Azért az nem teljesen úgy van. ahogy mondják és indokolják - mármint ennek a nyűves óra állítgatásnak a hasznát és létjogosultságát.  Zárójelben megjegyezném,  egyre több országban, nem az órát piszkálják - kétszer egy évben - hanem időzónát váltanak. Nálunk is ezt kéne.

Csak azt emlegetik folyton, hogy egy kisváros évi világítását lehet megspórolni. De milyen áron?  Az emberek, állatok bioritmusának drasztikus megváltoztatásának hatásáról, a spórolásnál fontosabb "károkozásáról" egyetlen szót sem hallani.  Az ellenvéleményen lévők okos hangja gyenge, pedig az indokaik elfogadhatóak. Csak egyet említek - a többit nem jegyeztem meg - hogy a reggeli korai fényt, a produktív időszakot átalusszuk -  viszont este, illetve már délután, sötétben dolgozunk.

Az biztos, hogy nem lehet büntetlenül tekergetni az emberek - és állatok - bioritmusát. Ezzel Berci kutyám is maximálisan egyetért, mert ő még a nyári időszámítás szerint kezd el ugatni, ami azt jeleni, hogy vigyem a vacsoráját.

Szóval döntő érv, hogy ne állítgassuk az órát, mert ezzel, pontosan  egy órás ugatást, "spórolnának" meg a szomszédok.

Kitaláltam egy úgy kifejezést, ami a vadászataimat jellemzi, ez pedig a "leshűség". Ha egyszer egy lest kinéztem magamnak, mert például látok, hallok valami biztató dolgot, akkor onnan nem tágítok. Számtalanszor megtörténik, hogy mások lövöldöznek, én meg kuksolok a lesemen és hallgatom a becsapódások hangját. De ez engem nem zavar, mert én oda ülök - még ha esélytelen is - ahol jól érzem magam.

Nos, ilyen les, a mostani kedvencem. Egy ötvenhektáros erő völgykatlanában áll a les, egy kis erdei kaszáló szélénél. Az erdő elegyes, ami azt jelenti, hogy lombos fák keverednek fenyőkkel, nagyon jó búvóhelyet adva a vadaknak. Miután itt már lőttem egy disznót, ezért tettem le a voksom erre a helyre. Ahol egy disznó "megterem", ott megterem a második is.

Két napja, már összefutottam ezzel a másodikkal, illetve én ültem, ő meg futott, miután valamit megérzett belőlem. Az történt ugyanis, hogy éppen a lesem alatt akart átváltani a bal oldali erdőtagból a jobb oldaliba.Amikor a les létrájához ért, szagot kapott, pedig legalább egy órával korábban másztam ide fel. Azért kikérem magamnak, hogy a lábam szagát  büdösnek találja egy disznó. Láttam is őkelmét, mert a les oldalfalai közti résen szemügyre vehettem. Mit ne mondjak, jókora kan állt alattam.

Visszacsörtetett a sűrűbe, de igazából nem sértődött meg, mert pár perc múlva a másik oldalon ropogtatta a diókat. Szóval kerülgetjük egymást, én pedig a a leshűségemben bízva kitartóan arra helyre járok.

A hűség, meg az eredményesség nem jár együtt - az már biztos !

A többnapos esőtől áztatott dűlő úton, jóízűen cuppogtak a csizmáim, örültek, hogy végre ők is kiszabadultak a szobafogságból. Vállamon most nem puska billegett, hátamat nem a hátizsákom húzta, de mégis vadászként sorjáztak a lépteim. Köszönteni indultam.

Nem biztos, hogy mindenki tudja, hogy a mai napon kinek a névnapját ünnepeljük. Nem kell megnézni, megmondom. Vendel napja van és azt meg már sokszor megírtam, hogy a falum határában áll egy szobor, Szt.Vendelé, aki a királyi koronát pásztorbotra cserélte és az állatok védőszentje lett.  Őt mentem köszönteni.

Nekem a "kedvenc" szentem, mert a  vadászataim alkalmával rendszerint előtte visz az utam, ahogy illik megsüvegelem, ha valami óhajom, sóhajom, vagy netán bánatom van, vele beszélem meg, szóval nagyon jó barátságba keveredtünk. 

Két kutyám alussza itt örök álmát és az a hátiszákom is itt "nyugszik", aki majdnem harminc évig volt hűséges társam. 

Szia Vendikém - köszöntöttem kalapom megemelve. Isten éltessen sokáig névnapod alkalmából ! 

A viharos szélben nehezen kapott lángra a két kis gyertya, amit Pici és Dani kutyáimért gyújtottam.   

Majdnem minden hétre jut egy vadütközés, a vadászterületünk határát jelentő 56-os úton.  Az országút "túloldalán" a Duna Dráva nemzeti Park területe - az ártér - simul a Duna és az országút közé, ahol gyakorlatilag nincs vadászat.  Bérvadászat formájában lehet ugyan itt is vadászni, de ez vicces dolog. Valamikor ezt a részt neveztem el Tündérkertnek, ahol korábban csodás libavadászataink voltak, majd egy nagyokos kitalálta, hogy ezt a csíkot is a Gemenchez kell csatolni és elvették tőlünk.

Most ugye az a helyzet, hogy egyik oldalon a mi területünk, a másikon a zavartalan Duna parti sűrűség, szegény vadak pedig mennének ide-oda, miközben a vadveszélyt jelző táblát semmibe véve száguldoznak az autók. A területünk felőli vetésen egyre sűrűbbek a vadnyomok, szarvasok disznók lábnyomait őrzi a nedves föld. Várható volt, hogy történni fog valami.

Ma délben csengett a telefon, egy elütött őzet találtak az országút szélén. Alig tíz perce jöttem el éppen azon a helyen.  Szegény sutát fejbe kólinthatta egy autó, más sérülés nem volt rajta. Féknyom sem volt, lehet, hogy egy kamionos nem is vette észre, hogy ütközött. Szegény vadaknak is ki kéne tenni egy táblát, hogy autós veszély.

Miután napok óta szakad az eső, vadászni nem lehet kijutni, de egy zsigerelést legalább bemutathattam az addigra összegyűlteknek.

A statisztika szerint  - enyhén szólva is  -mérsékelt érdeklődés kíséri a vadász-, meg az ilyen-olyan történeteimet. Miután a vadászat és a horgászat szinte édestestvérek, ez utóbbival próbálkozok. Kb. 60 ezer vadász van és 300 ezer pecás, tehát ravaszul kigondoltam hogy az ötszörös létszámból nagyobb lesz az olvasottságom. Halovány ötlet, de viccnek nem rossz.

Tehát íme a vízparti történet. A cím ugye az, hogy a vadász néha pecázik is!

A horgászáshoz ihlet kell, meg jó idő, amiből csak az egyik teljesült ezen a napon.  A jó idő csak annyiban volt jó, hogy nem esett, de olyan erős szél fújt, hogy szerencsémre hátszéllel tudtam bedobni a horgot, mert ha ezt a a széllel szemben próbálom, lehet, hogy  az ólommal magam vágom kupán. A két kapásjelző karika ide-oda ringott a szélben, bonyolítva a kapás észrevételét. Elgondolkodtam, mert volt rá időm. A vadászatban vagy látom, vagy hallom a vadat, ha közeledik, vagy megjelenik. Itt, csak abban lehet bízni, hogy egy hal éppen arra úszik, ahol a horgom vár rá. de ennek kivárásához türelem kell. Az én türelmemről már írtam.  Azután az is nagy különbség, hogy a kifogott halat - ha nem viszem haza  - akkor visszadobhatom. Egyszerűen kiveszem a szájából a horgot és mehet vissza.  A vadászatban ez nem működik.

Nos, amíg ezen törtem a fejem, a kapásjelző halat jelzett, ráadásul olyan vehemensen, hogy  még a botom is megindult a tó felé. Bevágás, fárasztás, szákolás - és máris egy nagyobb ponty fickándozott a szákban. Kemény nyolc perc telt el a horgászat kezdésétől, amitől igen elégedett lettem. Szeretem a gyors munkát.

Azután még egy halat kihúztam és ezzel be is fejeztem az aznapi horgászatot, ugyanis éppen egy jó adag halászlére való halat fogtam.

Hát így néz ki egy horgásztörténet, ha azt vadász meséli el. Se füle, se farka.

E!őszőr egy szép, ereje teljében lévő tehén bújt ki a tisztásra, óvatosan, állandóan szimatolva, jobbra-balra kémlelt és csak akkor nyugodott meg, amikor látta, hogy üres a tisztás és a szél sem fúj felé emberszagot, pipafüsttel fűszerezve.( a másik irányba szállt ) A szájából kilógó leveles ágdarabot is csak  ekkor kezdte el rágni. A  tehén mögött, továbbra is mozgott a bokor - így már értettem a nagy óvatosságot - nem volt egyedül, hozta a családját is.  Azután a borjúja bújt elő, majd a tavalyi gyermeke, egy spiszer bikácska. Szépek voltak, egészségesek és boldogok, mert ehettek kedvükre, azt meg nem tudhatták, hogy egy távcső mögé  tapadt tekintet mustrálja őket. 

És most álljunk meg egy szóra. A vadászati törvény engedi a tehén és- vagy- a borjú kilövését, sőt -  a vadkárok miatt megemelt keretszámokkal  - kényszeríti is a vadászokat erre. Tehát ennek a kis családnak, bármelyik tagját kilőhettem volna. Bevallom, a fegyverem hajszálkeresztje is - próbaképpen - az oldalukra tapadt, de valahogy képtelen volta elhúzni a billentyűt. Nagyképűen azt is mondhatnám, hogy kegyelmet gyakoroltam. A kegyelemlövés, az a vadász erkölcsi kötelessége - beteg, sérült, sebzett, stb vadnál - de én úgy gondolom, hogy a kegyelem adása pedig a lelkiismeret lehetősége.

Nem lesz ez minden esetben így - ha pl. egy girhes tehén, vagy egy gyenge borjú fog elébem kerülni - amikor a szakmaiságnak kell érvényesülnie, egy percig sem fogok habozni.

Egyik kereskedelmi gagyi-tévénk nagykorúságát ünnepelte, a napokban lett 18 éves. Azzal büszkélkedtek, hogy a 18 év alatt, a hírek beolvasásához, elhasználtak 6 millió papírlapot. Beszarás, hogy az elhasznált papírra  büszke  ez a csatorna.  Kissé átalakítva az előző mondatot -  valóban lehetne azt a sok semmitmondó hírt tartalmazó papírt egy másik funkcióval összehozni.  Mi lesz ennek a sok papírnak a sorsa ?  - miután leolvasták róla az egysorosokat - kérdeném. 

- Megölte a feleségét, majd magával is végzett az ilyen olyan falvai körzeti meghízott - kész ennyi, papír félre, jöhet a következő. 

- Kerítésnek ütközött az autós, ő már a negyedik, aki így járt !  Papír félre.

Kitaláltak a sztorik, de a hírek hossza és  komolysága kb. hasonló.

És így peregnek a műsorvezető keze alól a "kiolvasott" papírok, a borzongatás szennyével bekenve. 

  A nagykorú - de ennek semmi jelét nem mutató -  csatorna híradója végén a szerkesztő ügyes kezétől, a papírlapok szépen egy kupacba rázódnak, mert amíg a kamera mutatja, valamit csinálni kell - mert az orrát  ugye  mégsem piszkálhatja.  A sok szép, eredetileg tiszta, ártatlan  papír, ezzel be is fejezte TV-s pályafutását. Így azután gyorsan összejön ám, a hatmillió papírlap.

Könyörgöm, megmondaná valaki, hogy a XXI században, az informatika kütyük és a súgógépek világában, miért kell papírról olvasni? Miért nem lehet ezt egy monitorról  felolvasni? Miért kell ehhez - a béka segge alatti színvonalhoz -  egy kisebb erdőt kivágni?

Kár a fáért !

Minden vadászatnak van "hozadéka". A vadász lelkében - ha van neki - a bevételi oldalon. Nem csak arra gondolok, amikor a "hozadékot" zsigerelni kell, mert azt inkább eredményességnek hívjuk. A tanulságot, vagy egyszerűen "csak" a látvány nagyszerűségét, szépségét, pl. egy naplementét, vagy egy vad megfigyelését, és még sorolhatnám, mert minden vadászatnak van különlegessége, hiszen nincs két egyforma vadászat,  az élmény egyszeri és megismételhetetlen. Ezeket  nevezném hozadéknak.

A tegnap esti les is hozott valami ilyenfélét. Korán, öt órakor már a les létráján másztam, lassan óvatosan, mert a létrafokok elöregedtek és recsegtek. Szeretem ezt a helyet, pedig nagyon ravasz saját szele van,  olykor hisztisen vált a szélirány és a les előtti tisztás felé viszi a pipám füstjét, amitől kárba vész az addigi ücsörgés.

De most még a pipám sem tudtam megtömni, csak úgy, dohányra éhesen lapult még a kezemben, amikor egy bika lépett ki, szinte karnyújtásnyira. Fiatal, harmadik agancsú bika volt -  talán egy nagyobb bika mellékbikája - mert nem soványodott bele a nemrégen abbamaradt szerelemi mámorba. A háremúr  mellett nem sok öröm juthatott neki, nem soványodott bele a szeptemberi bőgésbe - ahogy embereknél mondjuk - jó bőrben volt. 

Érdekes volt, amikor az alig tíz perces  lábnyomomhoz ért. Szoborrá merevedett, mert valami ősi ösztön azt súgta neki, hogy ez a szag nem jót jelent, óvatosnak kell lennie. Milyen jó is volt - gondolhatta(?) -  amikor a szarvasrudlit - ahová egykoron ő is tartozott - egy öreg tehén vezetett, aki nagyon jól tudta volna, hogy ilyenkor mit kell csinálni. De azok a csapatok szétszóródtak, őt is elverte a hárem főnöke és most egyedül kell boldogulnia.

Egy teljes órán keresztül állt ott, mozdulatlanul csak néha mozdítva a  fejét jobbra-balra, mintha közben  azon gondolkodna, merre menjen tovább. 

Hányszor hallunk az erdőből valami halk neszezést, ami egyszer csak megszűnik .Kezdjük azt hinni, hogy csak képzelődtünk, várunk még egy keveset, azután belenyugszunk, hogy vagy nem jól hallottunk, vagy elment a vad és elpakolunk, hazamegyünk. Miközben a vad ott állt és türelmesen várt - lehet, hogy éppen erre -  olykor órákig.

A türelemre intés volt ennek az estének a "hozadéka".

- Mit gubbasztasz öreg Bubó haverom ?  - Gubbaszt ám az öreganyád, te  halálmadár, én csak erősen gondolkodom. Az nem ugyanaz ? - értetlenkedik a kuvik. Képzeld el, hogy nem, mert az egyik egy betegség, a másik meg az okosság.   De hiába is magyarázok egy buta kuviknak, ha nincs eszed, teljesen reménytelen, hogy megérts, gyógyszert meg nem tudok adni neked agyhiányra.

-Szóval akkor te most okosan gubbasztasz? - próbálkozik tovább a kuvik, mert aggódott Bubo  barátjáért, aki már egy rajzos filmben is főszerepet kapott, meg egy nótát is csináltak neki.

Ne aggódj kuvik, jól vagyok, csak egy kicsit elgondolkodtam a legutóbbi erdei beszédemen. Azt hiszem, te is ott voltál  -  amikor a pagonyban összegyűltünk és ünnepeltünk egy születésnapot.  Tudod kuvik, én már annyiszor huhogtam beszédeket, hogy nem esett nehezemre szépeket mondani, persze ez csak akkor működik, ha figyelnek rám. Régebben ez úgy volt, hogy amikor szóltam, még a légy sem zümmögött, de lehet, hogy csak azért, mert bekapta a denevér. Akkoriban úgy voltak velem az erdei népek, hogy ha szóltam hozzájuk, fülüket, szívüket kinyitották, pedig nem is vizsgálatra jöttek.

Na kuvik, legutóbb itt történt a baj.  Éppen a mondókám közepénél tartottam, amikor felbolydult a gyülekezet, már senki sem rám figyelt, mert Maci- Laciék toppantak be, őket meg ugye azonnal illett köszönteni - nem a beszédem végén -  mert erősek is, gazdagok is. Nekem pedig  csőrömön akadt a szó - uhuhúú - és csak néztem ahogy keveregnek, kavarognak az összegyűltek, mintha ott sem lettem volna.

Tudod kuvik, ott álldogáltam, csőrig zavarban, egy kicsit tollászkodtam még, toporogtam is,  hogy zavarom leplezzem, de közben azon törtem a fejem, hogy össze tudom-e majd bogozni az eddig mondottakat az új helyzettel. Még szerencse, hogy a rutin, meg az évek átsegítettek. 

A rólam szóló film végén, az a  nótácska szólt, hogy "beszél majd az utókor, doktor Bubóról" , utána  pedig elhangzott egy sziporka - hála rímhányó Romhányinak - valami bohókás okosság, hát akkor íme, én is csinálok egyet. 

Jobb ma egy gazdagság, mit tegnap egy diploma.

Na, mit szólsz hozzá kuvik koma?

Uhuhúú!

Csak kapkodom a fejem és nem tudom, hogy illik-e, vagy szükség van-e pillekönnyű irományokra - pláne vadász ember "tollából" -  miközben betekerjük magunkat szögesdrótba és a beszédtémát is leuralja az a helyzet, amit az esztelen háborúk okoztak. A kerítés "ügye", már elérte a vadászokat is, mert vadászati tilalmat rendeltek el a Horvátországi szakasz Magyar oldalán, kb. öt kilométer szélességben. Ha azt vesszük, hogy a kerítés, tíz méterrel a valós határon beljebb húzódik - és ezt beszorozzuk a kerítés hosszával - máris egy fél megyényi rész jön ki, amennyivel "szűkebb" lett az ország. 

Szegény vadak sem értesültek a határzárról, nekik a Béda nevű rész Magyar oldala éppen olyan jó volt, mint a "túloldali" és nem értik, ha már egyszer felszedték az aknákat, akkor most miért nem mehetnek ide-oda, kedvükre. Volt egy műsor a rádióban, "a zene nem ismer határokat" címmel.  A vadak sem tudták, mikor, melyik országban vannak és arra mentek, ahol több volt a táplálék és nagyobb a nyugalom. 

Éppen úgy, ahogy most, a migránsok teszik.

Szűk volt a hely két embernek, az igazából egy vadászra méretezett lesen, ezért a puskámat már csak a les szélén keresztbe fektetve tudtam lerakni. Ennek a helyzetnek még lesz jelentősége, mert innen megyünk vissza- és majd előre is a történetben.

Anti baráttal spekuláltuk ki ezt a helyet - bízva abban, hogy a bőgés végén, inkább inni akarnak a  bikák, mintsem enni - ez a nyomorgós les pedig éppen egy ivóhelyre nézett, szóval nyerő hely  - állapítottuk meg - ahogy közel negyven év alatt, amióta együtt vadászunk - számtalanszor, de valahogy egy kicsit mindig túlkombinálva. Mi mindig jól kifundáltunk minden lehetőséget, csak azok a fránya szarvasok észjárása nem stimmelt a miénkkel.

Alig tíz percet ülhettünk, helyesebben szorongtunk a madárfészeknyi lesen és - ha jól emlékszem először hallottam, a mindig nyugodt Antit szentségelni - amikor a mellettünk lévő les előtti fűz bokrok közül kezdtek előbújni a szarvastehenek, mögöttük pedig egy jó kinézésű bika.  Első gondolatom az volt, hogy oda ülünk - suttogta Anti -  akkor most már zsigerelnénk.

Hoztuk a "tudományos " formánkat - állapítottuk meg, mint évek óta számtalanszor. Lassan visszasüppedtünk a várakozás unalmába, de ekkor történt valami. Egy búzaszemnyi pók kezdett hálót szőni a puskám és Anti közé.

Az egyik szálat a zárdugattyúnál kezdte, azután vissza Antihoz és így tovább. Édes Istenem, ez a pók már tud valamit? Stabil helynek véli a puskámat? Ezt dokumentálni kell - döntött Anti,  itt már más történés úgysem lesz - és fotózni kezdte a pókocskát, valami csodatelefonnal.

Annyira elmerültünk a pók  figyelésébe, hogy éppen csak meghallottuk a fű száraz zizzenését, a les melletti domboldalban. Innentől már felgyorsultak az események, mert egy bika állt ott, aki éppen felénk nézett. Szerencsémre a puskát nem kellett emelnem, csak célra tartanom, pókkal, vagy pók nélkül, azt már nem tudom, mert lőni kellett.  Hogy mi lett a pókocskával?  Ki tudja - de  bizonyára halálra rémült és új helyet keresett a szövéshez. -  A bika sem messzire vitte a lövést.

Egy biztos, számomra a pók szent állat lett.

Akármilyen kedves vendég, három napig "untig" elég - szól a mondás. Vadászvendégre ez pláne igaz. Mert mi is történik ilyenkor, mármint a szeptemberi szarvasbőgéskor. Megjön a "kuncsaft", nagy reményekkel, kipihenten, telve reménnyel . Azután a szépen eltervezett vadászatot elmossa az eső, a hideg szél és az utak is járhatatlanokká válnak, szenved a vadásztató, a vendég, de leginkább az autó, a bikák pedig hallgatnak, pedig előző napon még mindenhol szóltak. Van aki hiszi, van aki nem.

Első nap még dolgozik a bizakodás, a második napon már lóg a vendég orra, a harmadik napon - amikor az eső után köd ül a tájra, teljes lesz a letargia. Nos, ekkor van már az "untig" elég tünet.

A hajnali kelések, az esti lesek sora - szép lassan felőrlik a testet, lelket, az ember már csak azt várja, hogy vége legyen. De azért sikeresen legyen vége !

Az én vendégem  is, csak "majdnem" lőtt egy bikát. Csak éppen az volt a baj, hogy a vadász és a bika között volt még valami !  A sűrű köd.

Mire a hajnali Napkelte felemelte a ködöt, a bika eltűnt. A "majdnem" második fele lett igaz. 

Kora délután - már öt órakor - felértem a lesre, de így is majdnem későn. Bőgéskor nem lehet elég korán kiülni, mert szinte egész nap bőgnek a bikák, jönnek, mennek, nem pihennek, így  próbálják egybetartani a csapodár nőstényeket. Pláne ezen a helyen, ahol pár száz méteres kőrben legalább öt bika bőg. A les alatt futó patak vize, csak itt-ott csillan ki a sűrű nád alól, ez a legnagyobb vonzerő a bőgésben megszomjazó bikáknak. A lesemtől kb. háromszáz méterre, egy kanyart ír le a patak és bebújik egy fiatal nyárfás erdő mögé. Helyesebben innen jön, amikor már a vizének javát leadta egy közeli halastónak.

Még csak a pipám tömésénél tartottam, amikor éppen a "kanyarban" - egy bika jelent meg, majd rövid spekulálás után a patakpartot kezdte verni, az agancsával a nádszálakat csapkodta, szóval dolgoztak benne a hormonok. Ahhoz messze volt, hogy "ráizguljak", de ahhoz túl közel, hogy rágyújtsak a pipámra, így csak "szárazon" lógott a számszélében.

A bika oldotta meg a "mi legyen a pipámmal" kérdést,- mármint, hogy rágyújtsak-e, vagy sem -  mert közeledni kezdett. Így a pipa kikerült számból, a les deszkájára. Ennek még lesz szerepe a történetben. A közeledő bika egyre szebbnek és "kívánatosabbnak" mutatkozott, így a les ülőkéjén előbbre csúsztam, mert így tudtam a fegyvert feltámasztani, de ezzel a mozdulattal levertem a pipám, "aki" nagy koppanással landolt a padlón. Ahhoz már elég közel volt a bika, hogy ezt meghallja. Szoborrá meredt és felém figyelt. A bőgőkürtöt óvatosan a számhoz emeltem és egy szerény, öreg, konfliktust kerülő, nőügyekbe nem keveredő, jámbor bika hangját - magamat adva - fújtam bele a kürtömbe. Bejött a dolog, mert a bika újra elindult. Figyelj bika - ha még közelebb jössz, baj lesz, mert provokálni nem hagyom magam ! De beszélhet az ember ezeknek a felhergelt, tesztoszteron bombáknak - nem hallgatnak az intelemre. Én szóltam - és amikor már csak ötven méterre volt, meglőttem. Óriási szerencsémre, élete utolsó vágtája, éppen a magasles lábáig tartott.

Remegő kézzel gyújtottam rá a pipámra és csak akkor másztam le, amikor a füst is elfogyott, mint a bika élete.

Nem volt egyszerű eljutnom a lesig. Mármint csendben megtenni azt a kétszáz métert. Igaz, a patak széle le lett kaszálva, de a maradék száraz torzsák úgy ropogtak a talpam alatt, hogy azt még egy süket ember is hallotta volna. Szerencsére, a szarvasok rám sem hederítettek, igaz ehhez egy kis cselt is bevetettem. A bőgőkürttel olykor -olykor  egy kereső bika nyekergését utánoztam, sőt, a bokrokra jó nagyot rávágtam, ahogy az "bikáéknál" szokás. Jól játszhattam a bika szerepét, mert ahogy a lesre felértem, már egy tehén ballagott  felém. - Nono kislány, házszámot tévesztettél - az udvarlód nem én vagyok.

Még a pipámat sem tudtam beizzítani, máris megjelent egy fiatal bika, három tarvad-dal. No legény, neked hamar kijutott a jóból - morfondíroztam. Aztán olyan forgalom lett, hogy csak kapkodtam a fejem. Két fiatal "lombár" bika jött le a patakhoz inni,  de ha már a vízben álltak, akkor meg is fürödtek benne. Ha jól számoltam, öt helyről szólt a bőgés, jöttek-mentek a kisebb nagyobb csapatok, nem győztem távcsövezni őket.

Észrevétlenül szaladt el az idő, sajnos már hamar sötétedik, ezért a nyolc órás harangszónál, már az autóm felé baktattam, ugyan olyan módszerrel, ahogy idefelé jöttem. Bőgés, csapkodás stb.

Csodás élmény, szívet melengető dolog a szarvasbőgés, de egy esti telefon, amiben keddre gerlézni hívtak - legalább akkor izgalmat okozott.

Kinek a pap, kinek a papné - a mondás szerint - nekem meg mindkettő.

Bőgnek !  Augusztus végén, amikor még harminc fok fölötti hőség nyomorított embert, állatot, növényt, ők már bőgtek, mert eljött az idejük, a hormonok dolgozni kezdtek,  a belső parancs az lett -  ami az Ószövetségben írva vagyon -  "szaporodjatok és sokasodjatok " .

 A vadászokon is kitört a "szarvasláz", ilyenkor még azok a vadászok is lesekre másznak - van is ebből konfliktus -  akik hónapokig elő sem veszik a fegyverüket. Méltatlan viták vannak a jó helyekért, szóval a vadászokban is dolgoznak a hormonok. Amik a kapzsiságot termelik. Nagy trófea nagy siker, kis trófea, kis siker - vélik. Elárulom, szép csendben, nehogy a "trófealovagok" meghallják, hogy nekem pl. egy róka elejtése, vagy egy magasan cikázó gerle meglövése - egyformán csodás élmény.

Ez utóbbihoz - a gerlézéshez -  fűzném a továbbiakat.

Baráti kapcsolatok révén jutottunk el erre a helyre - a tegnapi napon -  ahol két évvel ezelőtt már csodálatos gerlehúzásban volt részünk. Deja vu-m volt, mert szinte centire azon a helyen álltam, ahol két éve, egy nyárfasorral szegett napraforgó tábla szélénél. A horizonton a Szegedi dóm két tornya látszott, egyetemi éveim szép emlékeit felidézve, mert a Dóm melletti kollégiumban laktam, majdnem hat évig. Gerlézés közben sokat emlegettük a jó barátot,( remélem műtét közben ettől nem csuklott ) aki most nem tudott velünk tartani, mert éppen egy német klinikán ereket rak ide-oda.  Sokat emlegettük azt a korábbi, emlékezetes vadászatot és azt  gondoltuk, hogy ezt már nem lehet "überelni". Lehetett !

Azt hiszem, ilyen gerlehúzásban nem mostanában volt-, vagy lesz részünk.

A bikák meg csak hadd bőgjenek, majd rájuk is sort kerítek.

Mint az ékszerboltok esti fényárban úszó kirakatai, úgy csillogott a tó vize, aranyban, ezüstben. Olykor egy kis kacér szél, hullám-fodrocskákat  varázsolt az egyébként sima víztükörre, megcsiklandozta, amitől kéjes kis borzongás futott végig rajta, hol itt, hol ott. Te szél, ne pajzánkodj már! - intette kacagva, de azért jól esett neki a gyengéd udvarlás.

 Résnyire szűkült szememmel - már félig-meddig szundikálva, a gondolataimban lubickolva - nézem a színes kapásjelző karikákat, hátha mozdítja valami, de nem.... semmi sem moccan.  Ne baj, gondoltam, de azért bevetem a csodafegyvert, a szerencsét hozó kabalámat, pipára gyújtok.  A csöndet, a békét, a nyugalmat kettétörve becsörtet mellém egy pecás. Nem köszön, csak bólint, de ez sem biztos, lehet, hogy a csak a szájában lógó cigit igazgatja.

Menő holmik sorjáznak elő a hatalmas szatyorjából, vég nélkül, mintha hetekre jött volna.Nem kezdő a pasi - állapítom meg.  Amikor az elektromos kapásjelzőt kezdi szerelni, ideges leszek. Mi a büdös lóf...nak kell ide ez a csendháborító szerkentyű.? Még az éjszakai horgászatoknál megértem, erre ébred a sörtől álmos horgász. De itt, ahol mindenki a bot mögött kuksol, kérdem én, minek ? Hacsak arra nem, hogy hallja az ember, hogy hol van szerencse. Ez meg ugye káros a horgászok egészségesen irigy természetére.

Még jó, hogy a saját botomat is figyelem, mert igencsak megindul a víz felé. Bevágok, megfeszül a zsinór, kéjesen kattog az orsó fékje. A másik botomon átvezetem a halat, amitől a szákomtól egyre messzebb kerülök, már majdnem az új szomszéd mellett küzdök a hallal. Fanyar képpel nézi a küzdelmem - nem ajánlkozik segíteni.  Emeld már fel azt a fonnyadt segged és merítsd ki ezt a halat te vadbarom - gondolom, de ebből egy -  lenne szíves segíteni, ha megkérhetném -  lesz, mire kimondom. Szóljon mentségére, jól szákol.

Mielőtt visszaengedem, lemérjük. Hét és fél kilós a szép nyurga ponty. Az elektromos kapásjelzős pecások mellet, a csókolódzósokat sem kedvelem. Nincs annak a szegény kifogott halnak elég baja, kell az a büdös csók neki? Nagy örömmel, de csók nélkül csúsztatom vissza a remek halat !

Fél nyolckor - sajnos már kissé megkésve  - csörtetek a száraz napraforgók közé, hogy mihamarabb takarásban legyek.  A faluból jövő-menő drótokon gerlék ülnek, de jöttünkre egy két villanykarónyival odébb szállnak. Morgok, hogy már megint a falánkság az oka mindennek, minek kellett a lángos sütőnél fél órát várni, a finom sajtos tejfölösre.  Azután megnyugszom, hiszen a  lángos-evés is már a vadászat része, tradíció lett.

Miközben a lángoson elmélkedek, egy gerle vitorlázik be, hullámzó repülése azt jelenti, hogy a közelemben gondolta elfogyasztani a reggelijét. A hat hónapot  pihenő sörétes puska szinte magától tudja a dolgát, a fél méteres elébe-tartás éppen elég lett. Az idei szezon, első gerléjét olyan boldogsággal veszem kézbe, mintha még sohasem lőttem volna.

A rekkenő hőségre - amit vörös riasztásként él meg az ország - fittyet hányva várunk a madarakra még két órán keresztül, de több eszük van, valahol a faluban lapulnak. Hűsölnek. Ránk is ránk férne, mert úgy nézünk ki, mintha zuhanyoztunk volna.

Négyen voltunk, mindegyikünknek sikerült pár gerlét lőni ! Az idei gerleszezont ezennel megnyitom !

Ez a meleg, már nekem is sok. Kornyadozik, kókadozik mindenki, már aki teheti. De most nem a "teremtés koronájáról", az emberekről írok, hanem az igazi koronákról, a négylábúakról.

Július vége, augusztus eleje az őznász ideje. Fittyet hányva a hőségnek, a bakok naphosszat koslatnak a suták után, szinte végkimerülésig, legyen akár déli rekkenő meleg. Tele vannak tesztoszteronnal, a természet parancsa pedig, hogy szaporodjatok, sokasodjatok. Ezt anélkül is tudják, hogy elolvasták volna a Bibliából a Genezisit. Ez a "parancs" - ha kisebb lendülettel - de az emberiségbe is átköltözött, nyilván nem ilyen szűkre szabott intervallumban.  Még szerencse ! Eddig legalábbis így volt !

Az idei évben valami nagyon megváltozott. Az őzek sem sem vitték túlzásba  a szerelmet, alig csak egy-két bak hajkurászta  a sutákat, ami bizony nem éppen záloga a jövő évi szaporulatnak. Lehet, hogy a jelenkor fiataljaira kínos az átkötés, meg erőltetett is - hiszen nekik nem a kedvük ment el - hanem az eredményességük -  mivel a magyar, hangsúlyozom a magyar fiatalok spermaszáma éppen egy tizedére csökkent - alig negyven év alatt - ráadásuk gyatra minőségben. A miértre nincs válasz, csak találgatások. Azt hiszem, ebben az ügyben, hihetünk Czeizel Endrének.

Összegezve: itt is, ott is nagy a baj !

Készül az új vadgazdálkodási törvény, farigcsálják a szakemberek, meg a dilettánsok..Egy biztos, új törvény még sohasem a vadak érdekében íródott, most sem így fog történni. A média pedig karvaly módján csap le a felelőtlen kijelentésekre. Ennek egyik ékes gyöngyszeme az - ráadásul a kereszténydemokrata főturul szájába adva - hogy ne legyen szankcionálható, ha valaki "véletlenül"- fácán helyett -  gyöngytyúkot lő. Indoklásul felhozva, hogy sok helyen tenyésztik a gyöngyit és azok szabadon "kószálnak" így könnyen puskacső elé kerülhetnek. És akkor mi van?  Véletlenül nem lehet semmit sem lőni - ez a vadászat alfája. Egy vadászbarát aranyköpése jut erről eszembe, miszerint milyen kemény dolog a zéró tolerancia, mert ha véletlenül megiszik egy pohárka bort és véletlenül megszondáztatják, máris nagy a baj. Szóval, véletlenül ne lövöldözzünk semmire.

A vadászati törvény pedig szolgálja inkább a vadállomány érdekeit ! .Nekik ugyanis nincs politikai szócsövük a parlamentben.

Tudom, hogy erős vagyok, acélos - mint a neved - de mégis féltem. Sosem maradtam még ennyire egyedül, mondhatni pőrén, csinos bőr szerkóm nélkül, úgy, mint akit kidobtak a szemétbe. Nem értettem, hogyan kerültem oda, abba a gazos fűbe, hiszen oda csak akkor fektetsz, ha dolgozol velem, de olyankor is hallom a hangod, ahogy aggódsz, nehogy ott felejts. Jaj, de finom olyankor a  szorításod, érzem a kezed erejét, ahogy tolsz előre és én is  teszem a dolgom, surranok, siklok, előttünk nincs akadály, sem bőr, sem hús, a jó kis vér meg csoda szépen fest a pengeéles arcomon.

Furcsa volt az a nap. Már amikor az autódból kiszálltunk, éreztem, hogy nem a megszokott pózban vagyok, minden a feje tetején állt, ami eddig lent volt az felülre került és fordítva. Szólni akartam, hogy így nagyon nem lesz jó, ki fogok csúszni a ruhámból. A nehezebbik felem volt lejjebb, így hiába kapaszkodtam, csúsztam, csak csúsztam egyre kijjebb és kijjebb és potty, a fűben hevertem.  Te pedig csak mentél tovább, észre sem véve, hogy elmaradtam.

Majdnem megsértődtem, de tudtam, hogy csak viccelsz, próbára akarsz tenni, mindjárt visszafordulsz, felemelsz megnyugtatsz és visszateszel a helyemre. De nem ez történt. Megmondanád, hogy miért nem vetted észre, hogy elmaradtam? Hagytad, hogy besötétedjen, majd újra világos legyen, te meg sehol? Akkor már mondtam is magamnak, hogy ez viccnek nagyon durva.

Azután, amikor már lemondtam rólad, csoda történt. Először a cipődet láttam meg, azután összeakadt a tekintetünk, az enyém  - az éjszakázástól és a kialvatlanságtól - egy kicsit megtörten, de érdekes a te szemedben meg mintha valami csillogott volna. Jól van na, értem én, vadászember szemében nem szégyen a könnycsepp. Pláne, ha örömtől van !

Pedig mennyire összeszoktunk. Mondhatni, elválaszthatatlanok lettünk, jöttél velem mindenhová, ahová zöld ruha volt a belépő. Munkában összefogtunk, pihenésben az oldalamhoz simultál, de ha eljött az idő akkor nem volt irgalom, hasadt előttünk a bőr a szőr, a hús. Előző életed is mozgalmas volt - mert nem akárkivel voltál barátságban. Azt mondtad, hogy először megharagudtál rá, hogy megvált tőled, de ő már csak a polcán tudott volna tartani, mert belefáradt a dolgokba. Úgy gondolta, hogy nálam jó helyen leszel - és egy könnycseppet ejtve - átnyújtott nekem - hogy sok örömünk legyen egymásban.

Egészen tegnapig ez így is volt. Valahogy  kicsúsztál a tokodból és elvesztél ! Kérlek, adj életjelet magadról, mert én már minden fűszálat átkutattam érted. Egy vadásztőr nem tűnhet el nyomtalanul !

Jó késből és jó barátból kevés van.

A vadásznak a lába az, ami az autónak a kereke. Hiába működik rajta minden más, ha defektet kap, mozgásképtelen lesz. Nekem három hétig - éppen ma hajnalig - tartott a "defektes" korszakom. Ennél szebbre, jobbra már nem is sikerülhetett volna a visszatérésem. De ne szaladjunk elébe a történetnek.

A fácánokkal dúsított völgy oldalsó lankáin a napokban vágták le az árpát. Ezeken a tarlókon szívesen egerésznek a rókák, de vaddisznó is szívesen beletúr a szalmakupacok alá, szóval érdemes az ilyen helyeken ücsörögni. Fél négykor  - éppen virradt - amikor már a lesen ültem, eléggé kedveszegetten, mert a pipám, a kabalapipám otthon maradt. Ha nem a háromhetes vadászati böjt utáni első napon ülök itt, akkor  - bizony Isten - hazajöttem volna. Szerencsére maradtam.

Először egy rókafi jelent meg, "akinek" hiába fújtam a nyúlsíró -sípot, nem közeledett. Buta róka - gondoltam - még azt sem tudja, mi az a nyúl. Hogy azután erre a hangra-e, vagy sem, de egy aranysakál is megjelent. A távolság jó volt, egy pillanatra meg is állt -  ekkor küldtem el érte a halált.

Első vadra avatni szokás - de egyedül voltam - így mégsem verhettem el a saját fenekem.

Az viszont nagy kérdés - a jövőt illetően, - hogy ezentúl vigyem a pipám, vagy sem.

Vörös riogatás az interneten, javaslatok hűs helyre húzódásra, strandokra, tengerpartokra - kinek-kinek pénztárcája, lehetősége  szerint.A strandok dugig, a Balaton  szintén, ami ebben a gazdag országban érthető is. A "maradék" csóró meg dolgozik, mert hőségben is kell gyógyítani, buszt vezetni, utat aszfaltozni, stb.

Egyébként sosem értettem, hogy egy nyári meleget miért kell katasztrófa helyzetnek minősíteni. Szerintem a nyárnak az a dolga, hogy "csinálja" a meleget.

A vörös riasztást kiadóknak meg lenne egy javaslatom. Társuljanak hozzám, egy  augusztusi  gerlézéskor . Amikor a napraforgó tábla szélén  negyven fok van és ez a "hűvösebb". Igen, de ha ottmaradok, a hűvösben, akkor észrevesznek a madarak, tehát beljebb kell elhelyezkedni, a szotyitábla közepébe.  Na, ott van igazán vörös riasztás. Még a napraforgó tányérok is ontják a meleget, mintha bekapcsolt sütők lennének. A gerlék meg ezt kedvelik, tehát ott kell állni. Azt tartják - de így is van - hogy a gerle az egyik legbutább állat. Hát, a vadász sem semmi, ha ezt felvállalja.

A vörös köd, a csalóka "délibáb" az ember agyára is rá tud húzódni, cifra dolgokat produkálva. Egyik esetben a felém repülő kettő gerléből a bal oldalit gondoltam meglőni, de amikor a fejem fölé értek, kiderült, hogy "egyen vannak".

A tanulság az, hogy amikor már kettős látásom van, ki kell mennem a negyven fokba - hűsölni. De csak egy rövid ideig, de azután vissza., mert erről szól a gerlézés.

Woody Allen írja valahol, hogy az agya a második legfontosabb szerve. Ezen lehetne csámcsogni, kiforgatni, elgondolkodni, hogy kinek mi a legfontosabb és mi a sorrend és a szerzőnek mi volt az első. Én bizton állítom  - vadászember lévén ( és koros ) - hogy a láb is toplistán van, mondjuk úgy, hogy az első háromban.

Mert ugye hiába az elhatározás, az akarat, ha a lábak nincsenek "kéznél". Nyilván, nem csak a vadászat és az ezzel járó gyaloglás, a gyatra csizmák hordása, stb.lehet ludas a lábak kopásában, hanem az évek száma is.

Ha meg együtt jár a kettő, akkor nincs mit tenni, fel kell feküdni a műtőasztalra és  - miközben vésegetik a nem odavaló csontokat és egyengetik az ujjakat, hogy csizmába  és bakancsba férjenek -  el lehet gondolkodni, hogy a gyógyulásig mivel fog telni az idő. Mert az viszont ólomlábakon ballag, ha már a lábaknál tartok.

Belépett egy új elem az életembe, a türelem. Hogy szarná össze magát, aki kitalálta.

 Hetek óta tartó előkészületek után, tegnap végre megérkeztek a fácánok. Pontosabban, meghoztuk őket, szám szerint 225 darabot.  Az itteni lakóhelyük egy patakvölgyben lett kijelölve, ahol akkor is vízhez juthatnak, ha aszályos év jönne ránk.Persze a kedves vendégek fogadásához elég sok előzetes munka szükségeltetett,  például etetők építése, ugyanis a a tenyésztett fácán ahhoz van szokva, hogy az ennivalót elé szórják, nem kell keresgetni. Azután, a rókák ellen is statáriumot hirdettem, ahogy mondani szokták, tűzzel, vassal !

Bevallom, szívet melengető látvány volt, ahogy a szárny-béklyótól megszabadított madárkák a ládából kibújva, szárnyra kaptak, gyorsan megértve, hogy szabadok, hogy végre repülhetnek és ez megy is nekik.

Úgy bocsátottam őket útjukra, mint ahogy a gyermekeinket szoktuk, vigyázzatok magatokra, idegenekkel ne ismerkedjetek és veszély esetén gyorsan bújjatok a sűrűbe.

Egy olyan lest "találtam" a vadászterületemen, amin éve óta nem ült senki, teljesen befutotta a vadszőlő, az erdő közepém úgy árválkodott, mint egy szép, zöld lugas, vagy inkább egy mesebeli torony. A lesig vezető erdei nyiladékot kidőlt fenyők torlaszolták el, ezért maradt ez a les magára. Jókora munka volt a kipucolása .A les létráján is csak úgy tudtam fölfelé araszolni, hogy a késemmel vagdaltam le a liánokat, mint ahogy machetával vágnak utat a dzsungelban.

Izzadtságos munka után, már az élvezet következett, a pipázás. Elégedett voltam magammal, a pipa is velem, mert ugye egyáltalán nem mindegy, hogyan tömöm meg őkelmét. Szép, nyugodt füstkarikákat eregettem az ég felé, élveztem a békét és a nyugalmat. A nagy békességben valami  halk neszezésre lettem figyelmes.  Forgattam a fejem, próbáltam megfejteni, hogy mi ez a finom, óvatos zaj, amikor az egyik lián megmozdult. Megmozdult és tekeregni kezdett.  A betyárját, egy jókora erdei sikló mászott a liánok között.  Éppen mellőlem.  Egy percig sem mondom, hogy nem lepődtem meg, főleg a méretén. A bibliában a kígyó rosszat jelent, a vadászatban szerencsét. Tegnap óta ezt onnan tudom, hogy a "kígyó" megjelenése után - még a pipám is füstölt a szám szegletében - amikor megjelent a disznó.  "Rutinszerűen" áttoltam a pipát a szám bal szegletébe és a disznónak megálljt parancsoltam.

Egy estére két ilyen szép emlék - nem semmi - ahogy mondani szokták.

A majom emberré válását Tamási áron  - nem pontosan idézve - ekképpen rakta humorba. A fán csüngő majom egyszer erősen elgondolkodott és ettől elfelejtett kapaszkodni, így hát leesett. A tanulság, kapaszkodni és gondolkodni egyszerre nem lehet. Innentől már én folytatom.

Tehát lejöttünk a fáról és azóta sem akarunk újra felmenni. Az evolúciót nem akarjuk fejtetőre állítani - a majmok örömére.  Elégedettek, hogy végre megszabadultak tőlünk. Lejöttünk, ők pedig fent maradtak. Mi meg állandóan ezeket a szavakat használjuk, néha érthetetlenül.  Aki "lent" van, az a vesztes. A pokol is "lent" van, a mennyország meg "fent". Folyton  "fel" akarunk jutni valahová, de hová is? Lépni, helyezkedni egyre följebb ? A könyvírás és olvasás helyett, már felléptünk a blogokra, de már ez is "őskövület" lett - lent lett belőle. Most már a facebook lett a fent, a trendi és oda is fel kell menni. Fent vagy a facebookon? Bejelöltek? Így mondják.  Ha majd egyszer  elfelejtünk kapaszkodni és újra leesünk - mint Tamási Áron majma - akkor itt "lent", kezdődhet minden elölről. Például megtanulunk beszélni, írni, olvasni !

Alig várom !

Ha előttünk egy tál meggyes pite - nagyjából egyforma kockákra vágottan, - akkor vajon melyiket fogjuk kiszemelni magunknak? Melyiket vesszük, illetve vennénk ki elsőnek - hacsak - ezt más meg nem teszi -  hogy törne le a keze gondoljuk magunkban, de nem igazán komolyan.  Megmondom, hogy hogyan működik ez. A pite oldalán, ahol vágva lettek, szépen, szinte hivalkodóan piroslanak, domborodnak  a meggy szemek. Egyik kockából több, a másikból kevesebb. A szemünk, a szemünkön keresztül a vágyunk, a meggyben gazdagabbat figyeli ki magának.  Nem kapzsiság ez, hanem a látvány gerjesztette vágy.

A les előtti zöld árpatáblából egyre-másra emelkedtek fel a szarvasok, ha jól emlékszem tízet számoltam.  Álmosan forgatták a fejüket, még bennük volt az egész napi alvás. Azután elindultak a tábla széle felé, ahol a virágzó akácfák, akácbokrok, egyetlen tejfehér  csíkban olvadtak össze. A fák alá érő szarvasok mohón nekiestek az akácnak, terméssel együtt tüntették el a jókora ágakat. Figyeltem az egyik szarvast, mert furcsa mutatványba kezdett. Amikor a fa alsó ágait már letépte és megette, akkor nem a mellette lévő fához ment, ahol "kéznél" lett volna a finom táplálék, hanem egyre magasabbra nyújtózkodva, ugyanazon fát kopasztotta. A végén, már a hátsó lábain egyensúlyozva és zsiráfnyira kinyúlt nyakkal  próbált egyre föntebbről szakítani.

Úgy látszik ezt a fát nézte ki magának, éppen úgy, ahogy mi, a meggyes pitét szoktuk.

-Te, rókakomám!  De jó, hogy találkoztunk!  Kérdeznék én tőled valamit, ha megengeded.

Öregebb is vagy, rühesebb is - szóval nagy tapasztalattal rendelkezhetsz. Szerinted komolyan gondolta az ordas farkas, hogy ha tyúkot lopunk, halállal bűnhődünk?  És ha kiderül, hogy nem is mi - rókák voltunk a tettesek, hanem az a rohadt, büdös görény - akkor van a halálból visszaút? Én már láttam vadásztól megnyuvasztott havert, hát mit ne mondjak, nem jól nézett ki. Ami előtte belül volt neki az kívülre került és fordítva. Ennek aztán lehetne mondani, hogy bocs, tévedés volt, mert ugye ami  kifordult, azt már nem lehet visszaszuszakolni.  Ha már egyszer elszállt belőle a lélek, akkor annak annyi. Szerinted ezt egyedül spekulálta ki az ordas, vagy segítettek neki.

- Bonyolult volt a kérdésed fiatal barátom - de azt tudom csak mondani, hogy ne szarj be, az ordas sokat beszél hülyeségeket. Van ennél most nagyobb baj is !

 A fehér állú mostanában túl sokat sündörög a területünkön, hallottam azt mondja mindenfelé,  hogy  nagyon elszaporodtunk és felesszük a fácánokat. Az ő fácánjait. Mi az, hogy az övé?  Az a miénk is ! Én nem tudom, miért irigyli tőlünk azt a finom fácánhúst. Láttam, hogy valamit elás, ami körül finomságok illatoznak. Ha engedsz a csábításnak, akkor megfog az a fránya elásott vasdarab és nem enged tovább.

Szóval ettől óvakodj - fiatal barátom -  az ordassal meg ne foglalkozz!

Mert mi is a vadászat definíciója? A vad elejtésére irányuló törekvés - szól a helyes válasz. Mégpedig egyidősen az emberiséggel. Az okosok szerint, a beszéd is a vadászatnak köszönhető, sok minden mással egyetemben. Elindult a derék ősember, mondjuk a kőbaltájával, hogy valamit agyonüssön, mert éhezett a horda. A többieket is hívta, de ehhez már valami hangot kellett kiadnia. De a közlési vágy akkor hágott a tetőfokára, amikor megérkeztek a zsákmánnyal. Azt a hőstettet ugyanis el kellett "mesélni", elmutogatni, barlang falra rajzolni, stb  - ugyanis a siker nem fér el egyetlen büszke vadászkebelben sem - éppen úgy, mint napjainkban.

A tavasz minden szépségét elém borította, a lágy esti szellő által bodrozódó búza vetést, a szemközti erdő fáinak mindenféle zöldből álló harsányságát, a bódító illatokat és a madarak tavaszt köszöntő boldog énekét. Egy fenyőrigó trillázott párjának hálából a szép tojásokért, távolból  kakukk sorolta egyhangú versét,  de a fürjek sem akartak kimaradni a koncertből, lelkesen "pittypalattyoltak".  Vadkacsapár csapott fel a les mögötti patakból, nekilódultak a leszálló este által csodás vörösre festett égboltnak. Esti örömrepülésüket végezték.

A les előtt egy barkás szarvasbika csipegette a friss zöldet. Ahogy távolodott, a domboldal túlsó fele úgy nyelte el, mintha süllyedt volna - hajó módjára. Először derékig, majd nyakig "merült", a fejét ide-oda mozgatta, mintha egy tengeralattjáró periszkópja lenne, "aki" nem tudja eldönteni,  merre  menjen tovább.

Kőbaltás ősöm is valami ilyenféléket akart elmakogni .

A tavasz - a kerti munkák, a mindenféle magok ültetése, a fű nyírása és még sorolhatnám az ilyenkor halmozódó feladatokat -  kivette a kezemből a festő ecsetet, a naplóírás modern változatát a billentyűk kopogtatását és ásót, kapát adott helyette. A szobában marasztaló téli idő való arra, hogy elmélázzunk, hogy a gondolatainkat papírra vessük, stb.  Még jó, hogy írni, vagy festeni, olvasgatni nem kötelező, amikor idő van rá, akkor kell csinálni. Ahogy Nagyapám mondta: mindent idejében !

A vadászat is "munkaigényes" ilyenkor, mert a vetéseket kéne őrizni, hessegetni róluk a vaddisznókat. Elég reménytelen próbálkozás ugyanis  a disznók kiokosodtak, kifigyelik, mikor pilled el a vadász és megunva a poros kopasz föld bámulását - hazamegy. Ekkor nekiindulnak.

Már sokat és sokan írtak erről a tavaszi vadkárelhárításról. Érthetetlen - mint sok más dolog hazánkban - hogy miért nem a tulajdonos őrzi a földjét és miért a szerencsétlen vadász, "akinek" egy fillér haszna sincs az egészből, sőt....! Egyetlen "bűne", hogy vadászati bérlője a területnek, természetesen fizetős módon. A vad az állam tulajdona, a föld - már majdnem azt mondtam, hogy a paraszté - szóval a tulajdonosé - a vadászé meg az apja f....a!

Eredeti ötletemtől jól elkanyarodtam, pedig egy öreg, rendellenes agancsú őzbak elejtését gondoltam "papírra vetni", de majd legközelebb.

A nádassal felvert régi halastó sarkánál állt a les, ahová készültem.  Ingoványos, mocsaras réten zsombékról zsombékra ugrálva lehetett csak megközelíteni, köszönhetően a félcipős megjelenésemnek. Ha van olyan, hogy ideális élőhely - mármint a vadaknak - akkor ez az. Van itt minden, ami a disznóknak kell, jókedvűen tekergő kis patakok - amik huncutul összefutva egy halastavat táplálnak - sűrű nádasok, egy fiatal égererdő és rendetlen fűzbokrok tarka sokasága. Mindezt megszórta a tavasz csodás fátyolos zöldje, a kökények fehér menyasszonyi ruhája, a füzek barkája és a vizes rét bódító mocsár-illata.

 Törtszemű kukoricakupac sárgállott a rét közepén, reményt adva a disznók megjelenésére. Még csak a pipám tömésénél tartottam, amikor egy kacsapár landolt a szórón. A tojó mohón enni kezdett - jól megéhezhetett a tojások költésében -  a gácsér pedig aggódó férjként, nem evett, csak figyelt, őrizte az "asszonyt".  Erre szükség is volt, de nem igazából a rétihéja megjelenése miatt - hiszen annak is a levegőben keringett a párja, szóval szerelem dúlt héjáéknál is - hanem a kacsa- asszonyság közismert hűtlensége miatt.

Nem véletlen volt az aggodalom, mert egyszer csak letottyant egy másik gácsér, belerondítva a családi idillbe. Égbe szökkentek mindhárman, ahol a kacér tojó mögött légi csatát vívott a két gácsér. A viszály folytatását nem láttam, mert elkanyarodtak a nádas fölé, amikor újra megérkeztek - bevallom, már nem tudtam - hogy ki lett a "befutó". Remélem, a tojó azért igen !

A leszálló esti sötét, a disznók kószáló kedvét is meghozta, a nádas széli sárban cuppogtak, túrták az iszapot, csigákat, kagylókat ropogtattak. Ezt a finomságot, a kiszórt kukorica kedvéért sem hagyták ott. És az én kedvemért sem !

Tavaszt hazudtoló didergős hideg reggel volt -  nem is reggel, még csak hajnal - amikor az első botot bedobtam, gyönyörű, gusztusos, csokorba tűzött gilisztával a horgon.  Az északi szél, ezüstös fodrokat sodort a tó vizén, úszózni nem lehetett, csak fenekezni. Már előző nap összekészítettem az etetőanyagokat, vettem csontit, gilisztát, stb. - ha jól számolom ( nem teszem) - már jó háromkilónyi hal ára ment el arra, hogy "ünnepi" halat fogjak. Mert az ugye mégis csak más, ha a pecás a sajátját eszi.

Ezen a hangulatos tavon teljesen mindegy hová ül az ember, a tómeder sima, nincsenek benne "haltartó" helyek, szóval a fogást a szerencse vezényli. Azért bevetettem minden "ravaszságot", eddig tanult trükköt, hogy végre sikerem legyen. Teltek, múltak az órák, de még egy kis kapás sem jelentkezett, hogy valami kis izgalom járjon át a hideg helyett. Pedig a leghatásosabb - szerencsét hozó - fegyveremet, a pipát is bevetettem.  Nos, a kabala-pipa  bevált, kihúztam egy kisebb pontyot. Utána újra semmi.

Közben gyülekeztek a későn ébredő horgászok, a mellettem lévő helyre is lepakolt egy horgász hölgy. Nem szaporítom, kb. fél óra alatt, három szép pontyot húzott ki ! Érti ezt valaki?  Csali ugyanaz, a tó is ugyanaz, de valami mégsem ugyanaz.

Amikor látta, hogy pakolok, mert feladtam a küzdelmet, átballagott hozzám és egy szép nagy pontyot nyomott a kezembe, fogadjam el, neki a másik kettő is elég. Azt is mondta még, hogy neki mindig szerencséje van.

Remélem a pecásoknak nem Diana a védőszentjük, mert akkor lesz vele elszámolni valóm.

Délkelet felé nyitó kedves szíjas uram.

Ne lepődjön meg kend - vagy csak módjával - hogy saját, kegyet osztó, arénát avató, szalagátvágó keráli kezemmel rovom sorom, de a papírnak is füle van, ha érti mire gondolok. Megmondom én maga-tegének, hogy a helyzet igen csak szaros,  tenni kell valamit, hogy mit, az szigorúan titkos, de bízok a buta népben, meg a nyalókásokban. A helyzet az, hogy megálmodtam, a kancelláriában lesz  valami kórság, valami olyan betegség, amitől a jó kis aranypénzek galádokhoz fognak vándorolni.  Még szerencse - amin az udvari táltosom is elámult -  amikor mondtam, hogy amit ő még csak nem is tud, abban én már nyakig ülök..

Mert miről van szó, ha szó lenne ! Arról a sok arany dukátról beszélek, amit sarcban begyűjtettem, meg még a buta szász is adott a fösvény bukszájából, igaz nem mondtuk nekik - mert nix dajcs - hogy mire köll a sok arany. Tege-maga meg zsivány palesztin kufároknak adta tovább, hogy üljenek rá, mert úgy fialni fog ? A teremburáját ! Oszt nem fialt, mert kilopták alóluk.Most pedig nagy a baj, mert beszélik szanaszét, ha tudtam, hogy ellopják, miért nem szóltam mindenkinek, hogy vegyen vissza annyit, amennyit adott, hogy egál legyen, mint a Felcsút - Kerekesszékesek focimeccs.

Bazi nagy keráli bizalom volt, hogy csak kend-magának szóltam, amint hírlik jó eredménnyel. Kivette, amit betett, közben ami túlcsordult, abból egy takaros kunyhót is vásárolt, ahogy hallom ráfizetésesen, mert klóros a feredő medencéje.

A lényeg, hogy a pénz az ablakban, a pórnép meg verje csalánnal, hogy dagadjon !

A keral tenmaga!