Négy éve, minden nyáron, gyerekeket tanítottam ornitológiára. Ez sem volt kötelező, mint vadászvizsgát tenni, ennek ellenére, ledöbbentem, egy-két gyermeket mennyire nem érdekelt a tananyag. Kérdem én, akkor miért jött, illetve miért kükdték ide a szülei. Egy őszinte választ azért kaptam, miszerint azért, mert otthon nem tudnak mit kezdeni vele.  A vadászvizsgán is megjelent egy hölgy, aki a tankönyvet sem vette meg, a fegyverismeretből semmit nem tudott, csak a tesztkérdéseket nézte át, hogy melyik választ kell bekarikázni. Nem akar vadász lenni - mondta, nem is érdekli, fegyvert sem fogna a kezébe. Akkor miért is ment oda? Küldték, mint az én nyári táborlakómat?

Óriási felkészültségi és érdeklődésbeli különbségek vannak a vadászjelöltek között, amit a vizsga valahogy nem "honorál", az előbb említett hölgy is átment a vizsgán. Szerencsével. Azt hiszem, nem csak a vadászatra, hanem minden más ismeretszerzésre igaz, hogy csak akkor van örömünk egy szakma gyakorlásában, ha birtokában vagyunk annak minden csinjával, binjával. Ugyanis az ismeretek hiányában gyakorolt "akármi", visszaüt. Szeretném, ha a rosszul felkészült vadászra a puka tusa ütne vissza, mielőtt még bármire fegyvert fogna. 

Kicsit elfáradt a kommentező csapat, én sem írtam újat, mert "véletlenül" gerlézni voltam. A gerlézés részleteivel nem borzolom a vadászatot nem kedvelők idegeit, úgyhogy maradjunk annyiban, volt is sok gerle, meg maradt is.

Témát váltanék, de maradva vadászatnál, illetve annak első, tétova lépéseinél, a vadászati vizsgánál. Részese lehettem egy ilyenre való felkészülésnek. Belenéztem a tananyagba. Ha igaz az, hogy "non scholae, sed vitae discimus", akkor ez a könyv bizony egy kicsit már elavult, nem az életre, a vadászati életre nevel, tanít. Az addig rendben is van, hogy vannak dolgok, amik szinte örökérvényűek, így az újabb kiadása a könyvnek ezeket változatlan formában közli. De a megváltozott ( nem előnyére ) körülményekhez, megváltozott válaszokat ad a természet és ezeket már nem szabadna "kőbevésni".  Nagy hiányosság, hogy szinte semmiféle erdészeti ismeretet nem tartalmaz, ugyan ne mondja már senki, hogy közömbös, egy vadász tudja-e, tölgyesben jár-e, vagy búzavetésben. A fegyverismeret meg túl hangsúlyos, nem vagyok biztos benne, hogy minden vadásznak kis "fegyvermesternek" is kell lennie. Kedvenc támám, a környezetvédelem és a vadászetika. A mai életünk, vadászlétünk sarkalatos pontja. Egyikből sincs elegendő a tankönyvben. Pl.Békés Sándor barátom vadászetika könyvét - az első betűjétől az utolsóig - kötelező tananyagnak tenném.

Összességében, az új körülmények ,a mai kor kihívásai új ismereteket igényelnének a vadászok részéről, természetesen megtartva a szakmai részt. Ehhez, új tartalommal töltött tankönyv lenne célszerű.

Aranyszabályként kezelem  blog írásban, hogy neveket nem említek, mégha az egy városé sem, nehogy sértsen valakit. Annyit azért, hogy a Tisza-Zagyva torkolatánál fekszik és ez a hely a szülővárosom, amit éppen 31 esztendeje hagytam el. Nagyot változott azóta a város, de nemcsak előnyére. Először is, sokk -hatásként éltem meg, amikor a mindenki által kedvelt, olimpiai bajnok úszók, vízilabdázók sorát szülő  Damjanich uszodának a helyét megláttam. Felszántva ! Valaki, vagy valakik, "nagyot " ( nagy bevételt ) álmodtak ide, szálloda vagy lakópark formájában, ami felülírta az uszodát szeretők erőkifejtését, a pénz legyőzte az érzelmet.

A másik, hogy eljövetelem óta, a Tisza túlpartján, szinte egy másik városrész épült, Tiszaliget néven. Valamikor ( még egyetemista koromban is) ez egy rét volt, a Szandai-rét, ami árvíz idején, mint egy víztározó  működött. Nem is volt a városnak semmi gondja a nagy árvizekkel, nem úgy, mint most, amikor homokzsákokkal kell megemelni a Tiszaparti sétány kőkorlátjait. 

 Csak egy istálló állt a hatalmas rónaság közepén, amiben árvízmentes időkben a fedezőméneket tartották. Sokat lovagoltam itt, lehetett vágtatni bármerre. Azután kezdtek megjelenni a lábakon álló vállalati üdülők, azután a nagyobb épületek, majd uszoda, sportcsarnok, focipálya, szállodák, lakóépületek, valami főiskola, stb. és az elmúlt 31 év alatt, egy új városrész nőlt ki a Szandai rétből, amit "természetesen", már gáttal kellett körülvenni és a Tiszától megvédeni. 

Azóta szinte minden évben, a várost elöntéssel fenyegeti a Tisza. Visszaköveteli az árterét. Én meg visszasírom a csodás rétet és az istállót. Meg az elmúlt 31 évet.

Nagyobb térképre váltás

Eddig - mármint a gerlevadászatokra értem - mindíg gondot-,  mi több lelkifurdalást okozott, mi, legyen a lelőtt gerlékkel. Ha ugyanis  azzal áltatjuk  magunkat, hogy a vadászat egy ősi, atavisztikus ösztön, aminek az alapjait kőbaltás őseink vésték génjeinkbe, akkor minden rendben, követjük a kőkorszaki "utasítást". Enni ugyanis kellett, ennek érdekében, jogosan, vagy jogtalanul, de vadat elejteni is. Magyarán vadászni. Ezt örököltük, kiben jobban, kiben kevésbé manifesztálódva. Előbbiek a vadászok, utóbbiak a vegetáriánusok.( akik legtöbbje eszi a húst, csak ha látják, akkor nem )

Ezen gondolatsor mentén, megnyugtató, ha a lőtt gerlék a terített asztalon végzik, mint táplálék. Ekkor kerek a történet: ez elment vadászni, ez meglőtte, ez hazavitte ...stb. Misi haver megpucolta. Ahogy potyogtak a gerlék, egy  hokedliból rögtönzött "mészárszéken", már pucolta is őket. Nagyon sokat dolgozott szegény, de a vadászat végére ott sorakoztak a pucolt gerlék, amiket már "csak" el kell készíteni, lehet levesnek, vagy sütni stb.

A kép címe pedig az is lehetne, hogy: bekapjam, ne kapjam ? Ez itt a kérdés !

A Bibliában a Genezis egyik része a vízözönről szól. Amikor Isten úgy látja, hogy az emeberiség romlottságban, bűnözésben, meg még nagyon sok galádságban örömét leli, vízözönt bocsát a földre. Tehát büntet, de ugyanakkor túlélési esélyt is ad Noénak és családjának,  nomeg az állatok két-két példányának. A bárkában lévők túlélik a vízözönt, de minden más elpusztul.

Nem könnyű megérteni a büntetés súlyosságát -  mai eszünkkel. Viszont könnyű párhuzamot találni a bibliai vízözön és a jelenlegi, napjaink éghajlati szélsősége miatti, szökőárak, áradások, cunamik, tenger alatti rengések, a jégsapkák olvadása stb. stb, amik nem mások, mint a mai ember büntettének az eredményei a természettel szemben.

Feléljük bolygónkat, kiirtjuk  erdőinket, szennyezzük folyóinkat, olajjal borítjuk tengereinket, gyárak, autók füstje, koromja kerül tüdőnkbe, szóval bűnözünk a Földünk ellen. 

Az áradások drámai történései után , a szakma elemzi, hogy ki-, hol hibázott, mit kellett volna, vagy mit nem építeni. Ennyi bűnt nem hinném, hogy Noe idejében elkövettek eleink, amiért Isten rájuk rótta a rettenetes büntetést. Legyünk mi, kései utódok hálásak, ha "csak" ennyivel megússzuk. De nem ártana elkezdeni ácsolni a bárkát !

Javában bőgtek a bikák és a csepergős, őszies időben, már koradélután ki kellett volna menni, hogy a szarvasok megzavarása nélkül eljussak a lesig. Helyesebben eljussunk, mert vendégem volt. A közeli város, akkor még jól prosperáló húsüzemének igazgatója  jött hozzám, de nem vadászként, hanem lelkes gibicként. Már több, mint tizenöt évvel ezelőtt elvitte egy hirtelen szívhalál, úgyhogy a történet nem éppen mai.

Igen aggódtam, mert nem úgy festett, hogy végzek a váróban sorakozó szépszámú beteggel, itt fog rám esteledni - aggódtam -  anélkül, hogy kijutnánk a területre.  Álságos lenne, ha most azt mondanám, hogy a szakmám szeretete felülírta a vadászati hevületet, de kezdtem beletörődni, hogy ezen a napon nem fogok bőgést hallgatni.

Ekkor toppant be a várt vendég, Lajos a maga két méterével és 120 kilójával. Látszott rajta, hogy nem csak gyártja, hanem kóstolja is a gyára termékeit. - Kire vár ez a sok ember ? - teszi fel a csacska kérdést, mert csak én rendeltem ezen a napon. - Kire, kire, - a bőgő bikára - válaszolom, mert mindjárt bőgni fogok, hogy elmarad a vadászat.

Dehogy marad - közli, majd mindjárt intézkedem. Nem akartam hinni a szememnek és fülemnek, ami a következő pár percben történt. Felkapta az asztalomról az aznapi újságot, amiből egy hatalmas gombócot gyúrt és beletömte a szája egyik oladába. Ettől akkora lett, mint egy nyugdijas mosónő feneke és hangos jajgatással kiment a váróba.

Rémülten hallgattam, hogy mi történik odakint. Lábcsoszogások, halk köszöngetések után néma csend. Ekkor fordult be újra Lajos, miután kibányászta a szájából az "aznapit", közölte - most már mehetünk, üres a váród ! 

Isten nyugosztalja Lajost, de minden bőgés idején eszembe jut, betegfuttató "ötlete " ! 

A hibás, de nem szándékos lelövésről, tévedésről és annnak morális, meg jogi következményeiről egy pár szót. Ugyanis először a vadász - ha van neki és miért ne lenne - a saját lelkiismeretével találja magát szembe, ami sokszor fájóbb, mint a hívatalos procedúra. Zárójelben jegyzem meg, hogy pl. egy  véletlen vadászbalesetben a kiszabott büntetésnél sokkal súlyosabb a lekiismeretfurdalás megsemmisítő ereje. A lélekhalál ! 

Ha nem ilyen súlyosan és mélyen, emberi életet is veszélyeztető esetekben boncoljuk a tévedéseket, akkor elmondanék egy-két "vidámabb" tévedést - aminek általában egy láda sör a büntetése, no meg a "cikizés", ami fájóbb a sör áránál.

Fácánhajtásnál, ahol egyszerre rebbennek a madarak, kakasok, tyúkok vegyesen, bizony egy-egy öreg, hosszú farkat növesztett és sötét tollazatú tyúk is lepottyan és nem végelgyengülésben. A hajtók, sokszor kiabálják a tyúkokra, hogy kakas, kakas, hogy azután a megszégyenült elejtö felé repkedjenek a láda sörös ajánlatok.

Szalonkázásnál is lehet tévedni. Pl. az egyik, általam is kedvelt szalonkázó hely közelében halastavak vonzották a kacsákat, "akik" - ha  az esti húzáson elfelejtettek hápogni - akkor bizony szalonkának nézettek. Bevallom, elég muris látvány, az esti gyülekezőhelynél megjelenő,  kacsát szorongató szalonkavadász. De a leszálló estébe előcikázó denevérekre is rámozdul a kezdő szalonkázó, talán még rá is lő.

A szivemnek kedves gerlézésnél is lehet tévedni. Sokszor keveredik parlagi galamb a gerlecsapatok közé. Ha egyedül, vagy csapatban közeledik, akkor a parlagi jól elkülöníthető a gerlétől. De amikor pl. egy húszas gerlecsapatban "megbújva", nagy sebességgel száll felénk, bizony kiteszi magát a mi tévedésünknek.

Nem "szerecsent mosdatok", a hiba az hiba. De mégegyszer mondom kedves vadásztársak, aki még nem hibázott, az vagy nem jár ki vadászni, vagy nem mond igazat. Az meg ugye vadászoknál kizárt dolog. 

Még a rádióban is szerepelt hírként az alábbi. Magyar vadászok kiséretében, olasz vadászok kacsáztak, esti húzáson. Aki ismeri az tudja, aki nem, annak elmondanám, hogy ennek ideje az alkonyat, illetve az esteli szürkület.( hajnalban is lehet, de ez nem akkor volt).

A vadászatot, egy közeli bokor takarásából figyelte egy "természetvédő". Amikor végetért a vadászat, ugyanis beesteledett, akkor előrontott rejtekhelyéből és a tőkés récék között, abszolút véletlenül lelőtt, de kétségtelenül ott heverő, egyetlen barátréce miatt, rendőrséget is értesítve, mint bűnözőket, szinte bilincsbe verve vitette el az olasz vadászokat.( Az elejtett vad eszmei értéke számszerűsített, a vétő vadászon - rendőrség nélkül is - behajtható lenne )

Kedves vadásztársak, ha olvassátok soraimat. Tegye mindenki a szivére a kezét, hogy hasonló helyzetben nem vétett-e már, minden szándékosság nélkül.  Ugyanis a csapatokban beszálló kacsák közé keveredő védett récefaj - véletlenül is terítékre kerülhet. Mindezt, minden vadász belátja - ha nem is örül neki - de egy hatalommal felruházott, zöldbarom bármit megtehet, akár sárba is tiporhatja a jóérzésű vadászokat. Ebben, az ominózus esetben, a vétlen tévedéssel abszolút nem volt arányban az intézkedés brutalitása. Nem védem az olaszokat, mert bizony, van közöttük olyan is, akinek nem szabadott volna fegyvert adni a kezébe, de ebben az esetben erről szó sem volt, igen tisztességes, jó és kultúrált vadászok voltak, akik a szándékosság legkisebb jele nélkül lőtték meg azt az egyetlen árva barátrécét.

Mi, vadászok azt hirdetjük, hogy a vadászat és természetvédelem egy tőről fakad. Így is ténykedünk. Csak a természtevédőknek is ki kellene szűrniük maguk közül az ilyen, bokorban bújkáló, "sötétzöld" fajankókat. 

Élvezzük a halmazotakat, vagy halmozzuk az élvezeteket? Ezen a héten e két dolog összemosódott. A sok gerle a "halmazat", a vadászatuk az "élvezet" .Mindkettőben bőven és gyors egymásután részesültünk, úgyhogy az első mondat igazságtartalma helyénvaló.  A gerle-inváziós nap után kettővel, még jószerével ki sem pihenve azt, újra e vidék felé autóztunk, zuhogó esőben, de reménykedve. Az internet világában elég tűrhető, de nem mindíg beváló  időjárási prognózist kapunk, amihez a mobilon kapott információ társul, így azután szinte fél óránként kapjuk a hírt a "tetthelyről", kicsit borongós, de nem esik, most egy kicsit csöpörög, stb. stb. miközben Bajától Szegedig szakadó esőben autózunk.

A mi meglátásunk az volt, a tudományos szakzsargonnal ellentétben - hogy ilyen anticiklon, meg olyan - hogy az idő nagyon szar. Még szerencse, hogy a vadászt bizakodásból gyúrta a Jó Isten, hozzáadva egy nagy adag megszállottságot, no meg  a normálisoktól eltérő gondolkodást.

Hogyan is mondja a vadászregula? Mi kell a sikeres vadászathoz ? 98 % szerencse, a többi a lőtudás, meg egyebek. Azt hiszem, ezen a napon, csak itt nem esett, ahol gerléztünk egyébként országosan. Ha nem is ismétlődött meg a két nappal korábbi "invázió", remek napunk volt és mondhatni sikeres. Elejtett gerlék számáról nem nyilatkozom, de az mond valamit, hogy ahol álltam, köröttem mindenütt kilőtt hüvelyek virítottak.( természetvédők figyelem, össze lettek szedve)

Most két hét "gerleszünet" , majd ezalatt egy kicsit témát váltok

Mennyivel másabb, ez a mai nap, mint az előző, pedig ez is, az is vadászat volt.  A csendes, nézgelődös, "bikavárós" ülés helyett, a forróra hevült puskacsövet szorítani és a napraforgóra folyamatosan berepülő gerlékre lövéseket leadni. Pedig nem jól indult a nap. Először is az internet meterológiai előrejelzése riogatott, miszerint éppen abban a térségben lesz eső ( Makó környéke) ahová készülünk. Szerencsére, majdnem mindenütt rossz idő volt, csak ott nem.

A másik probléma ott volt, hogy egy falutól távoli napraforgóban kezdtük - volna - a vadászatot, ha lett volna gerle. - Pedig tegnap rengeteg szállt ide - mondták a vadőr gyerekek. Telt, múlt a délután, egyre reményvesztetteben figyeltük a "galambmentes" eget. Ekkor összeült a kupaktanács ( a két vadőr ) és egy másik helyre vittek bennünket. Ennek a napraforgótáblának "csak" két baja volt, az egyik, hogy a nagyforgalmú 43-as műút mellett húzódott, ráadásul elég közel a faluhoz. Tehát, sem az országút, sem a falu felé nem lőhettünk. Utólag mondhatom, szerencsére. Mert én még ennyi gerlét  nem sokszor láttam. Ha minden irányban lőhettünk volna, akkor fél óra alatt elfogyott volna a muníció. ( egy mondatban két "volna" sok egy kicsit, kevesebb, jobb lett "volna" )Jöttek a gerlék magasan, bukfencet vetve, szemből, hátulról, mindenhonnan, egyesével párosával, csapatosan, szóval egy percig nem lankadhatott a figyelem. Potyogtak is rendesen.

Hogy a vadászatot ellenzők lelkivilágát is megnyugtassam, a közel háromszázas lelövés, csak csepp volt a tengerben.

A lenyugvó Nap, egy hatalmas szürke, esőtől terhelt felhő mögé kezdett hanyatlani. A csipkés felhőszélek, egeket ostromló, hóval fedett hegyeket imitáltak, nagyon élethűen.   A  felhők széle aranysárgán kezdett izzani, mintha a képzelet szülte hegyek gerince lángra lobbant volna.

A dombél felől gyenge szellő fujdogált,szeptemberi hideget hozva az arcomba. Erdő ölelésében álló öreg lesen ülve vártam, hogy valahol megszólaljon a szeptemberi erdők csodálatos hangja, a szarvasbőgés. Balról egy derék bak lépett ki a tisztásra, pár métert előrefutott, majd lábával kaparni kezdte a földet és amikor megfelelőnek találta a fekhelyet, abba kényelmesen elhelyezkedett és elaludt. Jól megfigyelhettem az agancsát, a szép hosszú szárakat és a hegyes ágakat. Fiatal korod ellenére, már szép fejdíszt hordozol, vigyázz is magadra - állapítottam meg.

A felhők kezdtek beleolvadni a sötétedő égboltba, az esthajnalcsillag is pislákolni kezdett már, amikor egy spíszer bika ( első agancsú) lépett elő, talán ha tíz méterre a lesemtől. Gyanútlanságát, fiatal kora magyarázza. Egészen, a teljes sötétség beálltáig gyönyörködtem benne. Éppen a hátizsákomba kezdtem visszapakolni a dolgaimat, amikor nem messze tőlem egy vágyakozó, panaszos bikahang szólalt meg. Egy fiatal bika orgonálta bele  az éjszaka csendjébe, szerelmes szíve minden  hevületét.

Csodálatos este volt !

Van egy Kresz tábla, amit kétséget kizárólag ismerek,  ( lehet, hogy ez az egy az? ) ráadásul szeretek. Ez nem valami perverzitás, hanem felismerés. Évekig autóztam az országban, meg azon kívül is, de sosem vettem észre ezt a táblát, mert nem érdekelt. Ha jól emlékszem ezt a táblatípust, útbaigazítónak hívják. Már a színe is kedves, mert kék és ebben ábrácskák vannak, amik arra hívják fel az autós figyelmét, hogy ott valami van. Pl. kemping, vagy lovarda, vagy horgásztó, stb.

Amióta pecálok is, figyelem ezeket a táblákat és nem vagyok rest egy kis kitérővel "felfedezni" őket. Nem sorolom, nem akarok egyiknek sem reklámot csinálni, de remek kis "ékszerekre" leltem, néha csak egy köpésnyire az országúttól. Ma már többet is ismerek, horgásztam is "bennük", több-kevesebb sikerrel, de mindíg nagyon jó hangulatban. Pár alkalom után kapcsolatok létesülnek, van olyan hely, ahol már szinte baráti a viszonyom a tógazdával.

Tanulság az, hogy érdemes nyitott  szemmel és szívvel járni az országot és felfedezni a kevéssé ismert közvetlen környezetünket.

Az előző beírásban azt igértem, hogy folytatom. Tehát ott hagytam abba, hogy megtaláltam - szagra  - a bikát. Segítséget nehéz volt szereznem, végül elég "vegyes" társaság jött össze, a közös az volt bennük, hogy egyikük sem volt vadász, meg az átlagsúlyuk egy mázsa felett volt. 

Mindent magyaráznom kellett, pl. azt, hogy a bikát ne farral előre húzzák, mert akkor minden bokorban elakad. Nagynehezen az erdő széléig vonszoltuk, ahol nekiálltam zsigerelni. Bizony nagyon penetráns szaga volt a bikának, amitől az egyikük öklendezni kezdett. Egyébként ő tartotta az egyik hátsó lábat, hogy a szétfeszített kikát "fel tudjam törni" ! ( ez is szakzsargon). Az első metszésnél, amikor a bika "külső" illatához" a melegen felcsapódó bélszag is társult, ez a vadász elengedve a lábat, elrohant - már bocsánat - hányni. Az elengedett láb viszont engem úgy csapott hátba, mintha éltében rúgott volna a bika, mintegy bosszút állva sorsáért.

Ne haragudj, de nem birom ezt a szagot - mondta a "lábelengedő". Semmi gond - válaszoltam volna, ha a hátbarúgástól nem akadt volna el a szavam.

Szagokról volt szó, ebben a történetben kétszer is a szag volt a főszereplő. Először segített, másodszor majdnem eltörte a gerincem.

Még csak zárásként. A bika is jó súlyban volt, a segítők is, úgyhogy a földet súrolta  szegény autóm "hasaalja".

Figyelem a statisztikám, hogy mikor hányan olvasnak. Igazából, magamnak írom a szösszeneteket, de ha már nyilvánossá tettem - mint egy könyvet - akkor jó tudni, van-e rá érdeklődő. Illetve, milyen témákra van és melyekre nagy a hallgatás.

A blogom - ha jól tudom - vadász, horgász történetek a "tollamból" címet viseli. Próbálom is tartani magam ehhez a tematikához, de miután nem minden nap vadászom ( bár jó lenne ) ezért nem születhet naponta vadászélmény.Olykor kitérőt teszek és utiélményeket közlök, meg képeket.

A következőkre jöttem rá. A vadásztörténeteknél lehervad a kommentezős kedv, úgy amikor egy jó hangulatú társaságban viccet kezd el mesélni valaki. A kényszernevetés megöli a spontán jókedvet. Szerénységemben pedig egy nagy vicctemető veszett el, no nem úgy, hogy sokat ismerek, hanem, hogy mindet elfelejtem. Nekem ugyanazt a viccet egy napon, kétszer is el lehet mesélni, garantáltan másodszorra is újként fogom fogadni. Ugyanis viccmesélés közben - nem arra figyelve - azon görcsölök, hogy legalább egy nyomorék mórickás vicc az eszembe jusson, de nem, nem jut és ettől bepánikolok.  Már mindenki mondott egyet, csak én nem, de azért szorgalmasan heherészek a többiek viccén, pedig egy szót nem értek belőle, mert kutlákolok az emlékeimben, hátha valami beugrik. Nem ugrik!

Lehet, hogy a blogom olvasói is így vannak ezzel. A vadásztörténetek bénítólag hatnak, a hozzászólaló kedvre? 

Volt róla szó a kommentekben, hogy bizony a rigyető bika szaga, nem éppen parfűm alapanyag. Persze, csak számunkra, mert a szarvashölgyek szíve, igencsak erre pezsdül.

Szarvasbőgés idején, még a bika fekhelyének a szaga is jól érezhető, pedig csak egy-egy rövid dagonyázás erejéig fekszik el, ha nagy a hárem, a kikapósabb tehenek és ünők szívesen szöknének, vigyáznia kell a ledér népre. Ugyanis a hárembika által elvert bikalegények, csak arra várnak, hogy lankadjon a figyelem, már terelik is el a közeli sűrűbe, a szerelemre éhes  menyecskéket.

Tehát összefoglalva, rettentő büdös a bőgő bika. Egyik alkalommal, lőttem bikát, jól is jelzett, de visszapenderülve, az erdőbe rohant, ahonnan egy darabig csak az ágak törése hallatszott, majd a jellegzetes zuhanás hangja. Megvan, állapítottam meg és minden sietség nélkül pipára gyújtottam. No, vegyük sorba a teendőket. Eőször is, megkeresem a bikát, a közben rám boruló sötétben. Másodszor, be kell menni emberekért a faluba, a szállítás négyemberes.

A rálövés helyétől az erdőig jól láttam a vért, de az erdőben már semmit. Tudtam, nem lehet messze a bika és - mint a jó kutya - kezdtem nagyokat szaglászni a levegőbe. Egyszer megcsapott a jellegzetes szag, majd egyre erősebben, végül majdnem átestem a fekvő bikán. Ebben az esetben sokat segített a büdös bikaszag.

A zsigerelésről és a hazaszállításáról majd legközelebb!

Jó pár éve már annak, de soha nem felejthető, amikor a hegyek és erdők között álló vadászházamban, különös izgalommal vártam az azévi szarvasbőgést. Gyermekkori jóbarátom, akivel a "civil" barátság mellett még vadásztársak is voltunk, már nagybeteg volt, gyilkos kór rágta.  Egy éve nyomta már a kórházi ágyat, hol jobban, hol rosszabbul érezve magát. Egyik alkalommal, amikor a fájdalmak nem nyomorították testét, azt kérte, hogy hadd hallgasson nálam, a vadászházamban szarvasbőgést. Misivel, a közös baráttal, nagy szervezésbe kezdtünk.

Azon az őszön, csodálatos bőgés volt. Mintha a bikák is a beteg Barátnak adtak volna orgona- koncertet. A vadászház udvarán ránkboruló estében, amit csak egy fáklya fénye tett még hangulatosabbá, az udvarra kitett nyugágyban, pokrócok köré csavargatva feküdt a Barát, miközben távol,  közel, szinte minden irányból hallatszott bőgés. Egy mély, erős  hangú, bika, szinte az udvar végénél, tőlünk pár méterre eresztett ki a hagját. 

Istenem de szép, sóhajtott, de most már nagyon fáradt vagyok, vigyetek be, lefeküdnék. Köszönöm a "vadászatot" - mondta, miközben nem tudtam megszólalni. Igazából azóta nem vadászom bikára.

Kicsit "elidőztem" a gerlézős bejegyzésemmel, mert vártam rá képeket, amiket "red alert" szokott feltenni a blogomra. Remélem, jól megérdemelt pihenését tölti.

De már úgy felszaporodtak a kommentek az előző alatt, hogy képek nélkül is "továbblapozok", hogy legyen hely és miután jövő héten szept. 1-e, az mi mást is jelenthetne, mint a szarvasvadászat kezdetét. Szólnék erről egy két szót.

Nem biztos, hogy még ekkor bőgés is van, annak kezdete nem a bikák "úri kedvétől" függ, hanem a tehenek "illatanyagától." De kezdődött már bőgés, augusztus 20-a környékén is, amikor nappal még tombol a nyár, de éjszaka már jól lehül a levegő, az erdőket hajnali pára üli meg, a  lustán úszó "ökörnyál", fehér fátyollal köti össze a bokrokat. Az ősz már kezdi átvenni a hetyke nyár trónját.

Ilyenkor már izgatott vadászok hallgatnak bele az éjszaka csendjébe, hol szólal meg az első vágyakozó bikahang. Eddig még nem hallottam !
 

Sok újat nem lehet hozzátenni az előzőhöz, ugyanott, ugyanúgy álltuk kőrbe a napraforgótáblát, de a gerlék erre a napra sztrájkba léptek. Nem jöttek. Annyi eszük csak nincs, nem erről híresek, hogy az előző zaklatásra emlékeznének, egyszerűen annyi napraforgó tábla van, hogy kedvükre válogathatnak. Egy órás eseménytelen ácsorgás után, a vadőr druszámmal elindultunk megkeresni a gerléket. Egy faluközeli táblában találtuk meg őket.

Ettől kezdve már eseménydús lett a vadászat és a feltámadó szél miatt, sportos is.

Ennél többről nem tudok beszámolni, nekem nagyon jó volt, de így leírva elég "szürkének" tűnik, pedig Szechenyi írta, hogy a vadászatban "minden nap ünnepnap." Így is van, én is annak érzem. De más leírni, mint átélni. Mint a szerelmet. Az utazás volt a fárasztóbb, mert oda-vissza közel hét órát kocsiztunk ezért a vadászatért. Kéretik nem normális mércével mérni a vadászokat, ezek közül is a megszállottakat.

A faluban - aminek nevét elhallgatnám - mert nem akarom nagydobra verni a gerléiket - pontosan a faluközpontban, ahol a talákozóhelyünk van, egy nyírfát "kibéreltek "a fülesbaglyok. A hét darabból kettőt sikerült lencsvégre kapnom. Talán majd a fotó színesíti az irományom !

A napokban fog virágbaborulni a parlagfű és ontani a polleneket. Két vagy három bejegyzéssel "ezelőtt" már morogtam ezügyben - hatástalanul. Egy ma reggeli riportműsorban hallottam számszerűsítve, forintosítva, mennyibe is kerül nekünk a parlagfű által okozott allergia. A gyógyszerek, kegyszerek, zsebkendők, stb.  Ha nem is pontosan, de 35 milliárdba. De nem is a pénz a lényeg, hanem az egészségkárosítás, amit nem lehet forintosítani. A parlagfű közelsége miatt már lassan én sem tudom, hogy melyik szelelő likamon vegyem a levegőt, mert a "többség" el van dugulva.

Érdekes mentalitás a földtulajdonos részéről. A föld jótékony hozamát learatja, felhasználja saját céljára, boldogulására, de semmit nem tesz azért, hogy a káros hatásokat mérsékelje. Valóban, ez valami költséget is jelenthet, ami a tiszta haszonból levonódik. Ezért nem történik ezügyben semmi. Idegesítő ez a szemlélet.

A kommentek rovatban, "Tesó" címmel folyt eszmecsere, a fegyverek nemiségéről, hogy fallikus szimbólum-e ( ha rövid a micsodád, told meg egy lépésse?), vagy- mint szerintem is - inkább nőies jellegű egy szép fegyver. Kecses, kézhez símuló, engedelmes, dolgos ( ha van lőszer hozzá) és - ha rosszul fogod (tartod) akkorát rúg, mint egy ideges tehén.

Szóval - tulajdonságai miatt - nőnemű a fegyver, az már biztos. De nem erről írok most, csak a Tesó "áthallásos" bejegyzésére reagálnék. Áthallás, egy kicsit rokon az elértéssel. Az egyikbe mást gondolok bele- ha van fantáziám, a másikban egyszerűen félreértek, egy szöveget.

Nagynehezen rákanyarodok a témára. A már leírt gerlevadászat,  két ottani szereplője okozott nálam némi elértést. Ugyanis a hívatásos vadászt Csabának hívják, szóval druszám, a kutyáját meg Dokinak - ami a "becenevem". Kellet egy kis idő,mire megszoktam, hogy a "hozod Doki vagy szétrúgom a ...." című instrukció nem nekem szól. Az már némi zavart okozott, amikor a másik hívatásos megkérdezte tőlerm, hogy "doki, nem láttad a Csabát?"

Most akkor engem kérdez saját magamról, vagy a kutyát kérdi a druszámról? A legjobb megoldást választottam, csak a gerlékre koncentráltam.

Mármint - végre vége - a vadászatmentesen töltött böjtnek, a blogom is visszakapja a címbéli szerepet, tehát vadásznapló lesz. Igaz, ha valaki lelkesen jár ki lesvadászatra, akkor arra szinte egész évben van lehetőség. Disznót, rókát - a kíméleti időket figyelembe véve és lehetőleg nem vemhes kocát lőve -bármikor ki lehet menni, a tavasz a szalonka és az őzbakvadászat ideje, nyáron az őzbak űzekedésekor lehet élményhez jutni, ősszel a szarvasbőgés, stb. szóval sűrű a vadász- program, ha valaki nem a TV előtt akarja tölteni a fél életét.

Aug 15-től kezdődik a nagyon várt gerlevadászat is. Nekem - és kis csapatunknak - ez jelenti az "igazi" szezonkezdést. Vadkárelhárító jellegű a vadászat, mert a napraforgótáblákra szálló gerléket kell ritkítani, mert nagy károkat tudnak okozni.

Jó messzire egy Sarkad mellei kis faluba mentünk,az ottaniakkal már tavalyról jól ismertük egymást, nem sokat kellet a helyet sem magyarázni, ismerős volt a határ. Azt hiszem az év legmelegebb napját fogtuk ki, ráadásul viharos forró széllel, ami a közeledő front jele volt. Nemrégen egy hasonló helyzet vége egy olyan jégeső lett, ami a közeli községben rendezett  lovasversenyt verte - szó szerint - szét. A melegre jellemző, hogy a két vizsla - akik dolga a gerlék összeszedése lett volna - inkább beállt egy közeli kis akácos hűvösébe és csak gazdai szigorra indultak apportírozni. A szájukba vett madarat sem a gazdának vitték, hanem a hűvösben szépen sorbarakták őket. Nemhiába az egyik legokosabb fajta ! 

Az erős szél, a gerléket hátára kapva, azokat "műrepülő" kusztok bemutatására ösztökélte. Potyogott a gerle, de nagyon fogyott a lőszer is. A három órás hazafelé tartó út alatt, már sokkal csendesebbek voltunk, mint odamenetelkor.

Nagyon jó érzés, ez a fáradtság.

A lovaglás - mint régi nagy szerelem - számomra a szabadság érzését jelentette. A természetközeliséget, azt a csodát, amikor Isten egyik legcsodálatosabb teremtménye a ló és a rajta ülő lovas, eggyé válik és közös akarat viszi őket előre. Mindkettőjük gyönyörűségére. Nem fontos, valahová is megérkezni, mert maga az"utazás" a lovaglás lényege. Mondhatnánk, akár "céltalanul" is lehet lovagolni, amit én kóborlásnak hívtam.

Az autózás csak arra jó, hogy A pontból B- be jusson az ember, de maga az út élvezhetetlen, mert figyelni kell. Miután lóra már nem ülhetek, autózni muszáj, de nem szeretek, maradt a motor, mint a szabadság szimbóluma. Ha nem is teljesen, de egy picikét visszaad valamit abból az érzésből, amit a lovak hátán éreztem. Eggyel több szelíd motoros az utakon. Kéretik vigyázni ránk.

Jó gurulást, széles utat minden motorosnak !

A címadó név, nem a lovam neve !

Mondhatni, Toscanaban és Umbriában, hogy ahány hegycsúcs, annyi városka ül rajtuk. Azt sem kell már mondani, hogy már az etruszkok is...! Pitiglianoban, a római múltra, a ma is üzemelő - bolthajlásokkal, a magasban ívelő vízvezetékrendszer  emlékeztet. ( az első képen jól látható a szép ritmusú építmény) A középkor adta a város végső arculatát, zegzugos sikátoraival. Igazi, nagy látványosság nincs a városban, mintsem ezek a középkort idéző utcácskák.

Mint majdnem minden olasz városban, itt is van Garibaldi tér. Persze a legszebbet Rómában láttam, ahol Garibaldi lovas szobra áll a Rómát alkotó dombok egyikén.

Szóval a Garibaldi téren kívül egy szobor fogott meg legjobban. Ezeknek a városkáknak az ellátását, a terhek cipelését, stb - még a motorizáció előtti boldog időkben - a szamarak látták el, mint teherhordók.

Megérdemelték a szobrot.

Ódákat zengtem "fatornyos falum" sikeréről, egy új közösségi ház avatásáról. Sajnos, a mutatós sikerek mellett elsikkadnak olyan dolgok, amik nem igényelnének ekkor szellemi és fizikai befektetést. "Csak" odafigyelést, hogy a törvényi előírásokat ne is említsem. A címbéli parlagfűről van szó. Ami különösen fájó, hogy éppen ott virít és lassan magba szökkenve ontani fogja az allergéneket - ahol az ifjuság sportol. Éppen a focipálya mellett és az odavezető úton. A mellékelt képen, a hidroglóbusz melletti épület a sportöltöző, ahogy "úszik" a parlagfű-tengerben.

A statisztika szerint minden harmadik ember küzd már valamilyen szinten az allergiával. Gyógyszerekért fizetünk, köhögünk, prüszkölünk, csak egyet nem csinálunk, nem írtjuk ki a parlagfüvet.

Lehet, hogy a szigorú büntetés haragot vonna maga után, de ez semmi ahhoz képest, amekkora kárt okoz a fiatal gyerekek szervezetében a parlagfű. Nem nagy szavak, de tudatos, vagy hanyagságból elkövetett egészségkárosítás címén , még egy közepesen képzett ügyvéd is , rá tudná húzni a vizeslepedőt a föld tulajdonosára.

Ugye nem kéne ezt megvárni?

Egy kis kitérőt tettünk Orvietoba menet. A "szokásos" túrista útvonalon, azaz "begyűrődtünk" egy Vaporetoba ( vizibusz ) és a Canal Granden végighajókázva a Piazza di Can Marco - röviden: a Szent Márk téren - "kigyűrődtünk" belőle. Óriási tömeg, rengeteg túrista, egyre több "keletivel" és valami új jellemvonásukkal. Sokszor voltam már itt, de ennyi kínait még sosem láttam. de már a múlté az udvarias jellemvonásuk, agresszívak, tülekedőek, hangosak és idegesítőek.

A Velenceiek egyre rosszabbul tűrik az idegenforgalmat, de kénytelenek elfogadni - ebből élnek. A csatornán is kaotikus a  hajóforgalom, az az egy-két szerencsétlen gondolás, aki a csatornába merészkedik igen szaporán evez a rohanó hajók elől. Inkább a kis mellékcsatornákat használják.

Csak ízelítőül teszek majd ide egy-két képet, amik fő témája a gondola.

Kis "fatornyos" falumnak, mindíg az volt a szerencséje, hogy szülötteiből, esetleg elszármazottaiból, vagy az ide letelepedettekből, mindíg összeállt egy kis csapat, akik élére állva valami jó és nemes ügynek, vitték előre a falut. Sportban, kultúrális  vonalon stb. Lassan én is "tükének" számítok, az a harminc év, amióta itt vagyok, azzá tesz. Azóta veszek részt, eleinte tevőlegesen, illetve mostanában már csak lelkes szemlélőként  az ezirányú törekvésekben

A tegnapi napon is ünnepelt a falu. Egy 200 éves, romos épület ujjászületését. Valamikor templomnak épült volna, de nem az lett, így torony sem került mellé,. A templom - másik helyen - nagyobb méretben épült fel, itt pedig magtár lett. Rendkívül lepusztult állapotban tengette életét ez a - római alapokra épült - egyterű épület, mikoris egy lelkes tanár  ember - a falu szülötte - elhatározta, hogy megmenti az enyészettől. Először is - amatőr régészként - feltárta az épület alapjaiban lévő római maradványokat, majd pályázatok útján pénzeket "koldulva", egyre több embert maga köré gyűjtve, az épületet csodálatos állapotba hozta. Állandó, vagy időszakos kiállítások helye lett az épület, tegnap avattuk. Remek ötlet, hogy három olyan művész képeivel, szobraival, akik szekcsői lányt vettek feleségül.  Egy francia festő, egy német szobrász és egy pécsi fotóművész. alkotásaival. A kiállítás címe - jó értelemben véve "áthallásosan" - az, hogy "Szerelmem Dunaszekcső".

Büszke vagyok a falumra ! A bejegyzés címe, a falum római kori neve.

Még volna mit mesélnem és képeim is Toscanaról, Umbriáról, de most egy aktualitásról. Már jól kimorogtam magam egy korábbi írásban, hogy a pécsi lövöldöző apropóján -az aktuális politika, latens gyilkosnak tekintve minden vadászt és sportlövőt - psichológiai vizsgálatra kötelezett bennünket. Merthogy nekünk van fegyverünk, akkor a cigány gyilkosok, a rendőrgyilkosok, az ámokfutók is közöttünk vannak.

Tegnap reggeli riportban, Doszpod Pétert , a volt "sztárzsarut" faggatták, hogy ma, Magyaroroszágon, hogyan lehet fegyverre szert tenni. A válasz egyszerű volt és így is van, ezt mindenki tudja, beszélik, csak nem jut el a illetékesek füléig. Csak pénz kérdése - szólt a válasz ! A feket piacon, minden beszerezhető, csak tudni kell, kinél.

Akkor mégegyszer kérdeném, miért kell ezt a kis maroknyi - milliószor ellenőrzött - vadász,sportlövő  - csapatot állandóan zaklatni? Tessék megkeresni a feket piacon fegyvert árulókat, ami kétségtelenül nehezebb, mint bennünket pszichológus elé citálni.

Hogy azért az olasz dolgoktól sem szakadjak el, ott bármennyi fegyvere lehet annak, aki egyszer engedélyt kapott rá. És nem csesztetik  fegyver műszakikkal, meg évenkénti orvosival. Persze, ott egy valódi demokráciáról van szó, amiben a legfőbb hatalom a nép.

Tehát a sok kút stimmelt, a sok szép nő nem éppen. Viterbo címerállata az oroszlán, így nagyon sok kút és dombormű témája. A S.Angelo templom falán van egy remekül restaurált római márvány szarkofág, amelyen vadászjelenet látható, oroszlán részvételével. Nagy vadász lehetett a "megboldogult" római, ha ilyen szarkofágot kapott. Nekem egy egyszerű fácános is megteszi majd.

A másik képen a püspöki palota látható. Az 1260-as években még a pápák rezidenciája volt. A Conclave  - a pápaválasztó gyűlés színhelye volt a nagyterme. Csak egy kis érdekesség. A conclave - szó szerinti fordításban -  kulcsra zárást jelent. Nevét onnan kapta, hogy X. Gergely pápa választása, már 12 hónapja tartott, amikor a Viterbóiak megunták, hogy ennyi ideig kell etetni, itatni a gyülekezetet, bezárták őket és lebontották a fejük felől a tetőt. Érdekes, ettől hamar dűlőre jutottak.

Kár lenne a szép parlamentünkért, de lehetne elhúzhatósra csinálni a tetőt?

Elakadtam az olasz útleírásban,mert közben az Orvietoi bejegyzésem "alatt" egy komment- rekord döntés folyt, kedves munkatársamért, Táziért. Csak gratulálni tudok  a 116 kommentért, amik zöme a tengerről szólt, ami ugye nincs közel Orvietohoz, de Tázi fürdik benne. Gondolom, ennek apropóján lett a tenger téma alaposan kitárgyalva.

Közben egy kicsit úgy éreztem magam, mint az a karmester, akitől függetleníti magát a zenekar és mást játszik, mint ami a partitúrán van. Lehet, sőt biztos, hogy jobbat, de mégis mást. Mindeközben egy fogammal kevesebb lett. ( "beletört a tengerbe" )

Visszazökkenésként jegyzem meg, hogy aug 15-én beindul a vadásszezon, mégpedig a gerlevadászattal. Jó hír,( nekünk vadászoknak) hogy rengeteg van belőlük, viszont a napraforgó -termesztők legnagyobb bánatára. Így altatható a lelkiismeret.

De addig még lesz egy kis olaszország!

Addig nem akartam az írásokkal továbblépni, amíg a Viterboi képek nem kerülnek föl, de valószínű, a "red alert" - jól megérdemelt szabadságát tölti.

De a tegnapi napnak volt egy "történése", amit nem tudok magamban tartani. Zárójelben jegyzem meg, hogy űzekednek az őzek, ami az őzvadászat egyik izgalmas és a jó őzhívás minden csinját-binját ismerő vadásznak, igen nagy élvezetet jelentő időszaka.

De nem vadászatról lesz szó. Röviden az előzmények. Létezik Pesten egy judó iskola, ahol a mentálisan sérült és a teljesen ép gyerekek együtt sportolnak. Óriási ötlet, van gazdája is a "Józsi bácsi", aki ezt a csapatot működteti, edzi. És óriási az eredmény is.  Tegnap volt a táborbúcsú, amihez a helyet a Gemenci RT. biztosította. Tavaly is részt vettem rajta, meg idén is. Csak egy példa  - ami nagyon megrázott.  Jó értelemben véve.

Az elmúlt évben került ebbe csapatba Marci, egy súlyosan sérült 9-10 éves gyermek, akiről a Pethő intézetben már lemondtak, elküldték, hogy reménytelen a gyógyulása.Tolószékben, önálló életvitelre képtelen módon került Józsi bácsihoz. És mit tesz a sport, a jó közösség és a kitartó munka és a szeretet, tegnap  Marci - ha kissé gacsosan is - de együtt rohangált a többiekkel. Amikor a magnóból egy Fenyő Miklós szám ment, azt ragyogó szemmel, jól érthetően együtt énekelte a többiekkel. Megható, és szivet melengető érzés volt Marci felhőtlen boldogságát látni. 

Egy kis kitérőt ( 200 km!) tettünk a már Lazio tartományban fekvő Viterboba. Egy olasz mondás szerint, a szép asszonyok és a szép kutak városa. Érdeklődésem csúcsra járatva kerestem egy parkolót, de nagyon nehéz volt, meg kellett küzdeni egy helyért. Sajnos- valóban sok volt a kút, meg az árnyékban csoportosuló és pletykálkodó mindenféle életkorú férfi - de szép asszonyból nagyon gyenge volt a felhozatal. Ha nekik ennyi a sok-  és a szép ,akkor ezek az olaszok még nem jártak Pécsett!

Viterbotól két kilométerre, de gyakorlatilag vele egybeépülve,  rendkívűli jómódot sugalló villák sorfala között érünk el Bagnaia-ba. A városka fő nevezetésse a Villa Lante. De nem is igazán a reneszánsz palota a fő attrakció, hanem a csodálatos parkja. Ki volt ugyan írva, hogy tillos a fotózás, de egy rebellis magyarnak ez nem lehet akály, ezért tudok egy-két képet idetenni, ha "red alert" is úgy akarja.

A harmadik képen, a két kőszobor közül az egyik a Tevere, a másik az Arnó folyót szimbolizálja.

A gyorshajtásos "kirohanásom" után, ballagjunk  - szép lassan  - vissza Orvietoba, a szálláshelyünkre. Ez a városka is ( huszonegynéhány ezer lakossal) -mint a többi umbriai város, egy kőszirt tetejére épült. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a sziklákon pompázó , szinte a sziklákból kinövő várfalak által határolt óvárost, kőrben, lent a sík részen egy teljesen modern, átlagos kisváros vesz körül, élénk forgalommal, boltokkal, benzinkutakkal, stb.

Orvieto, nem puha tufára épült, mint Bagnoregio, hanem mészkőre, de ez a mészkő olyan lukacsos, mint az ementhali sajt. Egy hatalmas, termekből, folyosókból álló földalatti város húzódik a sziklák belsejében, amik nagy része, még feltárásra sem került. (a  feltárt részt bejártuk, bevallom félelmetes és döbbenetes volt ) Az etruszkok kezdték, hogy azután a további évszázadokban folytassák  a háborúk esetén menekülésre és túlélésre kiásott barlangrendszert.

Az orvietoi gótikus, hatalmas dóm is erre a összefurkált kőzetre épült, maguk a helybéliek sem értik, hogyan bírja a lyukacsos szikla ezt a hatalmas súlyt. Isten óvja a földrengéstől ezt a városkát is, ugyanis nem túl messze innen, Assisiben hatalmas pusztítást végzett - az ezen a vidéken elég gyakori - földrengés.

Orvieto, nem csak egy csodálatos műemlék város, hanem élhető, lakható, a túristákat elfogadó és kedvelő emberek által lakott, "történelem". Szívesen elegyednek szóba a túristákkal, segítőkészek. Az előző, trafipaxos zsörtölődésemhez passzol, egy kis esemény az itteni rendőrökkel. Szemtanuja voltam, amikor egy tilosban parkoló autó gazdáját kereste a rendőr páros, meg a környékbeli összes boltos, ( egy jólöltözött férfi és egy csinos hölgy), hogy ne kelljen megbüntetnie az autóst. Még kétszer találkoztunk velük, harmadik alkalommal már megszólítotak bennünket, hogy esetleg segíthetnek-e valamiben, ha eltévedtünk volna. Ez igen! Így kell rendőrnek lenni !

Sem az olasz úthoz, sem a vadászathoz nem tartozik az alábbi téma, de le kell írnom, mert feszül bennem. Nem csigázom a kedélyeket ( ha csigázódott volna) , de a trafipaxokról írnék. Sokmindent előre kéne bocsátanom, például azt, hogy sokkal szigorúbban büntetném az ámokfutókat, a lesötétített BMW-k, Audik,  mindenkit letaroló viselkedését, stb, de a gyorshajtásért kijáró büntetést akkor sem tervezném be a költségvetésbe.Mert erre, csak politikai párt adhat utasítást. Ha jól tudom, akkor a rendőrségnek pártsemlegesnek kéne lennie. Elvileg ! Akkor hogyan is van ez? Önszorgalomból ülnek azok az erős egészséges gyerekek a rendőrautóban és fotózgatnak, miközben egy cseppet sem csökkent a bűnözés, a garázdaság stb. Éppen most mondta be a Tv, hogy egy rendőrt vertek meg a Szőlőhegyi úton,. Egy beborozott vidám csapat. Hol a retkesben vannak ilyenkor az autóban pihengető rendőrök?

A fatornyos falum és a legközelebbi városka között - az átmenő forgalom megszünvén, mert az új sztrádára terelődött a forgalom - már csak azok járnak, akik nap,mint nap munkába igyekeznek. Az a pár szerencsés. Szinte naponta áll, hol egy, hol két civil autó, amiből kamera kukucskál ki, hogy azt a szerencsétlent, aki - mondjuk - 50 helyett csipetnyivel gyorsabban megy, azt már le is fotózzák. De most már nem "nyíltan", hanem bekötő utakba, meg bokrok mögé bújva. Még az állat sem szarik a saját fészkébe. Fotózgatjuk egymást , fizetgetünk, miközben verik a rendőrt, lopnak mindent, ami mozdítható stb. Olaszországban először figyelmeztetnek, udvariasan, jószándékkal. Itt nem, azonnal fizess, ha csak egy kicsit is gyorsabban mentél, senkit és semmit nem veszélyeztetve. Mert mondjuk az útjavítók felejtették ott a 30-as táblát. Kimondom, primitív dolog ! Ha rendőrt látunk nem félnünk kéne, hanem megnyugodni, hogy vigyáznak ránk. Ugyanis a mi adóforintjainkból élnek. Ez lenne a demokrácia, nem a traffipax.

Még jó pár kis ékszernyi városkát láttam, amik Toscana és Umbria tartományokban az etruszk városok helyére épültek, zömében hegytetőkre. Viterbo, Todi, Narni - hogy csak a színe-javát említsem.

Az "alulról" rájuk vetett pillantás után, a gyakorlati rész - a városka elfoglalása - már nehezebb volt, az egyre nagyobb nyári forróságban ezekhez fel is kellett jutni. A legnagyobb "hőstettem" mégis Orvietoban történt. A főtéren áll a Torre del Moro ( a Mór ) torony. Remélem sikerül ide képet tenni róla, meg a fentről elém táruló kilátásról. Ugyanis megmásztam a tornyot. 35 fokban ! ( mármint nem a torony dőlésszöge volt ennyi, hanem a hőmérő higanyszála mutatott ennyit ) Azt hiszem két emeletet lift visz, azután már "csak" 240 lépcsőfok a kilátóig. Miután a fiam felment, az apai tekintély engem is felvitt.

Azt hittem itt a vég, de a látvány, mindenért kárpótolt. Éppen a harang tövében, fáradtan, de békésen szürcsöltem a vizemet, amikor a hatalmas kalapács a harangra ütött háromat. Háromnegyed négyet. Azt hittem , beszakad a dobhártyám. Úgy döntöttem a négy órai fülszaggatást már nem várom meg.

Ott hagytam abba, hogy egy kicsínyke szundikálás után bejutottam a Santa Chiara bazilikába.

Majd ezután még egy kis barangolás a városkában, mindez 35 fokban. Most megint egy olyan valamiről írok, ami nem tartozik szorosan az útleíráshoz, de mély nyomot hagyott bennem. Helyesebben szorongást. Egy földalatti parkolóban hagytuk az autót - Istennek hála - mert nem sötötte a Nap, amíg mi várost néztünk. Igenám, de nem volt egyszerű a parkolás kifizetése. Egy  lifttel kellett a nem tudom hanyadik emeletre menni, ott volt egy pénzbedobós automata. Amikor kiadta a jegyet, akkor gyorsan újra liftezni a nulladikra és mindezt 15 percen belül. Az automata "csak" olaszul és angolul "tudott".

Amikor megbírkóztunk a feladattal és kanyarodtunk ki a parkolóból a lecsukot sorompó előtt egy orosz család  (gyerekekkel megpakolva) próbálkozott, hogy valahogy kijusson. Nyilván, nem tudták, hogy csak érvényes jeggyel lehet. Nagy szerencsém volt, mert ki tudtam kerülni őket és mellette lévő sávban, sikeresen kijutottunk. Addigra az orosz família mögött hosszú sor torlódott föl, a hátulsók már idegesen dudáltak.

Rettenetesen sajnáltam szegényeket. Elképzelni sem tudom, hogyan keveredhettek ki , segítettek-e nekik, ha nem tudtak semmilyen nyelvet, akkor hogyan kommunikáltak, stb.

Nem tudom a történet végét, mert nekünk is haladni kellett, de vittem magammal a zavarodott orosz család arcát. Tanulság - ha van - akkor az , hogy abszolút nyelvtudás nélkül hazardírozás egy utazás.