Szép hóesésben, negyedmagammal, kisebb nádfoltokat, olajfűzeseket bogarásztunk végig. Látszik már, hogy kevesebb a madár, de mi, egyébként sem a nagy terítékért megyünk, hanem magáért a puszta vadászatért. Jó gyaloglások, szépen repülő madarak, remek lövések, kell ennél több? Mindezt, baráti társaságban.

Remek humorú vendéglátónk egyetlen mondatát idézném,  - na fiúk, vegyetek magatokhoz göbecseket, osztán gépeljétek nekem azokat a madarakat szorgalmasan. Sajátos vadászati nyelvezet. Nagyon sok vadászati kifejezés, a német nyelvből eredeztethető, sokszor annak szolgai fordítása. Érdekes lenne, az előző mondatot németre fordítani és ajándékba viszaadni. 

A fácánozás végén - csemegeként - egy kicsit gerléztünk is.

Nagyobb térképre váltás

Azt már leszögeztük, hogy van jó köd, meg rossz köd. De van olyan is - hogy bonyolítsam -  amikor a jóból, rossz lesz. Ilyen történt meg velem egyszer, még Besenyszögi vadász koromban. Tuni kell ehhez, hogy abban az időben, pártunk és kormányunk, a szovjet elvtársak javaslatára , kiadta, hogy rizsföldeket kell csinálni. Ez, még a gyapotot kell termeszetni korszaknál is nagyobb marhaság volt, de parancs, az parancs. 

A falu határában, ameddig a szem ellátott, rizsföldek húzódtak. Nappal, a templomtorony iránt lehetett tájékozódni, este pedig ugyanezen templom harangja iránt. Node ködben?

Már kimenetelkor is elég sűrű volt a köd, miközben ballagtam a rizsföldek  kis gátjain, próbáltam memorizálni, hogy hányszor kanyarodok jobbra, majd balra, de a sokadiknál feleadtam. Majd a harangszó segít - gondoltam. 

Kutya sűrű köd ereszkedett le estére. Még a harangszót is elnyelte a sűrű massza. A kijövetelkor betanult, hányszor jobbra, hányszor balra, az első kanyarnál összekeveredett, nem tudtam, hogy közeledek, vagy távolodok a falutól. Sokáig kanyarogtam, kezemben az egyre nehezebb kacsákkal, amire beláttam, hogy innen bizony ki nem találok. Nem szívesen, de feladtam. Leültem és úgy döntöttem, megvárom a reggelt. 

Nagyon hideg, nyirkos pára ereszkedett le a ködre, magyarán, fázni kezdtem. Nehéz éjszakának igérkezett. Eddig ugye volt jó köd, mert jöttek a kacsák és lőttem is őket, azután rossz köd, mert rabul ejtett. Kb. éjfélre járhatott, amikor sem jó, sem rossz köd nem volt, mert varázsütésre felszállt és egyszerre csak tiszta csillagos égbolt borult fölém, amiben már gyerekjáték volt visszatalálni. 

Jó pár éve történt ! Egy késő esti órában, már a városban is olyan sűrű volt a köd, hogy a kandelláberek fénye is, csak  gyertyafényként piskákolt. Kiérve a városból, mint sűrű, gomolygó fehér paplan feküdt a köd mindenen. Azt hiszem, szakszerűen ezt úgy mondják a meterológusok, hogy látótávolság ennyi és ennyi. Ebben az esetben, nulla méter volt. 

Van egy olyan része a városból kivezető, budapesti útnak, ami mellett egy farostlemezgyár ontja a mérgező füstöt és gyártja -  a nálunk is szegényebb országba, az igénytelen bútorgyártáshoz -  a farostlemezt. Ennek a gyárnak a kéményéből kitóduló füst, a köddel együtt, fehér falként meredezett az autóm lámpája előtt. Sem a középső felfestés, sem az út széle nem látszódott, kénytelen voltam kiszállni, meggyőződni, hogy egyáltalán, megyek, vagy jövök, jó irányba áll-e a kocsim orra.

Nagyobb térképre váltás

Ekkor egy német rendszámú autó állt be mögém, látszott,  nem akar megelőzni, rám vár, hogy vezessem. Szerencsére a gyárat elhagyva, legalább a szaggatott vonalat láttam, meg a mögöttem poroszkáló német autó lámpáját. Valahogy kezdtem megszokni és a körülményekhez képest, haladtam is. Elég kacskaringós, a dombtetőn álló házunkig vezető út, nagy megkönnyebbüléssel szálltam ki az autóból. Ekkor állt meg másodszorra mögöttem a német. Tessék mondani, ez az út vezet Budapestre - kérdezte.

Szegény ördög, azt hihette, hogy aki ezen az úton megy, az sem jobbra, sem balra nem kanyarodhat el, csak egyenesen Pestre mehet.  Tudtam, hogy innen, a házunktól nem fog visszatalálni az országútig, mert az még nappali fénynél sem egyszerű, úgyhogy visszavezettem. Remélem, felért Pestig.

Vadászaton sokszor "keveredtem" ködös élményekbe, de ezeket a helyzeteket én kerestem. Ugyanis a libázáshoz,  legjobb a köd ! Micsoda különbség van ugye köd és köd között?  Ezek szerint, van "jó" köd, meg "rossz" köd!

Ha egy vadász, jelesül egy ragyogó sebész orvos, a keresztfiam, mármint vadászilag, tehát valamikor engem ért a kitüntetés, hogy valamilyen vadra felavathattam, akkor logikus, hogy a vadász fiát, ha üregi nyúlra felavatom, akkor ő lesz, a vadász-kereszt-unokám. Ráadásul az én fegyveremmel, amit a kezébe nyomtam. Tudom, tudom szabálytalanul, vállalom ! De énbelőlem sem lett volna sosem vadász, ha Drága Apám  - annakidején -  nem adja kezembe a puskáját, talán 14 éves koromban.

Számomra ez az igazi felállás, a vadásszá válás folyamata, ha egy apa mellett a fia bandúkol egész nap, ráadásul a járatban felejtkezett görényre vár, fagyoskodik egy órán keresztül és nem mondja azt, hogy nekem ebből elegem van, haza akarok menni, akkor abból a gyerekből vadász lesz. Helyesebben már az is ! Nem "úrizálásból," ahogy manapság legtöbben, hanem igaziból. Tehát szívből.

Azt hiszem, bár ez nem is fontos, hogy a "kereszt-famíliámmal" hat üregit lőttünk.

Zuzmarás, ködös, olyan "nemszeressem" szombat reggel. Amióta nem a falum fölött húznak a libacsapatok, nem tudok örülni a ködnek. Évekig ez volt a "váltójuk". A Dunán éjszakázó csapatok, a reggeli fény első sugaraira, nagy gágogásal és hatalmas robajjal, nekiveselkedtek a Várhegy oldalának, azon átrepülve, a vetéseken reggeliztek, hogy azután nappal még kétszer megtegyék ezt az utat. Ettől persze, nagyon ideges lett a földtulajdonos, mert amit a sok száz liba nem csipegetett ki, azt "békauszonyos" lábaikkal letiporták.

Jó libázó helyeink voltak, akkor még a Dunaparton is lehetett vadászni, de még a lesgödrök is jól működtek. Az akkori kiskirályok hozták, hívták is a vendégeket a majdnem biztos libára, akik nem elégedtek meg ha "csak" egy libát lőttek. Azután már az olaszok puskája is egész nap zakatolt, sok liba esett, de mégtöbb, "csak" söréttel a testében továbbrepült, hogy azután valamikor, legyengülve, elpusztuljon.

A liba okos állat. Megelégelték az állandó zaklatást, új éjszakázó helyeket és új kihúzó utakat találtak. Azóta, csak hébe-hóba téved erre egy-egy tanulatlan libacsapat. Amit ezredévek alatt, génjeikben hordozva, betartottak a libák, azt a mohó, kapzsi, lődühhel "áldott" vadászok, átprogramozták.

Vadászati témájú kiállítás van, a Siklósi várban - hallottuk. Már mondtam, hogy a csütörtök az vadászati nap, de mi van akkor, ha nincs hol és nincs mire vadászni. Akkor a csütörtök olyan, mint amikor a puska mondja.

Irány Siklós, nézzük már meg azt a vadászati kiállítást - jobb híján, ez is valami. Gyanúsan csendes volt a vár környéke, egyetlen autó sem parkolt előtte. A kapu tárva nyitva, igazán könnyelműek a várvédők. Egyetlen rohammal elfoglaltuk a bejárati teret, a portásfülkével együtt. Innen ugrott ki egy ideges várvédő és  imígyen szólt: a vár zárva. Hülye kérdés, de feltettem: mikor nyit? 2012, márciusában - jött a gyors válasz. Rövid fejszámolás, de az eredmény mindíg ugyanaz, innen, ettől a ködös, zord januártól számítva, ez még két év. Túlerőben voltunk,de ettől szégyenszemre, megfutamodtunk.

Azt mondta a "várvédő", hogy a kiállítás a főutcára költözött. Rendben, irány a fő utca. Új információ, múzeum zárva, majd márciusban nyit. Ez a vereség már megroppantotta harcias kis csapatunkat, amit csak cukrászsüteménnyel tudtunk orvosolni.

Azért mégis csak fura, hogy ebben az aranyos kis városban nincs egy olyan hely, ahol a vadászati, vagy egyáltalán valamilyen kiállítás méltó helyet kapna. Szegény Tenkes Kapitánya forog a sírjában.

Kommentben kaptam "kritikát", hogy már két napja nem írtam semmit a blogomba. Ezek szerint az ezeregy-éjszaka nyomán, naponta kéne egy "mesével" szolgálnom?

Amíg tart az emlék "munícióból" addig azt fogom írogatni, ha elfogy, akkor jön a fikció. Ahogy mondani szokták, az irodalom ott kezdődik, ahol az igazmondás a valóságtól elszakad.  Vagy ahogy Arany írta :   "De költőnek, bár lénye isteni, nemcsak szabad, - szükség fillenteni."

Miután közel ötven éve vadászom, történet- munícióm van bőven, ha nem írok sűrűbben annak két oka van. Az egyik a lustaságom, a másik egy gonosz statisztika. Ugyanis meg tudom nézni, hányan olvassák a blogomat. Volt olyan nap, hogy majdnem százan. Eldöntöttem, addig nincs új, amig a régit sem olvasta mindenki. Tehát hajrá, tessék olvasni.

A történetet másodszorra írom, az első variációnál elment a gépem agya. Ha netán mégis "előkerül" akkor fog ki fog derülni, igazat írtam-e elsőre. 

A nyolcvanas évekig is sokat jártam libázni. Szolnokon laktunk, ha jött a hívás, hogy azonnal gyere, nagy a köd, sok a liba, mire a tetthelyre értem, általában hétágra sütött a Nap és sehol egy liba. Ilyenkor sajnálkozva tárták szét karjaikat a vendéglátók, hogy a liba már csak ilyen állat.

Azután ide költöztünk a Duna nevét viselő falumba. Rögtön az első évben történt. Fácánvadászaton. Két erdő között, egy pár hektáros kukorica vadföldet zörgetett a januári szél.No meg én, a kutyámmal, mert hajtóként éppen ide keveredtünk. Ekkor húzott a fejem fölé egy öt tagú libacsapat. Lehet, hogy a vadaknak száron hagyott kukoricára akartak jönni, de észrevették a mozgást és már emelkedtek is . A szárnytollak hangosan zizegtek a nagy erőlködésben.

Sosem az elsőt, jutott eszembe, mert az a vezérliba, aki már lehet, hogy több vadásszezont megért, mint én.

 A másodikat vettem puskacsőre és már kalimpált is lefelé.  Annyira megörültem, hogy elfelejtettem duplázni. Azt nem mondom, hogy biztos sikerült volna, de elsőre rögtön dublét lőni, ahogy mondani szokták, nem semmi. Így, ez a liba az első és aznap, az egyetlen maradt.

Az elsőt azután nagyon sok követte, majd írok ezekről a vadászatokról is.

Ez a legkedvesebb napom. Mármint vadászszezonban. Jól öszeszokott kis baráti csapattal vadászgatok ilyenkor. Egyben mindannyian megegyezünk. Nincs az a vaddisznó, vagy más négylábú, ami többet jelentene nekünk, mint egy jó gerlevadászat, vagy erős széllel emelkedő toronykakas.

Ma is voltunk, volt is kakas, csak én voltam rossz formában. Dagasztották az autók a havas latyakot, két facsoport között leparkoltunk, innem terveztük az indulást. Jókora libacsapat közeledett, még az ideálisnál is ideálisabb magasságban.Ilyen gyorsan, még katonaságnál sem pattannak le az autókról, mint mi és próbáltuk rekord idő alatt összerakni és megtölteni a puskákat. Mindezt nem várták meg a libák, jobbra, balra szétnyíltak és megkerültek bennünket. De szép is lett volna libalövéssel kezdeni ezt a napot.

Első kőrben egy szántáson kellett bicebócázni, de a szántás melletti nádasból egyetlen madár sem kelt. Gondoltam, ezt az első menetelést, a másodikban kipihenem, leálló lettem. Bár ne tettem volna. A rám izzadt ruha jéggé fagyott rajtam, még a fogaim is kattogtak. Ekkor már az eső, vagy inkább dara is elkezdett esni, megváltás volt a befejezés. 

Ettől még nagyon is jó nap volt! 

Csodálatos, nagypelyhes hóesés. Egyszerűen nem lehet ebben az időben a szobában maradni, menni kell. Puska vállra, Berci  - már ebből látta, hogy több lesz ebből,mint sétálás -  örömében nagyokat vakkantott, ami azt jelentette azoknak, akik nem tudták volna, hogy ő most boldog, nagyon boldog, mert megy a gazdával vadászni.

Mondhatni szokásos utam, a Vendel szoborig tartott. Igazi, csizma alatt nyikorgó hó esett. Már visszafelé ballagtunk, amikor a Duna felől libagágogás hallattszott.  Jókora libacsapat húzott ki, a közeli repcetáblára. "Ha nem látod a lábát, ne lődd a libát" - szól a regula. Ugyanis akkor már a sörétnek messze van. Jelentem, "regulát" szegtem, a kis huszassal megpróbáltam. Ez az év, ezzel, hogy egyáltalán libára lőhettem, már sikeresebbnek tűnik, mint a tavalyi, amikor még lövést sem tudtam leadni rájuk.

Kutyás ez a történet is, de csak annyiban, hogy közös sétálásunk alkalmával történik velünk hol jó, hol rossz. Legutóbb, ez uttóbbi.

Hogy rögtön a közepébe vágjak. Koszosodik, szemetelődik a faluból kivezető összes kis utacska. Gyakorlatilag, kisebb-nagyobb szeméttelepek éktelenkednek a fasorokban, árkokban, mindenhol. Hűtőszekrénytől, műanyag palackokon keresztül, döglöt csirkékkel teli zsákig, szinte minden halmozódik, tornyosodik egyre nagyobb kupacban.

Azóta van ez így, amióta bezárták a falunk szeméttelepét. EUS ötlet volt, a központi szemét-depók létesítése, régiónként. Igenám, de hová vigye ki az a szemetét, akiét a kukába nem lehet betenni. Elszállítanák - jó pénzért, megrendelésre. Egy ilyen szegény falutól ezt nem lehet várni, tehát marad az erdő. Van szelektív hulladékgyűjtőnk is, de nem nagyon gyűlik benne semmi, annál több, mellette.

Az objektív okok miatt,azért nagyon nagy gond van a gondolkodással is. Csak a saját "porta" rendbetételéig terjed az "öntudat". Ami nem kell, az mehet ki az erdőbe. Pedig,a  saját életterünket, egészségünket tesszük tönkre.

Legutóbbi sétánk alkalmával, a főleg romák lakta Újvárosi részről induló szurdokban a rengeteg műanyag zsákos szemét mellé, két birka gyomra, bele, mindene volt kidobva.

Gyomorforgató látvány volt.

Ma reggel is, mint mindig, elvitt Berci sétálni. Semmi félreértés, ő kunyerálja ki a reggeli testmozgást. Pár évvel ezelőtt még úgy volt, hogy én futottam, ő követett, nagy melegben elég kényszeredetten. Fordult a kocka, most ő fut előre és én követem, ahogy tudom.

Nem eseménytelenek ezek a kirándulások, csak nyitott szemmel, mondhatni vadász-szemmel kell nézni a világot. Fácánok szaladnak be a bokrok közé, gerlék húznak a közeli kukoricatarlóra, varjúcsapatok "kevernek szelet "- ahogy az öregek mondták, szajkók riasztanak a kökényesből, néha héjja vág be a falu szélső házai közé. Télen vadlibák gágognak, ha köd van, egészen a kémények magasságáig ereszkedve, vagy egy pákosztos őz rohan el a kis lucernacsíkról. Minden időszaknak meg van a látványa, pedig csak egy-kétszáz métert mentem a házunktól.

A mai reggel, különlegesen indult. A felkelő Nap vörös korongja, még az égen találta a kicsit megfogyott Hold fáradt, szégyenkezős  ábrázatát. Találkozott az éj, a nappallal. A bagoly, a pacsirtával.

A focipálya felé vezető úton, annak pontosan a közepén egy róka ült. Berci kutya szoborrá merevedett, meglepte a találkozás. A róka sem tudta eldönteni, a hasonló színű bundát viselő kutyámról, hogy hová is tartozik rendszertanilag. Barát, vagy ellenség.

De a kutya mögött előbukkanó "simabőrű" megjelenése meggyőzte arról, hogy menteni kell az irháját. Buta róka, nem tudhatta, hogy nincs nálam puska. Bezzeg, ha mindez tegnap történik, a mikor a "villámokat szóró" is velem volt, akkor őkelme ma már nem riogatta volna a tyúkokat Mári néni szélső házánál.

Mégis "összejött", megsajnált az időjárásfelelős. Két órát szellőztettem a puskámat, dagasztottam a sarat. "Jóízűt" gondolkodtam közben, azon, hogy mivégre is vagyunk a világon. Mi is kell a boldogsághoz. Mert - a babona szerint - most már azt csinálhatom egész évben, amit ma délután tettem, tehát vadászok majd. Ez, igen jól hangzik de édeskevés. A lelki, testi harmónia, a "belső" béke a  legfontosabb. Ha béke van a szívünkben, akkor minden nehézség leküzdhető. De nagyon jó lenne már, ha nem folyton küzdeni kéne a boldogságért, a lelki békéért, hanem élvezni lehetne, minden óráját, percét. A hátralévőben!

Tegnap, agyba-főbe dicsértem - a vadászatunkat bearanyozó - időjárást. Igazán kitett magáért az óév utolsó napja. Méltón búcsúzott.

Az új év, szomorú esőt, ködöt, magyarán szar időt hozott, elmosva az évtizedes hagyományom, azaz, reggel puska vállra és irány a vadászterület. Azt hiszem így nem leszek jóban az időjárással, ha ilyen gorombán indít. Amióta interneten nézhetőek a felhők, hogy honnan-hová mennek, még az a remény sincs, hogy majd csak kitisztul, mert egy fél -magyarországnyi felhő kavarog itt felettünk. De legalább hó esne belőle! Ebből, a "búval ba...ott, időből, csak valamikor délután lehet , esőmentes pár óra. Persze, másfelől meg nem rossz ez az idő azoknak, akik most alusszák ki az évforduló másnaposságát.

Mindenkinek Boldog Új Évet !

Ennél szebben nem is lehet egy évet elbúcsúztatni. Mármint egy vadásznak !  Garán fácánoztunk, napfényes, tavaszt idéző időben. Megbolondult a természet szegény, mert egy gyíkot láttunk, meg egy szúnyogot is lecsaptam a fejem fölül, ugyanakkor ideges libacsapatok vonulgattak a magasban, nem tudván eldönteni, hogy menjenek-e a hidegebb Északra, vagy maradjanak, mert itt is hideg lesz majd. 

Szolíd, de szép teríték volt, mindenkinek jutott két kakas. Elköszöntünk egymástól és egy sortűzzel az óév vadászataitól. 

Mindenkinek Boldog Békés, Új Esztendőt kívánok. Teljesüljenek az álmok, mert az álmok azért vannak, hogy valósággá váljanak.

Nyakamon a szilveszter. Bevallom, nagyon nem szeretem. Meg nem is értem, hogy miért kell nekem ezen az éjfélen, másképp viselkednem, mint az összes többin. Muszály lenne vidámkodnom?  Mert ugye ez egy "vidám" este -  a dög unalmas TV műsorokon, vagy Lajcsi lakodalmasán kéne kacarásznom? A pezsgőt sem szeretem, "parancsszóra" meg egyáltalán nem. Fogadkozni sem biztos, hogy ennél a dátumnál kell. Hogy majd lefogyok, leszokok, elkezdek, megváltozok stb.stb.

Az sem zavar, hogy az új évszám írását meg kell szokni. Az meg egyáltalán nem, ahogy sóhajtani szoktak : Istenem, megint egy évvel öregebbek élettünk. Szerintem ez a "dolog" napról napra történik. Folyamatosan és nem ugrás szerűen éppen szilveszterkor.

Általában átalszom a dátum-ugrást, viszont reggel korán kelek ( semmi másnaposság !)és kimegyek vadászni. Ugyanis babonás vagyok, ami újévre így szól, amit előszörre csinálunk, azt fogjuk egész évben. Volna még elképzelésem, de egyenlőre maradok a vadászatnál.

Szilveszter napjának délelőttjén egy fácánvadászat van betervezve, ha nem mossa el az eső, ezért garantált, hogy a fáradtságtól este - már csak ezért is -  korán elalszom.

Boldog Új Évet mindenkinek!
 

Van egy kedvenc lesem. Volt olyan év, hogy szinte csak oda jártam és sikeresebb voltam, mint amikor rohangáltam egyik lestől a másikig. Anti haverom bölcselkedett ekképpen : két esetben kell egy lesre ülni, ha sok a nyom, vagy ha egy sincs. Ha sok a nyom akkor jön a vad, ha kevés akkor meg éppen akkor fog beállítani, amikor ott ülünk.Tehát mindenféleképpen fel kell ülni egy lesre, ez a minimális feltétele, hogy vaddal találkozzunk.

Ma is ehhez a kedvencemhez írtam be magam. Egy dombnak lefelé "futó" erdő alsó szélén áll a les, mondhatni a lesem.  Az erdő melletti keréknyomnyi utacskán lehetett leballagni a lesig és ha netán valamit lőttem itt lehetett felhozni. Teljes döbbenetemre beszántották az utat.  Elgondolkodtam . Mi is történik majd tavasszal ? Bevetik, de valahogy a traktoroknak is le kell majd menni az erdő mellett, hogy az erdő alatti részhez is eljussanak, egyszóval a saját bevetett vetésén megy végig utat járva oda, ahol eredetileg is az volt. Mindeközben letiporva a vetést. Milyen egyszerű és olcsóbb lenne be sem vetni ezt a részt. A  vadkár is ott jelentkezik, ahová mi, vadászok nem jutunk el. Tiszta herdálás volt beszántani az utacskámat.

Már nem tudom - sok éve már - hogy ki révén jutottam egy somogyi bikavadászathoz. Jókora hó fedte az erdőt, a karácsony előtti hideg, súlyos zuzmarát rakott a fákra. Pokrócba bugyolálva ültem fel a szánkó hátsó ülésére. Nagyot dobbant a szivem, fiatal vadász létemre, engem vadásztatnak.Eddig, csak én vadásztattam másokat, most úr lett a "szolgából "! A két, nagyfenekű  szürke lónak meg sem kottyant a szánkó, farönkök húzásához voltak szokva.

Erdei utakon, hegynek föl, völgynek le siklottunk, de sehol egy szarvas. - Időjárás változás lesz, ezt érzik a szarvasok, mondta a kisérőm. Meredek hegyoldalban vezetett az utunk, amikor észrevettük a bikákat. Négy bika sorjázott egészen lent a völgyben. A negyedik egy igazi selejt, súgta a kisérőm, nagyon messze vannak, de, ha akarja megpróbálhatja.

Leugrottam a szánkóról és egy terebélyes égerfa mellé kuporodtam. A puskát a térdemen tartva, a fának támaszkodva, biztosan állt a kezem.Egymás után léptek ki a szarvasok egy fa takarásából. Számoltam őket, egy, kettő, három... és ekkor visszatartottam a lélegzetem, az ujjam lassan a ravaszra nehezedett és amikor kilépett a negyedik, elengedtem a lövést.

Szinte fel sem fogtam, amikor a hátam mögött hallottam a lelkes hangot, gratulálok, fekszik a bika !

Sosem büszkélkedtem távoli lövésekkel, sőt nem is kedvelem a kockáztatást, de ennek a bikának, nagyon örültem, ugyanis ez volt életem első bikája ! A legelső ! A legszebb karácsonyi ajándékom volt.

Egy kis Karácsony utáni, könnyed történet. 

A Tabáni Istvánról "beugrott" szolnoki tabán-városrész elsiratása kapcsán említettem Gácsi Miska festő barátomat, aki már nincs közöttünk, de vidám történetei még mindig élnek.Van közöttük szalonképes is, de ez a ritkább. Az ünnep közelsége miatt ebből egyet.Annyit még előre, hogy Miska barátom  híresen nagyivó volt, de sohasem részeg !

Elég vegyes társagág verődött aznap össze, a Zagyva torkolatánál meghúzódó evezősház büféjében, sokunk, törzshelyén. A beszélgetés, természetesen heveny borozgatással egybekötve, az egyéni karrierekről szólt, magyarán hőbörgős volt a hangulat.Egymás után adták elő a kissé becsiccsantott résztvevők, hogy mi mindenre vitték az életben, hogy alorvosból főorvos lett, hogy egyszerű klarinétosból zenekarvezető, stb, stb.

Miska is szót kért.  -Mint  tudjátok, a gimiben művészettörténetet tanítok - kezdte. Most fog érettségizni az az osztályom, akiket első óta pallérozok. Megkérdeztem őket, ki mi szeretne lenni, ha innen kikerül. Nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy a harminc gyerekből húsz, pincér akar lenni.

Természetesen Miska nyerte, a ki-, mennyire tudja "fényezni" magát versengést. Kárpótlásul, egy újabb kőrt rendelt a vidám társaságnak.

Öt éves voltam. Szép, puha, havas karácsonnyal. Gyerekként nem nagyon éreztem a háború  utáni nyomort, mert Anyán igyekezett a fogságban lévő Apám nélkül is meghitté varázsolni az ünnepeket. Szenteste megjött a Jézuska, hogy mit hozott arra nem emlékszem, de Márti nővérem levelére igen. A Jézuskának írtuk, illetve ő írta, én csak térdeltem a széken és ámultam, hogy tud írni. Kedves Jézuska - kezdődött a levél. Nagyon szépen kérünk, én és a csabi, hogy az aput nagyon hamar hozzad vissza, mert anyu sokat sír és szomorú és mi is !

Aggódva kérdezgettem, hogy biztos megkapja-e a Jézuska, de Márti bizonygatta, hogy reggelre eddig mindíg eltünt az ablakba kitett levél, szóval a Jézuska elvitte.

Akkor jó, állapítottam meg, ha elvitte, akkor vissza is hozza Aput, akiről semmi emlékem nem volt, mert egy éves lehettem, amikor fogságba esett. Az éjféli mise után - ami a rossz állapotok miatt délután volt -  Édesanyám odavont maga mellé, hogy beszélni akar velem. Velem? Velem Édesanyám, még sosem "akart" beszélni, csak egyszerűen beszélt, minden bejelentés nélkül. Rosszat sejtettem. Ennek az estének minden perce élesen vésődött az emlékezetembe, mintha ma lenne. Anyám maga mellé vont a kanapéra, átölelt és csendesen annyit mondott. Kisfiam, azt hiszem tudnod kell, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat.

Valamit még mondott, hogy végül is a Jézuska adja meg a lehetőséget, vagy hasonlót, de a feltörő zokogástól ezt már nem hallottam és kétségbeesetten rohantam Mártihoz,hogy csúnyán átvert,mert ha nem a Jézuska hozza az ajándékot, akkor Apámat sem fogja visszahozni.

Összetört szívvel ténferegtem a következő napokban. Nem akartam elfogadni Anyám szavait, nem akartam felnőtt lenni. Gyerek akartam maradni, hinni akartam továbbra is a Jézuskában.

Pár nappal karácsony után egyik este, nyílt az ajtó és betoppant Apám. Csak arra emlékszem, hogy hisztérikusan kiabáltam hogy ugye, én megmondtam, hogy a Jézuska hozza az ajándékot !

Boldog, Békés Karácsonyt mindenkinek!

Mindenkinek - aki olvas és aki nem - boldog, békés Karácsonyt kívánok !

Sajnálom, megint nem vadászatról lesz szó, hanem egy jelenségről. Arról, hogy bizonyos pozícióban lévő emberek mit meg nem engedhetnek maguknak. De miről is van szó!

Röviden az előzmények. Minden évben, karácsonykor egy intézetbe  (neveket nem mondok, nem azért mert be vagyok tojva, hanem az ő érdekükben ) vagyok meghíva, ahol mentálisan súlyosan sérült emberek szakszerű gondozása és foglalkoztatása folyik.

Jól ismerek mindenkit, az igazgatónőtöl a portásig bezárólag, de a gondozottakkal is jó a kapcsolatom, mert a rendelőmbe hozzák őket, ha valami gondjuk van a fogukkal. Mondhatni, élvezem a bizalmukat - és ez nagy szó, mert van köztük ún. "kezelhetettlen" is. 

Ebben az évben, Dickens egyik novellájának zenésített változatával - a Madách szinházban,  az "Isten pénze" címmel játszották -   készült az intézet, amit a gondozottak (szándékosan nem betegeket írok) és gondozók, közösen adtak elő.

A műsor, rögtön a mise után szokott kezdődni, mert nem mindíg türelmesek a kis gondozottak. Telt múlt az idő, senki sem tudta,miért nem kezdődik az előadás. Kb. húsz perc után, az igazgatónő közölte, hogy a polgármester úr szeretne résztvenni az előadáson, de fontos dolga van, kéri türelmünket.  Újabb hosszú percek után egyik kis gondozónő állt ki és közölte az "örömhírt", hogy a p.m. úr már elindult. De honnan? - morgolódtak az emberek. Ettől csak azért nem nyílt ki a bicska a zsebemben, nehogy megrövidítsem magam.

Újabb kb. húsz perc után, már újból szegény igazgatónő közölte, hogy azt üzeni a p.m. hogy kezdjék el, majd jön, ha tud !

Mint egyszerű állampolgár és mint a gondozottak fogorvosa, kikérem magamnak ezt az "úri gőgöt". Zárójelben jegyzem meg, nem jött ! Az állófogadáson nem vettem részt,megülte a gyomrom a p.m. "úr"!

A csillag születik jogos nyertese Tabáni István lett. Fáy Miklós is neki tartogatta a 10-es táblát, senki másnak. Nekem is tetszett az első perctől de nem csak a hangja. Főleg a szerénysége ! Rendkívül szimpatikus jellemvonás, de félthető a média bunkó bedarálásától.

Nekem a neve miatt is szimpatikus lett. Szolnokon a Tisza-Zagyva találkozásának zugában lapult, egy olyan kis városrész, girbe-gurba utcácskáival, keskeny sikátoraival., amely szinte kiismerhetetlen volt. A kis földszintes házak között kanyargó utcácskák, néha önmagukba értek vissza, vagy vakútként a Zagyva gátjának símultak. Csínytevésen kapott gyerekeket ide, még a rendőrök sem merték követni. Egyszerre volt meseszerű és félelmetes is. Aki nem ismerte ki itt magát, az nagyon könnyen bajba kerülhetett. Bizalmatlan emberek lakták ezt a városban városkát. Ez volt a TABÁN.

Nagyon jó barátom - a korán meghalt Gácsi Miska - festőművész állandó témája volt a Tabán. Leginkább, a benne lakó emberekről mintázott humoros rézkarcai tették ismertté. Gácsi Miskáról még majd írok, remek humorú, a jó bort és a szép nőket kedvelő hatalmas ember volt.

Sajnos, a Tabánnak már nyoma sincs, felfalta a város, mert ezt a gyönyörű fekvésű helyet nézték ki újgazdagék maguknak, hogy csícsás házaikat ide építsék. A romantikát, az ősi szépséget, felzabálta az újkori divat. 

Ez a szerény, szimpatikus, tehetséges énekes a nevével, erre a szolnoki Tabánra emlékztetett. 

Tegnap kellett volna a folytatást írnom, mert éppen olyan cudar, hófúvásos idő volt, mint amilyenbe az előző történetben keveredtem. Ma már, szikrázik a havas táj, a napsütésben.

Az utosó vércseppet egy kicsiny, sűrű fenyves "bejáratánál" láttam még, a leszálló estében. Innen már nem tudtam tovább követni a nyomot, ugyanis, elkövettem egy hibát, de nagyot. A hátizsákom, benne minden holmimmal, közte a zseblámpámmal is, a lesnél maradt. Nem gondoltam, hogy a lövésemet ennyire "elviszi" a disznó. Vadász nagyapám hangját véltem, onnan fentről hallani: előre kell gondolkodni és csak utána cselekedni.

Reménytelennek tűnt, hogy visszataláljak. Még nappal is nehéz lett volna, de ebben a leszálló havas éjszakában, egyszerűen reménytelennek tünt. Gondoltam, lövök egyet, kettőt a levegőbe, hátha....!

Mindkét lövés puhán halt el a sűrű hóban. Azt tudtam, hogy leülnöm nem szabad, mennem kell, hogy ne fagyjak meg. Nagyjából hátat fordítva a fenyvesnek, meg a benne eltűnő disznónak, elindultam visszafelé. Persze, csak én gondoltam, úgy, hogy az "visszafelé" van. Nem tudom mennyit, az időérzékem teljesen cserbenhagyott, de úgy félórányit, órányit, tapostam a havat, lehetőleg "völgymenetben". A vadászház is völgyben van, patak is van mellette, szóval irány lefelé, hátha.....! 

Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ebben a reménytelen helyzetben kiabáljak. Mindenesetre így tettem, kicsit szégyenlem is. Vadász ember ne csujjogasson segítségért. Csak végszükségben! Ugy döntöttem, szégyen ide, szégyen oda, hogy most ez, nagyon is "az "volt. Elrikkantottam magam: - hahó Lajos! Ugyanis Lajos nevezetű volt a vendéglátom akit víg borozgazás közben hagytam ott, a vadászházban Ő nem akart kijönni velem.Milyen igaza is volt!

A második "hahózásomra" Lajos haverom hangját hallottam, mint egy mennyei gyönyörűséget. Mint kiderűlt, alig pár száz méterre voltam a vadászháztól. A disznó, ahogy a vérebes utánkeresésnél és sikeres megtalálásnál kiderült, hatalmas utat tett meg, de majdnem visszatért a rálövés helyére.

A másnapi utánkeresés is jól belenyúlt a napba, Mádról az út hazáig is jó négy órás volt, de a lényeg az, hogy a gyertyagyújtásra éppen hazaértem. Mosolyra váltottak a síró szemek !

Hull a hó és hózik....! Végre egy igazi tél. Csikorgó hideg van, nappal is mínuszok, légvételkor összeragad az ember orra- belseje a késéles levegőtől.

Szeretem a havat, de nem sielőként. Ugyanis nem tudok. Vadászként viszont nagyon vártam, mikor esik le annnyi hó, amiben a vaddisznók nyoma jól látható, ilyenkor lesre is szívesen ülök. Ahogy vadászberkekben szokás mondani, nincs is szebb, mint a fehér hóban a fekete vaddisznó.Gyorsan hozzátéve, nehogy csak "bámészkodó" vadásznak tartsanak: piros vére.

Azt hiszem, 1976-ban történt, karácsonykor. Mádra szólt a meghívásom, vaddisznóra. Éppen ilyen szép hóban - mint a mai -  ültem ki, egy földre épített mellvéd mögé, a szórótól alig ötven méterre. Még szürkületben megjelent a hatalmas disznó. A lövésem után megugrott, de a vércsapa jól követhető volt. Ekkor kezdődött a kálváriám. Mentem a nyomon, árkon bokron keresztül, egyik erdőtagból a másikba, miközben teljesen rám esteledett. Tovább már nem tudtam menni, úgy döntöttem, visszafordulok, majd holnap reggel kutyával "secc -perc "alatt megtaláljuk.

Igen ám, de közben a nagy pelyhekben hulló hó teljesen befedte a nyomomat. Rádöbbentem, nem tudom, hol vagyok. Valahol a Zempléni hegységben - ez volt csak biztos.

Na meg azt is tudtam, hogy holnap Szent este van és én nem tudok a gyertyagyújtásra hazérni, de egyáltalán nem is biztos, hogy életben maradok holnapig.

Folytatom !

Amerre néztem mindenütt sár és sár. A kopasz dombokat eke szántotta barázdákra, csíkokra forgatva a sárga, ragacsos agyagot. Sehol semmi támpont, sehol egy bokor, csak egy nagyfeszültségű oszlop meredezett a szürke ég felé. A drótok halkan sercegtek a párás időben. A csizmámon már hatalmasra hízott a rátapadt ragacsos agyag, rég feladtam, hogy lerugdaljam. Nem értettem, hogy miért kell erre vadászni, ahol biztos, nem lesz egyetlen fácán sem. Jobbról is, balról is bandúkolt vadász mellettem, de néma csendben. Minden más hangot is elnyelt a szürkeség, mint egy némafilm figurái vonszoltuk magunkat, a dombok között. Váratlanul, az egyik domb mögött, mint egy oázis a sivatagban, egy köralakú bokros rész került elém. Ebből, élénk kakatolással fácánkakasok kezdtek rebbeni. Lőttem is őket, sorban estek le, de mindegyik véres húscafatként. Uram Isten, mi van velem, ilyen még sosem történt. Miért szakadnak rongydarabbá a fácánok? Rémes érzés kerített hatalmába. Valami dübörögni kezdett bennem, a fejem is megfájdult és a hideg ellenére izzadtam. Tétován néztem a köröttem fekvő madarakra, láttam, hogy ezeket nem tudom hazavinni.

Távoli hangokat, talán valami csörgést, vagy hasonlót véltem hallani. A csörgés egyre erősödött, amit nagynehezen, kábán végre felismertem, hogy a mobiltelefonom ébresztője. A jó k..va életbe, de rossz álom volt, állapítottam meg, kissé megnyugodva. de az izzadtság, még az "eredeti" volt  homlokomon. 

Advent. Készülődés, várakozás Jézus születésére. Mennyire háttérbe szorult ennek a gyönyörű ünnepkörnek az eredeti jelentése. Mi lett belőle, mivé vált ? Mint sok minden mást, ezt is "bedarálta" a fogyasztói társadalom, elvesztve vallási jelentését, a bevásárlóközpontok bevételévé prostituálták. 

Arany, ezüst, meg mit tudom én, még milyen nevű napokká váltak az advent vasárnapjai.A lényeg, hogy a boltok nyitva legyenek és az emberk esztelenül költekezzenek. Annyira szegény a társadalom nagy része, hogy bűnnek számít kiénekelni az emberek zsebéből az utolsó filléreket is, vagy hatalmas adósságokba hajszolni. A legújabb torzszüleménye a médiának, ahol egy Mikulásnak öltözött valaki egy bank hitelkártyáját reklámozza !

Ajándékokat veszünk, adunk, sokszor erőn felül és közben elveszik a lényeg, a SZERETET. Mert erről szólna ez az ünnep!

Ez a vadászat, már  tényleg vadászat volt. Diana kegyeibe fogadott bennünket és csodálatos, szinte tavaszias időt varázsolt. Négy puskással nem lehet nagy területeket "levadászni", ezért a kisebb nádfoltok, csatornapartok lettek végigbokrászva.

Ami miatt  - helyesebben itt már, "akit" kell mondani -  a vadászatot nagyon élveztem, az egy kutya volt.  Egy fehérre sikeredett német vizsla volt az "aki"!  Végre egy olyan kutya, aki miatt nem kell csendben dühöngeni,mert tönkreteszi a vadásztot. Abszolút segítője volt a vadászatnak, jó orral, jó temperamentummal és jó gazdával. Helyesebben, gazdasszonnyal.

13 kakas, két nyúl és egynéhány gerle volt a terítéken. De ezek a kakasok nem "műanyag" kakasok voltak, ahogy a tenyésztett fácánt becézik, hanem igazi, jól repülő vadmadarak.

Nemrég arra panaszkodtan valakinek, hogy semmire sincs időm, kevés a nap 24 órája, hogy mindenre jusson. No ezen a nagy ellentmondáson alaposan elgondolkodtam. Mire is nincs időm? No igen, arra amire nem is akarok. Csak az a fránya tulajdonsága ne lenne az időnek, hogy ha jó dolgok történnek, szélsebesen szalad, ha rosszak, akkor ólomlábon cammog. Fordítva lenne jó !

Ezen elgondolkodva váltok most egy kicsit prózából lírára, szültem egy versikét erről az idő-dologról. 

Sorsunk!

Várom a halk nyugalmat

Az idő ott lelassul,

Talán marad!

Viharfelhők űzte ábrák

Helyett, nyugodt bárányfelhők

Fodrát.

Lassan formál medvéből halat,

Vagy már nem is az,

Ahogy továbbhaladt.

Ott fenn, a volt, lesz nem létezik,

A felhők is csak játékból teszik,

A változást.

Emberi agy szüleménye az idő,

Ahogy rohan és felél mindent,

Ami maga az élet!

Teljesen érdektelen, hogy mi miatt, de zárójelben jegyzem meg légpisztolyos országos bajnokság résztvevőjeként, két napot voltam Miskolcon. Nem is a két nappal, hanem a közöttük lévő éjszakával volt gondom.

Már előre szorongtam. Nekem, az egyetemi évek alatt, a kollégiummal semmi bajom nem volt, csak annak mellékhelyiségével. Kis dolgok ugye a piszoárba, ezzel semmi gond, csorog és kész, de a "nagy " dolgok részére, kilenc, vagy tíz egymás melletti budi szolgált. Az ajtókból az alsó kb. ötven centi hiányzott, hogyha az ember trónhelyet keres, akkor jól lehajolva, láthatta a lábakat és az azokra lecsúsztatott nadrágokat, ott nem próbálkozott, mert jött is a morcos hang: foglalt!

Nagy megkönnyebbülés volt, ha egyetlen hely sem volt foglat, ilyenkor "önfeledten" tudtam végezni a dolgomat. De csak addig, amig valaki nagy lendülettel be nem vágódott a szomszédba. Ettől kezdve, leállt minden eddigi "ihletem", csak csendben lapítottam, mint (ide nagyon jó hasonlat) szóval, mint szar a fűben. 

Ez az emlék végigkisér azóta is, egyszerűen ilyen helyen nem megy....!

Ez volt az egyik élményem, a kollégiumi elhelyezéskor, a másik a négyágyas szoba, illetve a sporik jovoltából, a horkolás. Négyen voltunk, de előre megbeszéltük, hogy mindahányan horkolósak vagyunk. Na, de hogy ennyire, azt én sem gondoltam. Mindenféle frekvencián, mindenféle ütemben, gyakorlatilag széthorkoltuk egymás álmát.

A statisztika szerint a férfi emberek, több mint 15%-a horkol. Pechünkre, mi ebben a tizenötben voltunk. A  kialvatlanság miatti lőeredményem, már le sem írom ! 

Nem mondanám, hogy hol- és melyik vadásztársaságnál voltam, harmadmagammal, mert nem akarom kompromitálni szegény vadőröket, akik mindent megtettek, hogy a főnökség döntése ellenére jól érezzük magunkat. Ez a mondat eddig ugye, majdnem érthetetlen.

Röviden. Volt egy fizetős vadászatunk ennél a vt-nél, de nem sikerült, elmosta az eső. A pénzünk ottmaradt, azzal a jelszóval, hogy legközelebb "levadásszuk". Igenám, de  közben az egész vezetőség lemondott, új főnökség alakult, akik már nem szívesen akartak hallani az előző vezetés igéretéről. Azért mégis belátták, hogy attól, hogy a vezetőség változott, a vadásztársaság ugyanaz maradt, tehát a mai nap lett volna az elmaradt vadászat bepótlása.

Az új főnök adta ki az utasítást, hogy hol vadászhatunk. Ez, egy olyan völgy volt, ahol nem lehetett egyetlen lépést sem tenni, hogy ne birkaszarba cuppanjunk. Ha csak tegnap óta lennék vadász is észrevettem volna, hogy itt nem lesz fácán. Így is volt. Végiggyalogoltuk a völgyet, oda-vissza, mintegy 10-15 km-t, de csak négy fácán került puskavégre. Jómagam, egyéni rekordot állítottam föl, ugyanis fizetős vadászaton még sosem történt meg velem, hogy még a puskát sem tudom elsütni. Ugyanis nem volt mire ! 

Nem a vadőröknek kellett volna elnézést kérniük !

A kép árulkodik, egy kis vadászgörényt tartok a kezemben. Üregi nyúlra vadásztunk, amihez négy aranyos görényt hozott a vadásztatónk. Jocó volt a kan, egy fehér bundájú, piros szemű, igazi albínó, görényfiú, Mama a "felesége" és az intézőbizottság két tagjáról elnevezett másik kettő. Nevüket személyiség-jogi szempontból nem mondom.

Bizony, nem volt egyszerű vadászat. A teljesen fedett vadrózsabokros, kökényes domboldalban voltak a nyuszik várainak bejáratai. Valamelyik görényt beengedték, mi meg vártuk, hogy melyik lyukon fog kivágódni a nyuszika. Igazi, sportos vadászat volt. Mint írtam, utoljára majdnem ötven évvel ezelőtt lőttem - majdnem  - üregit. Erről a "majdnemről" még fogok írni......

Felcsigázom a következő bejegyzésem iránt az érdeklődést, ugyanis egy olyan vadászatról, illetve vadászati formáról fogok írni, amit ezelőtt, majdnem 50 évvel műveltem először, Édesapám társaságában. Azután évtizedekig  nem volt alkalmam, talán csak egyszer. De akkor olyan segítőtársak nem voltak, akik most.  Ha nagyon érthetetlen voltam, akkor jó ! 

Volt egyszer egy ismerősömnek egy ilyen nevű kutyája, de most nem őróla írok, hanem  vadászatban a szerencséről.

Még a 2.50Ft-os benzin időszakában, szülőfalumból, Szolnokról jártam vadászni a Mátrába, Bátonyterenyébe. ( kettészakadt azóta) Pontosabban az ottani erdész haveromhoz, a Gyurihoz. Jól megtermett ember volt, hatalmas méretű pocakkal.

Vaddisznóhajtáskor, nem volt hajlandó egy métert sem gyalogolni, leült az első tuskóra, vagy az otthagyott autók mellé, lehetőleg közel az elemózsiás  hátizsákjához.

Hagyjatok csak itt engem - mondta huncut mosollyal, jó lesz nekem itt is, ti csak menjetek a jó helyekre. Mondanom sem kell, ha egyetlen disznó volt a hajtásban, az is Gyuri felé próbálkozott. Jó lövő volt, ezért eredményes is. Mondhatni mázlista. Tudjátok gyerekek - magyarázta, a vadászathoz, egy vödör szerencse kell.

Elvitte magával az égi vadászatokra, hogy mennyi is az egy vödör szerencse. Szerintem, 98% szerencse és 2% lőtudás kell. A 98% ahhoz kell, hogy egyáltalán felénk jöjjön, osonjon, ólálkodjon, vagy repüljön az a vad.

Egy fácánvadászaton, akár merre mentem, felém repültek a kakasok. Az egyik vadásztársra meg egy sem. Mondtam neki, cseréljünk helyet, hátha a szerencse is cserélődik. Azt mondta erre, hogy én mehetek bármerre, akkor is felém fognak repülni a madarak,mert mázlista vagyok.

Szegény Gyuri jutott eszem, hogy megörököltem a barérjait. de csak erre az egy napra,mert a szerencsének még az a "tulajdonsága" is van, hogy forgandó. De azért jó volt egy napra mázlistának lenni.

Istenem,(bocsánat, indulatból írtam Neved !) az emberi butaságnak nincs határa. Egy e-mailen küldött körlevélben valami olyat olvastam, hogy az influenza oltóanyaggal valamiféle népírtás történik. Ez, egy tipikus bulvár hír, se füle se farka.

Ha- és amennyiben a "bulvárirodalom," irodadalomnak minősülne, akkor ennek színvonalára módosítani kellene a népszerű mondást, ami így szól: "a téma az utcán hever, csak le kell hajolni érte". Jobban passzolna a bulvárra, hogy a témához, ami az utcán hever, le kell lefeküdni. Népbutítás szempontjából még jobb, ha ott éppen kutyaszar van.

Oltsunk, ne oltsunk? Sajnos ebbe a szigorúan szakmai kérdésbe beleszólt a politika, nyilván érdeke fűződik hozzá. Ettől kezdve ez az egész oltás dolog olyan lett, mint a politika. Hiteltelen ! Olyan bulváros !