A fácán vadászati idénye, már éppen egy hónapja tart, de a mi csak ezen a napon kezdtük. Rögtön az elején tennék egy kis kitérőt, miszerint idénye, vagy szezonja van-e a vadászatnak, mert mindkettőt használjuk. A "szezon" szó, inkább valami évszakhoz fűződő fogalmat takar, amitől az idény sokszor független, mert évszakokon átívelő, vagy folyamatosan tartó. Ez az én véleményem, de ez sincs kőbe vésve.

Visszatérve az idénykezdő vadászatunkra.

Az előző napok ködös, nyirkos ideje után, erre a napra a Nap is kisütött, még ha bágyadtan is. Ezt a Bugac széli homokos részt sem kímélte a két héttel ezelőtti özönvíz, a füves rétek zsombékjai alatt fél csizmaszárig érő vizek lapultak. Sajnos, még a legtöbb helyen lábon álltak a kukoricák, méter mélyre süllyedt kombájn nyomok árulkodtak a szerencsétlen gazdák  sikertelen próbálkozásáról.

A fácánok mindenütt terült asztalt találtak, jól szétszóródtak, így legalább tizenöt kilométert kellett gyalogolnunk, hogy rájuk akadjunk. De ennek a vadászatnak éppen ez a szépsége.

Szajkót is lőttem, aminek jobban örültem mint a fácánnak. Aránylag lassú röptű madár, de a röpte "becsapós", mintha égi hullámvasúton közlekedne.

Remek nap volt, soha ne legyen rosszabb  idénykezdetünk!

Valamikor, nem is túl régen, az országnak ezt a Déli részét, kincses Baranyának hívták. Azután ugye történt, ami történt - hogy kik hibájából - most hagyjuk - és lettünk az ország sereghajtói. Baranyának kilátszik a csupasz segge a Mecsek alól.

Most egy kisebb logikai bukfenccel - de összefüggésben az előzőekkel -  az aranyat érő esőről is szólnék, aminek ugye egy évvel ezelőtt teljesen híján voltunk, most meg bele- fulladunk az égi áldásba. Szóval a szegénységet, még a szerencsétlenség is tetézi.

Az elmúlt napon - annyi eső esett, amennyi egy hónap alatt szokott - amitől szegény giliszták is kibújtak a földből és elindultak szárazabb helyet keresni. A közeli focipálya felé vezető betonúton, giliszták százai, de inkább ezrei próbáltak átmászni, de nem tudhatták, hogy a másik oldalon is ugyanaz van, mint emitt. A közeli fákon varjak károgtak sóváran, alig várták, hogy elmenjek és a terített asztalhoz ülhessenek.

Ezt azért nem hagyhattam. Kidolgoztam a technikát. Először hozzá kellett érni a cérnavékonyra kinyúlt gilisztához, amitől az-  ijedtében -  összehúzódott  és jó vastag lett. Ekkor már meg lehetett fogni és heves tiltakozásuk ellenére a dobozba tenni. Egy jókora virágos ládába kerültek, ahol szépen majd áttelelnek.

A giliszta nem éppen az élénk szellemi tevékenységéről közismert, de én akkor is úgy gondolom, hogy majd tavasszal, amikor az egyik megmentettem kibújik a földből és meglát, azonnal leszól a télen született kis kukacainak, hogy fussanak, ahogy a "lábuk" bírja, mert itt van a megmentőjük.

Elég húzós a "gerle-tandíj", sokat kell érte menni, meg a lőszert is szereti, de mégsem járt eredménnyel, nem tudtam "kiokosodni". Amikor már kezdem sejteni, hogy mi ösztökélheti a gerléket arra, hogy kirepüljenek a városból  - valamelyik napraforgó tarlóra enni - akkor nem jönnek. Amikor meg a kutyát sem vernék ki olyan rossz az idő,  akkor százával támadják a szotyi-tarlókat. Íme egy példa arra, hogy nem egyformán gondolkodok a tubicákkal. ( még szerencse!)

A hosszan tartó, szép vénasszonyok nyarának végét jósolták a meterológusok, a közkedvelt,  televíziós Németh Lajos lelkesen mutogatta a közeledő frontokat, meg mindenféle nyomású légrétegeket, izobárokat, stb.  - amit én úgy fordítottam le a magam nyelvére, hogy szar idő lesz, jó lesz igyekezni a gerlézéssel. Tehát menni "kell", mert a gerlék is érzik a közeledő változást és biztos próbálnak belakmározni.

Biztatóan indult, mert a városba vezető dróton szép számmal ültek galambok, parlagiak és balkániak vegyesen, de már akkor menekülésre fogták, amikor kiszálltunk az autóból. Rendben van, ezek a galambok már tudnak valamit - mármint, hogy az autóból kikászálódó három embertől semmi jóra ne számítsanak - de az igazi húzás három óra után szokott kezdődni.  Sajnos, Németh Lajos jóslata kezdett beválni, a rövid ujjú ingre egymás után húztam a rétegeket, mert az északira forduló szél nem egyedül jött, hozta magával a hideget is. Csak a galambokat nem !

Egy-két nagyon magasan cikázó galambot sikerült lőni, azután azt sem, teljesen leállt a húzás - ezért feladtuk.

Másnap hívott a helyi vadőr, éppen arról a helyről ahonnan előző nap elmenekültünk. Esik az eső, viharos szél fúj - mondta a telefonba  - de mindenütt galamb röpköd, elzavarni sem  lehet őket.

Erre már én is csak azt tudtam mondani, amit tőle hallottam előző nap -  amikor nem jöttek - hogy hullana ki mindnek a tolla!

Régi vágyam teljesült ezzel az új - még a friss fa szagát árasztó - lessel. Sokat gubbasztottam ezen a helyen -  a vadász székemen ücsörögve, nyomorogva -  de annak a kényelme, illetve kényelmetlensége  miatt csak rövideket. Egy új lest - igazából felavatni, egy onnan lőtt vaddal szoktak, addig csak birtokba van véve.

Kicsit meghatódva másztam fel a lesre, még a sáros csizmámat is jól letörölgettem, mint amikor lakóházba megy az ember. Megállapítottam, rám lett szabva a les, bár nem túl magas lábak kerültek alá, de így is pazar a látvány, egészen a Mecsekig. Még hat óra sem múlt, amikor nagy suhogással örvös galambok húztak el fölöttem, több csapatban - téli szállásukra vonulva. A lenyugvó Naptól megnyúltak az árnyékok, a lesem kurta lábai is szép hosszú combokat kaptak, a lesből kikandikáló fejem is a vetés közepére került, szóval erősen alkonyodott.

Ekkor egy róka zsinórozott  el a les előtt, de olyan távolságra, hogy a lövést nem kockáztattam, helyesebben szólva, hibázással nem akartam lest avatni. Mindenhová nézegettem, csak hátrafelé nem - pedig oda is kellett volna, mert egy tehén jött a borjával, olyan csendben, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor szinte mellettem álltak. Még a távcsövemet sem tudta, felemelni, mert a legkisebb mozgást is kiszúrták volna, pláne ha a puskámat is emelgetni kezdem.

Diana minden feltételt megteremtett, hogy lest avassak, de én ezt elmulasztottam. Utólag belegondolva - így még jobb is. A látvány, a lehetőség - nekem éppen elég volt.Az is egy döntés, ha lő az ember, de az is, ha nem. Ez utóbbi a bölcsebb.

A rosseb egye ezt a pagonyt. Üres, mint a két napja még egeret sem látott gyomrom. Ha így megy tovább, még a bolháim is kiugrálnak belőlem. Pedig azt károgta az a szürke dolmányos nagyhangú, hogy az erdőmön túl, egymásba érnek a pocok- lyukak. De most mit tegyek, ha ide születtem, ezt a részt ismerem. Öreg róka nem tanul új kunsztokat - mondanám, ha okos lennék, vagy kutya, de csak ravasz vagyok, meg éhes.Tudom mikor jön a kétlábú, azzal a durranóssal botjával, amibe egyik kölköm bele is szaladt, tudom mikor megy el, ha meg lő valamit - nagy ritkán - akkor nekem is jut ez-az.  A pagony most kihaltnak tűnik, szomorúnak - pedig az a bolondos bagoly azt mondta, hogy itt dübörög a jólét, csak én nem veszem észre.Lehet, hogy csak a rengeteg szúnyog dübörög a fülébe?

Ha ember lennék, azt mondanám, hogy röghöz kötött vagyok - de róka vagyok, így lyukhoz kötött - én már nem akarok más vidékre vándorolni, majd megélek valahogy. Itt van a váram, amit sok év alatt építgettem, sok szép járattal, amik most üresen tátonganak, mert mindenki elment valamerre.

A minap összefutottam a csíkos fejűvel, ha jól tudom, a kétlábú borznak hívja és haragszik rá, mert lopós. Ő azt mondta, hogy el kéne indulnunk nekünk is, mert ilyen eldugott helyen soha nem lesz jobb, csak rosszabb.

De - kérdem én - merre?

Lassan lekopaszodik a határ, a maradék kukoricákat éhesen falják a kombájnok. de van, ahol már az őszi kalászos sarjad, igazából még nem zöldül, de az ígérete már sejthető. Erre a részre csapnak le  - jókora port verve  - az ölyvek, de még a dolmányos varjak is - ha nem tudnám, hogy a házuk fedelét vesztett pockokat szedik össze, akkor porfürdőzésnek gondolnám.

A biológiai védekezés legszebb módját mutatják be, kár, hogy nem tanulunk belőle, pedig már a vadászati óvodában is - ha lenne ilyen -  tanítják, hogy a veszélyeztetett földekre un."T" fákat kell kihelyezni, amin őrt állhatnak a kampós-csőrűek. Valami rémséges idegméreggel lettek a földek lepermetezve, ami bekerülhet a táplálékláncba - hogy végül a mi gyomrunkban kössön ki.

Ennek az estének ez volt a tanulsága!

Nekem már akkor gyanús lett a dolog, hogy a beígért gerlehúzásba , valaki belerondított, amikor egy óra hosszat bámultuk az eget, de még egy árva veréb sem suhant át rajta. Szegény vadőr már a kalapját akarta megtaposni, hogy itt még tegnap reggel "gerlehegyek" ültek a napraforgótáblán, nem érti, egyszerűen nem érti, hogy ma miért nem akarnak jönni. Telt, múlt az idő, azután megjelent egy-két gerle, de olyan magasságban, ahol a közeli Kecskemét Grippenjei szoktak elhúzni. Ők is tettek egy kőrt - fent a magasban - azután iszkoltak vissza a városba.

Talán beindulnak - reménykedtünk - de csak addig, amíg az első lépéseket meg nem tettük a táblában.Szanaszét hevertek az előző nap lőtt gerlék. Volt olyan hely, ahol húszat számoltunk, egy kupacba összehordva.

A vadászetika új oldalát mutatta felénk. A szarosat. Fizető vendéget hívni olyan részre, amit előző nap levadásznak - bizony, más szóval nem jellemezhető.

A vadőr meg infarktust akart kapni, másokért. Kár lenne, de ebben a helyzetben, ahol a vadőr kiszolgáltatottja a vadásztársaságnak, két eset van. Ha szól, elküldik, ha nem szól, belebetegedik.

Ezt a történetet hátulról kezdem, mert úgy érdekesebb. Tehát ! A fegyverlámpám fényében - őszinte megdöbbenésemre - egy alig negyven, ötven kilós süldőcske ült - igen, nem elírás, hogy ült - és öt vagy hat, csíkos, alig kéthetes  malackáját szoptatta. Jézus Mária, ilyenkor malacok? Ráadásul egy süldőkorba alig beleférő disznónak? A disznókat nem zavarta a lámpám fénye !! Még azt is megvárták, hogy lemásszak a lesről, sőt, a nyiladékon ballagva tőlem alig egy-két méterre, elég hevesen méltatlankodtak a vacsorájuk megzavarásáért.

Az előzmény jó két órával előbbre tevődik, amikor hat óra körül kiültem a lesre.Már több alkalommal is - éppen ebben az időben - egy jókora róka szokta meglátogatni a szórót - talán abban bízva, hogy egy madárka ott lehelte ki a lelkét?

Miután még csak hat óra volt, a disznókat későbbre vártam - ráadásul a rókának már előzőleg beígértem, ha provokál, abból baj lesz - egy dörrenéssel be is következett számára a baj. Utána nagy csönd ült az erdőre, csak az egerek rágcsálása hallatszott.  Fél nyolc lehetett, amikor eluntam a csendet, pakolni kezdtem a holmimat, már a hátizsákom madzagjára is masnit kötöttem - amikor nagy zajjal beállított ez a disznócsalád.

Van a történetnek tanulsága! Ugyanis, a távcsőben nem látszottak a malacok, a magas fű takarta őket. Csak a fegyverlámpa  fénye fedte föl a valóságot. Bevallom, beleizzadtam, hogy milyen óriási hibát követek el, ha lámpa nélkül lövök!

Elöljáróban annyit, hogy az aranysakál megjelenése, egy új színfolttal gazdagította a magyar faunát. Ezt elfogadom. De amikor sorban jönnek a híradások, hogy nem is egy olyan kis jámbor állatról van szó, "aki" beéri egérrel, pocokkal - ahogy a "sötétzöldek" állítják - hanem egy szervezetten, csapatosan kószáló - egyre jobban elszaporodó -  merész ragadozóról. Horribile dictu, egyik szaklap "szakírója" szerencsésnek tartja a sakálok jelenlétét, mert  - és most tessék megkapaszkodni - legalább kordában tarják a túlszaporodott őzeket, stb. És most a történetem!

Az esti szürkület nagy óvatosan kezdte körülvenni a lesemet. Szokatlan volt ez a les körüli csend, mert ilyenkor már őzek szokták csipegetni a sarjadó repcét, de most sehol semmi, csak egy szerelmes  bika bőgött a közeli erdőfoltban. Azután felvonyítottak a sakálok, idegtépő sikoltás szerű hangjuk még az ereimben is megfagyasztotta a vért.A szemközti domboldal mögött lenyugvó Nap, még egy kis háttérfényt adott, amiben megláttam a két sakált, ahogy egy fiatal, csapos kis bikát vesznek körül, az egyik elölről acsarog rá, a másik a csánkját támadja. A bika nem nagyon értette, hogy mi történik, rúgott egyet és megfordul, hátha békén hagyják. Dehogy hagyták! Szerepet cserét a két toportyán és újra támadták, az egyre jobban megzavarodó bikát. Azután komolyra vette a szarvas az "ügyet," hogy itt már nem babra megy a játék és elnyargalt.

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a két aranysakál csak játszani akart a szarvassal?

Olyan zötyögős az erdei út, hogy csak lépésben tudom terelgetni az autóm. Van időm jobbra-balra betekinteni a fák közé, hátha valamit üzen az erdő, esetleg egy aganccsal lecsupaszított  fácska, vagy vaddisznók által feltúrt avar formájában.

Elérek oda, ahol az erdő megunja a szabályosságot és meredeken szaladni kezd a völgy felé. Az akácok itt, ezen a sarkon  - a falopások nyomát - úgy gyógyították, hogy tüskés sarjakat növesztettek, jóféle vadbúvókat alkotva. Egy bokor alján, jókora fehér valamit látok,  amit - "első felindulásomban" - az idejáró diószedő cigányok "hagyatékának", reklám szatyornak  gondolok. Legalább ne dobták volna el a zacskójukat, ha már elzavarták a vadakat - morgok és kászálódok ki az autómból, hogy felvegyem a szemetet.

Ekkor ér a meglepetés - és ezúton elnézést a gyanúsítottaktól - egy hatalmas, három emberfejnyi, ép, egészséges pöffeteg gombává alakul a "szatyor". Óvatosan kiemelem a helyéről és olyan boldogsággal, minta legalább egy tíz kilós bikát lőttem volna, birtokba veszem.

Mondhatnám, hogy "lőttem" egy pöffeteget ! Rántva, az Istenek eledele !

Helyrebillent a lelkivilágom, a közel fél éve pihenő sörétes puskám újra életre kelt, az idei évad első gerlézését éltük át, mindkettőnk nagy örömére. A gerlézésekről már sokat és sokszor írtam, de arról még nem, hogy a pipázás hogyan kapcsolható össze vele. Elöljáróban annyit, hogy a pipa rituális szerepe vadászataimban - már ismert, mert ódákat írtam róla. Magaslesen "előjátékként", horgászatban kabalaként, de sörétes puskával kapcsolatban csak egyszer említettem még, amikor a szám jobb sarkában pihenő pipám csutoráját - egy rebbenő kakas - kapáslövése által pontosan a mandulámig toltam be, miközben a bajuszom is megpörkölődött. Akkor eldöntöttem, hogy sörétes puskával nem barátkoztatom a pipámat. 

A véletlen másképpen hozta. A gerlék már a falu felé húztak vissza, jelezvén, hogy számukra - és ezzel számunkra is -  a vadászat befejeződött. Gondoltam a szép napot egy pipával búcsúztatom. Ekkor egy elkésett gerle húzott el - hogy ne túlozzak, "toronymagasan" fölöttünk. A régi történetből okulva a pipámat áttoltam a bal számsarkába és - olyan lesz ami lesz alapon - "kocsirúdnyit" elébe tartva, rálőttem. Illetve - legnagyobb meglepetésemre - lelőttem.

A pipadohány zacskóján lévő intelmeket ki lehet egészíteni, miszerint a dohányzást káros az ön egészségére azzal, hogy a gerlék egészségére is.

Ha egy megszállott vadász a bőgési időszak kellős közepén elutazik, annak nyomós oka kell, hogy legyen. Évek óta tervezett utam valósult meg, Auschwitzban voltam. Tartoztam ezzel az úttal magamnak, hogy a rémségek ne csak könyvből olvasott, vagy filmen látott "élmények" legyenek. Miközben a helyszínen átélhettem az emberiség legnagyobb és legcinikusabb gaztettét - itthon arról vitáznak a politikusok -  éppen erről, a  holokausztról szólóan -  hogy megépüljön-e a Sorsok Háza., vagy sem.  Épüljön meg, de....! Nyilván nem mindenkinek adatik meg, hogy a helyszínre zarándokoljon és szembesüljön a rémségekkel, de mégis ezt kéne tenni. A pokol sem lehet különb, mint az itt látottak

Okosat mondott az idegenvezető. Addig senki sem tudja önmagában lezárni ezt a történetet, amíg nem látja és nem éli át személyesen a helyszínen. Valóban így van - fájón, szégyennel a lelkünkben  - ha megérteni nem is, de valahogy lezárni, le lehet a történelmünk ezen mocskos szégyenfoltját.

Radnótit idézném: "Oly korban éltem én e földön,

                            Mikor az ember úgy elaljasult,

                            Hogy önként és kéjjel ölt,

                            nemcsak parancsra !"

 A véletlen hozta úgy, hogy az Auschwitzi látogatásom napja, éppen arra a napra - szeptember elsejére - esett, amikor 75 évvel ezelőtt Németország megtámadta Lengyelországot és kitört a második világháború.

Nem vadász történet, de majdnem az. Krakkó felé, Szlovákián keresztül, az alacsony Tátra és a Magas Fátra között, jó meredek hegyek ölelésében éli életét egy csodás kis rönkházakból álló falucska negyven egynéhány háza. Komolyan mondom, mint a mesében, a XXI. századot,  csak az udvarokon álló autók jelentik.

Egy tót atyafival hozott össze jó sorsom, akitől a medveveszélyt jelentő tábla valóságtartalmát kérdezgettem, hogy tényleg van-e itt medve, meg veszélyes-e, stb. Unhatta már a jóember ezeket a "turistás" kérdéseket, de türelmét nem vesztve, kérdésre, kérdéssel válaszolt.

Tudom-e, hogy mit kell csinálni, ha támad a medve. Mondom neki, hogy én is pont erre lennék kíváncsi. Hát idefigyeljen - mondta. Ha támad a medve, jól meg kell dobálni - már bocsánat - szarral!  Én pedig jól belelépve a kérdésbe, azt kérdeztem -  mint mindenki más -  hogy azután, honnan lesz a szar.

Mire köll, addigra éppen lesz - mondta.

Hát ennyit tudtam meg a szlovák medvékről.

A főcím nem valami havi ciklus megjöttét jelenti - ugyan van némi hasonlóság - hanem a szarvasok őszi nászát. Tegnap este, hol máshol, mint  a kedvenc lesemen ülve, legalább öt-hat helyről hallottam komoly bőgést. Más, hőségtől terhes években is, úgy augusztus huszadika környékén, megszólalnak már a Gemenci bikák.  

Az idén, minden másképpen alakult. Az őzek násza is korábban kezdődött, most pedig a szarvasoké. A táplálkozási és a szaporodási ciklus nem elválasztható, az idei bőséges vegetáció, a jó kondíció, hamarabb meghozta az utódnemzési kedvet.

Amikor felültem a lesre és az erős szélben a pipámat is meg tudtam gyújtani, a Nap már lefekvéshez készülődött. A  szemközti domboldalra könyökölve, olyan erővel "reflektorozott", mint amikor a szembejövő autós, nem kapcsolja le a lámpáját. Ettől a csodálatos fénytől, az erdőszéli akácok zsenge zöld hajtásai, úgy ragyogtak, mintha borostyából faragták volna őket.

Pár percig tartott csak a fény-csoda, azután a sötét kezdett körém lopakodni. Hűvös lett, a szúnyogok is elkedvetlenedtek, a csapongó denevérnek jól meg kellett dolgozni a vacsorájáért. A repcetarlóra egy fiatal bika szaladt ki, mint aki nem érti, miért zavarták el a "nagyok".  Kedvet kaphatott a távolabbi komoly bőgések hangjától, mert ő is megpróbálta. Kinyújtotta a nyakát, jókorára tátotta a száját....de csak egy vékony, vicces nyikorgás jött ki rajta. Ettől ő is meglepődött, belátta, hogy ezzel a hanggal nem lehet asszonyt szerezni és szomorúan visszaballagott az erdőbe.

Szóval elkezdődött !

A főcímet mástól "kölcsönöztem", de ennél találóbb jelzőt keresve sem lehetne találni arra vízre, amin-,  helyesebben amiben -  horgásztam.  Egy tarra vágott erdőt árasztottak el -és persze gáttal tóvá duzzasztottak, amiben rengeteg tuskó lapul a víz alatt, a vízitök indái , levelei, sűrű szövevényt alkotnak,  a kisebb-nagyobb  nádszigetek  pedig majdnem egymásba érnek. Így lett ez a tó, igazi vadvízország. Bakcsók, gémek, kócsagok vertek itt tanyát, a vadkacsák is szívesen látogatják, ha nem ül horgász a partján. De erre ritkán kerül sor, mert ez a tó nem vonzó a gyors sikert kereső pecásoknak.

Nehezen horgászható víz, igazi kihívás. Minden második dobás elakad, beszakad, de a horogra kerülő halak is ravaszak, azonnal a tuskók közé menekülnek és  köré tekerednek.

Ebben a tóban nem etetik a halakat, azt esznek, amit találnak. Ahogy a hajnalt váltotta a napsütés, a pontyok fürödni kezdtek, olykor hatalmas testek emelkedtek ki a vízből és csobbantak vissza, mintha csak nekem akarták volna megmutatni, mit foghatnék, ha ügyesebb lennék.

Egy szép pontyot már egészen a partig tudtam kihúzni, fárasztani, de a meredek és bokros gátról nem  értem el a szákommal, pedig hason fekve is próbálkoztam. "Elszákoltam"!  Remek látvány lehettem !

Amíg a fenekező botokat húzogattam ki és raktam el, egy kis dugós bot horgára, piros hungarocell golyócskát raktam és tőlem alig pár méterre bedobtam. Lesz, ami lesz, jelszóval. Kapás, bevágás, ekkor már az előzőnél sikeresebb szákolás és egy szép tőponty fickándozott benne.

Erre mondják, hogy megáll az ember esze.

Ahogy kisgyermek kérdezgeti -   hányat kell még a Jézuskáig aludni? -  vagy ahogy katonaságnál vágtuk a centit, hogy napra készen lehessen tudni, hány nap van a leszerelésig - úgy vártam én is az aug.15-ét. A gerle szezon kezdetét, az első napot. Két naposra, ünnepire szerveztük a kezdést - ahogy tavaly, de az idei évben az időjárás úgy döntött, hogy nem érleli meg a napraforgókat. A gerlék akkor szállják meg a szotyi-földeket, ha már jó érettek a tányérok, könnyen kicsipegethetik. Na jó, ha ló nincs, szamár is jó, ha gerle nincs parlagi galamb is jó.

Ennek színtere egy szarvasmarha telep volt - amiről már írtam korábban.  Jót is, rosszat is!  Ezen a napom azért Diana kegyes volt hozzám, mert a parlagiak között egy-két gerle is felém vette az irányt. ha furcsa körülmények között is - de mégis elmondhatom, hogy a gerleszezont megnyitottam.

Mondhatnám -  hogy vadászat helyett az egyik klinika felé ballagtam - de csak azért mondom így, hogy "helyett", hogy a vadászíró jelzőmhöz hű legyek. Zárójelben megjegyzem, sosem kedveltem, meg nem is tűrtem a beskatulyázást. 

Az Irgalmasok útján, a Széchenyi tér felé vitt az utam. Ez az utca a legszelesebb egész Pécsett. A Mecsekről lenyargaló szél, ha jó kedve van, csak  borzolja a hölgyek haját, kajánul emelgeti az egyébként sem hosszú szoknyáikat - vagy mint ezen a napon is - a városra ülő forróságot söpri ki.

Ezen a reggelen ez több volt, mint  egy  frissítő, vidám szél, már majdnem vihar, amire szinte rá kellett feküdni, hogy haladni lehessen.  Az utca túlsó felén egy hajléktalan cipelte a szatyorba rakott kis életét, csoszogott egyik semmiből a másikba, amikor a féltve őrzött motyóját, egy hirtelen nagyobb széllökés kitépte az erőtlen kezéből és gurult, potyogott minden mindenfelé, pőrére vetkőztetve és láthatóvá téve a  nyomorúságát.

Próbálta összeszedegetni, de nem sok sikerrel. Ekkor értek mögé az utcát sepregető - gondolom közmunkások.

- Papa, szedje már a kacatjait - rivallt rá egyikük, mert semmi kedvünk maga után takarítani. Istenem, mi más ez, mint Úri gőg !  A közmunkás és a koldus közötti hajszálvékony távolság gőgje. Innen oda, vagy onnan ide kerülni nagyon könnyű. Egy elrontott élet, egy tönkrement házasság, a mámorba menekülő ittasság, vagy egyszerűen csak egy szerencsétlen csillagzat alatti születés. De a gőg, még ilyen élet-közelben is működik.

Az emberek szó nélkül kerülgették a hajladozó szerencsétlent és a vele pörölő utcaseprőt.

A vadásztatás már nem az én "kenyerem", volt részem benne évtizedekig, amikor a társaságunk" élete" függött a trófeákért kapott  bevételektől. Azután szép lassan elérte- sőt,  maga alá gyűrte egy-két vendég viselkedése az ingerküszöbömet és kijelentettem, hogy elég volt. Soha többet ! 

Azért kivétel akad, de csak barát formájában. Baráttal szívesen vadászok, mert ismerem, tudom mire számíthatok, stb.  De még így is érnek váratlan meglepetések. Ahogy az alábbi kis történetben.

Egy régi ismerőssel ültünk ki lesre, konkrétabban bakot szerettem volna vele lövetni.  Meg is volt erre az esély, mert a les előtti búzatarló szinte hívogatta, csalogatta ki az erdőből az üzekedés végére megfáradt párocskákat, egy kis levezető kergetőzésre. Ez már az üzekedés utóélete,  olyan - hogy érthető legyen - amikor már jóllakottra ettük magunkat, de a szemünk még kívánja a folytatást. Erdőben nem lehet ilyet tenni, ehhez szabad tér kell.

Egyszer csak, egy bak jelent meg a "színen, alig ötven méterre. Megnéztem, lőhető volt, nem túl nagy, de ághiányos. Távcsővel néztem a bakot, vártam, hogy durranjon a puska - de nem olyan gyorsan - mint valójában. A lövés pedig - valahol fél úton - verte fel a szalmás port.

Ami itt következett, az tizennyolcas karikát érdemelne. De a lényeget azért megértettem, szegény cimbora nem a jó billentyűbe nyúlt bele. Szakmaiknak mondom, a gyorsítót akarta aktiválni, de az elsütőt húzta meg.

Rutinos öreg vadász a cimbora  - és lám, a vadászat izgalmában - még ő is tudott hibázni.

Ezért ( is) szép ez a vadászat.

Jó ötletnek tűnt, a vadkáros kukorica táblába vágott nyiladék közepébe hurcolt kurta lábú les. Olyanok ezek a hajtásokhoz rendszeresített alacsony lőállások, mint Vahur kutyám. Normális testhez, rövidke lábak!

Az erdőből a kukoricába váltó disznók, igencsak meg fognak lepődni, ha kilépnek erre a szabad placcra, de majd igyekszem, hogy ne sokáig legyenek gondban. Nagy reménykkel,  ezt így terveztem -  de ugye vadász tervez, Isten végez . A Duna gátján hagyom az autóm, a szúnyogok hadán áttörve, egy rövidke gyaloglás után - fellépek erre a "földszintes" lesre. Vízszintesen minden rendben - jobbra-balra belátok a nyiladékba - , de fölöttem már ekkor készülődnek a felhők, hogy  szinte egész nyáron, a  napi rendszerességgel hozott esőt, ma is leejtsék. A "hátam mögött", Horvátország fölött, hatalmas vihar lehet, mert a villámok szinte egymás sarkát tapossák, a távoli morajlás is jól kivehető dörgéssé változik. Egy villanás, azután számolok, alig jutok el nyolcig, "jön a dörgés. A feladat adott, a nyolcat el kell osztani hárommal.  Ez durván három és fél. Ennyi kilométerre van az égi háború, de nagyon közeledik, már szinte egyetlen szám sem fér el a villámlás és a dörgés közé. Ekkor kezdek beetojni.

Villámlásban vadásszon az, akinek villámhárító volt az anyja - gondolom,  -  de  már csöpögni is kezd, először óvatosan, majd olyan erővel indul meg az égi áldás, hogy a pipám parazsát is eloltja, én meg két perc alatt bőrig ázok. Kapkodok, rámolok, rohanok az autómig, bedobálom a cókmókom és várni kezdek, hátha eláll. Nem telik el tíz perc, eláll.  Azt hiszem annyit mondtam, hogy: anyád !  Irány a les, másodszor is elhelyezkedek, sőt ekkor már a disznó konda sivalkodását is hallom. Készenlétbe helyezem a fegyverem - de nem a disznók érkeznek meg hamarabb -  hanem újból az eső.

Belátom, hogy vesztettem, illetve a disznók győztek. Persze könnyű így, hogy az időjárás is őket támogatja - morgok, vagy szentségelek - ki tudja.

A történet ennyi lenne, de van még egy rövid utóirat. Zuhogó esőben kanyarodok le a Duna töltéséről és az országútig vezető alig pár száz méteres út közepéig sem érek, amikor minden szárazzá válik, egyetlen csepp eső sem esett, meg nem is esik.

No, erre mit mondjak?

 A házunk mögötti féltető alatt sorjáznak a bika trófeáim, most új szerepkőrben. Ugyanis a tetőtartó gerendákra rakott fészekben, egy rozsdafarkú család költötte ki a fiókáit. Három sárga kis csőr tátog, amikor megérkezik valamelyik szülő és amíg az egyik etet, a másik - a szarvasagancsok valamelyikének ágán - vár a sorára.

Csendesen pipázgatva figyeltem a családot. Idegesen repdesett a két szülő, olykor egymással is hajba kapva, mintha családi perpatvar zajlana - sőt - az egyik, de meg nem mondanám, hogy melyik, elzavarta a másikat. És ekkor, történt valami. A szűknek bizonyuló fészekből - akkor még azt hittem véletlenül -   kiesett az egyik kis csimasz.  Jó nagyot esett, de látszólag épen maradt. Mit tehettem volna, visszatettem szegényt.

Még félig sem szívtam a pipámat, amikor másodszor is kiesett, de ez már nem volt véletlen, ugyanis valamelyik szülő, vagy a másik két erősebb testvér lökte ki - jól láttam -  szóval közös volt a halálos ítélet és a végrehajtás is.

A természet bölcs, ha néha túl keménynek is tűnik, az állatok a túlélés belső parancsára hoznak  - olykor számunkra  kegyetlennek tűnő - döntéseket.  Ezt el kell fogadnunk, sőt, akkor teszünk rosszat, ha beavatkozunk.   Az ösztönökben nincsenek érzelmek, azok évezredek alatt alakultak ki, a rozsdafarkú jobban tudta, mint én, hogy hány utódot tud felnevelni.

Próbáltam a kis árvát etetgetni, el is fogadta a nehezen megfogott legyet, de reggelre meghalt.

Már megint egy újabb ( tegnapi) horgász kalandom - de ez többszereplős lesz és vidám.  Elöljáróban elmondanám, hogy a pecálás nem egy magányos dili,  kellenek hozzá még érdekes  "társak" is, mint például a giliszta, a csontkukac, vagy az az undorító nadály . A horgászat nem a vízparton kezdődik, hanem már előző nap, a horgászboltban, ahol  a kellékeket kell beszerezni, iletve megvenni. Nem lehet korábban,  mert a csontkukacok ripsz-ropsz bebábozódnak és attól kezdve nem hajlandóak  fickándozni, hanem barna hengerré merevedve várják a feltámadást, a léggyé válást! A giliszta is igényli a jó bánásmódot.

Ha minden egyben, botok, táskák, székek, meg még nem is tudom még  mik, akkor lezdődik az autóba rakodás. Nem egyszerű, minden összeakad mindennel, amit rendszerint nem egy lágy ima  kisér.És még azt mondják, hogy a horgászat nyugtat  

Nem akarok a részletekben elveszni - ugyanis jó napot fogtunk ki - mármint az unokámmal és az apukájával, szóval egyik kapás jött a másik után, aminek legtöbbször egy ponty lett az eredménye. Az egyik kapás olyan másféle volt, mint a "megszokott" mert  a bot is elindult már a tó felé, amikor elkaptam. Nem tudom mennyi idő  telt el a fárasztással - de egyszer a már fáradó hal is megmutatta magát - ugyanis egy hatalmas, sokbajuszú rusnya harcsafej jelent meg a víz felszínén. A szákolásba belerokkant a merítőszákom, de végül a fűben hevert a szép nagy afrikai harcsa.

Nos ekkor jött a vidám része a dolognak, Fényképezéshez akartam felemelni a harcsát, de ez a manőver nem tetszett neki, ezért mérgében nagyokat "böfögött" - sőt - akár még annál is illetlenebb hanghoz hasonlókat bocsájtott ki, amit én azonnal Lúciára fogtam. - Jaj Lucia, ezt azért nem kellett volna - mondtam neki, amitől szinte nevetőgörcsöt kapott.

Csak a kiegyensúlyozott,  stabil lelkű emberek értik a tréfát. Ahogy mondani szokták: akinek nincs humora, az egyéb galádságokra is képes.

 Az tud szívből nevetni, akinek rendben van a lelkivilága. Hát az unokámnak akkor nagyon rendben van,  mert ilyen őszinte kacagást régen hallottam. A nevetés ragályos, így mi is elkaptuk.

Kinevettük szegény harcsát.

Rendben, nem titok, elmondom a harcsapörkölt receptjét. Először is el kell menni a henteshez, jóféle szalonnáért ( ha nincs otthon) Olyan szalonna kell, ami vaj puha, és legalább két húsos csík lapul benne. Legjobb, ha kóstolásképpen levágunk egy vékony szeletet és a szánkba vesszük. A szalonnának omlósnak kell lennie, a húscsíkok lehetnek egy kicsit rágósak. de csak egy kicsit. Azután ezt a műveletet többször ismételjük, ha maradt jó, ha nem, visszamegyünk a henteshez.Ezután kipiszkáljuk a fogunk közül a húsdarabokat - ami egy további ízlelés forrása lehet.

A megmaradt szalonnát, felkockázzuk, kisütjük. Az ügyesebbje két "kakastaréjt " is  süthet közben - mintegy melléktermékként - jó lesz később kenyérrel.( remélem senki sem egy kakas ékességére gondolt) Ha kisült a szalonna és letöröltük a csempét, kiszedjük a pörcöket. Forrón is finom, de hagyjuk pihenni, majd kell a végén.

Ebben a finom füstös zsiradékban pároljuk a hagymát, utána a fokhagymát. Most jön a lényeg, a paprika. Beleszórjuk és hevesen kevergetjük, hogy ne égjen oda, de kapjon egy kis színt. Ezután paradicsompüré és némi víz következi, sóval, borssal, stb.A kifilézett hal csontjait ebbe rakom és szétfőzöm. Irtó gusztusos. Azután kiszedem ezeket a rémségeket és a felkockázott halat maximum  tíz percig főzöm - és kész.

A túrós csuszát nem tudom hogy kell, de arra kell rakni. A pörcöket is !

Jó étvágyat !

Az élvezet addig tartott, amíg szákba nem került a méretes harcsa. Helyesebben már a szákolás sem volt egyszerű, mert nehezen lehetett beleszuszakolni a hat kiló fölötti afrikait. A tógazda előadást tartott, hogyan kell  nyúzni  Mert nyúzni kell egy ekkorát, a vastag bőre kemény és ehetetlen. Próbáltam rábeszélni, hogy netán megmutatná-e, de azt mondta siet, menni fog ez nekem. Magyarán nem akarta és kész ! Felsorolta a nyúzás kellékeit. Szög, kalapács, kombinált fogóból kettő, éles kések, metszőolló, stb. Nem éppen húsipari szerszámok, inkább lakatosüzemi kellékek.

Hát már maga a kezdés is érdekes volt, mert egy gerendára kellett felszögelni - szegény harcsát - ami nekem a kereszténység barbár letörését vizionálta. Elég nyákos, csúszós a harcsa, egyszerre emelni és szögelni  - nem volt egyszerű, aminek eredményeként már ekkor ragadóssá kentem össze magam. Ezután a metszőollóval kellett az úszókat lemetszeni. Rohadt kemény az úszó, kétkezes !  Ezután a fejet kellett körbemetélni, kissé besliccelni , ezeket a vastag, zsíros bőrlebernyegeket a fogókkal megragadni és vágni, húzni, vágni , húzni, egészen végig, a farkáig.

A tógazda által ígért húsz percből, másfél óra lett - mindez 35 fok melegben. Azt gondolom - mondták is -  hogy a nyúzás végére én voltam a rosszabb állapotban. nem a harcsa.

Jó, az igaz, hogy túrós csuszára pakolva a harcsapörkölt, feledtet majd minden rosszat - de ezért az élvezetést nagyon meg kellett dolgozni.

Szerénytelenség nélkül, nagyon jó pörköltet tudok csinálni, ha nem rontom el.  A recept nem titkos - de egyéni. Ennek az előnye az, hogy nincs összehasonlítási alap, ahányszor főzöm, annyiszor "egyéni". Egyszer ilyen, máskor olyan !

Már az esti nyolc órát is elkondította a közeli falu temploma, de  még patakokban folyt rólam az izzadtság.  Jó ez a les-házikó - télen, meg esőben. De nyári melegben szaunává válik, amikor beülök, eszembe jut az a film, ahol a sivatagban állomásozó katonákat, valami hasonló zárkával büntették.

Ajtót ablakot nyitok, kicsit kezd ki-be járni a levegő, meg a szúnyog. No, adok én nektek zümmögést, meg csipkedést - fenyegetőzök - és rágyújtok a jó fél órás üzemmódra tömött pipámra. Ettől ugyan nem lett hűvösebb, csak büdösebb. Mármint szúnyogéknak. Élvezem az új pipám nyújtotta remek érzést, a bodorodó karikákat, az aromás ízeket. Ami meg a zacskójára van írva, pipa nékül is be fog egyszer következni, szóval leszarom.

A les mögötti holt-ágban egy hód csapkodja a vizet, élvezi az áradás okozta ramazurit, örül, hogy  lesz újabb rágnivalója.   A les előtti réten hat-hét nagybála szomorkodik -  akinek kellett volna, nem vitte el, - most úgy állnak ott, mintr a rét égnek fordult kerekei.

De a rét ezt már nem  bánja, mert hová is gurulhatott volna. Kőrben erdő, oldalt a Duna, jobb lesz itt maradni - gondolja, ezeket a fránya kerekeket, meg majd elviszik egyszer, aztán többet nem fogok ilyen butaságokra godolni. Minek mennék? Hová mennék? Nekem itt a legjobb.

Leszáll az este, a rét elnyeli a bálákat, mostantól csak a fülemre lehet hagyatkozni. Halk reccsenés töri meg a csendet. Mi lehet? Őz? Szarvas? Inkább disznó - döntök. Fúj, csámcsog, recseg!  Azután a távcsövemben meglátom a szórón csemegéző borzot. Szép ez az állat, de most kap tőlem hideget-meleget. Mintha meghallotta volna, sértődötten elvonult.

Két nap óta esik, olykor özönvíz -szerűen. Az erős szélben földig  hajladoznak a fák,  jobb ennek a fránya szélnek engedelmeskedni, mit derékban eltörni - kiáltják egymásnak, a szél zúgását is túlharsogva.  Látjátok, azt a kis fiatal nyárfát? Azt mondta, hogy majd ő megmutatja, ki az úr az erdőben és most ott fekszik az úton, tövestől kidőlve.

  Esőköpenybe burkolózva taposom a sarat, ballagok a lesem felé. Átlépek ezen a buta, magabiztos kis fán - majd visszafelé elhúzom, tervezem - de felmérve a méretét,  ezt a tervet  feladom. Majd legközelebb, autóval illetve csörlővel. Ettől megnyugszom, jó, ha a lustasághoz van filozófia. Beülök a kis lesházamba, de mintha az eső is csak erre várt volna, előbb elcsendesedik, majd teljesen eláll.

Az eső után újból élni kezdi az erdő, a számomra is jól hallható életét éli. Most már van értelme figyelni, hallgatózni, mert a vad is eső után szeret elindulni. Addig ők is úgy vannak vele, mint mi, hogy az eső hangja elnyom minden mást, jobb valahová behúzódni és kivárni a végét.

Kövér vízcseppek potyognak a fákról, vidáman gurulnak le egymás után, mint  gyerekek a csúzdán. Az eső súlyától kornyadozó faágak, bokrok, vidáman ugranak vissza a helyükre,  de az öregebbje letörik és elkezdi halálos zuhanását a talajra, hogy ott új életet kezdjen, gombák tápláléka legyen, majd szép erdei humusz, amiből az utódai táplálkozhatnak. 

Kilenc óra körül egy komoly reccsenés hangja szakítja meg a csendes meditálásomat. Ez már nem az erdő hangja, ez egy disznóé - állapítom meg és innentől már élesre állítom magam minden idegszálammal figyelek. Telnek múlnak a percek, lassan egy óra is, de a reccsenésnek nincs gazdája. Hát jó, akkor ez is csak az erdő huncut játéka volt - már tíz óra is jócskán elmúlik, amikor hazafelé készülődök. Nagyon lassan, óvatosan "cserkelek" visszafelé is - elvem, hogy úgy jöjjünk el egy helyről, hogy ott a legkevesebbet zavarogjunk. Éppen a kidőlt fán lépek át, amikor mellettem disznó horkan és hallom sokáig a csörtetését, ahogy menekül. Mindketten jól megijedtünk.

Jöhettél volna hamarabb is egykomám, ha jelzőmmel nem sértelek - morgok, de így sem rossz, vigasztalom magam. Nagy sár, senki segítség, sok szúnyog, macerás kiszállítás, jobb ez úgy, ha mindketten a saját lábunkon távozunk.

A vadásznak a fegyvere, nem egyszerűen egy ölésre szakosodott "eszköz", olykor sporteszköz - sokkal több, illetve más  annál. Először is, úgy választjuk ki, mintha feleséget választanánk, kezes-e, hozzánk illik-e, visszarúg-e és hűséges-e. Vásárláskor fogdossuk, tapogatjuk ( lánykérésnél ez elmaradhat, pláne ha jelen van az apósjelölt ), vállba kapjuk, célozgatjuk a vadászbolt sarkait és végül próbalövéseket adunk le vele. ( ezt már nem a boltban, hanem a lőtéren) Ja és az árát is megnézzük, mert ugyan nem a az árától lesz a puska jó puska, hanem a gazdájától.

Azután vállra kerül a kiválasztott és kísér bennünket - olykor évtizedekig - a vadászatokon, fagyban, hóban, esőben, sárban, napsütésben, holdvilágos éjszakákon, mintha összenőttünk volna.  Együtt éljük át a vadászat minden örömét, bánatát, azt is, amikor "munka nélkül marad, mert a gazda csak szemlélődik -  és a beteljesülést is, amikor elindul belőle az életet a haláltól elválasztó döntés, a mi döntésünk.

Értetlenül állok a megdöbbentő hír előtt, hogy maga ellen emelte szeretett fegyverét - a vadászbarát - akinek élete, sőt lételeme volt a vadászat. Élt, halt érte. Most szószerint, mert így dönött !

Az igazságot, a valós okot már sosem tudjuk meg, elvitte magával az örök vadászmezőkre. Isten veled Pisti, nyugodj békében !

A vaddisznók által jól feldúlt - az amúgy is felázott erdei úton - az autómmal csak kínkeservesen toltam a sarat,  félő volt, hogy elakadok, amikor Anti megszólalt - szép komótosan -  hogy álljunk meg, itt jó lesz. Az rendben van, hogy jó lesz, de mire - kérdeztem. Hát arra, hogy innen gyalogolunk a lesig. Mert ugye  azt még nem mondtam, hogy őzbakra indultunk. Nem nagyon értettem ugyan,  hogy akkor miért a vaddisznók tanyájában parkolunk le, de Antinak elvei vannak, amik közül az egyik az, hogy a kiszemelt lesre messziről és settenkedve kell menni. Tehát. innen a nyiladékból kigyalogoltunk egy domboldalra kapaszkodó földútra, onnan egy sűrű, elvadult akácoson keresztül, éppen egy kukoricatáblába, amin keresztülvágva értünk el a lesig. Fertályóra alatt.  A lesre felkapaszkodva derült ki számomra, hogy akár a les lábáig lehetett volna autózni, igaz, a másik irányból.

A lesen látszott, hogy nem mostanában ültek rajta, mert egy jóképű dió bokor szépen túlnőtte. A bokrot megstuccoltuk és elhelyezkedtünk. A lestől alig ötvenre egy lucernatábla nyúlt az erdőhöz, ide vártuk a bakot.Ha jól saccolom, fél órát ültünk, amikor kilépett. Még a pipám is javában égett, először azt kellett biztonságba helyeznem. Koros, kissé visszarakott, szép, erős  bak volt, lőhető, ha erre esélyt adott volna, mivel  - az idegeinket  cincálva - folyton csak a fenekét fordította felénk.

Azután úgy állt be, ahogy a nagykönyvben van megírva és én ugyan úgy el is hibáztam. Elsőre. Azután futtában meglőttem.

Ez lett a születésnapi bakom!

Hogy honnan az átkötés a sportról a vadászatra, illetve fordítva?  Onnan, hogy sokáig - talán még most is - a vadászatot  csak sporttevékenységnek tartották. Egy-két "agyament" szerint a szabadidő hasznos eltöltésének.! Most mondom nem az, illetve nem csak az, sokkal több annál. Amit fegyverrel, lőtéren teszünk, az a sport.

Ami pedig napjainkban zajlik és emberek millióit köti a TV elé - az sem csak sport - mint a vadászat, több annál.  Szóval itt ért össze a mondanivalóm, a foci a vadászattal. De most focizzunk !

Nézem  - és lassan nem értem - hogy mi lett a "régi idők" focijából, aminek az volt a lényeg, hogy CSAK lábbal "űzték".  Most már gladiátorok küzdenek a pályán, kézzel-lábbal, magukat és a másikat sem kímélve. a testi épség nem számít, szakad a ruha, törik a csont, a kezek aktívan ütik az ellenfelet, ha meg ez sem hat, akkor jól bele kell harapni a másikba. A színészi képességek is rendkívüliek, kamu esések, halálos fetrengések, majd hirtelen gyógyulások borzolják a kedélyeket.  Az igaz, hogy akkora pénzt fizetnek egy focistáért, hogy abból az egész magyar egészségügyet konszolidálni lehetne. Demagógia? Lehet ! Mert ugye azt mondják, hogy a labdarúgás -  mint egy cirkuszi attrakció - megtölti a stadionokat, tehát ebben a mivoltában az emberek jólétét szolgálja. Panem et circenem ! És az orvos? Az nem szolgálja az emberek jólétét? Akinek az ellátott, meggyógyított  betegei is megtöltenének egy  stadiont ?

Zárszó !

Éppen annyiba fog kerülni a Puskás stadion, ( 100 Milliárd)) mint amennyi pénz hiányzik-  a totál lerobbant és kiürült -  egészségügyből.

Nagy a nyüzsgés az utcánkban, Szép kiállítású fogatok jönnek mennek, ugyanis a házunk előtt vezet az út a focipályára. Szeretem az igazi jó focit, de a lovakat jobban. Holnap lesz a nagy nap, a kettes fogatok területi versenye - a focipályából átalakított lovaspályán.

Az autók kipufogógáza láthatatlan - de halálos. A lovak ilyen irányú terméke igen barátságosan barna, gömbölyded és ártalmatlan. Jó pár kupac hever az úton, a verebek legnagyobb örömére.

Emlékszem, amikor nagy kincs volt a lótrágya. Nem tudom szebben körülírni, így hívják és kész. Ugyanis a gyermekkorom utcájában vályogházak sorakoztak, ezek reparálásához kellett az "anyag". Ahogy elment egy szenes kocsi és a lovak potyogtattak, versenyt futottunk, hogy ki lapátolja össze elsőnek. A lótrágyából, némi törekkel és egy kis sárgafölddel, jóféle tapasztóanyagot lehetett keverni a házak falának javításához. Mondhatni a lószar beépült a házunkba.

Azután évekig a saját lovaim alól hordtam a trágyát - szóval "trágyadús" volt az életem.

Holnap megyek nosztalgiázni !

E!ső ránézésre az!  A szelíd lankákat borító  - már erősen sárguló - repceföld, a Kalahári sivatagot juttatja az eszembe.Mindkét esetben azt hihetné az ember, hogy nincs élet benne, a sivatagi homokban a szárazság-, a repcében pedig a sűrűsége, átjárhatatlansága miatt.

A Kalahári sivatagban a vadászat embert próbáló, csodálatos és részemről eredményes is volt. Az előttem sárguló repceföldben - két lépést sem lehetne tenni, máris foglyul ejtene. Igazából csak a traktorok vájta művelőnyomok engednek egy kis belelátást a dzsungelba. Szóval itt a vadászat csak akkor lehetne eredményes, ha a vad megteszi azt a szívességet, hogy a les közelébe ballag és beáll a művelőnyomba.

Szinte csak megszokásból távcsöveztem a repcét, amikor az egyik helyen valami furcsa ágat-bogat vettem észre. Azután még egy párat. Jó fertályóra múlva az ágak gazdái is kiemelkedtek a repcéből. Három csodálatos bika formájában. Még barkában vannak az agancsok, így még nagyobbnak tűntek, mint majd lesznek a tisztítás után. Saccolom az agancsuk súlyát számolom az ágak számát - de csak "elvi síkon" - mert mindhárom bika még fiatal és reményteljes.

Szóval mégis van élet a repcében !

Eredetileg azt a címet akartam adni a bejegyzésemnek, hogy "amikor a vadnak is van esélye". Mármint arra, hogy a vadász hagyja ott a fogát, nem a vad. De ez a cím hosszú lett volna és körülményes, de igaz.

A lényeg!  Meghívást kaptam  vadkárelhárításra. Egyre divatosabb ez a fogalom, már lassan nem "csak úgy" a magunk örömére vadászunk, hanem "hárítunk". Ebbe azután sok minden belefér, a "túlkoros" szarvasborjú, a búzában malacait vezető göbe, stb. Mintha a gazdák érdeke felülírná a vadászetikát.

De a lényegre térnék. - Doki bá', végig mégy a gáton, egészen az erdő sarkáig, ott áll egy les. Kicsit nehéz rá felmászni, de onnan majd jól belelátsz a búzatáblába. Oda járnak a disznók. Ez volt az eligazítás!

Az a bizonyos lesnek nevezett "valami", nem más volt, mint jó hatméteres akácrudakból összetákolt  rémség, amire nem vezetett  létra, hanem az "ácsolaton" kellett felkapaszkodni. Ahol a magasban keresztezték egymást a rudak, oda egy keskeny deszka volt szögezve, ülőhelynek az ide élve feljutónak.  Ennyi!  Ami "létrának" volt nevezhető, még jóindulattal sem volt az, mert a rudak majdnem méterre voltak egymás felett.  Azért nekiindultam. "Gyáva népnek nincs hazája" - motyogtam az idézetet. Hátizsákom - az éjszakai hűvöshöz jól megpakolva - húzta a hátam,  puskát a  vállamon átvetettem, és rohamra indultam a szörnyszülött ellen. Eleinte ment is a dolog, fokról fokra toltam, húztam magam, de egyszer csak kopp, bevertem a fejem a deszkába. Az rendben van, hogy felértem a deszkáig, de hogyan fogok oda felkerülni, ugyanis elfogytak a fokok.  Innen kezdődött az igazi zsonglőrködés. Először a puskámat tornáztam föl - nagy nehezen -  utána a hátzsákom, mindezt fél kézzel és fél lábon egyensúlyozva, majd én is felhúzódzkodtam valahogy utánuk.

Édes Istenem, köszönöm Neked, hogy felsegítettél, de megmondanád, hogy visszafelé ezt hogyan fogom megtenni? Miután ezek a sorok megíródtak - a fohászom  maghallgatásra talált. Ja, hogy mi volt a fel- és a lemászás között? Azt majd legközelebb! Illetve elmondom most. Semmi!

A horgász-tó gazdájának a fia, igencsak meglepődött, amikor hajnalban rányitottam a kis faházban. Nem gondolta, hogy lesz olyan bátor ember( a bolond szinonímája) aki ilyen reménytelenül borult, esős időben pecázni akar. Vízhatlan ruha, csizma volt rajtam - innentől kezdve már engem nem érdekelt az időjárás. Vadászatban edzett embernek a pecálás csak egy vidám móka.

Én is így gondoltam, pláne akkor, miután már vagy két órája a botok mozdulatlanul mutattak a tó közepe felé, a zsinóron lógó színes karikákat  is csak a szél libbentette meg olykor-olykor. Szóval dög unalom volt az egész. Tíz óra felé - varászütésre - egyik kapás jött a másik után - olykor mindkét boton.  Pár perces fárasztás járt mindegyiknek, miután vékony zsinórokkal horgászok. Akasztás, fárasztás, szákolás - majdnem egy órán keresztül, azután - ahogy megindult, megszűnt. Éppen ideje volt, mert piszokul elfáradtam.

Ekkor az egyik botom  - horgászok tudják mi az - egy jókora pellettel szereltem fel.  Aki nem horgászik, annak annyit, hogy ez egy olyan méretű csali, ami csak "nagypofájú" hal szájába fér bele. Ahogy jó lapjárásnál a játékos.emeli a tétet, én is azt gondoltam, ha már hal, akkor legyen nagy! Közben hazamenetelhez pakolásztam. Még jó, hogy olykor a botomra is pillantottam - mert valami húzni kezdte bele a tóba. Éppen el tudtam kapni a nyelét.

Bevallom, a következő kb. fél-, háromnegyed óra az eddigi horgászélményeim csúcsa volt. A szákolásnál már volt segítségem - szerencsémre -  mert alig fért bele a 7.1 kg-s nyurga ponty.

Végre akkora halat fogtam, amihez már nem kell hazudni - mint ahogy azt a klasszikus pecás fohász  tartja!

Ezt a bejegyzést tényleg már kínomban írom. Adva egy nyavalyás kis lény, agya akkora, hogy elektro-mikroszkóp kéne a meglátásához, de mégis tett bele az ördög, vagy a Jó Isten rosszkedvében annyi észt, hogy - embert, állatot egyaránt -  megfutamodásra tud kényszeríteni.

Állítólag fantasztikusan érzékeli a széndioxidot - tehát az élőlényeket -  a repülését pedig a mérnökök tanulmányozzák, mert csak álom, hogy a helikopterek is le tudják majd egyszer utánozni. Szóval egy tökéletes kis terminátor. Azt is tudom, hogy lárva korukban, finom táplálék halaknak, hüllőknek egyaránt,  kifejlődve pedig a madaraknak. Addig nincs is baj, amíg őket eszik. A baj ott kezdődik, amikor ők, bennünket. A kertekbe csak úgy lehet kimenni, ha közben csárdást járunk és hevesen csapkodjuk a lábunkat. Vicces, de fárasztó!

Amikor arra gondolok, hogy ha lövök egy  disznót, azt ki is kell zsigerelni, ahhoz meg le kell szállni a lesről és bele kell merülni a rám váró éhes ártéri szúnyogmasszába - akkor a lövés helyett következik -  a hess innen disznó - szöveg!

Kedves összegyűlt barátaim, ellenségeim - hallod róka koma? - egyszóval mindenki. A mai rendkívüli gyűlés oka az, hogy a múltkori  szavazás története- és eredménye  úgy kiszivárgott, innen, mint a pinty, de hogy ne sértselek meg kedves madárka, inkább úgy, mint ahogy valami politikus nevezetű - sem nem állat, sem nem növény - képződményeknél szokott. Hallod nyárfa? - neked még a szemed sem áll jól!  Nem te susogtad el - persze teljesen véletlenül -  hogy mit döntöttünk a pipás ember ügyében?

Másoktól kell hallanom, hogy kihallgattak bennünket ? Igaz, nem titok, hogy a pipás ember továbbra is teregetheti a magánéletünket - persze az én pikáns dolgaimat leszámítva. Tudjátok az erdőnek, az erdő lakóinak - szóval nekünk., nem csak fülünk van a szépre, a jóra, a csendre és a nyugalomra, hanem szánk is, amivel ki így, ki úgy, a világnak tudja kiáltani az örömét, bánatát.

Ilyet az ember is tud, ugyanis beszélni mindenki tud.  Írni már nehezebb, így mondják emberéknél. Tudom én, amit tudok ! A pipás embernek legutóbb küldtek biztató sorokat, hogy ne dobja el a tollát, mert úgy jár vele, mint a vizslájának dobott bottal. Saját szememmel láttam, hogy milyen meghatódottan szívta legutóbb a pipáját és amikor te, kedves szarvasborjú odasomfordáltál az általa kihordott kukoricához, akkor csak mosolyogva nézte, ahogy telezabálod magad. Máskor legyél visszafogottabb, úgy hallottam sokba van ez neki.

De a szeretet pénzben nem mérhető.

Köszönöm !

Kedves barátaim, sorstársaim!

Köszönöm, hogy a napirendünk fontosságára való tekintettel ilyen szép számmal megjelentetek. Külön köszönet a kissé mozgáskorlátozott fák, bokrok jelenlétének, de érintettségük okán, kérném az ő véleményüket is. Lehet, hogy furcsa nektek, hogy éppen én - a nyúl - lettem a levezető elnök, de az én bőröm van itt a legnagyobb biztonságban, ugyanis  tilalom van rám.

A napirendünk egyetlen pontja, hogy szavazzunk. Tudjátok, jár ide az a pipás ember, az ősz szakállával, a durranó botjával, meg azzal a nálam alig nagyobb kutyájával. Eddig ezzel semmi gondunk. Még azzal sem, hogy olykor-olykor kidurrant közületek olyat, aki tényleg szégyene a fajtájának. de ők is szép karriert futnak be, fényképen pózolnak és valami irományban nekrológos vadásztörténet lesz belőlük. No éppen erről lenne szó, hogy ezt engedhetjük-e. Nektek nyárfáknak kifecsegi a levélsuttogásotokat, ami ugye a levél-titok megsértése. Nektek füzeknek a könnyhullatást, de ír az égről, a szélről, a madarakról, szóval nagyon fecseg a pasi. Túlon-túl belelát  az életünkbe, hiszen itt él közöttünk, már az asszonnyal is csak a rekettyésben merek aktívan örvendezni

Tehát a kérdésem az, hogy mi legyen? Írjon, vagy ne írjon?