A hazafelé úton, már az esti szürkület is társamul szegődött és, hogy ne élvezzem maradéktalanul a havas táj látványát, szakadni kezdett a hó, amit a szél az arcomba vágott. Ez már küzdelem volt a javából. Hazaértem, de első utam a szomszédhoz vezetett, akinek egy ARO kisteherautója volt, ráadásul sorstárs, azaz vadász. Nagyon készségesen jött velem, a Nivámat kihúzni. Már csak egy vontatókötélnyire voltunk az autómtól, amikor az Aro is becsúszott ugyanabba a barázdába ahová az én autóm. Már nem is dühöngtem, amikor másodszorra is nekivágtam, de most már másodmagammal, az egyszer már leküzdött kilenc kilométernek. Másodszorra már sokkal többnek tünt. Az a variáció eszembe sem jutott, hogy csak a vadász ismerős ballagjon vissza segítségért, nagyon új gyerek volt még a faluban, nem ismerte a traktorosokat. Ekkor már éjfél felé járhatott. A Gergő nevű traktoros már az igazak álmát aludta, amikor az ablakát verni kezdtem. Egyébként sem egy villámgyors eszű gyerek hírében áll, de álomittasan, kellett neki még vagy fél óra,mire megértette, miről van szó. 

Még a traktor is megküzdött, mire kihuzgált bennünket. Hajnali kettőre értem haza, de már a Nivámmal.

Ide passzol az a vadászati "törvény", hogy miért is jó a terepjáró. Azért, hogy olyan  távoli helyen akadjon el az ember, ahonnan már nem lehet segítséget kérni.

Nem értem ezt a globális felmelegedést. Jó, rendben, annyit mégis, hogy nagy szélsőségek jellemzik. De amikor már megint piros riasztást mond a meterológia, sarkvidéki hideget, havat, hófúvást, jeget, szóval minden olyat igér, amiben nem lehet közlekedni és már többen haltak meg fagyhalállal, mint a H1N1 vírustól, szóval ilyenkor nagyon nehéz a globális felmelegedésre gondolni. Nekem is sokszor gyűlt meg a bajom a havazással.

A vadászterület legtávolabbi részére igyekeztem. A Niva szépen tolta maga előtt a havat, már csak pár méter válsztott el a lesig, amikor megtörtént a baj. Ugyanis egy nádas mellett vitt az út, amit persze a hó takart, de az út másik oldalát egy szántás félcombig érő beszegése kisérte. Természertesen a hóban minden asztalsímaságúnak tünt. A nádasból egy őzcsapat vágtatott ki, "akiknek" a nézésébe nagyon belefelejtkeztem, egy kicsit, balra húztam a kormányt, egyenesen bele a szántásba. Annyira megdőlt szegény autó, hogy az ajtaját sem tudtam kinyitni, az anyósülés felé kellett kimásznom. Körülbelül 9 km-re voltam a falumtól. Van ugyan csörlöm, csak egy fa nem volt, amihez köthettem volna. Gyorsan beláttam, hogy innem csak gyalog tudok hazamaenni. (mobil még nem volt !)Puska vállra, ahogy katonáéknál mondanák, nóta in-dulj, kilenc kilométer az jó két óra. Sötét lesz, mire hazaérek.

Folytatom !

Ahhoz az erdőhöz készültem kiülni, ahol múlt héten a rókát lőttem. Csak éppen azóta legalább egy fél méteres hó esett, amit a szél, helyenként méteres torlasszá pakolt. Jó gumival, nagy az önbizalom, ezért bátran nekivágtam a szűz hónak, csak sejtve, hogy alatta merre is vihet az út. Már az elején megkínlódtunk - mármint én és a Niva - mert egy barázda kapta el az autó jobb oldalát és nem engedett belőle kiugrani. Itt még volt lendület, sikerült kikecmeregnem a jó mély, majdnem kerékmagasságú barázdából. Ekkor érkeztem egy olyan részhez - amit egyébként nagyon jól ismerek - ahol egy jókora, mély pocsolya van az út közepén, amit lehet ugyan kerülni, de nem emlékeztem melyik oldalról. A szép, sima hó csábító volt, a bal oldali kerülés mellett döntöttem. Hibás döntés volt. Teljesen oldalára dőlt szegény Niva, a jobb oldala az úton maradt,a bal fele, a mély gödörben. Úgy állt ott, mint egy lábát felemelve pisilni akaró kutyus.

Ahogy mondani szokták, se té, se tova. Gyaloglás vissza a TSZ telepig, bízva abban, hogy lesz egy traktoros. Szerencsémre, volt is, jött is. Ja, hát ezt a szántást én csináltam - vigyorgott a srác. Maga a harmadik vadász, aki bennreked. Kihúzott, meg csinált előttem egy nyomvonalat, amin azután vidáman le tudtam autózni az erdő alján álló leshez. Ezzel azután ki is merült a mai nap vadászati izgalma, mert semmi mozgás nem volt. Síri csend mindenütt. Visszafelé, már vidámabban jött a Niva.

Még Széchenyi idejében a Sonntagjager egy olyan elvetemült, lesajnált valaki volt, aki ezt a dolgát, mármint a vadászatot, vasárnap követte el. Merthogy egy igazi úriembernek,  vasárnap misére kellett mennie, a déli harangszónál pedig a  gőzőlgő húslevesé volt a főszerep, a  délután pedig, a sziesztáról szólt stb. Szóval, úriember, vasárnap nem vadászik, csak a paraszt - mondták. 

A mi vadásztársaságunk sem a túlzott templombajárásáról híres. Van olyan is aki a feleségét küldte vasárnaponként a templomba, őmaga a Marxista egyetemet végezte el. Sosem lehet tudni,milyen idők, és kinek az országa fog eljönni - mondta. Gerinc ám ez, a javából! 

Igazi kompromisszum született, mint az emlegetett vadásznál, aki bebíztosította magát mindkét oldalról.  Egyik héten szombaton, másikon vasárnap van vadászat. A gyülekezés éppen nyolckor a templom mellett,  harangszóra. Nem volt jó érzés a templomba igyekvő emberek  szemeláttára gyülekeznünk. Érdekes, hogy legtöbbünket ez nem zavart. Engem ,nagyon ! El is maradtam ezekről a közös vadászatokról. De nem csak ez volt az oka. Nekem, ez az összekényszerített vadásztársasági forma már nagyon nem tetszik. Ha vadászni akarok és jól is akarom érezni magam, akkor majd olyanokkal megyek, akikkel mindez teljesül. És nem vasárnap. Nem akarok én sem Sonntagjager lenni. Jó nekem a csütörtök is.

Vízszintesen esett a havas, már majdnem jeges eső. A szemüvegemre vastag rétegben rakódott rá, ha töröltem rosszabb lett, ha levetettem, nem láttam. Ebből kiderül, hogy ez, egy vadászatra "rendkívül alkalmas" idő volt. Vittem maggammal  - jobb sorsra érdemes  - Berci kutyámat is, aki úgy döntött, hogy a lábam oltalmában vészeli át, ezeket a nehéz időket.Kutyás vadásznak hajtásban a helye, ezért jutott rám egy olyan rész, ahol az embermagasságú gazban , csak csörtetni lehetett, de zömében csak háttal tolva magam előtt a havas gallyakat, de lőni, egyáltalán nem. Még csak egy órája tartott a vadászat, de nekem elegem lett belőle. Szétáztam, nem láttam, a puskámon vastagon állt a jeges hó, a kutyám sztrájkba lépett, miközben a kényelmesebbek és a "kutyátlanok" egészen jól szórakoztak.Bevalom sosem tettem még ilyet, de bedobtam a törülközőt. A vadászat, lehet sok minden, sport,vagy akármi, de szenvedés nem. Lehet, hogy életkorom miatt, de én már, csak addig szeretek vadászni, amíg élvezem. Ez, most egy megszakított élvezet volt (de nem is élveztem) , hogy orvosi nyelvre fordítsam: coitus interruptus.

És micsoda eszem volt ! Még két órát tolták a havat a többiek, de minden eredmény nélkül.

A csütörtöki vadászatra menetelem erősen kétséges volt, csak a becsület vitt oda. (persze, könnyű Katát táncba vinni, ha maga is akarja).

Előző nap, még "haldokoltam", mert mi mást is tehetne egy ekkora, magamfajta jó húsban lévő ember, amikor egy rohadt kis baktérium, ami még szemmel sem látható, beköltözik az orrába és ott megereszti a csapokat. Elegánsan hurutnak, szakszerűen grippének hívják, de én csak simán takonynak. Bizony elég zsebkendőigényes ez az állapot, vadászat közben meg egyenesen kínos, hogy egy lövés, egy orrfújás. Nagy meglepetésemre, miszerint azt vártam, hogy estére teljesen lebetegszem, a csípős, zord hidegtől más történt. Megállt az orrfolyásom.  Bocsánat, nem gusztustalankodni akarok, majd kiderül, hogy tanácsadás lesz belőle. Nem tudok mást elképzelni, minthogy a hidegben megfagytak a bacijaim. Jobban lettem, jobban vagyok. Most már "csak" egy herpesz emlékeztet a történtekre. Most jönne a tanács ! Tessék kérem megfagyasztani a szemét kis bacikat. Aki nem vadász, az még mehet hajtónak is, a lényeg a hideg és tiszta levegő. Egyébként a H1N1 vírus sem kedveli a száraz hideget.

Mert mi is az albínó. Egy pigmenthiányos valaki, vagy valami, fehér tollal, vagy bőrrel, aszerint, hogy madár, vagy állat, esetleg ember.

Az első hajtásban egy furcsa színű fácán repült felém. Azt gondoltam - ha netán volt gondolkodásnyi időm, de nem nagyon - hogy a zuzmarás, havas táj űz velem tréfát, egy "hófácán" közeledik.  Meglőttem. A levegőben, mintha egy tollpárnát lőttem volna szét, repültek a fehér tollak.  Gratulálok doki - mondta Ernő, a házigazda, - de erre a fácánra nagyon fájt a foga egy preparátornak. Összesen három albínó kakasunk volt, kettőt befogtunk, ezt is be akartuk. De így is jó, végülis ezeket ki kell selejtezni, nehogy szaporítsanak. Ahogy elnéztem, ez a kakas, már nem is fog.

Bevallom őszintén, elég furán festett a fehér madár, a többi "normális" kakas mellett.

Két erdő között áll egy kis tákolmány, ami nem éppen les, csak egy magas létra, mi ülőkének hívjuk. Már jó pár napja terveztem, hogy ide kiülök, minden évben ad ez az erdő egy jóképű kant. Mára a hóesés is eláltt, de a derengő napfény ellenére cudar hideg volt.

Kicsit kedvemet szegte, helyesebben nagyon felbőszített, hogy reggel, amikor kinéztem erre a helyre, egy jókora vérpacába botlottam. Egyértelmű volt, hogy itt zsigereltek. Miután negyedik napja,csak én vagyok ide beírva, az is egyértelmű lett, hogy valakik itt autóból őzet lőttek. Nem kertelek, tudom, hogy kik.

Mindezek ellenére, feltornáztam magam az ülőkére, de a kényelmetlen és szűk helyen nem tudtam magamra húzni a les-zsákom, így tudtam, hogy két óránál nem birok ki többet. Szoktam volt mondani, hogy amikor felülök egy lesre szózatot intézek a nem látható vadakhoz, imígyen: - "aki "azt akarja, hogy fél órán belül meglőjem, az igyekezzen.      Félre tréfa, már nem vagyok az a híres "seggelő", aki fél éjszakát "gugyul" a lesen.

Kb. egy órája ücsörögtem, pipázgattam, amikor már őzek sorjáztak ki az erdőből de nagyon idegesek voltak. Oka volt, mert két középkorú bika jelent meg a két erdő között, tőlem kb. ötven méterre. Egy róka paukolása zavarta meg őket. Jól mutatott a vörös róka, a fehér havon, engem ez a látvány igencsak lázba tud hozni.

Egy percig nem haboztam, meglőttem. Hatalmas, kanróka volt. Jó érzés, hogy egy fácánpusztítóval kevesebb szaladgál ezután.

Az olajfüzesben, egy pár négyzetméteres tisztáson álltam, szemben a hajtással. No nem volt ez, valami nagy, sokemberes hajtás, csak a vadőr fiú, meg a kutyája keltegette a madarakat. A fák koronája között, elég kicsi volt az a hely, ahol - ha jön a fácán - meg tudom lőni, de nem is nagyon akartam, mert már négy fácán lógott az aggatékon. Ekkor  "berregve" közeledett egy kakas, vele a kiabálás: - figyelj doki, megy a madár ! Egy pillanat alatt foszlott semmivé, a négy fácán fölött érzett megelégedettségem. Mentségül, az nem is vadász, akit nem hajt a vére.

Nem sok esélyt adtam, hogy ezen a szűk helyen meglátom a kakast, meg miért éppen ott akarna elrepülni, ahol az égből, csak egy kalapnyit látok,  ha meg igen, egyáltalán rá tudok-e  majd lőni? Ennyi időm nem volt, mint amennyi alatt ezt végiggondolhattam volna, de Diana felém irányította  szegény madarat.  Szinte a fák koronáján keresztül lőttem meg...!

Jókora sarkantyúja volt a madárnak, szóval nem mai gyerek volt. A tepsiben, két órán keresztül sütöttem, de végül, omlós lett és finom.

A zsákmányszerzés elérte igazi célját, az elejtett vad, a vadász tápláléka lett, mint ahogy azt őseink is tették.  Így kerek a történet és így altatható a lelkiismeret.

Szép hóesésben, negyedmagammal, kisebb nádfoltokat, olajfűzeseket bogarásztunk végig. Látszik már, hogy kevesebb a madár, de mi, egyébként sem a nagy terítékért megyünk, hanem magáért a puszta vadászatért. Jó gyaloglások, szépen repülő madarak, remek lövések, kell ennél több? Mindezt, baráti társaságban.

Remek humorú vendéglátónk egyetlen mondatát idézném,  - na fiúk, vegyetek magatokhoz göbecseket, osztán gépeljétek nekem azokat a madarakat szorgalmasan. Sajátos vadászati nyelvezet. Nagyon sok vadászati kifejezés, a német nyelvből eredeztethető, sokszor annak szolgai fordítása. Érdekes lenne, az előző mondatot németre fordítani és ajándékba viszaadni. 

A fácánozás végén - csemegeként - egy kicsit gerléztünk is.

Nagyobb térképre váltás

Azt már leszögeztük, hogy van jó köd, meg rossz köd. De van olyan is - hogy bonyolítsam -  amikor a jóból, rossz lesz. Ilyen történt meg velem egyszer, még Besenyszögi vadász koromban. Tuni kell ehhez, hogy abban az időben, pártunk és kormányunk, a szovjet elvtársak javaslatára , kiadta, hogy rizsföldeket kell csinálni. Ez, még a gyapotot kell termeszetni korszaknál is nagyobb marhaság volt, de parancs, az parancs. 

A falu határában, ameddig a szem ellátott, rizsföldek húzódtak. Nappal, a templomtorony iránt lehetett tájékozódni, este pedig ugyanezen templom harangja iránt. Node ködben?

Már kimenetelkor is elég sűrű volt a köd, miközben ballagtam a rizsföldek  kis gátjain, próbáltam memorizálni, hogy hányszor kanyarodok jobbra, majd balra, de a sokadiknál feleadtam. Majd a harangszó segít - gondoltam. 

Kutya sűrű köd ereszkedett le estére. Még a harangszót is elnyelte a sűrű massza. A kijövetelkor betanult, hányszor jobbra, hányszor balra, az első kanyarnál összekeveredett, nem tudtam, hogy közeledek, vagy távolodok a falutól. Sokáig kanyarogtam, kezemben az egyre nehezebb kacsákkal, amire beláttam, hogy innen bizony ki nem találok. Nem szívesen, de feladtam. Leültem és úgy döntöttem, megvárom a reggelt. 

Nagyon hideg, nyirkos pára ereszkedett le a ködre, magyarán, fázni kezdtem. Nehéz éjszakának igérkezett. Eddig ugye volt jó köd, mert jöttek a kacsák és lőttem is őket, azután rossz köd, mert rabul ejtett. Kb. éjfélre járhatott, amikor sem jó, sem rossz köd nem volt, mert varázsütésre felszállt és egyszerre csak tiszta csillagos égbolt borult fölém, amiben már gyerekjáték volt visszatalálni. 

Jó pár éve történt ! Egy késő esti órában, már a városban is olyan sűrű volt a köd, hogy a kandelláberek fénye is, csak  gyertyafényként piskákolt. Kiérve a városból, mint sűrű, gomolygó fehér paplan feküdt a köd mindenen. Azt hiszem, szakszerűen ezt úgy mondják a meterológusok, hogy látótávolság ennyi és ennyi. Ebben az esetben, nulla méter volt. 

Van egy olyan része a városból kivezető, budapesti útnak, ami mellett egy farostlemezgyár ontja a mérgező füstöt és gyártja -  a nálunk is szegényebb országba, az igénytelen bútorgyártáshoz -  a farostlemezt. Ennek a gyárnak a kéményéből kitóduló füst, a köddel együtt, fehér falként meredezett az autóm lámpája előtt. Sem a középső felfestés, sem az út széle nem látszódott, kénytelen voltam kiszállni, meggyőződni, hogy egyáltalán, megyek, vagy jövök, jó irányba áll-e a kocsim orra.

Nagyobb térképre váltás

Ekkor egy német rendszámú autó állt be mögém, látszott,  nem akar megelőzni, rám vár, hogy vezessem. Szerencsére a gyárat elhagyva, legalább a szaggatott vonalat láttam, meg a mögöttem poroszkáló német autó lámpáját. Valahogy kezdtem megszokni és a körülményekhez képest, haladtam is. Elég kacskaringós, a dombtetőn álló házunkig vezető út, nagy megkönnyebbüléssel szálltam ki az autóból. Ekkor állt meg másodszorra mögöttem a német. Tessék mondani, ez az út vezet Budapestre - kérdezte.

Szegény ördög, azt hihette, hogy aki ezen az úton megy, az sem jobbra, sem balra nem kanyarodhat el, csak egyenesen Pestre mehet.  Tudtam, hogy innen, a házunktól nem fog visszatalálni az országútig, mert az még nappali fénynél sem egyszerű, úgyhogy visszavezettem. Remélem, felért Pestig.

Vadászaton sokszor "keveredtem" ködös élményekbe, de ezeket a helyzeteket én kerestem. Ugyanis a libázáshoz,  legjobb a köd ! Micsoda különbség van ugye köd és köd között?  Ezek szerint, van "jó" köd, meg "rossz" köd!

Ha egy vadász, jelesül egy ragyogó sebész orvos, a keresztfiam, mármint vadászilag, tehát valamikor engem ért a kitüntetés, hogy valamilyen vadra felavathattam, akkor logikus, hogy a vadász fiát, ha üregi nyúlra felavatom, akkor ő lesz, a vadász-kereszt-unokám. Ráadásul az én fegyveremmel, amit a kezébe nyomtam. Tudom, tudom szabálytalanul, vállalom ! De énbelőlem sem lett volna sosem vadász, ha Drága Apám  - annakidején -  nem adja kezembe a puskáját, talán 14 éves koromban.

Számomra ez az igazi felállás, a vadásszá válás folyamata, ha egy apa mellett a fia bandúkol egész nap, ráadásul a járatban felejtkezett görényre vár, fagyoskodik egy órán keresztül és nem mondja azt, hogy nekem ebből elegem van, haza akarok menni, akkor abból a gyerekből vadász lesz. Helyesebben már az is ! Nem "úrizálásból," ahogy manapság legtöbben, hanem igaziból. Tehát szívből.

Azt hiszem, bár ez nem is fontos, hogy a "kereszt-famíliámmal" hat üregit lőttünk.

Zuzmarás, ködös, olyan "nemszeressem" szombat reggel. Amióta nem a falum fölött húznak a libacsapatok, nem tudok örülni a ködnek. Évekig ez volt a "váltójuk". A Dunán éjszakázó csapatok, a reggeli fény első sugaraira, nagy gágogásal és hatalmas robajjal, nekiveselkedtek a Várhegy oldalának, azon átrepülve, a vetéseken reggeliztek, hogy azután nappal még kétszer megtegyék ezt az utat. Ettől persze, nagyon ideges lett a földtulajdonos, mert amit a sok száz liba nem csipegetett ki, azt "békauszonyos" lábaikkal letiporták.

Jó libázó helyeink voltak, akkor még a Dunaparton is lehetett vadászni, de még a lesgödrök is jól működtek. Az akkori kiskirályok hozták, hívták is a vendégeket a majdnem biztos libára, akik nem elégedtek meg ha "csak" egy libát lőttek. Azután már az olaszok puskája is egész nap zakatolt, sok liba esett, de mégtöbb, "csak" söréttel a testében továbbrepült, hogy azután valamikor, legyengülve, elpusztuljon.

A liba okos állat. Megelégelték az állandó zaklatást, új éjszakázó helyeket és új kihúzó utakat találtak. Azóta, csak hébe-hóba téved erre egy-egy tanulatlan libacsapat. Amit ezredévek alatt, génjeikben hordozva, betartottak a libák, azt a mohó, kapzsi, lődühhel "áldott" vadászok, átprogramozták.

Vadászati témájú kiállítás van, a Siklósi várban - hallottuk. Már mondtam, hogy a csütörtök az vadászati nap, de mi van akkor, ha nincs hol és nincs mire vadászni. Akkor a csütörtök olyan, mint amikor a puska mondja.

Irány Siklós, nézzük már meg azt a vadászati kiállítást - jobb híján, ez is valami. Gyanúsan csendes volt a vár környéke, egyetlen autó sem parkolt előtte. A kapu tárva nyitva, igazán könnyelműek a várvédők. Egyetlen rohammal elfoglaltuk a bejárati teret, a portásfülkével együtt. Innen ugrott ki egy ideges várvédő és  imígyen szólt: a vár zárva. Hülye kérdés, de feltettem: mikor nyit? 2012, márciusában - jött a gyors válasz. Rövid fejszámolás, de az eredmény mindíg ugyanaz, innen, ettől a ködös, zord januártól számítva, ez még két év. Túlerőben voltunk,de ettől szégyenszemre, megfutamodtunk.

Azt mondta a "várvédő", hogy a kiállítás a főutcára költözött. Rendben, irány a fő utca. Új információ, múzeum zárva, majd márciusban nyit. Ez a vereség már megroppantotta harcias kis csapatunkat, amit csak cukrászsüteménnyel tudtunk orvosolni.

Azért mégis csak fura, hogy ebben az aranyos kis városban nincs egy olyan hely, ahol a vadászati, vagy egyáltalán valamilyen kiállítás méltó helyet kapna. Szegény Tenkes Kapitánya forog a sírjában.

Kommentben kaptam "kritikát", hogy már két napja nem írtam semmit a blogomba. Ezek szerint az ezeregy-éjszaka nyomán, naponta kéne egy "mesével" szolgálnom?

Amíg tart az emlék "munícióból" addig azt fogom írogatni, ha elfogy, akkor jön a fikció. Ahogy mondani szokták, az irodalom ott kezdődik, ahol az igazmondás a valóságtól elszakad.  Vagy ahogy Arany írta :   "De költőnek, bár lénye isteni, nemcsak szabad, - szükség fillenteni."

Miután közel ötven éve vadászom, történet- munícióm van bőven, ha nem írok sűrűbben annak két oka van. Az egyik a lustaságom, a másik egy gonosz statisztika. Ugyanis meg tudom nézni, hányan olvassák a blogomat. Volt olyan nap, hogy majdnem százan. Eldöntöttem, addig nincs új, amig a régit sem olvasta mindenki. Tehát hajrá, tessék olvasni.

A történetet másodszorra írom, az első variációnál elment a gépem agya. Ha netán mégis "előkerül" akkor fog ki fog derülni, igazat írtam-e elsőre. 

A nyolcvanas évekig is sokat jártam libázni. Szolnokon laktunk, ha jött a hívás, hogy azonnal gyere, nagy a köd, sok a liba, mire a tetthelyre értem, általában hétágra sütött a Nap és sehol egy liba. Ilyenkor sajnálkozva tárták szét karjaikat a vendéglátók, hogy a liba már csak ilyen állat.

Azután ide költöztünk a Duna nevét viselő falumba. Rögtön az első évben történt. Fácánvadászaton. Két erdő között, egy pár hektáros kukorica vadföldet zörgetett a januári szél.No meg én, a kutyámmal, mert hajtóként éppen ide keveredtünk. Ekkor húzott a fejem fölé egy öt tagú libacsapat. Lehet, hogy a vadaknak száron hagyott kukoricára akartak jönni, de észrevették a mozgást és már emelkedtek is . A szárnytollak hangosan zizegtek a nagy erőlködésben.

Sosem az elsőt, jutott eszembe, mert az a vezérliba, aki már lehet, hogy több vadásszezont megért, mint én.

 A másodikat vettem puskacsőre és már kalimpált is lefelé.  Annyira megörültem, hogy elfelejtettem duplázni. Azt nem mondom, hogy biztos sikerült volna, de elsőre rögtön dublét lőni, ahogy mondani szokták, nem semmi. Így, ez a liba az első és aznap, az egyetlen maradt.

Az elsőt azután nagyon sok követte, majd írok ezekről a vadászatokról is.

Ez a legkedvesebb napom. Mármint vadászszezonban. Jól öszeszokott kis baráti csapattal vadászgatok ilyenkor. Egyben mindannyian megegyezünk. Nincs az a vaddisznó, vagy más négylábú, ami többet jelentene nekünk, mint egy jó gerlevadászat, vagy erős széllel emelkedő toronykakas.

Ma is voltunk, volt is kakas, csak én voltam rossz formában. Dagasztották az autók a havas latyakot, két facsoport között leparkoltunk, innem terveztük az indulást. Jókora libacsapat közeledett, még az ideálisnál is ideálisabb magasságban.Ilyen gyorsan, még katonaságnál sem pattannak le az autókról, mint mi és próbáltuk rekord idő alatt összerakni és megtölteni a puskákat. Mindezt nem várták meg a libák, jobbra, balra szétnyíltak és megkerültek bennünket. De szép is lett volna libalövéssel kezdeni ezt a napot.

Első kőrben egy szántáson kellett bicebócázni, de a szántás melletti nádasból egyetlen madár sem kelt. Gondoltam, ezt az első menetelést, a másodikban kipihenem, leálló lettem. Bár ne tettem volna. A rám izzadt ruha jéggé fagyott rajtam, még a fogaim is kattogtak. Ekkor már az eső, vagy inkább dara is elkezdett esni, megváltás volt a befejezés. 

Ettől még nagyon is jó nap volt! 

Csodálatos, nagypelyhes hóesés. Egyszerűen nem lehet ebben az időben a szobában maradni, menni kell. Puska vállra, Berci  - már ebből látta, hogy több lesz ebből,mint sétálás -  örömében nagyokat vakkantott, ami azt jelentette azoknak, akik nem tudták volna, hogy ő most boldog, nagyon boldog, mert megy a gazdával vadászni.

Mondhatni szokásos utam, a Vendel szoborig tartott. Igazi, csizma alatt nyikorgó hó esett. Már visszafelé ballagtunk, amikor a Duna felől libagágogás hallattszott.  Jókora libacsapat húzott ki, a közeli repcetáblára. "Ha nem látod a lábát, ne lődd a libát" - szól a regula. Ugyanis akkor már a sörétnek messze van. Jelentem, "regulát" szegtem, a kis huszassal megpróbáltam. Ez az év, ezzel, hogy egyáltalán libára lőhettem, már sikeresebbnek tűnik, mint a tavalyi, amikor még lövést sem tudtam leadni rájuk.

Kutyás ez a történet is, de csak annyiban, hogy közös sétálásunk alkalmával történik velünk hol jó, hol rossz. Legutóbb, ez uttóbbi.

Hogy rögtön a közepébe vágjak. Koszosodik, szemetelődik a faluból kivezető összes kis utacska. Gyakorlatilag, kisebb-nagyobb szeméttelepek éktelenkednek a fasorokban, árkokban, mindenhol. Hűtőszekrénytől, műanyag palackokon keresztül, döglöt csirkékkel teli zsákig, szinte minden halmozódik, tornyosodik egyre nagyobb kupacban.

Azóta van ez így, amióta bezárták a falunk szeméttelepét. EUS ötlet volt, a központi szemét-depók létesítése, régiónként. Igenám, de hová vigye ki az a szemetét, akiét a kukába nem lehet betenni. Elszállítanák - jó pénzért, megrendelésre. Egy ilyen szegény falutól ezt nem lehet várni, tehát marad az erdő. Van szelektív hulladékgyűjtőnk is, de nem nagyon gyűlik benne semmi, annál több, mellette.

Az objektív okok miatt,azért nagyon nagy gond van a gondolkodással is. Csak a saját "porta" rendbetételéig terjed az "öntudat". Ami nem kell, az mehet ki az erdőbe. Pedig,a  saját életterünket, egészségünket tesszük tönkre.

Legutóbbi sétánk alkalmával, a főleg romák lakta Újvárosi részről induló szurdokban a rengeteg műanyag zsákos szemét mellé, két birka gyomra, bele, mindene volt kidobva.

Gyomorforgató látvány volt.

Ma reggel is, mint mindig, elvitt Berci sétálni. Semmi félreértés, ő kunyerálja ki a reggeli testmozgást. Pár évvel ezelőtt még úgy volt, hogy én futottam, ő követett, nagy melegben elég kényszeredetten. Fordult a kocka, most ő fut előre és én követem, ahogy tudom.

Nem eseménytelenek ezek a kirándulások, csak nyitott szemmel, mondhatni vadász-szemmel kell nézni a világot. Fácánok szaladnak be a bokrok közé, gerlék húznak a közeli kukoricatarlóra, varjúcsapatok "kevernek szelet "- ahogy az öregek mondták, szajkók riasztanak a kökényesből, néha héjja vág be a falu szélső házai közé. Télen vadlibák gágognak, ha köd van, egészen a kémények magasságáig ereszkedve, vagy egy pákosztos őz rohan el a kis lucernacsíkról. Minden időszaknak meg van a látványa, pedig csak egy-kétszáz métert mentem a házunktól.

A mai reggel, különlegesen indult. A felkelő Nap vörös korongja, még az égen találta a kicsit megfogyott Hold fáradt, szégyenkezős  ábrázatát. Találkozott az éj, a nappallal. A bagoly, a pacsirtával.

A focipálya felé vezető úton, annak pontosan a közepén egy róka ült. Berci kutya szoborrá merevedett, meglepte a találkozás. A róka sem tudta eldönteni, a hasonló színű bundát viselő kutyámról, hogy hová is tartozik rendszertanilag. Barát, vagy ellenség.

De a kutya mögött előbukkanó "simabőrű" megjelenése meggyőzte arról, hogy menteni kell az irháját. Buta róka, nem tudhatta, hogy nincs nálam puska. Bezzeg, ha mindez tegnap történik, a mikor a "villámokat szóró" is velem volt, akkor őkelme ma már nem riogatta volna a tyúkokat Mári néni szélső házánál.

Mégis "összejött", megsajnált az időjárásfelelős. Két órát szellőztettem a puskámat, dagasztottam a sarat. "Jóízűt" gondolkodtam közben, azon, hogy mivégre is vagyunk a világon. Mi is kell a boldogsághoz. Mert - a babona szerint - most már azt csinálhatom egész évben, amit ma délután tettem, tehát vadászok majd. Ez, igen jól hangzik de édeskevés. A lelki, testi harmónia, a "belső" béke a  legfontosabb. Ha béke van a szívünkben, akkor minden nehézség leküzdhető. De nagyon jó lenne már, ha nem folyton küzdeni kéne a boldogságért, a lelki békéért, hanem élvezni lehetne, minden óráját, percét. A hátralévőben!

Tegnap, agyba-főbe dicsértem - a vadászatunkat bearanyozó - időjárást. Igazán kitett magáért az óév utolsó napja. Méltón búcsúzott.

Az új év, szomorú esőt, ködöt, magyarán szar időt hozott, elmosva az évtizedes hagyományom, azaz, reggel puska vállra és irány a vadászterület. Azt hiszem így nem leszek jóban az időjárással, ha ilyen gorombán indít. Amióta interneten nézhetőek a felhők, hogy honnan-hová mennek, még az a remény sincs, hogy majd csak kitisztul, mert egy fél -magyarországnyi felhő kavarog itt felettünk. De legalább hó esne belőle! Ebből, a "búval ba...ott, időből, csak valamikor délután lehet , esőmentes pár óra. Persze, másfelől meg nem rossz ez az idő azoknak, akik most alusszák ki az évforduló másnaposságát.

Mindenkinek Boldog Új Évet !

Ennél szebben nem is lehet egy évet elbúcsúztatni. Mármint egy vadásznak !  Garán fácánoztunk, napfényes, tavaszt idéző időben. Megbolondult a természet szegény, mert egy gyíkot láttunk, meg egy szúnyogot is lecsaptam a fejem fölül, ugyanakkor ideges libacsapatok vonulgattak a magasban, nem tudván eldönteni, hogy menjenek-e a hidegebb Északra, vagy maradjanak, mert itt is hideg lesz majd. 

Szolíd, de szép teríték volt, mindenkinek jutott két kakas. Elköszöntünk egymástól és egy sortűzzel az óév vadászataitól. 

Mindenkinek Boldog Békés, Új Esztendőt kívánok. Teljesüljenek az álmok, mert az álmok azért vannak, hogy valósággá váljanak.

Nyakamon a szilveszter. Bevallom, nagyon nem szeretem. Meg nem is értem, hogy miért kell nekem ezen az éjfélen, másképp viselkednem, mint az összes többin. Muszály lenne vidámkodnom?  Mert ugye ez egy "vidám" este -  a dög unalmas TV műsorokon, vagy Lajcsi lakodalmasán kéne kacarásznom? A pezsgőt sem szeretem, "parancsszóra" meg egyáltalán nem. Fogadkozni sem biztos, hogy ennél a dátumnál kell. Hogy majd lefogyok, leszokok, elkezdek, megváltozok stb.stb.

Az sem zavar, hogy az új évszám írását meg kell szokni. Az meg egyáltalán nem, ahogy sóhajtani szoktak : Istenem, megint egy évvel öregebbek élettünk. Szerintem ez a "dolog" napról napra történik. Folyamatosan és nem ugrás szerűen éppen szilveszterkor.

Általában átalszom a dátum-ugrást, viszont reggel korán kelek ( semmi másnaposság !)és kimegyek vadászni. Ugyanis babonás vagyok, ami újévre így szól, amit előszörre csinálunk, azt fogjuk egész évben. Volna még elképzelésem, de egyenlőre maradok a vadászatnál.

Szilveszter napjának délelőttjén egy fácánvadászat van betervezve, ha nem mossa el az eső, ezért garantált, hogy a fáradtságtól este - már csak ezért is -  korán elalszom.

Boldog Új Évet mindenkinek!
 

Van egy kedvenc lesem. Volt olyan év, hogy szinte csak oda jártam és sikeresebb voltam, mint amikor rohangáltam egyik lestől a másikig. Anti haverom bölcselkedett ekképpen : két esetben kell egy lesre ülni, ha sok a nyom, vagy ha egy sincs. Ha sok a nyom akkor jön a vad, ha kevés akkor meg éppen akkor fog beállítani, amikor ott ülünk.Tehát mindenféleképpen fel kell ülni egy lesre, ez a minimális feltétele, hogy vaddal találkozzunk.

Ma is ehhez a kedvencemhez írtam be magam. Egy dombnak lefelé "futó" erdő alsó szélén áll a les, mondhatni a lesem.  Az erdő melletti keréknyomnyi utacskán lehetett leballagni a lesig és ha netán valamit lőttem itt lehetett felhozni. Teljes döbbenetemre beszántották az utat.  Elgondolkodtam . Mi is történik majd tavasszal ? Bevetik, de valahogy a traktoroknak is le kell majd menni az erdő mellett, hogy az erdő alatti részhez is eljussanak, egyszóval a saját bevetett vetésén megy végig utat járva oda, ahol eredetileg is az volt. Mindeközben letiporva a vetést. Milyen egyszerű és olcsóbb lenne be sem vetni ezt a részt. A  vadkár is ott jelentkezik, ahová mi, vadászok nem jutunk el. Tiszta herdálás volt beszántani az utacskámat.

Már nem tudom - sok éve már - hogy ki révén jutottam egy somogyi bikavadászathoz. Jókora hó fedte az erdőt, a karácsony előtti hideg, súlyos zuzmarát rakott a fákra. Pokrócba bugyolálva ültem fel a szánkó hátsó ülésére. Nagyot dobbant a szivem, fiatal vadász létemre, engem vadásztatnak.Eddig, csak én vadásztattam másokat, most úr lett a "szolgából "! A két, nagyfenekű  szürke lónak meg sem kottyant a szánkó, farönkök húzásához voltak szokva.

Erdei utakon, hegynek föl, völgynek le siklottunk, de sehol egy szarvas. - Időjárás változás lesz, ezt érzik a szarvasok, mondta a kisérőm. Meredek hegyoldalban vezetett az utunk, amikor észrevettük a bikákat. Négy bika sorjázott egészen lent a völgyben. A negyedik egy igazi selejt, súgta a kisérőm, nagyon messze vannak, de, ha akarja megpróbálhatja.

Leugrottam a szánkóról és egy terebélyes égerfa mellé kuporodtam. A puskát a térdemen tartva, a fának támaszkodva, biztosan állt a kezem.Egymás után léptek ki a szarvasok egy fa takarásából. Számoltam őket, egy, kettő, három... és ekkor visszatartottam a lélegzetem, az ujjam lassan a ravaszra nehezedett és amikor kilépett a negyedik, elengedtem a lövést.

Szinte fel sem fogtam, amikor a hátam mögött hallottam a lelkes hangot, gratulálok, fekszik a bika !

Sosem büszkélkedtem távoli lövésekkel, sőt nem is kedvelem a kockáztatást, de ennek a bikának, nagyon örültem, ugyanis ez volt életem első bikája ! A legelső ! A legszebb karácsonyi ajándékom volt.

Egy kis Karácsony utáni, könnyed történet. 

A Tabáni Istvánról "beugrott" szolnoki tabán-városrész elsiratása kapcsán említettem Gácsi Miska festő barátomat, aki már nincs közöttünk, de vidám történetei még mindig élnek.Van közöttük szalonképes is, de ez a ritkább. Az ünnep közelsége miatt ebből egyet.Annyit még előre, hogy Miska barátom  híresen nagyivó volt, de sohasem részeg !

Elég vegyes társagág verődött aznap össze, a Zagyva torkolatánál meghúzódó evezősház büféjében, sokunk, törzshelyén. A beszélgetés, természetesen heveny borozgatással egybekötve, az egyéni karrierekről szólt, magyarán hőbörgős volt a hangulat.Egymás után adták elő a kissé becsiccsantott résztvevők, hogy mi mindenre vitték az életben, hogy alorvosból főorvos lett, hogy egyszerű klarinétosból zenekarvezető, stb, stb.

Miska is szót kért.  -Mint  tudjátok, a gimiben művészettörténetet tanítok - kezdte. Most fog érettségizni az az osztályom, akiket első óta pallérozok. Megkérdeztem őket, ki mi szeretne lenni, ha innen kikerül. Nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy a harminc gyerekből húsz, pincér akar lenni.

Természetesen Miska nyerte, a ki-, mennyire tudja "fényezni" magát versengést. Kárpótlásul, egy újabb kőrt rendelt a vidám társaságnak.

Öt éves voltam. Szép, puha, havas karácsonnyal. Gyerekként nem nagyon éreztem a háború  utáni nyomort, mert Anyán igyekezett a fogságban lévő Apám nélkül is meghitté varázsolni az ünnepeket. Szenteste megjött a Jézuska, hogy mit hozott arra nem emlékszem, de Márti nővérem levelére igen. A Jézuskának írtuk, illetve ő írta, én csak térdeltem a széken és ámultam, hogy tud írni. Kedves Jézuska - kezdődött a levél. Nagyon szépen kérünk, én és a csabi, hogy az aput nagyon hamar hozzad vissza, mert anyu sokat sír és szomorú és mi is !

Aggódva kérdezgettem, hogy biztos megkapja-e a Jézuska, de Márti bizonygatta, hogy reggelre eddig mindíg eltünt az ablakba kitett levél, szóval a Jézuska elvitte.

Akkor jó, állapítottam meg, ha elvitte, akkor vissza is hozza Aput, akiről semmi emlékem nem volt, mert egy éves lehettem, amikor fogságba esett. Az éjféli mise után - ami a rossz állapotok miatt délután volt -  Édesanyám odavont maga mellé, hogy beszélni akar velem. Velem? Velem Édesanyám, még sosem "akart" beszélni, csak egyszerűen beszélt, minden bejelentés nélkül. Rosszat sejtettem. Ennek az estének minden perce élesen vésődött az emlékezetembe, mintha ma lenne. Anyám maga mellé vont a kanapéra, átölelt és csendesen annyit mondott. Kisfiam, azt hiszem tudnod kell, hogy nem a Jézuska hozza a karácsonyfát és az ajándékokat.

Valamit még mondott, hogy végül is a Jézuska adja meg a lehetőséget, vagy hasonlót, de a feltörő zokogástól ezt már nem hallottam és kétségbeesetten rohantam Mártihoz,hogy csúnyán átvert,mert ha nem a Jézuska hozza az ajándékot, akkor Apámat sem fogja visszahozni.

Összetört szívvel ténferegtem a következő napokban. Nem akartam elfogadni Anyám szavait, nem akartam felnőtt lenni. Gyerek akartam maradni, hinni akartam továbbra is a Jézuskában.

Pár nappal karácsony után egyik este, nyílt az ajtó és betoppant Apám. Csak arra emlékszem, hogy hisztérikusan kiabáltam hogy ugye, én megmondtam, hogy a Jézuska hozza az ajándékot !

Boldog, Békés Karácsonyt mindenkinek!

Mindenkinek - aki olvas és aki nem - boldog, békés Karácsonyt kívánok !

Sajnálom, megint nem vadászatról lesz szó, hanem egy jelenségről. Arról, hogy bizonyos pozícióban lévő emberek mit meg nem engedhetnek maguknak. De miről is van szó!

Röviden az előzmények. Minden évben, karácsonykor egy intézetbe  (neveket nem mondok, nem azért mert be vagyok tojva, hanem az ő érdekükben ) vagyok meghíva, ahol mentálisan súlyosan sérült emberek szakszerű gondozása és foglalkoztatása folyik.

Jól ismerek mindenkit, az igazgatónőtöl a portásig bezárólag, de a gondozottakkal is jó a kapcsolatom, mert a rendelőmbe hozzák őket, ha valami gondjuk van a fogukkal. Mondhatni, élvezem a bizalmukat - és ez nagy szó, mert van köztük ún. "kezelhetettlen" is. 

Ebben az évben, Dickens egyik novellájának zenésített változatával - a Madách szinházban,  az "Isten pénze" címmel játszották -   készült az intézet, amit a gondozottak (szándékosan nem betegeket írok) és gondozók, közösen adtak elő.

A műsor, rögtön a mise után szokott kezdődni, mert nem mindíg türelmesek a kis gondozottak. Telt múlt az idő, senki sem tudta,miért nem kezdődik az előadás. Kb. húsz perc után, az igazgatónő közölte, hogy a polgármester úr szeretne résztvenni az előadáson, de fontos dolga van, kéri türelmünket.  Újabb hosszú percek után egyik kis gondozónő állt ki és közölte az "örömhírt", hogy a p.m. úr már elindult. De honnan? - morgolódtak az emberek. Ettől csak azért nem nyílt ki a bicska a zsebemben, nehogy megrövidítsem magam.

Újabb kb. húsz perc után, már újból szegény igazgatónő közölte, hogy azt üzeni a p.m. hogy kezdjék el, majd jön, ha tud !

Mint egyszerű állampolgár és mint a gondozottak fogorvosa, kikérem magamnak ezt az "úri gőgöt". Zárójelben jegyzem meg, nem jött ! Az állófogadáson nem vettem részt,megülte a gyomrom a p.m. "úr"!

A csillag születik jogos nyertese Tabáni István lett. Fáy Miklós is neki tartogatta a 10-es táblát, senki másnak. Nekem is tetszett az első perctől de nem csak a hangja. Főleg a szerénysége ! Rendkívül szimpatikus jellemvonás, de félthető a média bunkó bedarálásától.

Nekem a neve miatt is szimpatikus lett. Szolnokon a Tisza-Zagyva találkozásának zugában lapult, egy olyan kis városrész, girbe-gurba utcácskáival, keskeny sikátoraival., amely szinte kiismerhetetlen volt. A kis földszintes házak között kanyargó utcácskák, néha önmagukba értek vissza, vagy vakútként a Zagyva gátjának símultak. Csínytevésen kapott gyerekeket ide, még a rendőrök sem merték követni. Egyszerre volt meseszerű és félelmetes is. Aki nem ismerte ki itt magát, az nagyon könnyen bajba kerülhetett. Bizalmatlan emberek lakták ezt a városban városkát. Ez volt a TABÁN.

Nagyon jó barátom - a korán meghalt Gácsi Miska - festőművész állandó témája volt a Tabán. Leginkább, a benne lakó emberekről mintázott humoros rézkarcai tették ismertté. Gácsi Miskáról még majd írok, remek humorú, a jó bort és a szép nőket kedvelő hatalmas ember volt.

Sajnos, a Tabánnak már nyoma sincs, felfalta a város, mert ezt a gyönyörű fekvésű helyet nézték ki újgazdagék maguknak, hogy csícsás házaikat ide építsék. A romantikát, az ősi szépséget, felzabálta az újkori divat. 

Ez a szerény, szimpatikus, tehetséges énekes a nevével, erre a szolnoki Tabánra emlékztetett. 

Tegnap kellett volna a folytatást írnom, mert éppen olyan cudar, hófúvásos idő volt, mint amilyenbe az előző történetben keveredtem. Ma már, szikrázik a havas táj, a napsütésben.

Az utosó vércseppet egy kicsiny, sűrű fenyves "bejáratánál" láttam még, a leszálló estében. Innen már nem tudtam tovább követni a nyomot, ugyanis, elkövettem egy hibát, de nagyot. A hátizsákom, benne minden holmimmal, közte a zseblámpámmal is, a lesnél maradt. Nem gondoltam, hogy a lövésemet ennyire "elviszi" a disznó. Vadász nagyapám hangját véltem, onnan fentről hallani: előre kell gondolkodni és csak utána cselekedni.

Reménytelennek tűnt, hogy visszataláljak. Még nappal is nehéz lett volna, de ebben a leszálló havas éjszakában, egyszerűen reménytelennek tünt. Gondoltam, lövök egyet, kettőt a levegőbe, hátha....!

Mindkét lövés puhán halt el a sűrű hóban. Azt tudtam, hogy leülnöm nem szabad, mennem kell, hogy ne fagyjak meg. Nagyjából hátat fordítva a fenyvesnek, meg a benne eltűnő disznónak, elindultam visszafelé. Persze, csak én gondoltam, úgy, hogy az "visszafelé" van. Nem tudom mennyit, az időérzékem teljesen cserbenhagyott, de úgy félórányit, órányit, tapostam a havat, lehetőleg "völgymenetben". A vadászház is völgyben van, patak is van mellette, szóval irány lefelé, hátha.....! 

Nem tudom, mi késztetett arra, hogy ebben a reménytelen helyzetben kiabáljak. Mindenesetre így tettem, kicsit szégyenlem is. Vadász ember ne csujjogasson segítségért. Csak végszükségben! Ugy döntöttem, szégyen ide, szégyen oda, hogy most ez, nagyon is "az "volt. Elrikkantottam magam: - hahó Lajos! Ugyanis Lajos nevezetű volt a vendéglátom akit víg borozgazás közben hagytam ott, a vadászházban Ő nem akart kijönni velem.Milyen igaza is volt!

A második "hahózásomra" Lajos haverom hangját hallottam, mint egy mennyei gyönyörűséget. Mint kiderűlt, alig pár száz méterre voltam a vadászháztól. A disznó, ahogy a vérebes utánkeresésnél és sikeres megtalálásnál kiderült, hatalmas utat tett meg, de majdnem visszatért a rálövés helyére.

A másnapi utánkeresés is jól belenyúlt a napba, Mádról az út hazáig is jó négy órás volt, de a lényeg az, hogy a gyertyagyújtásra éppen hazaértem. Mosolyra váltottak a síró szemek !

Hull a hó és hózik....! Végre egy igazi tél. Csikorgó hideg van, nappal is mínuszok, légvételkor összeragad az ember orra- belseje a késéles levegőtől.

Szeretem a havat, de nem sielőként. Ugyanis nem tudok. Vadászként viszont nagyon vártam, mikor esik le annnyi hó, amiben a vaddisznók nyoma jól látható, ilyenkor lesre is szívesen ülök. Ahogy vadászberkekben szokás mondani, nincs is szebb, mint a fehér hóban a fekete vaddisznó.Gyorsan hozzátéve, nehogy csak "bámészkodó" vadásznak tartsanak: piros vére.

Azt hiszem, 1976-ban történt, karácsonykor. Mádra szólt a meghívásom, vaddisznóra. Éppen ilyen szép hóban - mint a mai -  ültem ki, egy földre épített mellvéd mögé, a szórótól alig ötven méterre. Még szürkületben megjelent a hatalmas disznó. A lövésem után megugrott, de a vércsapa jól követhető volt. Ekkor kezdődött a kálváriám. Mentem a nyomon, árkon bokron keresztül, egyik erdőtagból a másikba, miközben teljesen rám esteledett. Tovább már nem tudtam menni, úgy döntöttem, visszafordulok, majd holnap reggel kutyával "secc -perc "alatt megtaláljuk.

Igen ám, de közben a nagy pelyhekben hulló hó teljesen befedte a nyomomat. Rádöbbentem, nem tudom, hol vagyok. Valahol a Zempléni hegységben - ez volt csak biztos.

Na meg azt is tudtam, hogy holnap Szent este van és én nem tudok a gyertyagyújtásra hazérni, de egyáltalán nem is biztos, hogy életben maradok holnapig.

Folytatom !

Amerre néztem mindenütt sár és sár. A kopasz dombokat eke szántotta barázdákra, csíkokra forgatva a sárga, ragacsos agyagot. Sehol semmi támpont, sehol egy bokor, csak egy nagyfeszültségű oszlop meredezett a szürke ég felé. A drótok halkan sercegtek a párás időben. A csizmámon már hatalmasra hízott a rátapadt ragacsos agyag, rég feladtam, hogy lerugdaljam. Nem értettem, hogy miért kell erre vadászni, ahol biztos, nem lesz egyetlen fácán sem. Jobbról is, balról is bandúkolt vadász mellettem, de néma csendben. Minden más hangot is elnyelt a szürkeség, mint egy némafilm figurái vonszoltuk magunkat, a dombok között. Váratlanul, az egyik domb mögött, mint egy oázis a sivatagban, egy köralakú bokros rész került elém. Ebből, élénk kakatolással fácánkakasok kezdtek rebbeni. Lőttem is őket, sorban estek le, de mindegyik véres húscafatként. Uram Isten, mi van velem, ilyen még sosem történt. Miért szakadnak rongydarabbá a fácánok? Rémes érzés kerített hatalmába. Valami dübörögni kezdett bennem, a fejem is megfájdult és a hideg ellenére izzadtam. Tétován néztem a köröttem fekvő madarakra, láttam, hogy ezeket nem tudom hazavinni.

Távoli hangokat, talán valami csörgést, vagy hasonlót véltem hallani. A csörgés egyre erősödött, amit nagynehezen, kábán végre felismertem, hogy a mobiltelefonom ébresztője. A jó k..va életbe, de rossz álom volt, állapítottam meg, kissé megnyugodva. de az izzadtság, még az "eredeti" volt  homlokomon.