A hirtelen jött meleg, szaunát csinált az erdőből, mindenből és mindenkiből csöpögött a víz, belőlem is.Csak az este hozta meg az enyhülést - azt meg szúnyogostól. A Tündérkertnek van ilyen arca is. Lassan teljes sötét ereszkedett az erdőre. Egy  nappal ezelőtt ilyenkor nem lehetett  a békák - százainak, vagy tán ezreinek - a kuruttyolásától semmit sem hallani, de ma, csak egyetlen szerencsétlen béka próbálta szóra bírni a társait, de csúnyán belesült. A kórus néma maradt. Azután ő is feladta, csend lett. Egy hajó távoli dohogásának hangját hozta hátán a Duna, ami a partokat ölelő erdők fái  között békésen elenyészett.

Az órám számlapján a tízesen foszforeszkált a mutató, amikor  közeledő konda zaja verte föl az álmosító csendet.   Ágak roppantak, gallyak törtek, azután pár percig némaság, majd kezdődött elölről - és ami a lényeg - egyre közelebbről. A távcsövemmel próbáltam az estéli sötéten áthatolni - kevés sikerrel.  Annyit azért láttam, hogy izgő-mozgó kis fehér alakok lepték el a szórómat, de sötétebb foltok is keveregtek közöttük.  No, ezek malacok lesznek - állapítottam meg, a fehérek a még szopós kis csíkosak, a sötétek  -talán - a nagyobbacskák, akik már kinőtték a fehér alapon sárga csíkos pizsamájukat.

A fegyverlámpa fénye azután "leleplezte" a brigádot. A legtöbb malac - meglepetésemre - un. babos volt, a fehér gúnyájukon csak itt-ott egy fekete folttal, a sötétebbek pedig olyan malac és a süldő súlyának határán lévő ifjoncok. Zárójelben jegyzem meg - aki nem tudná - hogy a babos disznó, az nem egy gasztronómiai elnevezés,   hanem a vad- és a házi disznó kereszteződéséből létrejött valami - ami  csúfsága az állománynak és lehetőleg ki kell gyomlálni.  De szopós korában nyilván nem lőjük az ilyen "korcsot" sem - így a célkereszt egy igazinak az oldalán állt meg....!

Az országúttól meredeken indul az ártéri erdőbe vezető út.  Az autók zaját, pár lépés után, jótékonyan   elnyeli az erdő, csak a nagyobb kamionok brutális dübörgése szűrődik be, de ahogy haladok egyre beljebb, az is elhalkul. Úgy fogad az erdő, mintha templomban mennék az oltár felé - ahogy filmekben láttam -  és a boldogító igen, (vagy nem) helyéhez vezető utat virágszirmokkal szórnának tele..

Az Yvett nevű vihar-hölgy a letépett ágakból és levelekből éppen ilyen pompás zöld szőnyeget varázsolt a lábam elé. Mondhatni naponta járok ide, de újra és újra meghatódok ezen a szépségen. Egy tövestől kidőlt, jókora nyárfa torlaszolja el az utam úgy kell átmásznom rajta. Bevallom nem bánom,  addig jó az erdőnek, amíg nem lehet autózni benne. Jókora pocsolyákat kerülgetek, amikben  - biztatásul - szarvasnyomok sorjáznak, nagyjából a les előtti szóróm irányába.

Ahogy a les létrájára lépnék, érzem, hogy "néznek". A méteresre cseperedett fű közül egy bak néz rám, nem tudja, hogy barát, vagy ellenség vagyok. A távcsövemmel végigmustrálom, tőlem nyugodt is lehet, barát vagyok, talán két-három év múlva leszek "ellenség". Ahogy esteledik, a békák hatalmas koncertbe kezdenek, kőrben mindenünnen szól a szerenád, elnyomva az erdei neszeket is. Egyszerre elhallgatnak, de hogy kinek, minek az instrukciójára - azt csak ők tudnák megmondani. Jól esik a csend, igyekszem is kihasználni, erősen fülelek, hátha meghallom a disznók szöszmötölését. De a békák - ahogyan egyszerre elhallgattak - ugyan úgy rázendítenek. Már tíz óra felé halad a mutató, amikor egy jókora róka jelenik meg és éppen első strófáját fújja a "paukolásban" amikor a hangját eltöri a puskám dörrenése.A lövéssel még bevánszorog az erdőbe, kiváló tanuló munkát adva Vahur kutyámnak.

Egy kicsit csalódtam, mert titokba azt reméltem hogy aranysakált lőttem. Igaz, ekkora nagy kanrókát is régen láttam.

Bevallom, nem tudom, örüljek-e a hírnek, vagy mérgelődjek, miszerint kiengedtek egy árvaságban felnevelt hódot, mégpedig itt Gemencnél. Ahogy a környezetvédők mondták, ha befogadják a többiek, majd szaporodhat. Megmondom az "őszintét, "éppen ez a gondom.

A kedvenc Duna parti lesem mellett láttam meg az eddig lemerészkedő hódok első jeleit. Egy jókora nyárfa törzs van teljesen berágva, csak a kidőlésre vár, ami a most dühöngő Yvettől meg is fog történni. Ha  Duna belső ága felé dől, azt elzárja, pangó víz lesz belőle, ami a hódon kívül senkinek sem jó, ha meg "kifelé" dől, akkor utat zár el, szerencsés esetben nem akkor, amikor az autóm áll alatta.És akkor még nem is beszéltünk az évi rendszeres áradásokról, ahol a hódvárak a lerobogó víz útját majd másfelé terelik, oda, ahova nagyon nem kéne.

Nem vitatom, a hód is hozzátartozik az ártéri erdők állatvilágához, a biodiverzitás részei, de csak egy darabig. A mi "haragos-zöldjeink", már elkövettek jó pár "szamárságot" - hogy finom legyek. Pl. a kormoránok esetében, ahol lassan a túlszaporodás, már egy másik ágazat  -  a halászat - létét veszélyezteti. De sorolhatnám a többi ballépésüket is.

A hódok igen agresszívan terjeszkednek, talán nem kéne erre még mesterségesen is rásegíteni.És, hogy a címbéli kérdésre válaszolja: kell!  De mindent a helyén és kezelhető mértékben.

Egyszerű, mint az ágyba szarás! Kezdjük onnan, hogy a disznónk - az általunk ütött szép nagy lyukkal az oldalában - csendesen alussza örök álmát. A vadász - miután lekászálódott a lesről - és nyugtázza, hogy valóban halott a szerencsétlen, hozzáteszem ez az utolsó boldog pillanat  - munkába kezd.

Először is előveszi a krotáliákat  - bocsánat,  még előtte gumikesztyűt húz, mert vírus kerülgeti az országot - és megpróbálja az esti sötétben kisilabizálni, hogy milyen sorszámú a krotália, amit karperecnek berakhat a disznónak, mert nem mindegy, a hivatal szerint, fő a rend. A sorrend ! De mielőtt ezt tenné, a krotália oldalából kifaragja a megfelelő hónapot - azt még nagyjából tudja az ember, - meg a napot, amit már nem annyira. Ahogy bekerült a műanyag perec, következik az adminisztráció, ehhez vagy levesszük a kesztyűt, vagy nem, a végeredmény egyforma, véres, maszatos lesz a lőjegyzék. Eddig követhető ugye?

Ezek után következik a "halott" alapos megtekintése, mert a vírus,  bőrbevérzéseket okozhat. Aki ezt egy vaddisznón meglátja, az sasszem. Zsigereléskor meg kell vizsgálni minden belső szervet, mert kötelező és véleményezni kell. Amatőr húsvizsgálók lettünk, tanfolyam és vizsga után !  Innentől kezdve szerencsések azok, akik gégészek  vagy  kardiológusok, mert a garatból ki kell venni a mandulát - nem egyszerű -   és egy kis fiolába beleszuszakolni, a szívből pedig egy fecskendőbe vérmintát venni. A húsvizsgálói véleményem egy papírlapra kell írni, ami utazik a disznóval a hűtőig.

A hűtőházba érkezéskor egy másik adminisztrációs folyamat indul - de ezt hagyjuk.  Ennyi is elég volt !

Eddig azt mondtuk, hogy lassan minden vadászathoz egy jogász is kell. Most bővül a kőr, adminisztrátor is.

Figyel öreg, ha továbbra is így könnyezel, mindenem elázik. Remélem nem azt az elszáradt karodat sajnálod, amit levágtam? Először is, azért kellett megtennem, mert belógott a les elé, másodsorban, meg - sose sajnáljad -  szép új ágak nőttek  ki belőled a levágott helyén.

Amikor egy kis szél is kerekedett, úgy potyogott a fűzfa leveleiből a víz, mintha esne az eső. Azért - ha belegondolunk - csodás teljesítmény, hogy onnan valahonnan a mélyből szívják fel a gyökerek az éltető nedvességet, ami egészen a magasban zizegő levelekig jut és miután leadták a fának szükséges jóságokat, a levelek végéről - visszapotyognak a földre. Meg rám, ahogy békésen pipázok a fa alatti lesen, disznóra várva.

Amikor a fából potyogó esőt, valódi kezdi felváltani, feladom a küzdelmet. Ma is a disznók győztek.

Mától kezdve, van egy receptem arra, hogyan duplázzunk meg egy halat - persze csak vizuálisan - ha kicsi és kevés. Az ötletet a Kopácsi halászok adták, akiknek specialitásuk a csíptetett ponty. Ez egy furán, a hátán  felbontott és ilyen módon szálkátlanított hal, amit kiterítve, befűszerezve  nyársra húznak és mintegy két óra hosszat parázson sütnek.   

Ennek a módszernek aktualitását az  pontyocska adta, amit az unokám fogott. Teljesen egyedül, a bevágástól a kihúzásig. Nekem a megtisztelő szákolás jutott. A bontást is együtt csináltuk, igazából ez volt az első ilyen fajta "boncolásom". Elég morbid lett a végeredmény,  mert "kiterítve" olyan lett a hal,  mintha a hasánál fogva, a saját tükörképével kapaszkodna össze.

Innentől kezdve - technikai okokból ( esett az eső) -  eltértünk a kopácsi módszertől, a parázson sütéstől, helyette tepsibe került és ott sült meg, jó sok szalonnával tűzdelten, krumpliágyon.

Mondhatni remek karriert futott be a halacska.

Valahogy olyan hirtelen történt minden. Semmi előjele nem volt, hogy rövidesen egy dráma szereplője leszek. Amikor kiráncigáltak társaim mellől, nem is gondoltam, hogy a csendes magánynak ilyen harsány folytatása lesz. Egy szűk csőbe préselődtem, aminek csak a végén volt egy kis kerek fény, a szabadulásom  egyetlen útja. Ekkor - mondhatni teljesen váratlanul - egy jókora rúgást éreztem az alfelemen - amitől robbanásszerűen szétvetett a düh és elkezdtem a száguldást, először a csőben párat fordulva,  majd kiérve belőle, szabadon repülve egy papír-tábla felé. Valami körök voltak odarajzolva, a közepén meg egy fekete számozott karika, én éppen errefelé tartottam. Jó kedvem volt, mert nem remegett az a cső, amiből kiszöktem, éreztem, éppen oda  fogok érkezni, ahol a legnagyobb szám van.

Rövid életem után azután belerohantam egy földkupacba, ahol már -  sorstársaimmal együtt - én is a feltámadásra kezdtem várni.

Távolból, a föld alól még hallottam, hogy a csövet tartó valaki dicséri a munkámat, hogy pontosan tízest lyukasztottam. Már ezért érdemes volt élni!

 Egymáshoz simulva -  a dombok hullámzását követően -   két széles csíkban fut be az erdőhöz a friss vetés kifakult, esőért vágyakozó barna földje és egy arany színben csillogó, embermagasságúra nőtt repcetábla .A legmelegebb színek, az erdő mindenféle zöldje, a barna  és a sárga, a les lábánál találkozik, nagyképűen azt is mondhatnám hogy - rajta ülve - én vagyok a három szín keveréke.

A lebukó Nap is rácsodálkozik a repce csillogására, kéjesen fürdik benne, hiszen egy kicsit az ő gyermeke is. A repcében egy szarvas tehén feje "úszik", mint egy keskeny csónak, lépésenként hullámozva, olykor figyelőn megállva.A hátam mögött zizzen az erdő, kicsit nyújtanom kell a nyakam, hogy meglássam a zaj gazdáját. Egy fiatal, még barkás őzbakocska  éppen az erdő szélén nőtt zsenge füvet csipegeti, amikor felkapja a fejét, mintha zöld bajusza lenne, olyan mókásan állnak  ki belőle a fűszálak.

A repcéből egy teljes díszben pompázó fácánkakas bújik elő., nagyot nyújtózkodik, szárnyával verdes egy sort, majd elrikkantja magát, hírül adva mindenkinek, a családalapításon túl van, mostantól az asszony neveli a gyerekeket. Azután, nekiiramodik és mókásan lelapulva nyargal a kiszáradt szóró felé, ahonnan még egyszer a világnak kiáltja örömét.

Az esti szürkületben egy róka is elősompolyog az erdőből, indulna körútjára. Lehet, hogy éppen a nagyhangú kakasra fájt a foga, de ezt már nem engedhettem...!

Disznólesre mentem, ez lett belőle. Sosem rosszabb cserét !

Tőlem alig két méterre  állt egy tehén, kitartóan, hosszasan.   Egy szép, nagy, fekete tarka tehén, aki le nem vette volna rólam a szemét, már-már zavarba ejtően nézett - mégiscsak egy nőről van szó -  hatalmas, csillogó szép szembogarában pedig úgy  láttam magam, mint egy domború tükörben. Azt hiszem, némi színt vihettem az egyhangú életébe, hiszen eddig csak jött-ment a karám és a fejőgép között, ha meg elábrándozott, máris hatalmasat kapott egy bikacsökkel a valagára. Itt kérem nincs ábrándozás, enni kell, meg tejet adni. A két hely között meg igyekezni.

Most viszont leszobrozott és azt nézte, hogyan lövöm a parlagi galambokat. A durranásra sem rezdült, a hibázásra sem csóválta a fejét, de még arra sem, ha némelyik galamb éppen a hátán landolt. Ilyen kitartó nézőm még sosem volt, így azután megszegve a protokollt, én kezdeményeztem a bemutatkozást. - Figyelj Manci. Látom a szép sárga bilétán, hogy 4721 a neved, a fajtád meg Holsteini, de nekem akkor is Manci vagy. A számokat hagyjuk meg a tejedet vizsgáló programnak.

Én most azért vagyok itt, hogy abból a sok száz, vagy tán ezer galambból néhányat lelőjek, mert először is, eleszik előled a kaját, másodszor meg jól leszarnak.

-Hogy mit mondasz? Hogy ez nem vadászat? - Én sem gondolom annak, mert a vadászat az másról szól és csak egy pici - de nagyon jó része - a lövés. Itt most csak lövészetről van szó. Viszont a puskaforgatás is egy tudomány, amit csak akkor lehet megtanulni, ha csináljuk.

Hát most ezt csináljuk ! - További szép napot Manci !

A zöld hajtás nevezetű akciónak, csak a neve szimpatikus számomra. A zöld !

Aki nem tudná, ez egy tavaszi vadkergető akció, a neve meg attól zöld amitől veszélyes, ugyanis a téli hajtásoktól eltérően, bokrok, fák, minden levélben, az erdők alját ember magasságig fedi az aljnövényzet, ebbe beküldeni puskás embereket majdnem felelőtlenség. No de a földtulajdonosok azt szeretnék, ha földjüknek még a közeléből is ki lennének lőve, vagy zavarva azok a beste állatok, a vadásztársaság meg  - mást nem nagyon tehet - behódol az akaratnak.

Ahogy "vérszagra gyűl az éji vad" - úgy ment híre az itteni akciónak, jöttek is a viszkető ujjú puskások a váratlan lehetőségre.Több vendég lett, mint helybéli, olyan is volt, akinek a vendéglátóját sem tudtuk, kiféle, miféle.

Hajtók, kutyák, kijelölt lőállások - szóval minden volt, csak disznó nem ! Hála a Jó Istennek. Vagy megneszelték ezt a támadást, vagy tényleg kevesen vannak. Ez utóbbi a biztos. Tehát azért a két nap alatt lőtt két darab disznóért a területünk minden zegéből -zugából el lett zavarva minden négylábú. "Természetesen" a kínkeservesen  lőtt két disznó is göbe volt !

Két napja esik az eső - remélem ettől az elzavart vadak szépen visszaóvatoskodnak a falatnyi erdőinkbe.Én meg végre kiülhetek a lesemre.

Valahogy nem jól indult már az elején. Minden zsebet átkutattam a Niva kulcsa után - közben mondtam az égi áldást - hogy évek óta csak tervezem a kulcsmásolást - de ettől sem került elő. Az adrenalintól ( dilinek is hívják) rémleni kezdett, hogy előző este az autóban hagytam. Ott is volt ! ( Rablók most ne figyeljenek )Jó emberek lakják a falumat - nyugtattam magam.

Amikor kiértem a leshez, kiderült, hogy a favágók is ezen a napon akarnak fuvarozni. Jól összejöttünk, nem mondom. Azután szépen csendesült minden, a Hold is szaporán szórta a fényét, amikor a les "mögötti" Duna -ágon motorcsónak közeledett. Gondoltam csak a halász lehet, az is volt. Kicsit megkésett a varsák felszedésével, éppen a lővilág utolsó pislákoló fényénél cibálta ki a varsáit. Illetve cibálta volna, ha nem szedték volna ki előtte valakik.Én ekkor már feladtam a nyugodt este hangulatát, a les korlátjára támaszkodva néztem a kínlódását. Meglátott, köszönt. Azt hiszem.

Felkiabált hozzám, hogy nem láttam-e erre valami embert. _Mégis milyenre gondolt? - kiabáltam vissza.  - Hát olyanra, aki kiszedi a varsát és a halat ellopja!  - Nem, nem láttam -  ordibáltam vissza - hadd hallják a disznók, hogy itt vagyok -  de akkor én is kérdeném, hogy maga  nem látott- e  olyan embert, aki kispuskával lövöldöz, mert itt meg  olyan is van.

Az épületes párbeszéd után elberregett a halász, én meg feladva minden disznós reményt, egy pipaszívást még engedélyeztem magamnak.Az utolsó bodorodó füstkarikák, már a csillagos ég felé kanyarogtak, beesteledett.

Ekkor egy róka sunnyogott a szóróra, valami kis madár illatra vágyva. Disznóra vártam, róka lett belőle.

A zseblámpa fényében jól lehetett látni a - sárgára szikkadt vetés földjén  - a disznó vérét. Sötétebb volt a vér, mint amit húslövéskor találunk, lehetett találgatni, melyik szervét érte a golyó, mert hogy érte, azt a kiváló becsapódási hangból következtettem. Először könnyűnek  gondoltam az után -keresést, csak menni kellett az egyik vérpaca után a másikhoz, de jó ötven méter után a vetést egy repceföld váltotta föl, ebben folytatódott a disznó menekülése, amit már csak a repcébe tiport ösvényből lehetett látni. Vér szinte semmi. A repcetábla is véget ért és a ritkuló vércseppek egy erdőbe vezettek. Ennek az erdőnek minden zegét -zugát ismerem, de a disznó is, mert a legsűrűbb és legmeredekebb részen váltott be. Alig tettünk pár lépést az erdőben, meghallottam a disznó szöszmötölését a sűrűben. Állj, egy lépést sem tovább, sebzett disznót nem szabad éjszaka provokálni.

Másnap reggel már Vahur kutyával indultunk ez előző este megjelölt utolsó vércsepptől. Jó párszor nem értette, hogy miért nem mehet a frissebb szag után, miért kell neki a száraz vércseppeket szaglásznia. Bevallom már a feladás határán voltunk, szinte egyáltalán nem volt vér, de egyszer elkezdett húzni Vahúr, olyan irányba, amit nem hittem el neki. De igaza volt ! Ott feküdt a jókora kan.

Tanulság! Sosem szabad - kényelemből - feladni a sebzett vad keresését. Nincs rondább dolog, a dögön hagyott vadnál és az elaltatott lelkiismeretnél.

A korai tavasz magokat ültető biztatása, a fűnyírót igénylő lelkesen sarjadó fű, a bokrok égbeszökő ágainak metszegetése...és még sorolhatnám az okokat, ami miatt mostanában nem ültem ide betűket kopogtatni. De most itt vagyok, itt vagyok, vagy ahogy egy réges-régi történetben elhangzott, itt fatyok, itt fatyok...!

A történet röviden. Az ember tragédiáját játszották Szolnokon , Bessenyeivel, mint az Úr hangjával. Nyilván nem mostani a történet, az akkori szabadtéri színpad helyén már ki tudja mit építettek, a szereplők közül sem él már senki. Szóval szépen ment, folydogált a történet, a nézők - közöttük fiatalkori énem is -  lélegzet visszafojtva sodródtunk a történettel, de volt még egy plusz néző is, igaz nem a nézőtéren, hanem a színház kőkerítésének falára felkapaszkodva, mint potyautas, Ő volt Ádám - hogy finom fogalmazzak - a város közkedvelt, vidám  bolondja.

 Elérkezett a drámai csúcspont, amikor az Úr megszólalt Bessenyei csodás zengő hangján, hogy Ádám, hol vagy? Nos, a kerítésen kucorgó Ádám megszólítva és megtisztelve érezve magát, jó hangosan és nagy vidáman rikkantotta vissza:  itt fatyok, itt fatyok .

Mondhatni, nem egy vígjáték az Ember Tragédiája, de ezen az estén a röhögéstől percekig fuldoklott a közönség.Ádám - nos nem a darabbéli - hanem a kerítésen ülő - elégedetten vigyorgott, frenetikus sikere volt!

Szóval itt vagyok !

No, idefigyelj te felkapaszkodott kis senki. Azért, mert a neved hármas és  éppen a fejem fölé kerültél, nem kéne úgy rám tehénkedned.Látod, tőlem lefelé az ötöstől a hetesig - milyen szépen betartjuk a porckorong által szabott távolságot, egy szó panasz nincs ránk. Bezzeg téged szidnak, ráadásul rabosítottak, mert fénykép is készült rólad. Kétoldali !

Hiába mondod, hogy nem tehetsz róla, ez a fájdalom okozás nem a te sarad, meg hogy az evolúcióban túl gyorsan állt két- lábra a fajtánk, azért mégse kellene a tulajdonost ennyire gyötörnöd. Már megbeszéltük, hogy ez nem csak a vadászatok okozta megfázások hozadéka, hanem a majom emberré válásának eredménye.  Ezt meg nem nagyon kéne forszírozni, mert mást mondott Darwin és mást a biblia. No de akkor kérdem én szerény kis nyakcsigolya, hogy mi lett volna  jobb. Ha marad a fajtánk négykézláb és nem nyomja a testünket az a nagy hülye koponya,  vagy így, hogy felemelkedtünk - ettől igaz, hogy messzebbre látunk -  de majd beszarunk a tehertől.

Úgy gondolom, ezt már nem lehet visszacsinálni, ami elkopott, az úgy is marad. Szegény gazda!

 Egyik napról a másikra, virágba borult a falu, az utcákban sorakozó szilvafák virágaitól. Szinte az élet csodája, ahogy a megcsonkolt fák kihajtottak és halvány rózsaszín menyasszonyi ruhát öltöttek. Szép házat, kopottat, lakottat, vagy elhagyottat - nem válogatva, egyaránt megajándékozták a szépségükkel. Ilyenkor a szegénység sem látszik annyira a pompától,  de csak rövid ideig tart a nászruha varázsa, mert amikor a szirmok lehullanak, egy darabig ugyan még a beton szürkeségét takarják, de azután minden marad a régiben, kilátszik a falu szegénysége. 

Innen onnan -  kétségtelen a kikeletet jelentően -  metsző olló  csattogását hozza a szél, de sok portán már csak az elmúlás ül tort, nő a gaz, hullik a vakolat, tárva nyitva a kapu, csak a szél mozgatja.Lassan elnéptelenedik a falu, akik külhonba mentek sem akarnak többet visszajönni, a föld szaga, illata, már nem csábos számukra.

Van egy fővárosunk - ez jelenti Magyarországot, a kiváló GDP-vel, meg mindennel, a vidék meg mintha nem is létezne. Fanyarul szoktam mondani, milyen jó, hogy itt nálunk semmiféle ipar, üzem nincs, így nem szennyezett a levegő. Jobb híján, majd pénzért és kortyonként áruljuk a finom illatú levegőt.

Alig pár perccel múlhatott hat, amikor már a horgásztó partján próbáltam az egymás hegyén- hátán cipelt botok zsinórjait kigubancolni. Azután a csalizás következett,  csontkukacok közé egy szem kukorica fűződött a horogra - szóval nem csak a táskámban volt szendvics, a halak is ezt kapták. Nagy reménnyel ültem a botok mögé - hiszen ez a nap, egy szezonnyitó esemény -  csak sikeres lehet. Úgy spekuláltam, hogy tavaly óta ezek a halak nem láttak horgon kukacot, ezért kötelességük  élénken érdeklődni az újdonság iránt. Kéretik bekapni !

Bevallom, izgalmamban nem rágtam le a körmöm. Felüdülés volt unokám unaloműző ötlete, ugyanis futóversenyt rendezett a csontkukacoknak. A sárga színű győzött, kukachosszal.

Fél nap alatt két kapásom volt, ez két életunt pontyot jelentett. Éppen ennyi kell egy halászléhez !

Csendben megsúgom,  vadászni jobban szeretek !

A vadkacsa gácsérok, szerelem- ittasan kergették szegény tojókat, de közben egymást is püfölték, súlyos sértéseket hápogtak egymásra, szóval úgy veszekedtek,mintha kocsmában lennének. - Ez az én csajom, nem mászol le róla -  sápogta az egyik udvarló, hogy nyomatékot adjon szavának,  szárnyával verte a "befutót".

Amikor a szegény asszonyságok  megunták  a kegyeikért folyó verekedést, meg az egész hajcihőt, nekilendültek a tavaszi égboltnak, hátha letudják rázni a zaklatókat, de nem, mert  húzták maguk után őket is. Nagy hápogással,  jó nagy kőrt írtak le a horgászok feje fölött, majd - előrenyújtott lábakkal  fékezve a landolás lendületét -  újra vízre ereszkedtek és ott  minden kezdődött elölről. A hoppon maradtak, vagy a szerelemtől megfáradtak, a tó közepe felé úszkáltak, okosan figyelve a horgászok zsinórjaira.  A délutáni napfényben, csillogó, szikrázó egymásba olvadó "V"  betűket formáztak  a tó tükrére.

A korai tavasz simogató melege a horgászok kabátját is levette, a zsongító, álmosító melegben , csak ritkán szólalt meg a kapásjelzők pittyegése. Kapja már, kapja? - szólt innen onnan egy-egy horgász hangja. Nem kapja az, csak úgy pedzi !  - jött a válasz.

Tetszik nekem a horgászok türelme, nyugalma, meg a kacsák hevülete.

Hallgatunk, mint szar fűben ! Mármint, mi vadászok, akiket az "élénkzöldek" simán legyilkosozhatnak. A téma újra és újra előkerül, hol egy-egy társaságban, ahol a vadászathoz semmit sem értő valaki, simán ezzel a jelzővel illetheti - ráadásul következmények nélkül - a közöttük lévő vadászt, mert mondjuk zöld ruhát visel, de egy honlap is működik, "a vadász öl" címmel. A kommentek pedig önmagukat minősítik.

Öreg vadász vagyok én már ahhoz, hogy ezt a kesztyűt fölvegyem, bár, ahol tudom- és kérik, ott kifejtem a véleményem a vadászatról, annak etikájáról, az állományszabályozásról,  stb. Csak Faragó professzort idézném: "ha nem lenne vadászat, már vad sem lenne".

De egy kicsit leragadtam ennél a "gyilkosok" titulusnál. Tényleg, gyilkosok lennénk? Amikor a túlszaporodott gerléktől védem a gazdák termését, vagy amikor a nevelt fácánokat lövöldözöm, vagy a friss vetéseket túró vaddisznókondákból lövök egyet-kettőt, de télen zsákszámra hordom ki az élelmet a nélkülöző vadaknak  - akkor én gyilkolászok? Ilyen alapon gyilkos volt a Nagymamám, mert elvágta a csirke nyakát, Nagyapám is, mert kicsavarta a csipasz galamb nyakát, de a böllér is gyilkos, mert leszúrja a disznót, de a horgász is, aki a vízből kihúzott pontyot a "levegőbe fojtja" és a rákot sem kéne forró vízbe dobni, a csigát sem, de Chemotoxot sem kéne a szúnyogokra spricceli........szóval csak csínján ezzel a gyilkos szóval.

Vadászkamara, Védegylet, meg nem is tudom még milyen fél -impotens szervezetek, olyan mélyen hallgatnak, hogy az már maga a beismerés. Saját fórumon jól kibeszéljük ezt, de ez éppen olyan, mint amikor a tanár az osztályt szidja a távollévők dolgaiért. Tele vagyunk "menő" politikusokkal, közéleti emberekkel, jó nevű színészekkel, stb.  - Kéretik a közösségért is megszólalni, nem csak a saját kis vadászataikat szervezni.

A napok óta tartó eső alattomos mocsárrá változtatta az erdei utakat. A fiatalabb fák közül jó pár egyszerűen kifordult tövestől, szerencsére nem az útra. Ártéri erdőben ez természetes, de az nem, hogy a favágók hatalmas gépei lövészárkokat nyomorítanak a keskeny utakba, lehetetlenné téve, hogy rajtuk kívül más is - például a vadászok - közlekedni tudjanak. Nagyon zavar, hogy a fakitermelés hatalmas árbevételéből, az utak rendbetételére már egy egy forintot sem fordítanak, holott ez kötelező lenne.  Valahogy efölött szemet huny a "hatóság" is, a pletykás szajkók szerint nem véletlenül. Jut is, marad is !

Külön pech, hogy éppen a lesem felé vezető utam van leharcolva, szegény terepjáróm bánatára. A mély kátyú úgy vezette az autómat, mint sín a vonatot,  Ebből kitérni nem lehetett, de kellett, ugyanis egyre mélyült a vájat, ettől magasodott a "bakhát", szóval  nyilvánvaló volt, ha erre felül az autó, akkor kész, vége. Este , sötétben ez nem kis izgalom. Nos akkor más nincs, mégis valahogy ki kell ugratnom az autót a nyomból. Egy lendület előre, egy hátra, azután újból előre és zsupsz , már be is voltam dőlve az út menti meredek oldalba, egy fa által megmentve a felborulástól. Ha valaki azt mondja, vagy gondolja, hogy a vadászat egy nyugis tevékenység, akkor elmondanám, hogy nem az. Totál be voltam ...hogy finoman mondjam rezelve.

Hab a tortán, hogy ezen a helyen térerő sem volt, csak a közeli falunál. Nos nem csigázom az egyébként sem felcsigázott érdeklődést, hogy jókora kubikus munkával és egy pattanásig feszülő vontatókötéllel - borulás nélkül - kiszabadítottak.

Másnap az autómosóban azt mondták, hogy sok sáros autót mostak már, de ilyet nem mostanában.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy erdő, ahol éppen esett az eső.

Akkor is  úgy ( mint ma ) mintha dézsából öntenék, vadászembert szobába kényszerítve. Az erdei állatok parlamentje is  ezért ülésezett ilyen ramaty időben - vadászoktól biztonságban - hogy  eldöntsék, a farkasok, vagy a rókák legyenek az erdő urai. A tisztás egyik felén, félkörben,  farkas- koma és családja ült vagy állt - vérmérséklet szerint, de egyformán szigorú szemekkel, a karéj másik felén meg rókáék vakargatták bolhás irhájukat, hozzájuk illő ravasz mosollyal. A medve éppen csendre intette a vitatkozókat, amikor az ázott nyúlnak és szapora szegény rokonainak éppen arra vitt az útja. Hallották a hangos marakodást és a kíváncsiság odavitte őket. Óvatosan kilestek a fák mögül, de rögtön meg is hűlt bennük a vér.

- Te Béla - szólt reszketeg hangon Nyúlné asszony. Szerinted nekünk mikor lenne jobb? Ha farkasék, vagy ha rókáék lennének az erdő urai?  - Azt mondom én neked asszony - de halkan, mert a fának is füle van -  hogy mindegyiknek nyúlhúsra fáj a foga.Legjobb lesz ebből kimaradni és szép csendben  egy másik pagonyba költözni. És a nyulak így is tettek. A farkasok, meg a rókák szépen éhen haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

A tavaszt idéző tél - ami csak a naptár szerint az - úgy öleli a hetyke tavaszt, mit ahogy egy roskatag aggastyán vezeti oltár elé a fiatal menyecskét. Csalfa mindkettő, az öreg vőlegény csak fiatalodni szeretne, a huncut menyecske meg gazdagodni.

Még a fácánokat keressük a kisebb nádasokban, de a fejünk felett két bíbic szárnyal jajongva, fészkelő helyet keresve. Pacsirták fújják a magasban szerelmi dalukat, a hírek szerint az első szalonkák is megérkeztek. A szálláscsináló gólyák is sorra landolnak a fészkeik kosarában. Először a hímek érkeznek, mire az asszonynépség megérkezik, megszépüljön a zilált fészek.

Az idén nem volt igazi tél, csak olyan kicsit ijesztgetős és  máris itt a tavasz. Illetve ahogy írtam, szinte kézen fogva voltak itt, tavasz a télben és télben a tavasz.

A fácánok is szétszéledtek már, elhagyták a nádasok fedezékét, ezért az egy-két lövési lehetőségért igen sokat kellett gyalogolni. De ez még sosem volt akadálya a jóérzésünknek. Sőt !

Sok kilométer és  négy fácán ! Meg egy jóleső fáradtság.

Hová rohansz ennyire nyuszika? Jaj, ne is mond, tegnapelőtt is megerőszakoltak, tegnap is, meg most is oda futok ! Hát így valahogy vagyok a FEHOVÁ-val. Minden évben kijelentem, hogy ez volt az utolsó, azaz a SEHOVA,  de mégis megyek. Erős akaratra vall, ugyebár.

Előző években nem mentem a horgász részre, mert ebben az ügyben nem voltam érdekelt.  Miután a horgász szenvedély is szépen beépült a szenvedélyeim sorába, rögtön a vadászat után ( mert szenvedély nem vész el, csak átalakul ) ezért az idén, meglátogattam pecásékat. Dédelgettem egy vásárlási ötletet, egy finom kis könnyű botot, szépen tekeredő orsóval és mindezt olcsóbban, mint odahaza.  Úgy jártam, mint a sólyom, aki az ezres nagyságrendű - egyetlen tömbben repülő - seregélyekből rabolni szeretne. Nem tud választani, mert túl sokan vannak. Ennyi bot és ennyi fajta orsó - nekem már maga volt a káosz.

Végül maradt a szokásos forgatókönyv, a könyvvásárlás.Meg a Bolyhos pálinka!

..és akkor egy zsiráf koncolását - kitakarás nélkül - közvetíti ugyanezen csatorna. Most akkor igazam volt, az előző bejegyzésemmel, vagy csak kényes vagyok a mundér becsületére? Szóljon már valaki valamit?

Az elején kezdem, hogy a végére érhető legyen a jogos indulatom. Valamelyik TV híradóban egy Csongrádi vadászatról tudósítottak. Vaddisznó hajtásról volt szó, ami azért szerveződött, mert a Tisza árterében megbúvó disznók, a mezőgazdasági területekre kiváltva, óriási károkat okoztak. Ennyi az előzmény.

Az operatőr szépen sorra vette a vadászokat, ( semmi arc kitakarás ), a jópofa kutyákat, a teríték körül gyülekezőket és a szépen  fújó vadászkürtöst. Ebből a képekből az derült ki, hogy  a lőtt vadat maximálisan tisztelően  zajlott ez a ceremónia. A boldog elejtők is az általuk lőtt disznók mögött guggoltak és mosolyogtak az operatőr masinájába is.  A terítéken fekvő disznókat pedig  - talán a személyiségi jogaik miatt?  - kitakarták.

Ekkora álszent baromságot régen nem láttam. Mint a kitakart disznókat sem. Amikor a filmekből, a híradásokból folyik az erőszak, a brutalitás, akkor kitakarnak pár darab vaddisznót,  ahogy - szép, nemes és hagyományos  vadász -szertartás szerint, törettel a szájukban, ágakkal körülkerítetten fekszenek a terítéken ? 

De cudar kényes gyomruk lehet az egyébként húst is evő szerkesztőknek ? Uraim !   Nem kitakarni kell, hanem tanítani, hogy - mi, vadászok - az  elejtett vadnak hogyan adjuk meg a tiszteletet.  Azt kéne kitakarni, amikor önök, a nagyüzemi módon leölt  állatok húsát eszik, gondolom lelkifurdalás nélkül.

Úgy gondoltuk, hogy meghajtunk egy tanya körüli, lábon felejtett - a ránehezedő hótól megnyomorodott -  kukoricaföldet, miután a nádfoltokban nem találtuk a fácánokat. .A korcs csövekről felkunkorodott csuhé, mintegy felkínálta az őzeknek, fácánoknak, az  életet adó sárga szemeket. A fácánlábak nyomából és a kicsipegetett szemekből látszott, hogy szorgalmasan használják ezt az ingyenkonyhát.

Előre siettem leállónak, a hajtást a jó lábúakra és a kutyákra bízva. Éppen egy rendetlen, zilált külsejű tanyaudvar végéhez értem, amikor már elindult a hajtás. Már rebbent egy-két óvatos tyúk, amikor a tanyából négy, vagy öt kutya rontott elő és csaholni kezdtek rám.  Volt ott kuvaszból vagy kettő, valami beazonosíthatatlan típusból is vagy három, meg egy német juhász. A tanya ajtajában egy ember ácsorgott, szája sarkában cigarettával  és unott pofával nézte,  hogy ez utóbbi kutya-  hátrasunyt fülekkel, felhúzott ínnyel - éppen rám húz.

Nem kellett hozzá kutya-szakértőnek lenni, hogy nem fogkő leszedést akar tőlem kérni, hanem harapni akar. Mármint belém.  Én csak a puskámmal tudtam volna "harapni", de nem szívesen tettem volna. A gazda egy szóval sem hívta vissza a támadó  kutyát - szerintem neki drukkolt - szóval nem a kutyába kellett volna egy adagot beleengedni.

A helyzetet mégis a puskámmal oldottam meg, leadtam ennek a napnak - számomra a legértékesebb - lövését, egy riasztólövést.

A kutya kapitulált,  én pedig sűrűn hátrapislogva, retiráltam. Háborús helyzetben igen  frappáns megoldás lenne, ha ezt alkalmaznák. A gazda továbbra is csak állt az ajtóban és bámult kifelé a fejéből.

Egy biztos, nem lesz a barátom!

A les előtti havas paplanon, mint egy fekete seb "éktelenkedett"" a szóró feketére kitaposott földje. Több hónap óta - amíg ez a tavaszt idéző tél tartott - a szarvasok, disznók, most jelentek meg először a szórón. Mármint a nyomok szerint!  Úgy látszik, a nagy hó miatt - feladva büszkeségüket - ráfanyalodtak az "ingyenkonyhára". "Felgallyaztam", pipára gyújtottam és vártam. Nem sokat, mert csak félig szívtam-  a fél órás -  pipám, amikor a szálerdőből szarvascsapat óvatoskodott elő. Egy bika, illetve bikácska, dús téli szőrben  - még egy kis kackiás sörényt is viselő - remek tehenek,  lányos képű ünők és egy borjú.

Alaposan átgondolták, hogy rámenjenek-e szóróra, vagy sem. Ez a mozdulatlan töprengésük olyan sokáig tartott, hogy - szokásomtól eltérően - már a második pipámnál tartottam, de még ekkor is csak ácsorogtak, olykor a hó alól valami kis zöldet kapirgáltak.Közben meg  egyre nagyobb aggódással hallgattam a les tetején kopogó ónos eső hangját.  De hogy szökjek el innen  - morfondíroztam - hogy ne zavarjam meg őket. Ugyanis azt már tudtam, hogy lőni nem fogok, mert a tehenek már vemhesek, a borjút pedig éppen nyalogatta az anyja, pedig egyedül ő lett volna lőhető. De már csak nem fogom az anyja nyelve alól kilőni!

Egy róka oldotta meg a helyzetet. Párját kereső paukolása nem tetszett a szarvasoknak és olyan nesztelenül, ahogy jöttek visszaváltottak az erdőbe.

Jégpáncéllá vált úton küzdöttem hazáig! Hát normális......?

Sem az idő, sem a vadász !

Csizmaszárig ér a hó, ahol a szél összehordta, ott akár derékig is. Szegény vadaknak eddig terülj asztalkám volt a határ, most pedig a fehér ínség.Hó alá szorult a jólét. Ma reggelre még fagyos esőt is kapott a hó teteje, ami végképp rossz, növénynek, állatnak egyaránt. No meg nekünk is. Ahogy mondani szokták, csak a karosszériások járnak jól.

Járja a környékünket egy őzcsalád. Egy suta két gidájával. Üzekedéskor egy bak is a csapathoz csapódik, de önző módon, csak a szerelemért. Ilyenkor, amikor vigyázni kéne a családjára, hogy kóbor kutyák nehogy elkapják őket,  eltűnik, valahol máshol kószál.. Az éjszakai  nyomokból ítélve, az őzmama egészen az udvarunkig vezette gyermekeit.  Egy-két helyen kikaparták a hó alól a zsenge zöldet, de attól igencsak felkophat az álluk .Ilyenkor segíteni kell nekik.  Ez a vadász dolga!

Hátamra vettem egy fél zsák kukoricát és kivittem oda, annak a kis fenyvesnek a szélébe, ahol napközben meghúzzák magukat.

Azt hiszem én már láttam ezt a fehér izét valamikor, amikor még azt hittem, hogy nekem is olyan hosszú lábaim lesznek, mint a  mostohatestvéremnek, Bercinek. De ez a mostani fehérség már nem tréfa. Reggel jött a Gazda, pórázt tett rám, mert nem bízik bennem, tudja, hogy szeretek szökni. Ugattam már neki, hogy ne pánikoljon,  az esti etetésre biztos hazamegyek, de nem hisz nekem. Kiborul, ha lélépek. Valami autókról beszél, amik elüthetnek.

Szóval, ma is elindultunk. Berci azonnal rohant előre - biztosan nagyon kellett már neki kakilni - én is belefeszültem a pórázba,  de ez a fehér izé, magasabb volt nálam, menni nem tudtam benne, csak nagyokat ugrálva  haladni. Basszus, ezt nem nekem találták ki, menjen ebben az, akinek hólapát volt az anyja.

Megálltam és a legszomorúbb ábrázatom bevetve, a Gazdára néztem. Tudom, hogy érti amit gondolok, mert egyszerűen a hóna alá kapott és így mentünk tovább.

Látod, hosszú lábú, többet ésszel, mint lábbal!

Kicsit hisztis a természet, ha télen jó idő van, akkor az rügyfakasztós, ha meg rossz, akkor cudar rossz. Csütörtökön még egy pulóverben fácánoztam., most meg a vízszintesen szakadó havat nézem és azon gondolkodom, hol is van a hólapátom. Egy nap alatt két arculat. Igaz, van aki ezt percenként képes produkálni. 

De maradjunk a csütörtöknél. Ha ennél már csak egyetlen emberrel kevesebb vadászna, az egyéni vadászat lenne. Ebből kiszámítható, hogy erre a napra kettőre apadt a fácánozós brigád. De remekül ment a dolog.  Jó nagyot kellett gyalogolni, nádastól nádasig, elhagyott tanyahelyeket is átbogarászva, hogy megtaláljuk a kakasokat. Az egyik tanyahelyet alacsony drótkerítés szegélyezett, itt-ott letipródva és alig félméternyi gizzel-gazzal benőve. Ebben nem tud, meg nem is szokott az igen éber kakas megbújni, legföljebb a mimikrijében bízó fácántyúk. Látom, hogy a Fruzsi kutya  "beszobrozott" a kerítés sarkánál. Na, ez éppen úgy lesz - gondoltam -  mit egy héttel ezelőtt, amikor egy tyúkot jelzett ugyanígy.

Mielőtt odaértem volna, Fruzsi elvesztette a türelmét és egy gyönyörű kakast ugrasztott. Utána pedig még négyet ! Szinte egyazon helyről !  Ki érti ezt?

A kakasok pechjére mind az öt összetalálkozott a puskacsővel. Tanulság - könyvem címét idézve - eb a vadász kutya nélkül.

Ez már azért több a soknál. Még ki sem pihentem a legutóbbi nagy rohanást, már megint futnom kell. Utálom, amikor meghallom a kutyák ugatását, meg beszélgetések hangját is hozza felém a szél, szóval ma sem lesz nyugalmam. Olyan jó meleg pedig az ágyam, itt a kökényesben, a többiek sem zavarnak, tudják, hogy az agyaraim nem játékból meredeznek ki a számból.

Na, gondolkodjunk. Amikor a legutóbbi alkalommal együtt menekültem a többiekkel, sokan felbuktak a durranásoktól. De olyan is volt, aki csak a lábát húzta, vagy a fájdalomtól púpos háttal ment a vakvilágnak.  Ha már durran valami, akkor durranjon rendesen, ne okozzon ennyi fájdalmat a haveroknak. - ezt én mondom, a sok vihart megélt öreg-kan.

Döntöttem! Lusta is vagyok, futni sincs kedvem, én inkább elosonok ebben a vízmosásban, szembe a durranós emberrel. Ez a mai taktikám. Igaz, egyre jobban érzem az undorító ember-szagot, de csak egyét. Nos akkor rajta.

Vadász-székemen ülve, hátamat egy derék tölgynek támasztva figyeltem a felém közeledő izgatott ugatásra. Nem is ugatás már ez, hanem hisztériás nyiffanások. A vízmosás mélysége - aminek a szélén ültem - nem volt öt hat méternél mélyebb. Ebben kocogott felém a nagy kan. Szépen rátettem a célpontot és addig kísértem vele, amíg el nem tűnt a szemközti sűrűben.

"Elvileg" lőttem egy kant, gyakorlatilag gazdagabb lettem egy élménnyel és egy aranyérmes kan árával.

Ha netán valaki nagylilikből akarna valamit is főzni - ne tegye!  Pláne ha olyan öreg, hogy a honfoglalást is felülről láthatta. Minél többet fől a húsa annál keményebb és - hogy finoman mondjam - illatosabb. Olyan libaszar-szagú.

Amikor még az én falum környékén teleltek a libacsapatok, akkor alig egy-két lilik volt közöttük, a többi vetési lúd. Azoknak nagyon finom a húsuk. Most a nagylilik van többségben, meg nyári lúd - ami sokáig védett volt -  vetési lúd is csak  egy-kettő és  mindannyian elköltöztek délebbre.

Ki érti ezt.

Hát ezt is megértem. Azt hittem hogy már végleg elbúcsúztam a vadászláztól, de nem - hála Istennek -  nem. A bőgő szarvasbika látványa, vagy a szórón turkáló disznóé - most ha megköveznek ezért  vadásztársaim -  akkor is megmondom, hogy nem hoz lázba.

Igazi - olyan lábakat remegtetős vadászlázat - jó tíz évvel ezelőtt éreztem utoljára, meg tegnap. Mindkét esetben ezért, a libák voltak a " ludasak".  Az a katarzis,  amikor a több ezer liba hatalmas robajjal egyszerre megemelkedik  és  fülsiketítő gágogással, kezd a fejem fölé húzni - nohát ilyenkor igencsak kiesik a pipa a számból. De talán jobb is, mert elharapnám a csutoráját, szóval ennél nagyobb vadász-élmény számomra nem létezik.  A tíz évvel ezelőtti és a tegnapi libahúzásban volt még egy közös dolog. Mindkét esetben csak pár darab lőszer volt nálam.

Ha ehhez hozzáteszem, hogy a libázás előtt igen jót fácánoztunk is - akkor csak az irigyeim sorát szaporítom.

Történet nem lehet zárszó nélkül, az pedig illesse meg a meghívómat. Ez pedig a köszönet szava.  Jó nagy emberbe, méretes jóindulat fér  - ami kölcsönös és méretarányos. Derék ember vagy Péter, igaz vadász!

Ja és a libából igazi ludaskása lesz!

Baráti társasággal - már nem is tudom hányadik éve - így, január elején, Tengelicen  vadászunk egyet. Helyesbítek, "csak"lövöldözünk, ugyanis kihelyezett madarakra emelgetjük a puskánkat. Hála Istennek - szép időt kaptunk erre a napra, a lelkünket nyomorító, hetek óta tartó ködös idő is átváltott derűsre, naposra.

Tengelicen az  is szokásos, hogy egy fasorba rakják ki a fácánokat. Két csapat "oldalazott", pár ember az akácosban próbálkozott - a fák között, vagy fölött - repülő madarakra lőni. Ezen utóbbiak közé kerültem én is.

Sajnos, csak két kutya volt velünk - édeskevés - így a lőtt madarak összeszedése, megkeresése lassan ment, az idő meg gyorsan, így a vadászat a késő délutánba nyúlott.

Az este meg az éjszakába, ugyanis az Eszterbauer pincéjében is gyorsan tud szaladni az idő. Jó ételek, jó borok, jó barátok - nem rossz évkezdet!

Egy kis figyelmet kérek, füvek, fák, felhők, madarak és ti négylábúak is halljátok szavamat. Ne vegyétek prédikációnak, a magasles nem szószék, de ha már itt ülök, innen szólnék Hozzátok.Te is figyelj, kis szemtelen repce, ebben az enyhe télben túl nagy lett az önbizalmad, majd akkor röhögcsélj a szomszédoddal, ha méteres hó takar.

Nos, azt akarom mondani - az év első napján Nektek - hogy ebben az évben is igényt tartok Rátok!  A felhők játékára, a szél simogatására, a fű harsány zöldjére, a madarak énekére és rátok, négylábúakra is, legtöbbször csak látványnak, olykor bizony vadászsikernek. Valljátok be, azért sok kárt nem tettem bennetek. Tudom, a kondán belül gyorsan híre ment - nem kis vidámságot okozva  -  amikor minden cserkelő tudásom latba vetve, úgy  lopakodtam le a lesről, hogy nem zavartalak meg benneteket.  De nem lesz ez mindig így, szóval, csak óvatosan. Majd eldöntjük - abszolút korrekt módon - ki az ügyesebb. Ugyanis annak nagyobb a hozadéka.

Újév napja van, tele reménnyel, bizakodással és irántatok érzett féltéssel. Látjátok, hogy mindez milyen jól megfér egymás mellett?

Hát már csak ilyen egy öreg vadász lelke!

A tegnapi derűs nap után, mára - az év utolsó napjára - újból sűrű köd ereszkedett le. A köd alá szorult jókedv és derű majd valahogy áttöri a szürkeséget ha már a Napocska nem képes rá. A derű - egyébként is - bennünk lakik. Ezen a napom szoktam összegezni a vadász-évemet és miután "napra-kész" naplót vezetek, az elejtett vadak számát is tudom.

Nem számszerűsítve, de úgy nagyjából megsaccolva, ebben az évben is elég sok gerle került a terítékemre. Az elejtett fácánok statisztikáját "feljavítja" az a fácánmennyiség, amit kihelyezett, "nejlon" madarakból lövök. Pedig egy jól repülő igazi vadfácán elejtése nagyobb siker, mint tíz "gyári" madáré.Csak egyre kevesebb helyen van igazi vadfácán. Még szerencse, hogy vadászhatok ilyen helyeken is.

A négylábúak statisztikája furcsán hangzana, hiszen ott nem a lőtt vadak száma, hanem a hozzá fűződő élmény nagysága adja a sikert. Ilyenből is volt - hála Istennek.

Mit is kívánhatnék ezek után!

Magamnak soha nem rosszabb vadász-évet, más mindenkinek pedig sikerekben gazdag Új Évet!