Már többen kérdezték, mire jó nekem a versenyszerű pisztolylövészet. Miért nem elég, amit és amennyit vadászaton durrogtatok.

A vadászat - ha apróvadazásról van szó, tehát sörétes puskával történik-  az egy dinamikus mozgást igénylő, nagy gyaloglásokkal egybekötött, ha csak a fizikai részét veszzük figyelembe, akkor mondjuk ki, sport- tevékenység. Zárójelben jegyzem meg, sokkal több annál.

A pisztolylövészet teljesen más, egy statikus sport, itt is nagyon fontos a fizikai állóképesség, de van valami ami még fontosabb és enélkül nem is megy a dolog. Ez pedig nem más, mint az óriási koncentráció és a legapróbb izmok, mint például a billentyűt elsütő ujj, tudatos koordinált mozgása. Úgy jellemezném, hogy egy durrogós jóga. Célzás közben, ha csak egy pillanatra is elkalandozik az ember, a céltáblán jól látható az eredmény. A rossz eredmény. Tökéletes "agymosás" kell, a civil élet búját, baját nem lehet a lőállásba vinni, csak a lövés technikájára szabad koncentrálni akkor lehet sikeres a lövés.

Ettől szép és önfegyelmet elváró sport a lövészet. Sajnálom, hogy egyre kevesebb fiatal jelentkezik a lövészklubokba. Csábítóbb a monitor előtt ülni és a virtuális világban keresni a manipulált élvezeteket, sikereket.

Nem tudom, ki mennyire, de én kényes vagyok rá. Egy jómódú vállalkozó nem fizetett ki egy évi munkáját, a neki dolgozó ismerősömnek. Nem kis tételt, jó nagyot. Azóta "sunnyog", kerüli, nem mer a szemébe nézni, mert "természetesen" a dolog telefonban bonyolódott.  Egy "csóró" munkanélküli - mondhatni - ellenpéldaként - a tartozását, ha apró részlezekben is, de próbálja neki törleszteni. Rövid a történet, de nem minden tanulság  nélküli.

Ha az ok-okozatot megfordítjuk és zárójelben megjegyzem némi cinizmust és a jelenlegi magyar állapotokat  is belekalkulálom,mert sajnos bele kell, akkor igaz lehet ennek a jelenségnek a mozgatója, azaz, azért lesz szegény valaki, mert becsületes, és a gazdagság "édestestvére" a becstelenség. Mint mindenben, itt is tisztelet a kivételnek.

Vadászatban is kényes vagyok a becsületre. Mert a vadászatban is minden olyan séma szerint történik, mint általában mindenhol.

Vadássz velem, megmondom ki vagy !

Vegyesen vadásztunk fácánra és gerlére, egy Szeged melletti vt-nál.Egy héttel ezelőtt az eső a szél mosta, illetve fújta el a vadászatunkat, ma pedig ingujjas idő volt.

Egy javakorabeli emberke szegődött mellém hajtónak, de inkább beszélgetőpartnernek.

 - Mögmondom én, bolond a vadász, ha hajti a vére -kezdte. Eccör, így novembör küzepin, de nem illen szép időben, ladikkal rapsicoltunk a Tiszán egy ladikban. Vót mán, vagy húsz kácsa, szaporáztunk löfelé, mer' sötétödött röndesen. Gyütt egy hajó, csapta a ménkű nagy hullámokat, bele is borultunk,  pödig, csak pár méterre vótunk a parttúl.

Én gátőr vótam, tuttam úszni, de a komám nem, oszt csak nyomott löfelé, mászott a fejemre, mög a puskáját sem öngedte el. Ordítom nöki, hogy dobod el, majd lüsz másik, most mencsük az életünket. Erre végre edobta. Kecmörgök  ki völe, mán leért a lábam, gondútam, rúgok egyet magamon, de ekko' a két csizma bönt is maradt a sárba. A puskát kigereblyéték a halászok, csak a csizma maradt bent örökre. Mög a kácsák úsztak el, hogy rosseb beléjük, pedig sok töltényt lűttem ki rájuk.

Az ízes, "szögedies" történet hallgatása közben, azért lőttem két fácánt.

Még csak annyit, hogy a gerlézés, minden képzeletet felülmúlt, de a lepotyogó sörét okozott némi ellenérzést az ottani géptelepen, ezért befejeztük.Talán jó is, mert a vadászat, addig tartott volna, mint ahogy a háborúban adták ki a parancsot: kitartani, az utolsó töltényig !

Egy kis Diana jelölt aggályoskodott, hogy túl nehéz a vadászvizsga anyaga, főleg egy nőnek.

Kapásból cáfolom. Először is, annak ellenére, hogy kimutathatóan a nőknek egy csipetnyivel kisebb az agytérfogatuk, de - férfi társaim van egy rossz hírem - ezzel a kevesebbel is sokszor többre jutnak, ugyanis egyrészről, nem csak a térfogatától, hanem az agy barázdáltságától is függ a "fifika",másrészről meg szorgalomból, kitartásból nekik jutott több.

A vadászati ismeretek elsajátításához nem kellenek einsteini adottságok, elég egy természetet szerető és az után érdeklődő valaki, legyen az férfi vagy nő és szorgalom a tanuláshoz. Vannak nehezen emésztehető száraz részek is a vizsga-anyagban, amihez  tényleg csak segg kell, ahogy ezt egyetemista korunkban mondtuk, amikor a lányok kétszer annyit voltak képesek a könyvek fölött roskadozni, mint mi, fiúk. Ki nem mondtuk volna, hogy egyszerűen szorgalmasabbak.

Ráadásul, szerintem, nem is eléggé nehéz a vadászati vizsga, ha pl. összevetjük a németekével. Az már, egy valóságos diplomaszerzéssel felér. 

Még pár évvel ezelőtt történt, hogy igen menő főnökök részére "kihelyezett" tanfolyamot szervezett az FM hívatal. Hogy melyik megyében, azt fedje homály.  Természetesen egy étteremben és egészen "véletlenül" az étterem tulajdonos is a jelöltek között volt.

Kiszivárgott az egyik"aspiráns" felelete, amit arra a kérdésre válaszolt, hogy beszélne-e valamit a szalonkáról.

Szalonka, szalonka, ízlelgette az ismeretlen szót a vizsgázó. Először a szalonna kis kockákra vagdalt képe ugrott be neki, de kapott segítséget a vizsgáztatótól:

 - Tudod, Andrásom, az a madár amelyiknek olyan hosszú valami van a fején - próbálta ilyen módon rávezetni a szalonka csőrhosszára és annak érdekes funkciójára.

Aha, villant be a Andrásunknak és már mondta is a választ:  - A szalonka egy olyan madár, amelyiknek nagy az orra és éjszaka szaladgál!

Természetesen a vizsga érvényes lett, meg a pörkölt is megpuhult már ekkorra.

Lehet, hogy a kelleténél többet "időztem" Rómában, most visszatérek a vadászathoz egy kicsit. A műholdas radarképen - amit még hajnalban is nézegettem, hogy menjünk, ne menjünk - az látszódott, hogy csak egy "kalapnyi" felhő lesz azon a helyen, ahová készülünk. Arra gondolva, hogy az  esőtől súlyos "kalap", majd csak el fog mozdulni valamerre, nekivágtunk. De nem mozdult a rohadék, sőt a kalapból dézsa lett, mert dőlt belőle.

Induláskor az volt a kikötésem, hogy amikor a gatyámba becsorog a víz, befejezzük a vadászatot. Kb. 10 órakor megtörtént a farpofák elázása. A kilométer megvolt, az eredmény siralmas. A fácánoknak több eszük volt, mint nekünk, valami szárazabb helyen húzódtak meg.

Érdekes, ennek ellenére megállapítottuk, hogy jót gyalogoltunk. A vadászt nem lehet az átlag normális mércével mérni.

.......tehát felülről és a négy-, ötmillió seregélyt figyelembe véve, ez elég sok éles szemet jelent. Mit is láthat ennyi seregély? Kis túlzással, de majdnem ennyinek tűnő autót, autóbuszt, motort, meg még nem is tudom mennyiféle motoros járművet hömpölyögni a Római utakon, utcákon, tereken, a legkisebb sikátorokban is, mindezt egyetlen dudaszó, kiabálás, veszekedés és karambol nélkül. Éppen ugyan úgy, ahogy a felettük repülő seregélyek teszik. Mondjuk a hasonlatból a dudaszót kivéve, mert az nem éppen a seregélyek hangadása.

Az emberek, az autósok, a seregélyek potyadékára panaszkodnak. A seregélyek meg a felszálló kipufogógázra.Eddig fifti-fifti !

Az biztos, akár jótanács is lehet részemről, hogy magyar viszonyokhoz szokott autós ne merészkedjen a római csúcsforgalomba. Ahhoz ott kellene felnőni, ott kellene megtanulni autózni motorozni és felvennni azt a gyors, lüktető, jó értelemben vett agresszív vezetési stílust - természetesen mindezt anyázás nélkül - ahogy a rómaiak teszik. Beleértve az iskolába motorozó diáktól az unokáját motorral szállító nagymamáig.

Engem lenyűgözött a látvány és hamar rájöttem, hogy pl. egy mellékutcából soha az életben nem tudnék kikanyarodni. Legföljebb csukott szemmel, nagy gázzal, ajkamon az utolsó mondattal:

Viva Róma!

Annyit még segítségül - bár a bejegyzés címével elárultam -  hogy ebből a Róma felett örvénylő "valamiből" több tonna ürülék hullik a városra, autókra, házakra, emberekre, egyáltalán mindenre és mindenkire.

Szerény becslés szerint 3-4 millió seregély él Rómában, kihasználva a terek, parkok fáit fészkelésre és esténkét "szárnyrakapva" a város felett mutatják be az együttrepülés művészetét.

A seregélyek távoltartásásra nincs még hatékony eljárás, ami volna, azt a zöldek nem engedik. Mondhatni, még egy jódarabig, Róma le van tojva !

Nem akarok kötözködni az "Örök Várossal", Rómával, de az eldobált csikkek és a macskakövön kattogó, bőröndök után még egy érdekes valamiről írnék, helyesebben fel is tenném kérdésnek, hogy mi is ez. A fotó a sajátom, egész sorozatot készítettem, de ezen a képen látszik legszebben a "jelenség" !

Annyit előre, hogy maguk az olaszok is szenvednek ettől, a "valamitől", de eddig nem túl sok mindent tudtak tenni ellene. A jelenség kiváltó oka - hogy egy kis segítséget is nyújtsak a találgatáshoz -   az üvegház hatás, ami Róma fölött, mint egy meleg "buborék" alakul ki.

Most csak ennyit, a megfejtés a folytatásban!

Róma belvárosában az igazi hangulatos, szűk sikátoros utcák, macskakővel vannak kirakva. Ez így, rendjén is van, nem illik az aszfalt az ezeréves falak közé.

De, amit az ember tönkre tud tenni, azt meg is teszi. Az egyik borzalom, az eldobált cigarettacsikkek. A kockakövek réseibe makacsul beékelődve, seprésnek ellenállva éktelenkednek, milliószámra. Pedig Róma tiszta város, sok az utcaseprő és a gépek is folyamatosan takarítják az utcákat, de a résekbe beszorúlt csikkek mindezeknek ellenállnak. Mondhatnánk, hogy papírból van, majd elázik, szétázik, eltűnik. De nem fog, mert folyamatosan kapja az utánpótlást.

A másik, "szennyezés", ami szintén a macskakövektől van, de azok, szegények nem tehetnek róla, az egy zajszennyezés. A túristák által húzigált utazóbőröndök kerekeinek kattogása ez a fület bántó hangzavar, ami egész tereket tud zajjal betölteni, behallatszik a templomokba, kis éttermekbe, mindenhová. Amikor húsz, vagy harminc, egyforma kis japán, az egyforma kis kerekes bőröndjét húzza maga után, hát igaz a Shakespeari szöveg: "szó bennakad, hang fennakad, lehelet megszegik"  - akkora a zaj ! Praktikus dolog, hogy egy bőröndöt nem kell cipelni, de az mégis rettenetes, hogy csak ezt lehessen hallani egész Rómában.

Talán, ha több utcai zenész lenne, nem kéne ezt a kattogást hallgatni.

Vasárnap, a Szent Péter Bazilikában voltam, Pápai misén!

Csak egy kis adat a lenyűgöző méretekről. A bazilika alapterülete 16.000 ember befogadására alkalmas. Nem tudom, pontosan ennyien voltunk-e, de egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A téren, kivetítőkön még plusz több százezer hívő nézte a misét. A képen egy fekete bőrű pap is látszik. Ugyanis ezen a misén az Afrikai püspökök is részt vettek. Ettől nagyon színes és változatos lett, mert a latin énekek után, az Afrikai államok valamelyikének az éneke következett, vérpezsdítő ritmusban, dobok kiséretében. A képen még az is látszik, hogy kb. két méterre ment el a Pápa mellettem, mellettünk. Kissé becsontosodott Kelet-Európaiként, számomra szokatlan volt, hogy a Pápa megjelenését óriási tapsvihar köszöntötte.

A lelkes fotósok folyamatosan villogtatták a vakukat, köztük én is. Így sikerült a Pápát, kb. két méterről lefotóznom.

Majd még írok egy-két érdekes dolgot Rómáról.

Addig is: arrivederci !

Elmentem Rómába! Jövő héten hozom a Pápai áldást és szétosztom ! Fácánok, nyulak, gerlék, nyugalom, most nem vadászom. Ha visszajöttem, akkor  viszont teljes "erőbedobással".Kéretik addig kitartani és a régebbi írományaimat olvasgatni.

Szakad az eső, a szél a cserepekkel próbálkozik, amikor hajnal fél hatkor hívom a vadászbarátot telefonon, valahogy úgy, hogy a bizakodás is benne van a hangomban, hogy ugye ilyen szar időben nem megyünk fácánozni?

A vonal túlsó feléről jön a  "kioktató" szöveg. Ugye tudod, mármint én, hogy vadászatra csak kétféle idő létezik az alkalmas és az igen alkalmas. Hát jó, legyen, nyilván a vadászt nem normális mércével mérik, egye kutya, megyek én is!

Majdnem Szegedig autóztunk a "tetthelyig." (NSZK film 1970-78-ig a fiatalabbak kedvéért)

Ekkor már nem egyszerűen esett , hanem vízszintesen esett. Volt és van is némi tapasztalatom, hogy ilyen cudar időben hogyan viselkedik a fácán. El is mondtam a többieknek,, kedvcsinálónak".

A fácánt kettős okból nem fogjuk eltalálni - kezdtem a "lohasztó" intelmet. Az egyik, amikor a fácán teljesen elázva és elnehezedve nem hajlandó felrepülni, hanem futva menekül. A másik, amikor mégis felrepül, akkor a viharos szélre " ráülve" mint egy rakéta zúg el a vadászok fölött, mellett, kb. mellmagasságban.

Azért a kis elázott brigád egészen jól "muzsikált", nem lőttünk sok fácánt, de nem is ez volt a cél. Jót sétáltunk, jót vadásztunk.

Kell ennél több?

Nem fogom elárulni, hogy melyik Bajához közeli vadásztársaságnál vadásztam. Mert nem csak róluk, hanem egy országos vadászati "jelenségről" -  de mondhattam volna barbárságot is -  fogok most egy kicsit zsörtölődni.

Németekkel közös csapatban bérvadásztunk, fácánra, nyúlra. Október 10-én és legalább 25 fok melegben hajtottuk végig, a szárazságtól, a közel három hónapos aszálytól kiszikkadt nádasokat. Tavaly, jókora vizeket lábaltunk ugyanitt, sokszor csizma szárának feléig érőn. Kevés volt a fácán, inkább nyulak pattantak ki a kutyák orra elől. Érdekes, amikor karácsony előtt nyulat szeretnék lőni, hogy a rituális vadas nyúl az asztalra kerüljön, sosem sikerül. Ma, azután lőhettem volna, akár hármat is, de kettős okból nem tettem. Az egyik a nagy meleg, amiben a bőrében tartott nyuszi, estére bezöldülne, a másik, hogy a kelő nyulak többsége ilyenkor fiatal süldő, vagy utolsó pillanatig lapuló nőstény.

Ezeket most, októberben lelőni, több mint bűn, ahogy az elején írtam, barbárság. Mitől lesz ennek a vadásztársaságnak egy-két év múlva nyula - kérdem én. Hogyan lehet, országosan -  a vadászati vízfej által megállapítva - ennyire előrehozni a nyúl vadászati idényét? A pillanatnyi anyagi előnyért, a jövőjét éli fel ez a társaság és a többi is.

Persze nem lenne kötelező ezt betartani, de a darabonkénti 8000 Ft. igen csábos, az elszegényedett vadásztársaságnak.

Nagyon szomorú látvány volt a terítéken az alig üregi nyúl méretű süldő nyulakat látni.

De, nem csak a nyúl vadászati idényével van bajom. Ugyanígy az őzével is. Áprilisban lőhető az őzbak, holott, ha az űzekedésig élni hagynánk, akkor jó pár sutát befedezne, mert "szorgalma" lenne hozzá.  Ha az erős, nagy bakokat, már áprilisban lelőjük, vagy anyagiak miatt lelövetjük, a jó minőségű "szaporulatot" is elveszítettük. Hallom, szinte minden vadásztársaságnál a sirámot, hogy nem is tudják,hová lettek az őzeik. Nem lettek azok "sehová", egyszerűen meg sem születtek

 De mára, a vadászatot is jórészt a pénzszerzés irányítja.

Ha vadásznapló lenne a bologom, akkor most úgy kezdeném, hogy folyamatos vadász tevékenységem a gerlézésben merül ki. Szószerint.

Egy komisz combizom húzódás miatt, nem mertem fájdalomcsillapító nélkül nekiindulni a dunaföldvári gerlézésnek. A fájdalomcsilapító  leírt mellékhatásai közül a hányinger és a hányás volt a vezető helyen. Induláskor mindkettőben részem volt.

Tehát összegezzük a "közérzetem" . Fájós és még remegő láb is, háborgó gyomor, erős fejfájás. Mindez igaz is volt az első gerlecsapatig. Attól kezdve nem érdekelt engem a gerlén kívül semmi más. Meggyógyultam - mondhatni. A vadászat hozott helyre. Kár, hogy nem lehet receptre felírni, TB-re olcsóbb lenne!  Mármint a vadászat!

Visszatérek a vadászathoz ( Come back ), de ravaszul, fokozatosan, hogy ne "fájjon" a hirtelen váltás.

Ez egy réges -régi történet. Valahol Mezőtúr környékén fácánoztunk, késő őszí, vagy koratéli időben, amikor már kissé fagyott volt a Millér csatorna vize. Már két, vagy három fácán lógott az aggatékomon, amikor egy kis oldalcsatorna hídján kellet átmennem a túloldalra, hogy azt a részt hajtsam Csoki kutyámmal.A vízben, szinte a hídacska alá bújva egy jókora ponty próbált elhúzodni, búvóhelyet keresni. Szégyen, nem szégyen lelőttem. Csoki kutya kissé megzavarodva nézte a vizet, nem értette, mire lőttem, illetve, amikor a hal már hassal felfelé úszott, begázolt érte, de nem vette a szájába, ezt a szentségtörést mégsem vállalta, hogy profi vizsla létére, halat apportírpzzon. 

No, én szépen felfűztem a halat a két fácán mellé, nagyjából egyforma hosszúak voltak, békésen himbálóztak egymás mellett. Mint aki jól végezte a dolgát, fácánoztunk tovább, szép lassan összeért a hajtás, egyre többen értek mellém és egyre többen vették észre az aggatékon lógó halamat.

De szólni nem mert senki - szerintem a bizarr látványt, még a reggeli pálinka hatásának tulajdonították - és egyszerűen, nem akartak hinni a szemüknek. Rettentően élveztem a helyzetet, azután elmeséltem a pontylövésem, jókora derültséget keltve.

Nohát, ebben a történetben ér össze a vadászat a horgászattal, hogy enyhe képzavarral éljek.

L'amúr, lett az amúrból, azaz, szerelem a horgászatba, az amúr révén.A fotón viszont erősen érződik a vadász "beütés", ugyanis, teljesen úgy néz ki, mintha éppen az erdőből hoznám elő a frissen lőtt halat. Még falevelek is vannak rajta. Nem ártott volna, ha az a tó a háttér, ahonnan kirángattam szegénykét.

Ugye, három nappal ezelőtt úgy búcsúztam, hogy "add Uram, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom !

Fogtam egy kb. 2 kg-os amúrt és kb.ugyanekkora pontyokat is, meg még sok apróságot, "akik" vissza lettek dobva, természetesen előtte a három kívánság a "fülükbe  súgva".Az amúrról nem sok mindent tudok, legfeljebb a mozgalmi nóta "amúri partizánjairól", de csak énekelve.

De annyit azért mégis, hogy növényevő hal lévén, nagyjából azért a szokásáért telepítik, hogy kiegye a hínárt és a nádat. Gondolom, inkább a vízfenéken keresi az elemózsiát.

 Minden eddigi tudományos ismeret ellenére, egy kis keszegelő szerelékkel, a horgon gilisztával, az arasznyi keszegeket, meg a félarasznyi törpeharcsákat,  húzogattam ki, amikor egy - még az eddigieknél is gyengébb -  húzás látszott a dugón.  Meg kell, hogy mondjam, innentől kezdve hatalmas élményben volt részem, miután életem első amúrja volt a horgon, mégegyszer mondom, a gilisztás horgon. Jó sportos hal volt, hatalmas lendülettel száguldozott jobbra, balra, közben többször is feldobva magát, de kitartott a gyenge szerelés és szákba került a halam. 

Dumme hast glück! - mondaná a német, azaz, bolondnak áll a szerencse.

Remélem képet , mondhatni dokumentumot is tudok  majd "produkálni".

A két horgásznap végeredménye: 3 ponty 1 amúr és kb. 7 keszeg.

"Mellesleg" még a bikák is bőgtek a Kardosfai erdőben.

Vadászni indulok, de horgászbotot is viszek. Na jó, csak a poen kedvéért írtam egy mondatba. De a lényeg az, hogy így igaz. Ahová készülök vadászni, annak a vadászterületnek van egy halastava is. Csodálatos környezetben, hegyek koszorújában csillog egy tó, ebben lehet megpróbálnom a pecálást.

Elővettem a kb. 20 éve eltett horgászfelszerelésem, új zsinórokat tekertem a még NDK-s orsókra. Szerintem a horgászatra is érvényes, hogy nem biztos, hogy a drága felszereléssel lehet eredményes az ember, csakúgy,mint a puskáknál, azaz, akkor jó a puska, ha jó a "hátulja". Én lennék a legjobban meglepődve, ha fognék is valamit. Erről jut eszembe a horgász fohásza: "Istenem add, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom".

Szeretnék majd igazat mondani a horgászatomról!

Mármint egy trágyadomb szomszédságában ültünk Anti haverommal, két kukoricatábla közötti búzatarlón. Első elírásban, véletlenül "Ű" vel írtam a búzatarlót, tehát "bűzetarló", de így is volt, a hátunk mögött párált a jó kis szarszag.

Miután ezen a nyílt placcon, ez volt az egyetlen takarás, nem volt mit tenni. A tarlón reményteljes, korábbi váltások nyomai voltak, a hely ideális volt, a szag nem éppen. De minden rosszban van jó is, mondom Antinak, ha a trágyakupac szaga ellenére szagot kapna tőlünk a szarvas, akkor nagy baj van a mosdáskultúránkkal.

Szürkület előtt, egy kis bakocska bújt ki a kukoricásból, lassan csipegetve haladt felénk. Jól vizsgázott a szag-álcánk, mert alig öt méterre közelített meg bennünket.

Nyakát nyújtogatva, jobbra balra billegtetve próbálta megfejteni, hogy mi az a nagy kupac melletti két kupac, ami még tegnap nem volt itt.

Mindeközben egy bika kezdte el fáradt bőgicsélését. Így, a bőgés végefelé, már nem akkora a vehemencia, belefáradtak a szarvas-legények az udvarlásba. A beálló sötétben semmi esélyünk nem maradt, hogy randevúzzunk a hang gazdájával.

 Lehet, hogy egy-két vadász elégedettlen lenne, hogy "csak" egy bőgést hall, de bikát nem lát. Nekem ez is elég volt. Szép, csillagos volt az ég, amikor ballagtunk a Niva felé. Megkerestem a göncölszekeret, mert annak csillagjaiban van egy kedvencem. A szekeret alkotó hét csillag közül, a jobb első "kerék" csillaga, haloványabb, szerényebb, mint a többi, fényesen hivalkodó. Nohát, az a kis szerényke a kedvencem.

Eléőször ugyanazt a címet akartam adni a bejegyzésemnek, mint a Nimród Érem átadásakor, hogy kaptam egy "plecsnit". Nem akartam én ezzel a szóval megsérteni a vadászokat,  mert nagyon örültem neki, pláne, hogy az unokámmal vettük át, aki azóta is jogot formál az éremre.

-Papa, ezt én kaptam - mondja és igaza is van, mert ő benne látom a vadász vérvonal folytatását. 

Aug. 19-én újabb, " meglepetés" ért. Valami fondorlat készült, ezt éreztem, mert Péter fiam mindenáron arra akart rávenni, hogy feltétlen menjek le (vele és Manócskával együtt) az  esti gálaműsorra és húzzak nyakkendőt is. Ahogy a buta reklám mondja, " hülye azért nem vagyok" , szóval gondoltam, hogy sokad magamnmal a sportvezetői múltam miatt kapok valami oklevelet. 

A gálaműsor fergeteges volt, egy görög és egy román táncegyüttes  vezette be a műsort, miközben az unokám az ölemben ült és önfeledten élvezte a műsort.Mindezek után jött a meglepetés, a polgármester kihirdette az idei év díjazottját, aki a "Dunaszekcsőért Érmet " ebben az évben kapja, bevallom magam is elámultam, mert én kaptam.

Nem is ez a helyes kifelyezés, hogy "elámultam". Meghatódtam ! De nagyon ! Azt hiszem most lettem igazi "tüke" Szekcsői. Nem holmi jött-ment ! Szekcsőiesen: gyütt-ment ! 28 év után, azt hiszem ez már kijárt. No nem az érem, hanem a befogadás !

Mondanom sem kell, ezt az érmet is Manócskával vettük át. A képen "odaszorult " szegénykém a polgármester  és  én közém.

Miközben a vadászok között, másról sem esik szó, minthogy bőgnek-e és ha igen, hol és mikor, szóval,javában zajlik a szarvasvadászat, eközben létezik három vadász - ezek egyike én vagyok -  akik viszont másról sem tudnak beszélni, csak hogy hol lehetne egy jót gerlézni.

Makón voltunk, tegnap, azaz vasárnap. Egy kis napraforgócsikhoz állítottak bennünket, amelyiknek egyik vége a Romániába vezető országútnál ért véget. Jöttek, jövögettek a gerlék, kicsit tétován, keresve a napraforgó tábla előző napon learatott részét. Igazából nem panaszkodhatom, mert  volt lehetőségem, ha nem is annyi,mint a korábbi években, amikor több száz lőszer fogyott, egy-egy ilyen napon.

De nem is a gerlézés gondolkodtatott el, hanem az a rettenetes kamion, meg személykocsi forgalom. Mondhatni, folyamatosan dübörögtek Románia felé az autókkal megrakott trélerek, utánfutókon húzott drága személykocsik, hűtőkamionok, stb. Ha egy országnak jól megy, akkor veszik az autókat, ha nem, ha nincs pénzük az embereknek, akkor nem. Nálunk, ötödére csökkent az eladott autók száma. A Románoknál növekedett. Művészet kellett, a szomszédot alulmúlni. A politikusok lelke rajta. Így került a Román gazdaság olyan távol a miénktől, mint Makó Jeruzsálemtől.

No, ennyit a MAKÓI gerlékről !

Miközben javában zajlik a szarvasbőgés és a vadászok zöme ezzel van elfoglalva, addig én egészen mással. A gerlézéssel !

Aki nem tudná, mi is ez, annak mondom, hogy tulajdonképpen vadkárelhárító vadászat. A kisebb nagyobb városokban a balkáni gerle nagyon jól megtalálta az életfeltételeit, ott rak fészket, költ, de a táplálékát a környékbeli mezőgazdasági területeken szerzi be. Ebben az időszakban a napraforgó táblákban.  Óriási károkat okoznak, ha "rákapnak" egy táblára, ott egy szem napraforgó nem marad.

Nagyon szeretem ezt a vadászati formát, a gerle nagyon jól repül, minden "trükköt "bevet, nem könnyű eltalálni. "Eszi" a patront rendesen.

Fizikailag is jó kihívás, a harminc egynehány fokos melegben órákig állni és várni a gerléket. Ne borzadjon el senki, amikor több százas terítékről beszélek, mert ettől nem lesz keveseb gerle jövőre, sőt. A létszám csökkenése, a költési kedvüket fokozza, túlkompenzálják azt, magyarán, jövőre még több gerle lesz.

Tegnap Orosházán voltam harmadmaggamal, barátaimmal és rendkívül jó gerlemozgásban volt részünk. A terítéken 220 gerle volt, de mégegyszer ennyit még ekkor nem találtak meg.

Már két napja szeptembert írunk, ami a gyerekeknek a nagyon várt, vagy nagyon utált iskolakezdést jelenti. Nekünk, vadászoknak a szarvasvadászat kezdetét.

Majdnem teliholdas éjszaka van, sok sok vadász ül a lesen és remegő kézzel emeli puskáját az erdők királyára. Nem tudom a pontos statisztikát, de ezekben a napokban, több száz szarvasbika dőlhet  el élettelenül, hogy mire a boldog vadász melléérjen, szeme már tompán tükrözze a Hold hideg fényét. 

Horribile dictu, a vadászoktól elnézést kérek, de sajnálom őket. No nem a vadászokat, hanem a bikákat. Sokkal több élményt tud számomra nyújtani egy bőgő bika, ahogy nagyfülű tehenekből álló, kissé csapodár háremét félti, terelgeti, hogy a nászra fogékonyakat, óriási vemenciával "borítsa". Ha megjenik egy galád rivális, akkor kezdődik a csata, sokszor életre , halálra. Nem való ebbe az idillbe a puska dörrenése. 

Ezt, a visszafogottságot a szarvasok iránt, nem a sok év alatt "jólakott" vadász mondatja velem, ugyanis, alig pár igazi selejt bika trófeája van a falamon. Több év óta ezek száma sem szaporodik. De az élmények a látványok sokasága igen. A szememmel "vadászom".

Majd erről is beszámolok !

Két bakvadászat közé ékeltem az unokám "csúcs" szövegét, most folytatom. Második alkalommal is ugyanoda ültem, mint előzőleg, minek szaladgálni a területen, az esély ugyanaz, ha egy helyen kitartok. Egyik évben kinéztem magamnak egy jóképű és kényelmes lest és sehová máshova, csak arra ültem egy éven keresztül. Most, hogy véletlenül-e, vagy akkor éppen jól állt a szénám Dianánál, nem tudom, de a legeredményesebb évem volt.

7 órakor, amikor "felgallyaztam" a lesre, javában tombolt a meleg, még a levegő is vibrált. Ha én bak lennék, én sem futkosnék, állapítottam meg, miközben rápipáltam. Szelem jó, állapítottam meg a füst- bodrokból. Egy órán keresztül néztem a "semmit", miközben egy kicsit hűvösebb szellő kedte rajtam megszárítani az izzadt inget. Kopogtat az ősz, ami nekünk vadászoknak, egészen mást jelent, mint a nyarat sirató "civileknek". Lesz bőgés, nem lesz, taglaljuk.

Közben két suta váltott ki az erdőből, ikrek lehetnek, mert teljesen egyformák voltak. A lesem előtt, kb. 30 méterre, embermagasságú és két Niványi gazfolt úszta meg a kaszálógépet. Amikor ide ért a két suta, egy szép bak pattant föl belőle és heves udvarlással vette üldözőbe az ikreket.

Amikorra lecseréltem a keresőtávcsövet a puskára, már a szemközti erdő árnyákában voltak, lövésről szó sem lehetett.

A 8 órai harangszó ekkor hullámzott be szelíden a völgybe, hogy az erdő fái között elcsendesedjen, amitől az erdő, mint egy altató dalocskától mély, vadakat álomodó álomba zuhant.

Szép este volt, állapítottam meg, amikor lemásztam a lesről. 

 Ott tartottam, hogy az unokámról áradoztam. De a pipatömködésen kívül is vannak közös dolgaink, ezek egyike a sakk. Nem a sakkozás, hanem a sakk. Majd mindjárt megmagyarázom, mi a különbség a kettő között.

Először is elmagyaráztam neki, hogy a sakktábla tulajdonképpen egy csatatér, ahol a fehér és a fekete bábúk csatáznak. de először mindkét félnek fel kell állítani a bábúkat. Ehhez tanultuk a mondókát: bástya, lovacska, futár, színét tartja királynő, király. A parasztokról nem szól vers, ott csak a sorban állás a kritérium.

Ezek után jött volna a lépések tanulása és a sorrend, egyet a feketével, egyet a fehérrel, de itt már elfogyott az unoka türelme és privát akcióba kezdett, ő mozgatta a fehér és a fekete bábúkat is, kizálólag esztétikai szempontokból. Bevallom az oktatásból kihagytam, hogy a sakkban lehet ütni is, egyrészt a bábúkat kímélendő, másrészt, még ne tanulja meg négy éves korában, hogy a konfliktust ütéssel is lehet rendezni. Tehát az összes bábú sértetlenül mozgott a kockákon. Annyit azért elmondtam, hogy tulajdonképpen a királyt és a királynét kell megvédeni az ellenségtől.

Már jóideje tologattuk a bábúkat, amikor a királynéját jól körül tudta venni a saját bábúimmal, köztük a királynéval.

Na, mondom, most bizony bajban vagy Manócska, mert a királynédat bekerítettem, a csata vesztésre áll.

Váratlan volt a fordulat ! Felkapta a királynéját és az én királynémhoz kocogtatta, miközben meg is szólaltatta:

- Hát sziiijjja !Puszi, pusz! Gyere, beszélgessünk !

Itt véget is érhetne a történet, ha nem lenne tanulsága. Milyen egyszerű dolgot is tett ez a kicsi lány. Ezzel a békülékeny mondatával megoldaná a sok, sok nemzetközi, meg mindenféle konfliktust, mert a csata helyett a beszélgetést javasolta. És nem is királyok, hanem a királynék között, mert azért a "sersé la fam "(keresd a nőt)- a háborúkban is érvényesek. Istenem, mennyi vér és szenvedés maradt volna- , illetve maradna el, ha Manócska megoldását választanák az ellenfelek ! 

Az unokám történetébe ékelődik ez a kis történet, mert azért hagytam abba a róla írtakat, mert kimentem vadászni.

Az "úgy volt", hogy jóbarátom kapott egy bakot. Helyesebben egy bak kilövési lehetőséget. Így már szerényebb és szakszerűbb. Jött is egyszer, kétszer, de ebben az évben nem pártolt mellé Diana úgy, mint tavaly, amikor egyik este lőtt két szép selejtet, másnap pedig egy remek "egyszarvút", "akire" nekem is fájt a fogam. Ennek ellenére nagyon örültem a sikerének. Azért a gartulációhoz hozzátettem, hogy te mocsok mázlista. A barát, az barát, mégha....!

Ebből a szerencsés vadászatból kiindulva úgy gondolta a haver, hogy az idén is elég lesz ha csak megjelenik és máris körülötte futkosnak a kívánatos bakok, mert az űzekedés is elkezdődött. Teljes kudarc, mert csak az esti sötét beálltakor láttunk egy-két fiatal, sutát kergető suhancot.

 - Majd visszajövök később - mondta és hazautazott. Ebből a "később- ből egy újabb telefon lett, - nem tudok jönni, sajnálom !

Úgy rajtam maradt a bak, mint szappanozás után, cigánypurdén a barna szín. Ugyanis, ha legalább egy héttel hamarabb szól, akkor még több esélyem lett volna, de most már szinte semmi, mert a leűzekedett bakok úgy elfeküdtek, mint ifjú férj a nászéjszaka után. (Ezt nevezzük mi vadászok, dőhér időszaknak)

Tegnap este, azért tettem egy próbát, kiültem a lesre. Hátha valamelyik fáradt "apajelölt" kisétál az erdőből a les előtti, jó harminc méter széles és két focipálya hosszúságú rétre.

Félig sem szívtam a pipám, amikor három szarvastehén, egy ünő és egy borjú sorjázott ki az erdőből. Már majdnem besötétedett, amikor egy suta ballagott ki, szinte karnyújtásnyira és füvet csipegetve ballagott az erdő felé, hogy azután elnyelje az erdő és a rám boruló sötétség.

Még egy szűk hetem van, hogy próbálkozzak, mert azután a bikák vadásztatása következik!

Az előző bejegyzésemkor azt írtam hogy egy kicsit  - szavamat betartva - lovas-vadász múltamból kotorászok elő egy történetet, pedig az unokámról akartam írni.

Most meg is teszem, kedves vadász blog-olvasók, azt hiszem ez a kis történet megéri a kitérőt.

Most volt négy éves az unokám, aki történetesen lány, de elképzelhető, hogy mégis csordogál benne némi vadászvér a nagyapjától. Hogy ennek csak a legfontosabb jelét említsem, már teljesen szabályosan meg tudja tömni a pipámat.

Lehet, hogy paradox, de az igazi vadászok béketűrő emberek, indulatból, haragból, erős felindulásból ugyanis nem lehet vadászni. Egyik ismerősöm mondta, hogy amikor nagyon ideges, meg, hogy a - szavait idézzem - tele van a töke a világgal, akkor kimegy vadászni és ott megnyugszik. Lehet, hogy így van, de én kétlem. Bizony viszi az ember a lesre a lelki terhét, mint egy plusz súlyos hátizsákot és a benne lévők ott zsonganak körülötte, ebben az állapotban pedig nem jó vadászni. Legföljebb csak lőni, de az csak egy  másodpercnyi része a vadászatnak.

Jobb, ha békés lélekkel, pacifista gondolatokkal vadászunk.

No ehhez egy kis unokai adalék!

Folyt. köv.

Teljesen másról, az unokámról akartam írni, de lassan kezd kínos lenni (csak számomra) a be nem tartott igéretem. Vadászat és lovaglás, ezt igértem, amit ugyan együtt sosem csináltam, csak egymás után. Lóval derítettem fel a terepet, sötét pej kancám színét egészen jól tűrték még a szarvasok is. Gondolhatták, hogy a  hozzájuk hasonló állaton, az a hátából  kiálló jó nagy "valami", egy rossz helyen nőtt agancs.

Egész közelre be tudtam lopni őket, nagy gyönyörűségemre. Nagyképűség nélkül, mindent tudtam ami a vadászterületen történt. Panaszkodtak a vadászok, hogy üres a határ, hiába autóznak kőrbe kőrbe, semmit nem látnak. Autóból nem is lehet. Javasoltam - autó helyett - a biciklit, vagy az apostolok lovát. Lassabb, de eredményesebb.

Egyik ilyen lovas határbejárásomkor a halastó nádasa mellett pár ruhadarabot találtam. Rögtön gondoltam, hogy a ruha gazdája éppen rabsickodik a tóban. Hozzátenném, cudar szúnyogos időszak volt. A halastó és a benne úszkáló halak is a vadásztársaságunkké voltak, szóval nekem, mint vadőrnek kellett volna  rá vigyázni.

Nem sok kedvem volt hozzá, de bekiabáltam a nádasba, hogy az eset felderítve, ballagjon ki szépen. Csörtetés jelezte, hogy a felszólítás meghallgatásra talált. Két félmeztelen, klottgatyás fiatal cigányember ballagott elő. Persze, kezükben semmi nem volt, sem bot, sem háló, sem hal. No, ilyenkor mi van. Sem copus delicti, sem tettenérés, mert klottgatyás vízben ácsorgást semmilyen törvény nem tiltja. Sőt, a sok szúnyog miatt, akár büntetésként is lehetne alkalmazni. 

Széles.izmos vállú fiatalemberek voltak, villogó fekete szemekkel. Azt mondja az egyik:

- Jájj, mágá az doktor úr, az én Istenem megáldja, hát nem ismer meg? A jómúltkor húzott nekem fogat, hogy áldjam a kezit, ollyan prímán, hogy egy csöppet sem fájt!

No, erre próbáljak "hatósági" komolysággal reagálni. Nem is tudtam ! Mondtam nekik, hogy nem szép dolog az orvhorgászat, amire ők is helyeslőleg bólogattak, bizony - mondták - ők ilyet sosem tennének, pláne, hogy most már tudják, hpgy én védem a halastavat. Majd átmennek Bozsokra, a szomszéd faluba, jó nekik az a hal is!

Bizony nagy barátságban váltunk el. Tudtam, ahogy eljövök, már mennek is vissza a nádba, mert a szerelés ottmaradt. Nagyon vigyáztam azután, nehogy arra menjek, nem akartam egy újabb dicséretet besöpörni a foghúzásomért. No, meg valahogy egy kicsit tiszetelem is az ilyen rabsicot, aki képes félmeztelenül a szúnyoginvázióban egy pár keszegért órákig ácsorogni a hideg vízben.

A gépemnek, amin elkövetem az írásos dolgaimat, fedele van, a lecsukható fajtából, akár egy lábasnak. Hordozható is, de nem nagyon viszem sehová, lapít szépen az íróasztalomon, ott teszi a dolgát.

De ez a fránya fedél, nem tűrte a nyitogatást, zárójelben jegyzem meg, már miért is tenné, akkor sosem kéne másikat vásárolni, szóval valami elszakadt és a kép elsötétedett. Kész, meghalt a szerkezet. ( "beszart a vas ")

Mindennek már öt napja, azalatt eldőlni látszott a kérdés, javítás, vagy gépcsere. Természetesen, ez már nem csak érzelmi kérdés, bár engem, ha egy technika cserbenhagy, zokszó nélkül megválok tőle, mert kikérem magamnak, hogy "szívasson" valami szerkentyű. Kutya haraphatott belém, ló dobhatott le, az más volt, ott mindíg volt egy következő esély.

Egyszer, még hajdanvolt ifjú koromban, vettem egy pillekönnyű alumimium motórcsónaktestet, motorom már volt hozzá, mégpedig jókora. Gondoltam, ez a motor repíteni fogja a könnyű testet a Dunán. A vízrebocsájtást, a komp-lejárónál terveztem. Megvártam, amig "átmegy" a komp a túloldalra, akkor enyém volt az egész lejáró. A hajótest, már az elején kicsit gyanúsan kezdett ágaskodni a rátett motor súlyától, de sebaj - gondoltam - majd menet közben szépen felfekszik a vízre. Minden készen állt az indulásra, sietni kellett, mert már a komp is közeledett, emberekkel, autókkal jól megrakodva. Azt hiszem, a második húzásra be is indult a motor, de valahogy oldalra fordult, mintha fordulni akarnék, pedig dehogy. A gázkarhoz sem fértem hozzá, mert minél jobban nyúlkáltam érte, annál jobban hátulra került az én súlyom is, no nem szaporítom a technikai hibákat, csak a végeredményt írom.Három gyors kőrt tettünk meg a saját tengelyünk körül, mint a farkát kergető kutya, miközben egyre mélyebbre merültem, a végén, már csak én álltam ki a vízből, mint ahogy illik egy süllyedő hajó kapitányának, aki a végsőkig kitart. Természetesen közben a komp is megérkezett, már nehogy "magánügyem" legyen a kudarcom. Némi segítséggel kihúztuk az elsüllyedt csónakot és ott a parton ráírtam, hogy ELADÓ !

Visszatérve a lerobbant laptophoz.

Az biztos, hogy nagyon hiányzott a gépem, no nem csak azért, hogy írogassak, hanem egyáltalán nagyon bánt, ha valami nem jó, nem működik. 

Gondolom, az öt nap csend, ezzel igazoltnak tekintetik. Egyébként is, ebben gatyarohasztó melegben odakozmál az ihlet. Nélküle pedig nem megy az írás. Nem fenyegetésként mondom, de...... !

Folyt. köv.

Nagy melegben hallgatnak és izzadnak a múzsák. Érdekes, hogy lovas életemben mennyire nem érdekelt, hogy milyen idő van, kánikula-e, vagy csikorgó hideg, a lónak, lovaknak menniük kellett.

Néhai edzőm, az öltözködésben sem ismert tréfát. Egyszerűen nem engedte, még a legnagyobb kánikulában sem, hogy "nekivetkőzve" lovagoljunk. Azt mondta - és igaza volt - a versenyen sem lovagolhatsz félmeztelenül, tessék megszokni már az edzéseken, hogy zakó is van rajtad. Olykor csavarni lehetett szegény zakóból az izzadtságot, de versenyen nagyon jó volt, hogy ezt megszoktuk, látván azokat szenvedni, akik csak a verseny "tiszteletére" öltöztek formaruhába.

Kedvelt mondása volt, hogy teniszezni sem illik klottgatyában. Szegény Pista bá', ha látná a jelenlegi teniszdivatot, a legcifrább színű, formájú ruhákat, kitérne a hitéből.

A vadászatban is elvárás az alkalomhoz illő öltözködés, a mi vadászati kultúránkban ez a zöld szín, illetve ennek változatai, egészen a barnáig. A Canadai vadászoknak természetes a piros lajbi viselete, egyrészről, hogy ne egymást puffatsák le, másrészről, ezt a színt, helyesebben tónust látja legkevésbé a vad.Ahány ház, annyi szokás.

Ahogy a vadászatban is, mint lassan mindenütt, csökken a hagyománytisztelet, úgy jelennek meg az új idők, új vadászain a legkülönfélébb rémségek. Színben, formában egyaránt.

Jelenleg a statust a fegyver drágasága jelzi, ebben pedig csak a csillagos ég a határ.

Bevallom, nekem egy majdnem velem egykorú öreg golyós fegyverem van. Nagyon sok mindent éltünk meg együtt, bejárta velem Afrikát, volt részünk jóban, rosszban egyaránt. Hűséges darab, egyszer sem hagyott cserben.

A fegyvermesterem mondta: - Dokikám, kicsit "redvás" a csöve, de ez még az unokáját is ki fogja szolgálni!" ! Akkor meg minek vegyek egy drága fegyvert. Ha ez az öreg hűséges "likiránt" áll, ugyanúgy teszi a dolgát, mint a drága csodafegyverek. Na jó, nem mondom, azért kapott egy jó "kukkert" a hátára, mert a szemem bizony nem javult az évek múlásával.

A másik dolog, amikor nem vadászként van fegyver a kezemben, pl. korongozásnál, vagy pisztolyos lövészetnél. Ennek is van valamennyi hagyománya, meg a versenyszabályzat is előír bizonyos ruházatot. A napokban voltam korongozni, harmadmagammal. Legalább 35 fok melegben egy kiszikkadt rét közepén volt a korongpálya.

Előrelátóan, egy fehér sildes sapkát tettem föl, amiben én lettem Bagaméri, aki a fagylaltot maga méri, de ebben az esetben a divatot fölülírta az UBV sugártól való félelem. Egyszóval egy kicsit elkurvultam én is.

Ja, hogy megint nem a lovas vadászataimról írtam? Majd legközelebb !

Leírtam három bukásom, mármint lóval. A tanulságokat is levontam belőlük. Mondhatni, hogy egyik esetben sem a ló volt a hibás. Az alábbi történetben sem.

A legmutatósabb "bukásom" egy teljesen ártatlan helyzetben történt. Egyik tereplovaglásomkor, amikor már visszafelé, falum focipálya felé eső részénél tartottam, pihentetés gyanánt kivettem a lábam a kengyelből és a nyereg hevederszíjját is meglazítottam, ne szorítsa a lovat, meg száradjon is az izzadása. Talán még a lábamat is törökülésbe igazgattam és így bandúkoltunk az előbb említett focipálya felé, ahol egyébként meccs folyt. Szépszámú nézősereggel. Unalmas lehetett a meccs, mert az én megjelenésem vonzotta a tekinteteket.

A nagy melegben, meg a fáradtságtól fejét jól lenyújtva szinte aludt a lovam. Ez lett a baj, mert megbotlott, pedig teljesen sima volt az út és előrebukott. Én pedig, a fején keresztül előrezuhantam, arccal bele az arasznyi, púderszrű porba. Erre már felébredt a lovam és a porban ülő látványomon jóízűt nyerített. Mondhatni kiröhögött.Erre, még a meccs is elakadt.

Óriási vastapsot kaptam a szurkolóktól. Azt hiszem sportpályfutásom legnagyobb sikerét értem el.

Azért fabrikálok erre a történetre is egy kis tanulságot.

Az emberek egy része, a másik kudarcának "tiszta szívből" tud örülni. A sikerének nem annyira.

Leegyszerűsítve, ha egy ember ül a lovon és nem fordítva. De ez, még csak a lovon ülés!

Ennél sokkal bonyolutabb sport, vagy még  mai napig is  -egyes népeknél -  "munkaeszköz", társ, barát, stb.

Találtam egy nagyon régi, lovakról, lovaglásról szóló szakkönyvet. Ennek az elején áll ez a pár sor, amit most megosztanék.

Tehát, mi a lovaglás?

"A lovaglás:  egy néma, csupa ideg, érző lényt kell megérteni, vele teljesen összhangba kerülni és a méltányosság szellemében akaratunkat úgy érvényesíteni, hogy szívesen tegyen eleget a követelményeknek és együtt küzdjünk a későbbi versenyeken a legjobb eredményekért."

De versenyek nélkül is igazak a leírtak .

Ott hagytam abba tehát, hogy lovas-vadász történeteimet fogom folytatni. De ez a fránya emlékezet, azt leszámítva, hogy az évekkel együtt kopik is egy kicsit, azon kívül csapongó is. Helyesebben a régmúlt történései tiszták, a közelmúlté kevésbé, azt meg, hogy tegnap mit ettem, már nem tudom.

Drága emlékű Nagymamám jut eszembe, aki egyre gyarapodó létszámú unokáinak nevét képtelen volt megjegyezni, de azért próbálkozott. Büszkén mondhatom én voltam a kedvence. Még akkor is tigris módjára védett például, amikor egy csúzlival lelőtt galamb miatt, az engem szidalmazó szomszéddal szállt vitába, hogy attól, hogy a csúzli az egyik kezemben van, a másikban a lelőtt "corpus delicti" fityeg igencsak élettelenül, attól még egyáltalán nem biztos, hogy az ő csodálatos unokája tette volna. Mármint én.

Tehát, amikor Nagyika, valamelyik unokáját akarta nevén szólítani, elég nagy kalandozásba keveredett a nevek listáján. Az volt ebben külön tündéri, hogy annak ellenére, hogy elég jól látható volt az unokák közötti nemi különbség, mindkét fajta névvel próbálkozott. Általában azzal zárta, hogy "no mondjad már kedvesem, hogy is hívnak téged?"

Itt még nem tartok, bár, amikor még voltak lovaim, akikről majd írok, akkor jópárszor elvétettem én is a nevüket.

Tehát a csapongó, de még jól működő emlékezetre hagyatkozva vágjunk bele.

Innen folytatom!

Kimaradt majdnem két hét, egyéb irányú "elfoglaltságom" miatt, talán erről majd később,  most csak annyit, hogy nem egy kéjutazáson voltam, mondjuk úgy, hogy olyan helyen, ahol a tartózkodás végén zárójelentést kap az ember. Hogy az én esetem még bonyolultabb legyen, német nyelven.

A háború előtti években, a lóversenypályán megjelent egy ló, "akinek" a gazdája, valamiféle hazafias hevületből indíttatva a Petőfi Sándor nevet adta neki. Na, volt is felháborodás, a ló gazdáját igen nagy tiltakozás fogadta. Arról nem szólt a fáma, hogy Petőfi Sándorunk hányadiknak futott be, de arról igen, hogy a gazda igen jó humorral megáldottan a lovát a következő heti versenyre átkeresztelte. PARDON lett a paci neve.

Szóval PARDON és elnézést, hogy két hét kimaradt.

Kérem mostantól az érdeklődést "felizzítani".