Mostanában semmi izgalmas "vadászkaland" nem történt velem, az apróvadazás idénye lejárt, de centin mérem a következő jöttét, mint katonák a leszerelés napját. "Kínomban" csak a lövészversenyekről és a horkolási vetélkedőkről izzadtam ki a szösszeneteket, de most végre történt valami "komoly" is. Vadkárelhárító vadászaton voltam. Bíztam benne, hogy legalább látok disznókat. Ültem egy lesen,  körülöttem csujjogtattak a hajtók, de csak egy girhes nyúl baktatott ki az erdőből.

Egy múltbéli történet "ugrott be".

Jó húsz évvel ezelőtt, amikor a rendőr még "polgárbarát" volt, vagyis meg lehetett bizonyos dolgokat beszélni, szóval akkor történt az alábbi. Az egyik pécsi belvárosi utcában hagytam az autóm, nem észrevéve, hogy ott tilos megállni. Innen, a haverom terepjárójával mentünk vadászni.Éppen akkor értünk vissza, amikor a kéttagú "szerv" élénken mustrálta a tilosban parkoló autómat. A feljelentést megelőzendő, élénk diskurzusba kezdtünk.

Kedves rendőr elvtársak - kezdtem a barátkozást, ne tessenek már feljelenteni, csak éppen elugrottunk egy pár órára vadászni, de már itt is vagyunk, tele élménnyel stb. már viszem is a kocsim, itt sem vagyok stb. stb. - a szerv kezdett megpuhulni. Gondoltam., még egy lapáttal és már el is van intézve a dolog.

Ha elmondom, hogy mit lőttem, nem lesz büntetés? - indítottam. Rendben, bólintott rá az engedékenyebb. Hát, az a helyzet, kedves rendőrelvtársak, hogy semmit. Semmit sem lőttem.

Rögtön láttam, hogy ezt a viccet nem most és nem ebben a helyzetben kellett volna elsütnöm, ennél már egy rendőrvicc is jobb lett volna. 

-Szóval semmit? - kérdezett vissza, sértődötten.  Akkor semmis az alkunk is, a bírságot itt a helyszínen rendezi, vagy csekken. Két ezer forintomba  (akkor nagy pénz volt) került a rendőr- szívatásom.

A hajtásbéli semmiről ugrortt be a semmis történet. Ez sem sokkal több, mint a semmi.

Kétnapos verseny, országos és légfegyverrel. Csinos kis város a Mátra lábánál meghúzódó Gyöngyös, azt hiszem úgy is szokták nevezni, hogy a Mátra kapuja.A versenyről és az én szereplésemről nem akarok írni, nyilván, ha megnyertem volna, most leírnám, de ettől éppen olyan messze voltam, mint Pécs Gyöngyöstől.

Másról írnék. Először is, az új autópályáról, amitől teljesen el vagyok bűvölve, mert eddig, ez az út, majdnem hat órás volt, keresztül a Jászságon. Nagy baj azért az, hogy bárhová akar menni az ember, akkor először Pestre és onnan tovább, de így - jókora kitérővel is - alig három órásra szűkült a menetidő. Eddig minden szép és jó, de most jön, illetve jött a feketeleves. A szállásunk a Mátrafüredi campingben volt lefoglalva. Bevallom, én még ilyen lepukkant, koszos, mocskos szállást nem láttam. Mindez a Mátra szivében egy túristák által sűrűn látogatott helyen. Valahogy ez az igénytelenség és a falumban eldobált szemetek egyazon tőről fakadnak. Nem érezzük sajátunknak ezt a kis országot és benne a szűkebb lakókörnyezetünket. Megszoktuk, hogy mindíg mások takarítanak utánunk. Ennek most vége, amit eldobunk, tönkreteszünk, stb. az úgy is marad. Szégyenünkre. Használjuk, lakjuk az egyre szűkösebb életterünket, de nem teszünk semmit az egészségéért. Így pedig "feléljük" és gyógyíthatatlan beteg lesz.

Végül, van egy bevallanivalóm. Ebben az ominózus campingben is majdnem ugyanazok voltak a szobatársaim, akik a Miskolci versenyen, ahol a horkolásukat minősítettem, mindenféle oroszlános jelzővel. Hároman is állítják, hogy én sem maradok el tőlük egy decibellel sem. Tehát, cimborák, bocsánat, de valljátok ti is be, hogy ami szép, az szép! 

Hagytam, hogy egy napig ülepedjen bennem az indulat, nehogy átkozódás legyen a vége. Sokat és sok helyen írtam már a falumbéli Szent Vendel szoborról, a történetéről és az általam szorgalmazott restaurálásáról. Kineveztem védőszentemnek, vadászatba menet, jövet, vagy valahányszor arra mentem, kalapom leemelésésvel tisztelegtem előtte. Barátságunk jeleként egyszerűen, de minden tisztelettel, Vendelkémnek tituláltam.

Kultikus hely is lett, mert a közelében, szinte védelmébe ajánlva temettem el két kutyámat is. A szombati falutakarítós napon láttuk meg, hogy a Vendel szobrot vandál módon megcsonkították.Az egyik letört kezét, jó távol, egy bokorban találtuk meg, a másik kezének letört ujjait, a talapzat alatt .

Csak a tényt tudom leírni, az érzéseimre és az indulatomra már nincsenek szavaim. Egyszerűen nem értem, de nem is akarom annak a - majdnem embert mondtam - "valakinek" a lelkületét, aki ilyenre vetemedik. Nem hinném, hogy az elkövető olvassa az írásom, de hátha eljut hozzá, ezért leírom. Fűződik ugyanis egy legenda a Vendel szoborhoz egy ehhez hasonló helyzetben. Már próbálták egyszer a szobrot - drótkötelet akasztva rá - ledönteni. Az "akció" meghiúsult a szobor nem hagyta magát. Ez a szobordöntögető illető, pár hónap múlva meghalt. Azt suttogták az emberek, Isten büntette.

Minden képzeletet felülmúlt az a szemétmennyiség, amit a hétvégi szemétgyűjtési akcióban találtunk, a faluból kivezető dűlőutak mentén. Kicsit nagyobb létszámú önkéntesre számítottam, ráadásul pontosan azok nem jöttek el, akik , az általuk lakott falurészre dobják ki a szemetet. Az évek óta segélyen élő, munkát nem kereső, nem is vállaló réteg szemete ,éppen nem a szegénységről tanúskodik. A szemét összetétele, akár egy szociológiai felméréssel érhetne fel, több mázsa drága csokoládés, danonos, hajlakkos, dezodoros, kólás, üdítős stb. dobozt szedtünk össze. 

Bevallom, nincsennek illúzióim, tudom ez a szemétmennyiség "újratermelődik", ugyanis még mindíg elnézőek vagyunk a szemetelőkkel szemben. Ha a szép szó, a meggyőzés, a személyes példamutatás nem hatásos, akkor jöjjön a büntetés. De akkora, hogy elmenjen a kedve a további szemeteléstől.

Ezúton is szeretném megköszönni a lelkes kis csapat munkáját.

A húsvéti feltámadást egy közeli kisváros gyönyörű templomában "éltem meg ". Jóbarátom az esperes, karizmatikus egyénisége, embersége, hitelessége, mágnesként vonza a híveket, a gyerekeket, erre az estére is megtelt a templom. Elgondolkodtató, hogy sok volt a fiatal és az idősebb, mondjuk úgy, hogy magamkorabéli, csak a "közép" korosztályból voltak kevesen. Azt hiszem, ők azok, akiket "átprogramozott" a media, akik a húsvétot is ajándékozási ünnepnek tekintik, vagy még rosszabb esetben "hosszú hétvégének" , ahogy az interneten olvasható a húsvét rovat alatt. Tisztelet a kivételnek ! A felsorolt sok lehetőség közül, pl. wellness hétvége, akciós vásárlás, stb. egyetlen rovatban sem szerepelt a húsvét valódi jelentése, a feltámadás szó.
Van olyan vadász ismerősöm, aki ilyenkor is a lesen kucorog, mert szerinte, ez a nap is olyan, mint a többi. Mondanám, lelke rajta.

Pedig nekem is hiányzik a vadászat. Elvileg vaddisznóra lehetne kijárogatni, de ilyenkor nagyot lehet tévedni, azaz egy hasas, vagy malacos göbét kilőni. Ha már ücsörgök, akkor inkább valami vízparton, egy bottal a kezemben és várom a pontyokat.

Amit azután a halas -boltban meg is veszek.

Nem akkora csindarattával, mint a tegnapi,( Audik, miniszterek, stb.) de ma én is felavattam az M6-ost. Egy régebbi írásomban kicsit "füstölögtem" azon, hogy nem kéne ekkora környzetrombolással egy ekkora betoncsíkot lefektetni, kivéve jó kis termőföldeket a termelésből, meg elzárni a vadak elől a vándorlás lehetőségét, belterjessé téve őket, lassú pusztulásra itélve. Azután azt is nehezményeztem ebben az írásban, hogy az új autópályától az az elvárás, hogy hozza ide, vidékre az ipart, meg nem is tudom mit, amitől itt azután beindul az élet, a jómód, meg a móka, kacagás. Nahát ez már egyenes röhej, nem is kacagás. Ugyanis nincs mit és nincs hová hozni a pályának.A mai helyzetben, csak a szegénységet lehet fuvarozni az ország egyik végéből a másikba. Nem módosítom az akkori véleményem, annak ellenére, hogy fantasztikus könnyedséggel értem Pécsről Mohácsra, azt hiszem tizenegynéhány perc alatt. Tehát, ha összegezni akarom az autópálya számomra nyújtott előnyét, akkor azt kell, hogy mondjam, kényelmes. Ennyi ! Az ellenérzésem fenntartva már az éves matricát is megvettem. Ettől meg drágább is lett az út, plusz az egekbe szökő benzinár. Egy biztos, egy kicsit Európaibb lett a közlekedésünk.

A puskás és pisztolyos versenyzők elég nagy seregszemléje volt hétvégén Pécsett, ahol én is tüsténykedem. Figyeltem a - hozzám képest - gyerekeket, az arcokat fürkésztem, hogy kiben mi lakozhat. Tettem ezt azért, hogy valami választ kaphassak, hogy keverdhet-e a lövők közé, olyan psichopata, mint aki lövöldözni kezdett az egyetemen. Persze, ez a fegyvernem, amiben most a verseny zajlott, a jámborabbikból való, azaz légfegyver, de sokan ezek közül, a "durrogós" fegyverekkel is versenyeznek, mint jómagam is. Nyugodt , higgadt, halkszavú, udvarias, kedves gyerekek, felnőttek sorjáztak be a lőállásokba, hogy a verseny végén jószívvel tudjanak gratulálni a nyerteseknek. Az aggresszivitásnak semmi jele, de miért is lenne, hiszen ez a sport nem arról szól, hogy azt kellene itt kiélni. Nem írígylem a lélekturkászokat, ha majd ezek közül a jóemberek közül kellene kiszűrni az alkalmatlant, ugyanis nincs ilyen közöttük. Egyetlen, vagy két elmebeteg miatt, nem kéne megbélyegezni az egész sportágat.

.......tehát fürkésztem az eget, ami azért nem egy egyszerű dolog, mert a bárhonnnan érkezhető szalonkát - praktikus okokból - nem árt, ha a vadász, jelelesül én, veszem előbb észre. Ez, gyakorlatilag azt jelenti, hogy csavargatom a  fejemet a nyakamon, amennyire a ropogó nyakcsigolyáim engedik. Milyen jó a bagolynak - gondolom közben -  aki simán a saját háta mögé is tud nézni. Ha meg nem az állatvilágból, hanem a technikából merítem a hasonlatot, akkor egy eget pásztázó radarhoz hasonlítom magam. Radarozok.

De ez még csak az egyik érzékszervem,  a szemem kiszolgálása, közben fülelek is, hogy időben meghalljam, ha közeledik a korrogás "gazdája". Közben a fegyverem, -mint korongozásnál, a "fel" vezényszó előtt - tartom magam előtt és a fejem mozgását a csővéggel is követem. A csodálatosan nyugodt, csendes estében ez egy eléggé feszült, várakozással teli állapot.

Ahogy már írtam, az első szalonkát elbambultam, illetve fotózni akartam a naplementét. Még tartott a madárcsivit, amikor két szalonka is áthúzott a nyiladék fölött, de kicsit messzebb tőlem, nem volt értelme kockáztatni a lövést. Lassan sötétedett, a madarak is elunták az esteli pletykálást, már csak egy nagypofájú pörölt a későn hazatérő párjával, de nem kapott rá választ, így ő is eltette másnapra a mondanivalóját. Csend lett az erdőben.

Ekkor hallottam meg a szemből közeledő "korrogást" és a fák koronája fölött meg is jelent a hang gazdája.Szerencsém volt, mert éppen a nyiladékra pottyant, nem kellett keresni.

Ha jól emlékszem, tavaly nem lőttem szalonkát, pedig többször is vártam rá, most pedig, az első kijövetelemkor sikerült. Egyszerűen nem tudok kiigazodni Dianán. Szeszélyes lenne? Hiába, férfinép ne is próbálja a női lelket megfejteni, mégha szent is a drágám ! 

Fél hat volt, mire a vadászházhoz értünk, ahol már gyülekeztek a Nimródok, köztük sok ismerős arc, akikkel évek óta szalonkázunk, most meg monitoringozunk. Némi magyarázat ehhez, mielőtt szabálytalan vadászat vádja érne. A vadászat, maga ugyan az, mint évek óta, de meg lett állapítva egy kvóta, magyarán lelőhető darabszám, ezt nem lehet túllépni. Önmagában már ez is egy nagy marhaság, mert soha nem a szalonka volt az, ami a nagy terítékével kápráztatta el a vadászokat. A másik, hogy az esetleg elejtett madarakról fel kell venni az adatokat. bevallom, mielőtt ezt a monitoringozást kitalálták volna, is ezt tettük, jóféle vörösborok iszogatása közben mértünk, boncoltunk, adatokat írogattunk.

Tehát fél hatkor, indulásra kész volt a csapat. Norbi utasítására indult mindenki a kijelölt standra. Már korábbi szalonkázásokból jól ismertem azt a helyet, amit Norbi nekem szánt.  Egy völgynek futó fiatalos edőtagban, egy nyiladék tartott a szálerdőig, középen, szobányi helyen egy szórónak is helyet adva. Ide kellett állni, hogy egyáltalán idő legyen a nyiladék felett átrebbenő madárra - ha lesz ilyen - lőni, meg nehogy a kökényesbe essen, mert akkor reménytelen megtalálni.

Még a puskámmal, meg a fényképezőgépemmel szöszmötöltem, amikor az első szalonka - hogy úgy mondjam -ziccer helyzetben - átrebben a fejem fölött. Jézusom, ezt elcsesztem, lehet, hogy ez az egy lehetőségem adódott volna - szóval dicsértem magam rendesen a figyelmetlenségem miatt. Ugye, mondom én, hogy vagy vadászok, vagy fotózok, a kettőt együttt, csak egymás kárára lehet.

Ki a fene gondolta volna, hogy a legnagyobb madárcsivitelés közben, még teljesen világosban, már repül a szalonka. Talán nem ez lesz az egyetlen, sóhajtottam és attól kezdve már folyamatosan fürkésztem az eget.

Folyt köv. 

Tökéletesen tudtam, hogy a hajnali öt órakor csörgő mobilomban mit és kit fogok hallani ! - "Doki,  ma este itt kell lenned, ennyi szalonka nem mostanában volt itt nálunk" - és még sorolta Norbi barátom, szinte eufórikusan, hogy hányat látott, hallott, magányosat, cvikket, meg mindent, amitől jól tudta, hogy bolond szalonkázós szivem hevesebben fog dobogni.

Most mondhatnám, hogy tudtam, előre tudtam, hogy jó szalonkázós nap lesz, mert a déli szél, a csepergő eső, mind emellett szólt. Nem volt kétséges, hogy megyek, megyünk, mit nekünk az a 150 km. oda-vissza. Zárójelben jegyzem meg, hogy a szalonkázás teljesen szabályosan történt, kapott a Norbi gyerek kilövési engedélyt, monitoringozás céljából. Ez azt jelenti, hogy az elejtett szalonkákról minden adatot fel kell venni és ezt az adatlapot kell elküldeni, de nem tudom hová. Gondolom, ilyen tudományos úton-módon akarja a magyar vadászati szakma bebizonyítani az EU fafejűinek, hogy az így elejtett, alig pár madár - ami zömében him - nem fog hiányozni a szalonkalányoknak.

Most ennyit az rideg előzményekről és a vadászat hívatalosságáról, magát az estének a történetét, hogy egyáltalán láttam-e, lőttem-e szalonkát, a legközelebbi bejegyzésemben árulom el.

 "Inter arma silent Musae " -  azaz, háborúban hallgatnak a múzsák! Blogírásom szünetelésének, kissé patetikusra sikeredett indoklása ez a mondás, de van benne valami. Ha- és amennyiben a blogírás, nem csak egy napló, amiben leírom, hogy mit ettem, mit ittam, voltam-e vécén, stb. hanem valami kis "Örkényi" kétperces utánzat, aminek van eleje, közepe és vége, akkor az már egy icipicit szellemi tevékenység. Az előző, valamelyik meditálásomban megírt, a civil életben használt, alig 5%-nyi izzadmánya a bal agyféltekének. Ettől még az egész túlméretezett többi 95 %,  csendesen szendereg. Ezt csak szerénységből említem.

A dolog attól lesz izgalmas, ha sikerül valami kis érdeklődést kiváltanom, amikor az 5% fölötti tartományomból merítek, témát, történetet, stb. Csak arra kell vigyáznom, hogy ne szítsak fölösleges indulatokat, például a bejegyzésem címével. Mert, ha most, itt, valamelyik párt nevét említeném, akárcsak áthallásosan is,  mint mondjuk, akár egy új madárfajt, újból beindulna a komment henger, tudni vélnék egyesek, azt, hogy nekem milyen a pártállásom stb. és hogy semmit nem konyítok az ornitológiához, amit egyébként tanítok egy vadász-suliban.

Hogy ne kelljen találgatni: békepárti vagyok ! Ornitológiailag: streptopelia turtur a kedvencem, olajággal a csőrében.

Drámai napot éltem meg a "március idusa" c. bejegyzésem után. Valami 1470 körüli látogatót kaptam, no meg - vérmérséklettől és "oldaliságtól" függően, hideget-meleget. Több mint érdekes, hogy a másfél éve írogatott blogom jellegzetes támáihoz, a vadászathoz, lovakhoz, kutyákhoz, meg egy kicsit a közélethez  stb. - mondhatni egy törzsolvasói gárdán kívül senki  más nem szólt hozzá. Gondolom számukra érdektelen témák voltak. De, ezzel a március idusa jegyzetemmel, ami egyébként teljesen magán természetű volt, az életem egy kis szeletkéje, ahogyan, anno a március 15-ét ünnepeltük, szóval  nagyon beletenyereltem egyesek lelkivilágába. Kavicsiot dobtam az állóvízbe? Nem hinném, ugyanis a hozzászólásokból kiderült, hogy a közéleti hangulat, sok mindennek nevezhető, amit most mellőznék, mert megint kihúzom a gyufát, de nem nevezhető "állóvíznek", nagyon is forrong, sőt tajtékzik, mint egyes hozzászólók. Az első egypár komment még nekem szólt, azután már a fejem fölött egymásnak üzengettek a beírók. Még az a szerencsém, hogy voltak, akik kiálltak mellettem. Mégegyszer mondom, semmi politikai indíttatás nem volt bennem, csak egy véleményt -  a magamét - írtam le. Tanulság, amit igyekszem minden beírásom végére megírni, ebben az esetben elég nehéz, mert akkor véleményt kéne mondanom olyanról és olyanokról, amikről és akikről nem szeretnék. Ugyanis nem érdemlik. Most törhetem a fejem, hogy ennek a beírásnak milyen apolitikus címet adjak. Talán azt, hogy az idén is megjöttek a szalonkák. A Mecsekben már láttak kergetőző cvikket is. A cikkem címe is cvikk lesz ! 

Afrikai emlék, de kötődik a szemeteléshez. Hajlamosak vagyunk a fekete kontinenset amolyan elmaradottnak, szegénynek és lepusztultnak "lesajnálni" a fehér ember gőgjével. Nyilván, vannak ilyen részek is, amit a rettenetes szegénység indukál. De ott, ahol belátták, hogy a természet és a benne élő állatok védelme, az egyetlen kilábalási lehetőség a nyomorból, ott már bizony példaértékű a természetvédelem.

Elmondok egy személyes élményt. Valahol, Pretóriától északra,- itt azért jókorák a távolságok,  - szóval kb. 800 km-re vadásztunk egy farmon. Egy harcias kis hölgy volt a farm tulajdonosa, miután a férjét éppen alkoholizmusával gyógyítgatták a fővárosban, a vadászatokat is ő vezette. Egyik pihenőhelynél, ahol falatoztunk is egy kicsit a pár satnya  akácia árnyékában, az egyik vadász, elszívta a cigarettáját és - a csikket a homokban jól elnyomorgatva, - úgy gondolta, hogy eleget tett a "tűzvédelmi" előírásoknak.

Odaperdült elé a kis hölgy és eléggé emelt hangon közölte, hogy tüntesse el a csikket, mert itt nem lehet hagyni. Rendben van - mondta a vadász és egy követ tett a csikkre, kvázi eltemette. De ez sem volt elég, ekkor már paprikás lett a hangukat,mert a harcias amazon közölte, ha nem veszi fel a csikket, akkor iit és most, vége a vadászatnak. Mi mást tehetett a vadász, zsebrevágta a csikket.

Van tanulság?  Azt hiszem nagyon is ! Ha a sok vadász mindegyike, csak egyetlen csikket hagyna ott, akkor előbb utóbb egy hamutartóhoz hasonlítana ez a gyönyörű vidék. Igy kell ezt csinálni. Példát mutatni és a szemetelőt büntetni. 

Az eredeti szándék jónak tünt, csak balul sült el. Arról van szó, hogy "fatornyos" kis falumban, meg a környezőkben is, megszüntek a szeméttelepek. Bezárták őket, ajtajukra, ha volt nekik, lakat került.  Ez eddig nagyon is rendjén való lenne, ugyanis majdnem mindegyik ilyen szeméttelep a falu szégyene volt, hordta onnan a szél a szemetet minden irányba, műanyag zacskókkal feldíszítve a környék fáit. De volt valami kis lehetősége, azoknak, akik nem akarták eldobálni, szétdobálni, vagy a legközelebbi fasorba kihordani a kukába nem férő szemetet, építési törmeléket, stb. Regionális telepek létesültek, oda hordják  az összegyűjtött szemetet, bizony, nem túl olcsón.

Vadászemberként nap, mint nap járva a területet, szomorúan, illetve egyre dühösebben szemlélem, hogy elkoszolódik, szemetelődik a falu környéke. Ahogy a régi sláger mondja: ...a két szemét, még most is látom...stb. Mégha kettő lenne, de több tonna.

Hadat üzentem a szemétnek, összeverbuválom a falu apraját, nagyját és neki állunk "kiganajozni" a környezetünket. Nem vagyok idealista, tudom, a szemétkupacok újra fognak termelődni. Volt már rá példa. De valamit akkor is elkezdtünk. Azután, hátha csinál egy fecske nyarat.

Lehet, hogy nem éppen március 15-én aktuális a mondandóm, ilyenkor ünnepelni kéne, de valahogy már nem megy. A hatvanas években, "lánglelkű" egyetemistaként, a fokozott rendőrszigor és rendszeres egynapos elzárás ellenére is - természetesen éjszaka és titokban -  megkoszorúztuk Petőfi szobrát. Hazafinak éreztük magunkat, mégha nem is voltunk teljesen tisztában, hogy ez mit is jelent. A lényeg a lázadás volt. Azt viszont konkrétan tudtuk, hogy kik és mik ellen. Volt egy kiskocsma törzshelyünk, amikor már mindannyian kikerültünk a hűvösből, egy kis esti fröccsözés mellet beszéltük meg a dolgainkat. Hősnek éreztük magunkat, olyannak, mint a márciusi ifjak. Volt közöttünk egy "túlkoros" évfolyamtársunk, aki szellemi képességei miatt  rejtély volt, hogyan haladhatott évről évre a diplomáig. Olyan "érdeklődő" típus volt. De az is érdekes volt, hogy a rendőri "kikérdezéseknél" ezeknek a "titkos"  beszélgetéseknek a  témái, szinte szóról szóra  előkerültek. Nem kertelek, besúgó volt. És itt mondom el az indokomat, hogy miért nem megyek el negyven év óta egyetlen egyetemi találkozóra sem. Ugyanis nem óhajtok ezzel az emberrel találkozni. Gondolom, azóta váltott már köpönyeget, más bálványok seggét nyalja, vagy új eszmék lánglelkű harcosa. Ha majd ez a redvás politika kivonul ezekből a szép ünnepekből, akkor megyek újból koszorúzni és nem éjszaka, titokban, hanem világos nappal, az unokámmal kézenfogva, felemelt fejjel.  

Ebben az időszakban, egy-két nappal a szalonkaszezon kezdete előtt, hasonlóan megszállott barátaimhoz, egész kis meterológusnak képeztük ki magunkat. Évekig írtam, hogy azon a napon, hány fok volt, fújt-e a szél, ha igen, merről stb. Amikor már kezdtem azt gondolni, hogy egy adott este szalonkahúzására megbízhatóan tudok jósolni, minden addigi szabályt "megszegett" ez az egyébként is rejtélyes madár. "Legutóbb," amikor még lehetett vadászni és barátaimmal nekivágtunk az oda-vissza 150 km-es útnak, azért a tizenöt percért ,( természetesen útbaejtve egy remek pécsi cukrászdát ) előre latolgattuk az esélyeket. Ilyenkor hangzott el irányomba az a kérdés, hogy mit is gondolok az estére, lesz szalonka, vagy sem. Miután végiggondoltam az aznapi időjárási viszonyokat, rendkívül határozottan kijelentettem : ha én szalonka volnék, ma nagyon korrognék ! No, ezen egy darabig elmókáztunk, hogy azután a visszafelé vezető úton megkapjam az elmaradt korrogásomért, a  megfelelő kritikát.  Azt azért tudni kell, hogy a tavaszi szalonkavonulás egy déli meleg áramlással kezdődik, ezen "szörfözve" jelennek meg az első kis madárkák. Sajnos, "szalonkatudományom" már mit sem ér, egy íróasztal mellet ülő hívatalnok letiltotta a szalonka vadászatot.  

Kutyás ember vagyok, talán "köztudott", ha már egy könyvet is ( nem szakkönyv) megírtam ezügyben. Örömmel tölt el, hogy jól ismert, akár barátomnak is tekinthető kolleganőm, ( ha állatorvoskén nem veszi sértésnek a titulust), kiharcolta a kutyák, egyedi azonosítójának a behelyezését, magyarán tudni lehet, lehetne, hogy ki a gazdája annak a kutyának, aki éppen most harapott a seggembe. (Bocsánat ) Mától nem lehet kutyát eladni, elajándékozni, csak ilyen chip birtokában. Ez is rendben, hurrá!

De kérdem én, mi van azzal a több tízezer tanyasi, vagy gazdátlanul kóborló kutyával, akiknek a gazdái a saját nevüket sem nagyon tudják, nemhogy a kutyáik egyedi azonosítóját. Redben van, valahol mindent el kell kezdeni. 

A komoly gondom nem is ezzel van. hanem a macskákkal.

Érdekes erről senki nem beszél senmmit, holott, sokkal nagyobb létszámban vannak jelen a környezetünkben, mindenféle oltás, vagy jelölés, nélkül, mint a kutyusok, hordozva a legkülönfélébb parazitákat, allergéneket stb. A "kedves" cicusok, nem mások, mint négy lábon járó fertőzésforrások. Csak az én kertemben, négy kandúr hagyja ott, penetráns illatát. nem kímélve cipőt, csizmát, lábtörlőt. 

Nagyobb gondnak látom, a macskák korlátlan szaporodását, mint a kutyák egyedi azanosítóját.

Gondolkodtam, mi is lehet ez? Mitől lesznek ezek a telet idéző, koratavaszi napok, a szokásosnál is nehezebben elviselhetőek. Van persze tudományos magyarázat, miszerint a vitaminok és napfény hiánya, stb. Azt hiszem, nem a sejtbiológiában keresendő a magyarázat, hiszen tudom, mert magamon tapasztalom, hogy a várakozás izgalmának a hiánya teszi elviselhetetlenné (és benne engem ) a morcos napokat.Nincs mit várni ! Vadászembernek, ilyenkor már a közelgő szalonkaváráson járt az esze, a szíve!
Lehetett akár térdig érő hó, de ha eljött az IDŐ, az Ő idejük,akkor meg kellett fogni a puskát és kiállni a kedvenc nyiladékunkra, hogy hátha mi látjuk meg a a tavasz első szalonkáját. Olyan volt ez, mint a szerelem. tele szépséggel, várakozással, nagyritkán beteljesüléssel. Ki lehet állni monitoringozni ! Hát, hogy ne legyek túl ordenáré, monitoringozzon az, a sajátjával, aki letiltotta a szalonka vadászatát. Nem lehet szalonkázni, nincs mit várni ! Ez önmagában is elég a depresszióhoz.

Ül a négy-, illetve nemsokára öt éves unokám a számítógépem előtt és már nem is féltem, mármint a gépemet, mint korábban. Még alig egy évvel ezelőtt ketten nyomorogtunk egy széken, hogy a kéréseit tudjam teljesíteni, de már akkor is meglepett, hogy "szakszerűen" instruál. Lépj a startlapra, kattints ide, kattints oda, most a lejátszásra ...stb. Mindezt már egyedül teszi a székem is kibérelte,  ha mellé akarnék még ülni, egy kis nosztalgiára vágyva, közli, hogy ne ülj ide, tudok mindent egyedül is. És tényleg ! Hogy jó-e ez, vagy sem, nem tudom eldönteni. de azt látom, hogy amit én kínkeservesen sajátítottam el - úgy, ahogy - azt ő határtalan gyorsasággal és magabiztossággal.

Kicsit féltem a fantáziáját, (bár bővében van) mert visszagondolva a saját, - hála Istennek - tévétlen gyermekkoromra, amikor az átélt dolgainkat, vagy már olvasni tudó korszakomban., az olvasottakat, a saját fantáziám szerint éltem meg és játszottam el, nem kellett félni, a "központilag" irányított gondolkodástól. Zárójelben jegyzem meg, lett is bajunk elég sok, ebből a "rebellis" gondolkodásból. 

Tudom, hogy a mai világ, az internet nélkül már elképzelhetetlen. ( Én ugyan eltudnám) .De jó lenne, nagyon jó lenne, ha észrevennénk, vennék gyermekeink, unokáink is, hogy a virtuális világ mellett, ami álságos, létezik még egy valóságos világ is. Mint vadász mondom, csak ki kell menni egyszer az erdőbe és kiülni egy magaslesre. Hallgatni a madarak csivitelését, belebámulni a lenyugvó Nap vörös korongjába és amikor sötét palástjával ránk borul az este, hallgatni az erdőből kióvatoskodó vadak halk zaját. 

Talán, ha okoskodhatok, az arányokat nem kéne elvéteni. Csak annyit és csak akkor az internetet, amikor arra szükség van. Egyébként pedig húzzuk fel a bakancsot és irány a természet.

Addig könyörgött az asszonyka, míg magammal vittem - kezdte László cimbora a történetet, aki "civilben" egy remek nagyvadas terület vadőre, meg szoknyabolondja volt. Mindkettőt "főállásban " űzte. De semmi huncutkodás - kötöttem,  ki a feltételeket, ezt a kant, már jóideje lesem, úgy néz ki, rájár a szóróra, nagyon szeretném meglőni. 

Meleg este ereszkedett ránk, az erdőből is bódító illatok szálltak, amitől egyre szaporábban kezdett verni a szivem. A menyecske felé pillantok és a tekintetünk összeakadt. Nem is akadt az már szét, csak egyre közeledett. Egymásba felejtkeztünk egyetlen pillanat alatt, a csókok egyre hevesebbek lettek és hát mit tagadjam, megtörtént, no.... szóval tettük a dolgunkat. Igenám, de a szerelem csak vak, de nem süket, így a fülem azt közvetítette, hogy roppan az erdőben az "én disznóm" lába alatt egy ágacska és a következő pillanatban már a csámcsogását hallottam, ahogy a szórómon vacsorázik.

No, ami ezután következett, az volt az igazi dilemma, hát szóval lőjek, vagy maradjak abban a helyzetben, amiben nagyon jól éreztem magam, sőt egyre jobban, de nem valószínű, hogy eltalálom a disznót. Azért megpróbáltam. Telhetetlen voltam, mert mindkettőt akartam. A végeredmény, egy elhibázott hatalmas kan, meg egy ugyanakkora hatalmas pofon és azóta is örök-harag a menyecskével. 

Tanulság, ha van: vannak az életben kellemes és jó dolgok, de nem biztos, hogy egyszerre kell őket "csinálni".

No, még trágyadombok között sem lövöldöztem. Az előzmény. Egy szarvasmarha telepen, annyira elszaporodtak és elszemtelenedtek a galambok,  (parlagiak), hogy a ritkításukat rendelték el. Mielőtt valami természetvédő felszisszenne, tudni illik, hogy a galambok ürülékükkel komoly fertőzéseket tudnak okozni. Magyarán, nem jó, ha galambszaros, a tehenek kajája.

Sajnos, erre a napra a tél visszapofátlankodott, hideg szél fújt, egyre szemcsésebb esővel, amiből hó is lehet éjszakára. A galambok sem szívesen repkedtek, vagy ha felrepültek, akkor egy tömött csapatban, amit nagyon nem szeretek. Ilyenkor nehéz egyet kiválasztani és arra koncentrálni. "Csak úgy" belelőni a sűrűjébe nem igazán élvezetes, a szerencse eredményezi a találatot, ami lehet egy lövéssel, akár több galamb is, de legtöbbször megtalálja a sörétraj a galambok közötti "likat".

Azért egy-két bátrabb galamb, kiválva a csapatból egész jó lehetőséget teremtett a lövésre. Mire egy traktor kőrberakott, szuttyogós trágyával, a lőszerem is elfogyott, az idő is begorombolt, az akció befejeződött.

Érdekes vadászat volt. Ebben az évben, sokadszorra voltunk itt,( a vadásztársaság neve nem publikus ) a falu körüli összes nádasát már bejártuk, eddig volt is fácán szépen. A legutóbbi vadászat óta, nagyot változott a táj. A hóolvadás, a sok eső, tengerré változtatta, a korábban szárazságtól repedezett réteket. A csatornák csordultíg megteltek vízzel, már a zsilipek fölött bukott át a rengeteg víz. Szegény hajtók és kutyáik, nagyon megdolgoztak a magas nádban.

Kevés kakas röppent föl, de tyúkból rengeteg. Ahogy szokták mondani, ők a jövő zálogai, kakasból nem kell annyi, mert csapodárok lévén, minden leliismertfurdalás nélkül bevállalják a soknejűséget. A túlzott elvárás lesz a büntetésük - mondom ezt kárörvendően. 

Két rókával is "szemeztem", de a hajtósor felé kellett volna lőnön, a hangokból itélve, még elég messze járhattak ugyan, de akkor sem vállaltam az emberek irányába lövést. A jobboldali szomszédomnak kiabáltam, hogy fut felé a róka. "Vette az adást", egy gyors duplával örök álomra szenderítette Róka-Rudit.

Szerény volt a teríték, aminek több mint a felét, mi, vendégek "gépeltük" össze.(ezt a gépelni szót az algyői vadásztársaság  vadászmesterétől hallottam először, most kölcsönvettem)

Sokáig nem is tudtam, milyen csodálatos vidék a Zselic. Vagy, ahogy egy kicsit nyelvtörősen mondjuk, a Zselicség. Szigetvár és Kaposvár között sorjáznak a szép nevű falvak, Bőszénfa, Boldogasszonyfa, Kardosfa, Zselickisfalud, Szenna és még sorolhatnám. Egy olyan település, ami az asszonyok boldogságáról és a fáról - ami a megélhetést adó erdőket jelentette -  kapta a nevét, ott rendben lehetett az emberek lelke. Ha az asszonyok lelke rendben van, akkor ott a férfinép is jól teszi a dolgát. Ettől boldogok. Az Eszterházyak jó ízlését dicséri, hogy Kardosfa, valamikor az ő vadászbirtokuk volt.

A Zselici erdő kapta meg az Európa legtisztább égboltja címet is. Nincs a közelben "fény-szennyzedődés", magyarán, a csillagos égboltot nem halványítják közeli városok pazarló fényei. Gondozottak az erdők, ahol már a törvényi tiltás előtt sem alkalmazták a tarvágást, vadban bővelkedő erdőtagok, vadaskertek adják a testnek, léleknek a megnyugvást. Itt érezni az erdő különleges szerepét, a közjólétit. 

Vadban bővelkedő vidék, egyszerű túristaként is lehet találkozni, szinte minden vadfajjal, vaddisznókkal, szarvasokkal, őzekkel, muflonokkal. Fényképezőgéppel is jót lehet "vadászni". A Ropolyi tóban, meg horgászni. De erről, már regéltem !  

Igérem, utoljára hozom fel ezt az ámokfutós esetet, amitől annyira beindult a rendészeti miniszer, hogy egy kupacba akarta hordatni a sportlövők fegyvereit.

Ezek az átgondolatlan, indulatból és politikai nyomásból fakadó intézkedések - jobb szó nem lévén rá - baromságok. Értem én, hogy ha valami erőszakos dolog, fegyverrel történik, akkor a fegyvereken verik el a port, ez a legegyszerűbb és kissé népszerűséget hajszoló intézkedés. A tragikus cigánygyilkosságoknál is a média úgy emlegette a gyilkos fegyvereket, hogy sörétes vadász- vegyver. Miért vadász fegyver, kérdeném. Egy sörétes puska (jelzem a kommandósokna is van ilyen és nem vadászni járnak vele ) csak akkor vadász puska, ha vadásznak vele és ez, a mi terminológiánkban, nem embert jelent.

Ezek után jött ez a két eset, az egyik egy tömegmészárlás, sportpisztollyal, a másik "csak" egy szándék, hasonló fegyverrel. Ennek a két ügynek sincs semmi köze a sportlövőkhöz.

A legújabb, mai hír, hogy egy férfi betört egy házba és majdnem halálra szúrkált három embert. Még a kést is bemutatták. De érdekes módon, ezen ügy kapcsán - és az előző ügyek gondolata mentén - senki nem akarja begyűjtetni a késeket, vagy psichológiai vizsgához kötni a késes és műköszörűs szakmát.

Vegyük már észre, hogy a gyilkolásra használt dolgokat, legyen az bármi, akár egy székláb is lehet, nem kell az elkövetővel azonosítani. Csak gyilkos kezében lesz  bármi,- ha fegyver, akkor az - gyilkos szerkezet. Az embereket rendszabályozzuk, ne a fegyvereket.

Csak saccolni tudom, hogy húsz évig nem horgásztam. Előtte sokat, de nem mondanám, hogy szenvedélyesen, szenvedélynek volt más. Lovak, vadászat. A gyerekek kicsik voltak, a Duna "kéznél volt", így összekapcsoltam a kirándulást a pecálással.

Elég jó felszerelésem volt, már akkor sem volt olcsó dolog pecásnak lenni. Ugyanis a Dunai horgászat, csónak, motorcsónak nélkül olyan, mint a vadászat puska nélkül. Tehát kellett egy motorcsónak is. Elég strapás dolog volt egy elindulás. A motort le kellet hoznom egy közeli házból, ahol őrizték, mint egy kötéltáncos belelibegni vele a csónak hátuljába és a négy méteres víz fölött a helyére tenni, hogy lehetőleg ne ejtsem a vízbe, örökre búcsút intve neki. Amikor minden és mindenki a helyén volt, akkor kellett a motort rábírni, hogy elinduljon. Húzgáltam szorgalmasan a beindítózsinórt, miközben aggasztóan csorogtunk lefelé, előrevetítve a visszaefelé evezés vízióját. Ráadásul,mindezt - motort le, fölvinni stb. -  visszafelé, újra meg kellett tenni.

Ebben az időszakban kaptam egy meghívást a Szarvasi holt-Kőrösre, pecálni. Nagy halakat igért a meghívóm. Remek körülmények, a kis nyaraló terasza, szinte a víz széléig ért, a hideg sörökért nem sokat kellett "hátramennem". Fogtam is szépen a szomszédok nagy bosszúságára, akiknél még kapás sem volt. Hiába, szűz kéz....! Este - ahogy illik - összepakoltam a "cajgot" és szépen odasorjáztattam a terasz falához. Egy nyitott üvegajtó mögött a botoktól kb. három méterre aludhattam. Vekkert felhúztam hajnali négyre, hogy folytatom a pecálást. Még félálomba botorkáltam ki, markolnám a botjaimat, de csak a levegőt találom. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy az éjszaka alatt ellopták a botjaimat.

Ekkor döntöttem el, hogy többet nem horgászok. Mindez tartott addig, amíg az egyik előző bejegyzésemben megírt amúrt ki nem fogtam, egy szedett-vedett szerelékkel. Rájöttem, magam büntetem, ha nem pecálok. Jelentem, tegnap óta hívatalosan is pecás vagyok. Igazolvány, területi jegy, állami jegy stb. Bizony ez sem olcsó, pedig még el sem kezdtem.

Emlékeztetőül. Mi is a vadászok címere? Zöld mezőbe egy kis szakállas ember áll és hazudik. Én most a horgászoknak is készítek címert. Kék mezőben ugyanaz a szakállas ember áll és széttett karral mutatja mekkora halat fogott. Volna !

Erős fény világította meg, a fecskendőt tartó gumikesztyűs kezet meg a szék karfájához szíjjazott alkaromat. Minden más sötét volt és arctalan.  A tűt felemelve "légtelenített" a kéz, az ujjak finomságából gondolva, nőé volt. De,mintha mellettem is ült volna valaki, hasonlóan lekötözött kezekkel. Tudtam hogy ez kivégzés lesz, az én kivégzésem, az amerikai méreginjekciós módszerrel. Valami buta kérdést motyogtam, de lehet, hogy kiabáltam, hogy fájni fog-e, meg, hogy mennyi idő alatt hat a méreg, meg, hogy vénásan kapom-e, vagy izomba. Válasz nem jött a "kéztől", ekkor könyörgőre fogtam. Nagyon nem szeretnék méregtől meghalni, talán lehet-e másképpen. Rögtön javaslatot is tettem, hogy "szívesebben" agyonlőném magam kedvenc fegyveremmel, ha engednék, vagy valaki segítene. Mégis csak gyorsabb halál, mint az injekció. Hogy hogyan került le rólam a szíjjazás, arra ne emlékszem, de ott álltam a fegyvert tartó dobozom mellett, amit kinyitottam, de legnagyobb döbbenetemre, a fegyverem nem volt benne. Szent Isten, akkor mégis injekciót kapok - fordultam vissza. Ettől a mozdulattól rúghattam le magamról az átizzadt paplant.

Álom és valóság? Mi is az álom alapja? Esetleg megtörtént napi dolgok, plusz a szabadjára engedett agy féktelen játéka?  Esetemben ez történt. Napi téma most, hogy a sportlövők fegyvereit be kell adni abba az egyesületbe, ahol lőnek. Az üres fegyvertok álombéli látása ebből fakadhatott. A kivégzés dolog- hogy egy kicsit erőltetetten átkössek - a sportág halálát jelentheti. Ugyanis a sportágat - többek között - az amatőr sportolóktól beszedett, nem kis évi összegből támogatják, más forrás nem lévén. El kellene tudni választani azokat a "sportolókat" akik csak sznobizmusból, vagy kórós fegyverimádatból, vagy mit tudom én milyen indíttatásból tartnak fegyvert, a sportlövő tagság mögé bújva., azoktól, akik rendszeresen járnak edzeni, versenyezni. Kis szűk kőr ez, már mindannyian ismerjük egymást, sokadszor küzdünk meg egymással. A fegyverbuzikat, csak nagyritkán lehet a lőtereken látni, a lényeg számukra, a fegyver bitorlása. Ezek az emberek, nem lövészek! Nincs is semmi keresnivalójuk a sportolók között. Most egy egész sportág került a megszűnés szélére, miattuk.

Szezonvégi fácánozás. A hófúvás miatt elmaradt múlt heti vadászat helyett. Érdekes vidék ez az Ásotthalmi. Valamikor itt, a futóhomokot kötötték meg akáccal és fenyővel, meglehetős sikerrel. A mezőgazdaság csak vegetál benne, de az akác még most is jól érzi magát, a fenyőnek már nehezebb dolga van, az egyre mélyebbre süllyedő talajvíz miatt. Istentől elrugaszkodott természetvédők, még az akác létjogosultságát is megkérdőjelezték, mert nem "echte ungarische" fafajta. Jól érzi magát a fácán is ebben az erdőkkel, nádasokkal, vetésekkel váltakozó élettérben.

Nagyobb térképre váltás

Már a vadászat végefelé járt, amikor egy nádas szélén megálltam, ahonnan jól beláttam a nádasban kanyargó  havas, vizes, zsombékos utacskába. Valahogy a hatodik érzékem azt diktálta, hogy itt rókának kell átváltania. Váltott is, de olyan villámsebesen, hogy csak a hűlt helyére tudtam egy lövést "odadobni". Tehát, MAJDNEM lőttem egy rókát.

...azaz, önmagammal polemizálok. Azt gondoltam, hogy a lövészetről, mint sportról, kapok  olyan megerősítést, hogy igazam van, valóban jó hatású lehet egy fiatal lelki, testi fejlődésére. Ma reggel, miközben Pécsre autóztam az egyik kereskedelmi adót hallgattam, mert erről a témáról volt szó. Konkrétan arról, hogy  - szerintük - psichológiai vizsgálat nélkül senki ne kaphasson fegyvert, meg sportlövő ne tarthasson otthon fegyvert, meg egyáltalán minek a fegyver, egy húsz éves fiatal kezébe. Ezek a felvetések közül, van amin el lehet gondolkodni, de a legutolsó kitételen, miszerint - szó szerint idézem - egy húsz éves fiatal, az ne lövöldözzön céltáblákra, hanem inbább csajozzon....stb " , azt mutatja, hogy a közvélemény, de még a fiatal műsorvezetők is tájékozatlanok ebben az ügyben. Vannak dolgok, amik az emberi élet kioltására alkalmasak, mégsincsenek tiltólistán. Akkor az otthoni étkészlet késeit is le kellene majd adni egy raktárba és csak a vasárnapi ebédre kikérni. A Magyar fegyvertörvény, Európa legszigorúbb törvénye. Mire egy fegyver a vásárlója kezéhez kerül, át kell esnie, mindenféle "átvilágításon" bürokratikus macerán, köztük a büntetlenséget igazoló erkölcsi bizonyítvánnyal. Ezen kívül egy sportkőrben kell rendszeresen megjelennie, és egy adott évben egy szintet lőnie. Mindezt egy edző, vagy lőtérvezető jelenlétében. Nem kell ide semmit szigorítani. Ugyanis semmivel sem fog kevesebb  "bekattant" ember megjelenni a lövészsportban, mint a civil életben, ahol  - mint mondottam -  a konyhakés mindíg kéznél van.

Talán egy kicsit figyeljünk jobban egymásra. A klubélet, a társasági élet a sportban is kívánatos lenne, ahol egy kicsit le tudunk ülni és egymással beszélgetni. Gondokról, bajokról, örömöktől, sok szép tízes találatról. Tessék megnézni a németeket. Az egész család a lövészklubban tölti a szabadidejét, ahol az asszonyok és a gyerekek is megtalálják a szórakozásukat. Kultúrátlan, egymásra figyelve sportolnak.

Követendő példa!

Döbbenetes az új hír, miszerint egy fegyverrel rendelkező valami egyetemista, tömegmészárlásra készült. Az egyetemista  "titulus", nyilván nem jelent semmi kiváltságot, hiszen statisztikailag, ebben a rétegben is ugyanannyi  lehet az elmebeteg,m int bármely más embercsoportban. Nekem, aki versenyszerűen gyakorlom a lövészetet, különösen fájdalmasak ezek a hírek. hiszen éppen annak vagyok a híve, hogy minél több gyereknek kellene a lövészsporban megjelennie. Nem nosztalgiázok, de az "elátkozottban" amikor még az MHSZ-ek működtek, szinte minden kisvárosban  (még az én falumban is) voltak lőterek és sok gyerek kezdte ott a sportolást. Fegyelemre, önkontrollra és állóképességre tanított a lövészsport. 

Aki nem tudja, annak elmondom, hogy a lövészsportnak egyik ága, a szituációs lövészet. Semmi köze, az általam is űzött pontlövészethez, a közös csak a fegyver, de amíg mi, speciális céllövő fegyverrel dolgozunk, addig a szituációs lövök, akármekkora mordállyal is durrogtathatnak. Ráadásul, nekem, nekünk az a cél, hogy a céltábla közepébe, a tízesbe küldjük a lövést. A szituációs lövők, "életszerűen" lövöldöznek, emberi alakra, vetített képekre, stb. amitől én nagyon viszolygok. Szerintem ez a kommandósok dolga lenne. Még a papír emberi alak is bénítólag hat rám. 

Érdekes ugye, hogy mindkét fiatalember, akik közül az egyik már gyilkolt, a másik meg akart, azok ilyen szituációs lövők voltak. Elgondolkodtató ugye?

A hólapátolás az egyik legjobb téli sport. Számomra persze, mert nem tudok sielni. Sőt, korcsolyázni sem. Hóban, jégen, esni annál jobban tudok, lehetőleg nyújtott testtel és tarkóra.

Ebből a mentalitásból fakad az a nézetem, hogy igen balga dolog, ha egyszer, nagynehezen, egy hegy tetejére felküzdöm magam, akkor onnan villámgyorsan lecsusszanjak, hogy azután előröl kezdjem az egészet. Ezt hívják sielésnek.  Szerintem Sziszifusz is téli sielő volt. Visszatérve a hólapátolásra. Ha jól és hosszasan végezzük, akkor garantáltan becsípődik az ember dereka és az udvarias japán pózában mradunk egy álló napig. Vagy kettőig. Ekkor lehet megfogadni, hogy lapátolja el a havat a tavasz, ha akarja, de én nem.

Eddig már embermagasságú hófalat dobáltam össze, de még mára is hóesést jósolnak. Ettől kezdve ruházom át a hólapátolást a tavaszi enyhülésre.

Szerintem, nézőpont kérdése az egész. Mert ha onnan nézem, hogy a makacs, egész éjjel tartó havazás miatt, nem mertünk nekiindulni, a majdnem Szegedig tartó útnak, akkor - vadászokról lévén szó - ez, kudarcnak tekinthető ( visszautalnék arra, hogy vadászatra, csak alkalmas és igen alkalmas idő létezik ). De ha a másik oldalát nézem, azaz, elfogadom, hogy ezt a jelenséget a "gyermek (Jézus)" azaz az El Ninó hozta létre, akkor jámbor katolikus alázattal ezt a helyzetet, elfogadom. Mert mi mást is tehetnék. Csak egy icipicit káromkodok!

Megnyugtatásul, a döntés helyességére, az előbb hallottam a rádióban, hogy Bátaszék és Dunaszekcső között, csak hólánccal lehet közlekedni. De azért mégis maradt bennem valami üresség érzés. Mint egy elmaradt randevú miatt például. Ennek, az elnapolt vadászatnak, most leginkább az Ásotthalmi fácánok örülnek. Innen üzenem nekik, menni fogunk !

Kicsit cinikusan - még tegnap, amikor úgy nézett ki, hogy megyünk vadászni - mindenkinek jó hólapátolást kívántam mára. No, Isten nem ver bottal, csak hólapáttal. Forgatom is szorgalmasan. Pedig a népi bölcsesség szerint, csak a bolond ember lapátolja el a havat és veri le a diót. Az első majd tavasszal elolvad, a másik meg ősszel lehullik magától.

Ez már több mint bosszantó. Megint rázendített a hóesés, holnapra ónos esővel "spékelve". Természetesen csak itt délen ahová vadászni készülünk. De a TV híradó is arról tudósít, hogy egész Európa a hó fogságában, de olyan Amerikai államokban, ahol száz éve nem láttak havat, most elakadt autókat, lefagyott elektromos vezetékeket mutat a televízió. Egy kedves nevű jelenséget , az el Ninot emlegetik, mint fő bűnöst. Milyen jámbor név és milyen rumlit tud művelni. Mint a széparcú, ártatlan tekintetű, gonosz gyilkos.

Ha megúszom a holnapi napot, akkor elmesélem ! Jó hólapátolást mindenkinek !

A tengelici vadászat egy kiváló borásznál végződött, a lelőtt vadnak adván méltó tiszteletet.  Számukra a lélekharangot a rubinvörös borral teli poharak csengése adta. Nekem különösen nagy élmény az Eszterbauer Jánossal való találkozás. Sokat tanultam tőle. Ha kis túlzással is, de számomra valamikor a borok csak annyit jelentettek, hogy vörös, vagy fehér, meg, hogy sok-e, vagy kevés.

Most már azt is tudom, hogy a borokat azzal a jelzővel ruházhatjuk föl, mint amivel egy csodálatos, szeretett nőt. Szép, illatos, kerek, harmonikus, gyümölcsös stb. stb. jelzőket hallottam tőle. A másik dolog, ami nagyon megkapott, hogy a borászkodó nagyszüleit, szüleit, milyen tisztelettel említi és a borainak névadói. Így lehet nála, pl. Nagyapám címkéjű borral találkozni. Családi hagyomány a borászat, apáról fiúra szállt. Így kellene a vadászatnak is ! Egy remek bornak a Tivald nevet adta. Ki is volt ez a Tivald?- kérdeztük.

  - Dolgozott nálunk, a szőlészetben egy ápolatlan, kicsit züllött alak, akit én nagyon nem szerettem. Fiatal voltam, tele önbizalommal, bevallom, hogy nagyon lenéztem ezt az embert - kezdte János a történetet. Felnőtt fejjel láttam, be, hogy ez az ember egész életét a családomnak, a szőlő körüli munkának szentelte. Sokat gondolkodtam, milyen nevet adjak, az idei csúcs-boromnak. Ekkor jutott eszembe ő, a Tivald.  Ezzel a borral kérek tőle utólag elnézést és állítok méltó emléket neki.

Nagy csend ülte meg a pincét ! A poharakban csillogó Tivald bor, valami mély emberséget és szívet szorító melegséget árasztott. Egy egész emberi sors és János barátunk lelke volt ekkor a poharakban. Szó nélkül koccintottunk. Ennél beszédesebbek voltak a tekintetek.

A tengelici vadászat körülményeiről, csak annyit írtam, hogy zord idő volt. Ez, így ebben a formában nem igaz, bár enyhén irodalmias. Mellőzendő a fennköltséget, egyszerűen szar, méghozzá, nagyon szar idő volt. Jeges hó esett, de bármerre fordultam is, mindíg a szemembe vágott. A kerékpárosok Murphy törvénye* ide is passzolt, hogy bármerre is karikázzon az ember, a szél mindíg szembe fúj. De pl. Sopron is arról híres, hogy bármelyik utcába forduljon be az ember, szembe kapja a szelet.

Volt egy kis előzetes aggályom, hogy a fácánok hogyan értékelik ezt az időt, lesz-e kedvük repülni. Jelentem, volt. Nagyon is volt, mert az erős szél könnyedén megemelte őket, jó sportos magasságba.

A 220-as körüli teríték azt is bizonytja, hogy jó puskaforgatók jöttek össze.

A vadászatot, egy jeles Szekszárdi borásznál, az Eszterbauer pincében fejeztük be. Remek dolgokat mesét a borairól, erről majd legközelebb.

Nagyobb térképre váltás

* Arthur Bloch: Murphy törvénykönyve

"Ha valami egyáltalán elromolhat, az el is romlik" - erre az alaptételre épül viselkedési törvényeinknek és a ránk hol barátságosan, hol fintorogva visszatekintő világnak az az enciklopédikus összefoglalása

Szép nevű hely, egy "botcsinálta" ornitológus szívét melengető. No, ide jöttünk fácánozni,ezen a nagyon mogorva, hófúvásos időben. Itt az a "módi", hogy a vadászat reggelén helyezik ki, az előre megvásárolt fácánokat. Akkor jó az "üzlet", mármint nekünk, vadászoknak, amikor a kihelyezettek nagyrészét "levadásszuk"!

Rémes ez a szó, de itt nem csak vadászatról van szó, hanem üzletről is. Az biztos, hogy a házigazdák mindent megteszenek a siker érdekében. Arról nem tehetnek, ha egy-két, kicsit rosszabb napot kifogó puskás mellett megszöknek a kakasok. Az utálatos szél, most segítőnk volt, mert elég magasra, a fiatal akácos koronaszintjéig emelte a madarakat.

Fénypontja volt a napnak, vadász, kereszt-unokám fácánlövései. Ami már csak hab a tortán, hogy dublét is lőtt. Talán ettől is olyan súlyos lesz a vadász-mérgezése, hogy már senki és semmi nem fogja eltéríteni attól, hogy igaz-vadász legyen.

Részletek majd folytatásban!