Nem is esett, hanem zuhogott, mintha dézsából öntenék, amit ott és akkor lehet megtapasztalni, amikor a szauna után-  egy zsinórral megrántásával - dézsányi jéghideg víz ömlik a nyakunkba. A minapi helyzet ettől csúfabb volt, mert közben a szél is fújt és ha már a dézsa hasonlatnál maradok, akkor a lezúduló víztömeg vízszintesen is jött. Szóval a vadászat lehetősége ilyenkor kipipálva.

Másnap reggelre a felhők egy kicsit barátságosabbakká váltak, csak szomorkás csepergésre futotta az erejükből. Ha vadászni nem lehet, akkor horgászni kell. Azt hittem egyedül leszek a tóparton, de nem, rajtam kívül voltak még, ami azt jelenti, hogy a  horgászok sem egy egyszerű elmekórtani esetek.

Az érkezésem egy hattyúnak tetszett legkevésbé, mert a barnás pihés csibéit éppen ott tanította a fű csipegetésére, ahol a horgászállás volt. Nagyokat sziszegett felém, el akart zavarni, de nem hagytam magam, így lassanként megbékélt, már csak akkor sziszegett, amikor kapásra bevágtam a bottal.

Mert volt ilyen, nem is egyszer, de az egyiket el akarom mondani.

A kapásjelző karikám vidáman himbálódzott a szélben, de csak jobbra-balra, nem úgy mint amikor viszi a hal a  cuccot,  amikor szinte felcsapódik a bothoz. Alig fél óra után ez történt. Kapom a botom - ja és hogy el ne felejtsem, a pipa számban volt - bevágtam és éreztem, hogy egy ponty van a horgon. Ezt a helyzetet, pipával együtt simán le tudom rendezni, de azt már nehezen, amikor a telefonom is megszólalt, amit nem tudom megmondani, hogy miért, de a szabad kezemmel a fülemhez tartottam, de ekkor a másik boton is kapásom volt.

Foglaljuk össze tehát ! Az egyik bottal fárasztottam ,a másikat a lábammal tartottam, mert a hal be akarta húzni a tóba,  közben a pipával jócskán lefoglalt számmal  a hívónál exkuzáltam magam, miszerint most éppen nem aktuális a beszélgetésünk. 

A zavaros helyzet valahogy megoldódott, mindkét hal a szákba került és a pipámat sem nyeltem le.

Nem is olyan rossz nap lett ez a nap!

Most nem vadásztörténet következik, mert a tegnap délutánom vadászat helyett olvasással telt, mégpedig Esterházy Péter Hasnyálmirígynaplóját olvastam, talán éppen akkor, azokban az órákban, amikor meghalt.

Rémes egybeesés!

Halálával egy közeli barátot vesztettem, mondom ezt anélkül, hogy bármikor is találkoztunk volna személyesen. A könyvein keresztül lettünk barátok, mert aki ír, az azért teszi, hogy a gondolatait megossza másokkal - ahogy egy barát teszi - amikor a Harmonia Celestiszben a családtagjává fogadott, ahogy ennek javított kiadásában elnézést kért a tévedéseiért, stb. szóval ő úgy szólt hozzám, ahogy egy barát szól a másik baráthoz.

A könyvein nőttem föl, stílusa egyéni volt, ahogy egyik jeles kortársa mondta róla, hogy a pornográfiát a költészet szintjére emelte. Tőle tanultam meg, hogy a magyar nyelvben nincsenek csúnya szavak, csak akkor, ha azokat valaki öncélúan használja. Őrá hivatkoztam, amikor a Kuduláz c. könyvem kéziratára a B.Sanyi író barátom azt mondta, hogy jó, jó, de túl "szókimondó".

Óriási lelkiereje előtt mélyen megemelem a vadászkalapom, ahogy a számára kimért szűk egy évet is egy könyvre áldozta.

Isten nyugosztalja !

Az erdőben a szúnyogok vették át a hatalmat, pirinyó testük, tenyérrel könnyen elmázolható karosszériájuk ellenére, az erdő rémei lettek, mert tömegesen támadnak, lehetetlen ellenük védekezni. Szegény vadak nem is nagyon tudnak, csak a késői órákban mozdulnak, a nappalokat valahol elbújva töltik. Ezek a szúnyogok már olyanok, hogy a magamra locsolt szúnyogriasztó sem rettenti vissza őket, kicsit fanyalognak a büdös szagról, azután vígan nyomják a fullánkjukat és szívna, szívnak.

Van egy csodamasinám, ami egy szúnyogriasztóval átitatott lapocskát párologtat, de ebben az évben még ez sem az igazi. Megszokták volna, nem tudom, de a végeredmény az, hogy menekülni kell, mégpedig elég vicces módon, egy letört ággal hadakozva, eszelősen csapkodva magam körül és szinte úgy ugrok be az autóba, persze magammal hurcolva jó pár mindenre elszánt vérszívót. Nos ezeket azután szépen le kell vadászni, mert egyszerűen megőrjítenek.

Alig várom, hogy az estére ígért szélvihar móresre tanítsa őket és elsodorja az egész bandát a jó büdös...ba !

Gondolom ezzel a vadak is egyetértenek !

Érdekes, hogy vadászoktól, horgászoktól folyton azt kérdik, hogy na, mit lőttél, mit fogtál? Mintha csak és csakis arról szólna a történet, hogy aki kimegy vadászni, annak feltétlen lőnie kell, és ez jelenti a vadászatot, vagy aki pecálni megy, annak semmi más nem jelent örömöt, csak ha sok halat fog. Ne legyünk álságosak, végül is, mindkét tevékenység célja a zsákmányszerzés. Ezt az ősi ösztönt örököltük, ez dolgozik bennünk, erre szoktunk hivatkozni, amikor "újkori gyilkosoknak" tartanak bennünket.

Bevallom engem már régen nem érdekel a "közvélemény", hiszen a vadászat és a horgászat ellen ágálók is tele szájjal eszik a húst, hacsak nem- vegák, de az meg már egy másik történet, vagy inkább újkori divat. Az ember vegyes táplálkozásúvá alakult, a működéséhez kell hús is, zöld-féleség is, szóval ahogy az életben mindenben, itt is az arany középút a javasolt.

Oda akartam kilyukadni, hogy amikor kimegyek vadászni, és nem lövök semmit, az akkor is vadászat. Mert nem csak a lövés a vadászat !

A kelő Nap, még nem mutatta meg magát, de a fénye már elérte az erdő szélét, ahol egy bak  csipegetett, a magasabb, de számára finomabb bokrok levelei felé nyújtogatva a nyakát. Nem sokat kellett távcsöveznem, azonnal megismertem, hogy ez az a "gyilkos" bak, akit már korábban is láttam, amikor még nem én voltam a "kedvezményezett" a baklövésre. A barátommal akartunk bakot lövetni, de ő egy másik lesen ült, ahol nem sok mindent látott, előttem viszont volt minden, többek között ez a bak is. Így szokott ez lenni, amikor nagyon akar valamit az ember. Én azt szerettem volna, ha a barát lő, de a lehetőségek előttem sorjáztak.

A mai hajnal viszont az enyém volt. Az autómmal gyorsan a les mögé kanyarodtam, amit  - hála Istennek - a bak nem vett észre, és azt sem, amikor felkapaszkodtam a lesre. Igaz, a távolság elég nagy volt, korábban azt hittem, illetve úgy saccoltam, hogy az erdő széle legalább 230-ra van a lestől - ahová előző vadászatoknál sosem lőttem, mert a távolságot sokallottam -  de a távolságmérő "közelebbre" hozta az erdő szélét, vele együtt a bakot is. Bevallom, nem nagyon szeretem a távlövéseket, de ez a 170 méter, már nekem is elfogadható volt.

Drámai gyorsasággal történtek a dolgok, alig öt percbe sűrítve, mert a lesre felmászásom és a lövés becsapódása között, alig öt perc telt el.

Köszönöm Diana és Anti barátom, a születésnapi ajándékot !

Az események sűrű sorban sorakoznak, a leírásuk erősen akadozik. Először is meleg van. Pláne itt, ahol írásaimat farigcsálni szoktam. Másodsorban foci EB van, de az élelmesebbek az egyik csatornán a Copa Amerikát is nézhetik. Mint én is. Hű de jó focit "játszanak "odaát. Bevallom, ha a jól szereplő és szépen búcsúzó magyar csapattal együtt a nekik szóló lelkesedésem kiveszem a meccsekből, akkor bizony olykor piszok unalmas is tud lenni egy-egy találkozó. Viszont a nézése időigényes - hogy gyengécske okosságot is mondjak.

A vadászatban sem telt unalmasan az elmúlt időszak, de leginkább "csak" a nézgelődésé volt a fő szerep. Múlt héten - a legmelegebb, hőségriadós napon -  meghoztam Bugacról a fácánokat. Szépen kikaszált és feltöltött etetők várták őket - nem mondhatják, hogy nincs bennem vendégszeretet.Sok szerencsét kívánok nekik az itteni pályafutásukhoz !

Az egyik estének nagy élménye volt - hogy valami vadászosat is írjak .- amikor nagy zúgással egy szarvasbogár szállt le a lesre tett kabátomra. Legalább tíz éve, hogy utoljára láttam egy szép példányt.

Szóval így keveredtek az elmúlt időszak eseményei, a szarvasbogártól, a fociig !

Varietás delectat !

Zajlik a foci EB. Kicsit velem, de legfőképpen nélkülem. Ugyanis nekem valahogy más a foci, a szó igazi értelmében a labdarúgás. Mert mi is történik a pályán, vagy helyesebben a küzdőtéren? Küzdelem ! Sokszor a labda mellékszereplő, mert a gladiátorok gyűrik, gyötrik, rúgják egymást, kézzel úgy dolgoznak, mintha tatamin lennének - és mindezt a bírók segítségével. Nyilván ki lett adva, hogy ne fújják szét a meccseket - ugyanis a lassításokból jól látszik - hogy szinte minden test-test elleni ütközést le lehetne fújni. Szóval kilencven percet fütyürészhetne a bíró, utána meg  menekülhetne a szurkolók elől.

Még egyszer kérdem, ez lenne a foci?  Jól látható 4 -4 -2   hadrend a "divat", ami azt jelenti, hogy reszkess csatár, nyolcan várunk, ha felénk tévednél. Még szerencse, hogy van egy-két focista, aki nem a taktikai utasítások szerint mozog, valami váratlant alakít, amire sem az ellenfél sem a néző nincs  felkészülve, Nos, őbelőlük lesz a gólszerző és miattuk érdemes meccset nézni.

Hajrá Magyarok !

Madarak csivitelésétől hangos volt az erdő, de még a kakukk sem bírt magával, szinte megállás nélkül szólt a kakukk,kakukk, amikor pedig befejezte, még egy bugyborékoló hangot is hallatott, nyilván a szerelmi mámor jeleként. Vagy annak örült, hogy bele tudta csempészi a tojását, valamelyik énekesmadár fészkébe.

A szóróra szálló szajkó pár egyik tagja az ágak között őrködött, míg a párja a sárgálló kukoricaszemeket próbálta letolni a torkán. Azután cseréltek. Az egyik nagy égerfa ágai között örvös galambok ricsajoztak, majd nekirugaszkodva, nagy szárnycsattogással az ég felé emelkedtek, ahonnan lassan levitorláztak, utána újra kezdték.

Vidám volt az erdő, mi más lehettem volna én is. Még a pipám füstje is huncutul bodorodott, először táncolt egyet a kalapom körül, majd eliramodott, de a mi a fő, hogy jó irányba. Korán volt még, az estéli harangszó sem ütötte el a nyolcat, amikor a szóró mögötti csalánosból egy disznó feje tolakodott ki. Mondjuk inkább csak disznócskának, mert mérete egy szemmel sem volt nagyobb, mint a két napja lőtt "piros" disznómé.

Amikor már a teljes fejet láttam, akkor ugye már "csak" a billentyűt kellett meghúzni. Csak színben nem egyezett az előzővel, minden másban igen. Eszembe jutott, hogy amikor a "piroskát" lőttem, jól hallottam, hogy valami nem túl nagy disznó elfut. Lehet, ha akkor a lesen maradok, egy fél óra múlva, kijött volna. De ez így volt jobb, mert egy napra két disznó enyhe túlzás, de két naponként egy-egy, már maga az élvezet.

Már megint - a többször is szerencsét hozó harangszó után - történt valami. Meglepetés volt, hogy nem disznó jött ki a szóróra, hanem egy aranysakál. Egy növendék, aki egy kifejlett felnőtt toportyánnál kisebb, de rókánál már nagyobb volt. Nagyon izgathatta a szórómon zajló madárforgalom, illetve annak illata, ahonnan örvös galambok, szajkók, verebek, de még fácánok is lopkodták a kukoricámat. Talán ennek és a fiatal korának volt betudható, a korai látogatás. Illetve az éhségnek. Lassított filmbe illő mozdulattal emeltem a puskám, zajt egyáltalán nem csaptam, de a sakál elugrott, vissza a csalános bozótosba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy izgulni sem volt időm, bezzeg az eltűnése után, alig bírtam a pipacsutorát a számba passzítani, hogy rágyújtsak az "ijedtségre".

Még félig sem szívtam a pipám, ami pontosan húsz percet jelent - amikor a szóró ellenkező oldalán bújt elő az aranysakál. Ekkor már mindent óvatosabban csináltam mint előzőleg, zaj nélkül vettem célba, a szám sarkába füstölgő pipám szívását is egy kis időre abbahagytam, a szálkeresztet az oldalára tapasztottam és lőttem...!

Az előző napi vadász-böjtömért búsásan kárpótolt Diana !

A frissem kaszált réten, izgalmas hullámvonalban követték a lekaszált rendek a lágy dombhajlatokat, mintha egy gyűrött kottás papír lett volna. Előző este még lábon állt a fű, az őzeknek is csak a feje látszott ki belőle, de most már az egerésző róka is könnyen megláthatta a fészkét vesztett pockokat. 

A puskám, a les sarkába várta a feladatot - de ezen a napon ez elmaradt - pedig a róka látványa igencsak felizgatott. A  közeli lesen egy barát próbálkozott őzbakot lőni, ezért nem akartam neki rossz szájízt okozni.

Az egerésző róka után, egy hosszú szárú ág nélküli, un, gyilkos bak is elém került, sőt, hogy teljes legyen a kísértés, még le is feküdt előttem, miután jól "megverte" a lekaszált füvet. Fotótéma lett volna, mert egy jókora adag fűcsomó az agancsán maradt, ettől pedig úgy nézett ki, mintha egy hatalmas fűkalap lenne rajta.

Még az esti sötétség beállta előtt egy göbe is beállított, a malacaival. Annyira vidáman futkostak a kis csíkosok, hogy alig tudtam megszámolni őket, de kb. tizenegy darab volt. Az biztos, hogy ez nem egy anyától lehetett, így az is biztos, hogy egy meggondolatlan vadász a malackák egy részét árvává tette. Szerencse, hogy akadt nekik pót-anyuka.

Fantasztikus szép estém volt - de a baj az - hogy mindennek nem én előttem kellett volna történnie. De ezen az estén Diana vicces kedvében volt, engem megkísértett, a vadászbarátot pedig mellőzte.

Ilyen a vadászszerencse !

A saját ritmusomtól kissé megkésve, kb. fél nyolckor másztam fel a lesemre. Előtte hezitáltam, hogy ide üljek-e, hiszen nyugati szélben éppen a szóróra szállna a pipám füstje, amit a disznók nem biztos, hogy szeretnek.De azt is tudtam, hogy a völgynek - aminek az alján lapul a lesem, szépen belesimulva  a bokrok, fák szövedékébe - saját szele van.Lehet, hogy "odafönt " Nyugati szél van, de "idelent" már ellenkezőleg fúj. Ilyenkor tesz jószolgálatot az unokámtól elkobzott buborékfújó - amiről valakik kiderítették, hogy káros a gyerekre. Viszont a szélirány megállapítására nagyon alkalmas.

A lesre felérve, első teendőm a fújás! Nézem a csillogó gömböket, ahogy egy kicsit tétováznak felettem, mintha nem lenne kedvük tovaszállni, mintha tudnák, hogy csillogásuk csak pár másodpercig tart, után elenyésznek, de közben  nekem tesznek szívességet. Örömmel kísérem tekintetemmel a gömböcskék útját, mert jó a szelem.

Ezek után nyugodtan jöhet a pipa is. A felszálló füstkarikák is igazolják a szappanbuborékok igazságát, az is jó irányba bodorodik.

Még annyira a szertartások elején járok, hogy szinte csak véletlenül nézek a szóró felé, amikor a csalán között egy piros testet veszek észre. Nyilván egy őz, konstatálom - csak az lehet ilyen rőt vörös -  de azért reflexszerűen a távcsövemet ráirányítom Basszus, ez nem őz, hanem egy disznó. .Egy vörös disznó !

Elővigyázatosan a pipámat a jobb számsarkából a balba tolom,  addigra a disznó is mutatja az oldalát, illetve a füle tövét.Oda is kapja az "áldást".

Sűrű, göndör vörös szőr borítja a testét - ha jól tudom mangalicákban van hasonló ruházatú. Kedves disznó, még szerencse, hogy itt fejezted be a pályafutásod és nem kellett valamelyik szülédnek kellemetlen kérdéseket feltenni a szerelmi életéről.

A sok esőtől a csalán már a lesem "derekáig" ért fel és a szórót is eltakarta, nagyon megérett a dolog a kikaszálásra.  Nem szeretem a zajos fűkaszákat, de gondolom a vadak sem. Ezért elővettem a kb. harminc éves kaszámat - állapota még többet mutatott - igazából  nem sok baja volt, csak mindene lötyögött, mint ahogy azt én ízületeim is teszik  Miközben éleztem a szerszámot, eszembe jutott a harminc éves múlt, amikor kaszálós "karrierem" kezdtem, mert a lovaimnak kellett a friss tavaszi fű, meg a szépre hízott lucerna - ahogy itt mondják a fenyer -  azt ugye meg kaszálni kell.

Én már nagyon meg voltam, elégedve magammal, mert a lábam sem vágtam le bokától, de a kasza hegyét sem vágtam folyton a földbe, szóval lelkesen csapkodtam a kaszával, bevallom, nem kis büszkeséggel.  Azért egy városiból falusivá  avanzsált embertől ez elég jó teljesítmény, ugye?  Persze, csak szerintem. Azután  összehozott a jó sorsom egy igazi kaszás profival, a Sz. Pistával, aki "civilben" fuvaros volt, így a lovak dolga hamar összehozott bennünket. Mondhatni haverok lettünk.

Nos, ő mondta egyszer a kaszás-tudományomra, hogy doki, ha te úgy húzol fogat, ahogy kaszálsz, akkor Isten óvja a falu népét.. Mondhatta nyugodtan, mert neki már egy szál foga sem volt, szépen sorban elhullajtotta őket. Viszont még a szalonnabőrt is meg tudta rágni a csupasz ínyével. Neki nem volt veszteni valója.

Egy biztos, a csalán kaszálását most is nagyon élveztem !

Már leszoktam arról, hogy valami történést első indulatból reagáljak le, hagyom, hogy ülepedjen. Ettől meg ugye vagy elmúlik, vagy még jobban felszívódik, mint ahogy az a mérgeknél szokás. Erről a "késleltetett" reakcióról egy nagyon szar Mórickás vicc jut eszembe, aki vasárnapi misén röhögött, mert a szerdán halott viccet  akkor értette meg !

Most nem valami nagy okosságot mondok, de igaz, hogy a szó ( leírva is !) akár fegyver is lehet. Erről is egy vicc jut eszembe ( lassan elfelejtem mit akarok írni) miszerint két  buta ember beszélgetése, nem más,. mint párbaj, fegyver nélkül. Az írogató ember egyetlen fegyvere, a méregbe mártott toll lehet és az olvasóközönség, nagyképűen a közvélemény. A dühös "puffogásnál"  viszont hatásosabb  a humor, mert annál nincs nagyobb sértés, mint amikor valakit kiröhögnek.

Ebből kiindulva, én sem teszek másképpen, mint hogy jót szórakozok azon a  vadászon,  aki a vadászgyűlésünkön, az üdvözlésemnek azt a formáját választotta, hogy háttal ülve, a válla fölött három ujját nyújtva,  szigorúan az ellenkező irányba meredve üdvözölt. Hogy rövid legyek, a hátának köszöntem. Ez egy olyan saját vállát veregető mozdulattá vált  - ami akár komikus is lehetett volna, de nem volt az.

Szokásomtól eltérően a fácánprogram ismertetése mellett - és a mókás üdvözlés hatására - a társas vadászatok fontosságáról beszéltem, megemlítve és hivatkozva Békés Sanyi vadászíró barátom vadászetika könyvére ( nem mellesleg tankönyv az egyetemen)- aki a vadásszá válás és a nevelés fontos részének tartja a társasvadászatokat. Ha már a gyerekszobának nem volt ablaka.

Akinek ez kimaradt, az továbbra is köszönjön a válla fölött !.

Add már Uram az esőt - ahogy a régi sláger szövege szólt - mert a föld szomjazik, de ne ennyit, ha ezt meg én kérhetném.  - Most akkor kell az eső, vagy sem -  döntsetek, mert egyszerre csak egy kérést tudok teljesíteni - szólt az Úr ! Nincs esélyem rá, de nem lennék a Jóisten helyébe, mert ahány ember, annyi kérés.

Nem kétséges kinek a javára döntött mégis, mert a földek áznak, a közelgő ünnepek szervezői pedig szomorúan nézik az eget és halkan káromkodnak.

Én is így tettem, amikor a horgászbotokat szépen felcsaliztam,  nagy ravaszul, a jól bevált  édes és drága  etetőanyaggal megtömtem és a tó közepébe suhintottam. A "becsapódás" szolid hullámai még el sem csitultak, amikor pezsegni kezdett a tó felszíne, ugyanis rázendített az eső.

Egy jókora diófa "árnyékába" húzódtam, de szegény fa is csak egy darabig állta a támadást, ahogy összegyűlt egy adag víz a leveleken, egy tételben öntötte a nyakamba. Makacs ember nem hátrál, pláne mert a napidíj is be lett fizetve. Bátorítottam magam a gyengécske pecás tudásom azon részével, miszerint esőben jól kapnak a halak. Az ismeretek onnan adódnak, hogy a kertemben egy kis tavacska gyűjti az esővizet és ad otthont egy tucat piros, sárga meg tarkabarka halacskának. Kipróbáltam. Valóban szívesen esznek, amikor esik az eső. De a helyzet az, hogy ezek a halak akkor is éhesek, ha nem esik az eső.

Ilyen labilis információ birtokába őriztem a botjaimat kb. három órán keresztül, de még egy icipici kapásom sem volt. Ekkor döntöttem el, ha hazamegyek, piszokul leszidom az aranyhalaimat !

Most csak egy kis biztatás - kitartás a hűségeseknek. Ez a csacska tavasz, amelyik néha a téllel csalja a naptári hónapot, zsendíti a füvet, hajtja bokrok ágait, kéri a palántákat, galádul a levelek alá rejti a mocskos tetveket, szóval elkél a dolgos kéz ilyenkor. Mert ripsz-ropsz kinől minden az ember keze alól és attól kezdve már a kertészkedés egy tortúra. Időben kell nyírni, nyesni, ültetni, stb. Ez az idő pedig éppen most van itt.

Tehát, ilyenkor a múzsa kertben van és nem a gépem előtt.

Erre a hétre eső  lesz a főszereplő - amitől majd valami történet fog innen kikerülni.

Álmosan kondította a közeli falu templomában élő harang a nyolc órát. Jó kétszáz éve öntötték, de a mérete miatt, a hangja nem mélyült, maradt olyan, mint a születésekor, kicsit magas, kicsit hamis.

A hosszabbodó napok, az este lopakodó sötétjét egyre jobban a harangszó mögé utasították, az utolsó kondítás egy kis biztatás volt a fénynek, maradj még kedves nappal, mert téged jobban szeretünk, mint a buja, kicsit félelmetes  sötétet. 

A vadaknak nincs harangjuk, meg toronyórájuk, - csak egy belső órájuk - amit az ösztöneik működtetnek. Hogy a harangszóra figyelnek-e, vagy sem, azt nem tudom, de lehet. Ugyanis már második alkalommal, éppen az utolsó kondítás után jelent meg egy disznó a szórón. Nyilván meglepődött, hogy még világos van és anélkül, hogy a neki elkészített finom sáros dagonyába belefeküdt volna, gyorsan továbbállt. Miután a dagonya, egy bokrok övezte keskeny váltón  lett kialakítva, így a lövéshez csak akkor jutok, jutnék, ha pár másodpercre bátorkodna beleülni a sárba, úgy, ahogy a múltkori kan tette. Pechjére !

Szóval jött a disznó, ment a disznó. Éppen ilyen ütemben. Bevallom nem is bántam. Nem azért, mert savanyú a szőlő, de amikor itt lövök valamit, akkor a kiszállítás hangja, zaja több napra vadmentességet hagy maga után.

Ha nem lövök "csak" nézelődök és szemmel vadászok, akkor  viszont tudom, hogy ha másnap ugyan ide ülök, marad némi esélyem, mert hagytam. Kicsit fals a hasonlat, de ez is olyan, mint amikor a horgász visszadobja  a kifogott halat.

A napokban - hogy már ne is mondjam -  a haragszó utáni percben kilépett egy fiatal barkás bika és tőlem alig pár méterre a a füvet kezdte csipegetni. Csodálatos látvány volt és nagy-nagy élmény. Rengeteg állatot meglestem már hosszú vadász életem alatt, de az ilyen gyönyörűségekkel egyszerűen nem tudok betelni.

Köszönöm harangszó, hogy ideküldted ezt a csodás állatot ! Miközben lassan ránk borult az esti sötét, jó egészséget kívántam neki és azt, hogy nyolc-kilenc év múlva újra találkozzunk.

-Jó reggelt, jó reggelt !

-Hát fel tetszett ébredni?

-Nem azért mondom, de amíg te alszol, én keményen dolgozok. Felügyelem a gazda dolgait, hiszen az összes életfunkcióját irányítom. Ha én szólok neki, akkor eszik, iszik, alszik, vadászik, stb.- mondhatni, teszem azt, ami egy bal féltekétől maximálisan elvárható. Elég unalmas feladat, de létszükséglet, mert az életfunkciókat is felügyelem, szóval fontos vagyok.

Szorgalmas is vagyok, de igazából nem egy siker orientált.  Te viszont jobbos társam - ami persze nem tévesztendő össze valamiféle politikai oldallal - kicsit szabotálod a hétköznapi dolgokat, csak ímmel -ámmal adsz valami instrukciót, például olyankor, amikor keresztrejtvényt fejt a főnök vagy olvas, stb. tehát csak egy kicsit kell gondolkodnia. De vannak olyan dolgai, amiket már nem értek. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, hogy honnan a kórságból jutnak eszébe olyan érdekes dolgok, amiket nyilván te súgsz neki.

Sokat tudok rólad, mert valahol lent az agytörzsünknél össze vagyunk kötve, mondhatni az alagsorban kommunikálunk, de ez nem jelenti azt, hogy minden dolgodról tudnék, számomra sokszor bonyolultnak tűnnek a gondolataid.. Kérdeném, hogy például, hogy mitől, vagy miért veszel elő olyan energiákat - amit a szaknyelv ihletnek nevez -  amitől a főnök, rímeket szed sorba, vagy a ceruzájával mindenféle formákat rajzol, amiket sokszor ki is fest, de az is érdekes, hogy bizonyos beszélgetéseket én moderálok, de a zenét, a szép szavakat, az érzelmeket  viszont már te.

Emlékszem, hogy a múltkorában is volt valami beszélgetés, amiben a gazda szájába valami csúnya pletykát adtak. Ekkor szóltam neked, hogy ébredj fel és minősítsed. Örülök, hogy álmodból felébresztve jó összefoglaltad a dolgot és csak annyit mondtál, hogy szarni bele, ami nem a témára vonatkozott, hanem a pletyka -gyártó szájára. Köszönöm, hogy jól döntöttél és rám bíztad a végrehajtást. Egy percig se bánkódj, tudom a dolgom és intézkedek a gazdánál, hogy kerülje az ilyen "barátokat".

Látod ezt szeretem benned, kedves jobb oldali agyam, hogy jól meg tudod mondani a frankót. A "leszaratás" pedig számomra rutin feladat.

Kedves barátom. Arról, hogy a tegnapi nap, illetve az előző este ilyenképpen alakult, te is tehetsz. Először is, ha te szakítasz a hagyományokkal és nem a neked felkínált étek felé mégy, akkor az nekem is meglepetés erejével hat és nem tudok méltóképpen felkészülni a fogadásodra. Azután az is nagy baj volt, hogy tőlem igen csak távol sétáltál ki az erdőből. Az meg egyenesen illetlenség volt, hogy a derékig érő szederbokrok között cövekeltél le, amitől nem tudtalak teljes szépségedben megcsodálni. A pipám füstjétől sem voltál hanyatt esve, félig felém fordulva  szippantottad a gyanús illatokat. Hogy magyarán mondjam, elég kevés esélyt adtál arra, hogy méltóképpen fogadjalak.

Tudd meg, hogy ha én belőled egy szép és használható darabot jól látok, akkor oda tudom küldeni az ajándékom. Láttam hogy igen meglepett a találkozásunk hangossága, mert azonnal elestél tőle. Elmondom neked, hogy biztos voltam benne, hogy hamarosan személyesen köszönthetlek, tudod, utolsó falat, töret, stb.

Jócskán meglepődtem amikor tőled alig húsz méterre voltam, te felpattantál és elszaladtál. Egyenesen a sűrű erdőbe. Ott azután jól megjátszottad, hogy a találkozásunk neked zokon esett és egy helyben állva fújtattál. zörögtél, szóval hisztiztél. Én meg megettem a cselt, fél óra elteltével elindultam téged keresni.  A sötétségben csak a zseblámpám fényében tudtalak követni, de hamar feladtam mert a vélt helyen nem találtalak. Egyszerűen leléptél !

Másnap is megadtam a módját, hogy sikerüljön találkozásunk, mert egy jó képességű véreb mutatta a belőled csöpögő életnedvet. Jól megmászattál bennünket, a meredek erdő minden járhatatlan részét meglátogattad, ezekben olykor-olykor megpihentél.

Nem szaporítom, a cseled sikerült, reggel nyolctól délig követtünk, de aztán feladtuk. De tudom- és becsülöm a ravaszságod, mert végül  egy patakban hűsítő fürdőt vettél, ahol a sár jól eldugaszolta az "ajándékom" helyét és utána már arra mentél, amerre kedved tartotta.

Mindenesetre, ha már így történt a dolog, elnézésed kérem és mielőbbi gyógyulásod kívánva maradok tisztelettel . Pipás doki ! 

A megváltozott éghajlatnak sok negatív hatása lett, flórára, faunára, vízháztartásra egyaránt, köztük nem egy változás  már egyenesen drámai.  Nekem személy szerint ami legjobban hiányzik, az a szép hosszú tavasz, mert az szinte eltűnt, egyik napon még vacogunk és fűtünk, másnap meg egy szál gatyában napozunk. A legutóbbi bejegyzésem óta is "kitört" a tavasz, de azonnal átadta a helyét a kora nyárnak. Meleg -rekordok dőlnek meg sorban, a kórházak sem győzik a szívbetegek ellátását.

Néhány napja még a belvízzel küszködtek a gazdák, ma már a szárazságra panaszkodnak. A vetőgépek porfelhőt verve szórják a magot a szikkadt talajba. 

Az eddig bujkáló vaddisznók is "előkerültek", keresik az elvetett magokat. A vadászokból is csősz lesz ilyenkor, mert a vetések őrzésére megy az energia. A vadkár okozói - nyilván a - a vadak. Ez még nem egy okosság, de tény. A földtulajdonosok szeretnék "sterilen" használni a földjüket, ezért szegény vad lett az első számú közellenség. Miután a gazdák hangja erősebb, mint azoké. akik azt mondják, hogy a a vadnak is joga van az élethez - így a zöld ruhás bábszerv úgy döntött, hogy engedélyezi a szarvasok lövését ápr. 1-től. Konkrétan a tavalyi borjúkat lehet lőni. Ajaj!  Itt a baj, mert itt már sok a hibaforrás, amiknek csak egy része véletlen. 

Szóval itt a tavasz és annak rémes velejárója, a vadkárelhárítás.

A vadászatok üteme, azaz gyakorisága olyan, hogy a leírásra váró történetek egymás sarkát tapossák, egyik előzi a másikat, avagy fordítva, ahogy éppen az emlékeimből előhúzom őket. Ez az esemény is, amit most írok, már három napos, de így legalább egy kicsit letisztult.

Szeles, kicsit áprilist idéző bolondos idő volt, ami azért fontos, mert a vadászembert a szél irányítja. Milyen irányból fúj és ha én ide, vagy oda ülök, jó lesz-e a szelem, vagy sem. Ezen a napon is hezitáltam két les között, azután a megszokott fenyvesbéli lesre ültem, hátha....! Úgy gondoltam, hogy a kabát alá is bebújó hideg szelet, csak a bélelt, de "susogós" kabátommal tudom kivédeni, aminek még lesz szerepe a történetben. A lestől alig harminc méterre van a szóróm, mögötte, jóval hátrébb, a fák takarásában pedig egy dagonya. Ezeknek a távolságoknak csak annyiban lett szerepük, hogy a kabátom susogását - szélcsendben - egy süket disznó is meghallotta volna. Először minden rendben ment, fújt a szél, a pipám füstjét is sodorta a "hátam mögé", szóval jöhetett a disznó. Azután a helyzet kezdett rosszabbodni, a szél elcsendesedett, sokszor szinte megállt, a füstkarikák is a fejem körül keringőztek. Ajjaj, szar a helyzet, állapítottam meg szakszerűen.

Közben a erdő is kezdte magára húzni a sötétet, már csak a fák körvonalai sejlettek, amikor a dagonyában egy fekete test jelent meg. A keresőtávcső "megmondta" az igazságot, egy jókora kan ült a dagonya sarában. Nem lehetett mást tennem, hiszen  az erdőre telepedő sötét, perceken belül, mindent el fog takarni, ha meg mégis előbbre jönne a disznó, egészen  a szóróig, akkor viszont azonnal kiszúrja a hangoskodó kabátom hangját. Döntöttem ! A céltávcsőben megkerestem a homloka közepét és elengedtem a golyót.

Szinte visszaült a sárba, egyet sem mozdulva. Közben, a rám boruló esti sötét azt is jóságosan eltakarta, hogy fülig ér a szám a boldogságtól. Már a zseblámpám fényében örömködtem a szép kannak. 

Na komám, három a magyar igazság!  Kétszer te győztél, most én .

Ahogy az ember memóriája szakadozik, úgy kerül egyre többször használatba, a  - na, hol is hagytam abba? - mondat. Tehát, ott hagytam abba, hogy a Mátrában "alkottam" egy resztelt májat, vadmalacból. Mármint a májából! Erre szívesen vissza-vissza térek, mert  szeretek a sikerben feredőzni.

A "májvacsorát" követő reggelen illetve délelőttön - a jókora cserkelés ellenére sem sikerült muflonokkal találkoznom - csak messziről  - a szemközti hegyoldalban - láttam pár kost. Gábor és Misi  sem volt eredményesebb.

Délután, korábban, már két órakor indultunk, mivel a nekem szánt hely, a Tekeres csúcsán volt, ami "hegymenetben"  majdnem egy óra. Nagyon nem szeretem ezt a keskeny, köves, kanyargós hegyi szerpentint, ahol az egyik oldalon a sziklák meredeznek az ég felé, a másikon pedig - ahol éppen én ültem -  mély szakadék tátong. Hülye ízlése van a muflonnak, hogy ezt szereti. Abban bíztam, hogy már sötét lesz, mire visszaindulunk és akkor nem látom, hogy hová zuhanhatunk.

Nagy megkönnyebbüléssel ültem föl a kényelmes lesre, ami azt jelentette, hogy egy deszkát lehetett háttámasznak feltenni és akkor már sokkal jobban tűrhető a két-három órás ücsörgés, mint a háttámla nélküli itthoni leseimen. Eperke is bekucorodott a les sarkába, nagy naivan azt gondolva, hogy a pipám füstje majd kikerüli. Hát, nem kerülte. Jól nevelt ember lévén, azért dicsérte.

Nem telhetett el fél óránál több, amikor egy csapat muflon közeledett, de valami nem tetszett nekik, mert nem jöttek a szóróig, hanem  megálltak a szemközti hegyoldal bokrainak a takarásában, legalább száz méterre. Lehet, hogy megint egy disznó ólálkodott a környéken, miatta óvatoskodtak.  A csapatban volt egy gyenge bárány is,  úgy döntöttem, meglövöm. A lövés után eliramodott a csapat, köztük a bárány ! Nem akartam hinni a szememnek, de a rálövés helyén talált hasalji szőrszálak bizonyították, hogy alá lőttem. Nem kell mondani, hogy mennyire szarul éreztem magam.

Márt majdnem feladtam a reményt, amikor egy másik csapat jött - nem az előző jött vissza - és ebben is volt egy lőhető bárány, vagy már inkább jerke. A távcsőben jól láttam a becsapódást, de legnagyobb rémületemre - ez a csapat is elvitte magával a bárányt.  Keresgélni kezdtük Eperkével a rálövés helyét, de se vért, se "vágott"szőrt, egyszerűen semmit sem találtunk. Hiába bizonygattam Eperkének, hogy 100%-hogy meglőttem, hitte is meg nem is .Egyetlen támpont volt a csapat menekülési iránya, így elkezdtünk "szemre" keresni. Közben egyre sötétedett, mint ahogy az én életkedvem is.

Azután felhangzott a legszebb szó, ami létezik- Eperke kiabálta, hogy  - "megvan " !

Tanulságos a dolog, mert egy teljesen jó "blatt" lövéssel, még vagy száz métert futott a muflon, miközben egyetlen csepp vér sem volt!

De arra is fény derült, hogy az előzőt miért hibázhattam. Ugyanis kétféle lőszert kevertem össze, így az első lövést nem azzal a lőszerrel tettem, amire a puskám be lett lőve.

Ez az este mindhármunknak szerencsét hozott, a terítéken három muflon és két süldő feküdt.

Úgy búcsúztunk a Tekerestől, hogy jövőre, újra itt !

Ámen !

Visszakanyarodok egy kicsit a hétfőhöz, amikor én, "csak"a rókát lőttem. A vadászbarát szerencsésebb volt és egy süldőcskét sikerült elejtenie, mégpedig fejlövéssel. Tehát a mája ép és szép maradt - vétek lett volna nem megenni. Vittük a májat a szálláshelyünkre, ami nem egy ötcsillagos hotel ugyan, de a konyhájára éppen olyan szabályok vonatkoznak, mint a csícsás rokonokéra. Szóval, nem voltam biztos, hogy ezzel a májjal beengednek a konyhába !

Teljes vadász "pompámban", kezemben egy műanyag vödörrel, benne a májjal, óvatosan kopogtattam a konyha ajtaján. A résnyire nyílt ajtóban megjelent a szakács feje, nyilván nem tudta elképzelni, hogy ki a fene jöhet ilyenkor, amikor az utolsó vendég is elment az étteremből. Az ajtórésből kiszüremkedő fényben engem látott, ami nem lehetett számára valami bizalomgerjesztő.  Gyorsan hadartam a mondókám, nehogy becsukja  az ajtót, hogy én nagyon, de nagyon szépen megkérném, hogy megcsinálhassam barátaimnak a vaddisznó máját, mert annyit meséltem arról, hogy én ezt jól tudom, hogy egyszer - ami most van - bizonyítanom kéne.

Megengedte ! Sőt, amíg én a resztelt májat sütöttem, ő krumplit főzött garnírungnak.  A resztelt máj receptjét megtartom magamnak - mert annyira egyszerű, hogy kitalálható. 

Vacsora közben megjött a hotel tulajdonosa is, aki az összes maradék szaftot  - egy kiló kenyérrel - kitunkolta. Nem akarok kérkedni, de azt mondta, ilyen finomat még nem evett !  A barátok nem dicsértek ugyan, de ettek, mint a sáska !

Az első nap, háromszáz kilométeres utazásának, a délutáni vadászatnak, a simasághoz szokott lábaim hegymászásának, stb. gyors és hosszú alvást kellett volna hoznia. De nem így történt, mert már hajnal négykor felébredtem, de a barátok is. A horkolási verseny győztesét nem lehetett kihirdetni, mert mindenki a másikét tette az első helyre.

A reggeli pirkadat csípősen fogadott bennünket, talán fagyott is egy kicsit. Egy darabig autóban rázódtunk, pedig a Tekeres hegyre vezető út, igazi kocsigyilkos, ezért a házigazda nem is nagyon törekszik, hogy jó autókat használjon ilyen célra. Igazi megkönnyebbülés volt a veserázó autóból kiszállni és gyalog nekivágni a hegyoldalnak. Eleinte ! De a meredeken kapaszkodás közben, amikor a hajnali hűvösség ellenére egyre szaporábban törölgettem az izzadó homlokom, már visszavágytam a sokat szidott autóba. 

Két -három muflonkos csipegetett a les melletti réten, de fiatalok voltak, a csigájuk még éppen csak ívelni kezdtek. Belőlük, majd két-három év múlva lesz lőhető kos. A délelőtt nem is hozott több látnivalót.

A délután már annál többet !

De ne szaladjunk elébe az eseményeknek !

A délelőtti vadászat után csak egy rövid pihenőre volt időnk, mert kettőkor újra nekivágtunk. A forgatókönyv a megszokott volt, autóban rázkódás, azután sorban kiszállás, mindenki ment a kijelölt leshelyre. Én voltam az utolsó "kiszálló", mert egészen a Tekeres hegy tetejéig mentünk Eperkével, a vadőrrel.

A történet szempontjából lehet, hogy nem fontos - viszont a végeredményt illetően elgondolkodtató -  de erre a délutánra nem vittem a pipámat ! Ugyanis a szállásunkon felejtettem !

Hogy ez most szerencsét hozott, vagy sem, majd megírom !

"Hazai" pályán, hónapok is eltelhetnek, míg egy szép kant látok, most meg rögtön kettőt is. Ennél nagyobb bajom sosem legyen, de a puskám nyugton hagyom, nem disznóra jöttem a Mátrába, hanem muflonra. Egy vegyes ivarú mufloncsapat óvatoskodna a szóróra, a Tekeres hegy teteje felől - ahogy távcsövezem őket, jerke és bárány  is van közöttük -  de a két disznó féltékeny a kiszórt kukoricára, ezért a muflonok felé rontanak, nem engedik őket közelebb.

A délutáni fény kezd szürkülni, egyre fogy az idő, de a két disznó nem tágít. Nincs mit tenni - döntöttem - el kell zavarni őket. A kézfejemet "csókolgatva" a szajkó riasztását utánozom, amit elég jól sikerült, mert a disznók elkullognak. Mielőtt  elbíznám magam, hogy jól tudok "szajkóul", lehet, hogy csak jól laktak és egyébként is elmentek volna.

A baj az, hogy a muflonoknak elegük lett a a várakozásból és eltűnnek valamerre, a sziklás hegyoldalban. Pakolászni kezdek a hátizsákomba, amikor egy róka jelenik meg a szórónál. Egy percig sem habozok - a róka itt sem kívánatos, bár fácán csak mutatóban fordul elő, de a veszettség valós veszély - így a rókát annak rendje módja szerint a másvilágra segítem, vadásszon inkább ott.

Muflonra jöttem, róka lett belőle - de ne bánom, mert van még egy teljes napom a vadászatra.

Tehát ennek az írásnak is lesz folytatása !

Mert ugye a kolbász az nem más, mint a disznó, saját magába visszatöltve. A bolti kolbászok és egyéb felvágott félék pedig  nem mások, mint rákkeltő anyagokkal "dúsított", vágóhídi hulladékok. Aki jókat akar enni és azt is szeretné tudni, hogy amit eszik az miből készül, az disznót vág. Ezt azért egy lakótelepi sokemeletesben nem könnyű kivitelezni, de falun még vannak erre begyakorlott böllérek.

Utoljára a Samu disznónk vágására emlékszem, ami kb. hatvanöt évvel ezelőtt történt.  Samu disznó két év alatt pendült föl annyira, hogy "vágásérett " legyen, de közben családtaggá avanzsált, a hajnali halálánál sírt az egész család. Samu is, de ő rövidebben. Arra is jól emlékszem, hogy a gyászt, csak a sok pálinka oldotta valamennyire, de ezt meg Jó Anyám tűrte nehezen, estére mindenki összeveszett mindenkivel. Azt is megjegyeztem, hogy kétféle hurka létezett - no nem úgy, hogy véres, meg májas - hanem az egyik fajta saját magunknak készült a másik meg ment  kóstolónak.  Nagy volt a rokonság és sok a szomszéd, így a sok rizzsel készültből lett a "kóstolós" hurka.

Nos, hatvanöt év után, újra disznóvágásra adtam a fejem. Miután a hajnali bökésnél nem volta jelen, így  a gyilkosság terhe sem nyomja a lelkem. Ami nyom, az a gyomrom, mert a nyaka pecsenyéje megsütve, az maga a gyönyör. Sokat lehet belőle enni, de eleget nem. 

A kolesterin pedig, csak rossz kajától pipiskedik.   

Lehet, hogy a zenekar éppen most, amikor ezeket a sorokat írom - este tízkor -  húzza a "nézését, meg a járást, csípőjének a ringását, stb " nevezetű örökbecsűt, amire a helybéli csárda lovasbálján ropják a táncot, még azok is, akik hét közben fizikoterápián kúráltatták a fájós ízületeiket.  A sokac asszonyokra szokták mondani, hogy halotti porukból is fölkelnek, ha megszólal a kóló. Nos a szekcsői asszonyok sem mennek a szomszédba egy kis "csípőjének a ringásáért" ha zenét hallanak.

Azt hiszem a lovas múltam jogán, ott lenne a helyem, de ugye először is, a múltbéli érdemekkel nem érdemes és nem is szabad kérkedni, ami elmúlt az elmúlt. Tehát nincs olyan, hogy a múlt jogán ! Nekem nem az számít, hogy ki voltam, hanem az, hogy most mi vagyok. Erről meg nem nyilatkozok !

Másodsorban pedig a bál azért van - gondolom -  hogy szórakozzanak az emberek, egyenek-igyanak, táncoljanak...stb. Ezek közül, talán még az evés menne, de az ivás már nem, a tánchoz meg egy alapvető dolog kéne, ez pedig a tánctudás. Nos nekem olyanom pedig nincsen! Ha nem táncol, mert nem tud valaki - mondjuk én -  akkor még maradhatna a beszélgetés - mint alternatív időtöltés -  de aki már próbálta, hogy egy lelkes zenekar ricsaja mellett mit ért a másik szavából, az tudja, hogy semmit. Még akkor sem, ha egymás arcába ordítjuk az okosságokat. Ha ehhez még hozzáteszem hogy a sok lövéstől a bal fülem süket, illetve az egércincogást is, meg a szarvasbőgést is jól hallom, de a két hang közötti tartományt, ahol éppen  az emberi beszéd lakozik - semennyire. .Így érthető ugye, hogy egy  bálban mást sem tudnék, mint gubbasztani.  Ha szólnak hozzám, nem értem, ezért próbálok szájról olvasni - mint a süketnémák -  ami közelről nem nagy öröm, pláne, ha bor és- vagy  pálinkaszag a hordozóanyag.  Ilyenkor, csak bólogatok, mint a hülyegyerek, nagy-nagy odafigyelést mímelve, közben mondogatom, hogy igen, igen, ja, ja, még akkor is, ha éppen olyan szöveget kapok, amire rázni kéne a fejem.

Egyébként pedig majd holnap reggelre kiderül, hogy ki járt jobban!

"- Három puska jobbra, az erdő felé megy és lehajtja az erdőt, ide a nádashoz, a többiek a csatornaparton  kerülnek a nádas bal oldalához. Amikor körbefogtuk, akkor a kutyákkal végighajtjuk. " Valahogy így hangzik el egy jó, egyértelmű eligazítás. De minden jó taktika csak annyit ér, amennyi fácánt hoz a puskacső elé - ez, az előbbi egyet  sem hozott.

Azután a második harmadik hajtás is "üres" volt, de ezen senki sem csodálkozott, mert fél csizmaszárig érő víz borított mindent.Napok óta esett, amit ez a szikes talaj nem bírt elnyelni, csak hordta a hátán. Bevallom, boldogan lábaltam a vizet, a léket kapott előző csizmám már megtelt volna, de ez az új, prímán bírta. Ahogy mondani szokták, ennyi pénzért illik is neki.

A negyedik - egyben utolsó -  hajtás egy olyan részen volt, ahová a talajvíz nem tudott felkapaszkodni. Volt itt nádas, de napraforgós vadföld, meg zsombékos, füves rét - szóval minden, ami kell a fácánnak. Először csak egyesével emelkedtek a kakasok, olyan meredeken, mint ahogy repülők szoktak. Azután egyre nagyobb csapatokban kaptak szárnyra, ráfeküdtek az erős szélre és tornyoztak fel a magasba, sokuk a sörétlövés határa fölé. 

Ez volt ám az igazi sportos vadászat. Aki ilyen magasból le tudott "szólítani" egy-egy kakast, joggal kapott kalapemeléses gratulációt.

Szép vadászat volt !

Istenem, milyen boldogan emelgettem a két libát, súlyukat saccolva, bár az egyiket egy kicsit soknak tartottam. Ahogy utólag belegondolok, esett is, mint egy kődarab. Pláne a "kisebbik" volt gyanús, hogy mitől húzza jobban a kezem, mint a nagyobbik.

Azután a pucolásnál kiderült a turpisság. Kaptam én , ugyanis egy "csodalőszert" a kis huszashoz, azzal a jelszóval, ha már kevesebb benne a sörét, mint a "locsoló" méretűekben, jó "ütős" legyen. Ez egy olyan lőszer - adta a magyarázatot Karcsi - amiben a sörét sokáig a kosárban marad és csak magasan nyílik, szóval jól "terít".

Szegén liba, ezt a sörétrajt egy tételben kapta meg, mert nem volt egyetlen ép pocikája sem, amiben nem lett volna sörét. Jó nagy macera volt a pucolása. Viszont a jelszavam, hogy a vad tiszteletéhez az is hozzá tartozik, hogy vadhúst nem dobunk ki, legföljebb óvatosan rágjuk, nehogy a benne felejtődött sörétekből amalgámtömés, vagy fogtörés legyen.

De innentől kezdve ez már az én szakmám !

A történet szempontjából, helyesebben a rám gyakorolt hatásától teljesen mindegy, hogy hol történt a vadászatom, a lényeg az, hogy megtörtént.  A jó érzésnek, a boldogságnak ugyanis nincs szüksége koordinátákra, helytől, időtől független  lehet. Ha  vadászat által okozott örömről van szó, akkor meg pláne nem kellenek hozzá nagy dolgok, egyszerűen  jó időben, jó helyen kell lenni. És ez a hely - amiről írok - ilyen volt, valahol a Duna-Tisza közén. Legyen ennyi elég, miután a vendéglátóktól nem kértem engedélyt, hogy ezt a helyet "kifecsegjem".

Az asztal simaságú szikes rónaságban az esőzésektől, a belvizektől, egy jókora tó keletkezett, satnya nádassal a szélén, jellegzetes opálos vízzel, ami a vizslának is csak " térdig" ért. Szegény tó, most még vidáman fodrozta a felszínét, mert nem tudta, hogy  a nyár derekára már csak kiégett tómeder lesz.

Jó nagyot kellett gyalogolni az autótól, mert ez a szikes föld nem szereti, ha kerekek tiporják, ragad, tapad, marasztal. A délelőtti  tavaszias idő is kezdett "libázóssá" alakulni, feltámadt a szél és cseperegni kezdett az eső, amit máskor úgy neveznénk, hogy elromlott, de libázásról volt szó, tehát megjavult. Ahol a sötét esőfelhők, az égalján helyet hagytak a lemenő Napnak, ott egy csodálatos vörös csík jelent meg, szinte izzott a látóhatár.  A tó is kivette  részét az esti pompából, mert lelkesen visszatükrözte az égtől kapott színeket, így azután összefolytak egy bíborvörös ölelésben. 

Az estébe hajló szürkület azután egyik libacsapatot hozta a másik után, eleinte magasan, majd egyre közelebb a vízhez, esti leszállóhelyet kerestek.

Itt most tennék egy kis kitérőt. Magyarázni szeretném, hogy az izgalomtól miért reszketett még a lábam is, holott sok libát lőttem már életemben, de az utóbbi tíz évben egyet sem. Ez a kihagyott tíz év elég lett ahhoz, hogy a libahúzást úgy éljem meg, mint annak idején az elsőt,  minden porcikámban remegve.

Amikor egy libacsapat éppen a fejem fölé keveredett, sikerült meglőnöm egyet, majd egy másik csapatból még egyet.

Ennyi szépség, ennyi öröm, ekkora siker - csak Isten ajándéka lehet.

Köszönöm !

Hatvan kilométeres széllökésekkel riogatott az előrejelzés a csütörtöki fácánozásra. Volt is annyi ! Először egy csatorna két oldalán ballagtunk végig, ahol a csizmám a sarat dagasztotta, kalapomat meg a szél akarta ellopni. Amikor éppen a lábam alatt kerestem a kevésbé süllyedő helyeket ( mert a valamikor  márkás csizmámat kikezdte a sok évi vadászat és a cipzár mellett eresztett ) de a szél is vicces kedvében volt, mert a sálamat a szemem elé kanyarította, szóval lépni sem tudtam, de látni sem - persze, hogy éppen ekkor rebbent előlem egy kakas. Esélyem sem volt a lövésre. 

Nem bántam, mert tudtam lesz még esély lövésre, a sálamat meg megoldottam, mert a tarisznyám szíja alá dugtam, ahonnan már nem tudott a szemem elé tekeredni.

Sajnos a lyukas csizmám viszont hálátlanul cserben hagyott, amikor egy nádashoz értünk, hogy úgy mondjam jól belekeveredtünk, mert akár hová néztem, csak vizet láttam. Először még próbálkoztam a nagyobb nádtorzsákra lépni, de amikor már nem csak a cipzárnál folyt be a víz, hanem felülről is, feladtam a küzdelmet és úgy lábaltam a vízben, mintha nyár lenne és a lábam hűtése lenne a legnagyobb élvezet.

A viharos szélben csodálatosan repültek a kakasok, ha vadász olvassa ezt a bejegyzést, akkor az tudja, hogy mit jelent, ha méternél többet kell a madár elé fogni, hogy leessen. Igazi sport volt, még akkor is - vagy éppen azért - és nagyon élveztem, pedig tökig vizes lettem.

A nátha és a hőemelkedés már csak ráadás a remek vadászatért. 

 A váratlan tavaszt idéző meleg és a naptár szerint még jogosan itt lakozó tél - ezen a napon -  összetalálkozott és sárdagasztás lett a vége. Amikor reggel elkezdtük a vadászatot és megbeszéltük, hogy először egy országúthoz közeli  nádasban próbálkozzunk a fácánokkal,  már akkor is két irányba vitte a csizmáimat a kicsit fagyos talaj fölött kiengedett sár.

Ez a fajta talaj, rosszabb, mint a csizmaszárig érő ragadós szántás, igaz dél felé, már abból is lett részem. A szikes talaj hűséges tud lenni a csizmához, ha már egyszer ráragadt, kitart rajta. Sőt, egyre gyarapszik, mígnem akkora nem lesz, mint egy-egy focilabda. Persze ólomból !  Lerúgni nem lehet, csak próbálkozni vele, de akkor meg az ember lába akar tőből kiszakadni.

Azért érdemes volt a nádasig elvergődni - no nem azért, mert fácán lett volna benne - hanem, mert a nádasra  fagyott éjszakai ködös pára - a szél mozgásától  - gyönyörű szép üveghangokat hallatva pergett le, a fagyos súlytól szabadult nádszálak pedig mintha felsóhajtottak volna az örömtől.  Muzsikált a nádas !

Ennek a napnak ez volt a legszebb ajándéka. De a csizmáimra ragadt sarat is nagy élmény volt lemosni.

Semmit sem lőttem, mégis szép napom volt ! Illetve fárasztó.

A harag rossz tanácsadó - szól az intelem, írás témájában meg egyenesen veszélyes, mert a másik szlogen szerint, a kilőtt nyíl és a kiejtett ( leírt) szó, nem vonható vissza. Bánja a kórság, legyen aminek lennie kell, de akkor is elmondom a véleményem, erről az "állatmentő" nevezetű valakikről.

A hír teljesen friss, TV-ben is látható volt, amikor egy városkában ( szándékosan nem nevesítem ) - két őz és egy szarvas szaladgált össze-vissza, mígnem az őzeket az állatvédők valami udvarba kergették, ahol a szerencsétlenek addig rohantak fejjel egy  kerítésbe, amíg el nem pusztultak. Érdekes, a szarvas - talán mérete miatta - már nem jöhetett számításba, mint "megmentett" vad, így ő szépen visszasétált az erdőbe.

 Ez a történet hasonlít arra, amikor a Gemenci árvíznél is megjelentek ezek az önkéntes jótékonykodók, hogy ladikból mentsék az áradásból - egyébként jó irányba menekülő - őzeket. Ott meg az lett a vége - amíg az erdészek el nem zavarták őket - hogy a vadak visszafordultak és  egyenesen a halálba úsztak.

Kérdeném, hogy miért kellett ezeket az őzeket terelgetni? Ha senki nem riasztja őket, teljesen biztos, hogy maguktól is kitaláltak volna, ebből a nem túl nagy városkából. Mint ahogy az a két vaddisznó is ki tudott menekülni a Pesti belvárosból.

Elmondanám, hogy a szakértelmet semmiféle álságos, civil tudatlanság és lelkesedés nem pótolja, sőt annál veszélyesebb. Még a végére is "elsütnék" egy éppen ide passzoló mondást, miszerint a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

A két őznek bizonyára !

Amikor begördülünk a találkozási helyre - ami egyben a terítékek helye is lehetett, mert egy nagy négyszög alak volt fenyőből kirakva, a sarkokon előre elkészített fáklyákkal, mint ahogy sokszereplős nagy terítékeknél szokás - már gyanús volt a dolog ! l Sok ember várt bennünket, hajtók, kutyák, szép számmal. Hűha - ezek azt hiszik, hogy ezt  nagy négyszöget akarjuk majd fácánnal telelőni? - vetődött fel bennünk az óvatos kérdés. Itt valami félreértés lehet, mert eddigi vadászataink során, csak egy vadőr jött, vagy a feleségével, vagy a kutyájával - olykor mindkettővel.

Az eligazításnál azután megtudtuk, hogy a vadföldeket fogják meghajtani, mert igazából ők is szeretnék tudni, hogy az ónos esőtől letarolt helyeken, maradtak-e fácánok.  Hamar rájöttünk, hogy nem maradtak. de az is kiderült, hogy egyre közelebb vadászunk a fácántelephez, amikor meg már a telep hálóit és a benne szaladgáló fácánokat is láttuk, befejezettnek tekintettük a vadászatot.

Ez a vadászat a múlt héten történt, de a mai nap gyógyír volt a lelkünkre, mert egy igazi - egy hajtós egy kutyás -  bokrászásban volt részünk. Bokortól bokorig, nádastól nádasig gyalogoltunk és az élénk, majdnem viharos szélben remekül kelő vadfácánokat lőttük - mondhatom szép sikerrel. A két hely -  az előző heti és a mai - szomszédos, de a különbség fényévnyi. Ez a mai volt az IGAZI vadászat. Fárasztó és eredményes.

Csak gratulálni tudok a házigazdának.

A múlt heti ónos eső, a gyenge bokrokat, de még az erős fákat is földig hajlította. Úgy jártak a büszke fák - akik már kezdték elfeledni, hogy a földből jöttek, annak szülöttei - ahogy a hálátlan gyermekek  is hamar feledik a az őket felnevelő szülőket, mert csak felfelé törekszenek, ahogy divatosan mondjuk, karrierjüket építik.

A nagy súly alatt az  erősebb fák kitartottak, a gyengébbek derékba törtek. Az esőt követő napsütésben az ágakra fonódott jégpáncél olvadozni kezdett, amitől ragyogás és csillogás töltötte be az erdőt, a legszebb gyémánt sem tud úgy csillogni, mint ahogy a fák tették.

Alig két nap alatt, az erdő levetette jégből készült bilincsét, a fák kezdték derekukat kiegyenesíteni, de sokan közülük törötten haldokoltak. "Kedvenc" erdőmben is nagy kárt okozott az ónos eső, a fenyők ágait több mázsányi jég és hó húzta lefelé, aminek törés lett a vége. Úgy nézett ki az erdő, mintha bombatalálat érte volna.

A havas tájhoz fehér álcaruha illik, be is öltöztem fehérbe, miközben jót szórakoztam azon, hogy a szakmám fehér "munkaruháját" és a vadászatot milyen szépen összehoztam.  A keményre fagyott jeges erdei ösvényen reménytelen volt halkan menni, nem is próbáltam, mert igazából csak a nyomokat akartam megnézni, van-e friss nyom, vagy kimenekültek a szarvasok a töredező erdőből.

Még csak kora délután volt, amikor a lesre felmásztam, kényelmesen elhelyezkedtem, még a lábam is felraktam az ülés deszkájára. Miközben a pipám füstjét eregettem, a lelkemre valami nagy béke szállt, mert megértettem, hogy az élet gondjaiban, bajaiban, nem szabad megtörni, annak súlya alatt megrogyni, mert minden baj után, majd valami jobb jön, mint ahogy itt az erdőben, az ónos eső után, az olvadást hozó napfény jött.

Figyelj, cimbora - hallottad a jó hírt? A kétlábúnak le kell szednie a láncot a haverokról. Macska legyek, ha megértem, hogy egyáltalán miért kellett láncra kötni bennünket ?

Nekünk szerencsénk volt, de nem lehet minden magunkfajtának vadász a gazdája,  Egy rövid láncon rohangálni kőrbe-kőrbe méltatlan hozzánk - amikor éppen a szeretett gazdától vagyunk távol, amikor az alig egy-két méteres lánctól, a betörő nadrágját sem tudjuk kicakkozni, amikor nyáron a Nap süt szét bennünket, télen meg az összetákolt kutyaólban didergünk - kérdem én, akkor minek tart bennünket a gazda.

Mi már több mint tízezer éve a kétlábúak mellett vagyunk, a kölcsönös segítés jegyében - de ez nagyon elromlott. Ez a kétlábú állandóan főnök akar lenni, néha még azt is megmondja, mikor ugathatunk, mikor nem. Honnan tudjam, hogy a kerítésen sétálgató undormányos macskára miért nem ugathatok - miért kell ezért seprűt vágni hozzám és olyan csúnyákat mondani?

Kíváncsi vagyok, hány rabláncos haver lesz elengedve. ha meg el lesz, hol fog kikötni ? Amikor adót vetettek ki ránk, sokan kerültek utcára. Most lesz a második migráció - hogy divatos szóval éljek . Főleg azokkal mi lesz, akik már csak egyetlen reakciót ismernek - mert az idegrendszerüket elvitte a rablánc - a harapást ! Sajnálom őket, mert sosem voltak szabadok -nem tudják mi a szeretet.Szerintem aki eddig rab volt, lélekben már az is marad. Talán majd a következő nemzedék tud élni a szabadságával.

Az ember meg csak akkor tartson bennünket, ha méltó társunk tud lenni !