Valahogy nem jól indult már az elején. Minden zsebet átkutattam a Niva kulcsa után - közben mondtam az égi áldást - hogy évek óta csak tervezem a kulcsmásolást - de ettől sem került elő. Az adrenalintól ( dilinek is hívják) rémleni kezdett, hogy előző este az autóban hagytam. Ott is volt ! ( Rablók most ne figyeljenek )Jó emberek lakják a falumat - nyugtattam magam.

Amikor kiértem a leshez, kiderült, hogy a favágók is ezen a napon akarnak fuvarozni. Jól összejöttünk, nem mondom. Azután szépen csendesült minden, a Hold is szaporán szórta a fényét, amikor a les "mögötti" Duna -ágon motorcsónak közeledett. Gondoltam csak a halász lehet, az is volt. Kicsit megkésett a varsák felszedésével, éppen a lővilág utolsó pislákoló fényénél cibálta ki a varsáit. Illetve cibálta volna, ha nem szedték volna ki előtte valakik.Én ekkor már feladtam a nyugodt este hangulatát, a les korlátjára támaszkodva néztem a kínlódását. Meglátott, köszönt. Azt hiszem.

Felkiabált hozzám, hogy nem láttam-e erre valami embert. _Mégis milyenre gondolt? - kiabáltam vissza.  - Hát olyanra, aki kiszedi a varsát és a halat ellopja!  - Nem, nem láttam -  ordibáltam vissza - hadd hallják a disznók, hogy itt vagyok -  de akkor én is kérdeném, hogy maga  nem látott- e  olyan embert, aki kispuskával lövöldöz, mert itt meg  olyan is van.

Az épületes párbeszéd után elberregett a halász, én meg feladva minden disznós reményt, egy pipaszívást még engedélyeztem magamnak.Az utolsó bodorodó füstkarikák, már a csillagos ég felé kanyarogtak, beesteledett.

Ekkor egy róka sunnyogott a szóróra, valami kis madár illatra vágyva. Disznóra vártam, róka lett belőle.

A zseblámpa fényében jól lehetett látni a - sárgára szikkadt vetés földjén  - a disznó vérét. Sötétebb volt a vér, mint amit húslövéskor találunk, lehetett találgatni, melyik szervét érte a golyó, mert hogy érte, azt a kiváló becsapódási hangból következtettem. Először könnyűnek  gondoltam az után -keresést, csak menni kellett az egyik vérpaca után a másikhoz, de jó ötven méter után a vetést egy repceföld váltotta föl, ebben folytatódott a disznó menekülése, amit már csak a repcébe tiport ösvényből lehetett látni. Vér szinte semmi. A repcetábla is véget ért és a ritkuló vércseppek egy erdőbe vezettek. Ennek az erdőnek minden zegét -zugát ismerem, de a disznó is, mert a legsűrűbb és legmeredekebb részen váltott be. Alig tettünk pár lépést az erdőben, meghallottam a disznó szöszmötölését a sűrűben. Állj, egy lépést sem tovább, sebzett disznót nem szabad éjszaka provokálni.

Másnap reggel már Vahur kutyával indultunk ez előző este megjelölt utolsó vércsepptől. Jó párszor nem értette, hogy miért nem mehet a frissebb szag után, miért kell neki a száraz vércseppeket szaglásznia. Bevallom már a feladás határán voltunk, szinte egyáltalán nem volt vér, de egyszer elkezdett húzni Vahúr, olyan irányba, amit nem hittem el neki. De igaza volt ! Ott feküdt a jókora kan.

Tanulság! Sosem szabad - kényelemből - feladni a sebzett vad keresését. Nincs rondább dolog, a dögön hagyott vadnál és az elaltatott lelkiismeretnél.

A korai tavasz magokat ültető biztatása, a fűnyírót igénylő lelkesen sarjadó fű, a bokrok égbeszökő ágainak metszegetése...és még sorolhatnám az okokat, ami miatt mostanában nem ültem ide betűket kopogtatni. De most itt vagyok, itt vagyok, vagy ahogy egy réges-régi történetben elhangzott, itt fatyok, itt fatyok...!

A történet röviden. Az ember tragédiáját játszották Szolnokon , Bessenyeivel, mint az Úr hangjával. Nyilván nem mostani a történet, az akkori szabadtéri színpad helyén már ki tudja mit építettek, a szereplők közül sem él már senki. Szóval szépen ment, folydogált a történet, a nézők - közöttük fiatalkori énem is -  lélegzet visszafojtva sodródtunk a történettel, de volt még egy plusz néző is, igaz nem a nézőtéren, hanem a színház kőkerítésének falára felkapaszkodva, mint potyautas, Ő volt Ádám - hogy finom fogalmazzak - a város közkedvelt, vidám  bolondja.

 Elérkezett a drámai csúcspont, amikor az Úr megszólalt Bessenyei csodás zengő hangján, hogy Ádám, hol vagy? Nos, a kerítésen kucorgó Ádám megszólítva és megtisztelve érezve magát, jó hangosan és nagy vidáman rikkantotta vissza:  itt fatyok, itt fatyok .

Mondhatni, nem egy vígjáték az Ember Tragédiája, de ezen az estén a röhögéstől percekig fuldoklott a közönség.Ádám - nos nem a darabbéli - hanem a kerítésen ülő - elégedetten vigyorgott, frenetikus sikere volt!

Szóval itt vagyok !

No, idefigyelj te felkapaszkodott kis senki. Azért, mert a neved hármas és  éppen a fejem fölé kerültél, nem kéne úgy rám tehénkedned.Látod, tőlem lefelé az ötöstől a hetesig - milyen szépen betartjuk a porckorong által szabott távolságot, egy szó panasz nincs ránk. Bezzeg téged szidnak, ráadásul rabosítottak, mert fénykép is készült rólad. Kétoldali !

Hiába mondod, hogy nem tehetsz róla, ez a fájdalom okozás nem a te sarad, meg hogy az evolúcióban túl gyorsan állt két- lábra a fajtánk, azért mégse kellene a tulajdonost ennyire gyötörnöd. Már megbeszéltük, hogy ez nem csak a vadászatok okozta megfázások hozadéka, hanem a majom emberré válásának eredménye.  Ezt meg nem nagyon kéne forszírozni, mert mást mondott Darwin és mást a biblia. No de akkor kérdem én szerény kis nyakcsigolya, hogy mi lett volna  jobb. Ha marad a fajtánk négykézláb és nem nyomja a testünket az a nagy hülye koponya,  vagy így, hogy felemelkedtünk - ettől igaz, hogy messzebbre látunk -  de majd beszarunk a tehertől.

Úgy gondolom, ezt már nem lehet visszacsinálni, ami elkopott, az úgy is marad. Szegény gazda!

 Egyik napról a másikra, virágba borult a falu, az utcákban sorakozó szilvafák virágaitól. Szinte az élet csodája, ahogy a megcsonkolt fák kihajtottak és halvány rózsaszín menyasszonyi ruhát öltöttek. Szép házat, kopottat, lakottat, vagy elhagyottat - nem válogatva, egyaránt megajándékozták a szépségükkel. Ilyenkor a szegénység sem látszik annyira a pompától,  de csak rövid ideig tart a nászruha varázsa, mert amikor a szirmok lehullanak, egy darabig ugyan még a beton szürkeségét takarják, de azután minden marad a régiben, kilátszik a falu szegénysége. 

Innen onnan -  kétségtelen a kikeletet jelentően -  metsző olló  csattogását hozza a szél, de sok portán már csak az elmúlás ül tort, nő a gaz, hullik a vakolat, tárva nyitva a kapu, csak a szél mozgatja.Lassan elnéptelenedik a falu, akik külhonba mentek sem akarnak többet visszajönni, a föld szaga, illata, már nem csábos számukra.

Van egy fővárosunk - ez jelenti Magyarországot, a kiváló GDP-vel, meg mindennel, a vidék meg mintha nem is létezne. Fanyarul szoktam mondani, milyen jó, hogy itt nálunk semmiféle ipar, üzem nincs, így nem szennyezett a levegő. Jobb híján, majd pénzért és kortyonként áruljuk a finom illatú levegőt.

Alig pár perccel múlhatott hat, amikor már a horgásztó partján próbáltam az egymás hegyén- hátán cipelt botok zsinórjait kigubancolni. Azután a csalizás következett,  csontkukacok közé egy szem kukorica fűződött a horogra - szóval nem csak a táskámban volt szendvics, a halak is ezt kapták. Nagy reménnyel ültem a botok mögé - hiszen ez a nap, egy szezonnyitó esemény -  csak sikeres lehet. Úgy spekuláltam, hogy tavaly óta ezek a halak nem láttak horgon kukacot, ezért kötelességük  élénken érdeklődni az újdonság iránt. Kéretik bekapni !

Bevallom, izgalmamban nem rágtam le a körmöm. Felüdülés volt unokám unaloműző ötlete, ugyanis futóversenyt rendezett a csontkukacoknak. A sárga színű győzött, kukachosszal.

Fél nap alatt két kapásom volt, ez két életunt pontyot jelentett. Éppen ennyi kell egy halászléhez !

Csendben megsúgom,  vadászni jobban szeretek !

A vadkacsa gácsérok, szerelem- ittasan kergették szegény tojókat, de közben egymást is püfölték, súlyos sértéseket hápogtak egymásra, szóval úgy veszekedtek,mintha kocsmában lennének. - Ez az én csajom, nem mászol le róla -  sápogta az egyik udvarló, hogy nyomatékot adjon szavának,  szárnyával verte a "befutót".

Amikor a szegény asszonyságok  megunták  a kegyeikért folyó verekedést, meg az egész hajcihőt, nekilendültek a tavaszi égboltnak, hátha letudják rázni a zaklatókat, de nem, mert  húzták maguk után őket is. Nagy hápogással,  jó nagy kőrt írtak le a horgászok feje fölött, majd - előrenyújtott lábakkal  fékezve a landolás lendületét -  újra vízre ereszkedtek és ott  minden kezdődött elölről. A hoppon maradtak, vagy a szerelemtől megfáradtak, a tó közepe felé úszkáltak, okosan figyelve a horgászok zsinórjaira.  A délutáni napfényben, csillogó, szikrázó egymásba olvadó "V"  betűket formáztak  a tó tükrére.

A korai tavasz simogató melege a horgászok kabátját is levette, a zsongító, álmosító melegben , csak ritkán szólalt meg a kapásjelzők pittyegése. Kapja már, kapja? - szólt innen onnan egy-egy horgász hangja. Nem kapja az, csak úgy pedzi !  - jött a válasz.

Tetszik nekem a horgászok türelme, nyugalma, meg a kacsák hevülete.

Hallgatunk, mint szar fűben ! Mármint, mi vadászok, akiket az "élénkzöldek" simán legyilkosozhatnak. A téma újra és újra előkerül, hol egy-egy társaságban, ahol a vadászathoz semmit sem értő valaki, simán ezzel a jelzővel illetheti - ráadásul következmények nélkül - a közöttük lévő vadászt, mert mondjuk zöld ruhát visel, de egy honlap is működik, "a vadász öl" címmel. A kommentek pedig önmagukat minősítik.

Öreg vadász vagyok én már ahhoz, hogy ezt a kesztyűt fölvegyem, bár, ahol tudom- és kérik, ott kifejtem a véleményem a vadászatról, annak etikájáról, az állományszabályozásról,  stb. Csak Faragó professzort idézném: "ha nem lenne vadászat, már vad sem lenne".

De egy kicsit leragadtam ennél a "gyilkosok" titulusnál. Tényleg, gyilkosok lennénk? Amikor a túlszaporodott gerléktől védem a gazdák termését, vagy amikor a nevelt fácánokat lövöldözöm, vagy a friss vetéseket túró vaddisznókondákból lövök egyet-kettőt, de télen zsákszámra hordom ki az élelmet a nélkülöző vadaknak  - akkor én gyilkolászok? Ilyen alapon gyilkos volt a Nagymamám, mert elvágta a csirke nyakát, Nagyapám is, mert kicsavarta a csipasz galamb nyakát, de a böllér is gyilkos, mert leszúrja a disznót, de a horgász is, aki a vízből kihúzott pontyot a "levegőbe fojtja" és a rákot sem kéne forró vízbe dobni, a csigát sem, de Chemotoxot sem kéne a szúnyogokra spricceli........szóval csak csínján ezzel a gyilkos szóval.

Vadászkamara, Védegylet, meg nem is tudom még milyen fél -impotens szervezetek, olyan mélyen hallgatnak, hogy az már maga a beismerés. Saját fórumon jól kibeszéljük ezt, de ez éppen olyan, mint amikor a tanár az osztályt szidja a távollévők dolgaiért. Tele vagyunk "menő" politikusokkal, közéleti emberekkel, jó nevű színészekkel, stb.  - Kéretik a közösségért is megszólalni, nem csak a saját kis vadászataikat szervezni.

A napok óta tartó eső alattomos mocsárrá változtatta az erdei utakat. A fiatalabb fák közül jó pár egyszerűen kifordult tövestől, szerencsére nem az útra. Ártéri erdőben ez természetes, de az nem, hogy a favágók hatalmas gépei lövészárkokat nyomorítanak a keskeny utakba, lehetetlenné téve, hogy rajtuk kívül más is - például a vadászok - közlekedni tudjanak. Nagyon zavar, hogy a fakitermelés hatalmas árbevételéből, az utak rendbetételére már egy egy forintot sem fordítanak, holott ez kötelező lenne.  Valahogy efölött szemet huny a "hatóság" is, a pletykás szajkók szerint nem véletlenül. Jut is, marad is !

Külön pech, hogy éppen a lesem felé vezető utam van leharcolva, szegény terepjáróm bánatára. A mély kátyú úgy vezette az autómat, mint sín a vonatot,  Ebből kitérni nem lehetett, de kellett, ugyanis egyre mélyült a vájat, ettől magasodott a "bakhát", szóval  nyilvánvaló volt, ha erre felül az autó, akkor kész, vége. Este , sötétben ez nem kis izgalom. Nos akkor más nincs, mégis valahogy ki kell ugratnom az autót a nyomból. Egy lendület előre, egy hátra, azután újból előre és zsupsz , már be is voltam dőlve az út menti meredek oldalba, egy fa által megmentve a felborulástól. Ha valaki azt mondja, vagy gondolja, hogy a vadászat egy nyugis tevékenység, akkor elmondanám, hogy nem az. Totál be voltam ...hogy finoman mondjam rezelve.

Hab a tortán, hogy ezen a helyen térerő sem volt, csak a közeli falunál. Nos nem csigázom az egyébként sem felcsigázott érdeklődést, hogy jókora kubikus munkával és egy pattanásig feszülő vontatókötéllel - borulás nélkül - kiszabadítottak.

Másnap az autómosóban azt mondták, hogy sok sáros autót mostak már, de ilyet nem mostanában.

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy erdő, ahol éppen esett az eső.

Akkor is  úgy ( mint ma ) mintha dézsából öntenék, vadászembert szobába kényszerítve. Az erdei állatok parlamentje is  ezért ülésezett ilyen ramaty időben - vadászoktól biztonságban - hogy  eldöntsék, a farkasok, vagy a rókák legyenek az erdő urai. A tisztás egyik felén, félkörben,  farkas- koma és családja ült vagy állt - vérmérséklet szerint, de egyformán szigorú szemekkel, a karéj másik felén meg rókáék vakargatták bolhás irhájukat, hozzájuk illő ravasz mosollyal. A medve éppen csendre intette a vitatkozókat, amikor az ázott nyúlnak és szapora szegény rokonainak éppen arra vitt az útja. Hallották a hangos marakodást és a kíváncsiság odavitte őket. Óvatosan kilestek a fák mögül, de rögtön meg is hűlt bennük a vér.

- Te Béla - szólt reszketeg hangon Nyúlné asszony. Szerinted nekünk mikor lenne jobb? Ha farkasék, vagy ha rókáék lennének az erdő urai?  - Azt mondom én neked asszony - de halkan, mert a fának is füle van -  hogy mindegyiknek nyúlhúsra fáj a foga.Legjobb lesz ebből kimaradni és szép csendben  egy másik pagonyba költözni. És a nyulak így is tettek. A farkasok, meg a rókák szépen éhen haltak.

Itt a vége, fuss el véle!

A tavaszt idéző tél - ami csak a naptár szerint az - úgy öleli a hetyke tavaszt, mit ahogy egy roskatag aggastyán vezeti oltár elé a fiatal menyecskét. Csalfa mindkettő, az öreg vőlegény csak fiatalodni szeretne, a huncut menyecske meg gazdagodni.

Még a fácánokat keressük a kisebb nádasokban, de a fejünk felett két bíbic szárnyal jajongva, fészkelő helyet keresve. Pacsirták fújják a magasban szerelmi dalukat, a hírek szerint az első szalonkák is megérkeztek. A szálláscsináló gólyák is sorra landolnak a fészkeik kosarában. Először a hímek érkeznek, mire az asszonynépség megérkezik, megszépüljön a zilált fészek.

Az idén nem volt igazi tél, csak olyan kicsit ijesztgetős és  máris itt a tavasz. Illetve ahogy írtam, szinte kézen fogva voltak itt, tavasz a télben és télben a tavasz.

A fácánok is szétszéledtek már, elhagyták a nádasok fedezékét, ezért az egy-két lövési lehetőségért igen sokat kellett gyalogolni. De ez még sosem volt akadálya a jóérzésünknek. Sőt !

Sok kilométer és  négy fácán ! Meg egy jóleső fáradtság.

Hová rohansz ennyire nyuszika? Jaj, ne is mond, tegnapelőtt is megerőszakoltak, tegnap is, meg most is oda futok ! Hát így valahogy vagyok a FEHOVÁ-val. Minden évben kijelentem, hogy ez volt az utolsó, azaz a SEHOVA,  de mégis megyek. Erős akaratra vall, ugyebár.

Előző években nem mentem a horgász részre, mert ebben az ügyben nem voltam érdekelt.  Miután a horgász szenvedély is szépen beépült a szenvedélyeim sorába, rögtön a vadászat után ( mert szenvedély nem vész el, csak átalakul ) ezért az idén, meglátogattam pecásékat. Dédelgettem egy vásárlási ötletet, egy finom kis könnyű botot, szépen tekeredő orsóval és mindezt olcsóbban, mint odahaza.  Úgy jártam, mint a sólyom, aki az ezres nagyságrendű - egyetlen tömbben repülő - seregélyekből rabolni szeretne. Nem tud választani, mert túl sokan vannak. Ennyi bot és ennyi fajta orsó - nekem már maga volt a káosz.

Végül maradt a szokásos forgatókönyv, a könyvvásárlás.Meg a Bolyhos pálinka!

..és akkor egy zsiráf koncolását - kitakarás nélkül - közvetíti ugyanezen csatorna. Most akkor igazam volt, az előző bejegyzésemmel, vagy csak kényes vagyok a mundér becsületére? Szóljon már valaki valamit?

Az elején kezdem, hogy a végére érhető legyen a jogos indulatom. Valamelyik TV híradóban egy Csongrádi vadászatról tudósítottak. Vaddisznó hajtásról volt szó, ami azért szerveződött, mert a Tisza árterében megbúvó disznók, a mezőgazdasági területekre kiváltva, óriási károkat okoztak. Ennyi az előzmény.

Az operatőr szépen sorra vette a vadászokat, ( semmi arc kitakarás ), a jópofa kutyákat, a teríték körül gyülekezőket és a szépen  fújó vadászkürtöst. Ebből a képekből az derült ki, hogy  a lőtt vadat maximálisan tisztelően  zajlott ez a ceremónia. A boldog elejtők is az általuk lőtt disznók mögött guggoltak és mosolyogtak az operatőr masinájába is.  A terítéken fekvő disznókat pedig  - talán a személyiségi jogaik miatt?  - kitakarták.

Ekkora álszent baromságot régen nem láttam. Mint a kitakart disznókat sem. Amikor a filmekből, a híradásokból folyik az erőszak, a brutalitás, akkor kitakarnak pár darab vaddisznót,  ahogy - szép, nemes és hagyományos  vadász -szertartás szerint, törettel a szájukban, ágakkal körülkerítetten fekszenek a terítéken ? 

De cudar kényes gyomruk lehet az egyébként húst is evő szerkesztőknek ? Uraim !   Nem kitakarni kell, hanem tanítani, hogy - mi, vadászok - az  elejtett vadnak hogyan adjuk meg a tiszteletet.  Azt kéne kitakarni, amikor önök, a nagyüzemi módon leölt  állatok húsát eszik, gondolom lelkifurdalás nélkül.

Úgy gondoltuk, hogy meghajtunk egy tanya körüli, lábon felejtett - a ránehezedő hótól megnyomorodott -  kukoricaföldet, miután a nádfoltokban nem találtuk a fácánokat. .A korcs csövekről felkunkorodott csuhé, mintegy felkínálta az őzeknek, fácánoknak, az  életet adó sárga szemeket. A fácánlábak nyomából és a kicsipegetett szemekből látszott, hogy szorgalmasan használják ezt az ingyenkonyhát.

Előre siettem leállónak, a hajtást a jó lábúakra és a kutyákra bízva. Éppen egy rendetlen, zilált külsejű tanyaudvar végéhez értem, amikor már elindult a hajtás. Már rebbent egy-két óvatos tyúk, amikor a tanyából négy, vagy öt kutya rontott elő és csaholni kezdtek rám.  Volt ott kuvaszból vagy kettő, valami beazonosíthatatlan típusból is vagy három, meg egy német juhász. A tanya ajtajában egy ember ácsorgott, szája sarkában cigarettával  és unott pofával nézte,  hogy ez utóbbi kutya-  hátrasunyt fülekkel, felhúzott ínnyel - éppen rám húz.

Nem kellett hozzá kutya-szakértőnek lenni, hogy nem fogkő leszedést akar tőlem kérni, hanem harapni akar. Mármint belém.  Én csak a puskámmal tudtam volna "harapni", de nem szívesen tettem volna. A gazda egy szóval sem hívta vissza a támadó  kutyát - szerintem neki drukkolt - szóval nem a kutyába kellett volna egy adagot beleengedni.

A helyzetet mégis a puskámmal oldottam meg, leadtam ennek a napnak - számomra a legértékesebb - lövését, egy riasztólövést.

A kutya kapitulált,  én pedig sűrűn hátrapislogva, retiráltam. Háborús helyzetben igen  frappáns megoldás lenne, ha ezt alkalmaznák. A gazda továbbra is csak állt az ajtóban és bámult kifelé a fejéből.

Egy biztos, nem lesz a barátom!

A les előtti havas paplanon, mint egy fekete seb "éktelenkedett"" a szóró feketére kitaposott földje. Több hónap óta - amíg ez a tavaszt idéző tél tartott - a szarvasok, disznók, most jelentek meg először a szórón. Mármint a nyomok szerint!  Úgy látszik, a nagy hó miatt - feladva büszkeségüket - ráfanyalodtak az "ingyenkonyhára". "Felgallyaztam", pipára gyújtottam és vártam. Nem sokat, mert csak félig szívtam-  a fél órás -  pipám, amikor a szálerdőből szarvascsapat óvatoskodott elő. Egy bika, illetve bikácska, dús téli szőrben  - még egy kis kackiás sörényt is viselő - remek tehenek,  lányos képű ünők és egy borjú.

Alaposan átgondolták, hogy rámenjenek-e szóróra, vagy sem. Ez a mozdulatlan töprengésük olyan sokáig tartott, hogy - szokásomtól eltérően - már a második pipámnál tartottam, de még ekkor is csak ácsorogtak, olykor a hó alól valami kis zöldet kapirgáltak.Közben meg  egyre nagyobb aggódással hallgattam a les tetején kopogó ónos eső hangját.  De hogy szökjek el innen  - morfondíroztam - hogy ne zavarjam meg őket. Ugyanis azt már tudtam, hogy lőni nem fogok, mert a tehenek már vemhesek, a borjút pedig éppen nyalogatta az anyja, pedig egyedül ő lett volna lőhető. De már csak nem fogom az anyja nyelve alól kilőni!

Egy róka oldotta meg a helyzetet. Párját kereső paukolása nem tetszett a szarvasoknak és olyan nesztelenül, ahogy jöttek visszaváltottak az erdőbe.

Jégpáncéllá vált úton küzdöttem hazáig! Hát normális......?

Sem az idő, sem a vadász !

Csizmaszárig ér a hó, ahol a szél összehordta, ott akár derékig is. Szegény vadaknak eddig terülj asztalkám volt a határ, most pedig a fehér ínség.Hó alá szorult a jólét. Ma reggelre még fagyos esőt is kapott a hó teteje, ami végképp rossz, növénynek, állatnak egyaránt. No meg nekünk is. Ahogy mondani szokták, csak a karosszériások járnak jól.

Járja a környékünket egy őzcsalád. Egy suta két gidájával. Üzekedéskor egy bak is a csapathoz csapódik, de önző módon, csak a szerelemért. Ilyenkor, amikor vigyázni kéne a családjára, hogy kóbor kutyák nehogy elkapják őket,  eltűnik, valahol máshol kószál.. Az éjszakai  nyomokból ítélve, az őzmama egészen az udvarunkig vezette gyermekeit.  Egy-két helyen kikaparták a hó alól a zsenge zöldet, de attól igencsak felkophat az álluk .Ilyenkor segíteni kell nekik.  Ez a vadász dolga!

Hátamra vettem egy fél zsák kukoricát és kivittem oda, annak a kis fenyvesnek a szélébe, ahol napközben meghúzzák magukat.

Azt hiszem én már láttam ezt a fehér izét valamikor, amikor még azt hittem, hogy nekem is olyan hosszú lábaim lesznek, mint a  mostohatestvéremnek, Bercinek. De ez a mostani fehérség már nem tréfa. Reggel jött a Gazda, pórázt tett rám, mert nem bízik bennem, tudja, hogy szeretek szökni. Ugattam már neki, hogy ne pánikoljon,  az esti etetésre biztos hazamegyek, de nem hisz nekem. Kiborul, ha lélépek. Valami autókról beszél, amik elüthetnek.

Szóval, ma is elindultunk. Berci azonnal rohant előre - biztosan nagyon kellett már neki kakilni - én is belefeszültem a pórázba,  de ez a fehér izé, magasabb volt nálam, menni nem tudtam benne, csak nagyokat ugrálva  haladni. Basszus, ezt nem nekem találták ki, menjen ebben az, akinek hólapát volt az anyja.

Megálltam és a legszomorúbb ábrázatom bevetve, a Gazdára néztem. Tudom, hogy érti amit gondolok, mert egyszerűen a hóna alá kapott és így mentünk tovább.

Látod, hosszú lábú, többet ésszel, mint lábbal!

Kicsit hisztis a természet, ha télen jó idő van, akkor az rügyfakasztós, ha meg rossz, akkor cudar rossz. Csütörtökön még egy pulóverben fácánoztam., most meg a vízszintesen szakadó havat nézem és azon gondolkodom, hol is van a hólapátom. Egy nap alatt két arculat. Igaz, van aki ezt percenként képes produkálni. 

De maradjunk a csütörtöknél. Ha ennél már csak egyetlen emberrel kevesebb vadászna, az egyéni vadászat lenne. Ebből kiszámítható, hogy erre a napra kettőre apadt a fácánozós brigád. De remekül ment a dolog.  Jó nagyot kellett gyalogolni, nádastól nádasig, elhagyott tanyahelyeket is átbogarászva, hogy megtaláljuk a kakasokat. Az egyik tanyahelyet alacsony drótkerítés szegélyezett, itt-ott letipródva és alig félméternyi gizzel-gazzal benőve. Ebben nem tud, meg nem is szokott az igen éber kakas megbújni, legföljebb a mimikrijében bízó fácántyúk. Látom, hogy a Fruzsi kutya  "beszobrozott" a kerítés sarkánál. Na, ez éppen úgy lesz - gondoltam -  mit egy héttel ezelőtt, amikor egy tyúkot jelzett ugyanígy.

Mielőtt odaértem volna, Fruzsi elvesztette a türelmét és egy gyönyörű kakast ugrasztott. Utána pedig még négyet ! Szinte egyazon helyről !  Ki érti ezt?

A kakasok pechjére mind az öt összetalálkozott a puskacsővel. Tanulság - könyvem címét idézve - eb a vadász kutya nélkül.

Ez már azért több a soknál. Még ki sem pihentem a legutóbbi nagy rohanást, már megint futnom kell. Utálom, amikor meghallom a kutyák ugatását, meg beszélgetések hangját is hozza felém a szél, szóval ma sem lesz nyugalmam. Olyan jó meleg pedig az ágyam, itt a kökényesben, a többiek sem zavarnak, tudják, hogy az agyaraim nem játékból meredeznek ki a számból.

Na, gondolkodjunk. Amikor a legutóbbi alkalommal együtt menekültem a többiekkel, sokan felbuktak a durranásoktól. De olyan is volt, aki csak a lábát húzta, vagy a fájdalomtól púpos háttal ment a vakvilágnak.  Ha már durran valami, akkor durranjon rendesen, ne okozzon ennyi fájdalmat a haveroknak. - ezt én mondom, a sok vihart megélt öreg-kan.

Döntöttem! Lusta is vagyok, futni sincs kedvem, én inkább elosonok ebben a vízmosásban, szembe a durranós emberrel. Ez a mai taktikám. Igaz, egyre jobban érzem az undorító ember-szagot, de csak egyét. Nos akkor rajta.

Vadász-székemen ülve, hátamat egy derék tölgynek támasztva figyeltem a felém közeledő izgatott ugatásra. Nem is ugatás már ez, hanem hisztériás nyiffanások. A vízmosás mélysége - aminek a szélén ültem - nem volt öt hat méternél mélyebb. Ebben kocogott felém a nagy kan. Szépen rátettem a célpontot és addig kísértem vele, amíg el nem tűnt a szemközti sűrűben.

"Elvileg" lőttem egy kant, gyakorlatilag gazdagabb lettem egy élménnyel és egy aranyérmes kan árával.

Ha netán valaki nagylilikből akarna valamit is főzni - ne tegye!  Pláne ha olyan öreg, hogy a honfoglalást is felülről láthatta. Minél többet fől a húsa annál keményebb és - hogy finoman mondjam - illatosabb. Olyan libaszar-szagú.

Amikor még az én falum környékén teleltek a libacsapatok, akkor alig egy-két lilik volt közöttük, a többi vetési lúd. Azoknak nagyon finom a húsuk. Most a nagylilik van többségben, meg nyári lúd - ami sokáig védett volt -  vetési lúd is csak  egy-kettő és  mindannyian elköltöztek délebbre.

Ki érti ezt.

Hát ezt is megértem. Azt hittem hogy már végleg elbúcsúztam a vadászláztól, de nem - hála Istennek -  nem. A bőgő szarvasbika látványa, vagy a szórón turkáló disznóé - most ha megköveznek ezért  vadásztársaim -  akkor is megmondom, hogy nem hoz lázba.

Igazi - olyan lábakat remegtetős vadászlázat - jó tíz évvel ezelőtt éreztem utoljára, meg tegnap. Mindkét esetben ezért, a libák voltak a " ludasak".  Az a katarzis,  amikor a több ezer liba hatalmas robajjal egyszerre megemelkedik  és  fülsiketítő gágogással, kezd a fejem fölé húzni - nohát ilyenkor igencsak kiesik a pipa a számból. De talán jobb is, mert elharapnám a csutoráját, szóval ennél nagyobb vadász-élmény számomra nem létezik.  A tíz évvel ezelőtti és a tegnapi libahúzásban volt még egy közös dolog. Mindkét esetben csak pár darab lőszer volt nálam.

Ha ehhez hozzáteszem, hogy a libázás előtt igen jót fácánoztunk is - akkor csak az irigyeim sorát szaporítom.

Történet nem lehet zárszó nélkül, az pedig illesse meg a meghívómat. Ez pedig a köszönet szava.  Jó nagy emberbe, méretes jóindulat fér  - ami kölcsönös és méretarányos. Derék ember vagy Péter, igaz vadász!

Ja és a libából igazi ludaskása lesz!

Baráti társasággal - már nem is tudom hányadik éve - így, január elején, Tengelicen  vadászunk egyet. Helyesbítek, "csak"lövöldözünk, ugyanis kihelyezett madarakra emelgetjük a puskánkat. Hála Istennek - szép időt kaptunk erre a napra, a lelkünket nyomorító, hetek óta tartó ködös idő is átváltott derűsre, naposra.

Tengelicen az  is szokásos, hogy egy fasorba rakják ki a fácánokat. Két csapat "oldalazott", pár ember az akácosban próbálkozott - a fák között, vagy fölött - repülő madarakra lőni. Ezen utóbbiak közé kerültem én is.

Sajnos, csak két kutya volt velünk - édeskevés - így a lőtt madarak összeszedése, megkeresése lassan ment, az idő meg gyorsan, így a vadászat a késő délutánba nyúlott.

Az este meg az éjszakába, ugyanis az Eszterbauer pincéjében is gyorsan tud szaladni az idő. Jó ételek, jó borok, jó barátok - nem rossz évkezdet!

Egy kis figyelmet kérek, füvek, fák, felhők, madarak és ti négylábúak is halljátok szavamat. Ne vegyétek prédikációnak, a magasles nem szószék, de ha már itt ülök, innen szólnék Hozzátok.Te is figyelj, kis szemtelen repce, ebben az enyhe télben túl nagy lett az önbizalmad, majd akkor röhögcsélj a szomszédoddal, ha méteres hó takar.

Nos, azt akarom mondani - az év első napján Nektek - hogy ebben az évben is igényt tartok Rátok!  A felhők játékára, a szél simogatására, a fű harsány zöldjére, a madarak énekére és rátok, négylábúakra is, legtöbbször csak látványnak, olykor bizony vadászsikernek. Valljátok be, azért sok kárt nem tettem bennetek. Tudom, a kondán belül gyorsan híre ment - nem kis vidámságot okozva  -  amikor minden cserkelő tudásom latba vetve, úgy  lopakodtam le a lesről, hogy nem zavartalak meg benneteket.  De nem lesz ez mindig így, szóval, csak óvatosan. Majd eldöntjük - abszolút korrekt módon - ki az ügyesebb. Ugyanis annak nagyobb a hozadéka.

Újév napja van, tele reménnyel, bizakodással és irántatok érzett féltéssel. Látjátok, hogy mindez milyen jól megfér egymás mellett?

Hát már csak ilyen egy öreg vadász lelke!

A tegnapi derűs nap után, mára - az év utolsó napjára - újból sűrű köd ereszkedett le. A köd alá szorult jókedv és derű majd valahogy áttöri a szürkeséget ha már a Napocska nem képes rá. A derű - egyébként is - bennünk lakik. Ezen a napom szoktam összegezni a vadász-évemet és miután "napra-kész" naplót vezetek, az elejtett vadak számát is tudom.

Nem számszerűsítve, de úgy nagyjából megsaccolva, ebben az évben is elég sok gerle került a terítékemre. Az elejtett fácánok statisztikáját "feljavítja" az a fácánmennyiség, amit kihelyezett, "nejlon" madarakból lövök. Pedig egy jól repülő igazi vadfácán elejtése nagyobb siker, mint tíz "gyári" madáré.Csak egyre kevesebb helyen van igazi vadfácán. Még szerencse, hogy vadászhatok ilyen helyeken is.

A négylábúak statisztikája furcsán hangzana, hiszen ott nem a lőtt vadak száma, hanem a hozzá fűződő élmény nagysága adja a sikert. Ilyenből is volt - hála Istennek.

Mit is kívánhatnék ezek után!

Magamnak soha nem rosszabb vadász-évet, más mindenkinek pedig sikerekben gazdag Új Évet!

Azon gondolkodtam, hogy van-e fölöslegesebb dolog a ködnél. Nem jó semmire, kára viszont van bőven. Egymásba csúszott autók, nagyokat késő buszok, hogy a fegyverszekrényben búslakodó puskákról ne is beszéljek Igen ám, de a természetben semmi sincs "véletlenül". A tele Hold idejét is sűrű köd uralta, éppen azt az időszakot, amikor a vadászok a lesen kucorognak fél éjszaka. Azt hiszem sok vad, a ködnek köszönheti az életét. Járhattak- kelhettek szórótól szóróig, nem zavarta őket puskalövés, ehettek ihattak kedvükre. Ahogy szokták mondani, "lesz még kutyára dér" - ezt a ködöt hozó enyhe időt,  be fogja még vasalni rajtunk a tél. Milyen jól is jön akkor az a zsír réteg, amit most raktak fel.

És milyen baj, hogy ezen idő alatt ránk is rakódott egy kis zsír.

Kedves lányok, asszonyok!  Vadászó és nem vadászó ( selejt) fiúk, férfiak ! És  azok is, akik a kettő közötti határesetek. Ha már több étel nem fér az asztalra, ha már a karácsonyfa be lett faragva a talpába, ha már az összes ismerősnek az sms el lett küldve, álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk azokra is, akik nem állhatnak mellettünk gyertyagyújtáskor. A szeretet ereje - mert ez a lényeg - át tudja kötni a jelent a múlttal, össze tudja kapcsolni az élőket az eltávozottakkal.

Gondoljunk arra is, hogy miről is szól igazából ez az ünnep. A nagy ajándékozások közepette ne vesszen el Karácsony lényege,  hitünk forrása, a Kisded születése, egy új élet kezdete, akiből a szeretni tudásunk  és az örök  bizakodásunk táplálkozni fog.

Boldog, Békés Karácsonyt Mindenkinek !

Daragój Vaszilíj  vadásztársam!

Tudod, itt nálunk, ebben kis országban - ami negyven évig piszokul kellett nektek - van egy TV csatorna, ami F& H címen megy. Lefordítva a te szép nyelvedre, ez horgász és vadász műsort jelent. Olyat, amiből meg lehet ismerni idegen tájakat, másféle vadászati hagyományokat, kultúrákat, stb. Azért írok, mert téged is láttalak. Lapultál egy sátorban, valahol a messzi tundrán - ahol a nálunk is vonuló vadlibák költenek - fújtad a libacsalogató sípot és mindenre lőttél, ami a fejed fölé került. Ha lőtávolságban volt, ha nem. Olykor belevigyorogtál a kamerába és közölted, hogy bizony nem vagy járatos a lövészetben. Megmondom neked, hogy ez látszott is. Meg az is, hogy azok a távoli libák a lövéseidre megrándultak, mert kaptak egy-két szem fáradt sörétet a testükbe. Most mondom, hogy ezeket is vedd fel a terítékedbe mert lassan, de biztosan el fognak pusztulni.Te nem tehetsz róla, hogy kezdő vagy és szerencsétlen, bár a film szerint elégedett.

De aki ezt a filmet megvásárolta és bemutatja - annak az alfelébe is elférne egy-két szem fáradt sörét.

Azok a ronda kis bacik nem elégedtek meg a torkom begyullasztásával, rámásztak a hangszálaimra is, "akik" nem voltak hajlandóak kiadni emberi hangokat, csak valami érthetetlen tyúk-kárálást, olyat, mint amikor a kotlós egy kövér gilisztát talál.  Ezt ugye sürgősen abba kellett hagynom, ha nem akartam totál nevetséges lenni. Azért, ha teljesen halkan suttogtam - és ha valaki nagyon fülelt rá - akkor valamicske, alig hallható hang  "kijött" belőlem.  Nem is volt rossz a hatás. Ugyanis a suttogásomra mások is kezdtek velem suttogva beszélni. Reflex szerűen - de nagyon aranyosan. Túl zajos, harsogó világunk milyen szép is lenne, ha kicsivel több csend lenne ! A Kerubi vándor fordításából idéznék:

"Nem a csend van két szó között,

Hanem a szó van két csend között

Szólni nem az tud, aki szólni tud,

 Szólni az tud, aki hallgatni tud."

Sok buta szónál többet érhet - olykor - egy okos hallgatás!

A nyirkos hideg, kétszeresen rossz. Először is, nincs ellene ruha, cipő, oda megy be, ahová akar. Ott támad, ahol a leghatásosabb. Nekem ez a lábam, térdem. Másodsorban, a derengő Hold ellenére a lassan leszálló köd vakká teszi a távcsövet.

Csak szürkületig tartsál ki - adtam ki magamnak a parancsot. Az is majdnem másfél óra - megfázáshoz éppen elég (sikerült is) - miután fél négykor  már a lesen ültem.

Az erdőhöz simuló -  máskor  szépen zöldellő repcetábla -  búskomor szürke gúnyát öltött, szinte húzta magára a halastóból elősompolygó ködöt. Szóval volt itt minden, ami a kedvem szegéséhez kellett. Arról nem is beszélve, hogy egy megkésett vadász, szinte a lesem mellett autózott el.  Nem, nem az úton -  ott kátyús a terep -  hanem a repcetábla szélében. Tudtam ki az -  annak ennyire futja - szóval igazából nem is lettem dühös. Ugyanis az újonnan vásárolt, "bejáratós" pipámmal voltam elfoglalva. Elhatároztam, csak addig maradok, amíg az első tömés dohány kitart..

Ilyen baljós előzmények után, már csak jó jöhet, a pipa is jól szelelt - gondoltam és igazam lett. Egy szarvas-csapat jelent meg a szemközti domboldalban. Ahogy lassan sorjáztak a szóró felé, úgy merültek el egyre jobban a ködben,  mintha a hasukig érő a párában úsztak volna. A csapatot egy nagy bika vezette, azután jöttek a siheder kisebbek, játékosan össze-össze csapva az agancsukkal, végül egy-két tehén is....ha jól emlékszem, voltak vagy tízen.

Miután a bikák már ki lettek lőve - valami kisebbet kellett lőni. Az egyiknek az oldalára tettem a távcső piros pontját és meghúztam a billentyűt...!

Bevallom, nagyon készültem erre a vadászatra. Miután az én vadásztársaságom "elvesztette" a Duna- parti kacsa-liba vadászat lehetőségét, így lelkemnek igen kedves volt a Faddi Duna-ágra szóló meghívás. Ha jól számolok, van már vagy húsz éve, hogy esti szürkületben, magasan húzó, torony- kacsát nem lőttem, csak tenyésztett "műkacsákat". Ez meg olyan, mint szerelem helyett, a guminő. Bocsánat !

De ember tervez, a fagy meg végez. Már amikor a faddi útra kanyarodtam és megláttam hogy összefüggő jég fedi a medret, rájöttem, hogy ezen a vízen, illetve jégen, ma nem lesz vadászat.

Kacsázás helyett egy jót gerléztem - ahogy mondani szokták, így sem volt rossz, de a csalódás, az csalódás....!

Pipás vagyok, kettősen is. Először is, a pipa tartozéka a vadász énemnek, lesen ülve kijár a tüdőmnek egy jóféle, illatosan bodorodó  pipafüst. Csak ennyi és csak ilyenkor. Tehát nem vagyok rabja, semmi függőség, egyszerűen egy nyugtató rituálé számomra, ami nélkül már nem is vadászat a vadászat.Tehát alkalmi pipás vagyok, így talán megengedhetem, illetve megengedhetném magamnak, hogy csak jobbféle, a megszokott  Borkum dohánnyal rongáljam a szervezetem.

Mielőtt ezek az üvegkalitkás-  dohányboltnak nevezett - rémségek nem voltak, a legkisebb bodegában is tartottak ebből a dohányból, miután tíz pipásból legalább nyolc ezt szívta. De eltűnt, van olyan aki megígéri, hogy beszerzi, van olyan aki még ezt sem. Érdekes, eddig még benzinkútnál is lehetett kapni, most még Pécsett sem, pedig három helyen is próbáltam. Csak a legszarabb, legbüdösebb féléket árulják, amiktől csak krákogni és fuldokolni lehet. De az is lehet, hogy ez egy burkolt egészségmegőrző program. Szart nem szívunk, marad az absztinencia.

No ettől vagyok másodsorban pipás.

Még felsorolni is sok, nemhogy viselni a hét réteget. Alul thermoval indítok.  A passzentos, hőszigetelő ruha olyan feszesen simul, mit a balettáncosok harisnyanadrágja, ami a nemi hovátartozást is jól formázza, nem csak  az úszóövet.  Erre jönnek sorban  a mindenféle bolyhos meleg rétegek, amikben nagyon betartom a sorrendet, átgondolva, hogy rámtörő pisilési inger esetén,  egyáltalán esélyem legyen annak elvégzésére.

Azután jönnek a kabátok, ilyen-olyan bélésekkel, kesztyűk, fülre húzható meleg sapka, stb. Ilyenkor úgy érzem, akármeddig is birom majd. Én fogok győzni, nem a hideg.

Azután alattomosan, lassan, a hideg megtalálja a bejáratot és a sok ruha dacára fázni kezdek. Ez, kb. három óra alatt következik be. 

Ilyenkor az utcán élő emberek jutnak az eszembe, akiket biztos nem ilyen minőségi holmik borítanak és nem csak három órát, hanem egy egész életet  kell a szabadban leélniük.  Ezért vonulnak be ezek a szerencsétlenek aluljárókba, üzletek bejárataihoz, stb. -  semmi mást, mint egy kis meleget lopva - életmódjukkal megbotránkoztatva a meleg szobából meleg helyre igyekvőket.  

Egy héttel ezelőtt még minden nagyszerű volt, minden, ami egy jó fácánozáshoz kell. Napsütés, tavaszias idő, fürgén repülő fácánok és sikeres találatok. Holnap is erre a helyre készülünk, de most még olyan köd ül a tájon, hogy hasra lehet esni benne, nyirkos hideg van, szóval nehéz lenne erre azt mondani, hogy vadászatra hívogató.

De még van egy teljes éjszakája - mármint ennek a mocsok időnek - arra, hogy megemberelje magát és reggelre a szebbik arcát mutassa.   A szerethetőbbet.  Igazából eddig el lettünk kényeztetve, a naptárt nem követte az időjárás, valamelyik nap a Pécsi Széchényi téren kiskabátban sétáltak az emberek.

Én kiegyeznék ilyennel tavaszig.  Onnan meg jöhet a még jobb !

A füzekkel szegélyezett Duna holtágából,  alattomosan kúszott felém a nyirkos hideg, versenyt futva a sötéttel, de döntetlen lett, egyszerre vettek körül. Vadászatban babonás vagyok, így nem véletlen, hogy éppen hét réteg volt rajtam, de még így is majdnem fáztam a lesen.A még szürkületben kihúzó kacsák is visszaérkeztek már a Dunára, hatalmas csapkodással, hápogással mosták le magukról az "út porát".

- Te Kázmér! - pörölt az egyik kacsahölgy. - Már szólni akartam, hogy rendesen mossad meg a szárnyad-alját, mert a mértéktelen zabálástól olyan büdös a hónod alja, mint egy pudvás párnaciha.Ha nem mosakszol rendesen, meg nem kenegeted a tollad azzal a finom faggyúval, bárcás-lotyó legyen a nevem, ha tavasszal nem mástól lesz tojásom. Értetted?

No, lett is erre olyan csobogás, hápogás, hogy alig hallottam meg a száraz fű suhogását, ahogy a disznó óvatoskodott a szóró felé. Jól láttam a disznó kontúrját, de akkor is először a távcső került a szemem elé, hogy kiféle, miféle a látogató. Már nagyon megérdemeltem ( volna) ezt a disznót, mert annyi kukoricámat megevett, amin egy háztáji is kövérre hízott volna és annyit ültem itt - "őt" várva - amennyit egy anyósverésért sem kap az ember.

Szóval az ilyen helyzetre mondják, hogy ezt csak elcseszni lehet. Sikerült!  Ahogy fázós kézzel toltam előre a puska biztosítóját, az jókedvében, hogy végre dolga van, olyat kattant, amit még egy süket disznó is meghallott volna.

Hát ezt jól "elkattantottam" ! Baráti kőrben ezt persze nem így mondom.