Vasárnap lévén, azt hittem, hogy a halastó nyitását -  a hat órát - egy kicsit megkésem, de nem, elsőnek érkeztem. Ilyenkor van a "bőség zavara", bárhová ülhetek, az én saram , ha a halak nem ott lesznek, ahol én próbálkozok.A mozdulatlan tükörsíma vízfelületet a gazdagon felcsalizott horgom törte meg, éppen úgy, ahogy  a kissé korosodó hölgy a fiatalító krém reggeli hatástalanságának láttán,a kenőcsös dobozt, a szomorú valóságot mutató tükörbe vágja. 

Gyanúsan csendes volt a víz, a pontyok sem "fürödtek", sehol egy biztató halmozgás - amiből már ekkor tudtam, hogy a nyugodt pipázgatásom nem zavarja meg semmi, 

Azután mégis történt valami. Egy jókora kecskebéke ugrott ki a partra, éppen elém. Hát te meg mit akarsz tőlem? - kérdeztem, gyermekkori meséim halovány emlékei alapján, amiben a béka egy elvarázsolt királylány, akit egy csókkal ki lehet kiszabadítani béka alakjából. Na ne, ezt te sem gondolhatod komolyan békalány !  Ha a megpucolt ponty helyett, egy szép királylányt vinnék haza, az egy elég nehezen megmagyarázható mesés fordulat lenne. 

Ekkor láttam meg a jókora siklót ! A mesés variáció elillant, szegény béka csak a bőrét mentette.

Mese és valóság ! 

A vadásztársaságunkat érintő  - finoman fogalmazva is - rossz szájízű év után, úgy vártam a gerleszezon kezdetét, mint zsidók a messiást. Az első gerlézés helyét nem akarom kiadni, mert még többen magukra ismernének. Például az a szar alak, aki a faluszéli putriból kihívta a rendőröket, mert ő és a sok purdéja, "súlyos életveszélyben" volt, ezért kénytelenek voltak -  a negyven fok melegben -  a szobában dekkolni. Ebből annyi volt igaz, hogy a több mint háromszáz méteres távolságból leadott lövés egy-egy sörétszeme a házuk tetejére pottyant. Kb. olyan kárt téve benne, mintha egy galamb szarta volna le.

Nekem mindig fontos a z első lövés élménye, ami sikeres lett - utána már nem annyira - de a leesett gerlét is szépen "apportíroztam" , mert Samu kutyámnak szántam gyakorlásra.

Alig vártam, hogy itthon kipróbáljam ! Eldobtam a gerlét és Samu visszahozta ! Legközelebb "élesben " lesz kipróbálva !

Dupla öröm !   

A történetem helyszíne ugyan az, mint az előzőnél, talán csak a 40 fok "hűlt" le 36-ra. A sántikáló bakoknak már se híre, se hamva - de nem azért, mert puskavégre kerültek, hanem az űzekedés befejeztével elvonultak valahová a sűrűbe, rehabilitálódni. 

Az előző ittléteimkor is voltak rókakalandjaim, de vagy elméláztam, vagy olyan gyorsan iszkolt őkelme, hogy esélyem sem volt a puskát felemelni. Ezen a kora estén is megjelent a róka, átfutott a keskeny tarló csíkon, de az eddigiektől eltérően, nem tűnt el a kukoricásban, hanem annak szélén egerészni kezdett. Gyorsan előkotortam a mellényzsebből az egércincogó sípot és "rázendítettem". Nem bíztam benne, hogy a rókáig elhallatszik majd, de "vette az adást", annyira legalább is, hogy a tarló közepén maradt. Ekkor már a célkeresztemben volt, csak arra vártam, hogy oldalra forduljon ! 

Megtette ezt a szívességet ! Egy fácánpusztítóval kevesebb !

Az ilyen helyzetben szokták mondani, hogy reménytelen. Tudom, a sokat csócsált mondás szerint - a szó szerint idézést ezért el is elhagynám  -  a remény elég strapabíró, kitart a végletekig. de ezen a napon, amikor  negyven fokban másztam fel a lesre és az összes kiálló részemről folyamatosan folyt a víz, akkor gondoltam, hogy ez a helyzet már régen a remény halála után van. Akkor mégis miért mentem ki vadászni? Jó kérdés, talán azért mert olykor a természet nem az előbbi logika mentén szolgáltatja az élményeket.

Így is történt. A lesen elhelyezkedve , éppen az ingem "korcában" törölgettem izzadt arcomat, amikor egy bak lépett ki a les előtti kukoricásból, a keskeny tarlóra. Tátott szájjal kapkodta a levegőt és amikor a lesem felé indult, kiderült, hogy a jobb első lábára csúnyán sántít. Nagy verekedésből jöhetett, amitől még az érzékszervei is cserben hagyták, mert a felé szálló pipafüstöm ellenére, beállt a lesem alá, az árnyékba.

Egy kicsit megpihent, azután a tarlón az erdő felé bukdácsolt, ahol - ekkor vettem észre - hogy egy másik bak fekszik. Öcsém, te csak a bajt keresed magadnak - gondoltam - de ekkor már a fekvő bak is felállt és feléje mozgott. Azt a mindenit, ez a bak is sántított. Ekkor lett tiszta az eset!  Ez a két szerelmes legény, jól elverte egymást, nyilván egy szép sutahölgy kedvéért, "aki" most valahol a hűvösben pihenget.

A két bicebóca egymásnak rontott, de már csak óvatosan, pár  tiszteletkőr erejéig, azután egyik jobbra, másik balra visszavonultak.

Tanulság!

Nincs reménytelen vadászat, ha a látvánnyal is megelégszünk. 

Átok aszályra - égzengés, hervadásra - öntözés. 

Vízdíjakra - rémülés, izzadásra - fürdőzés.

Zsíros ételre - hasmenés, vírusokra - rémülés..

Hőhullában - agyvérzés, hideg frontban - didergés.

Kullancs bajra - vakarás, duzzanatra - orvoslás

Politikára - hallgatás, önmagunkat sajnálás

Változásra - fékpedál, Pató Pálunk- jubilál

Jobban élünk - szól a fáma

De a többes- mindhiába.

Kinek nyelve  - nem fér szájba, üdvözül a nagyvilágba.

Páros rímek halmaza, elmehet a jó francba.

Konok fejnek  - áll a fala

Ha beleverem - áldás rajta.

Nyűg a vita - rühellem, megegyezés  - kiskedden

Sohanapja ez a kedd, orrom vére elered.

Kiskirályok agymenése, rászoktat a hasmenésre.

Papír helyett - volna kedvem

Velük törölni ki a .....em ! 

A hetek óta tomboló hőség erre a napra kifulladt, elfáradt, egy hidegfront söpörte délebbre. Az éjszakát egy nagyobb vihar tette izgalmassá, pláne, hogy több órás áramszünet is cifrázta a dolgot, de azután, jótékony, csendes, szemerkélő eső váltotta fel a félelmetes kezdeteket. Hajnalban, amikor a kocsimba kezdtem pakolni a horgászcuccokat, már nyoma sem volt az éjszakai "csihipuhinak"

Biztos voltam benne, hogy a halak is felfrissültek a vihartól, ilyenkor az étvágyuk is jobb, mint amikor a víz is olyan meleg, hogy csak paprikát kéne beletenni, hogy halászlé legyen..

Jól számítottam, a horgászat eseménydús volt, kapás kapás után, fárasztások, szákolások, visszadobások, sorban egymás után - mondhatni fárasztó volt, még a pipámat sem tudtam rendesen végig szívni. Ez most nem panaszkodás, hanem dicsekvés.

Egy jóképű kettő és feles ponttyal, már tíz órakor itthon voltam.

Délutánra - mikorra kipihentem a pecálás "fáradalmát"a kisördög megszólított, vadászat ügyben is.  Ilyen eső után, a vad is mozog ám  - súgta a fülembe - nem csak a hal, tessék kimenni  lesre, ha disznó nem is, de róka bizonyára jönni fog, mert a bundáját szárítgatja az eső után. Ha az ördög mondja, az akár igaz is lehet, mindenesetre hallgattam rá és kimentem. 

Előttem a sárga tarló, fölöttem a kék ég, ami maga volt a tökéletes idill. Olykor ugyan halk mormogást hozott a szél, de hamar magyarázatot találtam rá, miszerint távolodik az éjszakai vihar. Egyszer azért a hátam mögé néztem, mert valahogy gyanús lett a csend és azonnal az inamba szállt a bátorságom, mert szinte a nyakamba lógott a szilvakék és szennyes szürke viharfelhő, amiből bármelyik percben leszakadhatott az eső, vagy talán jég is.

Menekülni kellett, ha nem akartam autóstól elmerülni az iszapban. Éppen az utolsó percben értem ki a betonútra, amit egy igazi fohásszal nyugtáztam.

Az ördögnek meg azt üzenem, hogy máskor ne csábítson, egy napra elég nekem egy siker is.  

A les előtti tarlóra igencsak szép reményekkel lehetett rókára várni, már csak azért is mert egy héttel ezelőtt már volt itt, éppen ezen a helyen, egy találkozásom. Őkelmét addig--addig vizsgálgattam, célozgattam, hogy elunta és lelépett. 

A tegnapi napon is rókára voltam "hangolódva" miután a disznók valahol másfelé járhatnak, nyilván vízközeli helyeken. Nekem nem az az elvem, hogy ha disznó nincs, róka is jó -  ha ló nincs, szamár is jó analógiájára, - mert a rókát sokszor nehezebb puskavégre kapni, mint egy szóróra rászokott disznót. Szóval figyelni kell, esetleg cincogó síppal hívogatni, de semmi esetre sem a lesre feltett lábbal, kényelmesen elterpeszkedve, pipával a számban, jóféle vadászleírást olvasgatni. 

Én viszont igen kellemesen éreztem magam, ami megbecsülendő a mai világban., mert nem sűrűn adatik meg. A vadászat tartozéka a lelkiség, a barátság önmagunkkal, a természettel és a Teremtővel. Zavaros lélekkel, csak puskás ember lehet valaki, de nem vadász !

A kezembe tartott könyveben éppen annál az izgalmas résznél tartottam, hogy miképpen cserkelt a könyv múltszázadi írója egy bőgő bikára - amikor  a szemem sarkában egy vörös szín jelent meg, amint a tarló és a mögöttes kukorica mezsgyéjén osont. Bizony ez egy róka volt, akit a nagy olvasásba belefelejtkezve nem vettem észre.  A róka engem- én pedig őt néztem, szóval szemeztünk. Egyetlen másodpercig, ami arra sem volt elég, hogy becsukjam a könyvet.

Ha játszunk a szavakkal és sorjázzuk az igéket, mint pl. elrontottam, elcsesztem, elbambultam, stb, akkor az "el" előszóval az én esetemben, "elolvastam" a rókát.   

De lehet, hogy "elpipáztam" mert a füst is őkelme felé bodorodott.

A szép rendre kaszált lucerna bódító illata, még a magaslesre is velem jött, de a szépséges Naplemente, a napok óta dühöngő forróságot felváltó enyhülés, szinte minden érzékszervemet csúcsra járatta. A pipám bodorodó (nekem) finom, édeskés illata, már szinte hab a tortán volt. A lucerna melletti napraforgó táblából egy derék bak szaladt ki a lucernából, ahogy a távcsövem közel hozta a fejdíszét, azonnal enyhe izgalom töltött el, mert éppen ezt a bakot kerestem. 

A távolságmérőm egy kicsivel többet mutatott, mint kétszáz méter, de ennyit még "tud" a puskám is, meg én is, ha jó napunk van. Amíg a bakot figyelgettem, ő fogta magát és lefeküdt. Fekvő vadra meg ugye nem lövünk. Nem volt mit tenni, mint várni. 

A békés várakozást egy közeledő autó búgása törte ketté, az autóban fehér méhész ruhába öltözött fiatalemberek ültek, akik a lesem alá érve elnézést kértek a zavarásért, de megígérték, hogy hamar végeznek, de kénytelenek visszafelé is errefelé jönni. 

Legalább udvariasak voltak, a bak pedig köszönte szépen a zavarást, ami nagy valószínűséggel az életét mentette és visszanyargalt oda, ahonnan jött.

Mit lehet ide zárszónak írni? Mondjuk azt, hogy éljen a megbonthatatlan, méhész-vadász barátság !

Nem egyszerű eset, egy autózást szívből utáló, hányós kutyát berakni az "anyósülésre". Pláne, hogy a Samu kutya kb. húsz kilós, ráadásul erős, izmos, szóval ha ő kitámasztja az első lábait és teljes erőből hátrál, akkor a betuszkolása nem egy vicces feladat.Messziről nézve és rosszindulatúan,ebből  valami perverz akció is vizionálható. Eddigi összes kutyám az autó ajtajának nyitására már pattant is a helyére, őket inkább kirimánkodni volt nehéz.t   

Viszont, ha azt akarom, hogy Samu vízzel is találkozzon és netán megszeresse azt, akkor vinni kell, ha hány, ha nem hány. A házunktól a Duna part - légvonalban pár száz méter - kocsival sem sokkal több, kb. öt perces út, amibe a macerás beszállás-kiszállás is benne van.

Bizony először meglepődött a Duna látványától, de követve a személyes példámat, egyre bátrabban lábalt mellettem az egyre mélyülő vízbe. Én csak azt hagytam ki az úszásoktatásból, hogy fürdőnadrágot vigyek, rajtam "civil" ruha volt - mondjuk a hőségre tekintettel nem sok -de azért mégis érdekes látvány lehettem, amikor hosszúnadrágosan, ingben, nekiindulok a Dunának. Még jó, hogy nem mentettek ki, mint egy kutyájával együtt öngyilkosságot elkövetőt.

Ahogy Samu lába alól "elfogyott" a talaj, valami úszásfélébe kezdett, de ez stílusát tekintve a pillangó úszáshoz lett hasonló,  azaz majdnem függőleges tartásban verte a vizet amitől előre nem haladt ugyan, de legalább nem fulladt a vízbe.

Nos, ebből a technikából, még néhai Széchy Tamás sem egykönnyen csinált volna jó úszást, de talán majd a többszöri próbálkozás meghozza az eredményét.

Összegezve Samu kutya eddigi eredményeit megállapíthatom, hogy bármilyen rövid autóút közben is, prímán tud hányni, de nem a bekészített nejlonra ám,  hanem mellé, alá, az úszást összekeveri a víz verésével és mindezeket egyetlen fél óra alatt tette, miközben az én ruhámból szépen csordogál a Duna vize az autóm egyetlen nem összenyálazott ülésére. 

Szép ez a kutyás élet !

Tíz napja tombol a hőség, az országot csapkodó heves zivatarok elkerülnek bennünket, mintha erre a dél Baranyai régióra üvegburát terített volna a Jóisten. Lehet, hogy féltésből, de lehet, hogy büntetésből. Ott van nektek a Duna, mondhatni, hogy a seggeteket nyaldossa, akkor ne panaszkodjatok a szárazságra. A Jóisten szájából lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal jött az öntözési projekt, de, hogy igaza van, arról semmi kétség.

Még az a szerencse, hogy az éjszakák elviselhetőek, kellemesen hűvös szél enyhíti a nappalok kínját. A horgásztó vizét is jókedvűen csiklandozta a hajnali szellő, amitől a víz tetején apró ezüstös fodrok szaladgáltak, csillogva szórva a kelő Nap sugarait. A halak is élvezték a hajnali enyheséget, nagyokat csobbanva ugrottak ki a vízből, tekertek egyet magukon és látható élvezettel estek vissza az éltető elemükbe.

Jó lesz ez a nap, jókedvűek a halak, akkor talán éhesek is - állapítottam meg, okosságot színlelve - miközben már az első botomat csaliztam.Fél óra is eltelhetett, mire mindkét botom, szépen egymás mellé passzítva, a kapásjelző karikákat egyforma magasságúra állítva, - mintha a halakat érdekelni a precizitás -  várta a kapást.

A vadászatban a pipám a szertartás része, horgászatban pedig kabala ! Így, ahogy mondom ! Aki nem babonás, most ne figyeljen, illetve ne olvasson, de a legtöbb halamat akkor fogtam, amikor éppen pipáztam. Halcsalogató a pipám ! Alig párat szívtam a csibukon, amikor az egyik botom elindult a víz felé, győztem elkapni. Rögtön éreztem,, hogy nemes ellenfél van a horgon, az orsó dobjáról surrogva szaladt le a zsinór ahogy a hal a szemközti bedől fák irányába nyargalt. Itt már egyszer vesztettem halat, éppen ezért a  féket gyorsan megszorítottam és elkezdtem izomból tekerni. Bejött a taktika, a nyílt vízen azután már én győztem. 

Két és fél kilós remek nyurga pontyot szákoltam. Ahogy egyszer már írtam, én predátor pecás vagyok, nem az a halat csókolgatós, így a hal bekerült a természet kőrforgásába. Táplálék lett, stb. 

Kutya és gyermek magának keresi a bajt, mert még nem tudja felmérni a következményeket. Ez nem egy nagy okosság, de akinek volt egyik vagy másik - esetleg mindkettő - "fajtából," az tudja, hogy a legnagyobb vigyázás mellett is történhet baj. Jó esetben tapasztalat lesz belőle, rossz esetben tragédia.

Samu kutyám, a vizslákra jellemző falánkságon is túltesz, ebben nyilván az is közrejátszik, hogy versenyt eszik Vahúrral, mert félti a lábasát. Hiába lett Samu szép, felnőtt kutya, a "földszintes Vahur, még derekasan egrecíroztatja. 

A legutóbbi "kutyamenübe" egy jókora darab csont került, amit nem vettem észre és Samunak osztottam ki. Úgy gondolta Samu, hogy nem bíbelődik a rágásával, mert az felkelti Vahúr figyelmét és még képes ellopni az ő drága csontját és huppsz, egy darabban lenyelte. Illetve nyelte volna, de fél úton elakadt, se le, se föl. Ijesztő látvány volt, ahogy Samu kínlódott, egész testébe remegett, majdnem fuldoklott.

Gondoltam, ha embereknél beválik a Heimlich féle műfogás, amit már a pincérek is tudnak, akkor a kutyánál is. Elkaptam Samut, magamhoz szorítottam és nagyokat rántottam a gyomorszájánál. Nem lehetett egy szokásos látvány, mert a szomszéd kertben kapáló asszonyság kezében megállt a kapa.

Samu kuyta úgy döntött, ha már egyszer a torkán lecsúszott a csont, akkor ő azt már nem adja vissza, győzött az irigység - szerencsére - és a csont nem kifelé, hanem lefelé folytatta az útját.

Azt gondoltam, hogy Samu levonja a tanulságot és óvatosabban eszik majd, de nem.......A tanulság az enyém lett, hogy máskor  jól nézzem meg, mit adok a kutyának. 

A délelőttöm azzal telt, hogy az erdő zugában eldugott és kissé elhanyagolt lesről lefejtettem a ránőtt vadszőlőt. De a les létrájáig vezető ösvény, kipucolása is kemény, illetve szúrós, csípős munka volt, mert embermagasságú csalánnal birkóztam. Azt mondják, a csaláncsípés jó a reumára. Akkor az már nekem biztosan nem lesz, mert tokától-bokáig csalánban fürödtem. Amikor az utolsó liánokat is levágtam a lesről és izzadtan, fáradtan lehuppantam a les ülésdeszkájára, királynak éreztem magam.No nem olyan nagy királynak, aki koronát hord a fején és uralkodik a népén, hanem olyannak, aki csak magának parancsol. Erre a délelőttre ez volt a parancs !

Ez a művelet az "új" vadászterületemen történt, egy elhagyott homokbánya mélyén összegyűlt tavacska körüli erdőben, ahol három keskeny csíkban sínylődik egy arasznyi magasságú búza, ennél alig magasabb kukorica és egy olyan ritkás szójaföld, mint a fejemen a haj.  

Ennél ideálisabb hely nem sok van, hiszen a vadnak minden adott, a nyugalmon kívül is.

A délelőtti munka után, alig vártam, hogy este legyen és felavassam az új helyemet. Nem lövésre gondoltam, hanem egy pipaszívásra és álmodozásra. Végre már nem az elszenvedett sérelmeken rágódtam, azt hiszem ezen az estén engedtem el a "régi" vadászterületem. Kész, vége ! Szép volt, jó volt, de elrabolták !

Még talán nyolc óra sem lehetett, amikor egy őzbak jelent meg, utána egy suta, de csak alig kibújva az erdőből, ahol bizonyára a gidája lapult. Majd négy szarvasbika sorjázott ki, mohón falták a szója leveleit, majd ahogy jöttek, eltűntek.A Hold már  kapaszkodni kezdett a Keleti ég aljára, amikor leszálltam a lesről.

Csodás premier volt, igazi rehabilitáció.!   

A szomszédos vadásztársaságnál is voltak változások, de más jellegűek, mint itt. Az "én" vadásztársaságom sorsát már "megénekeltem", Arany János  - úgy látszik korokon átívelően igaz balladája - a Walesi bárdok nyomán szabadon és az ötletgazdát túlértékelve:  "te tetted ezt király "!  Ha máglyára nem is küldtek bennünket, mint a versbéli bárdokat, de ez a kibaltázás sem "piskóta" volt,  hogy a versbéli magasságból a zsargon szintjére süllyedjek.

Szóval a szomszéd kertje zöldebb lett,mint a miénk, mert ott a vadászterület nagyobb lett, a tagság bővült, a szakmaiság erősödött, a vadászmester jól irányít, a vadőrök szerények és dolgosak, stb.  Nevetségessé lett az a Szekcsői  specialitás, miszerint többre tartjuk magunkat, mint amennyit a valóságban érünk. Nem tudom, mivégre ez az "úri gőg" de már mindegy is, mert vége. A mi területünk egy jól menő mezőgazdasági vállalkozás vendégkörének a kiszolgálására lett "átalakítva", bekamerázott lesekkel, ahol majd percre pontosan lehet a disznót lőni, nehogy a kedves vendég akár fél órát is elpazaroljon a drága idejéből, mert várta a vaddisznót.

Egy frissen kialakított vízfelületen alig párhetes kacsák várják a későbbi sorsukat, amikor halomra lehet lőni őket, mert makacsul vissza akarnak szállni a megszokott tavukra. 

Nem akarok álszent lenni, sok helyen már ilyen "ipari" módon megy a vadászat, mert vannak olyan - frissen meggazdagodottak - akiknek ez az igénye. Üzlet lett a vadászat.

Nos, a lényeg az, hogy - az itteni korlátozott lehetőségeimet megtartva - a "szomszédhoz" igazoltam.  

A blogom fejlécén, mint "vadászíró" szerepelek - ami a két könyvem megjelenése okán, akár jogos is lehetne. A blog -írást nem tartom igazi írói tevékenységnek, inkább a rövidsége miatt a zsurnalisztika műfajába sorolnám. De egy biztos, könyvhöz, rövid blogbejegyzéshez, stb. élményanyag kell, vagy fikció, de ez utóbbi is szellemi termék.

Vadászíró dolga könnyű, hiszen a megélt, illetve átélt eseményeket kell fogyasztható formába önteni, ha mindez élvezhető és nem csak az írójának, hanem az olvasónak is, akkor az már egy siker. Nem nagy, de jóleső. 

Az én blogbejegyzéseim nagy része is megélt események talaján szökkent szárba, miután gyakorlatilag naponta meritkezhettem a vadászat nyújtotta örömből és szépségéből, amitől azután - akarva, akaratlanul - a vadászat az életformámmá vált. A vércsoportom nulla,  Rh+, ami egy igen egyszerű "alap" vércsoport, de ehhez még hozzá szoktam tenni, hogy a színe nem piros, hanem zöld ! 

Mindezek után nem szorul magyarázatra, mit okozott a vadászterületünk eladása és a - vadásztársaimmal együtt -  egy fizetős bérvadász kategóriába szuszakolása. 

Szeretem a hasonlatokat - ha azok jók - és a téma megértését szolgálják. Erre tennék egy próbát, ha csiklandós a hasonlat, akkor előre kiteszem a 18-as karikát.

Szóval úgy érzek most a vadászterülettel - "akivel" 37 éve "sülve-főve" együtt vagyok ( voltam) - mint amikor egy imádott, szeretett nőt prostitúcióra kényszerítenek, de nagy kegyesen megengedik a szerelemének, hogy időnként, pénzért ő is részesülhet a bájaiból. Ha éppen ez időben nem más tart rá igényt ! 

Nem kell mondanom, hogy a vadászterületem örömforrása és az innen eredő témák elapadtak, de azért én még azért ízig-vérig vadász maradtam. Azok lelkületével pedig, akik ezt végigvitték - számoljon el a saját lelkiismeretük, ha van olyan nekik !

Több mint kínos, hogy a Hortobágyra még csak most jutottam el, igaz, a környékére már korábban is. A Tisza tó látogatása is csak évről évre húzódó tervezet volt, pedig Abádszalókhoz fűztek vadászos emlékek. Nos, egy nemrég lefutott körút egyik állomása a Hortobágyra vezetett, ahol a turista csalogató programban én is kivettem a részem, egy ekhós szekéren - ahol a világ kicsinységét szépen demonstráló módon - egy izraeli családdal osztottuk meg a lópokróccal letakart padokat.

Igazából a racka nyáj, a szürke marha fogat és a három csikós ostorpattogtatása, az egységesen fekete Gidrán ménes - nekem olyan turista csalogató kategória volt,  mint ahogy az is - ha már a valamikori állattartás az ezzel járó életmód, stb. -  "beszorult" a Hortobágyba. Viszont, a recepció falán találtam egy feliratot, amit most ide leírnék, mert ennél szebben a hagyományokról nem lehet nyilatkozni. Íme: 

"A hagyományokat nem ápolni kell, mert nem beteg.Nem őrizni kell, mert nem rab. A hagyományaink csak akkor maradhatnak fenn, ha megéljük őket." Ezeket a sorokat Sebő Ferenc néprajzos írta le - áldassék ért

A lenyugvó Nap fénye, aranybarnára festette a szél fodrozta felhők "hasát", ettől olyan félig fehér, félig aranyszínű bárányokká váltak. Közöttük a Napsugarak széles pásztában szaladtak a a föld felé, a haragos zöld búzavetésben fáradtan omlottak el, hiszen már jócskán esteledett. A közeli falu harangja is elkongatta a nyolcat, de ennél pontosabb órával rendelkezett a faluszéli juhász szamara, "aki" éktelen ordítással követelte az esti vacsoráját.

A búzavetés mellet kopárnak tetsző földdarab húzódott, de ez a kopárság csalóka volt, hiszem a nemrégen elvetett magok már elindultak az éltető napfény felé. Az erdő sarkán álló lesről élénken távcsöveztem a vetést, mert azon - jócskán lőtávolon túl - szarvasok csapata legelészett, talán az itt-ott feltörő gyomot, füvet csipegették. 

Nem tudtam levenni a szemem a csodás felhőjátékról és éppen arra gondoltam, hogy ebből  a szépségből, már csak egy disznó hiányzik - amikor ez a vágyam is teljesült. Egy "jóképű" kanocska szaladt be a búzába, ahol az első iramodás után, az oldalát mutatva leszobrozott.A lövés után még egy pipaszívás idejéig  elábrándoztam, hagytam  a helyben rúgkapáló disznót elcsendesedni, de igazából a lelkemnek kellett ez a csend és öröm, mert a saját társaságomnál ilyenben nincs részem. 

Nem tudom, mi lenne a helyes megnevezése a tegnapi vadász-horgász "majálisnak". Először is, a propagandája szinte nulla volt. Bevallom, én is csak a helyi - hogy finom legyek, erősen irányított - lapban olvastam róla egy rövidke beharangozót. Ennek megfelelően a résztvevők is a "szokásosak" voltak, a kitelepült vadásztársaságok jó része csak a főzésre hegyezte ki a részvételt. Kevés trófea, annál több elárusító stand - mentségül, hogy nem a gagyi kategóriából.

Az esemény "fővédnöke" nem kisebb személy volt - illetve lett volna, ha lejön - mint a mi Zsoltikánk, a parlament első sorának legtöbbet bólogató kiválósága .De a mohácsi polgármester sem ért rá, így aztán maradtunk magunkra, ahol mindenki ismert mindenkit, mert zömében csak azok jelentek meg, akik még őriztek valamit a hagyományokból. 

A bográcsok körül ténykedők kitettek magukért, finom illatok lengték be a Széchenyi teret, meg a főtribünt, ahol az aktuális kitüntetettek vehették át az érmeket. Volt, akinél a vadászati életút ismertetése hosszan tartott, mert valóban munka állt mögötte, de olyan is volt, akiről csak a Kamara és a Védegylet gondolta, hogy - praktikus okokból - plecsnit kell a mellére akasztani.

Sajnálom, hogy a mi társaságunk - még ha ilyen megnyirbált formában is -  nem képviseltette magát. Még szerencse, hogy a szekcsői pecások egy remek halászlével előrukkoltak. 

Ahogy anyag sem vész el, csak átalakul, igaz ez a vadászokra és vadászterületekre is. A politika - mint a demokrácia rákfenéje - a vadászterületeket is bedarálta, ugyanis üzletet látott benne. Hagyományosan jól működő, nagy létszámú vadászterületek kerültek olyanok kezébe, akik a földjüket minősítő aranykoronáról azt gondolták, hogy azt a fejen kell hordani. Golyóérett szarvasbika legyek, ha ez nem a feudalizmus újraértelmezése - rosszabb minőségben.

Valamire azért piszokul kíváncsi lennék.Jelesül arra, hogy az újgazdagok, az új földesurak érzik-e azt a fájdalmat, elkeseredettséget, amit okoztak. Nyilván, érzelmi alapon nem lehet milliárdokat összekaparni. A pénz nem ismeri a lojalitást, egyszerűen és érzelem nélkül teszi a dolgát. Mondhatni "önjáró", ahogy a klasszikus mondás tartja, csak az első milliót ( most már milliárdot ) kell bármi módon megszerezni, a többit már lehet akár becsületesen is.  

Hogy jót is írjak, ha már három hét kimaradt az írásokból. Indokom a gépemet érintő "agyátültetés", amitől ez a jószág gyorsabb lett de kiismerhetetlenebb. Ahogy mondani szoktam, az informatikában én csak a kőbaltáig jutottam el. Szóval, hogy jó is történ a sok szarság mellett az az, hogy lőttem egy disznót - az előzőleg leírtak értelmében - nem az én "volt" területemen, hanem vendégségben.

Legközelebb - ha lesz rá igény - megírom.  

Szerintem, én jól kiteltem, mondhatni koromhoz képest fejlett vagyok. Már csak röhögnöm kell, ha visszagondolok azokra az időkre, amikor idekerültem, mert akkor a bőröm úgy lötyögött rajtam, mint amikor a kétlábú gyereke magára húzza az apja kabátját. Most már azt is tudom, hogy ami a fenekemből kinőtt az a  folyton izgő-mozgó valami, az hozzám tartozik és én mozgatom. Egy kicsit sajnálom ezt a felismerést, mert olyan jókat üldöztem, amikor karikára hajoltam és szédülésig forogtam, de soha el nem kaptam. Még szerencse !

Már kezdem azt is érteni, hogy "vissza"! Rohanok is azonnal, mert ennek általában egy kis falatka a vége. Ha nincs falatka, akkor simogatás, meg játék van - hát mit ne mondjak, ez sem rossz, de a másik az igazi. Már azt is tudom, hogy gazda levethető bőrének melyik zsebéből kotorássza elő a jóízűt, így azonnal azon az oldalán pitizek neki, hadd örüljön. 

Szokott a gazda olyanokat mondani - amit persze nem értek - hogy mi hiába erőlködünk, meg tanuljuk az elhozást és az egyéb kunsztokat, a vadászterületünk nélkül, csak operettvadászok leszünk. Ilyenkor szomorú is, jó lenne tőle megkérdezni, hogy aki ezt okozta,annak  harapjak -e egy jó nagyot a fenekébe ! 

Ha jól tudom, a magyar fegyvertartási törvény, az egyik legszigorúbb az EU-ban. Jól van ez így ? Jól ! A fegyver nem "játékszer", használatát - legyen az vadászat, vagy lőtéri gyakorlás - a  jogosan kőkemény rendeletek betartásával lehet és kell is betartani és betartatni. A biztonság érdekében ! A fegyvertartási engedély megszerzésének módjával senkit sem  akarok untatni, a lényege, hogy macerás.

De ha már megkaptuk, akkor vásárolhatunk is fegyvert, bármilyen kaliberben, típusban, a hozzávaló lőszerrel együtt. Csak egy példa. Ha veszünk egy sörétes puskát, ahol a patronok között szinte minimális a különbség és ezért néha -  a legjobb szándékunk ellenére is -  összetéveszthetőek.  Egy 16-os és egy 12-es között olyan kicsi az eltérés - mármint a patron méretében - hogy a zsebünkbe kerülő patron méretét csak akkor konstatáljuk, ha sűrű káromkodások közepette próbáljuk a 12-es csövébe csúszott 16-ost kivarázsolni. Társas vadászatokon, előfordulhat, hogy olyan sörétes patronokat vágunk zsebre, amit nem kéne és ez nálunk marad.

Mekkora bűn ez, vagy mekkora jogsértés, ha egy olyan patront találnak nálunk, amelyik véletlenül került hozzánk - és annak ellenére, hogy mindenféle papírokkal rendelkezünk -  a tettünk bűncselekménnyé válik.   A tényállás kőkemény, a vadászt rabosítják, engedélyét bevonják és bíróság elé citálják. Egyetlen rohadt patronért.

Még egyszer mondom, kell a szigor, de nem biztos, hogy a vadászokon kéne elverni a port.

A helyzet az, hogy lassan beleszokok a házirendbe, mert ebben nincs rend - hogy finoman szóljak. Például az idegesít, hogy jön a gazda, de nem a kedvenc lábasommal és nem a kaját hozza, hanem a kertjében szöszmötöl, jön, megy,  eközben,  simogatáson kívül, semmi ehető kedvesség nincs. Most akkor mi legyen? Ha tanult kutya lennék - bár még előttem az élet - akkor hivatkozhatnék egy Pavlov nevezetű mágusra, aki jól megmondta, hogy az ennivaló látványára nekem nyáladzani illik. No de, ha egyszer hoz kaját egyszer meg nem, akkor most folyjon, vagy ne folyjon ? Mármint a nyálam.

Vahur, a társbérlőm, valami olyat mondott, hogy ez azért van, mert az elődöm már korán reggel elkezdte az ugatást, hogy reggelit kapjon. Most azután fogalmunk sincs, mikor jön az ennivaló, ezért ez ügyben nem is ugatunk.

De ha már ez ennivalóknál tartunk, van rossz tapasztalatom is. Például  azt sem értem, hogy amikor séta közben egy trágyadombról csodás falatokat kezdek rágcsálni, miért lesz ideges a gazda és valami olyan új szavakat is használ, hogy fújj, köpöd ki !

Dehogy köpöm, inkább elszaladok vele, érjen utol, ha tud. Nem érti, hogy nekem mindent meg kell kóstolni, másképpen honnan tudnám, hogy amit ő ad, az finom, vagy sem.

Szóval kezdünk összeszokni, bár vannak dolgok, amit szívesen csinálok, vannak amit nem. de ezekről majd legközelebb !

A márciusi szalonkázásokat elvitte a "monitoringos" vadászat, amiről nem igazán tudnám megmondani, hogy kedvemre való lenne, mert  csak azoknál a kiváltságos vadásztársaságoknál  működik, akik erre regisztráltak. Ez bizony nem más, mit a magyar vadász képviseletek kudarca. Sok -sok csodás, szalonkavárós esték avarillatú emléke így lett a múlté.

De a tavasz lehet másképpen is várni, hogy nyissanak a horgásztavak, vagy apadjon a Duna, hogy a sóderes, lankás folyómederben keresgélő márnák étvágya is megjöjjön. Pénteken nyitott a Sombereki horgásztó, mondanom sem kell,  hogy a barátságtalan szeles idő ellenére - első kuncsaftként -  már nyolckor a víz szélén ültem. A módszerem az, hogy egy előregyártott etetőanyaggal azonnal bedobok, a csalinak pedig egy általam kitalált  kompozíciót teszek.

Öt perc sem telhetett el, még javában szöszmötöltem a szerelékeimmel, amikor a botom kapást jelzett. Bevágás után nem túl nagy ellenállást éreztem, valami kisebb halacskára gondoltam, de amikor a parthoz közel került és bepánikolt, akkora burványt vert, hogy azonnal izgalmassá vált a történet. Szákolásnál derült ki, hogy a szép nyurga ponty, bőven két kiló fölötti.

Azután ez így ment majd két órán keresztül, bedobás, kapás, szákolás, visszadobás, stb. Mielőtt valaki azt gondolná, hogy azok közé tartozom, akik csókot nyomnak a hal szájára - fene a gusztusukat - és üres szákkal mennek haza, azoknak elmondom, hogy "predátor" horgász vagyok, azaz fogni szeretek, nem csak horgászni.

A három legszebb hazahozott halból pedig halászlé lesz !

A vadásznapló lényege az, hogy az átélt eseményeket leírjuk, esetleg fotókkal illusztráljuk, az én esetemben rajzokkal karikatúrákkal színesítjük, nem másért, mint azért, hogy azok ne merüljenek feledésbe.   Nálam ez valóban így működik, mert az elektronikus könyvön kívül, "igazi" naplót is vezetek. Közel ötven éve !

A kezdeti időszakok beragasztott fotói más sárgulásnak indultak, a fényképen szereplő fiatalos arcok mára barázdáltakká váltak, de olyan fotóim is vannak, ahol prominens személyek társaságában vigyorgok bele a lencsébe.Mondhatni, színes az "emberanyag". Van köztük gyári munkás, de egészen magas rangú pártember is, akár az elnöki tanács elnöke. Egészen a közelmúltig a vadásztársaságok egy társadalmi kiegyenlítő szerepet töltöttek be,  a próbaidős,  "halljakend" - legyen bármekkora ember is "civilben" - szépen vitte a lőtt fácánokat, nyulakat a vadászok után, mindezt jókedvűen,  harag nélkül, próbálva beleilleszkedni a közösségbe.  Ezek voltak a tanulóévek, amikor el lehetett lesni a vadászat csínját-bínját.  Meg a barátságok is ekkor köttettek.

Sajnos, ez már csak nosztalgia, a gazdagság, a címkórság lesöpörte a társasági demokráciát és egy furcsa kasztrendszer jött létre, ahol "hektárbárók" vették át a hatalmat. A kapitalizmus tort ül a régi típusú társaságokon, az új világ nem tűri az érzelmeket, ezért most mondom, kedves sorstársaim, hogy a rinyálásnak nincsen helye. Ennél legyünk büszkébbek !

Visszatérve az elejére - a vadásznapló vezetésére - a napi vadászélményeim elmaradásával, csak azt tudom tenni, hogy tallózok a régi eseményekben. Ennyi év távlatából ez már idestova történelem.

A tavasz első napja esősen, szomorkásan állított be, mintha tudná, hogy van mit siratni. Mielőtt én is "elsiratnám" a vadásztársaságunkat, szeretném gyorsan leszögezni, hogy az életben vannak sokkal, de sokkal nagyobb bánatok, tragédiák, mint egy vadásztársaság lenullázása, de azért a mi történetünk sem "piskóta", hogy ezzel a nem túl szellemes jelzővel éljek.

Miután 37 éve itt élek, sőt , el sem tudnám képzelni máshol az életem, ezért nem fogok senkit minősíteni ebben az ügyben, pedig volna kit és volna rá jelzőm is.

Húsz évvel ezelőtt - amikor ezt a kis társaságot összegründoltuk - akkora hatalmasságokkal kellett szkanderoznom, hogy arra majdnem ráment az állásom is. Nehéz szülés volt, de  éppen ezért lett egy kicsit az enyém is a terület ami mától kezdve egy cég protokoll kiállítóterme lett.

Az "enyém" tudatomat erősítette az a  - pár éve elhangzott kijelentés is - miszerint ide nem kellenek "vidéki" jelentkezők, majd a mi fiaink, esetleg unokáink fognak a helyünkbe lépni. Igazi szép és nemes szándék, de köddé vált. Illetve pénzzé ! Nos, ha a gyermekeink öröklik a területet, akkor tegyünk is érte valamit, így kezdtem bele a fácán programba, ölve bele pénzt, energiát, stb.  - de az ember a gyerekének mindent megtesz. Hogy úgy mondjam, adtam a szarnak egy pofont !

A Dunaszekcső Duna Vt élt húsz évet, béke poraira !

Az ebben mesterkedőknek pedig küldenék egy kínai mondást, amiről még nem tudták eldönteni, hogy átok-e, vagy más valami. Ki-ki döntse el, mi illik rá !

"Élj meg érdekes időket! "

Még két hét és erre a vadászati idényre befejezzük a fácánozásokat. Tegnap volt még egy vadászatunk és jövő csütörtökön lesz a búcsú és ezzel kész. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell hogy mondjam, rá is fér a vadászterületekre a nyugalom. Az viszont megnyugtató, hogy azok a kakasok, akik megúszták a vadászatokat - mert jól repültek, vagy ravaszul elbújtak - ezeket a géneket fogják továbbadni az utódokba.

A tegnapi vadászat úgy indult, hogy elmarad a köd miatt. A Mohácsi komp a sűrű ködben csak radarral "tapogatózva" találta meg a túloldalt, de ha hosszában mentünk volna, azt sem vettük volna észre.Amikor a Csátaljai büfében a lángost eszegettük, már egy kicsit emelkedett a köd, így remény volt arra, hogy vadászunk.

Azokat a kisebb nádasokat, remízeket vettük kőrbe, amikhez elég, ha négyünkből kettő hajt, kettő meg eláll. Eddigi vadászatainkban a hajtásban menők voltak a szerencsésebbek, mert több volt az esélyük, de Gábor barát erre is adott magyarázatot - mert a barát az barát - miszerint ők a "punnyadt" kakasokat lőtték, mi pedig a leállók, a sebesen iszkolókat. Ezen a napon már a punnyadtak is iszkoltak, a hajtás indulásakor, vagy még korábban, már menekültek. 

Már két kakas lőttem - hogy dicsekedjek is -  amikor egy reményteljes gazost kerítettünk. Egy szarka cserregett el fölöttem, amire rálőttem, mert a szarkákkal elszámolni valóm van, de erről már írtam korábban. A lövésre nagy csapat fácán startol el, zömében tyúkok. Egy fácán olyan magasba emelkedett, hogy a párás ködben kakasnak néztem, jókorát elébe tartva meglőttem.

Innentől érdekes a történet, mert a fácán, mintha liftbe ült volna olyan sebesen és függőlegesen emelkedett, majd pörögve, forogva mellém esett. A lövésem miatti örömöm azonnal elpárolgott, mert a kakasból tyúk lett, mire leért. Igaz, hogy öreg, hosszú farkú tyúk, de sajnos mégis csak  tyúk.

A nagy blamát a tyúk oldotta meg, mert egy rövid szieszta után egyszerűen lelépett. Úgy gondolom, hogy  egy szem söréttől megszédült és ahogy jobban lett, elrepült.

Elrepült a blama !

Alattomossá váltak az utak, a fagyos föld tetején a nyálkás réteg keringőre kéri az autó kerekeit, de úgy, hogy a táncban ő vezet, az autó meg csúszik mindenfelé, csak arra nem, amerre menni szeretnénk. Hiába  a négy kerék meghajtás a difizár, stb. a kerékbe ragadó sár tükörsima futófelületet gyárt, ennek meg elakadás a hozadéka.

Ezért azután az autómmal csak addig merészkedtem, ahonnan még nagy valószínűséggel vissza is tudok menni, onnan pedig az "apostolok lován" mentem tovább. De ami igaz az autóra, igaz a csizmára is, pláne, hogy gyalogosan az autó 4WD-je, itt nem érvényes, illetve ha igen, akkor az egy érdekes közlekedési mód, viszont a csizma recéibe tapadó sártól a csizma is arra megy, amerre ő akar.

Nos azt akarom ebből kihozni, hogy nagy merészség kimenni vadászni, de én mégis megtettem, mert alig két hét van hátra a vadásztársasági formánkból, mivel márciustól "új szelek fognak fújni" - hogy a szóképnél maradjak -  nem a mi vitorláinkat duzzasztva.

A lesen ücsörögve éppen azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha lőnék valami "nehezet". Hogyan lehetne kivinni ebből a völgyből, amikor még gyalog sem könnyű kijutni. Diana megoldotta a gondomat, mert a kezdődő szürkületben egy hatalmas rókát küldött elém. Kicsit aggódtam, hogy a pipámtól szagot kap, de a róka teljesen belefelejtkezett a száraz fűcsomók alól illatozó egérszagok analizálásába.

Valami kis nesz eljuthatott hozzá a készülődésemből, mert a les felé kezdett figyelni, de ekkor a hajszálkereszt az oldalán volt. A dörrenést már nem hallotta, mert a lelke, egy másik vadászmező felé tartott. 

A vadászati meghívásom Vajszlóra, az Ormánság "fővárosa " közelébe szólt, ahonnan a Dráva csak egy sörétlövésnyire van. A gyülekezőhely szépsége egy oltárkép gyönyörűségével ért fel. Két három emberöltőnél idősebb hagyás-tölgyek ékesítették a vizes legelőt, ahová a sorban érkező terepjárók helyére egy szürke marha gulyát képzeltem, vagy bégető birkanyájat. Sajnos, már nincs legeltetés, annak az ideje is lejárt.

  Bevallom, én csak az Ormánság kapujáig jutottam el ezidáig, ha Harkányt lehet ennek nevezni. Elöljáróban elmondanám, hogy ennek a tájnak a szépsége, varázsa páratlan - és hogy mondandóm lényegének közepébe vágjak - a szegénysége is. Azon lehet vitázni, hogy a szegénység és a táj érintetlensége milyen viszonyban vannak egymással -  de az biztos, a Dráva nehezen tűri az emberi mesterkedéseket, hisztérikusan reagál mindenre, olykor egy nyugodt csendes horgászvíz, máskor pedig egy hömpölygő áradat. Az itt élő emberek is ilyenek, könnyen indulatba jövők, de a jó szóért hálásak.   A víz, az erdők, az erdei vadak közelsége,  az itt élőket  megtanították arra - generációkon keresztül - hogy miképpen lehet belőlük valamit is elorozni, télire fát, lábasba húst, gyűjteni agancsot, gombát, meg mindent, ami mozdítható.

Ezen a vidéken a falopás, az orvvadászat, részben az életben maradáshoz kell, de van benne valami virtus is, kit kapnak el és kit nem. A házigazda, hurkolásban pusztult vadakról számolt be, ami csak a jéghegy csúcsa. Kérdésemre, hogy az orvvadászat a szegénység "hozadéka"-e, azt mondta, hogy nem csak. A törvényen kívüliség akár virtus is lehet, ami apáról fiúra száll. De ha ez engem jobban érdekel, majd üljek be egy kocsmába és próbáljak beszédbe elegyedni emberekkel - javasolta huncut mosollyal -  amitől vagy többet tudok majd, vagy monokli lesz a szemem alatt. Attól függ, hogyan kérdezek, vagy mennyit iszok.

Csábos lehetőség, de élni fogok vele. Nekem már úgyis kívántak balegyenest a blogomban megírt szarságok miatt, most legalább teljesül az óhaj.

Érdeklődve néztem a napokban azt a Tv  műsort, ami arról szólt, hogy idős korban hogyan kell úgy elesni, hogy ne törjön el minden csontunk. Jót szórakoztam a hatvan év körüli úriemberen, aki egy birkózó szőnyegen gurult ide-oda,  közben azt is elmagyarázta, hogy az alkarunkkal hogyan csillapítsuk az esést.

Oké, rendben, akkor szakítok a "hagyománnyal", mert eddig én úgy estem, hogy semmiféle röhejes gurulást nem csináltam, mert először is bennem az él, hogy a földön, vagy jégen fekvésnél jobb állva maradi és ezért a függőleges helyzetemért - ha már az evolúcióban eljutottam eddig -  akkor kitartóan, mondhatni a végsókig küzdök is.  Ha a gravitáció mégis magához szólítana, akkor jön az ösztönös mozdulatsor - és semmi gurulós technika -   ami abból áll, hogy mindkét kezemmel kalimpálok, a lábaimmal pedig szaporán járom a Monti - csárdást, aminek a vége rendszerint az, hogy nyújtott testtel, mondhatni vigyázz állásban, lehetőleg tarkóra érkezve, teljes hosszomban elterülök.

A mai nap olvadása, ráfagyott a hetek óta arasznyira fagyott jégbordákra, amitől az udvaromon a kutyák kenneljéig tartó út , egyenesen életveszélyes lett. Veszély ide veszély oda, menni kell mert a két kutyának enni kell adni. Ahogy az első lépést megtettem a jégpályán, a két lában elindult alólam - hiábavaló lett a gurulásos műsor nézése - ugyanis teljes hosszomban hanyatt vágódtam, hasamon a kutyák lábasával, amibe éppen az esti kajájukat vittem volna nekik.

A kutyák nagyon viccesnek találták a legújabb módit, miszerint a hasamról ehetik meg a vacsorájukat.

Azt gurulásos marhaságot meg úgy mutassák be legközelebb - ha javasolhatom - , hogy valaki egy nagy kondért is tart a kezében és azt nem akarja nagy ívben elhajítani.

Én nem értem ezt az egészet. Most akkor ugathatok, vagy sem. Kicsit kínos, hogy eddig csak vinnyogás jött ki a számon, de erősen figyeltem "udvartársamat" - akit a gazda Vahúrnak hív, de újabban állandóan összekever bennünket, nekem mondja az ő nevét és fordítva, de ez nem gond, úgy oldjuk meg, hogy mindketten csináljuk a parancsot.

Szóval a helyzet az, hogy két nap óta, a gyerekes vinnyogásból ugatást tudtam létrehozni, ennek úgy örülök, hogy folyton gyakorlom is. Először is akkor csinálom, ha az az utálatos, dölyfös macska grasszál el a kerítés túloldalán, még pillantásra sem méltatva bennünket, pedig torkunk szakadtából kiabálunk rá, de mintha tudná, hogy a kerítés megvédi. Már tervezem, hogy egyszer valahol kibontom ezt a drót micsodát és akkor lerendezem ezt a szemtelenséget.

De én akkor is csaholok, ha semmi okom rá, hogy úgy mondjam gyakorlásképpen. Miután tegnap napközben a gazda szobájában jól kialudtam magam, úgy gondoltam, hogy éjszakai is skálázok, kedvem is volt hozzá, mert valahonnan távolból választ is kaptam - ezért jól eltársalogtunk a kedves ismeretlennel. Hogy jobban halljon, ezért torkom szakadtából ugattam, de még "paukoltam" is.

Nos, ekkor jött a meglepetés, mégpedig a gazda formájában. Csak sebtiben kapkodhatta magára a ruhát, ennek az éjszakai göncnek még nem ismertem a szagát, de a gazda hangja is ismeretlen volt eleddig. 

Beparancsolt a bekerített ingatlanomba, konkrétan a fűtött házamba - nem árulkodásképpen - de kutyatársam ezalatt az igazak álmát aludta - és azt a nemrég tanult kemény vezényszavat zúdította ártatlan fejemre, hogy helyeden maradsz !

Kérdem én, ez a hála, hogy megtanultam ugatni?

Nem túl "gusztusos" a téma, aki még sosem hányt és a kutyája sem, az ne olvassa.

Samu vizslám szépen kikupálódott, jó a természete, értelmes, de pechemre és az övére is, nem bírja az autózást. Ugyanis ahogy elindulok vele, azonnal hányni kezd.  Ez még annál is rosszabb,mint  amikor egy felnőtt kutya akkorákat ereget, hogy még a szoba sarkába fészkelt pók is leszakad hálóstól, pedig ez még csak a hanghatás. Az ezt követő sunyi bűz, pedig már "csak" hab a tortán. Ezért a galád tettért a gazda a felelős, mert vadászat előtt nem biztos, hogy húsokkal kéne a kutyát megtömni.  De ez mégis  csak egy normális "üzemmód" mert nem ott jön ki a kaja, mint  ahol bement. A hányás, pedig - embernél, állatnál - nem biztos, hogy  a boldogság érzése.

Samuval  nem tudok mit kezdeni, ráadásul sajnálom szegényt, mert ő sem  tehet róla. Viszont mennünk kell, mint legutóbb az állatorvoshoz, ahol a kötelező szurikat kapja.  Most már ott tartunk, hogy az autóba is nehezen száll be, mert rosszak az emlékei, amit okos kis fejével nem felejt.

Először a nyála ered meg, de úgy és annyi, amennyit el sem tudok képzelni, hogy honnan  jön, miközben bocsánatkérő szemekkel néz rám. Ez az "adag" az üléshuzatomat áztatja el, de ez még nem lenne baj, veszek másikat.

A nyálcsorgás után jön viszont a "sűrűje" - pedig utazás előtt nem kap enni -  de valahogy előhoz a gyomrából korábbi, sosem látott  falatokat, amiket azután a kocsiba tett újságpapírok mellé, lehetőleg a padlószőnyegre, szép kis kupacokban kiporcióz.

Utána rám néz, segélykérően : - gazda meddig kanyargunk még ebben a büdös micsodában? - mondja a tekintetével.

Megsimogatnám szegényt, de ragad mindene, így marad a nyugtató szó.

Ahogy a lövészetben is két nagyobb szakág létezik - mármint annak alapján, hogy sörétes, vagy golyós fegyver a "sporteszköz" - a vadászokban  is ekként válik ketté a lelkesedés a nagyvad, vagy az apróvad irányában. Nyilván, elsősorban a terület határozza meg, hogy azon mit lehet jóízűen és sokeresen csinálni, hogy miből van több, fácánból-e, vagy mondjuk vaddisznóból.

Az én ifjú koromban élesen elkülönültek a nagyvadasok az apróvadasoktól, hiszen pl. a disznó még nem hódította meg az egész országot, az alföldi részeket is. Akkoriban egy vaddisznóhajtásra szóló meghívás felért egy kitüntetéssel,  még akkor is, ha a fél országot át kellett autózni érte. Ma már a bugaci szikeseken, vagy a szinte kopár alföldi síkokon is eredményesen vadásszák a disznókat. A fácán pedig egyre fogy, talán nem véletlenül. 

A fiatalabb generáció, már a disznóvadászatokon "szocializálódott", ami nem baj, de az szomorú, hogy az apróvadazások igénye egyre csökken, ahogy mondani szokták, egy-két kakasért nem fognak fél napot kutyagolni.

Jómagam, a sörétes puskát szívesebben fogom a kezembe, mint a golyóst, egy "toronykakas" lövése nagyobb élményt jelent, mint egy szórón csemegéző vaddisznó meglövése, alig pár méterről.

Akképpen, ahogy a mondás tartja, kinek a pap, kinek a papné! Az "ínyenceknek" mindkettő !

Alig várom a holnapot, amikor nagy gyaloglásokkal, fürge kakasokat próbálhatunk puskavégre kapni. 

Ez a hideg paplan, vagy hogyan is mondják az időtalálgatók, ráül az egész országra, de nem mindenütt egyformán. Ahol sok az autó, ott ebből szmog lesz, de ott is, ahol gyárak, erőművek, meg még ki tudja milyen szennyezők eregetik a füstjüket, kormukat, stb.

Faluhelyen már legtöbben fával fűtenek, igaz a fa árának emelkedése elérte a gázét, szóval lassan mindenki visszatér a kényelmesebb és kevésbé környezetszennyező fűtésre. Azt nem mondanám, hogy a falumban csak szép, tiszta füst bodorog a magasba, mert olykor megtömik a kazánt olyan lomokkal, amit a kukába kéne tenni, de a régi reflex szerint, ami éghető, azt elégetik. Miután e kéményseprő szakma valami mássá alakult és hiányszakma lett, a kéményeket ezzel a krematórium módszerrel előbb utóbb tönkreteszi az, aki ezt teszi és a saját kárán jön rá,  hogy a kéményre is vigyázni kell.

Hová is akarok kilyukadni? Oda, amivel elkezdtem. A városi embereket körülvevő egészségtelen levegőre. Amikor a falusi életforma jövőjén "agyalunk" akkor az egyik legfontosabbat kéne bekalkulálnunk, mégpedig a tiszta, egészséges környezetet.

Hogy ezt az egyáltalán nem vicces témát azért valamivel enyhítsem, hozzátenném a saját "ötletem", miszerint az itteni jó levegőt majd zacskós kiszerelésbe fogjuk árulni szegény fővárosiaknak.

Nem vált be csütörtökre a jóslat -  illetve csak részben -  a hőfokokat illetően, mert a mínuszok stimmeltek, de a felhők, a köd már nem. A havas táj, a szikrázó napsütés, a baráti társaság, mind együtt volt a sikeres fácánozáshoz. Illetve kell még egy két dolog hozzá, például egy jó kutya, egy jó hajtó, aki a nádasokon is végigcsörtet és végül de nem utolsósorban kellenek a fácánok. Ezzel most nem mondtam túl nagy okosságot, viszont ez így lett kerek, de a fácánok felemlegetése fácánozásnál , kb. olyan, mintha a kajakozásnál a víz jelenlétét is feltételül szabnám. Vagy a szexnél, egy társat másodiknak .Minimum.

A szép időnek megfelelően jó hangulatban kezdtük végigjárni a kisebb-nagyobb nádfoltokat,  bokrosokat, de valami nem stimmelt, mert egyre másra "üresek" voltak a hajtások. Azután számomra megtört a jég, egy kakas és egy tyúk rebbent ki az országút melletti fasorból. Én az út szélén bandukoltam, olykor a mellettem elsuhanó autósoknak integetve, de éppen ekkor nem jött autó, így a kakast sikerült "leszólítanom" anélkül, hogy egy autó szélvédőjén landolt volna. 

Ekkor még nagyon az elején tartottunk a vadászatnak, erősen bizakodtunk,  hogy ezt az egy kakast, még követni fogja több is. Egyre másra hajtottuk a reményteljes helyeket, de sehol fácán, sem kakas, de tyúk sem. Pedig hóban a fácánok behúzódnak ezekre a szélvédett helyekre - ha vannak. De nem voltak !

Tanulság van bőven, éppen az, ami a mi társaságunknál is, meg máshol is, hogy ha valaki vadászni akar, annak fácánt kell nevelni, vagy az állományt feldúsítani.De etetni is kell őket és a dúvadnak statáriumot rendelni.  Ha ezek közül bármelyik is elmarad, nem lesz fácán. Itt sem volt !

Lehet fanyalogni, hogy akkor ezek a madarak már nem is vadmadarak, de még mindig jobb, minta nem lehetne mire vadászni.

Egyébként soha sem a lelőtt fácán mennyisége határozza meg a "jólétünket", de az sem baj, ha két-három szépen lőtt kakas látványa kerül be emlékeink közé, amit jó szívvel szoktunk emlegetni. igaz, a kínos hibázásokat is, de ezt már csak baráti szeretetből.

Én ezt nem értem. Már egy hónapja itt lakok, ebben a fűtött házban, a nagy udvarral, ezt a Csupaszőrt is kezdem megkedvelni, pedig olykor elfogja az idegbaj és olyankor a fülembe kapaszkodik. Már arra gondoltam, hogy attól az izétől lesz ideges, amit a gazda már lerágott és kihozza neki, hogy folytassa.  Én pedig még csak azokat a kis bogyókat kapom, aminek se íze, se bűze - de hála a Mennyei Nagykutyának - a gazda megkeveri jóféle ízletes löttyökkel. Ha jól nézem, a napi háromszori étkezéstől,  már kétszer olyan magas lettem, mint Csupaszőr. Még egy kicsit növök és akkor én fogom az ő fülét kicakkozni. Kölcsön csont visszajár !  

Az a része a gazda idomításának,  már jobban megy, amikor kihozza a kaját és elosztja köztünk. Azt szeretem, amikor végig ott áll, amíg kinyaljuk a tányért, mert ha hamarabb elmegy, a Csupaszőr iderohan az enyémet nyalni. Micsoda bunkó ! Ilyenkor visítok egy kicsit, hadd higgye a gazda, hogy bántott.

Nos, amikor vége az evésnek, akkor én nagyon szeretek vele menni, mert akkor a pipaszagú szobájába mehetek, ahol a foteljába ugrok és azonnal úgy teszek, mint aki alszik. Szerintem azt már megtanítottam neki, hogy ilyenkor ne zavarjon.

Sajnos nem reggelig tart a jólét, mert éppen akkor, amikor már jól átmelegedtem, menni kell kifelé. Szóra nem hallgatok ilyenkor, mert hülye azért nem vagyok, de a nyakörvemre akasztja azt az  utálatos pórázt és akkor már nincs mese, menni kell. Hogy intelligenciámat fitoktassam, ezt a helyzetet én úgy értékelem, hogy  a szobalét nekem nem alanyi jogon jár - hanem jutalmul. Majd megpróbálom gyakran kiérdemelni.

Én úgy látom, nem lesz rossz gazda ez a pipás vadász.

Mintha a Teremtő is megelégelte volna azokat a szemétségeket, amit az új vadászterületek és a semmiből előkerült új tulajdonosai művelnek -  mert a madárinfluenza és a közeledő sertéspestis formájában - keményen büntet. Kőkeményen !

De igazából a baj az, hogy  - mint eddig minden ilyen változásnál - végső soron, ezek levét a vadak isszák meg, még ha a területhatárok módosításának ötlete és húsz évre megszabása, nem ördögtől való, sőt, kétségtelenül abban bizonyos  természetvédelmi elvek is érvényesülnek. De minden terv csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle és itt már közel sem a szakmai szempontok érvényesülnek, hanem lobbiérdekek.  Baj csak akkor van, amikor ilyen-olyan gazdasági-politikai érdekek mentén szabják újra a tulajdonosi kőrt. 

Nos, ezek után, valami szépet és vidámat ! Ennek témáját pedig Samu kutya szolgáltatja, aki immár ötödik hónapjába serdült, már tudja, hogy neki mi a jó és mi a rossz, amik iránt ki is fejezi óhaját, vagy ellenszenvét. Következetes kutyatartóként keményen elhatároztam hogy Samuból nem lesz "szobakutya", a  fűtött kutyaól és Vahúr kutyus társasága, éppen elég luxus neki ahhoz,  hogy a legkeményebb mínuszokat is simán kibírja. Ebből a keménységemből annyi valósult meg, hogy miközben ezeket a sorokat írom a vadászszobámban -és  "természetesen" a fotelomban - alszik. Amikor mozdulok, nagy óvatosan, csak az egyik szemét nyitja ki résnyire, mondhatni sandít rám, hogy nehogy eszembe jusson kivinni, hiszen ő nagyon mélyen alszik.

Ha a két eseményt egymás mellé teszem, a vadásztársaságit és a Samu kutyáét, akkor kétség sem fér hozzá, melyikben telik nagyobb örömöm.