Az előző napi lucerna "legelésem" - mint vadászati mód -  nagyon izgalmas volt, részemről ennél többet nem lehetett tenni a sikerért. A siker elmaradt, de a vadászat izgalma örök emlék lett. Voltak nekem ennél merészebb dolgaim is, például, amikor fagyos sárban - hogy a csizmám ne cuppogjon - zokniban cserkeltem a a bikára.

A "lucernás" bakot megérdemeltem volna, de Diana másképpen döntött - mert ilyen kedvében volt.

Ezen a napon, igazából csak nézgelődni mentem egy lesre -  mondhatni kíváncsiságból és mindenféle  nagy  elvárások nélkül, ugyanis nagyon régen jártam ezen a területrészen, azt sem tudtam, hogy mi van vetve arrafelé, vagy már csak már tarlót találok, van-e vadmozgás, vagy sem. Erről  jutott eszembe, az egyik  vadászbarátom örökbecsű mondása, miszerint két helyre érdemes kiülni. Az egyik, ahol sok nyom van, mert oda biztos jön majd valami. A másik, ahol nincs nyom, mert oda majd akkor jön, amikor éppen ott vagy. Nehéz lenne vele vitatkozni de nem is érdemes, mert roppan jópofa instrukció. Talán még igaz is !

Amikor odaértem, kiderült, hogy nem túl biztató a helyzet, ugyanis volt ez is az is, de zömében "kopasz" tarló és csak  egy csík kukorica  árválkodott a domboldalban. Éppen a pipám beindításával foglalatoskodtam, amikor egy bak rohant elő, mint aki sutát keres, de kiderült, hogy csak a tarlón sarjadó zöldre vágyott.  Nem kellett sokat bírálnom, látszott, hogy öreg bak és az agancsa visszarakott, szóval lőhető.

A részletekkel nem untatok senkit, de azt elmondom, hogy a nagyon szép és gusztusos májából remek resztelt-májat rittyentettem.

A hajnali harmat olyan súllyal telepedett  a kaszálás előtt álló lucernára, hogy szinte  belegörnyedtek a levelek. Az erdő sarkától a lucerna túlsó felénél kezdődő tarló felé cserkeltem, mert a kelő Nap fényében megláttam egy elég szép testű bakot, de az agancsot nem, mert állandó mozgásban volt, egy suta után baktatott, de már ő maga sem tudta, hogy minek. Unták már a sok szerelmes kergetőzést, belefáradtak az előző hetek mámorába. Ha ők nem jönnek felém, majd én megyek feléjük - döntöttem és elindultam hogy "átszelem" a lucernát.

Először csak görnyedten óvatoskodtam feléjük, de a suta egyre többször felém tekintett, de biztos voltam benne, hogy nem látott, mert szemébe sütött a Nap. Lehet, hogy csak az ösztöne jelzett, nem tudom, de jobbnak láttam, ha négykézláb folytatom a manővert. Nem volt valami szerencsés ötlet, mert pár perc alatt, ...szóval még ott is folyt a víz - ami nem lett volna baj, a ruha majd megszárad, csak a hátamon utazó fegyverem féltettem.

Amikor végre az utolsó lucernabokrot is eltoltam az arcom elő és nagy óvatosan körülnéztem a tarlón, bizony meglepődtem.A baknak és a sutának se híre sem hamva, pedig  tőlem alig harminc méterre kellett volna lenniük - de nem voltak.Sem ott, sem sehol!

Amíg én a lucernát "legeltem" az őzek leléptek.

Amikor a szóróra kitett kukorica két napja érintetlen, amikor a sódarabon nem látszik a nyalás nyoma, amikor a dagonya vize nincs felkavarodva - akkor ahhoz tudnám hasonlítani a vadászatom, mint amikor tudom, hogy a moziban elmarad a vetítés, de azért  kiülöm az "üres" vászon előtt  azt a két órát, amire jegyet vettem. Hátha egyszer mégiscsak történik valami !

Persze ez így nem igaz és mint minden hasonlat erősen sántít, mert a lesen ücsörgés sohasem eseménytelen, erről mostanában a szúnyogok is gondoskodnak. Befújom magam, tetőtől talpig valami bio-riasztóval , ami állítólag nem károsítja a környezetet, de a szúnyogot sem. Egy gázégős  csodamasinám is van, ami valamit  párologtat, de ezek a rohadt mutánsok, már semmitől sem riadnak vissza.Talán még a pipám füstje a leghatásosabb, vagy ha nem, akkor a szívása legalább kellemes.

Igazából a jó gazda elégedettségével ülök a kedvenc helyemen, mert előző nap szépen ki lett kaszálva a nyiladék és a leshez vezető út, a dagonyába nőtt lapuleveleket is lecsapkodtam, szóval minimum négycsillagos körülményeket teremtettem a disznóknak. Csak már a marketing hiányzik, hogy jöjjenek már, csak tessék, csak tessék, óriási lehetőség, alacsony árak, luxus körülmények, előzékeny kiszolgálás, stb. Mondjuk szórólapokat is kéne osztogatni a kondáknak, amiben akciós áron hirdetem az általam teremtett pazar körülményeket és a gyors és fájdalommentes átalakulást a turkálós életmódból a tányéron tartózkodásra.

Ráadásul áfonyalekvárral !

Misi baráttal másodszorra is megpróbálkoztunk egy bak kilövésével..Az első sikertelen próbálkozás óta annyi történt, hogy kivették Misi sarkából a korábban belekalapált vasakat, amik a ripityára tört sarokcsontját tartották. Érdekes dilemma után szedte össze ezt a törést, ugyanis a tetőről akarta levágni a repkényt, de a létra megindult alatta. Erre mondta, hogy két választása volt, vagy belezuhan a csukott ablakba, vagy beletörődik a gravitációba és landol a betonon.Szerintem, amikor esik az ember, akkor nem a variációkon gondolkodik, hanem próbája a farpofáit szorítani, hogy ne szarjon be.

Nos, a vasak belekerültek - majdnem egy év után - pedig - kikerültek a sarkából. Igaz, még úgy totyogott a les felé, mint egy várandós kismama, de végre nem papucsban, hanem bakancsban.

Megvártam, míg Misi és Anti kísérője felbillegnek a lesre, én pedig mentem tovább, egy távolabbira. Ahogy fogyott a fény, ahogy esteledett, egyre idegesebb lettem, nagyon vártam, hogy a puskája megszólaljon. Persze előttem két szép bak is mutogatta magát, akiket legszívesebben Misi elé zavartam volna.

Kb. fél nyolc lehetett, amikor eldördült a lövés ! Végre, végre, végre !

Egy pipaszívásnyit vártam még, azután elindultam feléjük. Anti és Misi szája egyformán fülég ért, ahogy a bak mellett álltak.

Lehet, hogy most szegény Misi bordája tört el, úgy megropogtattam !

Egy jó cím, fél siker - ahogy a bulvármédia teszi. Mi az, hogy "őznász", mint az előző bejegyzésem címe. Vadász érti, más nem, vagy találgat, hogy esetleg elírtam, mert ősznászt akartam írni, ami ugye egy őszi lakodalmat és az azt követő hetye-petyét jelenti - mert ez ugye érthető. De a cím, amit adtam a bejegyzésnek, mégis csak az őznász volt, ami nem vonzott túl nagy érdeklődést, mert az nem sok embert érdekel, ha egy őzbak szerelmesen űzi a sutát.

Akkor viszont jöjjön a bulvár stílus, íme.

A vágytól végletekig feltüzelt bak, brutálisan rontott neki a gyengécske sutának, aki félelmében mást sem tudott csinálni, mint menekülni. A bak szájából kéjesen lógott ki a nyelve, csorgott a nyála, kidülledt a szeme , egész testébe zihált, ahogy a kegyetlen indulat, a vödörnyi tesztoszteron forralta a vérét. Szegény kis védtelen suta előző évi gidája csak ámult az anyukáján, hogy miért nem rohan be az erdőbe, hiszen ott le tudna lépni a kegyetlen szatír elől, hanem köröket fut, egyre kisebbeket, amitől a az üldözője már egészen a fenekéig jutott. Jaj, most meg már egyenesen szaglássza az anyu punciját, kiabálni kéne, hogy anyu, anyu, menekülj, mert kárt tesz benned a bácsi, de erre sem volt időm, mert ez a mocskos ismeretlen felém rontott és egyszerűen elzavart. Anyu pedig nem védett meg, hanem állt és várt, hogy a kergetőzés folytatódjon. Hívni kéne a rendőrséget, vagy mi a kórság van az erdőben - hogy segítsenek az anyunak.

Az erőszakoskodást pedig többen is nézték, ahelyett, hogy beavatkoztak volna, például az a két vadász, akik szeme a távcsőre tapadt és fülig érő szájjal suttogták: hát elkezdődött !

Így már jobb?

Olyan az időjárás, mint egy hisztis k..va - már elnézést, de jobb jelző nincs arra, amikor kicsinálódnak az idegeink.  Óránként más arcát mutatja, derűsből esősbe vált és fordítva, miközben gyártja a párát, mintha szaunába lennénk. Nem tudom, hogy a meterológusok  szerint létezik-e olyan, hogy száraz villám - de ezt én így hallottam a Nagymamámtól -  aminek nincs hangja( ez bizony a bélgázok estében is egy alamuszi kategória) de a légkörben szintre tapintható az elektromosság, amitől azután rossz az alvásunk, feszültek vagyunk, a kutyáim pedig okkal -, ok nélkül ugatnak. Az biztos, hogy ezt lehet szidni, de megváltoztatni nem, ezért legjobb tudomásul venni és kész.

Lehet, sőt biztos, hogy az erdei vadak is érzik ezt a furcsaságot, mert nehezen mutatkoznak, már sokadik lesen ücsörgésem eredménye  lett az, hogy még földi gilisztát sem láttam.Így szoktam mondani. Ez a mondat elég szar , de majd kinövi magát !

Előző nap délelőttjén is nekiindultam - jól megpakolva az autómat etetőanyaggal - és a csontszáraz poros úton, a szomszéd falu felé vettem az irányt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egyik méterről a másikra olyan sárba keveredtem, hogy a 4x4 meghajtás is beleizzadt. Már bántam az egész akciómat, amikor egy búzatarlón üzekedő őzeket vettem észre.

Örültem, hogy a premiernek tanúja lehettem.

A kedvenc kis erdőm intim belsejében csinált szórómon, a kukoricaszemek érintetlenül árválkodtak, pedig már egy hete szórtam ide egy fél zsákkal.  Nem akartam elhinni, hogy egy majdnem hatvan hektáros, aljnövényzettel totál benőtt elegyes erdőben egyetlen disznó sem lakik, ha meg lakik, miért nem jön a szórómra és a mellett csillogó dagonyára. Tudom, hogy a kétméteresre felnyúlt kukoricatáblák csábítóak, miután a csövek is fél-érésben vannak, de mégis, a disznónak az erdőben a helye, legföljebb éjszaka indulnak portyázni - véltem én, de a disznók mégsem ezt gondolták, mert ha jól számoltam, közel huszadszor ültem itt, a "néma" szórót őrizve.

Gondoltam egy merészet és felültem az erdő "fölötti" lesre, ami egy totál kopasz repcetarlóra nézett, de világ csúfjára, mert a les olyan, mintha hajléktalanok eszkábálták volna össze. A legkisebb mozgásra nyikorgott, mert valami műanyag lécekkel volt a palánkja megszögelve. De csak itt-ott, mert a lécek többségét már elvitte a szél.

Bevallom, nem sok reményt fűztem ehhez az estéhez, pedig a Tele Hold is kezdett szépen felkapaszkodni az égre, de ettől csak a szúnyogok hada indult támadásba. Már a hazamenetel gondolatával  kezdtem foglalkozni, amikor három egyforma süldő kocogott ki az erdőből.  Jó messzire tőlem és  nagy tétovázások közepette - ami annak volt köszönhető, hogy még a Nap sem bukott le, de már a Tele hold is világított - szóval tejes "fényárban" úsztak - a szemközti kukoricás felé vették az irányt. Úgy éreztem, távolodnak, ezért lövésre szántam el magam. A középső disznót néztem ki magamnak - hogy miért, nem tudom mert egyformák voltak -  aki egy rövid vágta után felbukfencezett.

Tanulság, ha van, az annyi, hogy nincs reménytelen vadászat, ha azt Diana másképpen gondolja.

Nem is esett, hanem zuhogott, mintha dézsából öntenék, amit ott és akkor lehet megtapasztalni, amikor a szauna után-  egy zsinórral megrántásával - dézsányi jéghideg víz ömlik a nyakunkba. A minapi helyzet ettől csúfabb volt, mert közben a szél is fújt és ha már a dézsa hasonlatnál maradok, akkor a lezúduló víztömeg vízszintesen is jött. Szóval a vadászat lehetősége ilyenkor kipipálva.

Másnap reggelre a felhők egy kicsit barátságosabbakká váltak, csak szomorkás csepergésre futotta az erejükből. Ha vadászni nem lehet, akkor horgászni kell. Azt hittem egyedül leszek a tóparton, de nem, rajtam kívül voltak még, ami azt jelenti, hogy a  horgászok sem egy egyszerű elmekórtani esetek.

Az érkezésem egy hattyúnak tetszett legkevésbé, mert a barnás pihés csibéit éppen ott tanította a fű csipegetésére, ahol a horgászállás volt. Nagyokat sziszegett felém, el akart zavarni, de nem hagytam magam, így lassanként megbékélt, már csak akkor sziszegett, amikor kapásra bevágtam a bottal.

Mert volt ilyen, nem is egyszer, de az egyiket el akarom mondani.

A kapásjelző karikám vidáman himbálódzott a szélben, de csak jobbra-balra, nem úgy mint amikor viszi a hal a  cuccot,  amikor szinte felcsapódik a bothoz. Alig fél óra után ez történt. Kapom a botom - ja és hogy el ne felejtsem, a pipa számban volt - bevágtam és éreztem, hogy egy ponty van a horgon. Ezt a helyzetet, pipával együtt simán le tudom rendezni, de azt már nehezen, amikor a telefonom is megszólalt, amit nem tudom megmondani, hogy miért, de a szabad kezemmel a fülemhez tartottam, de ekkor a másik boton is kapásom volt.

Foglaljuk össze tehát ! Az egyik bottal fárasztottam ,a másikat a lábammal tartottam, mert a hal be akarta húzni a tóba,  közben a pipával jócskán lefoglalt számmal  a hívónál exkuzáltam magam, miszerint most éppen nem aktuális a beszélgetésünk. 

A zavaros helyzet valahogy megoldódott, mindkét hal a szákba került és a pipámat sem nyeltem le.

Nem is olyan rossz nap lett ez a nap!

Most nem vadásztörténet következik, mert a tegnap délutánom vadászat helyett olvasással telt, mégpedig Esterházy Péter Hasnyálmirígynaplóját olvastam, talán éppen akkor, azokban az órákban, amikor meghalt.

Rémes egybeesés!

Halálával egy közeli barátot vesztettem, mondom ezt anélkül, hogy bármikor is találkoztunk volna személyesen. A könyvein keresztül lettünk barátok, mert aki ír, az azért teszi, hogy a gondolatait megossza másokkal - ahogy egy barát teszi - amikor a Harmonia Celestiszben a családtagjává fogadott, ahogy ennek javított kiadásában elnézést kért a tévedéseiért, stb. szóval ő úgy szólt hozzám, ahogy egy barát szól a másik baráthoz.

A könyvein nőttem föl, stílusa egyéni volt, ahogy egyik jeles kortársa mondta róla, hogy a pornográfiát a költészet szintjére emelte. Tőle tanultam meg, hogy a magyar nyelvben nincsenek csúnya szavak, csak akkor, ha azokat valaki öncélúan használja. Őrá hivatkoztam, amikor a Kuduláz c. könyvem kéziratára a B.Sanyi író barátom azt mondta, hogy jó, jó, de túl "szókimondó".

Óriási lelkiereje előtt mélyen megemelem a vadászkalapom, ahogy a számára kimért szűk egy évet is egy könyvre áldozta.

Isten nyugosztalja !

Az erdőben a szúnyogok vették át a hatalmat, pirinyó testük, tenyérrel könnyen elmázolható karosszériájuk ellenére, az erdő rémei lettek, mert tömegesen támadnak, lehetetlen ellenük védekezni. Szegény vadak nem is nagyon tudnak, csak a késői órákban mozdulnak, a nappalokat valahol elbújva töltik. Ezek a szúnyogok már olyanok, hogy a magamra locsolt szúnyogriasztó sem rettenti vissza őket, kicsit fanyalognak a büdös szagról, azután vígan nyomják a fullánkjukat és szívna, szívnak.

Van egy csodamasinám, ami egy szúnyogriasztóval átitatott lapocskát párologtat, de ebben az évben még ez sem az igazi. Megszokták volna, nem tudom, de a végeredmény az, hogy menekülni kell, mégpedig elég vicces módon, egy letört ággal hadakozva, eszelősen csapkodva magam körül és szinte úgy ugrok be az autóba, persze magammal hurcolva jó pár mindenre elszánt vérszívót. Nos ezeket azután szépen le kell vadászni, mert egyszerűen megőrjítenek.

Alig várom, hogy az estére ígért szélvihar móresre tanítsa őket és elsodorja az egész bandát a jó büdös...ba !

Gondolom ezzel a vadak is egyetértenek !

Érdekes, hogy vadászoktól, horgászoktól folyton azt kérdik, hogy na, mit lőttél, mit fogtál? Mintha csak és csakis arról szólna a történet, hogy aki kimegy vadászni, annak feltétlen lőnie kell, és ez jelenti a vadászatot, vagy aki pecálni megy, annak semmi más nem jelent örömöt, csak ha sok halat fog. Ne legyünk álságosak, végül is, mindkét tevékenység célja a zsákmányszerzés. Ezt az ősi ösztönt örököltük, ez dolgozik bennünk, erre szoktunk hivatkozni, amikor "újkori gyilkosoknak" tartanak bennünket.

Bevallom engem már régen nem érdekel a "közvélemény", hiszen a vadászat és a horgászat ellen ágálók is tele szájjal eszik a húst, hacsak nem- vegák, de az meg már egy másik történet, vagy inkább újkori divat. Az ember vegyes táplálkozásúvá alakult, a működéséhez kell hús is, zöld-féleség is, szóval ahogy az életben mindenben, itt is az arany középút a javasolt.

Oda akartam kilyukadni, hogy amikor kimegyek vadászni, és nem lövök semmit, az akkor is vadászat. Mert nem csak a lövés a vadászat !

A kelő Nap, még nem mutatta meg magát, de a fénye már elérte az erdő szélét, ahol egy bak  csipegetett, a magasabb, de számára finomabb bokrok levelei felé nyújtogatva a nyakát. Nem sokat kellett távcsöveznem, azonnal megismertem, hogy ez az a "gyilkos" bak, akit már korábban is láttam, amikor még nem én voltam a "kedvezményezett" a baklövésre. A barátommal akartunk bakot lövetni, de ő egy másik lesen ült, ahol nem sok mindent látott, előttem viszont volt minden, többek között ez a bak is. Így szokott ez lenni, amikor nagyon akar valamit az ember. Én azt szerettem volna, ha a barát lő, de a lehetőségek előttem sorjáztak.

A mai hajnal viszont az enyém volt. Az autómmal gyorsan a les mögé kanyarodtam, amit  - hála Istennek - a bak nem vett észre, és azt sem, amikor felkapaszkodtam a lesre. Igaz, a távolság elég nagy volt, korábban azt hittem, illetve úgy saccoltam, hogy az erdő széle legalább 230-ra van a lestől - ahová előző vadászatoknál sosem lőttem, mert a távolságot sokallottam -  de a távolságmérő "közelebbre" hozta az erdő szélét, vele együtt a bakot is. Bevallom, nem nagyon szeretem a távlövéseket, de ez a 170 méter, már nekem is elfogadható volt.

Drámai gyorsasággal történtek a dolgok, alig öt percbe sűrítve, mert a lesre felmászásom és a lövés becsapódása között, alig öt perc telt el.

Köszönöm Diana és Anti barátom, a születésnapi ajándékot !

Az események sűrű sorban sorakoznak, a leírásuk erősen akadozik. Először is meleg van. Pláne itt, ahol írásaimat farigcsálni szoktam. Másodsorban foci EB van, de az élelmesebbek az egyik csatornán a Copa Amerikát is nézhetik. Mint én is. Hű de jó focit "játszanak "odaát. Bevallom, ha a jól szereplő és szépen búcsúzó magyar csapattal együtt a nekik szóló lelkesedésem kiveszem a meccsekből, akkor bizony olykor piszok unalmas is tud lenni egy-egy találkozó. Viszont a nézése időigényes - hogy gyengécske okosságot is mondjak.

A vadászatban sem telt unalmasan az elmúlt időszak, de leginkább "csak" a nézgelődésé volt a fő szerep. Múlt héten - a legmelegebb, hőségriadós napon -  meghoztam Bugacról a fácánokat. Szépen kikaszált és feltöltött etetők várták őket - nem mondhatják, hogy nincs bennem vendégszeretet.Sok szerencsét kívánok nekik az itteni pályafutásukhoz !

Az egyik estének nagy élménye volt - hogy valami vadászosat is írjak .- amikor nagy zúgással egy szarvasbogár szállt le a lesre tett kabátomra. Legalább tíz éve, hogy utoljára láttam egy szép példányt.

Szóval így keveredtek az elmúlt időszak eseményei, a szarvasbogártól, a fociig !

Varietás delectat !

Zajlik a foci EB. Kicsit velem, de legfőképpen nélkülem. Ugyanis nekem valahogy más a foci, a szó igazi értelmében a labdarúgás. Mert mi is történik a pályán, vagy helyesebben a küzdőtéren? Küzdelem ! Sokszor a labda mellékszereplő, mert a gladiátorok gyűrik, gyötrik, rúgják egymást, kézzel úgy dolgoznak, mintha tatamin lennének - és mindezt a bírók segítségével. Nyilván ki lett adva, hogy ne fújják szét a meccseket - ugyanis a lassításokból jól látszik - hogy szinte minden test-test elleni ütközést le lehetne fújni. Szóval kilencven percet fütyürészhetne a bíró, utána meg  menekülhetne a szurkolók elől.

Még egyszer kérdem, ez lenne a foci?  Jól látható 4 -4 -2   hadrend a "divat", ami azt jelenti, hogy reszkess csatár, nyolcan várunk, ha felénk tévednél. Még szerencse, hogy van egy-két focista, aki nem a taktikai utasítások szerint mozog, valami váratlant alakít, amire sem az ellenfél sem a néző nincs  felkészülve, Nos, őbelőlük lesz a gólszerző és miattuk érdemes meccset nézni.

Hajrá Magyarok !

Madarak csivitelésétől hangos volt az erdő, de még a kakukk sem bírt magával, szinte megállás nélkül szólt a kakukk,kakukk, amikor pedig befejezte, még egy bugyborékoló hangot is hallatott, nyilván a szerelmi mámor jeleként. Vagy annak örült, hogy bele tudta csempészi a tojását, valamelyik énekesmadár fészkébe.

A szóróra szálló szajkó pár egyik tagja az ágak között őrködött, míg a párja a sárgálló kukoricaszemeket próbálta letolni a torkán. Azután cseréltek. Az egyik nagy égerfa ágai között örvös galambok ricsajoztak, majd nekirugaszkodva, nagy szárnycsattogással az ég felé emelkedtek, ahonnan lassan levitorláztak, utána újra kezdték.

Vidám volt az erdő, mi más lehettem volna én is. Még a pipám füstje is huncutul bodorodott, először táncolt egyet a kalapom körül, majd eliramodott, de a mi a fő, hogy jó irányba. Korán volt még, az estéli harangszó sem ütötte el a nyolcat, amikor a szóró mögötti csalánosból egy disznó feje tolakodott ki. Mondjuk inkább csak disznócskának, mert mérete egy szemmel sem volt nagyobb, mint a két napja lőtt "piros" disznómé.

Amikor már a teljes fejet láttam, akkor ugye már "csak" a billentyűt kellett meghúzni. Csak színben nem egyezett az előzővel, minden másban igen. Eszembe jutott, hogy amikor a "piroskát" lőttem, jól hallottam, hogy valami nem túl nagy disznó elfut. Lehet, ha akkor a lesen maradok, egy fél óra múlva, kijött volna. De ez így volt jobb, mert egy napra két disznó enyhe túlzás, de két naponként egy-egy, már maga az élvezet.

Már megint - a többször is szerencsét hozó harangszó után - történt valami. Meglepetés volt, hogy nem disznó jött ki a szóróra, hanem egy aranysakál. Egy növendék, aki egy kifejlett felnőtt toportyánnál kisebb, de rókánál már nagyobb volt. Nagyon izgathatta a szórómon zajló madárforgalom, illetve annak illata, ahonnan örvös galambok, szajkók, verebek, de még fácánok is lopkodták a kukoricámat. Talán ennek és a fiatal korának volt betudható, a korai látogatás. Illetve az éhségnek. Lassított filmbe illő mozdulattal emeltem a puskám, zajt egyáltalán nem csaptam, de a sakál elugrott, vissza a csalános bozótosba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy izgulni sem volt időm, bezzeg az eltűnése után, alig bírtam a pipacsutorát a számba passzítani, hogy rágyújtsak az "ijedtségre".

Még félig sem szívtam a pipám, ami pontosan húsz percet jelent - amikor a szóró ellenkező oldalán bújt elő az aranysakál. Ekkor már mindent óvatosabban csináltam mint előzőleg, zaj nélkül vettem célba, a szám sarkába füstölgő pipám szívását is egy kis időre abbahagytam, a szálkeresztet az oldalára tapasztottam és lőttem...!

Az előző napi vadász-böjtömért búsásan kárpótolt Diana !

A frissem kaszált réten, izgalmas hullámvonalban követték a lekaszált rendek a lágy dombhajlatokat, mintha egy gyűrött kottás papír lett volna. Előző este még lábon állt a fű, az őzeknek is csak a feje látszott ki belőle, de most már az egerésző róka is könnyen megláthatta a fészkét vesztett pockokat. 

A puskám, a les sarkába várta a feladatot - de ezen a napon ez elmaradt - pedig a róka látványa igencsak felizgatott. A  közeli lesen egy barát próbálkozott őzbakot lőni, ezért nem akartam neki rossz szájízt okozni.

Az egerésző róka után, egy hosszú szárú ág nélküli, un, gyilkos bak is elém került, sőt, hogy teljes legyen a kísértés, még le is feküdt előttem, miután jól "megverte" a lekaszált füvet. Fotótéma lett volna, mert egy jókora adag fűcsomó az agancsán maradt, ettől pedig úgy nézett ki, mintha egy hatalmas fűkalap lenne rajta.

Még az esti sötétség beállta előtt egy göbe is beállított, a malacaival. Annyira vidáman futkostak a kis csíkosok, hogy alig tudtam megszámolni őket, de kb. tizenegy darab volt. Az biztos, hogy ez nem egy anyától lehetett, így az is biztos, hogy egy meggondolatlan vadász a malackák egy részét árvává tette. Szerencse, hogy akadt nekik pót-anyuka.

Fantasztikus szép estém volt - de a baj az - hogy mindennek nem én előttem kellett volna történnie. De ezen az estén Diana vicces kedvében volt, engem megkísértett, a vadászbarátot pedig mellőzte.

Ilyen a vadászszerencse !

A saját ritmusomtól kissé megkésve, kb. fél nyolckor másztam fel a lesemre. Előtte hezitáltam, hogy ide üljek-e, hiszen nyugati szélben éppen a szóróra szállna a pipám füstje, amit a disznók nem biztos, hogy szeretnek.De azt is tudtam, hogy a völgynek - aminek az alján lapul a lesem, szépen belesimulva  a bokrok, fák szövedékébe - saját szele van.Lehet, hogy "odafönt " Nyugati szél van, de "idelent" már ellenkezőleg fúj. Ilyenkor tesz jószolgálatot az unokámtól elkobzott buborékfújó - amiről valakik kiderítették, hogy káros a gyerekre. Viszont a szélirány megállapítására nagyon alkalmas.

A lesre felérve, első teendőm a fújás! Nézem a csillogó gömböket, ahogy egy kicsit tétováznak felettem, mintha nem lenne kedvük tovaszállni, mintha tudnák, hogy csillogásuk csak pár másodpercig tart, után elenyésznek, de közben  nekem tesznek szívességet. Örömmel kísérem tekintetemmel a gömböcskék útját, mert jó a szelem.

Ezek után nyugodtan jöhet a pipa is. A felszálló füstkarikák is igazolják a szappanbuborékok igazságát, az is jó irányba bodorodik.

Még annyira a szertartások elején járok, hogy szinte csak véletlenül nézek a szóró felé, amikor a csalán között egy piros testet veszek észre. Nyilván egy őz, konstatálom - csak az lehet ilyen rőt vörös -  de azért reflexszerűen a távcsövemet ráirányítom Basszus, ez nem őz, hanem egy disznó. .Egy vörös disznó !

Elővigyázatosan a pipámat a jobb számsarkából a balba tolom,  addigra a disznó is mutatja az oldalát, illetve a füle tövét.Oda is kapja az "áldást".

Sűrű, göndör vörös szőr borítja a testét - ha jól tudom mangalicákban van hasonló ruházatú. Kedves disznó, még szerencse, hogy itt fejezted be a pályafutásod és nem kellett valamelyik szülédnek kellemetlen kérdéseket feltenni a szerelmi életéről.

A sok esőtől a csalán már a lesem "derekáig" ért fel és a szórót is eltakarta, nagyon megérett a dolog a kikaszálásra.  Nem szeretem a zajos fűkaszákat, de gondolom a vadak sem. Ezért elővettem a kb. harminc éves kaszámat - állapota még többet mutatott - igazából  nem sok baja volt, csak mindene lötyögött, mint ahogy azt én ízületeim is teszik  Miközben éleztem a szerszámot, eszembe jutott a harminc éves múlt, amikor kaszálós "karrierem" kezdtem, mert a lovaimnak kellett a friss tavaszi fű, meg a szépre hízott lucerna - ahogy itt mondják a fenyer -  azt ugye meg kaszálni kell.

Én már nagyon meg voltam, elégedve magammal, mert a lábam sem vágtam le bokától, de a kasza hegyét sem vágtam folyton a földbe, szóval lelkesen csapkodtam a kaszával, bevallom, nem kis büszkeséggel.  Azért egy városiból falusivá  avanzsált embertől ez elég jó teljesítmény, ugye?  Persze, csak szerintem. Azután  összehozott a jó sorsom egy igazi kaszás profival, a Sz. Pistával, aki "civilben" fuvaros volt, így a lovak dolga hamar összehozott bennünket. Mondhatni haverok lettünk.

Nos, ő mondta egyszer a kaszás-tudományomra, hogy doki, ha te úgy húzol fogat, ahogy kaszálsz, akkor Isten óvja a falu népét.. Mondhatta nyugodtan, mert neki már egy szál foga sem volt, szépen sorban elhullajtotta őket. Viszont még a szalonnabőrt is meg tudta rágni a csupasz ínyével. Neki nem volt veszteni valója.

Egy biztos, a csalán kaszálását most is nagyon élveztem !

Már leszoktam arról, hogy valami történést első indulatból reagáljak le, hagyom, hogy ülepedjen. Ettől meg ugye vagy elmúlik, vagy még jobban felszívódik, mint ahogy az a mérgeknél szokás. Erről a "késleltetett" reakcióról egy nagyon szar Mórickás vicc jut eszembe, aki vasárnapi misén röhögött, mert a szerdán halott viccet  akkor értette meg !

Most nem valami nagy okosságot mondok, de igaz, hogy a szó ( leírva is !) akár fegyver is lehet. Erről is egy vicc jut eszembe ( lassan elfelejtem mit akarok írni) miszerint két  buta ember beszélgetése, nem más,. mint párbaj, fegyver nélkül. Az írogató ember egyetlen fegyvere, a méregbe mártott toll lehet és az olvasóközönség, nagyképűen a közvélemény. A dühös "puffogásnál"  viszont hatásosabb  a humor, mert annál nincs nagyobb sértés, mint amikor valakit kiröhögnek.

Ebből kiindulva, én sem teszek másképpen, mint hogy jót szórakozok azon a  vadászon,  aki a vadászgyűlésünkön, az üdvözlésemnek azt a formáját választotta, hogy háttal ülve, a válla fölött három ujját nyújtva,  szigorúan az ellenkező irányba meredve üdvözölt. Hogy rövid legyek, a hátának köszöntem. Ez egy olyan saját vállát veregető mozdulattá vált  - ami akár komikus is lehetett volna, de nem volt az.

Szokásomtól eltérően a fácánprogram ismertetése mellett - és a mókás üdvözlés hatására - a társas vadászatok fontosságáról beszéltem, megemlítve és hivatkozva Békés Sanyi vadászíró barátom vadászetika könyvére ( nem mellesleg tankönyv az egyetemen)- aki a vadásszá válás és a nevelés fontos részének tartja a társasvadászatokat. Ha már a gyerekszobának nem volt ablaka.

Akinek ez kimaradt, az továbbra is köszönjön a válla fölött !.

Add már Uram az esőt - ahogy a régi sláger szövege szólt - mert a föld szomjazik, de ne ennyit, ha ezt meg én kérhetném.  - Most akkor kell az eső, vagy sem -  döntsetek, mert egyszerre csak egy kérést tudok teljesíteni - szólt az Úr ! Nincs esélyem rá, de nem lennék a Jóisten helyébe, mert ahány ember, annyi kérés.

Nem kétséges kinek a javára döntött mégis, mert a földek áznak, a közelgő ünnepek szervezői pedig szomorúan nézik az eget és halkan káromkodnak.

Én is így tettem, amikor a horgászbotokat szépen felcsaliztam,  nagy ravaszul, a jól bevált  édes és drága  etetőanyaggal megtömtem és a tó közepébe suhintottam. A "becsapódás" szolid hullámai még el sem csitultak, amikor pezsegni kezdett a tó felszíne, ugyanis rázendített az eső.

Egy jókora diófa "árnyékába" húzódtam, de szegény fa is csak egy darabig állta a támadást, ahogy összegyűlt egy adag víz a leveleken, egy tételben öntötte a nyakamba. Makacs ember nem hátrál, pláne mert a napidíj is be lett fizetve. Bátorítottam magam a gyengécske pecás tudásom azon részével, miszerint esőben jól kapnak a halak. Az ismeretek onnan adódnak, hogy a kertemben egy kis tavacska gyűjti az esővizet és ad otthont egy tucat piros, sárga meg tarkabarka halacskának. Kipróbáltam. Valóban szívesen esznek, amikor esik az eső. De a helyzet az, hogy ezek a halak akkor is éhesek, ha nem esik az eső.

Ilyen labilis információ birtokába őriztem a botjaimat kb. három órán keresztül, de még egy icipici kapásom sem volt. Ekkor döntöttem el, ha hazamegyek, piszokul leszidom az aranyhalaimat !

Most csak egy kis biztatás - kitartás a hűségeseknek. Ez a csacska tavasz, amelyik néha a téllel csalja a naptári hónapot, zsendíti a füvet, hajtja bokrok ágait, kéri a palántákat, galádul a levelek alá rejti a mocskos tetveket, szóval elkél a dolgos kéz ilyenkor. Mert ripsz-ropsz kinől minden az ember keze alól és attól kezdve már a kertészkedés egy tortúra. Időben kell nyírni, nyesni, ültetni, stb. Ez az idő pedig éppen most van itt.

Tehát, ilyenkor a múzsa kertben van és nem a gépem előtt.

Erre a hétre eső  lesz a főszereplő - amitől majd valami történet fog innen kikerülni.

Álmosan kondította a közeli falu templomában élő harang a nyolc órát. Jó kétszáz éve öntötték, de a mérete miatt, a hangja nem mélyült, maradt olyan, mint a születésekor, kicsit magas, kicsit hamis.

A hosszabbodó napok, az este lopakodó sötétjét egyre jobban a harangszó mögé utasították, az utolsó kondítás egy kis biztatás volt a fénynek, maradj még kedves nappal, mert téged jobban szeretünk, mint a buja, kicsit félelmetes  sötétet. 

A vadaknak nincs harangjuk, meg toronyórájuk, - csak egy belső órájuk - amit az ösztöneik működtetnek. Hogy a harangszóra figyelnek-e, vagy sem, azt nem tudom, de lehet. Ugyanis már második alkalommal, éppen az utolsó kondítás után jelent meg egy disznó a szórón. Nyilván meglepődött, hogy még világos van és anélkül, hogy a neki elkészített finom sáros dagonyába belefeküdt volna, gyorsan továbbállt. Miután a dagonya, egy bokrok övezte keskeny váltón  lett kialakítva, így a lövéshez csak akkor jutok, jutnék, ha pár másodpercre bátorkodna beleülni a sárba, úgy, ahogy a múltkori kan tette. Pechjére !

Szóval jött a disznó, ment a disznó. Éppen ilyen ütemben. Bevallom nem is bántam. Nem azért, mert savanyú a szőlő, de amikor itt lövök valamit, akkor a kiszállítás hangja, zaja több napra vadmentességet hagy maga után.

Ha nem lövök "csak" nézelődök és szemmel vadászok, akkor  viszont tudom, hogy ha másnap ugyan ide ülök, marad némi esélyem, mert hagytam. Kicsit fals a hasonlat, de ez is olyan, mint amikor a horgász visszadobja  a kifogott halat.

A napokban - hogy már ne is mondjam -  a haragszó utáni percben kilépett egy fiatal barkás bika és tőlem alig pár méterre a a füvet kezdte csipegetni. Csodálatos látvány volt és nagy-nagy élmény. Rengeteg állatot meglestem már hosszú vadász életem alatt, de az ilyen gyönyörűségekkel egyszerűen nem tudok betelni.

Köszönöm harangszó, hogy ideküldted ezt a csodás állatot ! Miközben lassan ránk borult az esti sötét, jó egészséget kívántam neki és azt, hogy nyolc-kilenc év múlva újra találkozzunk.

-Jó reggelt, jó reggelt !

-Hát fel tetszett ébredni?

-Nem azért mondom, de amíg te alszol, én keményen dolgozok. Felügyelem a gazda dolgait, hiszen az összes életfunkcióját irányítom. Ha én szólok neki, akkor eszik, iszik, alszik, vadászik, stb.- mondhatni, teszem azt, ami egy bal féltekétől maximálisan elvárható. Elég unalmas feladat, de létszükséglet, mert az életfunkciókat is felügyelem, szóval fontos vagyok.

Szorgalmas is vagyok, de igazából nem egy siker orientált.  Te viszont jobbos társam - ami persze nem tévesztendő össze valamiféle politikai oldallal - kicsit szabotálod a hétköznapi dolgokat, csak ímmel -ámmal adsz valami instrukciót, például olyankor, amikor keresztrejtvényt fejt a főnök vagy olvas, stb. tehát csak egy kicsit kell gondolkodnia. De vannak olyan dolgai, amiket már nem értek. Ilyenkor azt kérdezem magamtól, hogy honnan a kórságból jutnak eszébe olyan érdekes dolgok, amiket nyilván te súgsz neki.

Sokat tudok rólad, mert valahol lent az agytörzsünknél össze vagyunk kötve, mondhatni az alagsorban kommunikálunk, de ez nem jelenti azt, hogy minden dolgodról tudnék, számomra sokszor bonyolultnak tűnnek a gondolataid.. Kérdeném, hogy például, hogy mitől, vagy miért veszel elő olyan energiákat - amit a szaknyelv ihletnek nevez -  amitől a főnök, rímeket szed sorba, vagy a ceruzájával mindenféle formákat rajzol, amiket sokszor ki is fest, de az is érdekes, hogy bizonyos beszélgetéseket én moderálok, de a zenét, a szép szavakat, az érzelmeket  viszont már te.

Emlékszem, hogy a múltkorában is volt valami beszélgetés, amiben a gazda szájába valami csúnya pletykát adtak. Ekkor szóltam neked, hogy ébredj fel és minősítsed. Örülök, hogy álmodból felébresztve jó összefoglaltad a dolgot és csak annyit mondtál, hogy szarni bele, ami nem a témára vonatkozott, hanem a pletyka -gyártó szájára. Köszönöm, hogy jól döntöttél és rám bíztad a végrehajtást. Egy percig se bánkódj, tudom a dolgom és intézkedek a gazdánál, hogy kerülje az ilyen "barátokat".

Látod ezt szeretem benned, kedves jobb oldali agyam, hogy jól meg tudod mondani a frankót. A "leszaratás" pedig számomra rutin feladat.

Kedves barátom. Arról, hogy a tegnapi nap, illetve az előző este ilyenképpen alakult, te is tehetsz. Először is, ha te szakítasz a hagyományokkal és nem a neked felkínált étek felé mégy, akkor az nekem is meglepetés erejével hat és nem tudok méltóképpen felkészülni a fogadásodra. Azután az is nagy baj volt, hogy tőlem igen csak távol sétáltál ki az erdőből. Az meg egyenesen illetlenség volt, hogy a derékig érő szederbokrok között cövekeltél le, amitől nem tudtalak teljes szépségedben megcsodálni. A pipám füstjétől sem voltál hanyatt esve, félig felém fordulva  szippantottad a gyanús illatokat. Hogy magyarán mondjam, elég kevés esélyt adtál arra, hogy méltóképpen fogadjalak.

Tudd meg, hogy ha én belőled egy szép és használható darabot jól látok, akkor oda tudom küldeni az ajándékom. Láttam hogy igen meglepett a találkozásunk hangossága, mert azonnal elestél tőle. Elmondom neked, hogy biztos voltam benne, hogy hamarosan személyesen köszönthetlek, tudod, utolsó falat, töret, stb.

Jócskán meglepődtem amikor tőled alig húsz méterre voltam, te felpattantál és elszaladtál. Egyenesen a sűrű erdőbe. Ott azután jól megjátszottad, hogy a találkozásunk neked zokon esett és egy helyben állva fújtattál. zörögtél, szóval hisztiztél. Én meg megettem a cselt, fél óra elteltével elindultam téged keresni.  A sötétségben csak a zseblámpám fényében tudtalak követni, de hamar feladtam mert a vélt helyen nem találtalak. Egyszerűen leléptél !

Másnap is megadtam a módját, hogy sikerüljön találkozásunk, mert egy jó képességű véreb mutatta a belőled csöpögő életnedvet. Jól megmászattál bennünket, a meredek erdő minden járhatatlan részét meglátogattad, ezekben olykor-olykor megpihentél.

Nem szaporítom, a cseled sikerült, reggel nyolctól délig követtünk, de aztán feladtuk. De tudom- és becsülöm a ravaszságod, mert végül  egy patakban hűsítő fürdőt vettél, ahol a sár jól eldugaszolta az "ajándékom" helyét és utána már arra mentél, amerre kedved tartotta.

Mindenesetre, ha már így történt a dolog, elnézésed kérem és mielőbbi gyógyulásod kívánva maradok tisztelettel . Pipás doki ! 

A megváltozott éghajlatnak sok negatív hatása lett, flórára, faunára, vízháztartásra egyaránt, köztük nem egy változás  már egyenesen drámai.  Nekem személy szerint ami legjobban hiányzik, az a szép hosszú tavasz, mert az szinte eltűnt, egyik napon még vacogunk és fűtünk, másnap meg egy szál gatyában napozunk. A legutóbbi bejegyzésem óta is "kitört" a tavasz, de azonnal átadta a helyét a kora nyárnak. Meleg -rekordok dőlnek meg sorban, a kórházak sem győzik a szívbetegek ellátását.

Néhány napja még a belvízzel küszködtek a gazdák, ma már a szárazságra panaszkodnak. A vetőgépek porfelhőt verve szórják a magot a szikkadt talajba. 

Az eddig bujkáló vaddisznók is "előkerültek", keresik az elvetett magokat. A vadászokból is csősz lesz ilyenkor, mert a vetések őrzésére megy az energia. A vadkár okozói - nyilván a - a vadak. Ez még nem egy okosság, de tény. A földtulajdonosok szeretnék "sterilen" használni a földjüket, ezért szegény vad lett az első számú közellenség. Miután a gazdák hangja erősebb, mint azoké. akik azt mondják, hogy a a vadnak is joga van az élethez - így a zöld ruhás bábszerv úgy döntött, hogy engedélyezi a szarvasok lövését ápr. 1-től. Konkrétan a tavalyi borjúkat lehet lőni. Ajaj!  Itt a baj, mert itt már sok a hibaforrás, amiknek csak egy része véletlen. 

Szóval itt a tavasz és annak rémes velejárója, a vadkárelhárítás.

A vadászatok üteme, azaz gyakorisága olyan, hogy a leírásra váró történetek egymás sarkát tapossák, egyik előzi a másikat, avagy fordítva, ahogy éppen az emlékeimből előhúzom őket. Ez az esemény is, amit most írok, már három napos, de így legalább egy kicsit letisztult.

Szeles, kicsit áprilist idéző bolondos idő volt, ami azért fontos, mert a vadászembert a szél irányítja. Milyen irányból fúj és ha én ide, vagy oda ülök, jó lesz-e a szelem, vagy sem. Ezen a napon is hezitáltam két les között, azután a megszokott fenyvesbéli lesre ültem, hátha....! Úgy gondoltam, hogy a kabát alá is bebújó hideg szelet, csak a bélelt, de "susogós" kabátommal tudom kivédeni, aminek még lesz szerepe a történetben. A lestől alig harminc méterre van a szóróm, mögötte, jóval hátrébb, a fák takarásában pedig egy dagonya. Ezeknek a távolságoknak csak annyiban lett szerepük, hogy a kabátom susogását - szélcsendben - egy süket disznó is meghallotta volna. Először minden rendben ment, fújt a szél, a pipám füstjét is sodorta a "hátam mögé", szóval jöhetett a disznó. Azután a helyzet kezdett rosszabbodni, a szél elcsendesedett, sokszor szinte megállt, a füstkarikák is a fejem körül keringőztek. Ajjaj, szar a helyzet, állapítottam meg szakszerűen.

Közben a erdő is kezdte magára húzni a sötétet, már csak a fák körvonalai sejlettek, amikor a dagonyában egy fekete test jelent meg. A keresőtávcső "megmondta" az igazságot, egy jókora kan ült a dagonya sarában. Nem lehetett mást tennem, hiszen  az erdőre telepedő sötét, perceken belül, mindent el fog takarni, ha meg mégis előbbre jönne a disznó, egészen  a szóróig, akkor viszont azonnal kiszúrja a hangoskodó kabátom hangját. Döntöttem ! A céltávcsőben megkerestem a homloka közepét és elengedtem a golyót.

Szinte visszaült a sárba, egyet sem mozdulva. Közben, a rám boruló esti sötét azt is jóságosan eltakarta, hogy fülig ér a szám a boldogságtól. Már a zseblámpám fényében örömködtem a szép kannak. 

Na komám, három a magyar igazság!  Kétszer te győztél, most én .

Ahogy az ember memóriája szakadozik, úgy kerül egyre többször használatba, a  - na, hol is hagytam abba? - mondat. Tehát, ott hagytam abba, hogy a Mátrában "alkottam" egy resztelt májat, vadmalacból. Mármint a májából! Erre szívesen vissza-vissza térek, mert  szeretek a sikerben feredőzni.

A "májvacsorát" követő reggelen illetve délelőttön - a jókora cserkelés ellenére sem sikerült muflonokkal találkoznom - csak messziről  - a szemközti hegyoldalban - láttam pár kost. Gábor és Misi  sem volt eredményesebb.

Délután, korábban, már két órakor indultunk, mivel a nekem szánt hely, a Tekeres csúcsán volt, ami "hegymenetben"  majdnem egy óra. Nagyon nem szeretem ezt a keskeny, köves, kanyargós hegyi szerpentint, ahol az egyik oldalon a sziklák meredeznek az ég felé, a másikon pedig - ahol éppen én ültem -  mély szakadék tátong. Hülye ízlése van a muflonnak, hogy ezt szereti. Abban bíztam, hogy már sötét lesz, mire visszaindulunk és akkor nem látom, hogy hová zuhanhatunk.

Nagy megkönnyebbüléssel ültem föl a kényelmes lesre, ami azt jelentette, hogy egy deszkát lehetett háttámasznak feltenni és akkor már sokkal jobban tűrhető a két-három órás ücsörgés, mint a háttámla nélküli itthoni leseimen. Eperke is bekucorodott a les sarkába, nagy naivan azt gondolva, hogy a pipám füstje majd kikerüli. Hát, nem kerülte. Jól nevelt ember lévén, azért dicsérte.

Nem telhetett el fél óránál több, amikor egy csapat muflon közeledett, de valami nem tetszett nekik, mert nem jöttek a szóróig, hanem  megálltak a szemközti hegyoldal bokrainak a takarásában, legalább száz méterre. Lehet, hogy megint egy disznó ólálkodott a környéken, miatta óvatoskodtak.  A csapatban volt egy gyenge bárány is,  úgy döntöttem, meglövöm. A lövés után eliramodott a csapat, köztük a bárány ! Nem akartam hinni a szememnek, de a rálövés helyén talált hasalji szőrszálak bizonyították, hogy alá lőttem. Nem kell mondani, hogy mennyire szarul éreztem magam.

Márt majdnem feladtam a reményt, amikor egy másik csapat jött - nem az előző jött vissza - és ebben is volt egy lőhető bárány, vagy már inkább jerke. A távcsőben jól láttam a becsapódást, de legnagyobb rémületemre - ez a csapat is elvitte magával a bárányt.  Keresgélni kezdtük Eperkével a rálövés helyét, de se vért, se "vágott"szőrt, egyszerűen semmit sem találtunk. Hiába bizonygattam Eperkének, hogy 100%-hogy meglőttem, hitte is meg nem is .Egyetlen támpont volt a csapat menekülési iránya, így elkezdtünk "szemre" keresni. Közben egyre sötétedett, mint ahogy az én életkedvem is.

Azután felhangzott a legszebb szó, ami létezik- Eperke kiabálta, hogy  - "megvan " !

Tanulságos a dolog, mert egy teljesen jó "blatt" lövéssel, még vagy száz métert futott a muflon, miközben egyetlen csepp vér sem volt!

De arra is fény derült, hogy az előzőt miért hibázhattam. Ugyanis kétféle lőszert kevertem össze, így az első lövést nem azzal a lőszerrel tettem, amire a puskám be lett lőve.

Ez az este mindhármunknak szerencsét hozott, a terítéken három muflon és két süldő feküdt.

Úgy búcsúztunk a Tekerestől, hogy jövőre, újra itt !

Ámen !

Visszakanyarodok egy kicsit a hétfőhöz, amikor én, "csak"a rókát lőttem. A vadászbarát szerencsésebb volt és egy süldőcskét sikerült elejtenie, mégpedig fejlövéssel. Tehát a mája ép és szép maradt - vétek lett volna nem megenni. Vittük a májat a szálláshelyünkre, ami nem egy ötcsillagos hotel ugyan, de a konyhájára éppen olyan szabályok vonatkoznak, mint a csícsás rokonokéra. Szóval, nem voltam biztos, hogy ezzel a májjal beengednek a konyhába !

Teljes vadász "pompámban", kezemben egy műanyag vödörrel, benne a májjal, óvatosan kopogtattam a konyha ajtaján. A résnyire nyílt ajtóban megjelent a szakács feje, nyilván nem tudta elképzelni, hogy ki a fene jöhet ilyenkor, amikor az utolsó vendég is elment az étteremből. Az ajtórésből kiszüremkedő fényben engem látott, ami nem lehetett számára valami bizalomgerjesztő.  Gyorsan hadartam a mondókám, nehogy becsukja  az ajtót, hogy én nagyon, de nagyon szépen megkérném, hogy megcsinálhassam barátaimnak a vaddisznó máját, mert annyit meséltem arról, hogy én ezt jól tudom, hogy egyszer - ami most van - bizonyítanom kéne.

Megengedte ! Sőt, amíg én a resztelt májat sütöttem, ő krumplit főzött garnírungnak.  A resztelt máj receptjét megtartom magamnak - mert annyira egyszerű, hogy kitalálható. 

Vacsora közben megjött a hotel tulajdonosa is, aki az összes maradék szaftot  - egy kiló kenyérrel - kitunkolta. Nem akarok kérkedni, de azt mondta, ilyen finomat még nem evett !  A barátok nem dicsértek ugyan, de ettek, mint a sáska !

Az első nap, háromszáz kilométeres utazásának, a délutáni vadászatnak, a simasághoz szokott lábaim hegymászásának, stb. gyors és hosszú alvást kellett volna hoznia. De nem így történt, mert már hajnal négykor felébredtem, de a barátok is. A horkolási verseny győztesét nem lehetett kihirdetni, mert mindenki a másikét tette az első helyre.

A reggeli pirkadat csípősen fogadott bennünket, talán fagyott is egy kicsit. Egy darabig autóban rázódtunk, pedig a Tekeres hegyre vezető út, igazi kocsigyilkos, ezért a házigazda nem is nagyon törekszik, hogy jó autókat használjon ilyen célra. Igazi megkönnyebbülés volt a veserázó autóból kiszállni és gyalog nekivágni a hegyoldalnak. Eleinte ! De a meredeken kapaszkodás közben, amikor a hajnali hűvösség ellenére egyre szaporábban törölgettem az izzadó homlokom, már visszavágytam a sokat szidott autóba. 

Két -három muflonkos csipegetett a les melletti réten, de fiatalok voltak, a csigájuk még éppen csak ívelni kezdtek. Belőlük, majd két-három év múlva lesz lőhető kos. A délelőtt nem is hozott több látnivalót.

A délután már annál többet !

De ne szaladjunk elébe az eseményeknek !

A délelőtti vadászat után csak egy rövid pihenőre volt időnk, mert kettőkor újra nekivágtunk. A forgatókönyv a megszokott volt, autóban rázkódás, azután sorban kiszállás, mindenki ment a kijelölt leshelyre. Én voltam az utolsó "kiszálló", mert egészen a Tekeres hegy tetejéig mentünk Eperkével, a vadőrrel.

A történet szempontjából lehet, hogy nem fontos - viszont a végeredményt illetően elgondolkodtató -  de erre a délutánra nem vittem a pipámat ! Ugyanis a szállásunkon felejtettem !

Hogy ez most szerencsét hozott, vagy sem, majd megírom !

"Hazai" pályán, hónapok is eltelhetnek, míg egy szép kant látok, most meg rögtön kettőt is. Ennél nagyobb bajom sosem legyen, de a puskám nyugton hagyom, nem disznóra jöttem a Mátrába, hanem muflonra. Egy vegyes ivarú mufloncsapat óvatoskodna a szóróra, a Tekeres hegy teteje felől - ahogy távcsövezem őket, jerke és bárány  is van közöttük -  de a két disznó féltékeny a kiszórt kukoricára, ezért a muflonok felé rontanak, nem engedik őket közelebb.

A délutáni fény kezd szürkülni, egyre fogy az idő, de a két disznó nem tágít. Nincs mit tenni - döntöttem - el kell zavarni őket. A kézfejemet "csókolgatva" a szajkó riasztását utánozom, amit elég jól sikerült, mert a disznók elkullognak. Mielőtt  elbíznám magam, hogy jól tudok "szajkóul", lehet, hogy csak jól laktak és egyébként is elmentek volna.

A baj az, hogy a muflonoknak elegük lett a a várakozásból és eltűnnek valamerre, a sziklás hegyoldalban. Pakolászni kezdek a hátizsákomba, amikor egy róka jelenik meg a szórónál. Egy percig sem habozok - a róka itt sem kívánatos, bár fácán csak mutatóban fordul elő, de a veszettség valós veszély - így a rókát annak rendje módja szerint a másvilágra segítem, vadásszon inkább ott.

Muflonra jöttem, róka lett belőle - de ne bánom, mert van még egy teljes napom a vadászatra.

Tehát ennek az írásnak is lesz folytatása !

Mert ugye a kolbász az nem más, mint a disznó, saját magába visszatöltve. A bolti kolbászok és egyéb felvágott félék pedig  nem mások, mint rákkeltő anyagokkal "dúsított", vágóhídi hulladékok. Aki jókat akar enni és azt is szeretné tudni, hogy amit eszik az miből készül, az disznót vág. Ezt azért egy lakótelepi sokemeletesben nem könnyű kivitelezni, de falun még vannak erre begyakorlott böllérek.

Utoljára a Samu disznónk vágására emlékszem, ami kb. hatvanöt évvel ezelőtt történt.  Samu disznó két év alatt pendült föl annyira, hogy "vágásérett " legyen, de közben családtaggá avanzsált, a hajnali halálánál sírt az egész család. Samu is, de ő rövidebben. Arra is jól emlékszem, hogy a gyászt, csak a sok pálinka oldotta valamennyire, de ezt meg Jó Anyám tűrte nehezen, estére mindenki összeveszett mindenkivel. Azt is megjegyeztem, hogy kétféle hurka létezett - no nem úgy, hogy véres, meg májas - hanem az egyik fajta saját magunknak készült a másik meg ment  kóstolónak.  Nagy volt a rokonság és sok a szomszéd, így a sok rizzsel készültből lett a "kóstolós" hurka.

Nos, hatvanöt év után, újra disznóvágásra adtam a fejem. Miután a hajnali bökésnél nem volta jelen, így  a gyilkosság terhe sem nyomja a lelkem. Ami nyom, az a gyomrom, mert a nyaka pecsenyéje megsütve, az maga a gyönyör. Sokat lehet belőle enni, de eleget nem. 

A kolesterin pedig, csak rossz kajától pipiskedik.   

Lehet, hogy a zenekar éppen most, amikor ezeket a sorokat írom - este tízkor -  húzza a "nézését, meg a járást, csípőjének a ringását, stb " nevezetű örökbecsűt, amire a helybéli csárda lovasbálján ropják a táncot, még azok is, akik hét közben fizikoterápián kúráltatták a fájós ízületeiket.  A sokac asszonyokra szokták mondani, hogy halotti porukból is fölkelnek, ha megszólal a kóló. Nos a szekcsői asszonyok sem mennek a szomszédba egy kis "csípőjének a ringásáért" ha zenét hallanak.

Azt hiszem a lovas múltam jogán, ott lenne a helyem, de ugye először is, a múltbéli érdemekkel nem érdemes és nem is szabad kérkedni, ami elmúlt az elmúlt. Tehát nincs olyan, hogy a múlt jogán ! Nekem nem az számít, hogy ki voltam, hanem az, hogy most mi vagyok. Erről meg nem nyilatkozok !

Másodsorban pedig a bál azért van - gondolom -  hogy szórakozzanak az emberek, egyenek-igyanak, táncoljanak...stb. Ezek közül, talán még az evés menne, de az ivás már nem, a tánchoz meg egy alapvető dolog kéne, ez pedig a tánctudás. Nos nekem olyanom pedig nincsen! Ha nem táncol, mert nem tud valaki - mondjuk én -  akkor még maradhatna a beszélgetés - mint alternatív időtöltés -  de aki már próbálta, hogy egy lelkes zenekar ricsaja mellett mit ért a másik szavából, az tudja, hogy semmit. Még akkor sem, ha egymás arcába ordítjuk az okosságokat. Ha ehhez még hozzáteszem hogy a sok lövéstől a bal fülem süket, illetve az egércincogást is, meg a szarvasbőgést is jól hallom, de a két hang közötti tartományt, ahol éppen  az emberi beszéd lakozik - semennyire. .Így érthető ugye, hogy egy  bálban mást sem tudnék, mint gubbasztani.  Ha szólnak hozzám, nem értem, ezért próbálok szájról olvasni - mint a süketnémák -  ami közelről nem nagy öröm, pláne, ha bor és- vagy  pálinkaszag a hordozóanyag.  Ilyenkor, csak bólogatok, mint a hülyegyerek, nagy-nagy odafigyelést mímelve, közben mondogatom, hogy igen, igen, ja, ja, még akkor is, ha éppen olyan szöveget kapok, amire rázni kéne a fejem.

Egyébként pedig majd holnap reggelre kiderül, hogy ki járt jobban!

"- Három puska jobbra, az erdő felé megy és lehajtja az erdőt, ide a nádashoz, a többiek a csatornaparton  kerülnek a nádas bal oldalához. Amikor körbefogtuk, akkor a kutyákkal végighajtjuk. " Valahogy így hangzik el egy jó, egyértelmű eligazítás. De minden jó taktika csak annyit ér, amennyi fácánt hoz a puskacső elé - ez, az előbbi egyet  sem hozott.

Azután a második harmadik hajtás is "üres" volt, de ezen senki sem csodálkozott, mert fél csizmaszárig érő víz borított mindent.Napok óta esett, amit ez a szikes talaj nem bírt elnyelni, csak hordta a hátán. Bevallom, boldogan lábaltam a vizet, a léket kapott előző csizmám már megtelt volna, de ez az új, prímán bírta. Ahogy mondani szokták, ennyi pénzért illik is neki.

A negyedik - egyben utolsó -  hajtás egy olyan részen volt, ahová a talajvíz nem tudott felkapaszkodni. Volt itt nádas, de napraforgós vadföld, meg zsombékos, füves rét - szóval minden, ami kell a fácánnak. Először csak egyesével emelkedtek a kakasok, olyan meredeken, mint ahogy repülők szoktak. Azután egyre nagyobb csapatokban kaptak szárnyra, ráfeküdtek az erős szélre és tornyoztak fel a magasba, sokuk a sörétlövés határa fölé. 

Ez volt ám az igazi sportos vadászat. Aki ilyen magasból le tudott "szólítani" egy-egy kakast, joggal kapott kalapemeléses gratulációt.

Szép vadászat volt !

Istenem, milyen boldogan emelgettem a két libát, súlyukat saccolva, bár az egyiket egy kicsit soknak tartottam. Ahogy utólag belegondolok, esett is, mint egy kődarab. Pláne a "kisebbik" volt gyanús, hogy mitől húzza jobban a kezem, mint a nagyobbik.

Azután a pucolásnál kiderült a turpisság. Kaptam én , ugyanis egy "csodalőszert" a kis huszashoz, azzal a jelszóval, ha már kevesebb benne a sörét, mint a "locsoló" méretűekben, jó "ütős" legyen. Ez egy olyan lőszer - adta a magyarázatot Karcsi - amiben a sörét sokáig a kosárban marad és csak magasan nyílik, szóval jól "terít".

Szegén liba, ezt a sörétrajt egy tételben kapta meg, mert nem volt egyetlen ép pocikája sem, amiben nem lett volna sörét. Jó nagy macera volt a pucolása. Viszont a jelszavam, hogy a vad tiszteletéhez az is hozzá tartozik, hogy vadhúst nem dobunk ki, legföljebb óvatosan rágjuk, nehogy a benne felejtődött sörétekből amalgámtömés, vagy fogtörés legyen.

De innentől kezdve ez már az én szakmám !