meg dolgozik, mert hőségben is kell gyógyítani, buszt vezetni, utat aszfaltozni, stb.

Egyébként sosem értettem, hogy egy nyári meleget miért kell katasztrófa helyzetnek minősíteni. Szerintem a nyárnak az a dolga, hogy "csinálja" a meleget.

A vörös riasztást kiadóknak meg lenne egy javaslatom. Társuljanak hozzám, egy  augusztusi  gerlézéskor . Amikor a napraforgó tábla szélén  negyven fok van és ez a "hűvösebb". Igen, de ha ottmaradok, a hűvösben, akkor észrevesznek a madarak, tehát beljebb kell elhelyezkedni, a szotyitábla közepébe.  Na, ott van igazán vörös riasztás. Még a napraforgó tányérok is ontják a meleget, mintha bekapcsolt sütők lennének. A gerlék meg ezt kedvelik, tehát ott kell állni. Azt tartják - de így is van - hogy a gerle az egyik legbutább állat. Hát, a vadász sem semmi, ha ezt felvállalja.

A vörös köd, a csalóka "délibáb" az ember agyára is rá tud húzódni, cifra dolgokat produkálva. Egyik esetben a felém repülő kettő gerléből a bal oldalit gondoltam meglőni, de amikor a fejem fölé értek, kiderült, hogy "egyen vannak".

A tanulság az, hogy amikor már kettős látásom van, ki kell mennem a negyven fokba - hűsölni. De csak egy rövid ideig, de azután vissza., mert erről szól a gerlézés.

Woody Allen írja valahol, hogy az agya a második legfontosabb szerve. Ezen lehetne csámcsogni, kiforgatni, elgondolkodni, hogy kinek mi a legfontosabb és mi a sorrend és a szerzőnek mi volt az első. Én bizton állítom  - vadászember lévén ( és koros ) - hogy a láb is toplistán van, mondjuk úgy, hogy az első háromban.

Mert ugye hiába az elhatározás, az akarat, ha a lábak nincsenek "kéznél". Nyilván, nem csak a vadászat és az ezzel járó gyaloglás, a gyatra csizmák hordása, stb.lehet ludas a lábak kopásában, hanem az évek száma is.

Ha meg együtt jár a kettő, akkor nincs mit tenni, fel kell feküdni a műtőasztalra és  - miközben vésegetik a nem odavaló csontokat és egyengetik az ujjakat, hogy csizmába  és bakancsba férjenek -  el lehet gondolkodni, hogy a gyógyulásig mivel fog telni az idő. Mert az viszont ólomlábakon ballag, ha már a lábaknál tartok.

Belépett egy új elem az életembe, a türelem. Hogy szarná össze magát, aki kitalálta.