Ha már az olasz uti élményeket egy napra megszakítottam - és ezt egy vadászatért tettem - akkor azt el kell mesélnem. Nyilvánvaló, nem egy átlagos vadászat volt (bár ilyen sincs, mert két egyforma vadászat sincs) ha már engedtem a hívó szónak. A helyről csak annyit, hogy a közelben van az újonnan létesült atomtemető. Először berzenkedtem a helytől, de azután elmagyarázták, hogy "csak" a reaktor javítása közben használt ruhákat, meg egyebeket dugják be ide, több száz méterre a föld alá, egy hatalmas sziklába fúrt tárolóba.

Az "atomosok" jóvoltából a falu igencsak kipendült, rendezett, látszik, hogy nincsenek anyagi gondjaik. Ráadásul, az ország egyik legjobb vadászterülete, 57% -os erdősültséggel. Este hatra érkeztem, a polgármester várt, több vadász társaságában.  Két, ex-miniszter  is velünk tartott a vacsoránál, neveket nem említenék, de egyikük az egészségügyé, a másikuk az igazságügyé volt. Ők is itt vadászok !

Teliholdas, nagyon meleg este volt. A leshez, egy árpaföldön kellett átmenni, de nagyon kellett a láb alá figyelni, hogy a sok vaddisznótúrásban nem legyen bokaficam. Nem szaporítom, szinte körülvettek bennünket a szarvasok - borjút, ünőt lehetett volna lőni - de nem akartam. Volt olyan merészebb borjú, "aki" alig húsz méterre csipegette a kalászokat.

Közben a gyönyörű hold teljesen fölénk kúszott, 10 óra körül hosszan belenéztem a "szemébe", hátha üzen valamit. Miután a disznók nem tették tiszteletüket, a holdnézés után leszálltunk a lesről. Semmiféle hiányérzetem nem volt az elmaradt disznólövés miatt,.......sőt. Nekem ez a csend és nyugalom, az ezüstös fényben úszó szarvasok családi idillje, hangulata, jobban tetszett, mintha "szétpuskázom" mindezt, egy disznó miatt. Kivéve egy nagy agyaras kant !

Az előzőekben egy napot kihagytam olasz élményeimből- miután horgásztam egyet.Egy jót ! De a történteket ott folytattam, ahol a peca előtt abbahagytam, szóval az oroszlán által bekapott fejű szobor mellett békésen aludtam és Szent Klára vigyázta álmom. Szeretem ezt a nevet, Édesanyámé is ez. 

Hogy ki is volt Santa Chiara? Szent Ferenc lelki társa. Én ebbe nem bonyolódtam bele jobban, tanítvány volt, lelki társ lett.  Nekem ez a templom már nem okozott olyan nagy katarzist, de lehet, hogy csak azért mert a Szent Ferenc bazilika után láttam. Akit érdekelnek a részletek, a Wikipedián utánanézhetnek.

Azért azt elmomdom, hogy itt őrzik azt a keresztet, amiről Jézus megszólította - az akkor még "csak" Francescot.

Most megint egy nap szünet következik a blogírásban - majd a kommentezők aktivizálódnak - mert vadászni megyek. Eredetileg is a blogom címe: horgász, vadász történetek a "tollamból". Ezt a teliholdas éjszakát nem lehet kihagyni, gyönyörű látvány a sárga búzatarlón turkáló disznó.( ..piros vére - szokták hozzátenni viccesen )

A képen a Szt.ferenc Bazilika altemploma, ahol az oltár mögött van Francesco eltemetve.

Miközben Assisiben, a Szt.Frenc bazilikától, a Szt. Klára bazilika felé baktattam - közben áldást kapva - eltelt egy nap. De csak itt, a blogírásban. Ebben az egy napban,  pecsennyévé sült a tar fejem és az ingujjból kiálló felkarom, jó kis horgászélményeket éltem át. A kifogott halak listája, hogy ne legyek szerénytelen, de a "szokásos" volt, keszegek, dévérek, pontyok. No meg életemben először fogtam a kezemben compót. Nagyon mutatós hal, érdekes zöldes színű apró, csillogó pikkelyekkel. Más néven doktor-, vagy cigányhal, de ennek már úgy néztem utána. Azt mondják, finom.

Visszatérve Assisibe, éppen délre értünk a Szt.Klára bazilikához és azt éppen zárták. Olaszországban, déltől kettőig, vagy háromig, zárva vannak a templomok. Igaz, ilyenkor minden bezár, mintha kihalna a város. 

Szerencsém volt, mert a jó árnyékos lépcsősoron le lehetett ülni és - mi mással, mint türelemmel -  várni a nyitást. Nagy melegben, egyébként is veszít az ember az izgágaságából. Eleinte rajzolgattam, azután a fejemet a hideg temlomoszlopnak támasztva, jóízűen elaludtam. Mellettem, egy ember fejét éppen bakapó márvány oroszlánszobor állt őrt, de csak egy darabig gondolkodtam el, a  nem éppen barátságos helyzeten ( oroszlánok elé vetés ) mert az álmosság nagyobb volt, mint a szobor keltette  "izgalom ". Vagy úgy is mondhatnám, hogy erős "felindulásomban" - álomba szenderültem. (Álomba ringató szobor résében a fehér sapkám és a vizes  flakonom kandikál!)

Majd innen folytatom !

Szent Ferenc életéről, meg "viselt dolgairól" gazdag irodalom áll rendelkezésünkre.  Azt azért még elmondanám, hogy ő alapította meg a minoriták rendjét, amit halála után ferences rendnek neveznek.

Assisiben volt egy találkozásom, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. A Szent Ferenc bazilikából a Santa Chiara - Szent Klára - templom felé haladva, egy ferences szerzetes állt a tűző napon. Egy kolduló barát. Szép, magas, szakállas, fiatalember, kezében egy faragott bottal és egy vászon zacskóval. Semmi tolakodó, vagy kolduló gesztusa nem volt, "csak" állt és mosolygott.

A rendnek gyűjtött, de a szegények méltóságával. Egy-két eurót fogtam, elé álltam és a zacskóba dobtam. Egyetlen szót sem szólt, csak a szemembe nézett, hosszan, mélyen és valami olyan megrendítóen őszintén, hogy beleborzongott a lelkem. Ilyen őszinte tekintetet, még életemben nem kaptam. Mindent "elmondtunk" egymásnak, nem kellettek szavak.A  hála és köszönet és a tisztelet és megbecsülés tekintete találkozott. Mintha áldást kaptam volna!

Az előző írásomhoz  mellékelt képen azt látjuk, amit általában tudunk róla, hogy prédikált a madaraknak. Egy jóképű szerzetes, a fogadalmához hűen, darócruhában. A kezein és lábain már a stigmával.

Sokféleképpen ábrázolják, általában úgy, ahogy azon a képen is látható. Giottó freskóin is hasonló az ábrázolás, mondhatni idealizált. Az altemplomban található egy falikép, amiről azt tartják, hogy valóban Szent Ferencet ábrázolja. Kicsit meglepő, hogy egy nagyon fiatal, kicsit megszeppent arcú és  - Uram bocsá' - elálló fülű szerzetes néz le ránk szomorú szemekkel.

Nekem, ez a kép, mindenek közül azért tetszik, a legjobban,  mert nagyon is "emberi", éppen olyan esendő rajta, mint mi, és mégis, ebből a "hétköznapi" fiatalemberből lett az a szent - az olaszok védőszentje - aki életével, életútjával azóta is mutatja az utat. Cselekedj jót! Légy szerény!

Milyen egyszerű is - így utólag  - szaladgálnom az emlékek útján, egyik városból a másikba, Umbriából, Toscanaba.

Orvietoból Assisibe sem nézett ki olyan nagy megpróbáltatásnak az út, de a valóság mindíg más, mit az elképzelés. Egyik nap, a program Assisi volt. Autópályán, azután kisebb, majd még kisebb utakon, kacskaringókon, szerpentineken, szóval volt minden, ami egy autós - jelesül az én - rémálmomhoz szükségeltetik.

Egy földalatti parkolóban találtunk helyet, ahonnan LIFT vitt fel a városba. Ezt az üvegfalú liftet sem ajánlom tériszonyosoknak. Zárójelben jegyzem meg, hogy a parkolási díjak nem magasak, nem ezen akarnak az olaszok meggazdagodni.

Assisi fő átványossága a Szt. Ferenc bazilika. Francesco ( ahogy az olaszok nevezik) legendáját, szinte mindenki ismeri. 1182-ben született és nem éppen önmegtartózkodó életet élt, amikor San Damiano ősi romos kolostorában Jézus megszólította a keresztről. Az élettörténete közismert, a további életét szegénységben, tisztaságban és engedelmességben töltötte. A szegénységéről meg lehetett győződni, mert az üvegfalú tárolókban folt hátán folt csuháját és a szétnyűtt bőrpapucsát megtekinthetjük. Ha odaférünk a rengeteg túristától.

A Szt Ferenc bazilikát 28 Giottó freskó keretezi. Egy festési korszak kezdete, mondhatni mérföldkő, ugyanis az alakokat már térben ábrázolja, témája Francesco élete, csodatételei és halála.Egy-két freskón még látható az 1997-es földrengés repedése. Súlyosan sérült a dóm is, teteje beomlott, de bravúros munkát végeztek a restaurátorok. 

Folyt köv.

A fülledt éjszaka, alvásra nem alkalmas, csak olvasásra. Lassan virradni fog, a kutyasétáltatás ideje is eljön. Kutya és könyv.

Groucho Marx (színész-humorista) mondása: " A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül pedig túl sötét van az olvasáshoz!"

Jön a vihar, sárga a riasztás. Ha majd a tetőt is emelgeti, lesz még a nadrág is !

Szép napot mindenkinek !

Bagnoregioról készült egy fénykép, gondolom, még a fényképezés hőskorában, az 1840-es években. Ezen a képen , még egészen jól járható ösvény vezet fel a városkába (ezen bandúkol egy szamár, mellesleg kultusza van és évente rendeznek csacsiversenyt ) és annak csak egy kis része a kőből épült viadukt.

Csak 170 év telt el- a kép elkészülte óta - napjainkig és döbbenetes, hogy mennyit "fogyott" a városka. Ezredévek mállasztó hatása gyorsult föl, az utóbbi években. Gondolom, a civilizáció nem tett jót ennek a folyamatnak, amíg csak a szamarak lába koptatta a köveket. A jelenlegi viadukt már alig képes áthidalni azt a hatalmas mélységet, ami a magányos kőszírt és az odavezető út között tátong. Tériszonyosok ne is próbálkozzanak!  Szamár sem járja az utat, csak egy szemétszállító kis traktor pöfög a szűk sikátorokban. De mindenütt virág és tisztaság. Mint a ravatalon.

Amíg a Bagnoregio -i képek felkerülnek a blogomra, mesélnék valamit. Pihentetőül.

Volt valami közös, a két évvel ezelőtti Erdélyi Énlakai és a Bagnoregioi látogatásom között. Mindkettőben egy-egy magányos emberrel akadtam össze. 

Énlakán, egy jókötésű, bajszos székely iszogatta a sörét az egyetlen kis kocsma előtt. Egyébként a falu, kisértetiesen üres volt, de valahogy azért tudni lehetett, hogy lakják, mert a kiteregetett ruhák száradtak, az ablakok nyitva asítoztak a nagy melegben, de sehol egy lélek. 

Szóba elegyedtünk, ami  - székely emberről lévén szó - azért nem ment egyszerűen. Kérdeztem tőle, hogy hol a falu népe. Kortyolt egyet a söréből, a bajszát is megtörölte és a szemével a hegyek felé villantva szólt: ..hát fönnt !  Ezzel részéről a beszélgetés befejeződött.

Azért más forrásból megtudtam, hogy ilyenkor az emberek, állatok fennt vannak a legelőkön, az esztenákon. Este térnek meg, hosszú szekereken,  szénával megrakottan.

Bagnoregióban egy összetöpötrödött öreg szüle ült egy kapualjban. A magyar népmesék olasz boszorkánya. Görbe ujjával hívogatott, hogy menjünk arra. Jó, rendben, lehet, hogy tud egy kis sikátort arrafelé. Az utca egy kis zsákutca volt, aminek a végében a házikója dűledezett, a fél udvar már leszakadt a mélybe. Szép volt innen a kilátás, de máshonnan is ugyanezt lehetett látni.  Kifelé jövet viszont tartotta a markát, hogy fizessünk a látványért. Közben be nem állt a szája, de még az olaszul jól tudó fiam sem értette, hogy mit mond.

Két ember, két világ, két magányosság. Nekem azért a székely szófukarsága és büszkesége jobban tetszett.

Ha valaki nem tud olaszul ( én sem ) ezt valahogy úgy kell ejteni, hogy "bannyoreddzsó." 

..miután jól kidühöngtem magam a reklámokon, talán folytatnám. Az egymillió "társtalannak" meg tudnék társat találni. Létezik zene, irodalom, művészet, sport, akármi, ami, ha nem is biztos, hogy azonnali libidót okoz, de hosszú távon biztos örömet. Az a társtalan, aki lelki szegény. Tehát !

Ha valaki megkérdené (kéretik megkérdezni ), hogy mi volt az dolog, látvány, benyomás stb. ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám az Olasz körúton, akkor én már nem is egy, hanem két dolgot mondanék. Érdekes, hogy a két dolgot ( nem is biztos, hogy "dolog" ) valami összeköti. Ez pedig nem más, mint a természet lenyűgöző, hatalmas, embert szerénnyé és alázatossá tevő hatása.Amikor az ember paránnyá válik és azt érzi, hogy legyőzték. Az egyikben, a már megírt Cascata delle Marmoreban - a Márvány Vízesésben - az emberi beavatkozás természetformáló erejét csodáltam, a másodikban, éppen a fordítottját, a természet erejét, ősi jussát visszakövetelő, várost pusztító hatását tapasztaltam.

Van egy városka, Bagnoregio. Természetesen, már az etruszkok is...! De azt nem tudták, hogy erre, a puha kőszírtre nem kéne várost építeni. Omlik, pusztul, rogyadozik ez a kis ékszer, a szélső házak, utcák, már a mélybe hullottak, de azért a 20 lakos él és virul.Már csak egy keskeny viadukton lehet a városkába jutni. Lélegzetelállító és szívet szorongató érzés, látvány.

Kicsit megszakítva az olaszországi beszámolómat, itt reagálnék egy e-mailre, amit tegnap kaptam. Ennek lényege az volt, hogy nagyon meglepődött ( igazából,mélységesen felháborodott ) - mármint a levél írója - hogy a "bolsenai csoda" bejegyzésem után, egy társkereső reklám jelent meg, nem éppen ízléses formában és főleg nem az imádkozó apácák felvételének hangulatához passzolóan.

A blogomat nem én "üzemeltetem", hogy úgy mondjam,  csak "bérlője" vagyok, ebből semmi anyagi hasznom nincs, de beleszólásom sem, a reklámok milyenségébe. Én is ki vagyok néha akadva, mert még egy-egy Toyota reklám számomra elfogadható, mert nekem is ilyen autóm van, de sokszor valóban kiráz a hideg az "antiszociális" reklámtól, sőt olyan is volt, amit nem is értettem.

Sajnos a media egyéb megjelenési formáiban is ez a "módi", a filmek hangulatát, folyamatát is -  mindenféle etikai meggondolás nélkül - megszakíthatják, mondjuk a hüvelygomba reklámjával.

Nem nekem kéne mondanom, de én kérek elnézést !

Sovanatól hazafelé, mármint állandó lakhelyünk, Orvietto felé tartva, a Bolsenai tó mellett vitt el az út - a mellettem ülők szerint csodaszép volt - én csak annyit láttam, (sofőrként általában az utólagos elbeszélésekből éltem) hogy kanyargós és nagy a forgalom rajta.

Bolsena -  "szokás szerint" - egy hegytetőre épült kis csodaváros, alig egy óra alatt bejárható. A városka neve a hitvilágból lett ismert, a "bolsenai csoda" révén. Csak röviden!

1263-ban egy cseh pap a városkán átutazóban misézett. A papot kétségek gyötörték, az átváltozást illetően, azaz az ostya, valóban Krisztus testévé válik-e. Az eltört ostyából vér csöppent az oltárterítőre és a márvány padlóra.

IV. Orbán pápa - aki eközben Orvietoban tartózkodott - meggyőződvén a csoda hitelességéről ezt a napot, a Corpus Domini, azaz az Úr Napja ünnepévé tette. (pünkösd vasárnap után két héttel)

A vérrel átitatott kendőt, az Orvietoi dómban őrzik. A mellékelt képen, éppen keletről jött apácák imádkoznak az oltár előtt, amiben jól látható a díszes keretbe foglalt kendő.Az alatta lévő képen pedig az olajfák mögött, a Bolsenai tó.

Ha a jelenlegi Toscana, Umbria és Lazió tartományokban az egész későbbi kultúrák "bölcsőjét" keressük, akkor az etruszkokkal kell kezdenünk. Csakhogy némi fogalmunk legyen ennek koráról, akkor bizony Kr. előtt a 800- as évekre kell gondolnunk. Sok tárgyi és írásos emlék maradt fennt róluk, de az már talán sosem derül ki, hogy milyen volt az élő beszédük. Csak a jó Isten tudja, hogy honnan jöttek, talán Kis-Ázsiából, vagy bennszülöt nép volt, mindenesetre kétszáz év alatt teljesen átvették az uralmat ezekben a tartományokban.

A Sovana melletti etruszk sírokon, (necropolisz ) még az ottlétemkor is - agyrepesztő hőségben - régészek dolgoztak. Még mindíg keresik az etruszk romok "üzenetét".

Cak egy kis érdekesség. A Minerva templom etruszk tympanonján kicsi apró lyukak jelzik, hogy oda, valamikor betűk, vagy ábrák voltak rögzítve. A lyukak elhelyezkedéséből, formájából stb. a számítástechnika jóvoltából meg lehett fejteni, a több ezer évvel ezelőtti felíratot. Természetesen az etruszk bejárat egy középkori templomhajót rejt, amiben egy barokk oltár köti össze az évszázadokat. Az olasz építészet nem ismeri a rombolás fogalmát, egymásba és egymásra épülnek - valami hihetetlen eleganciával - az egymást követő korok. Az első két képen az etruszk sirkamrák romjai láthatóak, a harmadikon a kőfalba vésett- Nap szimbólum - a horogkereszt. A negyedik képen Pitiglianó látképe, amit eredetileg az etruszkok építettek. Érdekessége a zsidó gettó negyed, amikor IV. Pius kitiltotta Rómából a zsidókat, akik itt húzták meg magukat. Az ötödik, a Minerva templom homlokzata a "lyukakkal" és végül egy igazi középkori átjáró, a fa padozattal.

Azt, szinte mindenki tudja, hogy Italia "szive", Toscana és Umbria. Főleg Umbria tetszett, a Toscán régió kissé lenézett szegény, de büszke rokona. A legkiválóbb olivaolajak és a napérlelte remek borok hazája. Időutazásban volt részem, a dombtetőkre épült etruszk, római kis városktól, a középkoron át a reneszánszig. Például Narni - ez a kedves kisváros, ódon középkorú utcácskáival és a felettük átíveliő fapadlós átjárókkal, szinte ontják magukból a középkor kissé borzongató üzenetét. Narni, a középkori fellegvárán kívül arról is "híres", hogy az olasz "csizma" földrajzi középpontja. A városka egyetlen parkolójában már a múlt héten 37 fok volt.

Még egy pár nappal ezelőtt azt gondoltam, hogy életem egyik nagy és sokkoló ,élményét élem át, amikor Assisiben  Szt. Ferenc  sírjánál álltam. Azért mégis van ebben némi "vadász vonal", mivel köztudott, hogy szívesen prédikált a madaraknak. Ha gonosz lennék, akkor azt írnám ide, hogy én meg nagyon szívesen vadászom rájuk. Gondolom, a prédikációt hallgató madarak, már nem repkednek  majd a napraforgó táblák fölött.

De ez a 111 bejegyzés- amit ha jól számolok, négy ember produkált és bevallom meglepett -a "Márvány vízesést" juttatta az eszembe.

Az "elköszönő" bejegyzésemre olyan szózuhatag indult el, mint a Cascata delle Marmore időszakos vízesés, sokkoló látványától.( Európa legnagyobb vízesése, 165 m. magasból robajlik le ) Két fő vonalon futottak a bejegyzések, éppen úgy, ahogy a vízesés is két folyó egymásba vezetésétől alakult ki, "természetesen" a rómaiak által létrehozva.

Igérem, "hálából", senki nem menekül egy kis etruszk sírkamráktól, meg középkori városoktól, meg a barokk templomok leírásától.

Hogy azért valami vadászos is legyen, mégha csak a gasztronómi szintjén is, az Umbriaiak fő hús- étele a vaddisznó.

Egy pár napra a levelezési címem megváltozik, az új hely, Olaszország, Orvieto. "Alig" 1100 km-re a fatornyos falumtól. Már most - pedig el sem indultam - hiányoznak dolgok, emberek, esetek. Hogy a halászléról ne is beszéljek.

Ha szorgalmasan látogatódik a blogom, akkor jutalomból elárulom, hogyan és miből készül a környék - mit környék, a megye - legjobb halászleve. Onnan tudom, hogy én csinálom. Mégpedig halból, ami eléggé váratlan fordulat. A halászlevem minősítése meg gátlástalanság.

Van egy ismerősöm ugyanis, aki olajoshalból is produkált "halászlevet". No, ehhez képest minősítettem a sajátomat.

Tisza mellett nőttem fel, ezért az ottani passzírozós halat ettem és szerettem, egészen 1980-ig. Hallotam ugyan, hogy valahol a Duna mellett, Baja környékén, nem passzíroznak és horribile dictu - tésztát tesznek a lébe. Még rágondolni is szörnyű - vallottam. Mit tesz Isten, éppen  ebbe, a "tésztás" regióba sodort a sorsom, a jobb sorsom. "Tésztás" vagyok egyébként is, könnyű volt megszoknom. A halevés ritusa az alábbi.

Első tányérral csak tészta, lével. Másodikra, ugyanez, csak egy kicsi hallal már. Harmadik tányérral a halak csipegetése történik.  Akkor az igazi, ha a negyedik tányérral, ami összetétele egyezik az elsővel, sikerűl durranásig megtölteni a gyomrot, ahogy falumban mondjuk: "'lefujtani".

A halászlé készítésének módjáról,-  mármint, ahogy én csinálom - majd később. Addig is kéretik ide jelentkezni azoknak, akik már ettek a főztemből és ízlett is nekik.

Nyári iskolaszünetekben rendszeres lakója voltam a Tiszasűlyi horgásztanyának. Hal is volt bőven a Tiszában, fogtunk is, pedig az akkori  - házilag barkácsolt - szerelékek  és a mai szuper botok orsók közötti különbsége kb. olyanok, mint az ősember kőbaltája és a távcsöves golyóspuskák különbsége. Ma sem értem hogyan lehetet halat fogni a vívótőrökből átalakított, felgyűrűzütt botokkal. De nem telt el nap, fogás nélkül.

Jóapám és Deák Feri bácsi a szolnoki Damjanich uszoda (azóta lerombolták, pedig olimpiai bajnokok sora került innen ki és nem mellesleg én is itt úsztam)) bohém kabinosa, törzslakónak számított. Kora tavasztól, késő őszig élték itt az "asszonymentes", nomád életüket. Mondhatni, boldogan. Azt nem tudom, hogy a halbőség, vagy az "asszonymentesség" tette-e őket boldoggá.

Feribácsi volt a szakács, valahogy így alakult, pedig nem ő főzött a legjobban, de nagyon szeretett. Egyik délelőtt amikor a hajnalban fogott halakat pucolta, mellé somfordáltam, mert igen érdekelt, hogyan lehet egy halat két perc alatt megpucolni.     " - csak a nagyját fiam, csak a nagyját" - oktatott, ami azt jelentette, hogy a pikkelyek nagyrésze a halon maradt, a belsejéből meg csak annyi veszett kárba, amennyit a bütykös ujja egyetlen mozdulatával kikotort. A többi benntmaradt.

Ettől-e, nem tudom, de ennél finomabb halászleveket azóta sem ettem

Jelzésértékű, hogy előző bejegyzésemben, a  "királyválasztással" kapcsolatban azt boncolgattam, hogy elég-e két olimpiai érem, a funkció ellátásához és erre semmi hozzászólás nem jött. A jó kis vadász- horgász történetektből betévedtem a politika zsákutcájába - hogy enyhe képzavarral éljek - és ebből elege van mindenkinek. Érthetőbben: herótja.

Pedig ezen idő alatt, zajlik a foci vb., akkora bírói hibákkal, amik eddig csak a közéletben voltak  jelen. Vita folyik a videobíró alkalmazásáról. Mondjuk a politikai életben sem ártana, ha valaki valamit jól csinálna, például kapura lő és a gólvonal mögé pattan a labda, akkor azt egy hatalmi mámorban úszó bírócska ne tudja letagadni. A civil kontrollnak kéne a videobíró szerepét betölteni. Ami jó, támogatni, ami rossz megtiltani.

A focin kívűl, még horgászélménnyel is gazdagodtam, két ponty formájában. Nem tartom túl nagy sikernek, hogy mesterségesen telepített halakra pecálok, éppen úgy, amikor fácántelepen tenyésztett félhülye fácánokra vadászok. De lassan a természetes dolgok eltünnek, csak a mesterséges "álomvilág" marad, ezzel ámítjuk magunkat.

Lassan minden olyan, MINTHA lesz.....!

Elfogult vagyok a sportolókkal. A rendszeres és magas szinten űzött sport, olyan emberi kvalitásokat igényel, amivel nem mindenki rendelkezik. Ha a napi rendszeres edzések, versenyek mellé, még a tanulás is "befér" akkor különösen tiszteletre méltó a teljesítmény. Nem "azért" mondom, de a sport és a tanulás együtt művelését magam is megtapasztaltam és nem volt könnyű.

De ! Ez a sportolói múlt, a jól csengő név, pláne, ha olimpiai aranyéremmel is párosul, még nem jelent feltétlen kiváltságokat. Attól, hogy valaki sportolt, még nem biztos, hogy alkalmas olyan feladatok ellátására, amikre kevés az emberi kvalitás, a sportból szerzett pozitív jellemvonás, mint például a küzdenitudás, vagy akár fair play.Igaz, nem is zárja ki ! Volt már rá példa a világban, hogy színészből, vagy farmerből lett valaki egy ország elnöke. Mondjuk, olyan, amilyen.

Az ország első emberének lenni, a parlament munkáját alkotmányossági szempontból kontrollálni, szép, nemes és  bizony jogi szakértelmet is kívánó és elváró feladat. Bonyolult és eléggé hektikus viszonyok között a jogi ismeretek hiánya, több mint aggályos.Jelenleg, egy kétszeres olimpiai bajnok vívó az aspiráns.

A még most is  tartó árvízben, jelesre vizsgáztak az emberek. Álltak a gátakon - ha kellett étlen, szomjan -  fiatalok, öregek, jó szomszédok, rossz szomszédok, adták egymás kezébe a zsákokat, közösen védték házaikat, kertjeiket. Még reménytelen helyzetben is küzdöttek egymással, egymásért. 

Vége lett az árvíznek, mindenki ment vissza saját házába, hogy próbálja élhetővé tenni a víz, sár által pusztított házat, kertjét,  ha ugyan nem dőlt össze. A közös baj, közösségeket hozott létre, de a baj múltával, mindenki már csak a sajátjával törődik.

Heller Ágnes fogalmazott így, az amerikaiakról. A hatalommal szemben individuálisak, de az egyenrangú kapcsolataikban szövetségekre törekvők. Vagyis a hatalmomtól nem várnak saját ügyeik intézésével kapcsolatban annnyit, mint a közvetlen környezetüktől.

Nem példaképem az amerikai embertípus. De ebben  -  amit Heller Ágnes írt róluk - követendők. A közösségek ereje, sokszor nagyobb, mint a buta hatalomé. Élni kéne vele, nem lennénk ilyen kiszolgáltatottak. Holnap lenyírom a füvet a szomszédom előtt is ! 

Még mindig azt hisszük, a természetnél erősebbek vagyunk. Esetleg, valami vakszerencsében bízunk hogy az a "bizonyos" természeti csapás nem velünk fog megtörténni. Orosz rulettet "játszunk" a természettel, bízva abban, hogy a töltött cső nem a mi halántékunkhoz kerül. Nem a mi házunkat, ingóságunka, esetleg autónkat veri el a jég, sodorja el a sár, stb.  Pedig, ezek a jelenségek nagy valószínűséggel jósolhatók, mert létrejöttükben, vagy elszenvedésükben, vétkesek vagyunk. Árterekre épitett házak,  mert itt még sosem volt ezzel gond - felkiáltással, dombvidéki kis falvak, ahonnan a környékbeli erdők fái a kályhákban végezték - nem fagyhat meg a családom jelszóval - és még sorolhatnám az esőerdők kiirtását, a tengerbe ömlő olajon keresztül sokáig, hogy milyen felelőtlenek vagyunk.  De nem csak a szegénység "rongálja" a természetet. Egymással versengve építik a vizek partjához, vagy meredélyek szélére ( szekcsői löszfal ) egyre közelebb a luxus szállodákat, nyaralókat, hiszen a látványhoz a békésen csordogáló víz, vagy a kitáruló horizont látványa is beletartozik. Igenám, de csak addig, amíg a természet tűri. 

Az meg egyenesen felháborító, hogy egy meteorológiai piros riasztást semmibe véve, lóversenyt tartottak Mezőhegyesen.  Illetve csak tartottak volna, ha nem ver mindent el a jég, közte lovakat is halálra zúzva. Mi ez, ha nem bűnös önbizalom. Visszautalva az elejére, ez a dolog velem nem történhet meg buta filozófiája. Helyesebben felelőtlensége.  Ébresztő, emberek, ébresztő !

Ez nem a reklám helye, ezért név nélküli a történet. Egy kis horgász tóról és a gazdájáról lenne szó. Annyit azért elmondhatok, hogy a közeli sport- reptér repülői a tó fölött fordulnak. Kicsit zajosak, de látványnak nem rossz. A tó körül gondozott park és ami horgász számára a legfontosabb halbőség a tóban. "Nem akadós - int a frissen megismert szimpatikus tulajdonos - de nagyok a halak, szakíthatják a szerelést".

Ennél soha rosszabb hírt, már szívesen megküzdenék egy 20 kilós amúrral - mert ilyenek is vannak a tóban. Ha nem is ekkorák,  de kerültek szép halak a szákba, ami, ha nem lukas és két hal nem szökik el belőle, lehetett volna kb. 6-7 kiló összesen. A társas horgászat eredménye, így is,- a szökevények nélkül - majdnem öt kiló volt. Miután a horgászat-halászat is egy ősi mesterség, ami az élelemszerzés egyik módja volt, ezt az atavizmust felerősítve magunkban, a fogott halak, már aznap este a bográcsba kerültek.

Beszédbe elegyedett velünk egy ember, aki magát gondnoknak, éjjeliőrnek, egyszóval olyan mindenesnek titulálta. Ekkor éppen füvet gereblyézet. Elmesélte az élettörténetét. Hajléktalanul tengette az utcai életét, már évek óta, amikor a Blikk riportere - szenzációt keresve - riportot csinált vele. Ezt a ripoptot olvasta a tó gazdája, megkereste emberünket, a jelenlegi állást felajánlva neki. Kapott  egy kis házikót, meg emberhez méltó ellátást. Most itt éli nyugodt életét, adja a tanácsot a kezdő pecásoknak, segít, ahol kell.

Nagyon szíven ütött a történet. A tó gondozottsága a gazda szépérzékéről, igényességéről  tanúskodik, az utcáról összeszedett ember története pedig az emberi értékéről szól. Az meg már csak hab a tortán, hogy a második mondatunk után kiderült, hogy a fiam kezelése alatt áll, igen jó a kapcsolatuk. Remélem, most már velem is.

Blogom statisztikája szerint, "mélyrepülésben" van az olvasottságom. Konkurenciám van, Dél -Afrika személyében. Még alig az elején vagyunk a foci-őrületnek, de nekem már ez is sok. Ráadásul unalmas. Kihalt a csapatokból az egyéni íz, vagy inkább az európai edzők uniformizálták a csapatokat,. Gólt nem kapni - szól a parnacs, ettől egy csomó ember a pálya közepén gyűri egymást, a kapuig alig-alig eljutva.  Ráadásul úgy vagyok a meccsekkel, mint a Római templomokkal. A sokadik után, már nem tudom melyikben kinek a szobrát láttam, meg kell néznem a füzetkémben. A kevesebb több lenne - szól a bölcs mondás.  Miután a TV, a szem "rágógumija"- jó út, az agyhalál felé, ebben a foci VB. még ízetlen is. 

Annyi előnye azért mégis van, hogy nagyobb szenzáció, hogy Svájc legyőzte Spanyolországot, mint a Stohl, vagy a Daróczi ügy. Sic transit gloria mundi !

Namíbiában történt. A Kudum egy csörlővel felhúzva, éppen a bőrétől fosztatott, amikor egy kis fekete emberke jelent meg olyan talicskafélével. Nem vett részt a nyúzásban, a talicskája mellé guggolva várt. Én is vártam, mert kíváncsi voltam, mire vár. Magyar szokás szerint, először zsigerelünk, azután nyúzunk, de itt fordítva történt. Van benne logika, mert nem lesz vérrel szennyezett a bőr, meg a legyek sem lepik el a vad belsejét.

Amikor a bőr lekerült a kuduról, a kis emberke a talicskáját alá tolta és ahogy a kés hasította a hasfalat és a mellkast, a belsőség a talicskába esett. Gondoltam, ezt a fuvart eltolja valahová és jó mélyen elássa. De nem! A kis, alig egyetlen helyiségből álló házacskák felé kanyarodott és eltünt mögöttük. Ezt meg kell néznem - döntöttem -  kíváncsi lettem, mi lesz a belek sorsa. A házakból elég sok asszony és gyerek jött elő és nekiláttak a belek feldarabolásának. Előtte persze a béltartalmat a kés fokával kitologatták. Azután azt is láttam, ahogy egy bádogdobozszerűségbe teszik és főzni kezdik. Nem túl sokáig, azután jóízűen nekiláttak. 

Mielőtt elborzadtam volna, eszembe jutott az egyik kedvencem, a pacalpörkölt. A büdös marhabendőből, sok mosás, meg abálás után lesz a kész termék, a finom pacal. Szóval ne itélkezzünk, mert mondjuk egy japánt a pacal látványától rázna ki a hideg, engem meg az élő majmocska agyvelejét citrommal tálalva fogástól. Más nép, más kultúra, más étkezési szokás.

Mindez azért jutott eszembe, mert a mai napon tettem hűtőbe a présházban szikkadozó kolbászokat, amikre jó vastag penészréteg rakódott. Semmi baja ,ettől csak le kell törölgetni őket. de a látványtól meg - nagyon valószínű - az a kis "talicskás, bélevő fekete" hányt volna sugárban. Mert mi is a kolbász ? Egy koszos,mocskos, zsíros állat darált húsát, a saját belébe dugjuk, egy kicsit füstölgetjük, azután megeszük.  Még nekem is friss, a penészes kolbász emléke, holnap reggelig bizonyára vegetáriánus leszek. De holnaptól már jöhet a kolbászos kenyér.

Sosem gondolkodtam azon, mi lenne nekem az az egyetlen fontos valami, amit katasztrófa esetén magammal vihetnék. Ugyanis eddig nem volt ilyen "leltárra" szükség, önző módon remélem nem is lesz.

De a híradásokat nézve, emberek ezrei kerültek ilyen helyzetbe, a házaikat elárasztó víz elől, a puszta életükön kívül, csak egy kis személyes dolgaikat tartalmazó motyót vihettek magukkal. De mit ? A családi legenda szerint - ez még a harmincas években volt - az égő családi házból Juliska dédmama a mozsárral szaladt ki. Neki akkor az volt a fontos, vagy éppen az volt a kezében, mert valamit süthetett. Lehet, hogy összefüggés volt a sütése és a ház kigyulladása között. A ház nem égett le, de a háború elvitte, a mozsár jelenleg is megvan. Ezek szerint a dédi választása jó volt.

Bizony nem ártana átgondolni, hogy számunkra mi az az érték, amit magunkkal vinnénk, ha nagy a baj. Szembesülhetünk önmagunkkal, hogy szívünk, vagy eszünk szerint mentenénk-e a menthetőt. Hát akkor gondolkodjunk !

Merthogy mi is történik? Semmi különös, csak esik, vígasztalanul esik. Napok óta, mintha dézsából öntenék. Nem kis helyi zivatarok áztatják a határt, hanem az egész Kárpát medencében forgolódó hatalmas felhőtömb, befogadhatatlan mennyiségű esőt zúdít a földekre.

Az eddigi kis vízfolyások, erek, patakocskák, árkok és kanálisok, megbőszült folyamként rohannak végig a tőle elvett területeken. Tehát semmi más nem történik, mint az eredeti állapotot állítja vissza a természet. Egész erdőtagok dőlnek ki tövestől, mert az átázott talajban a gyökerek nem képesek megtartani a fák súlyát. Node miért is? Mert az erdőket is ipari fakitermelő helyeknek tekintettük, az erdők tisztításával, az aljnövényzet megfosztásával sérülékennyé tettük. Ilyen esőzésben, természetes, hogy fellazul a talaj és kidőlnek a fák. A tarra vágott hegyoldalakból pedig zúdul le az eső, meg a sár.

Áradnak a folyók, követelik vissza a hullámterüket. De oda meg a mohó ember tette be a lábát, azt gondolva, büntetlenül lehet csonkolni a nyugodtnak tünő vizek partjait. De most megvadultak, elég!  - harsogják a szennyes hullámok, miközben sodorják magukkal a nagynehezen összekuporgatott javakat. Azt gondolom, vesztésre állunk a természettel szemben. De ha - fájó is - így igazságos.

Amikor a "tetthelyre " értem, már sokan pecáltak, pedig zuhogott az eső. A jobb helyek már foglaltak voltak, nekem egy meredek part jutott, kb. két méterrel volt alattam a vízpart. Lehet, hogy nem fog leérni a merítőszákom - mondatta velem az optimizmus. 

Még szerencse, hogy a vadászatban is használt vízhatlan ruha jól állta a "sarat", ugyanis bokáig cuppogtam benne. A dugós szereléket hamar bedobtam, az a bot, csak annyit igényelt, hogy szétnyitom és felcsalizom. A fenekező készlet szorult szerelésre, ugyanis legutóbb minden leszakadt róla, úgy lett eltéve. Egy elvétett mozdulattól az ólom, meg a horog a meredély alján landolt, egy faágban elakadva.Eddig az volt a gondom, hogy hogyan szákolom ki a halat - ha fognék - most pedig egy túlélő túra rémsége kőrvonalazódott. A lejutás könnyebben sikerült, mint terveztem, ugyanis az átázott agyag semmi esélyt nem adott a fékezésre. Egy gyengécske gyökér mentett meg a nyakig merüléstől. Horog, ólom zsebbe és kezdtem volna a kikapaszkodást. de nem volt mibe kapaszkodni, a lábammal sem találtam fix pontot, ahogy a befőttes üvegbe tett béka sem boldogul a símasággal, úgy én sem. Nemrégen láttam egy hegymászós filmet, abban a jégfalon úgy mentek fel, hogy a bakancsot jól beleverték a jégbe, hogy legalább a cipő orra stabil legyen.

Én is rugdalni kezdtem az agyagot, sikerült is egy kis támasz találnom, innen már azután kézzel elértem a fűves részt, amibe már lehetett kapaszkodni.

Ha semmit sem fogok - gondoltam, miközben levegő után kapkodtam - már akkor is van egy hozadéka a napnak, ugyanis sikerült kimásznom. Elég friss hír, hogy hasonló helyzetben, a vizbe eső gyermekét mentő apuka fulladt meg, mert nem tudott kimászni.

Mindezek után, két kb. másfeles pontyot és több apróságot fogtam. Minden jó, ha vége jó.( halászlé )

Már sajnálom, hogy írtam Stohl Andrásról, mint vadászról. Nem azt, amit írtam, hanem, hogy egyáltalán. Mert egy újságíró azt fejtegette - éppen a színész vadászszenvedélye  kapcsán - hogy biztos azért megy, vagy ment volna Afrikába vadászni, hogy ott kiélhesse "vérengző" hajlamát.

Nagy az Isten állatkertje - benne ez az újságíró lehetne a vezértulok. Ha valaki, a vadászatot, latens gyilkolási  hajlamnak tekinti, semmi többnek, akkor abban a fejben nagyon nagy baj van. Illetve a vadászati ismeretek teljes hiánya. Üres "kútfőből" csak ennyire telhet.

Már egyszer volt egy polémia, hogy vajon miért vadászik, aránylag sok orvos. Egyáltalán, hogy igaz-e ez a statisztika nem tudom, szerintem arányaiban nem több, mint más foglalokozás képviselői. Nos, ebben a vitában hangzott el, hogy azért, mert az orvosok imádnak "tocsogni" a vérben.

Körülbelül egy számjegyű IQ-s agyban születhetett meg ez a gondolat is, mint  aki a Stohlról írta a fent említett cikkét.

Viszont jól hangzott, mint bulvár cím. Remélem, azért egy ilyen rémséget, nem lehet az emberek torkán lenyomni.

Az elmúlt három napban, szinte egyfolytában esett, ezen a napon már "csak" zivatar verte a határt. Szilvakék és a fekete szín közötti borulás, de volt benne minden, szennyesszürke súlyos felhőrészek, a jég lehetőségével és "bónuszként" hatalmas villámlásokkal.  Számoltam a villám és a kisérő dörgés közötti másodperceket és aggódva tapasztaltam, gyorsan közeledik.  Egy tölgyesben jártunk. Nagyon megdolgozott szegény Niva, ahol egy vadetető  traktoros "fektette le" a tengelyig érő nyomvonalat, semmi esélyt nem adva, hogy abból kijöjjek. A hosszanti nyiladékokat keresztirányúak tagolták , majdnem mindegyik sarkán egy magaslessel. Sokszor és jókat vadásztam már itt.

Az egyik nyiladékban állt a bak. Rezzenéstelenül nézte az autós rodeót, de biztos voltam benne, hogy elugrik. Kb. 20 méterrel mentem tovább és próba szerencse alapon, nem nagy meggyőződéssel, óvatosan visszacserkeltem a nyiladékig. Ugyan azon a helyen állt a bak, nem érezte a veszélyt. Pedig kellett volna.

A töret átadásnál, már nagy cseppekben kezdett esni. Szerencse, az út már végig lefelé futott, így ha csúszkálva is, de hamar leértünk a kövesútig. Ekkor szakadt le az ég. Siratta a bakot !

Ághiányos, öreg, visszarakott bak. Igazi "vadászcsemege".

A harmadik napja tartó és hatalmas mennyiségű eső, járhatatlanná tette a földutakat, szobafogságra kényszerítve a vadászokat. Én is inkább a kifigyelt bakom után járnék, ha tudnék. Így maradt az emlékezés, a májusi fűtött szobában.

Jókora eső áztatta a szeptemberi földeket abban az évben is, amikor a vadőr fiúval, hajnali bikalesre mentünk. Az erdő mellé simuló kukoricásban, szinte minden tenyérnyi helyre jutott egy szarvasnyom. Itt állt a les, amire még hajnali sötétben kapaszkodtunk föl. Tudtuk, ha valahol, itt kell lennie szarvasnak, csak ki kell "seggelni". Ahogy letelepedtünk, rázendített az eső, egyre jobban begerjedve, a szél által vízszintesre korbácsolva. Esőkabátjainkba burkolózva, hátunkat a szélnek támasztva vártuk a virradatot. Az eső dobolásába, olykor-olykor valami cuppogó hang is vegyült, amiről mindketten azt gondoltuk, hogy a másikunk így fejezi ki nemtetszését.

Lassan virradt, a földig lecsüngő fekete felhők miatt tovább aludta álmát az éjszaka. Óvatosan kezdtem magam kihámozni a sátorként magamra borított esőkabátból. Körülnéztem, már amennyire a kabát engedte. Éppen ekkor lépett be a bikacsapat az erdőbe. Az esőáztatta talajon jól látszott, hogy a lesünk mellet vonultak el, alig öt méterre, miközben a cuppogással egymást gyanúsítottuk.

Mindenre megesküdött a vadőr, hogy egy tetőt fog erre a lesre ácsolni.

Hogy Stohl András mit veszített, vagy mit fog, azt nagyjából tudjuk, vagy sejtjük.  Mint férj, mint színész és mint vadász!

Róla köztudott volt, hogy vadászik, riportok, újságcikkek jelentek meg, amikben lelkesen és főleg hitelesen magyarázta a vadászat szerepét az életében és a vadászat elfogadásáért és pozitív megítéléséért is kampányolt. Hosszú sora a vadászó színészeknek, közéleti személyiségeknek, hogy csak párat említsek. A "régiek közül Rózsahegyi Kálmán, Csathó Kálmán, a mostani - kissé korosabbak közül - Bánffy Ggörgy, Haumann Péter, Bodrogi Gyula, Szinetár Miklós  és még sorolhatnám. Hofi Géza már az örök vadászmezőkön vadászik. Közelmúltunk politikusai  közöl is többen vadásznak , Kuncze Gábor, Bárándi  Péter, de ők valami oknál fogva ezt nem verték nagydobra.

Közismert, elismert emberekről van szó, akik szava messzebb  hallatszik, hallatszott, mint szűkebb környezetük, vadász mivoltukat büszkén vállalva, szinte a vadászat ügyének nagykövetei voltak illetve még mindíg azok. Ebbe a sorba nagyon jól illett Stohl András, több, róla szóló riportban is - szép szavakkal és közérthetően beszélt a vadászatról, meg az "erdő-zúgásról".

Tettével, nagyon nagyot ártott a vadászat ügyének is. Nyilvánvaló, nem lehet általánosítani a vadászokra, de már az első baleseténélél is vadászatról jövet karambolozott, a jelenlegi esetnél is a kocsijában lévő távcső - mégha jelzésszerűen is - de utal a vadász mivoltára.

Egy példakép hagyott bennünket cserben.

"Földhöz ragadt" ízlelőbimbóim miatt, nem szeretem a Barrique-olt borokat. Ez a füstös íz, maradjon csak a Whiskynek, a bor, az legyen borízű. Ha jól tudom ez az eljárás, a Barrique-olás, egy félreértésből eredt. Annó, amikor az első borszállítmányok elindultak az Újvilágba, hogy a hosszú tengeri utat kibírják, a tölgyfahordók belső falát megégették. A megérkező borok, - átvéve a hordók kesernyés szagát - elnyerék az ottaniak tetszését, úgy gondolták, hogy ez az igazi boríz. Divat lett belőle és így tért vissza az Óhazába.

A tölgyfa hordóban érlelt borok, hordóigénye hatalmas. Egy-egy borászat, százszámra rendeli a hordókat, két három év használat után kiselejtezve ill. eladva. Az igazi hordó anyaga a kocsánytalan tölgy. ( Qvercus petraea ). Bizony kis országunk nem áll olyan jól erdőkkel, azon belül a tölgyesekkel, hogy ezt az igényt ellássa.

Volna egy javaslatom ! Borászok ne figyeljenek most! Hagyjuk békében a kocsánytalan tölgyeket és a füstös ízt, illatot, hagyjuk meg a tengerentúliaknak. Ahol a coca cola a legnépszerűbb ital, azoknak teljesen mindegy milyen ízű a bor.

Az én bimbóim nem igénylik!
 

Az előző bejegyzés fényképes mellékletén egy csodálatos szarvasagancs látszik, a Karapancsai Nagykastély ebédlőjének a falán. Az 1986-os év világrekordja. Lőtte, Bleier József  fővadász, súlya 14,5 kg.

Eddig a száraz tények. De az elejtés körülményei már nem ennyire  tényszerűek. Annakidején azt suttogták a Béda-Karapancsai szarvasok, hogy azt a bikát, nem a Bleier Józsinak szánták, mégha ekkor ment is nyugdíjba és valami kis ajándék dukál ilyenkor. Ennek a bikának az ára - ha vendég lövi ki - akkor 10 milliónál jóval több. Bizony, bármennyire is megbecsült ember volt a fővadász, ekkora ajándék példanélküli volt a megelőző években. Mondom, csak a szarvasok suttogását tolmácsolom, amikor azt rebesgették, hogy ez a bika már éppen, hogy élt, amikor rátaláltak és -,  hogy bírálható legyen, gyorsan előkapták a Bleier Józsit, hogy lőjön már bele egy nagyot, mert akkor bemutatható lesz a trófea.

A trófea értékéből ez semmit nem von le, csak a Bleier lett hallgatagabb a nyugdijas éveiben. A titkát pedig elvitte magával az égi vadászmezőkre. A Karapancsai szarvasokról pedig tudvalevő, hogy rosszindulatúak és pletykásak.

Nagyobb térképre váltás

Képes Néplap, 1910. szeptember 24 számának címoldalán ez áll:  " a Német Császár Baranya Megyében ". Egy rövid idézet a cikkből:

"A németek császárja a héten Frigyes főherceg vendége volt Baranya Vármegyében. Mohácson ünnepélyesen akarták fogadni a felséges vendéget, de az ott fellépett kholera miatt elkerülte Mohácsot."

A császári "felség" szívesen járt vadászni, Frigyes herceg béllyei vadászterületére.  A Karapancsai vadászház, a kastély szolgált a császár lakhelyéül. Jelenleg  a "Kiskastény"múzeumként funkcionál, a "Nagykastély", vadászházként.

Sokat beszélünk arról, hogy kell-e nekünk a világot járni,  szép tájakat keresve, amikor karnyújtásnyira vannak tőlünk hatalmas értékek. Mohácstól alig tizenegynéhány kilométerre van Karapancsa, mint Béda-Karapancsai vadászterület, a Duna- Dráva Nemzeti park gondozásában. Béda a Duna jobb partján, Karapancsa a bal partján.

"Osztálykirándulásunk" ide vezetett. Majd fotókkal együtt írok eről .