A megváltozott éghajlatnak sok negatív hatása lett, flórára, faunára, vízháztartásra egyaránt, köztük nem egy változás  már egyenesen drámai.  Nekem személy szerint ami legjobban hiányzik, az a szép hosszú tavasz, mert az szinte eltűnt, egyik napon még vacogunk és fűtünk, másnap meg egy szál gatyában napozunk. A legutóbbi bejegyzésem óta is "kitört" a tavasz, de azonnal átadta a helyét a kora nyárnak. Meleg -rekordok dőlnek meg sorban, a kórházak sem győzik a szívbetegek ellátását.

Néhány napja még a belvízzel küszködtek a gazdák, ma már a szárazságra panaszkodnak. A vetőgépek porfelhőt verve szórják a magot a szikkadt talajba. 

Az eddig bujkáló vaddisznók is "előkerültek", keresik az elvetett magokat. A vadászokból is csősz lesz ilyenkor, mert a vetések őrzésére megy az energia. A vadkár okozói - nyilván a - a vadak. Ez még nem egy okosság, de tény. A földtulajdonosok szeretnék "sterilen" használni a földjüket, ezért szegény vad lett az első számú közellenség. Miután a gazdák hangja erősebb, mint azoké. akik azt mondják, hogy a a vadnak is joga van az élethez - így a zöld ruhás bábszerv úgy döntött, hogy engedélyezi a szarvasok lövését ápr. 1-től. Konkrétan a tavalyi borjúkat lehet lőni. Ajaj!  Itt a baj, mert itt már sok a hibaforrás, amiknek csak egy része véletlen. 

Szóval itt a tavasz és annak rémes velejárója, a vadkárelhárítás.

A vadászatok üteme, azaz gyakorisága olyan, hogy a leírásra váró történetek egymás sarkát tapossák, egyik előzi a másikat, avagy fordítva, ahogy éppen az emlékeimből előhúzom őket. Ez az esemény is, amit most írok, már három napos, de így legalább egy kicsit letisztult.

Szeles, kicsit áprilist idéző bolondos idő volt, ami azért fontos, mert a vadászembert a szél irányítja. Milyen irányból fúj és ha én ide, vagy oda ülök, jó lesz-e a szelem, vagy sem. Ezen a napon is hezitáltam két les között, azután a megszokott fenyvesbéli lesre ültem, hátha....! Úgy gondoltam, hogy a kabát alá is bebújó hideg szelet, csak a bélelt, de "susogós" kabátommal tudom kivédeni, aminek még lesz szerepe a történetben. A lestől alig harminc méterre van a szóróm, mögötte, jóval hátrébb, a fák takarásában pedig egy dagonya. Ezeknek a távolságoknak csak annyiban lett szerepük, hogy a kabátom susogását - szélcsendben - egy süket disznó is meghallotta volna. Először minden rendben ment, fújt a szél, a pipám füstjét is sodorta a "hátam mögé", szóval jöhetett a disznó. Azután a helyzet kezdett rosszabbodni, a szél elcsendesedett, sokszor szinte megállt, a füstkarikák is a fejem körül keringőztek. Ajjaj, szar a helyzet, állapítottam meg szakszerűen.

Közben a erdő is kezdte magára húzni a sötétet, már csak a fák körvonalai sejlettek, amikor a dagonyában egy fekete test jelent meg. A keresőtávcső "megmondta" az igazságot, egy jókora kan ült a dagonya sarában. Nem lehetett mást tennem, hiszen  az erdőre telepedő sötét, perceken belül, mindent el fog takarni, ha meg mégis előbbre jönne a disznó, egészen  a szóróig, akkor viszont azonnal kiszúrja a hangoskodó kabátom hangját. Döntöttem ! A céltávcsőben megkerestem a homloka közepét és elengedtem a golyót.

Szinte visszaült a sárba, egyet sem mozdulva. Közben, a rám boruló esti sötét azt is jóságosan eltakarta, hogy fülig ér a szám a boldogságtól. Már a zseblámpám fényében örömködtem a szép kannak. 

Na komám, három a magyar igazság!  Kétszer te győztél, most én .

Ahogy az ember memóriája szakadozik, úgy kerül egyre többször használatba, a  - na, hol is hagytam abba? - mondat. Tehát, ott hagytam abba, hogy a Mátrában "alkottam" egy resztelt májat, vadmalacból. Mármint a májából! Erre szívesen vissza-vissza térek, mert  szeretek a sikerben feredőzni.

A "májvacsorát" követő reggelen illetve délelőttön - a jókora cserkelés ellenére sem sikerült muflonokkal találkoznom - csak messziről  - a szemközti hegyoldalban - láttam pár kost. Gábor és Misi  sem volt eredményesebb.

Délután, korábban, már két órakor indultunk, mivel a nekem szánt hely, a Tekeres csúcsán volt, ami "hegymenetben"  majdnem egy óra. Nagyon nem szeretem ezt a keskeny, köves, kanyargós hegyi szerpentint, ahol az egyik oldalon a sziklák meredeznek az ég felé, a másikon pedig - ahol éppen én ültem -  mély szakadék tátong. Hülye ízlése van a muflonnak, hogy ezt szereti. Abban bíztam, hogy már sötét lesz, mire visszaindulunk és akkor nem látom, hogy hová zuhanhatunk.

Nagy megkönnyebbüléssel ültem föl a kényelmes lesre, ami azt jelentette, hogy egy deszkát lehetett háttámasznak feltenni és akkor már sokkal jobban tűrhető a két-három órás ücsörgés, mint a háttámla nélküli itthoni leseimen. Eperke is bekucorodott a les sarkába, nagy naivan azt gondolva, hogy a pipám füstje majd kikerüli. Hát, nem kerülte. Jól nevelt ember lévén, azért dicsérte.

Nem telhetett el fél óránál több, amikor egy csapat muflon közeledett, de valami nem tetszett nekik, mert nem jöttek a szóróig, hanem  megálltak a szemközti hegyoldal bokrainak a takarásában, legalább száz méterre. Lehet, hogy megint egy disznó ólálkodott a környéken, miatta óvatoskodtak.  A csapatban volt egy gyenge bárány is,  úgy döntöttem, meglövöm. A lövés után eliramodott a csapat, köztük a bárány ! Nem akartam hinni a szememnek, de a rálövés helyén talált hasalji szőrszálak bizonyították, hogy alá lőttem. Nem kell mondani, hogy mennyire szarul éreztem magam.

Márt majdnem feladtam a reményt, amikor egy másik csapat jött - nem az előző jött vissza - és ebben is volt egy lőhető bárány, vagy már inkább jerke. A távcsőben jól láttam a becsapódást, de legnagyobb rémületemre - ez a csapat is elvitte magával a bárányt.  Keresgélni kezdtük Eperkével a rálövés helyét, de se vért, se "vágott"szőrt, egyszerűen semmit sem találtunk. Hiába bizonygattam Eperkének, hogy 100%-hogy meglőttem, hitte is meg nem is .Egyetlen támpont volt a csapat menekülési iránya, így elkezdtünk "szemre" keresni. Közben egyre sötétedett, mint ahogy az én életkedvem is.

Azután felhangzott a legszebb szó, ami létezik- Eperke kiabálta, hogy  - "megvan " !

Tanulságos a dolog, mert egy teljesen jó "blatt" lövéssel, még vagy száz métert futott a muflon, miközben egyetlen csepp vér sem volt!

De arra is fény derült, hogy az előzőt miért hibázhattam. Ugyanis kétféle lőszert kevertem össze, így az első lövést nem azzal a lőszerrel tettem, amire a puskám be lett lőve.

Ez az este mindhármunknak szerencsét hozott, a terítéken három muflon és két süldő feküdt.

Úgy búcsúztunk a Tekerestől, hogy jövőre, újra itt !

Ámen !

Visszakanyarodok egy kicsit a hétfőhöz, amikor én, "csak"a rókát lőttem. A vadászbarát szerencsésebb volt és egy süldőcskét sikerült elejtenie, mégpedig fejlövéssel. Tehát a mája ép és szép maradt - vétek lett volna nem megenni. Vittük a májat a szálláshelyünkre, ami nem egy ötcsillagos hotel ugyan, de a konyhájára éppen olyan szabályok vonatkoznak, mint a csícsás rokonokéra. Szóval, nem voltam biztos, hogy ezzel a májjal beengednek a konyhába !

Teljes vadász "pompámban", kezemben egy műanyag vödörrel, benne a májjal, óvatosan kopogtattam a konyha ajtaján. A résnyire nyílt ajtóban megjelent a szakács feje, nyilván nem tudta elképzelni, hogy ki a fene jöhet ilyenkor, amikor az utolsó vendég is elment az étteremből. Az ajtórésből kiszüremkedő fényben engem látott, ami nem lehetett számára valami bizalomgerjesztő.  Gyorsan hadartam a mondókám, nehogy becsukja  az ajtót, hogy én nagyon, de nagyon szépen megkérném, hogy megcsinálhassam barátaimnak a vaddisznó máját, mert annyit meséltem arról, hogy én ezt jól tudom, hogy egyszer - ami most van - bizonyítanom kéne.

Megengedte ! Sőt, amíg én a resztelt májat sütöttem, ő krumplit főzött garnírungnak.  A resztelt máj receptjét megtartom magamnak - mert annyira egyszerű, hogy kitalálható. 

Vacsora közben megjött a hotel tulajdonosa is, aki az összes maradék szaftot  - egy kiló kenyérrel - kitunkolta. Nem akarok kérkedni, de azt mondta, ilyen finomat még nem evett !  A barátok nem dicsértek ugyan, de ettek, mint a sáska !

Az első nap, háromszáz kilométeres utazásának, a délutáni vadászatnak, a simasághoz szokott lábaim hegymászásának, stb. gyors és hosszú alvást kellett volna hoznia. De nem így történt, mert már hajnal négykor felébredtem, de a barátok is. A horkolási verseny győztesét nem lehetett kihirdetni, mert mindenki a másikét tette az első helyre.

A reggeli pirkadat csípősen fogadott bennünket, talán fagyott is egy kicsit. Egy darabig autóban rázódtunk, pedig a Tekeres hegyre vezető út, igazi kocsigyilkos, ezért a házigazda nem is nagyon törekszik, hogy jó autókat használjon ilyen célra. Igazi megkönnyebbülés volt a veserázó autóból kiszállni és gyalog nekivágni a hegyoldalnak. Eleinte ! De a meredeken kapaszkodás közben, amikor a hajnali hűvösség ellenére egyre szaporábban törölgettem az izzadó homlokom, már visszavágytam a sokat szidott autóba. 

Két -három muflonkos csipegetett a les melletti réten, de fiatalok voltak, a csigájuk még éppen csak ívelni kezdtek. Belőlük, majd két-három év múlva lesz lőhető kos. A délelőtt nem is hozott több látnivalót.

A délután már annál többet !

De ne szaladjunk elébe az eseményeknek !

A délelőtti vadászat után csak egy rövid pihenőre volt időnk, mert kettőkor újra nekivágtunk. A forgatókönyv a megszokott volt, autóban rázkódás, azután sorban kiszállás, mindenki ment a kijelölt leshelyre. Én voltam az utolsó "kiszálló", mert egészen a Tekeres hegy tetejéig mentünk Eperkével, a vadőrrel.

A történet szempontjából lehet, hogy nem fontos - viszont a végeredményt illetően elgondolkodtató -  de erre a délutánra nem vittem a pipámat ! Ugyanis a szállásunkon felejtettem !

Hogy ez most szerencsét hozott, vagy sem, majd megírom !

"Hazai" pályán, hónapok is eltelhetnek, míg egy szép kant látok, most meg rögtön kettőt is. Ennél nagyobb bajom sosem legyen, de a puskám nyugton hagyom, nem disznóra jöttem a Mátrába, hanem muflonra. Egy vegyes ivarú mufloncsapat óvatoskodna a szóróra, a Tekeres hegy teteje felől - ahogy távcsövezem őket, jerke és bárány  is van közöttük -  de a két disznó féltékeny a kiszórt kukoricára, ezért a muflonok felé rontanak, nem engedik őket közelebb.

A délutáni fény kezd szürkülni, egyre fogy az idő, de a két disznó nem tágít. Nincs mit tenni - döntöttem - el kell zavarni őket. A kézfejemet "csókolgatva" a szajkó riasztását utánozom, amit elég jól sikerült, mert a disznók elkullognak. Mielőtt  elbíznám magam, hogy jól tudok "szajkóul", lehet, hogy csak jól laktak és egyébként is elmentek volna.

A baj az, hogy a muflonoknak elegük lett a a várakozásból és eltűnnek valamerre, a sziklás hegyoldalban. Pakolászni kezdek a hátizsákomba, amikor egy róka jelenik meg a szórónál. Egy percig sem habozok - a róka itt sem kívánatos, bár fácán csak mutatóban fordul elő, de a veszettség valós veszély - így a rókát annak rendje módja szerint a másvilágra segítem, vadásszon inkább ott.

Muflonra jöttem, róka lett belőle - de ne bánom, mert van még egy teljes napom a vadászatra.

Tehát ennek az írásnak is lesz folytatása !

Mert ugye a kolbász az nem más, mint a disznó, saját magába visszatöltve. A bolti kolbászok és egyéb felvágott félék pedig  nem mások, mint rákkeltő anyagokkal "dúsított", vágóhídi hulladékok. Aki jókat akar enni és azt is szeretné tudni, hogy amit eszik az miből készül, az disznót vág. Ezt azért egy lakótelepi sokemeletesben nem könnyű kivitelezni, de falun még vannak erre begyakorlott böllérek.

Utoljára a Samu disznónk vágására emlékszem, ami kb. hatvanöt évvel ezelőtt történt.  Samu disznó két év alatt pendült föl annyira, hogy "vágásérett " legyen, de közben családtaggá avanzsált, a hajnali halálánál sírt az egész család. Samu is, de ő rövidebben. Arra is jól emlékszem, hogy a gyászt, csak a sok pálinka oldotta valamennyire, de ezt meg Jó Anyám tűrte nehezen, estére mindenki összeveszett mindenkivel. Azt is megjegyeztem, hogy kétféle hurka létezett - no nem úgy, hogy véres, meg májas - hanem az egyik fajta saját magunknak készült a másik meg ment  kóstolónak.  Nagy volt a rokonság és sok a szomszéd, így a sok rizzsel készültből lett a "kóstolós" hurka.

Nos, hatvanöt év után, újra disznóvágásra adtam a fejem. Miután a hajnali bökésnél nem volta jelen, így  a gyilkosság terhe sem nyomja a lelkem. Ami nyom, az a gyomrom, mert a nyaka pecsenyéje megsütve, az maga a gyönyör. Sokat lehet belőle enni, de eleget nem. 

A kolesterin pedig, csak rossz kajától pipiskedik.   

Lehet, hogy a zenekar éppen most, amikor ezeket a sorokat írom - este tízkor -  húzza a "nézését, meg a járást, csípőjének a ringását, stb " nevezetű örökbecsűt, amire a helybéli csárda lovasbálján ropják a táncot, még azok is, akik hét közben fizikoterápián kúráltatták a fájós ízületeiket.  A sokac asszonyokra szokták mondani, hogy halotti porukból is fölkelnek, ha megszólal a kóló. Nos a szekcsői asszonyok sem mennek a szomszédba egy kis "csípőjének a ringásáért" ha zenét hallanak.

Azt hiszem a lovas múltam jogán, ott lenne a helyem, de ugye először is, a múltbéli érdemekkel nem érdemes és nem is szabad kérkedni, ami elmúlt az elmúlt. Tehát nincs olyan, hogy a múlt jogán ! Nekem nem az számít, hogy ki voltam, hanem az, hogy most mi vagyok. Erről meg nem nyilatkozok !

Másodsorban pedig a bál azért van - gondolom -  hogy szórakozzanak az emberek, egyenek-igyanak, táncoljanak...stb. Ezek közül, talán még az evés menne, de az ivás már nem, a tánchoz meg egy alapvető dolog kéne, ez pedig a tánctudás. Nos nekem olyanom pedig nincsen! Ha nem táncol, mert nem tud valaki - mondjuk én -  akkor még maradhatna a beszélgetés - mint alternatív időtöltés -  de aki már próbálta, hogy egy lelkes zenekar ricsaja mellett mit ért a másik szavából, az tudja, hogy semmit. Még akkor sem, ha egymás arcába ordítjuk az okosságokat. Ha ehhez még hozzáteszem hogy a sok lövéstől a bal fülem süket, illetve az egércincogást is, meg a szarvasbőgést is jól hallom, de a két hang közötti tartományt, ahol éppen  az emberi beszéd lakozik - semennyire. .Így érthető ugye, hogy egy  bálban mást sem tudnék, mint gubbasztani.  Ha szólnak hozzám, nem értem, ezért próbálok szájról olvasni - mint a süketnémák -  ami közelről nem nagy öröm, pláne, ha bor és- vagy  pálinkaszag a hordozóanyag.  Ilyenkor, csak bólogatok, mint a hülyegyerek, nagy-nagy odafigyelést mímelve, közben mondogatom, hogy igen, igen, ja, ja, még akkor is, ha éppen olyan szöveget kapok, amire rázni kéne a fejem.

Egyébként pedig majd holnap reggelre kiderül, hogy ki járt jobban!

"- Három puska jobbra, az erdő felé megy és lehajtja az erdőt, ide a nádashoz, a többiek a csatornaparton  kerülnek a nádas bal oldalához. Amikor körbefogtuk, akkor a kutyákkal végighajtjuk. " Valahogy így hangzik el egy jó, egyértelmű eligazítás. De minden jó taktika csak annyit ér, amennyi fácánt hoz a puskacső elé - ez, az előbbi egyet  sem hozott.

Azután a második harmadik hajtás is "üres" volt, de ezen senki sem csodálkozott, mert fél csizmaszárig érő víz borított mindent.Napok óta esett, amit ez a szikes talaj nem bírt elnyelni, csak hordta a hátán. Bevallom, boldogan lábaltam a vizet, a léket kapott előző csizmám már megtelt volna, de ez az új, prímán bírta. Ahogy mondani szokták, ennyi pénzért illik is neki.

A negyedik - egyben utolsó -  hajtás egy olyan részen volt, ahová a talajvíz nem tudott felkapaszkodni. Volt itt nádas, de napraforgós vadföld, meg zsombékos, füves rét - szóval minden, ami kell a fácánnak. Először csak egyesével emelkedtek a kakasok, olyan meredeken, mint ahogy repülők szoktak. Azután egyre nagyobb csapatokban kaptak szárnyra, ráfeküdtek az erős szélre és tornyoztak fel a magasba, sokuk a sörétlövés határa fölé. 

Ez volt ám az igazi sportos vadászat. Aki ilyen magasból le tudott "szólítani" egy-egy kakast, joggal kapott kalapemeléses gratulációt.

Szép vadászat volt !

Istenem, milyen boldogan emelgettem a két libát, súlyukat saccolva, bár az egyiket egy kicsit soknak tartottam. Ahogy utólag belegondolok, esett is, mint egy kődarab. Pláne a "kisebbik" volt gyanús, hogy mitől húzza jobban a kezem, mint a nagyobbik.

Azután a pucolásnál kiderült a turpisság. Kaptam én , ugyanis egy "csodalőszert" a kis huszashoz, azzal a jelszóval, ha már kevesebb benne a sörét, mint a "locsoló" méretűekben, jó "ütős" legyen. Ez egy olyan lőszer - adta a magyarázatot Karcsi - amiben a sörét sokáig a kosárban marad és csak magasan nyílik, szóval jól "terít".

Szegén liba, ezt a sörétrajt egy tételben kapta meg, mert nem volt egyetlen ép pocikája sem, amiben nem lett volna sörét. Jó nagy macera volt a pucolása. Viszont a jelszavam, hogy a vad tiszteletéhez az is hozzá tartozik, hogy vadhúst nem dobunk ki, legföljebb óvatosan rágjuk, nehogy a benne felejtődött sörétekből amalgámtömés, vagy fogtörés legyen.

De innentől kezdve ez már az én szakmám !

A történet szempontjából, helyesebben a rám gyakorolt hatásától teljesen mindegy, hogy hol történt a vadászatom, a lényeg az, hogy megtörtént.  A jó érzésnek, a boldogságnak ugyanis nincs szüksége koordinátákra, helytől, időtől független  lehet. Ha  vadászat által okozott örömről van szó, akkor meg pláne nem kellenek hozzá nagy dolgok, egyszerűen  jó időben, jó helyen kell lenni. És ez a hely - amiről írok - ilyen volt, valahol a Duna-Tisza közén. Legyen ennyi elég, miután a vendéglátóktól nem kértem engedélyt, hogy ezt a helyet "kifecsegjem".

Az asztal simaságú szikes rónaságban az esőzésektől, a belvizektől, egy jókora tó keletkezett, satnya nádassal a szélén, jellegzetes opálos vízzel, ami a vizslának is csak " térdig" ért. Szegény tó, most még vidáman fodrozta a felszínét, mert nem tudta, hogy  a nyár derekára már csak kiégett tómeder lesz.

Jó nagyot kellett gyalogolni az autótól, mert ez a szikes föld nem szereti, ha kerekek tiporják, ragad, tapad, marasztal. A délelőtti  tavaszias idő is kezdett "libázóssá" alakulni, feltámadt a szél és cseperegni kezdett az eső, amit máskor úgy neveznénk, hogy elromlott, de libázásról volt szó, tehát megjavult. Ahol a sötét esőfelhők, az égalján helyet hagytak a lemenő Napnak, ott egy csodálatos vörös csík jelent meg, szinte izzott a látóhatár.  A tó is kivette  részét az esti pompából, mert lelkesen visszatükrözte az égtől kapott színeket, így azután összefolytak egy bíborvörös ölelésben. 

Az estébe hajló szürkület azután egyik libacsapatot hozta a másik után, eleinte magasan, majd egyre közelebb a vízhez, esti leszállóhelyet kerestek.

Itt most tennék egy kis kitérőt. Magyarázni szeretném, hogy az izgalomtól miért reszketett még a lábam is, holott sok libát lőttem már életemben, de az utóbbi tíz évben egyet sem. Ez a kihagyott tíz év elég lett ahhoz, hogy a libahúzást úgy éljem meg, mint annak idején az elsőt,  minden porcikámban remegve.

Amikor egy libacsapat éppen a fejem fölé keveredett, sikerült meglőnöm egyet, majd egy másik csapatból még egyet.

Ennyi szépség, ennyi öröm, ekkora siker - csak Isten ajándéka lehet.

Köszönöm !

Hatvan kilométeres széllökésekkel riogatott az előrejelzés a csütörtöki fácánozásra. Volt is annyi ! Először egy csatorna két oldalán ballagtunk végig, ahol a csizmám a sarat dagasztotta, kalapomat meg a szél akarta ellopni. Amikor éppen a lábam alatt kerestem a kevésbé süllyedő helyeket ( mert a valamikor  márkás csizmámat kikezdte a sok évi vadászat és a cipzár mellett eresztett ) de a szél is vicces kedvében volt, mert a sálamat a szemem elé kanyarította, szóval lépni sem tudtam, de látni sem - persze, hogy éppen ekkor rebbent előlem egy kakas. Esélyem sem volt a lövésre. 

Nem bántam, mert tudtam lesz még esély lövésre, a sálamat meg megoldottam, mert a tarisznyám szíja alá dugtam, ahonnan már nem tudott a szemem elé tekeredni.

Sajnos a lyukas csizmám viszont hálátlanul cserben hagyott, amikor egy nádashoz értünk, hogy úgy mondjam jól belekeveredtünk, mert akár hová néztem, csak vizet láttam. Először még próbálkoztam a nagyobb nádtorzsákra lépni, de amikor már nem csak a cipzárnál folyt be a víz, hanem felülről is, feladtam a küzdelmet és úgy lábaltam a vízben, mintha nyár lenne és a lábam hűtése lenne a legnagyobb élvezet.

A viharos szélben csodálatosan repültek a kakasok, ha vadász olvassa ezt a bejegyzést, akkor az tudja, hogy mit jelent, ha méternél többet kell a madár elé fogni, hogy leessen. Igazi sport volt, még akkor is - vagy éppen azért - és nagyon élveztem, pedig tökig vizes lettem.

A nátha és a hőemelkedés már csak ráadás a remek vadászatért. 

 A váratlan tavaszt idéző meleg és a naptár szerint még jogosan itt lakozó tél - ezen a napon -  összetalálkozott és sárdagasztás lett a vége. Amikor reggel elkezdtük a vadászatot és megbeszéltük, hogy először egy országúthoz közeli  nádasban próbálkozzunk a fácánokkal,  már akkor is két irányba vitte a csizmáimat a kicsit fagyos talaj fölött kiengedett sár.

Ez a fajta talaj, rosszabb, mint a csizmaszárig érő ragadós szántás, igaz dél felé, már abból is lett részem. A szikes talaj hűséges tud lenni a csizmához, ha már egyszer ráragadt, kitart rajta. Sőt, egyre gyarapszik, mígnem akkora nem lesz, mint egy-egy focilabda. Persze ólomból !  Lerúgni nem lehet, csak próbálkozni vele, de akkor meg az ember lába akar tőből kiszakadni.

Azért érdemes volt a nádasig elvergődni - no nem azért, mert fácán lett volna benne - hanem, mert a nádasra  fagyott éjszakai ködös pára - a szél mozgásától  - gyönyörű szép üveghangokat hallatva pergett le, a fagyos súlytól szabadult nádszálak pedig mintha felsóhajtottak volna az örömtől.  Muzsikált a nádas !

Ennek a napnak ez volt a legszebb ajándéka. De a csizmáimra ragadt sarat is nagy élmény volt lemosni.

Semmit sem lőttem, mégis szép napom volt ! Illetve fárasztó.

A harag rossz tanácsadó - szól az intelem, írás témájában meg egyenesen veszélyes, mert a másik szlogen szerint, a kilőtt nyíl és a kiejtett ( leírt) szó, nem vonható vissza. Bánja a kórság, legyen aminek lennie kell, de akkor is elmondom a véleményem, erről az "állatmentő" nevezetű valakikről.

A hír teljesen friss, TV-ben is látható volt, amikor egy városkában ( szándékosan nem nevesítem ) - két őz és egy szarvas szaladgált össze-vissza, mígnem az őzeket az állatvédők valami udvarba kergették, ahol a szerencsétlenek addig rohantak fejjel egy  kerítésbe, amíg el nem pusztultak. Érdekes, a szarvas - talán mérete miatta - már nem jöhetett számításba, mint "megmentett" vad, így ő szépen visszasétált az erdőbe.

 Ez a történet hasonlít arra, amikor a Gemenci árvíznél is megjelentek ezek az önkéntes jótékonykodók, hogy ladikból mentsék az áradásból - egyébként jó irányba menekülő - őzeket. Ott meg az lett a vége - amíg az erdészek el nem zavarták őket - hogy a vadak visszafordultak és  egyenesen a halálba úsztak.

Kérdeném, hogy miért kellett ezeket az őzeket terelgetni? Ha senki nem riasztja őket, teljesen biztos, hogy maguktól is kitaláltak volna, ebből a nem túl nagy városkából. Mint ahogy az a két vaddisznó is ki tudott menekülni a Pesti belvárosból.

Elmondanám, hogy a szakértelmet semmiféle álságos, civil tudatlanság és lelkesedés nem pótolja, sőt annál veszélyesebb. Még a végére is "elsütnék" egy éppen ide passzoló mondást, miszerint a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A két őznek bizonyára !

Amikor begördülünk a találkozási helyre - ami egyben a terítékek helye is lehetett, mert egy nagy négyszög alak volt fenyőből kirakva, a sarkokon előre elkészített fáklyákkal, mint ahogy sokszereplős nagy terítékeknél szokás - már gyanús volt a dolog ! l Sok ember várt bennünket, hajtók, kutyák, szép számmal. Hűha - ezek azt hiszik, hogy ezt  nagy négyszöget akarjuk majd fácánnal telelőni? - vetődött fel bennünk az óvatos kérdés. Itt valami félreértés lehet, mert eddigi vadászataink során, csak egy vadőr jött, vagy a feleségével, vagy a kutyájával - olykor mindkettővel.

Az eligazításnál azután megtudtuk, hogy a vadföldeket fogják meghajtani, mert igazából ők is szeretnék tudni, hogy az ónos esőtől letarolt helyeken, maradtak-e fácánok.  Hamar rájöttünk, hogy nem maradtak. de az is kiderült, hogy egyre közelebb vadászunk a fácántelephez, amikor meg már a telep hálóit és a benne szaladgáló fácánokat is láttuk, befejezettnek tekintettük a vadászatot.

Ez a vadászat a múlt héten történt, de a mai nap gyógyír volt a lelkünkre, mert egy igazi - egy hajtós egy kutyás -  bokrászásban volt részünk. Bokortól bokorig, nádastól nádasig gyalogoltunk és az élénk, majdnem viharos szélben remekül kelő vadfácánokat lőttük - mondhatom szép sikerrel. A két hely -  az előző heti és a mai - szomszédos, de a különbség fényévnyi. Ez a mai volt az IGAZI vadászat. Fárasztó és eredményes.

Csak gratulálni tudok a házigazdának.

A múlt heti ónos eső, a gyenge bokrokat, de még az erős fákat is földig hajlította. Úgy jártak a büszke fák - akik már kezdték elfeledni, hogy a földből jöttek, annak szülöttei - ahogy a hálátlan gyermekek  is hamar feledik a az őket felnevelő szülőket, mert csak felfelé törekszenek, ahogy divatosan mondjuk, karrierjüket építik.

A nagy súly alatt az  erősebb fák kitartottak, a gyengébbek derékba törtek. Az esőt követő napsütésben az ágakra fonódott jégpáncél olvadozni kezdett, amitől ragyogás és csillogás töltötte be az erdőt, a legszebb gyémánt sem tud úgy csillogni, mint ahogy a fák tették.

Alig két nap alatt, az erdő levetette jégből készült bilincsét, a fák kezdték derekukat kiegyenesíteni, de sokan közülük törötten haldokoltak. "Kedvenc" erdőmben is nagy kárt okozott az ónos eső, a fenyők ágait több mázsányi jég és hó húzta lefelé, aminek törés lett a vége. Úgy nézett ki az erdő, mintha bombatalálat érte volna.

A havas tájhoz fehér álcaruha illik, be is öltöztem fehérbe, miközben jót szórakoztam azon, hogy a szakmám fehér "munkaruháját" és a vadászatot milyen szépen összehoztam.  A keményre fagyott jeges erdei ösvényen reménytelen volt halkan menni, nem is próbáltam, mert igazából csak a nyomokat akartam megnézni, van-e friss nyom, vagy kimenekültek a szarvasok a töredező erdőből.

Még csak kora délután volt, amikor a lesre felmásztam, kényelmesen elhelyezkedtem, még a lábam is felraktam az ülés deszkájára. Miközben a pipám füstjét eregettem, a lelkemre valami nagy béke szállt, mert megértettem, hogy az élet gondjaiban, bajaiban, nem szabad megtörni, annak súlya alatt megrogyni, mert minden baj után, majd valami jobb jön, mint ahogy itt az erdőben, az ónos eső után, az olvadást hozó napfény jött.

Figyelj, cimbora - hallottad a jó hírt? A kétlábúnak le kell szednie a láncot a haverokról. Macska legyek, ha megértem, hogy egyáltalán miért kellett láncra kötni bennünket ?

Nekünk szerencsénk volt, de nem lehet minden magunkfajtának vadász a gazdája,  Egy rövid láncon rohangálni kőrbe-kőrbe méltatlan hozzánk - amikor éppen a szeretett gazdától vagyunk távol, amikor az alig egy-két méteres lánctól, a betörő nadrágját sem tudjuk kicakkozni, amikor nyáron a Nap süt szét bennünket, télen meg az összetákolt kutyaólban didergünk - kérdem én, akkor minek tart bennünket a gazda.

Mi már több mint tízezer éve a kétlábúak mellett vagyunk, a kölcsönös segítés jegyében - de ez nagyon elromlott. Ez a kétlábú állandóan főnök akar lenni, néha még azt is megmondja, mikor ugathatunk, mikor nem. Honnan tudjam, hogy a kerítésen sétálgató undormányos macskára miért nem ugathatok - miért kell ezért seprűt vágni hozzám és olyan csúnyákat mondani?

Kíváncsi vagyok, hány rabláncos haver lesz elengedve. ha meg el lesz, hol fog kikötni ? Amikor adót vetettek ki ránk, sokan kerültek utcára. Most lesz a második migráció - hogy divatos szóval éljek . Főleg azokkal mi lesz, akik már csak egyetlen reakciót ismernek - mert az idegrendszerüket elvitte a rablánc - a harapást ! Sajnálom őket, mert sosem voltak szabadok -nem tudják mi a szeretet.Szerintem aki eddig rab volt, lélekben már az is marad. Talán majd a következő nemzedék tud élni a szabadságával.

Az ember meg csak akkor tartson bennünket, ha méltó társunk tud lenni !

Öregcsákónak, helyileg !

Azzé, mert olyan régi vagy, hogy mamutot is lőttél má' , nem kéne arcoskodnod. Jól nyissad ki az agyad, mert  belémondom a frankót, de csak eccer, mer az én fejemben sincs indigó, nix másolat - világos? Mit vakersz te öcsém a lődözésről? Hogy nem lehet mindenre? Mér nem?  Ki tilcsa?  Az az etika nevű nyalóka, meg húzzon el a retkesbe. Ne mán, hogy a puska húzza el a ravaszt!

Mi az, hogy balesetveszély? Tudod az mi?  Konkrétan bemondom ! Amikor majd jó belelövök az izgága seggedbe. Az a balesetveszély. Nekem nincs lővasam, csak úgy titkosítva - probléma esetére. De ha egyszer kiviszem, akkor lövés lesz mindenbe. Ha vadászat, vagy minek hívod, akkor ott csorogjon a vér - mer attól lesz izgi. 

Nekem fődek vannak, de semmi robot, meg göröngy hasogatás, azt csinálják az okájés kulákok, én agyilag vagyok menő, ami látszólag kirívó.

Kagylózz öreg, a szabályoktól, vagy mifenéktől, bélmenésem van, egyenesen a témakőrre. A szabály, az én vagyok - hogy okosságom fitogtassam .Vegyé' be valami lohasztót, oszt aludd ki magad, mert az mán biztos, hogy tevőleges nyálverésed baromira felcseszte az idegemet.

Ma mán nem az van, ami vót - amiről rinyálsz -  itten mán szabadon lehet vérügyileg kibontakozni. 

A pipádat meg dugjad fel a seggedbe, ha mán olyan sokat vakersz róla.

Figyelj nagyarc!  A felvételemet meg postailag beadtam ! Jobb lesz, ha ledumálod a többi rablóval, hogy ződ legyen az utam, ' mert  - jobb ha tudod - kívülről károsabb tudok lenni, mint belülről.

 Nyald a fülem, tisztelettel: vadászjelölék.

Kedves fiatal Vadásztársam !

Még bennem van a délelőtti fácánozás szépsége - amit a kevéske hó, az arcot, fület pirosító, egészséges hideg okozott, de nem tagadom, az is öröm, hogy vadászat-vezetőként, egy balesetmentes vadászat után köszönhettem meg  mindezt nektek - neked is.

Holott nem érdemelted!

Egy faluban - mint a miénk is - az emberek egymásra vannak, lennének  utalva,  a kis közösségek jelenléte létfontosságú, legyen az a vasárnapi misére menők közös hite, de mondhatnám a vadásztársaságot is, ahol pedig a társasági forma szabályai - patetikusan - etikája az összetartó erő. Miután én már akkor vadásztam, amikor te még meg sem születtél - így épp elég olyan vadászatot láthattam, ahol a nagy-fejesek,  pártfőnökök, helyi kiskirályok, stb - volt belőlük rengeteg -  úgy rúgták föl a vadászat szabályait, ahogy azt kedvük tartotta. A lényeg az volt, hogy szóljon a puska, a vadnak nem volt tisztelete, de a szerencsétlen vadászatvezetőnek sem, mert "ugyan nekem ne beszéljen ez a kis pöcs" - mondták, vagy gondolták és szartak az etikára. Illetve azt sem tudták, hogy mi az. Ha a szabály nem vonatkozott rájuk, akkor az etika meg mi francot akar.

Azt reméltem, hogy ez a korszak lezárult, új vadásznemzedék nőtt föl, akiknek a vadászetikát már oktatták - vizsgáztatok is belőle. Fiatal barátom ! A tinta jószerével még meg sem száradt a sikeres vizsgádat igazoló papírosodon, de te vetted magadnak a bátorságot, hogy  - fácánozás közben - disznóra lőjél. Kérdem én, tudtad te, hogy merre vannak a többiek? Tudtad te, hogy fagyos talajon könnyen gurulatot kaphat a sörét? Tudtad te, hogy söréttel tilos nagyvadra lőni?

Ha tudtad és ezt tetted, az a baj, ha nem tudtad, akkor meg az!

Szavaim jó szándékúak, így azokat baráti intelemnek vegyed, ne bántásnak. Egy vadász- társaságban nincsenek kisemberek, meg nagy emberek - éppen ez az egyetlen szép ebben a formációban -  hanem egy közös etikai norma szerint, mindenki egyenlő benne, tehát  a szabályok rád is és rám is, meg mindenkire - egyformán érvényesek.

Annak meg külön örülök, hogy a disznó sértetlenül nyargalt át mellettem.

Vadásztársi üdvözlettel:  a vadászat vezetője.

Utóirat. Levelem tartalma, egy kitalált történet - mondhatni fikció -  szereplői nem valós személyek, ha valaki mégis magára ismerne, az csak a véletlen műve lehet !

Ezen a napon, "sokszereplős" vadászat volt - az Alföldön -  14 puskával és kétszer ennyi hajtóval. Erre a részre kellett is ennyi ember, mert hosszú- és széles nádasból kellett "kitaposni" a kakasokat. Sok ember mozgatása nem egyszerű - belátom, lassan állt fel a hajtósor, megküzdöttek a terepjárók a leállókkal, ahogy az egyik vadász mondta, tiszta "nyíhelődés" ez a vadászat. Ez egy új magyar szó, lehet, hogy a nyűglődés és a cígelés házasságából született torz- szülemény, de találó.  Sajnos - miután ácsorogni akaró vadászokat fuvaroztam - én is a leállók sorsára jutottam, azaz fáztam és unatkoztam.

Ez az, amit nagyon nem szeretek.Ez látszott is a teljesítményemen. Amikor már reszketősre fáztam  - jött egy kakas, amire derékból kellett volna lendülnöm, de a hidegtől bekötött derekam nem akart fordulni  -így bizony lemaradtam a lövéssel, még a farktolla sem rebbent a madárnak.

Ekkor ahhoz a módszerhez folyamodtam amit a lesen szoktam csinálni, ha fázok. Egyhelyben tornázok. Ekkor már a többi kakas jötte nem ért készületlenül,  estek szépen.

Ha az eredményt nézem, nem panaszkodhatok, ha az egész nap lassú folyását, a sok üresjáratot, akkor én sem találok jobb szót rá, mint az újonnan tanult kifejezést - "nyíhelődés" volt ez a javából.

Amikor ezeket a sorokat írom, már fakul a délután, lassan a múltba gördül az év, a holnap meghozza az új év, új vágyait, reményeit..

Mindenkinek Boldog Új Évet kívánok !

Az alföldi vadászatokon is a gyaloglásé a fő szerep, mert a fácános helyek sörétlövésnyire vannak egymástól, de az itteni - majdnem azt mondtam, hogy az én - vadászterületemen is a lábaké a fő szerep. A helybéli apróvadazás annyiból áll, hogy valamelyik patakvölgyön elindulunk, amikor meg elfáradunk, visszafordulunk. Ha esik vad, ha nem. Az elállók kocsival mennek előre, de erre a posztra  - a túlsúlyosokon kívül - elég nehéz vállalkozót találni, mert unalmas dolog egy helyben állni és várni. Jó lábú embernek büntetés.

A tegnapi vadászat is ilyen forgatókönyv szerint folyt, folydogált, több-kevesebb - de inkább kevesebb sikerrel. A ködös időben a vadnak sincs kedve repülni, szinte csak a kutya, vagy a vadász lába alól rebbennek.

Ennyit a vadászatról, de most egy kicsit másról.

Előre bocsátom, karácsonyi ajándéknak veszem a dolgot.  A területen közlekedésről lenne szó. Amikor autóba, illetve autóra kéne szállni, mert más részre kell eljutni - ahová gyalog is lehetne, de kocsival kényelmesebb. Ilyenkor általában az érvényesül - ami szerintem nem érdem - hogy a túlsúlyosak ülnek az autóba, a soványabbak meg akárhová. Kérdem én, miért jelent a nagy pocak előnyt és kíméletet. Szegény duci, nehogy már fogyjon? A normál súlyú meg - legyen akárhány éves - gyalogoljon? Miután a  "fürge lábúak" csapatába kerültem, mert ehhez ragaszkodtam is -  persze könnyű nekem, mert titánból van a csípő ízületem -  ezért az idei karácsonyom legszebb ajándékát kaptam.

Az elismerést ! Gyalogolhattam !

Karácsonykor nincs vadászat, nem tiltja senki, de csak elvetemült ember fog ilyenkor puskát. De valamit azért  fogni kell - hogy átkössek - ez pedig legyen a fakanál.

Kedves hölgyek urak, most a töltött dagadó receptje következik - amit persze én készítek minden évben és soha nem egyformán, mert nem kottából készítem, hanem a pillanatnyi ötlettől vezérelve, mondhatni improvizálva -az idén egy új fantázia névvel felcímkézve. Dagadó "feledékeny" módra.

Először is, a hús felszúrása történik amit a hentes szokott csinálni, de nekem biztosan, hogy utoljára, mert jól kilyukasztotta. Tehát az első fázisban ( miután a hústűket nem találtam - első feledékenység -  varrni kezdtem. Mire is jó egy orvosi előélet? A vastag fonalat a vékony tűfok nehezen veszi be, amitől az ünnepi hangulat kezd káromkodásba hajlani, de végül a húsom szépen megoperálva, szabályosan varrva fekszik előttem.

Eközben a tölteléket készítem. Csirkemáj, tejbe áztatott zsemle, aminek a külső valamije olyan, mint a műanyag, még a tej sem "oldja",( és ezt árulják emberi fogyasztásra) tojás, főve is, nyersen is, petrezselyem - amit masszává gyúrok ( kicsit gusztustalan) és a "sűrítéséhez" zsemlemorzsát szórok. Illetve csak szórnék - második feledékenység - ha nem felejtettem volna el, hogy a spejzban hol található, az rohadt zsemlemorzsa, csak valami panírmorzsát találok. Ki hitte volna, hogy átkeresztelték szegény morzsát?  Viszont találtam helyette keksz őrleményt. Ha ló nincs, szamár is jó és szórtam az keksz-port a masszába, ugyan némi kétséggel, hogy miként fog összesimulni az édes a sóssal.

Nem dicsekvésként mondom, de nagyon jól kijönnek egymással.

Szóval a feledékenységem egy új ízt hozott a Karácsonyi asztalra.

De már nagyon várom hogy újra puskát fogjak a kezembe !

A Szekcsői Halla -hegy, nem más, mint egy jókora löszdomb, de kis falunak a kis hegy is nagy. Egyik lábát a Leánka  patak mossa, ingoványos nádasokat táplálva, ahol még a vaddisznó is cuppogva lépked. A hegyoldalban akácos erdő tengeti életét, imitt-amott kopottan, mert a szebb példányok, a közeli utca lakói kályháiban végezték az életüket.

A hegy másik - Nyugati - oldalában valamikor szép szőlősorok kapaszkodtak félútig, ahonnan már a meredekebb rész következik,  teljesen elvadult bodzással, egymásra dőlt és összefonódott  égerbokrokkal. A szőlők gazdátlanok maradtak, azok is elvadultak, mára már csak egy kunyhó maradványa emlékeztet arra, hogy valamikor ide dolgozni, kapálni, szüretelni jártak az emberek. A kunyhó csak azért maradt talpon, mert a borostyán összetartja. Messziről olyan ez, mint egy szép zöld kucsma. Így is beszél róla a nép - a kucsmás ház.

A vasárnapi fácánvadászat alkalmával - hogy miképpen tettem nem tudom - de valahogy bekeveredtem a hegyoldalba, a nedves avaron estem-keltem, de azután egy vadváltón elég jól tudtam "oldalazni". Már szó nem volt arról, hogy fácánt lőjek, csak az volt a célom, hogy nagy esés nélkül valahogy kivergődjek innen.  Éppen egy rókakotorék mellett álltam, próbáltam a zihálásom csendesíteni, amikor mint egy vörös suhanás, róka rohant a völgy felé, mentette az irháját a tetőn ballagó vadászok elől. Azt nem sejthette a tyúktolvaj, hogy ezen, a majdnem járhatatlan helyen, éppen az én puskám fogja várni.

Lehet rókát golyós puskával messziről elejteni, de nekem az az igazi, amikor hajtásban adódik ilyen lehetőség.

Figyelj Vahur, itt valami nem stimmel a gazdánál. Tegnap is majdnem egy órát ugattam neki, mire  megjelent a vacsoránkkal, de a vacsora utáni séta is rövid volt, mert sietett. Ha nincs nála puska, hová siethetett?  Milyen viselkedés ez - kérdem én Tőled?  Mi a fene történhetett, amitől ekkor a felfordulás, az ő óljukban?  Jönnek mennek, de nem úgy mint régen, hanem össze vissza, nem győzök fülelni - mert azért elárulom neked, hogy csak a gazda hiszi azt, hogy süket vagyok. - hogy most éppen megjöttek, vagy elmentek. 

Valami azért rémlik nekem - Vahur - mert tíz téllel és nyárral ezelőtt éppen ilyen felfordulás v olt  náluk, azután egyszer csak hoztak egy kis kétlábút, aki olyan picike volt, mint te és akinek nagyon finom szaga volt, bár nem nagyon engedték, hogy szagolgassam. Akkor azt mondta a gazda, hogy ez az ő unokája.  

Nekem nagyon gyanús, hogy most is valami hasonló történhetett, mert azt nagyon  jól érzem, hogy a gazda örül. Tudod, az örömnek finom szaga van - azt szeretem.

Ne legyen Berci a nevem, ha nem egy újabb kis kétlábú született kisgazdáéknál. Akkor most a gazda még egyszer nagyapa lett?

Alig várom, hogy megszagolhassam !

Basszus, ezek már megint itt vannak - sóhajtott fel az egyik vendéglátó vadász a begördülő rendőrautó láttán. A hangjába és őrnagyi mivoltába szerelmes yard-csaj, először is szoros gyűrűbe rendezett bennünket maga köré, nehogy értékes mondandója egyetlen foszlánya is elvesszen a ködös párába. Bejelentette, hogy szondázás és irat ellenőrzés következik. Mindenkinek - értik - mindenkinek, például annak a feleségnek is, aki csak kísérte a férjét.

Az rendben van, hogy vadászat előtt nem lehet inni. Az is rendben van, hogy a vadászati dokumentációknak nálunk kell lenni, de hogy miért volt szükség a várható vadászai jogszabály módosításainak ismertetésére - a vadászatra szánt időt rabolva -azt senki sem értette. Volt ugyan javaslat  - bár csak halkan, mert a hölgy a humort valahol egyszer elveszhette -  hogy a vizslákat sem ártana leszondáztatni.

Azért előnye is volt, a közel egy  egyórás csesztetésnek - a köd kezdett oszladozni - ami jót tett a fácánok repülési kedvének - így a teríték már feledtette a reggeli bosszússágot. A kicsivel több mint kétszáz fácán jót mutatott a terítéken.

Az írásaimmal futok az események után, miután azok gyorsabban peregnek, mint ahogy azokat papírra tudnám vetni.. Ez így persze már nem igaz, mert a papírra írás - nagy bánatomra - kiment a divatból. Verem már a klaviatúrát én is, de hogy valami kis lázadás legyen a dologban, csak két újjal. A maradék nyolccal meg a betűket keresem. Így van ez, ha a kőkor és az újkor összetalálkozik.

Vissza a tegnapelőttre. Azon kívül, hogy a szarvasok a közelemben csörtettek, egy kis bakgida pedig a les alatt baktatott el - semmi más nem történt.  De ez így, ebben a formába nem igaz, mert valami csodát varázsolt elém-fölém a csillagos égbolt.  A sötétbe merülő fák koronája fölött felcsillant a göncölszekér hét csillaga, kissé görbe rúdjával éppen a szomszéd falu felé mutatva.  A többi csillag sem akart halványabb lenni a göncölszekérnél,  ezért parádés csillogásba kezdtek és mint egy karácsonyfán felgyúló égők, adventi hangulatot árasztottak az erdőre és a lesen ücsörgő pipázós vadászra.  A hátsó kerekek vonalát szemmel ötször rámértem és a Sarkcsillagot is megtaláltam, mint régi barátot örömmel üdvözöltem. A csillagok bűvöletéből a bika gyenge bőgése hozott vissza a valóságba, pedig nagyon jól éreztem magam az ábrándozásban.

  Az éjszaka csendjét, a csillagok ragyogását a lelkembe zártam, ezen a napon ez volt a vadászzsákmányom !

A tegnapi nap, a fácánozás napja volt. Erről túl sokat nem lehet beszélni - bár nincs két egyforma eset, vagy lövés - de ez csak nekünk jelent változatosságot, leírva unalmas. De az aranyköpések  - már amelyik szalonképes - bizony nyilvánosságért kiáltanak. Egyet elmondanék.

Ahogy írtam, a szerencse forgandó, de a tegnapi napon, Fortuna leginkább felém mutatta jóságos arcát. Éltem is a lehetőséggel, önfeledten puskáztam a madarakat. Zárójelben megjegyzem - meg az értehetőség kedvéért is - hogy ezekért a madarakért, még ha barátságos árat is, de fizetni kell.

Ekkor szólalt meg a mellettem álló barát: "Csabám, az nem számít, hogy mennyibe kerül, a lényeg, hogy jól érezd magad"!

Hogyan is énekelte Máthé Péter, ..."azért vannak a jó barátok...." stb. Én még tudnék hozzáfűzni ezt, meg azt !

A disznók érzékszervéről. az előző bejegyzésben taglalt hatodik, vagy tán már hetedik érzékről már írtam, de magát a történetet, amitől ezt a megállapítást tettem, majd most fogom  elővezetni.

Röviden az előzmények. Ezt a disznót - "akiről" a történet szól - már a les előtti tisztásra szoktattam, mert ott üzemel a szóróm. Szarvasok is járják a helyet, szóval van forgalom. A rétet úgy szövik át a csapások,  mint egy sáros pókháló, minden irányból jönnek és a szórómhoz vezetnek. Reményteljes hely - ahogy mondani szoktuk - biztos jön is vad, csak ki kell seggelni.

De a vadászatban sosincs biztos dolog - még szerencse, mert akkor már nem lenne élő vad - a mi biztos sem biztos - mert sok dolognak kell összejönnie, hogy a fegyver elsülhessen.

Ezen az ominózus napon, - ezen a helyen ritka dolog - még a szelem is jó volt, de a biztonság kedvéért a pipám sem gyújtottam meg, pedig annyira jól esett volna, hogy még a nyál is összeszaladt a számban, amikor a hátizsákomba lapuló pipámra gondoltam. A sötétedéssel együtt, egy kis motoszkálásféle óvatos zajt hallottam a les jobb oldala felől. Éppen csak a fejemet tudtam ebbe az irányba fordítani, a fegyvert sem mozdítva, annyira közel jött ki a disznó. Az alkony utolsó perceit élte, már a sötétség volt inkább az úr,  fegyverlámpa nem volt nálam ( nem szeretem), így izgalmassá vált, hogy ki ér hamarabb a szóróra, a disznó-e, vagy a teljes sötétség. Ettől viszont olyan heves szívdobogás vett rajtam erőt, - amit lehet akár vadászláznak is nevezni -  hogy azt hittem leesek a lesről. Tudtam, ha a disznó eléri a szórót, már nem tudok rálőni, mert beleolvad a sötétbe, szóval meg kell próbálnom "félúton".

Olyan lassan és óvatosan emeltem a fegyverem, ahogy csak lehetett, hangtalan volt a manőverem, a disznó mégis elugrott. Csak arra tudok gondolni, hogy a szívdobogásomat hallotta meg.

Nos, ezt mondtam hatodik, vagy hetedik érzéknek.

Csak egy lefekvés előtti kis meditálás kerül most ide, ami egyébként utalás az előző bejegyzésre - emlékeztetőül -  amiben a hatodik érzékemmel kérkedek, hogy ha - és amennyiben nekem van hatodikom,( ha van) akkor mennyi lehet egy disznónak? Szinte hallani vélem a baráti kórust, hogy több van neki ! De az a kérdés is felmerült már bennem, hogy mennyi esze lehet egy disznónak? Erre is hallom a kórust, hogy több van ebből is neki !

Mert vadászni sem okosan kell rá, hanem kitartóan. A disznó eszével nem lehet gondolkodni, azt a kérdést feltenni, hogy mit tennék, merre és mikor mennék, ha disznó lennék?  Vagy csak a kiszámíthatatlanságuk miatt vélem okosnak őket? Akkor viszont egy kiszámíthatatlan ember is okos? Mint egy disznó?

Adtam itt magas labdát eleget, miközben a disznók meg  jót szórakoznak a vadászon. Konkrétan rajtam és most egy méretes  kan formájában. Már háromszor találkoztunk, de mindegyik alkalommal ő nyert.

Egy biztos!  Disznót csak úgy lehet lőni, ha nagyot hibázik. Ahhoz viszont sokat kell kijárni, mert ugye a nagy számok törvénye nem a disznóknak kedveznek. De a vadász fenekének sem.

Majd folytatom !

Nem tudom, hogy a "kisördög" súgta-e, vagy csak valami hatodik érzék - felváltva bár, de mindkettőnek birtokában vagyok - hogy egy szép és eredménye fácánvadászat után, még esti lesre is  kimenjek. Praktikus okok is közrejátszottak, mint például a tele Hold, meg az öltözékem, ugyanis csak egy jéger gatyát kellett a nadrágom alá passzítani és a sörétest a golyósra kicserélni és máris indulhattam. Az meg végképp a döntő érv volt, hogy a pipámat is szívesebben szívom a lesen, mint a vadászszobámban. 

Jól döntöttem ! Még csak a les felé ballagtam, amikor a nyiladékban szarvasokat vettem észre. Ez nem lett volna baj, de a vezértehén is észrevett, pedig olyan gyorsan hasra vágtam magam, amilyen gyorsan csak lehet, egy kiadós gyaloglás után. Hogy ne szépítsem, mint egy nyugdíjas lajhár.

Aztán a tehén úgy döntött, hogy elviszi a csapatát, sorjáztak az ünők, borjak, fiatal bikák, ahogy számoltam őket, legalább tizenegyen voltak. Amikor elvonult a csapat, és letöröltem magamról a sarat, felültem a lesre.

Pipaszívásnyi idő ( ez egy újszerű időmeghatározás ) sem telt el, amikor egy bika kezdett bőgni a közelemben. Bár nem ritka az ilyen - utóbőgésnek hívjuk -hallottam is már sokszor, de mégis újra és újra elvarázsol.

A kerek Holdat felhők kezdték takarni, ráborult az este a völgyre, amilyen csendben csak tudtam, "elszöktem", hogy semmit ne zavarjak meg.

Igaza volt a "kisördögnek" amikor a kimenetelt súgta.

A kelő Hold, hosszú árnyékkal ajándékozta meg a halastó bokrait, hadd örüljenek. Nézd már szomszéd - szólt a levedlett kökény - mekkorák lettünk, majdnem addig ér az árnyékunk, ahol az az emberke ül a vadászszékén.

Azután ahogy a félig kitelt Hold emelkedni kezdett, a bokrok öröme is csökkent, szépen maguk alá simult az árnyékuk, oda lett az önbizalom. Valahogy úgy, ahogy azoknál az embereknél, akiknek az árnyéka nagyobb, mint a valós értéke.

A vadászszéken ücsörgés nem a legkényelmesebb, ha felhúzom a térdem, zsibbadok, ha kinyújtom, billegek. Már éppen feladni akartam ezt a kinyújt-behúz kínlódást, amikor a halastóból csigákat, vagy kagylókat ropogtató disznók zaját hozta felém a szél, amitől minden bajom szertefoszlott, adrenalin jött helyette. Biztatni szerettem volna a Holdat, hogy gyorsabban emelkedjen és tüntesse el azt a fránya árnyékot, mert ha ott jön ki a disznó, nem fogom látni. Hála Istennek,a disznó nem kapkodta el, vagy fél óra is eltelhetett - bár az időérzékem ilyenkor cserbenhagy -  mire kimerészkedett a kukorica tarlóra. Addigra már a fejem fölé kapaszkodott Hold is kitett magáért, nem jelentett gondot a disznó megcélzása. 

Ahogy mondani szoktuk, a vadászat élvezeti része a lövésig tart - utána már a munka következik.

Másnapra meg a derékfájás!

Segíts testvér, nem tudok kapaszkodni, el fog sodorni a szél, nincs erőm, elveszett, elfogytam, kiszáradtam, haldoklom. Pedig milyen jól indult. Szinte robbanásszerűen jöttem a világra, anyám volt ez a csodás szilfa, apám volt  a Napsugár,  ölelkezésükből jöttem a világra. Amíg fiatal voltam és harsány zöld, addig éreztem, hogy bennem egyesül az erejük, apám fényéből anyámat tápláltam, hogy azután az emberek javára leheljünk élhető levegőt, ha már összeszennyezték. 

Nem értem, most miért kell anyámról lehullanom.Éreztem én, hogy elfáradt egy kicsit, mondta is, hogy szeretne aludni tavaszig. Apám fénye is olyan furcsa irányból és bágyadtan jön mostanában, amitől megszűnt bennem az éltető nedvek áramlása. Biztos ettől sárgultam be és fáradtak el a kapaszkodóim.

  Nagyon szeretem a szüleimet, de ha nem kellek nekik, akkor én is lehullok. Sokan vannak már odalent, ahogy lenézek, ott sem lehet rossz az élet, szorosan egymásra fogunk simulni, jó kis búvóhelyet adunk majd azoknak a szorgos kis valamiknek, akik ugyan nem éppen rigók, meg cinkék - akikhez eddig szokva voltam  - de ők is anyánkhoz tartoznak, akkor meg fontosak, ugye.

Azt mondta a bagoly, hogy belőlünk valami humusz nevű anyag lesz, amire anyánknak nagy szüksége van, ami nagyon jó dolog.

Nos testvérem, add a kezed és hulljunk !

A pénteki napra  sárga riasztást adott ki a meterológia a  sűrű, egész napos ködre, a Déli megyékre, éppen oda, ahonnan indultunk és ahová mentünk. Azt javasolták, hogy csak azok induljanak útnak, akiknek halaszthatatlan ügyük van.

Kérdem én, a fácánozás mi más lehetne, mint egy halaszthatatlan ügy.

Nem volt izgalommentes az út, mert egy-két "bátor" autós úgy gondolta, hogy egy Audi, vagy BMW csak nem fog lealázódni, azzal, hogy konvojban araszol, ezért azután belerongyoltak a tejfehér semmibe. Orosz rulett volt ez a javából. Volt aki megúszta, volt aki nem. Azt gondolná az ember, hogy az egymásba csúszott autók és a mellettük villogó rendőrautók hatására majd  visszafogják magukat az agyamentek, de nem, alig pár méter után újra rátapadva az előtte lévő autósra, villogtatták az indexet, mert siettek. Hová?

A vadászatot is befedte a köd, csak akkor indultunk el, amikor már a fák koronájáig láttunk. Késve érkeztünk, hamar indultunk vissza, szóval ez egy gyors és felejthető vadászat volt, amiről nem a fácánok tehettek.  Azokból kb. hét darab feküdt a terítéken. De ennél nagyobb siker volt, hogy az utat megúsztuk.

A régiek azt hitték, hogy a fák mozgása csinálja a szelet. Ennél azért egy nyúlfarnyival előrébb tartunk az ismeretekben, bár a meterológia a találgatások tudománya. A vadászat szempontjából az teljesen mindegy, hogy melyik keveri a másikat, a lényeg az, hogy fúj. De az még lényegesebb, hogy merről. Az okos időjósok, most valami anticiklonról beszélnek, amiben leszálló légmozgás lakozik. Ha ezt lefordítom a vadászok nyelvére, akkor ez úgy hangzik, hogy a szél minden irányból fúj egyszerre, sokszor önmagával is szembe. A pipám füstje is tétovázik a levegőben elindul erre, majd arra, kevereg, mint az a bizonyos bélgáz a fürdőkádban.

Széchenyi azt írta egyik könyvében - és ez igaz is - hogy amikor a vadász a tarkóján érzi a szelet, pakoljon és menjen haza. De mit csináljak akkor, amikor hol a tarkómat, hol az arcomat fújja? Bízzak abban, hogy majd oldalról jön a vad ? Oldalról sem fog, mert az ide-oda fújó szél teljesen " bebüdösíti" a leshely környékét. Tehát, vivát Széchenyi, irány haza.

Ezt a kevergő szelet még tetézi a pára és a köd, ami egyértelműen a vad barátja. A vadász részére meg megmarad az apróvadazás, mert  - még szerencse -  a fácán anticiklonban is repül, talán azért, mert nem tudja, hogy mi az.

Holnap ilyenben lesz részem.

-  Nézd már, ez a hülye vadász, egy szorítóval bütykölte meg a törött létrafokot. - Alig rozsdás, szerintem lopjuk el. Nem jó már semmire, de ez akkor is jó móka. 

- Képzeld csak el, amikor majd mászik a lesre a hülyéje és  nem veszi észre, hogy a létrafok életveszélyes. Vazze, bírnám nézni, hogy mekkorát taknyol majd innen a magasból. Hű de izgi, amikor törött végtagokkal fekszik a les alatt. Mentőt sem tud hívni, mert itt nincs térerő. Ennél frankóbb mókát el sem tudok képzelni. Ezt a szar szorítót, meg valahol eldobjuk, nem jó semmire.

A "hülye"vadász - jelesül én - észrevettem, hogy eltűnt a szorítócsavar. Keresgélni kezdtem a les alatti csalánok között, mert arra gondolni sem mertem, hogy ellopja valaki. Bevallom, nem akartam elhinni a tényt, hogy ez a mai Magyarország.

Üzenném, a mókás kedvű tolvajnak, hogy volt nálam madzag, amivel jól megkötöztem a létrafokot, ami - ha recsegve is - de kitartott a súlyom alatt.

A nádfoltokat és a homokos talajon silányra növő kukorica-csíkokat fáradtan zörgeti az októberi szél.  Bágyadtan süt a Nap, már nem képes meleget adni, a hosszú nyárban igencsak elfáradt, hiszen túlteljesített, olykor hetekig. A korábbi sok esőnek nyoma sincs, a homok szomjasan elitta a rengeteg vizet, a szikes részek, pedig pár nap alatt  úgy megszáradtak, mintha sosem esett volna. Nem is értem, hogy mitől érzi itt magát olyan jól a fácán, hogy szépen gyarapodik  és bőségesen ad vadászati lehetőséget. Ahogy mondani szokták: jut is, marad is!

Az egyik keskeny kukorica csíkban közelednek a hajtók - helyesebben a barátaim -  akik ebben a hajtásban éppen hajtanak, de a szerepeket cserélni szoktuk, így mindenkinek jut mindenből. Leálló lehet, vagy hajtó. Most éppen leállói minőségemben várom, hogy rebben -e kakas. Először egy szép farkú példány tornyoz az ég felé, de a csak addig, amíg egy lövés le nem hozza onnan. Kalapom megemelve gratulálok a "tettesnek", hiszen ennek a szezonnak az első kakasa lett ilyen szépen meglőve. .Azután végre előttem is nekilódul egy kakas,  majd pár percre rá, egy másik. Szinte egymás mellé esnek le.

A szezon első vadászatán, nem is kívánhatok szebbet, jobbat, mint ezt a két szép kakast.

Szóval elkezdtük !