Tudom, nem lehet "mintha" vadászni, mintha jött volna a vad, mintha meglőttem volna...stb. Pedig lehet ! 

A történet imígyen szól. Arra a rosszemlékű lesre ültem, amire legutóbb - még a hűvös tavaszban -  fegyver, meg hátizsák nélkül másztam föl, miután mindkettőt otthon hagytam. Akkor, egy autómban tartott pokrócba csavargózva koptattam a lassan múló perceket - mert ugye "civilként" elég okafogyott, a lesen ücsörgés.

Nos, az akkori fegyvertelen este helyett, most az izzadtság szakadt rólam, aminek a szúnyogok felettébb örültek, jöttek is tömegestől. A tikkasztó melegben, bágyadt csend ülte meg a rétet, csak egy fácánkakas tipegett a szóró felé, ahol csak egy két szemet csippentett föl, majd az erdőbe szaladt, mintha kergetnék.

Fél kilenc felé - amikor egy kicsit enyhült a forróság - a szemközti erdőből egy bak bújt ki nagy óvatosan.Állandó fejrázással és a fülei mozgatásával próbálta hessegetni a szúnyogokat, de sikertelenül.  Már szabad szemmel is jól láttam, amit a távcsövem csak megerősített, hogy egy nagyon szép, szabályos, reményteljes bak áll előttem.

Miután ez a bak a kímélendő kategória volt, így egy kicsit "játszottam" vele. A puskám távcsövében is megkerestem, a hajszálkeresztett az oldalához passzítottam és miután csak a billentyűt kellett volna meghúzni - de nem tettem - így olyan volt, mintha eljtettem volna. A bak is belement a játékba, mert a lesem előtt szépen lefeküdt - mintha találat érte volna !

Ugye, hogy lehet "mintha" módon vadászni?

Ha valamire tökéletesen ráillik a "gyötrő" jelző - akkor az a szúnyog. Afrikában sem volt leányálom a szájba, fülbe, mindenhová bemászni akaró légyözön, de ez az idei szúnyoginvázió, még rajtuk is túl tesz.Évek óta, már a vadászboltok polcairól is eltünt a szúnyogriasztó, bezzeg most a legkeresettebb cikk.

Ennyi előzmény után - ha csípetni akarjuk magunkat - bátran vágjunk neki a vadász területnek. Én már ezt sokadszorra tettem, mert éppen a szúnyogok miatt, a vadak is szenvednek, furcsán és kiszámíthatatlanul viselkednek. 

A lesem előtt, alig harminc méterre, a Borza patak forrása bújik meg, nyírfák, fűzbokrok és égerfák által diszkréten beborítva. Arrafelé sétáló túrista, is csak egy kis táblácskából tudhatja meg, hogy a forrásnál jár. Szerény mennyiségű vizével a távoli Duna felé indulva, először egy patkó alakú erdős domboldal lábát mossa, csillogó vizét a vadaknak kínálva. A nyomokból látható, hogy van is rá igény. 

Ekkora hőségben és szúnyogok által is gyötörten, a patakmeder agyagos széle, arról árulkodik, hogy a sárfürdő - a dagonyázás - itt létszükséglet. 

Ahol a vadnak jó, ott a vadásznak is - no nem dagonyázásra - hanem a kiszemelt vad elejtésére. Számomra ez a vad egy őzbak, "akinek" az agancsán nincsenek szemágak és ettől ő bizony kívánatos selejt lett.   Illetve lenne, ha megmutatná magát, de ezt csak egyszer tette akkor is csak az esti szürkületben.  Ettől még lehetett volna lőni, de erre esélyt sem adott, mert a szúnyogok elől menekülve - egy másodpercig sem állt meg, Mire észbekaptam, hogy lőhető, már el is tünt.

Már nem is számolom hányadszorra várom őkelmét, de eddig eredmény nélkül. Csak Dianában bízom, hogy megsajnál, no, jól van öreg vadász, elég vért adtál már eddig a szúnyogoknak, most te is öszekenheted a kezed az áhított bak vérével.

 Úgy futottak be a mindenféle színű és alig tíz-húsz méter széles vetések az erdő sarkán álló les felé, mint  ahogy a boci sajtos dobozban a háromszögű darabkák feszülnek egymás mellé.  Szépen sárguló árpa, mellette lassan kaszálásra érett lucerna, közöttük pedig egy - ma már nem divatos növényfajta - egy őzet is eltakaró méretűre felnőtt zabtábla, meg kétarasznyira sarjadt kukorica.  Mondhatni, volt itt minden, ami szem-szájnak ingere, mármint ami a vadakat illeti.

A sok szúnyog meg nekem adott gondot, az elháratásukban - ahogy esteledett - egyre keményebb fegyvereket vetettem be, először a csapkodós módszert, utána a pipafüstöt, végül a gázégős "csodamasinát" is be kellett izzítani. 

Mielőtt eddig értem volna a történésekben,amikor a távolban hagyott autómtól baktattam a les felé, egy őzbak fejét láttam meg a zabban, de a baj az volt, hogy ő is engem, aminek az lett az eredménye, hogy szép nagy ugrásokkal az erdőbe menekült. Annyit azért észrevettem, hogy furcsa az agancsa, rövid, zömök és valami nem stimmel rajta. 

Nos, ezt jól elzavartam - morogtam - de nem riasztott, hála Istennek, így maradt remény, hogy a szúnyogokon kívül más élőlény is megjelenjen.

Fél óra sem telhetett el, amikor a bak kilépett az erdőből - feledve az atrocitást - ráadásul szinte a lesem mellett. Amit szabad szemmel is jól láttam - mármint, hogy furcsaságot visel a fején - azt a távcső közel hozta, de ettől sem lettem okosabb. Az agancs rövid, tömör volt, és az ágvégeken, mintha kalapos gombák ültek volna.Ráadásul olyan sárgás színüek. 

Sok bakot láttam már, de ilyen furcsát még sosem. Talán rászáradt a barka, nem tudta letisztítani, vagy valami agancssérülés érhette korábban ? - kavarogtak bennem a kérdések, de nem túl sokáig, mert a bakot úgy elnyelte a zab, mintha zölden hullámzó habokba vetette volna magát. 

Erre az estére maradt számomra a talány, de vadász élménynek ez is tökéletesen elég volt ! 

.

Kakukktojás volt ez a nap a vadászatok sorában, mert a legnagyobb jóakarattal sem tudnám a vadászat helyszínét vadásziasnak minősíteni, ugyanis egy szarvasmarha telep udvara volt a "tetthely". A "vadászat" céljaként pedig a jócskán felszaporodott parlagi galambok ritkítása szerepelt programként.

Ha definiálni akarjuk a vadászatot, csontig lecsupaszítva a tevékenységet, akkor a vadászat  - sok minden más mellett - nem más, mint egy puska elsütése, valamilyen állatfaj irányában. Hű, de ronda ez így !  Szegény Széchenyi forog a sírjában !

De ebben az esetben, akár igaz is lehet, talán belekapaszkodva a régmúlt galamblövészeteibe, amik a korongozások előhírnökei voltak - ahol a  farkatlanított galambok lövése -   mint olympiai sportág szerepelt. 

 A marhatelepi  galamboknak ugyan volt farkuk, de így sem volt egyszerű eltalálni őket, mert ravaszul cseleztek. A galabok nem egy kifejezetten okos állatok, de azt hamar kitanulták, hogy ha lövést hallanak, akkor két menekülési út van számukra. Az egyik, hogy iszkiri a fellegekbe, a másik, hogy egy ravasz repülő bukfenccel az istálló tetője alá menekülni. 

Ebből a két opcióból kell valami eredményt produkálni, ami igen csak lőszer igényes dolog. Egy viszont biztos, hogy nagyon jó lőgyakorlat ! Az pedig igencsak jól jön, ebben a sörétes puska nélküli időszakban.

Az előző napi eső után, csószós lett a szurdok földje, riszálta is a farát az autóm.. Bella kutya is erre a rfizmusra dűlöngélt, hol az én-, hol az Anti barát ölébe omolva. Aztán ők kiszálltak, másztak a lesükre, illetve ennek az a forgatókönyve, hogy Anti a hátán viszi föl a Bellát, ami nem egy könnyű eset, mert Bella jó húsban van.Én már javasoltam, hogy fordítva csinálják, Bella vigye Antit !!

Nos, ahogy ők kiszálltak én is a magam lese felé kanyarodtam, nem túl merssze ettől a helytől Mondhatni látótávolságra voltunk egymástól. Mármint távcsővel !

Az autómmal friss utat tiportam a másfél méteres csalánban, egészen az erdő széléig, ahová beparkoltam. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam a hátsó ajtót és markoltam- helyesebben markoltam volna a fegyveremet és a hátizsákomat,de azok bizony szépen otthon maradtak. 

Na most mi legyen? - töprengtem. Az rendben van, hogy nincs puskám, attól még lehet nézelődni, de a rajtam levő lenge öltözék nem sok jóval kecsegtetett az estéli hűvösségben. Szerencse, hogy egy sárga pokróc állandó lakója az autómnak, jobb hiján magamra terítettem és abban ücsörögtem sötétedésig.

A történet innentől lesz bájos, mégpedig Anti barát elmesélésében. Ő ugyanis semmit nem tudott a helyzetemről a sárga pokróc meglétéről, így csak azt látta, hogy  egy nagy sárga őz gázolja a csalánt a lesemtől az autóm felé ! Igaz,, nagyon furcsa alakja volt az őznek, de ezt a közben beálló sötét játékának vélte. Akkor már tényleg furcsállottam az őz viselkedését - mesélte Anti - amikor fogta magát és beszállt az autódba., 

Bevallom ilyen jót régen röhögtem egy történeten. Ráadásul főszereplőként !

Ha ételről, italról van szó, sokszor idézik " a vadat, halat,s mi jó falat..." sorokat, ami pedig nem gasztronómiai sélzattal íródott - ha ismerjük a verset ! Most azért én is kölcsön venném, a verssor halas részét. Megmondom miért ! Elöljáróban hozzá tenném, hogy nem akarom a horgászokat sértegetni, hiszen én is pecás ember vagyok, de valahogy másképpen. Ugyanis nekem nincs türelmem órákat lesni a mozdulatlan botokat, bevallom a horgászat nálam a fogásnál kezdődik meg végződik is. Horribile dictu, nem horgászni szeretek, hanem halat fogni ! A kettő ugyan összetartozik, de idő- intervallumban, nem! Ugyanis három óránál tovább még sosem bírtam ki - ha jött a hal, ha nem - a botok bűvölését.

Nos, ilyen előzmények után tőlem csak olyan történetet lehet várni, ami három órán belüli, vagy még annál is rövidebb. Ez egy ilyen történet lesz !

Már reggel hét órakor a tó partján ácsorogtam, és egy horgász könyvből kiokosítva, figyeltem a vizet, hol van halmozgás. Hol fürdik a ponyt, vagy túrja az iszapot, nagy buborékokat eregetve. Érdeklődő tekintetemre a víz nem válaszolt, így a praktikusság győzött, olyan helyre ültem, ahol egy kényelmes asztal is áll a vízparton, ahová a sok cuccot le lehet pakolni !

Nem jól indult !  Egy óra alatt még csak egy kis kapásom sem volt, talán a reggeli hideg miatt ! Talán ! 

Még a kabala pipám sem segített, pedig már több ízben is úgy fogtam halat, hogy a pipa a szám szögletében lógott, letenni sem volt időm.De ez a nap nem ilyen volt ! Kezdtem unni az egészet, egyre többször néztem az órám, amikor a kapásjelző színes karika lassan leereszkedett, majd teljes erővel a botnak csapódott.

Na, innen már izgalmasabb volt a történet, mert a a damil pattanásig feszült, zakatolva engedte le a zsinórt, szerencsére jól volt beállítva a fék. Nem tudom hány percig "küzdöttünk", de annak minden percét élveztem ! Nekem ez az igazi  horgászat. 

Ahogy szákba került a szép nyurga ponty, már pakoltam is, és jöttem haza, mert ugye ahogy az elején mondottam, nem horgászni szeretek, hanem fogni ! 

Nem közhely a mondás, ha tiszta lélekkel valljuk és a vadászatot komolyan vesszük, hogy" a vadászatban nem csak az a szép, amit ad, hanem az, amit igér!".  "Civil" ember ezt úgy is mondhatja, hogy a várakozás izgalma sokszor szebb, jobb, mint a "beteljesülés" !

Az előző napi eső nyomát hamar felszárította az erős szél, így már nem volt gond a közlekedéssel, a Nivának szinte jól esett az az egy-két, vízzel teli kátyú.Nagy területről volt szó, a gyalogos cserkelés ezért nem működött, de egyébként sem örült volna a fájós lábam, ha gyalogolni kell. Hat órakor kezdtük a-  mondjuk így  - barkácsolást, de eleinte nem sok sikerrel. mert már nyakig, vagy inkább fülig "merültek"az őzek,  a már lassan kalászosodó vetésekben.

És most a Gábor barátról - akinek a vendége voltam ezen a napon. Zárójelben jegyzem meg, a személyiségi jogok védelmében - hogy ha valaki a történeteimben magára ismerne, az csak a véletlen műve !Jó duma,de fele sem igaz!! Maradjunk annyiban, hogy aki akar, az majd magára ismer.

Szóval róttuk az utakat Gáborral, olykor távoli őzeket távcsövezve, de igazából csendesnek tünt a határ. Egy nyaras erdőt is kerszetben - hosszában  "átlapoztunk" de sehol semmi ! Időjárás változás? vagy valami más lehet? - tettük fel magunknak a megválaszolhatatlan kérdést. Közben fogyni kezdett a nappali fény, a délutáni langyos meleg   fagyossá kezdett válni, ahogy a reményünk is ! 

Még szerencse, hogy Diana "ügyeletben" volt, és meglátta a lassan csüggedő vadászokat és egy alacsonyabb búzavetésben két suta mellé, egy bakot iküldött, éppen az orrunk, illetve a Niva orra elé.

Ebbe a pár pillanatba sűrűsödött bele az elmút két óra minden reménye és várakozása, amikor a lehetőséget ki lehet használni, hogy a bak keresztbe forduljon, hogy a lövés találjon,hogy végre learassuk a sikert.

A bak ravatala mellett tört ki belőlünk az öröm, de elementáris erővel, amit majdnem a bordáim sínylettek meg

Alig, hogy haza értem, a telefonomon ez az üzenet jelent meg, amit leírnék - remélve, hogy ez nemminősül "kifecsegésnek"

Ime a szöveg:" Nagy örömöre szolgált ez a nap ! Barátommal, példaképemmel vadászhattam. Óriási élmény volt !Végre valamit vissza tudtam adni, abból, amit sok év alatt kaptam tőled. Minden jót neked Csaba! "

De akkor azt is kifecsegem, hogy nem úsztam meg száraz szemmel ezt az üzenetet.

.Köszönöm Gabi !

Lassan, már az év minden napjára esik valminek a napja, ennek megfelelően jócskán elhalványul eredeti értelmük. Azok a napok pedig, amikre a kereskedelem rácuppant, végképp elvesztették értéküket, gagyisodtak. Sajnos, köztük van a karácsony és a húsvét is, de sorolhatnám, ahol a boltokat rohamozó emberáradatban nem sokan tudnák megmondani, hogy melyikben ünnepeljük illetve gyászoljuk Jézus halálát, feltámadását, illetve születését. Dátum szerint persze fordítva !

Valahogy az Anyák napját még nem tudta kisajátítani a gagyiipar, megmaradt eredeti szépségében, virággal és köszöntéssel  - már akinek erre még van lehetősége. 

A már eltávozott Édesanyákat, Nagymamákat is az emlékeszés virágdíszébe kell öltöztetni, hiszen ő általuk vagyunk, élünk, emlékezünk. 

Nem megtagadva a vadászságom, gondolok ilyenkor is hálatelt szívvel Édesanyámra, aki éppen ez év márciusában lett volna száz éves !!! -akitől nagyrészben a vadász -vért kaptam és kaptam "mellé" még bónusznak egy kemény gerincet, inkább törőset, mint hajlósat ! 

Hálásan köszönök mindent Édesanyám - Manyiskám !

A tavaszi madárvonulásban az utolsó érkezőek a gyurgyalagok. Akkor jönnek, amikor már a gólyák költenek, egyre másra kelnek ki a fiókák. Valamelyik reggeli kutyasétáltatás közben hallottam jellegzetes hangjukat, a prütty, prütty, éneket, ami valahogy nincs arányban csillogó, csodálatos kis alakjával, mint ahogy a páva is csak addig szép, amíg meg nem "szólal". 

Abban is különleges ez a madárka, hogy a fészkét lőszfalakba vájja, abban rakja le tojásait. Kolóniában él, ha valahol alkalmas lőszfalat találnak, akkor azt sűrűn telefurkálják és "lakótelepet" alkotnak.

Ennek a kis ékszernek egyetlen hibájául róják fel, hogy táplálékában fő helyen a méhek szerepelnek. Legjobban úgy sebezhetőek azek a madárkák, ha eltömeszelik a lyukak bejáratát, pusztulásra itélve az utódokat.Sajnos, gyakori, a méhészek erről többet tudnának mondani !

Nagyon régi az én történetem, a nyolvanas évekből való, amikor a halastvakhoz vezető szurdok löszfalában egy gyurgyalag csapat talált helyet. Gyakran vezetett arra az utam, sokszor -  ha kellett ha nem -  mert a gyurgyalagok csodás látványa egy kicsit Afrikát hozta ide nekem, a lakóhelyem közelébe.

Azután az egyik reggel egy markólógépet látok a szurdokban, ahogy  hatalmas kanalával harapja a szurdok löszfalát, miközben a rémült kis madarak, az elpusztult fészkeiket keresték.Akik ismernek tudják, hogy jogtalanságért, vadászatban egyre gyakoribb barbárságért,rossz modorért  nem megyek a szomszédba, a sajátom használom ! 

Momdom a jóembernek - aki ránézésre sem a tudományos akadémia levelező tagja lehetett, hogy tudja-e egyáltalán, hogy mit csinál. Hogy mennyi fészket pusztított el ? Nézett rám és nem értette, hogy mit pöccögök. Neki azt mondták, hogy homok kell, hát itt van homok, innen fog vinni !

Akkor mentő ötletem támadt.Tudja-e - kérdeztem - hogy a fészkelőhely pusztításáért komoly pémzeket kell fizetni büntetésként?

No, az már más! akkor máshová megyek, magát meg nem akarom többet látni !

Ebből az óhajából semmi nem lett, mert majdnem szomszédok lettünk, sőt a békesség is helyreállt közöttünk. Milyen érdekes az élet, a fia nagy vadász lett !   

A délelőtti tavaszias, mondhatni ingujjas idő a hátizsákom rámolásánál is jelen volt, mert lebeszélt a meleg holmik cipeléséről. Egy pulóvert raktam be, de azt is csak megszokásból. Amikor a lesre ültem, még semmi előjele nem volt , hogy valami változik, mondjuk a látóhatár mentén kőrben sorakozó szürkés szennyes felhők nem sok jót igértek. de azok még messze voltak.  Még a pipám füstje is békésen kanyargott, talán csak egy kicsit mozdulva a lengedező szélben. 

Aztán olyan hirtelen történt minden, amit csak a természet szeszélye tud produkálni, mert egy hatalmas széllökéssel - amitől még a les is felsóhajtott - olyan hideg érkezett, mintha a hűtőszekrény ajtaját nyitották volna rám, a vihar olyan erővel csapott le, hogy már nem csak a pipám füstjét, hanem a pipámat is ki akarta tépni a számból.

Hiába kaptam magamra a pulóvert, hiába bújtam bele a fenekem alá szoktatott pokrócba, a szél minden meleget elvitt belőlem. A felhők is megérkeztek, esővel tele lecsüngő hasuk, szinte a lesem tetejét súrolták - bármelyik percben özönvízzel fenyegetve. 

Innentől kezdve már nem a vadászatról szólt a történet, hanem a "túlélésről". Fel volt adva a kérdés, menjek, vagy maradjak. Ha azonnal indulok, akkor éppen akkor kap el az eső, amikor a meredek domboldalon rodeózok, ami nem egy életbiztosítás, ha meg elfújja a szél ezt a mocskos időt, akkor fölöslegesen pánikoltam. Na, mi legyen? 

Mi legyen, mi legyen?- kérdezett vissza a józan eszem. Ez a kukorica vetés nem a tiéd, még csak nem is ismerősé. Mi a kórságnak kell szenvedned, csak azért, hogy a gazdája meg legyen elégedve, miszerint még egy vakond sem túrta meg a földjét. Nem az enyém a vad, nem is a vadászoké, hanem az államé ! Akkor védje meg a ..... majdnem megmondtam, hogy kicsoda !

Ha azt mondom, hogy a fogam kocogott, amikor az autóba ültem, nem túlzok.

A vad nem ellenség, a vadászat nem háború -  részeről a szenvedés kizárva, csak örömforrás lehet !

Remélem, hogy a blogom olvasottsága nem a színvonal csökkenésének, hanem a ritkuló megjelenéseimnek köszönhető. Már nem szívesen kattintok a látogatók számára, mert kezdem magam úgy érezni, mint a szindarabra készülő izgatott művész, aki talpig lezsibbad, amikor felmegy a függöny és csak alig  lézengenek a nézőtéren. 

Nos, most ezen pár "nézőmnek" rukkolék elő valami ajándékkal. Egy kis szösszenettel. 

Ime a történet !

Az erdei tisztás szélén, szerényen megbújó kis lesemet igazából a lelkem pátyolgatása céljából látogatom, mert az olykor-olykor kiszórt pár maroknyi kukorica nem igazából vonzza a vadakat. Már akkor is örülök, ha egy-egy fácánkakas óvatoskodik rá, egy kicsit csipeget, majd tollát felborzolva elrikkantja magát, azután mintha megijedne a saját harsányságától, fejét leszegve, mókásan elszalad. de csak azért, hogy pár perc múlva mindezt megismételje. Ezt a produkciót a pipafüstőm jámbor eregetése közben még sokáig elnézném, de hirtelen változik a kép. 

Óvatos reccsenés jelezte, hogy a gyér akácosban valami motoszkál, azután a hangnak lett gazdája, illetve gazdái, mert három, szépséges barkás bika lépett ki az erdőből, de izgatottak voltak, nem tudták eldönteni, menjenek-e, vagy maradjanak. Itt-ott beleharaptak a zsenge fűbe - a szórómra rá sem hederítettek - majd fürgén tovább mentek. Éppen azon töprengtem, hogy mitől léptek le ilyen gyorsan, amikor hét kis csíkos malac "gurult" ki az erdőből. Hancúroztak, kergetőztek, hol összebújtak, hol szétspricceltek, látszott, hogy nagyon élvezik az erdő mogorvasága után, a rét szabadságát. Tudtam, hogy a göbe sem lehet messze, ő először szagmintákat vesz minden irányból, és ha meggyőződött, hogy tiszta a terep, csak akkor bújik elő. Hatalmas, ereje teljében lévő koca volt, a sok malac ellenére jó kondícióban. Őt sem a kukorica érdekelte, hanem a rét laza földje és a benne lévő pajorok, bogarak. Nekilátott és túrni kezdett, olykor felemelve földes orrát, hogy ellenőrizza a dolgokat.

Nyolc órára akartam itthon lenni, de ezt az idillt nem zavarhattam meg, így kivártam, hogy tovább álljanak és csak akkor szálltam le a lesről.

Ilyen szépséges szimházi előadásban régen nem volt részem !

Tapsot érdemelt volna az esti történés ! 

Idén korán jött a tavasz. Könnyű dolga volt, nem kellett havat olvasztania, hideget elzavarni, egyszerűen egy lágy meleg széllel megérkezett. Nem volt tél, nem volt kivel megküzdenie, jött és máris virágba borultak a mandulafák. Őket követte a kökény, hófehér ruhába öltötzött bokrok sorjáztak az erdők szélén, mintha azok szép tüllszoknyája lenne.

A madarak is szerelmes nótázásba kezdtek, önfeledt énekük betöltötte az erdő minden szegletét, zengett, zsongott minden. Nincs szebb, mint a tavasz - állapítottam meg a lesen ülve, teli tüdővel magamba szívva a szépséget. 

Pár napja még vadásztuk a fácánokat, mára már szép toll füleket növesztve  terelgetik a szerény tollazatú nyúkokat. Az őzbakok is korán letisztították barkáikat, már teljes szépségében láthatók az öregebb bakok agancsai. A fiatalabbak még itt-ott bőrfoszlányokat viselnek a fejükön, de már nem sokáig.

Úgy szálltam le a lesről, hogy egyáltalán nem hiányzott a lövés élménye, holott már nagyon ki vagyok "éhezve" egy szép süldő lövésére.

Ez ám a siker ! Nem gondoltam volna, hogycsak egy imát kell elmondanom, egy sóhajt elrebegnem és már esik is!

Esőember lettem ! Az még úgysem voltam ! 

Ha még kérhetném a Teremtőt, akkor ezt a jó kis áztató esőt ne hagyja abba három napig. 

Most pedig dicsőségem birtokában szólítanám fel nyájas  - blogomat nem látogató korábbi olvasóimat - hogy bátran látogassan el az irományaim tárházába, mert egy írás csak akkor kezd el élni, ha elolvassák. Addig csak betűk, szavak egymásutánisága!

Vadásztörténetet most nem prezentálok, mert a csütörtöki parlagi galamb ritkítás vadászatnak nem volt nevezhető, legfeljebb lőgyakorlatnak. A hasznossága kétségtelen, ezt egyre több állattartó telepen látják be, ami nem  csak a galambok felcsipegetett takármányából áll, hanem  - ami sokkal károsabb - abból a fertőzött cuccból, amit jó nagy adagokban a tehenek közé pottyantanak. 

Nos ezekből "emeltem le" kb. húsz darabot.

Jól tudom, a fenét sem érdekli, hogy miért nem ír az "író", pláne ha ilyen folytatásos műfajban tevékenykedik. Az én esetemben még csak arra sem hívatkozhatok, hogy nincs miről, mert a vadász-horgász történetek sokasága úgy kéri a nyilvánosságot, mint a kuktában feszülő gőz a szabadulást.

Azért valamit mégis ! A motivációról. Úgy működök, mint egy napelem! Télen, amikor a búskomor időjárás szobába szorít - volna időm írni - de a nagy szürkeségnek ugyan ilyen a lelki hozadéka. Amikor tavasszal  végre kisüt a Nap, akkor meg a kertnek esek neki, azért nem jut idő írásra.Jó kifogás sosem rossz - ahogy mondják - meg mondom én is.

Nos, közben befejeződött a fácán szezon, annak záró vadászata - hogy diplomatikus legyek - szarul sikerült.Többen voltunk a kelleténél, ráadásul a hozzánk csapódó vadászokhoz Diana is leigazolt, mert mágnesként vonzották a fácánokat, nekünk csak a szép lövések miatti gratulációk maradtak. Mert lőni nagyon tudtak a "fiúk".

Mit is csemegézhetnék ki az elmúlt időszakból? Ja, egy "szezon nyitó" horgászatot is. A jól ismert tavamhoz mentem, de formabontó módon, ezen a napon nem azt néztem, hogy szép legyen a környezetem, hanem a halőr tanácsát megfogadva, a kopasz gátoldal mellett kezdtem pecálni. Olyan eredményem volt, ami már megengedi, hogy nem kell hazudni! Egyik kapás jött a másik után, ami teljesen kikészített, mert, kettő kivételével viszadobáltam őket. Ez nem az én predátor stílusom, de azért ami sok az sok! A retúr halak puszilgatásásnak már a látványától is kiráz a hideg - ezt mellőztem.

Kíváncsi vagyok - még nem főztem meg  a "szerencsés" kettőt - hogy a kikotort tómeder halai milyen ízűek lesznek !Majd Húsvétkor nyilatkozom !

Közben azért vaddisznós kalandom is akadt, aminek a lényege az, hogy a szembe világító Hold, a biztosnak látszó disznót olyan fénykoszorúval vette körül, amiből nem lehetett kihámozni, hogy meddig tart a disznó és mikortól az árnyéka. Jelentem, az árnyékot lőttem "telibe" !

Mára ez a két kis szösszenet elég lesz tavaszi idény nyitónak, talán az olvasóim is lassan visszaszállingóznak !

Megragadva a lehetőséget egy fohászt is elrebegnék egy jóféle esőért, mert ebben az aszályban szenvednek a vadak, a növények, ellentétben az egyik TV csatorna ifjú színészével, aki meterológiai híreket közölt, az alábbi módon: Sajnos pénteken esős idő lesz ! Szerintem az a "sajnos" hogy ez elhangozhatott !

Ez egy olyan nap, illetve időjárás, ami az írásnak kedvez. Esik, viharos szél fúj, ami szobába kényszerít. Nem volt ez mindíg így, de ez már a nosztalgia kategória. Tehát hagyjuk ! 

Még csak annyit a ritkább jelentkezéseimhez, hogy ez nem ihlet kérdése, hanem a Napsütésé. Ha ugyanis süt, akkor nem lehet megkötözni sem, megyek a kertbe, hadakozok a sövényeimmel, fáimmal, vagy indulok vadászni. Napelemes vagyok, hajt a fény! 

Most viszont egy pár napos emlékem tör elő, amikor a Hold teljes kerekségében emelkedett az égbolt peremére, éppen a lesem mögötti erdő kusza ágai között. A nappali, tavaszias meleget is hidegre váltotta, a hátizsákba tett pulóver is rám került. A lesem árnyéka hosszasan terült el az előttem lévő tisztáson, talán még a saját fejem és kalapom árnyéka is látható volt  rajta. 

A távoli templom hatórát jelző harangkongását is elnyelte az erősödő fény, letompult benne, szerénnyé vált.A szemben ásítozó erdő szélében egy dagonya sara csábítja a környék vadjait, talán ma is így lesz - futott át bennem a vággyal teli bizakodás. Egy agancs koppanása, majd óvatos léptek neszezése jelezte, hogy egy szarvascsapat közeledik. Úgy éreztem, hogy csak egyet, vagy kettőt kéne lépniük, hogy kiérjenek az erdőből, de síri csend lett, megálltak. 

Talán az akkorra már teljes fényével világító Hold fénye torpantotta meg őket - nem tudom, bár van ilyen tapasztalatom. Teltek, múltak a percek, talán már fél óra is, de sehol semmi, a szarvasok eltüntek. Néma csendben !

Alábbhagyott az izgalmam is, már éppen a csendes beletörődés fázisába kerültem, amikor egy tehén lépett ki az erdőből, éppen onnan, ahol a korábbi zörgés hallatszott. Gyönyörű látvány volt a Holdfényben fürdő öreg tehén. Őt már nem zavarta a szembe sütő Hold, sok Holdteltét megélhetett már, talán még egy kicsit fürdette is benne az "arcát", amikor kőrbeszimatolt, nincs-e veszély. Nem volt, mert én csak nézőközönség voltam számára. 

Kecses léptekkel átvágott a réten és a lesem mellett alig pár méterrel, eltünt az erdőben, maga után nyitottan hagyva a kédést, miért volt egyedül és hová lettek a többiek.

Ezt csak ő tudta volna megmondani, de nekem egy szép estét adott és ezen írásom főszereplője lett .

Részemről köszönet jár érte !

Senki ne menjen sehová, mindjárt jövök ! Mármint az írással !

Téma van, már csak a szöveget kell hozzápasszítani - viszont eddig erre idó nem volt !

Ha meg lett volna, akkor inkább vadásztam. 

Ravasz kibúvó, büszke vagyok rá!

Türelem !

Lehet, hogy már egy kicsit unalmas - unokám szerint "uncsi" - hogy ennyit rugózok az új szemem témáján, de én nem győzök betelni vele, ezért nyomatom még egy darabig. 

A hétfői műtétnek szerdán volt a kontrollja, amikor próbáltam elővezetni a csütörtöki vadászat lehetőségét, emígyen.- Főorvos úr, megkérdezhetném, hogy holnap én már sétálhatok? -Persze - így a válasz.De akkor is, ha kicsit havas, vagy saras az út, Persze, akkor is, de hová is akarsz kilyukadni? A helyzet az, hogy holnap mennék fácánozni, ha lehetne!  

Nem lepődött meg a kérdésemen, mert tudta, hogy "elvetemült" ember vagyok, azaz vadász !

Nos, így esett, hogy főorvosi engedéllyel álltam egy kis erdőcske szélén, ahonnan várni lehetett a fácánokat. Izgultam, mint egy elsőbálos, mert ez a szemem a "lövő szemem" , aminek az avatására készültem. Az egy kicsit zavaró volt, hogy a hideg széltől "fázott " a szemem, jócskán folydogált belőle a könny, talán még fázott is. 

Diana úgy döntött, hogy lehetőséget ad a "szem - avatására" egy gyorsröptű fácánt küldött fölém, amit sikerült meglőnöm. Vadász ember nem túloz - az a horgászok dolga -  legföljebb hazudik, ezért kéretik elhinni, hogy ennek a fácánnak jobban örültem, mint az eddig meglőtt nem kevés darabnak.

Mottóként - mert az kijár minden iromány végére - egy kis filozófálás. Ha igaz a mondás, hogy "szem a lélek tükre", akkor a műszem a mű lélek tükre?

Ha az ember ügyesen csűri-csavarja a szavakat, gondolatokat, akkor bármiből lehet vadásztörténetet kikerekíteni Lehet, hogy egy kicsit izzadságszagú lesz, de az írásban nem érződik. Az alábbi történet úgy kezdődik  - enyhén flegmán megfogalmazva - két vadászat között, "beugrottam" egy szemlencse műtétre. Illetve kettőre, ha jól számolom a szemeimet. 

A kórház mindíg hálás téma, Már Karinthy is papírra vetette a koponyája körüli utazást, de sorolhatóak a többiek is, egészen a mai humoristákig, akik a fogászattól a prosztatáig mindenből viccet tudnak csinálni. Nos, csatlakoznék én is egy rövidke szösszenettel. 

Négyen vártunk az aznapi műtétre, köztünk egy jópofa kis emberke, egy nyugdíjas ácsmester, aki nagyon félt. Szinte remegett ! Később derült ki, hogy miért, bár a rezes orra ennek jó előjele volt. Nos, a műtét számomra ugyan azt hozta, mint az előző, azaz, szinte semmi fájdalom, maximum egy kis kellemetlenség ! De nem a mi  emberünknek, aki szőrnyű fájdalomról panaszkodott és azt állította, hogy neki nem zsibbadt el a szeme.  Azonnal érthető lett a borvirágos orr és a rossz fájdalomtűrő képesség kapcsolata.

Azután azért mesélni kezdett, hogy ő bizony naponta megissza a másfél liter bort, stb Először sörös volt, de az orvosa eltiltotta a sok folyadéktól ezért azután rászokott a borra ! Eleinte nem ízlett neki, de aztán megszerette!

Erről jutottak nekem eszembe a Soproni éveim, amikor a vadgazdálkodási egyetemre jártam és ott összehaverkodtam tanárommal ,- fiatalon, tragikus hirtelenséggel meghalt  - Nagy Gyula Csabával.

Nos az egyik egész napos fársztó konzultáció után meghívott a Deák borozóba, egy pincébe. Cudar meleg tombolt odakint, még Sopronban is tikkasztó volt az idő így alig vártam, hogy egy hideg fröccsöt igyunk. Nos, Csaba kikért kétszer három deci Soproni Kékfrankost. Gyanútlanul belekortyoltam de azonnal megbántam. A létező össze lyukamat összehúzta a szemem meg könnyezni kezdett Ekkor hagzott el Csaba szájából a mondás:

" vas szorgalommal meg fogod szeretni !" 

Ahogy a szemműtétre váró emberke a bort !

Ha nagyon lecsupaszítjuk a vadászati módokat, ha a puskák lehetőségével azonosítjuk őket, akkor vagy apróvadazunk vagy nagyvadazunk - mikor melyik puska van a kezünkben.Nos, ez így egy nagy marhaság, mert bőven vannak átfedések, de erről majd máskor, vagy sosem. 

Mit is akaok ebből kihozni, Nos azt, hogy hétről hétre rendszeresen fácánozok ugyan-  nyilván csak az öt hónapig tartó szezonban - ami azért elég sok alkalom, amire bárki mondhatná, hogy nem unom-e.Visszatérve a bevezetőhöz, amiben leegyszerűsítve ez az apróvadazás -, meg a  "szenvedő alanya" a fácán,-  alapjába véve állandó, de a vadászat körülményei, még kétszer nem voltak egyformák. Mint ahogy két egyforma lövés sem létezik.

Nos, e hét csütörtökén is egy olyan helyen vadásztunk, ahol már többször is "előfordultunk". Voltunk itt már viharos szélben, csikorgó hidegben, hóban, sárban szóval mindenféle körüllmények között. És mindíg mást hozott a terület, volt amikor már mi sokaltuk a lőtt madarakat, volt, amikor annak az egynek is örültem amit a viharos szél fölém sodort.

De ennek a csütörtöknek volt egy sztárja  - a házigazdát leszámítva - aki pazar lövéseket adott le - igaz., mintha valami mágnes lett volna benne, akár hová állt, a fácánok felé repültek.

A másik sztár egy vizsla volt. Egy jókötésű német vizsla. Olyat "alkotott" amit filmezni kellett  volna - ugyanis éppen a Gábor barát két toronyfácánját apportírozta úgy, hogy mindkettő a szájában volt ! Ilyet én még soem láttam, de mások sem!

Ugye, hogy nincs két egyforma vadászat?

Profi kutya, profi munka !

Bevallom, hogy nagyon szorít engem ez a magamra erőltetett "vadászíró" zakó. Miközben tálcán kínálja az élet a reagálásért kiáltó témákat - én tartom magam a kilenc éve elkezdett vadásztémákhoz - talán okosan, talán nem.

Okosan azért, mert a közélet, vagy annak írásos árnyéka a facebook, védtelenné és kiszolgáltatottá teszi a rátévedőket, adja és kapja a szennyet, mintha kirakatba hánynák le. Ebből én nem kértem, maradtam az ódivatú blogomnál és annak tartalmánál.  - okosan. 

Nos, ennyi elég előzetesnek, most pedig jöjjön a vadászat. 

Vártam ezt a csütörtököt - mint a többit is - mert ezen a helyen nagyon jókat szoktunk fácánozni. Igazából nevelt fácánokról van szó, de ez nem zavaró, mert a volierből kiengedett madarak elszélednek a több száz hektáros területen, jó búvóhelyeket találnak, kutyákkal jól vadászhatóak, szóval majdnem olyanok, mint az "igaziak"

Ennek feltétele, hogy valóban legynek a területen madarak. De ezen a napon nem voltak. Mint kiderült előző nap igen jó puskások járták ugyananezen részeket és bizony "összcsipegették" a fácánokat.. nekünk már csak az eldobált töltényhüvelyek látványa maradt.

Egy helyen lett volna pár madár, de akkor már szinte feladtuk, csak tébláboltunk, a madarak pedig gyalogosan elszöktek. 

Ez a nap nem fog aranybetükkel beíródni a vadászemlékeim közé. 

Az előző napi gyenge olvadás által megőrzött és az éjszaka folymaán csontkeményre fagyott jégbordák, úgy ropogtak az értem jövő autó kerekei alatt, mint a puskaropogás. A csúszós utat, némi köd tette még izgalmassá, de hát a vadász nem a meterológiára és a józan eszére (,ami majdnem azonos a feleségek véleményével) hallgat, hanem a szivére, szenvedélyére. ( ezt meg már az asszonyok nem értik).

De milyen jó is, hogy elmentünk, mert ez a nap emlékezetesen jóra sikerült.  A vadászterületet már ismertük, a vadászat módját is, hiszen a hosszan, kilométereken át kanyargó nádasos csatornák - jó kutyákkal - jól vadászhatóak. Egyre másra rebbentek a fácánok, zömében kakasok, a puskák is tették a dolgukat, aminek eredménye  - alig három óra alatt - 22 kakas lett. 

De esett egy nyuszt és egy hatalmas kanróka is.

A szerencsétlen sorsú, de már lassan rendbejövő térdem is állta a "sarat" illetve havat, csak egyszer ragadtam be egy merdek árokba, ahonnan viszont a jóbarát segített ki, de olyan vehemenciával, hogy hason landoltam a "túlparton" ! Erre mondaják, hogy jó a barát, ha sz.....  is !

Sosem rosszabb napot ! 

Katonák !

Az elmúlt év teljesítményét egyenesen botrányosnak minősítem. Hiába fecceltem belétek mindenféle módosulásokat, az ellenség ott ütött benmneteket, ahol ért. Sehol egy kellemes tömeghalál, sehol egy kisebb ország ágyba döntése,, sehol a tőletek kapott sebek elfertőződése - azt hiszem egyszerűen egy beszari banda vagytok !  

Nem kifogás, hogy az ellenség szurival védekezik ! Leszarom a szurit! Azért gyakolatoztok, edzetek, hogy ne fogjon rajtatok a szuri. Ha egy ellenséges célpontban nagy ellenállásra találtok, ne tököljetek, ugrás egy másikba, hátha az védtelen !  De miért is kell ezt nekem mondani, amikor magatoktól is kitalálhatnátok, bár eszetek nem sok van, de gonoszság annál több. 

Most itt van a nyakunkon az új esztendő.  A pálya nekünk lejt, eddig még tél sem volt, mindahányan jól érezzük magunkat, nincs kifogás, ha elmarad az eredmény. Betegek garmadát akarom látni, lázas, köhögő ellenséget, akik  - tiszta röhej - hogy milyen nyápicok tudnak lenni - most rajtatok múlik, mekkora lesz a balhé. 

Katonák !

Még mielőtt nagyszabású rohamba kezdenénk, teszteljük le, mire vagyunk képesek "kis tételben".! Itt van ez a fogorvos-vadász keverék, tele évkezdeti tervekkel, nos, nézzük, mit tudunk vele kezdeni. 

A roham időpontja, újév első napja ! 

A vírusok becsületéért előre, roham ! 

Be kell látnom, hogy ez a 'blogosdi", már kimegy a divatból, éppen, mint a könyvolvasás. Nem tudom, hogy kedvük, vagy türelmük fogyott el az olvasóknak - de ez világjelenség. 

Éppen kilenc éve írogatom jól-rosszul írt történeteimet, így már összasítve egy jókora könyvet megtölthetne - de minek. A face  bookot meg nem nekem találták ki, az már egy másik kategória - anélkül, hogy lenézném - ne vadásztörténetelhez való. Nem illik a csizma az asztalra!

Évem zátásául nem akartam sötétre festeni az eget  - enyhe képzavarral - de el kell gondolkodnom, hogy miképpen tovább. Vagy egyáltalán legyen- e "tovább".

De az új év új reményeket is hozhat, amiben bízva, kívánok mindenkinek ( annak a pár olvasómnak) Békés, Boldog Új Évet !!

Egy göcsörtös akácia foltos árnyékában pihent az öreg hím oroszlán. Igazából nem volt mit kipihennie, inkább a fáradtság húzta csontjait. Sok évet megélt, falkavezérként vezette csapatát, igazi királyként uralkodott, egész életét a falkának szentelte, de mára belefáradt. Sajogtak a régi sebek, egy kafferr bivaly szarva a hátsó lábát csúnyán megsebezte, amit kihevert ugyan, de ilyenkor, az esőzés előtt nagyon sajgott. A szeme sem a régi már, a távolabbi képek összemosódnak előtte, a vadászatot már nem vállalja, de nem is tart rá igényt a falka, önállóak lettek. 

Száját nagyra tátotta, és beleordított a szavanna hőségtől vibráló levegőjébe - hirdetve, hogy még él a király - de az ordításból szerény nyekergés lett, uralkodóhoz méltatlan.  

Szomorú lett, ha lettek volna könnyei biztos megsiratja a fiatalságát, a gyönyörű éveket, amikor mindenki a kegyeit kereste, az ő általa ejtett prédából lakmároztak a sunyi sakálok, a folyton kaffogó vadkutyák és a rusnya keselyűk Csak az általa meghagyott mócsingért hajbókoltak előtte, de már ez is a múltté.

Rájött az öreg orszlán, hogy a tisztelet és sunyi barátság nem neki szólt, hanem aannak, amit a bátorságával, erejével, kitartásával létrehozott. Most, hogy ennek vége, magára maradt, nagyon egyedül.

Összeszedte minden erejét és egy bánatosat - talán utoljára - beleordított a szavanna  közönyébe.

 Az élet örök, a dicsőség mulandó !

MIután a blogom írását kissé hanyagolom - más kifejezési formákkal élvezkedek - ezért azon sem csodálkoznék, ha teljesen elfogynának az olvasóim. 

Azért így Karácsony előestéjén, advent utolsó vasárnapján, megragadom az alkalmat, hogy  - aki olvas, aki nem mindenkinek egyaránt - áldott, békés Karácsonyi ünnepeket kívánjak.

Azután majd az új évben új lendülettel, remélem sok új élménnyel a birtokomban - még az is lehet, hogy szorgalmas leszek !

Isten áldjon mindenkit !

Tudom kedves lencsém, hogy te csak befogadtad és minden kritika nélkül továbbítottad a látnivalókat, de azért mégis csak részese voltál minden szépnek, vagy kevésbé annak, ami 76 év alatt ért. Már majdnem történelmi távlatnak nevezhetőek első élményeid, mert azok a háború utániak, majd sorban az első eszmélések, élmények, iskolák, ifjúkor hektikus dolgai, a hatalmas rácsodálkozások,stb.  hogy aktuális legyek, amikre tágra nyitottam a szemem. Te pedig ott "ültél", közvetlenül a pupillám mögött és vetítetted  - igaz fordított képen, amit az agyamra bíztál, hogy "talpra állítsa" - szorgaqlmasan a dolgokat. 

De egyre jobban éreztem, hogy belefáradtál a sok munkába, hogy úgy mondjam beleszürkültél. Már nem volt kedved  olyan színesen és élesen tovább adni a bejövő eseményeket, mint korábban, olyan lettél, mint egy házsártos öregember, ha valaki szemedbe világított, hisztizni keztél és felnagyítottad a valóságot, azzal sem törődve, hogy nekem ezzel bajt okozhatsz.

Be kellett látnod, hogy át kell adni a helyed egy másiknak, igaz, az "csak" egy műanyag", de ebben a mai világban már a technika csodákra képes, az utódod  - igaz érzelem nélkül" - de jobba teszi a dolgát,mint te tetted. 

Isten veled szemlencsém !

És ezt már az utódoddal írtam !

Már ez a Napoleoni seregeket is térdre kényszerítő "tél tábornok" is olyan tisze-tosza telecske lett, nem képes havat hozni, meg baktérium ölő hideget. Csak olyan félve kopog be az ajtón, igazán nem tudja eldönteni, hogy akkor most berontson, vagy szépen kívül maradjon.Ilyenkor jön a "bezzeg az én időmben..." című nosztalgiázás, mint a reklámbéli sült krumplis történet.

 De tényleg ! Ha tél, akkor legyen tél, ne ilyen félig tavasz, félig őszi idő, amiben minden és mindenki szenved, mert nem egyszerű a sokszor húsz fokos hőingadozásokat átélni., túlélni. Ezért már a meterológusakat sem tudjuk szidni, pedig milyen jó volt. Mintha ők csinálták volna az időjárást !

Ember, állat egyformán megsínyli ezt az összevisszaságot, talán az egyetlen, ami örül az egésnek, az a pénztárcánk. A fűtésszámla révén. Persze a kutya még nem ette meg a telet, a múlt évben is márciusban kaptuk azt a havat, amiben a kocsik elakadtak, Még szerencse, hogy a fő belügyes megtalálta a megoldást, "átülés" formájában.

A kitett szórókat sem látogatják a vaddisznók - de minek is - hiszen van kaja bőven a földeken, erdőkben. Tegnap, egy elütött borzot láttam az út szélén, "aki" ugyan nem téli álmot alvó jószág, de nem is éppen télen kószál. Hacsak, nincs erre alapos oka, mint ahogy egy februárban lőtt borzomnál ez kiderült. Ugyanis fájhatott a foga, a kifőzősnél derült ki, hogy gennyes tályog kínozhatta, ezért nem tudott aludni. Kereste a fogorvost. Megtalálta, a problémáját sikerült megoldanom, többet nem fájt neki. 

Epilógus!

Nyáron legyen nyár és nem agyforraló kánikula, télen legyen szép, havas tél - a tavasz és ősz maradhat.

Na Jóistenem ezzel kezdj valamit !

A vadászataim szinte egymás sarkát tiporják - hogy ezzel az enyhe képzavarral éljek - hiszen "dühöng" a fácán szezon, de a hideg téli idő közelgésével az egész nyáron érintetlen szórók is bizakodással látogathatóak. 

Így tehát az élmények is szépen sorjáznak -  de némi önkontrol birtokában belátom - hogy a fácánkakasok ilyen-olyan lelövésének ecsetelésétől nem fog lehidalni a "nyájas olvasó "- pedig nincs két egyforma-, sőt hasonló vadászat sem, de  ezeknek az élményeknek a fehér papír ( képernyő) ridegségébe szuszakolásomtól már csak önismétlésekké silányulnának a történetek.

De azért akad olyan történet is, ami nem szokványos. 

Kellemetlen hideg, mondhatni metsző szél kapta ki a pipafüstöt a számból, le sem tagadhatta volna hogy északról jött. Ha nincs rajtam - a sok réteg fölött  - még a seszsákom,biztosan leszed - az egyébként is rozoga lesről - a váratlan telet idéző zegernye. Túl nagy figyelmet nem fordítottam a szagomtól telefújt erdőszegélynek, hiszen még az autóm is úgy állt, hogy annak a szagát is abba az irányba vitte a szél. 

Az rrős szél, az esőt igérő borulás, gyorsan rám borította a sötétet - amiben már az a mondás járja vadászkörökben,  hogy a széltől süketen, az estétől vakon - már csak a jószerencséjébe bízik az ember.

Még egy fél órát adtam magamnak - hátha....de nem volt hátha, az előttem lévő vetés üresen unatkozott. Mielőt összepakoltam volna, a leszsákomba csomagolva próbáltam felállni - mint egy függőleges múmia - és kezdtem kőrbe lámpázni a "placcot." A szagomtól tetefújt oldalra csak "viccből" világítottam, de a vicc komollyá vált, mert három süldőcske turkálta a száraz vetést. 

A zsákom fogságában semmi esélyem sem volt, hogy teljesen elforduljak jobbra - hogy" kézre essen" a lövés, ezért az egyetlen megoldás az lett volna ha "sutából" lövök. Volt már ilyen, nem is egyszer és ha jól emlékszem sikeresen. Nos, a puskát a bal vállgödörbe passzítottam és a bal szememmel kerestem a fénycsóvában álló disznókat, de csak homályos ködöt kaptam a távcsövemtől. 

Ekkor "szembesültem" a szemem - persze már korábba is tudott  - állapotával, aminek a megoldása december elején lesz. 

Ha már elpletykáltam a dicstelen balesetem, akkor nem leszek attól szószátyárabb, ha azt is elmondom, hogy szépen javulok. Éppen ideje, mert lassan egy hónapos az eset, de a részleges ( szebben hangzott volna, hogy részeges) szalagszakadás, nem egyhamar forr össze. De maradok Széchenyi ars poetikájánál - aki "száján", mármint írásaiban egy szó sem esett a megpróbáltatásokról, fájdalomról, betegségről, gyötrő szúnyogokról, szájba szembe bemászó legyekről, maláriáről, stb. - ugyanis ez senkit sem érdekel.

Szóval spongyát a múltra, pláne azért, mert ha bicegve is, de mentem vadászni, hiszen a heti fácánozásokra olyan szükségem van, mint a betevőre. Kell a testnek, kell a léleknek és jót tesz a barátságnak.

Azt egy percig sem mondom, hogy a  rozoga állapotom jót tett volna a lőtudományomnak, mert csak akkor és úgy tudtam lőni, ha nem kellett előtte  jobbra balra toporognom. Eszembe jutott az öreg gróf története ( jóval nyolcvan föltt jár, de jó egészségnek örvend, ezért a nevét nem adom ki ) aki úgy gerlézik - még a mai napig is -  hogy a mellette álló vadőr beállítja a szembe jövő galambok irányába, amit az öregúr - annak rendje módja szerint - remekül le is lő ! 

Jó érzés, hogy az én koromban is van még követni való példa, csak meg kell érnem az ő korát !

A szombati fácánozásom majdnem dugába dőlt, és megint a lábam miatt ! Hezitáltam, hogy maródiságom igazi okát elmondjam-e, mert Karinthy szépséges szavai jutottak eszembe: "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek". Ha egynek elmondom, akkor mindenki tudja majd, de egye kánya, legyen így, a térdsérülésem nem túl elegáns beszerzését közkincsé tettem. Ezt itt, most nem írom le, pedig kabaréba való, amit a harsány röhögések szépen visszaigazoltak.

Legyen annyi elég, talán már sok is, hogy autóból estem ki..... !

Nos, ilyen vidám előzmények után, totál sántán kezdtem ezt a szombatot, ahol még tetőződött a bajom egy kedves vadász újszerű megszólításával, ami emígyen szólt, hogy papa ! Nos, a "papa" csak arra volt alkalmas, hogy leálló legyen, és milyen jól tettem,. mert a kutyák eléggé szezonkezdeti formát mutattak, élvezték a szaladgálást, csesztek a parancsszóra, önfeledten maszekoltak, ami azt jelentette, hogy a hajtók elől, felénk, leállók felé kergették a fácánokat.

Miután "csak" a térdem fájt, nem a kezem, így a madarak is szépen potyogtak! 

A vadász írígységről már sokat és sokan viccelődtek, de azt, hogy működik, azt senki sem vitatja. Részemről ez úgy működik, illetve nem működik, hogy barát sikerének szinte jobban örülök, mint a sajátoménak, ebbe beletartozik az is, amikor anno még vadásztattam és a vendég szimpatikus volt, akkor az ő sikre az én sikerem is volt. Tehát együtt örültem.az elejtővel. 

A mai körülmények között, ha az "új fiúk" által elejtett vadakról hallok, igazából csak szomorúságot érzek, vagy még azt sem, mert nem érdekel. Más világ, más erkölcsök, másfajta sikerek. 

Ennyit előre. És most a lényeg !

Alig pár órája csengett a telefonom és Anti barát hívott, hogy éppen ott áll a frissen lőtt bikája mellett és gyönyörűséggel mustrálja. Sokat és sokszor vadásztunk már együtt és sikerünk is volt szépszámmal. És az örömünk is igazi, szívből jövő volt, bármelyikünk is húzta meg a ravaszt.

Így most én - a sérült térdem miatt - csak itthonról és ezen a módon trudok gratulálni a barátnak !

Tisztelet a vadnak, gratuláció az elejtőnek ! 

Gratulálok Anti ! 

A reggeli csípős idő hamar vetközősre váltott, az októberi ősz még két marokkal szorította a nyár meleg ruháját, nem akarta megérteni, hogy az ő ideje már lejárt. A reggeli induláskor- pedig alig kilenc óra volt -  már ingujjas lett az idő, a  fácánok  elhagyták az éjszakai búvóhelyeiket, a kombájnok által megkímélt kukoricásokban, vagy a tarlókon csemegéztek a hulott szemekből.

Szeretem, amikor keresgélni kell a fácánokat, a kisebb-nagyobb bokrosokat kutyázva, a szerncsére bízva, hogy a hajtásban, vagy a leállóknak lesz nagyonn szerencséjük.Miután négyen vagyunk, így fele -fele arányban oszlik a szerencse.

Ezen a napon már én is lelkesebben vettem részt a gyaloglásban - miután szegény sérült térdem kezdi keiheverni a vele történteket, így az első kakast is éppen gyaloglás közben soikerült elejtenem. Nincs ennek olyan nagy vadászati értéke - mert több kakas is fog még remélhetőleg a puskám csöve elé kerülni - de ez a kakas az első volt, ebben a szezonban.

Dél felé abbahagytuk, mert félő volt, hogy a lőtt madarak nem fognak örülni, ha a napon aszalódnak.

Ha ünnepélyesre akarnám venni ezt az eseményt, akkor azt mondanám, hogy az ezévi fácán-szezont megynitom !

A Tóvölgy nevezetű hely, már csak a nevében viseli, hogy valamikor itt egy tavacska csillogott, amiből mára csak egy gazos kiszáradt patakmeder maradt emlékeztetőül.  A  völgybe levezető út, izgalmasan meredek, a dűlőút gonosz vízmosásait jobb az autó kerekeivel elkerülni, ha nem akarunk borulni. A tó helyén lucernaföld zöldel, pedig már javában októbert írunk de ez még egy kaszálást jelent a gazdának.A lesek is úgy sorjáznak a körnnyző meredek oladalában, mintha szegény néhai tó horgászállásai lennének. 

A történet úgy kezdődött, hogy már akkor félreállt a szám, amikor ereszkedtünk lefelé, mert a lucernából szarvascsapat tápászkodott fel, tarvadak és egy szép bika pihengetett a közepén, akik nagyon zokon vették a zavarást és rohanvást kerestek menedéket a közeli erdőben. Még fel sem ocsudtam, már el is tüntek.

Anti baráttal arról suttogtunk, hogy hiába a korai időpont, elkéstünk a randevúról, de lehet itt még szarvas az elzavartakon kívül is, tehát maradunk. Jól tettük, mert egy fertály óra mólva, egy bikacsapat lépett ki a lesünktől éppen iedeális távolságban. Spíszerek, közepes bikácskák, ha jól emlékszem, tízen, vagy tizenketten. A nagyobb bikák általában a sor végén szoktak megjelenni, így vártunk türelemmel, illetve részemről némi ( nagy) izgalommal.

És ekkor kilépet az, akire vártunk, a nagy bika. A többiekhez képest nagy, nekem meg egyenesen kívánatos. A lövésem nem jelezte, de a találat jó volt, mert a bika éppen elénk futott, ott megállt és hagyta, hogy a többiek elrohanjanak mellette, a hátát begörbítve zihálva vette a levegőt, majd az erdő szegélyéhez lépve, megtántorodott és beledőlt a bokrokba. 

A történeti igazsághoz hozzátartozik, hogy még két lövést tettem rá, de az akkor már javában rámtört vadászláz miatt, azon sem csodálkoztam volna, ha a lövéseimtől egy veréb esik le a fa tetejéről. 

A pipám szájba passzítása is okozott némi gondot, mert a reszkető keze miatt félő volt, hogy kiverem a saját fogam.

Valahol olvastam, hogy az igazi vadász átéli a vadászlázat, mert ha nem, akkor csak egy puskás ember, egy hidegvérű "gyilkos".Nos, akor én elmonhatom magamról, hogy - éltes korom ellenére -  talán  még mindíg vadász vagyok.

Kezdjük a történetet a végén ! A mutatós, nyolc kilós,-- szakembereknek mondanám - 12-es, koronás bika falon van, trófea lett belőle. És a csattanó most jön, ezt a bikát szept 8-án én lőttem, de nem az enyém lett. 

És akkor most vissza, a történet elejére. Azon a bizonyos szeptemberi napon, annak koradélutánján, éppen, hogy felértem a lesre, amikor már a bika az erdő szélén orgonált, amikor a távcsövem is elővettem, már teljes valóságában állt előttem - utólag lemértem - pontosan 160 méterre és szerelmi ajánlataival ostromolta az eléggé unottan viselkedő tehenet. A bírálat, célzás nem vett több időt igénybe, mint amennyi alatt ezt a pár sort valaki elolvasta és már húztam is a billentyút. A bika tökéletesen jelezte a blatt-lövést, összerándult, ahogy szaknyelven mondjuk, "megrövidült" és kissé tántorogva az erdő szélén leszobrozott. Vártam, hogy összeesik.Teljesen biztos voltam a dolgomban, hiszen jól láttam a lövedék becsapódását is. Ez a bika már az enyém, fújtam ki a levegőt., ami az elmút percek izgalmában bennem rekedt.

Ekkor érdekes dolog történt, a már "halottnak" hitt bika elindult, az erdő felé fordult és eltünt a sűrűben. Még ekkor is vártam a zuhanás jellegzetes hangját, de elmaradt. Ennyi a történet eleje és most a folytatás. 

A bikát nem találtuk sem aznap, sem másnap, holott két fantasztikus véreb is segített a keresésben, de pár csepp véren kívül a bika köddé vált. Mondanom sem kell, hogy ezt az érzést ellenségemnek sem kívánom, hiszen rémálmomban az szerepelt, hogy valahol, valakik majd dögön találják, aranysakáloktól megcsúfítva. 

De nem, a történet happy end-el zárult, a bika elejtésre került, de a történet helyétől kb. 4 km-re és két hét múlva. Az általam leadott lövés "tökéletes" volt és mégsem az, mert úgy ment át a vad testén, hogy nem tett kárt semmiben. A lövésem bemenete és kimenete jól látható volt a bika oldalán

Igaz, a bika nem az én falamra került, de így már nem is bánom annyira !

Minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy a több tíz év óta tartó reggeli-esti,  kutyasétáltatásaim már úgy beletartoznak a falu- képbe, mint a déli harangszó. Ugyanis nem maradhat el egyik sem. Hogy ezt miképpen minősítik, talán jobb, ha nem tudom, de azt igen, hogy a két kutyám éppen olyan ismert, mint jómagam.

Nos, ennyi bevezetőül és most a történet, ami megerősíti az előzőeket. 

Két nappal ezelőtt, a reggeli séta alkalmával, Samu kutya - a vizsla - beleakadt Vahúr - a tacskó - pórázába és ettől olyan ideges lett, hogy alig tudtam megnyugtatni, amíg bogoztam a pórázt. Ezen művelet közben elegedtem a rugós póráztartót, más sem kellett Vahúrnak, már szökött is, húzva maga után a pórázt. Samu meg utána ! Füttyöghettem, kiabálhattam, pillanatok alatt eltüntek valahol a szőlőskertek irányában. Ekkor estem előszuör pánikba. Ugyanis az nem gond, ha Vahúr lelép, mert egy kis "maszekolás" után mindíg hazajön, de most rajta volt a póráz, ami elakadhat, akár meg is fojthatja. Keresni kezdtem őket, futkostam fel-alá, mint a tojós galamb, de sehol semmi. Elindultam haza, hogy autóba üljek és bejárjam a falut, de ekkor derült ki, hogy mindenki engem keres, mert a két kutya a Tsz gépműhelyében kötött ki - amitől kitört a "pánik", valami baja lett a "dokinak".

Nos eddig a történet, a kutyáim meglettek, de ennél fontosabb a tanulság. Amikor kérdik, hogy mi köt engem ehhez a faluhoz, akkor azt szoktam mondani, hogy a jó közérzet, a biztonság és az emberek szeretete.