Ennek a bejegyzésnek hosszú címet kellett volna adni - ezért nem tettem - de ezzel kezdem. A címet a tegnapi vadászat adta volna, azaz: " az egy, néha több, mit a sok"! Magyarra fordítva, az az egy kakas, amit tegnap lőttem, többet jelentett nekem, mint "normál" időjárási körülmények között, az aránylag komótosan emelkedő "gyári"  fácánok  "halomra" lövése.

Először egy kis népi humorral kezdeném. A tegnapi vadászatunk olyan helyen volt, ahol a határ , illetve az ott felhúzott kerítés, egyben a vadászterület határa is, a községet "megáldva" a migráns kérdés kézzel fogható közelségével. Van itt egy kis kocka alakú erdőcske, ahol már a kerítés felhúzása előtt is lesben álltak a rendőrök, az autójuk oldalán a security feliratot viselve. Nos, ebből a feliratból csináltak a falusi "nyelvújítók" szekurity-ot, simán "ty"-vel mondva !

Szóval ennek a ty-s erdőnek az alsó részén álltam le, másodmagammal, mert két héttel ezelőtt is itt lőttem egy gyors kakast, amire dicséretet is kaptam, de valahogy felemásat, mert így szólt : "jól van fater ". Még szerencse, hogy Gábor barát is lőtt egy éppen ilyen kakast, így egy perc után szépen visszagratuláltam neki, éppen ezen szavakkal.

De térjünk vissza a tegnapi naphoz. Előző éjjel esett egy kevéske hó, ami nem lett volna baj, sőt, de ami hozta, az elmaradhatott volna. Ugyanis metsző hideggel berontott szél tábornok, cibálva sapkát, sálat, kifújva a kabátból a meleget. Ezt jobb helyen szar időnek hívják, de nekünk, vadászoknak, ez is jó. 

Tehát a tegnapi egy kakas története a következő:

Viharos széllel hajtva, "toronyba" emelkedve húzott el egy kakas a fejem fölött,  de olyan magasra emelkedve, hogy egy pillanatig vacilláltam, hogy ez a kakas a sörétlövés határán felül van-e, szóval lőjek-e. Nincs mit veszteni, gondoltam,  legföljebb hibázok - ami ilyen esetben nem is olyan nagy blama -  így az előtartást amolyan húzó gerléhez igazítottan, egy kocsirúdnyira becsültem - és így kísértem a puskacsővel a madarat. A kakas sebességére és magasságára mi sem jellemzőbb, hogy kb. ötven méterrel mögöttem esett le. Ezen a napon ez az egy kakas jött rám, de nekem elég is volt.

Ennek a lövésemnek az élménye is örökös marad, mint a mutatós hibázásoké.

A vadásznaplóm számára "évértékelőt" szoktam írni, immár negyven éve. Azért "csak" ekkortól, mert korábban azt gondoltam - nem kevés fiatalos önbizalommal - hogy  a memóriámban majd tartósan rögzül. Hát nem így van. Ugyanis a vadászat adta különleges élményeket valóban rögzíti az emberi agy, de az időpontokat, már nem nagyon. Az enyém legalábbis nem!Jó példa erre a falamon sorjázó őzbak trófeák. A már sárguló, évtizedes agancsok közül,csak egy néhányról tudom, hogy mikor és hol lőttem, de azt szinte mindegyikről, hogy milyen körülmények között.

Nos, az idén is teszek egy évértékelőt, még ha nehéz szívvel is. Illetve tartom magam egy piarista szerzetes tanárom szavaihoz, aki azt tanította - és úgy is élt - hogy a sok pelyva között is meg kell találni a tiszta magot.

Ebből kiindulva összegeznék. Jó hangulatú gerlézések, szép fácánozások, sikeres rókalövések, pár disznó, de a lényeg nem itt van. Nekem a lényeg a vadászat hangulatán van.

A vadásztársaságunk megszűnésének bejelentése  nem éppen hangulatjavító esemény volt, de tartom magam a piarista intelemhez, a rosszban is csak a jót meglátni, így ennek fényében nagyon jó volt, hogy egy bika kilövéséért, csak "karaktergyilkosságot" követtek el ellenem, de igazából nem végeztek ki. Még szerencse, hogy az új földesurak, pallosjoggal nem rendelkeznek, mert akkor nekem annyi! Az első éjszaka jogához meg kevés a falusi hamvas ártatlanság.

Aztán, hogy mit hoz az új év, arra csak a népi mondást tudom idézni, "majd kiadja a világosság"!

Jó sok időre "elnémultam" - talán szerencsémre is, mert az elmúlt időszakot, a szókimondásomat ismerve - nem biztos, hogy fényesre sikáltam volna. A vadásztársaság életében olyan változások álltak be, amiket egyfelől nem értek, másfelől nem akarok érteni. Ó, boldog balgaság - mondaná a költő. Ha nem is balga, de az biztos, hogy totál naiv vagyok, a vadásztársaság rózsás jövőjéről mondottakat elhittem, éppen úgy, ahogy a barátok által kirakott műanyag szarkáról is,hogy az igazi, amit annak rendje módja szerint "terítékre hoztam". Jó lett volna, ha az elmúlt évnek csak ez lett volna az egyetlen "kész átverés sója".

De ezt hagyjuk, az óévet úgy szoktam búcsúztatni, hogy "kicsemegézem" a történések színe javát, a keserű szájíz maradjon az elmúlt évben, ha feledhető, akkor még jobb.

Ami, illetve aki nem feledhető, az a Berci kutya! A 15 éve és a gyógyíthatatlan betegsége miatt, döntenem kellett, hogy hagyom-e szenvedni, vagy úgy megy el tőlem, hogy a fejét az ölembe hajtva kapja meg a hosszú álmot adó megváltást. Berci eltávozott, most már Szt.Vendel "barátom" vigyázza álmát.

A történet folytatása szinte meseszerű és az adventhez méltóan megható. Emberségből pedig példaszerű. Ugyanis ugyan ezen napon, egy kiskutyával ajándékozott meg az a két fiatalember, akik segítettek nekem egész évben a vadetetésben, akik "kívülállóként" többet tettek a vadásztársaságért, mint sok vadász.

Két hét óta pedig ott csetlik-botlik mellettem Samu kutya - mert ezt a nevet kapta -de hogy miért, arról majd máskor.Igazából attól féltem, hogy Vahúr, hogyan fogja elfogadni, de Vahúr egy igazi nemes lélek, aki Berci kutya utolsó heteit csodálatosan viselte és eltűrte, most pedig a kis jövevényt is azonnal elfogadta.

Tehát összegezve az elmúlt évet, volt két veszteségem, a vadásztársaság és a Berci kutya és lett egy hatalmas nyereségem, a Samu kutya.

Boldog Új Évet mindenkinek !

Most tavasszal volt éppen 15 éve, hogy egy kis, szőrös, csetlő-botló, tündéri magyar vizsla kölyök érkezett hozzánk.  Egy akkori vadásztárs állított be vele, mert hallotta, hogy éppen betegségből lábadozok és nem sok idővel előtte, a Dani kutya is magányossá vált. Bevallom egy kicsit megijedtem, no nem a kutyustól, mert kutyákból volt már az előző években szép számmal - sokszor hat is hét is - hanem attól, hogy a lábadozásom alatt, tudok-e majd a kis jövevénnyel foglalkozni.

Tudtam!

Sőt, a kiskutya vidámsága, rajongása, hűsége meggyorsított a lábra állásom ,mert az orvosi protokoll szerint, a fél évre tervezett gyógyulásom alig három hétre apadt. P.Gábor - ha olvasod az írásom - ezúton is köszönöm neked ezt a szép gesztust. Szóban ugyan ezt már többször is megtettem, de most egy szomorú ténytől lett az írásom aktuális, ugyanis Berci kutya befejezte földi pályafutását, tegnap óta az égi vadászmezőkön kajtatja a fácánokat. 

A 15 év alatt, szinte minden jóban volt részünk, mondhatni elválaszthatatlanok lettünk. A vadászkönyvem címlapfotójáról is Berci értelmes tekintete néz az olvasóra, a  benne lévő történetek egyike-másika is neki állít örök emléket.

Úgy mentél el, ahogy a kapcsolatunkhoz méltó volt, ölembe hajtott fejeddel lehelted ki a lelked.

A mozdulataim a készülődésem még a régiek voltak, a lesem is a helyén várt, de valami nagyon megváltozott.  Mármint bennem. Az erdő sem értette, miért nem a szokott derűvel mászok a lesre, amit az öreg tölgy szóvá is tett.

- Mi nyomja a szíved öreg fiú, nem így szoktál te idejönni ? - érdeklődött a maradék száraz leveleit zizegtetve.

-Várj egy kicsit, rápippantok, azután majd mesélek !

Tudod, az úgy volt, hogy a jövő évi változások, a vadásztársaságok jövője fölötti aggodalmak - egészen az elmúlt hétig - úgy tűntek, hogy bennünket nem érintenek, mert ezt így mondta az arra illetékes. Én meg elhittem. Azután egy gyűlés keretében - hogy úgy mondjam - a vadászbecsületem lett lealázva, mert a teljesen szabályosan, engedélyezett keretek között lövetett szarvasbika árát, úgy említették együtt a társaság megszűnésével, hogy néhány rókalelkű azt egy tételben nekem tulajdonította.

Tudod tölgyfa komám, ismerem én a mondást, miszerint aki "szelet vet, vihart arat" - de a becsületemért vállalom a vihart, akár a cunamit is.A vadászat nem a fortyogó lélek lehiggasztására való - szerintem - hanem a természettel való derűs együttlétre. Eddig  így is tettem, a gondom, bajom sohasem vittem fel magammal a lesre, de most  a súly nagyobb lett, mint amit otthon lehet hagyni.

Húsz évgyűrűddel ezelőtt, már megéltem egy cunamit, amit egy kis szekcsői csapat élén kevertem - miszerint, az adott lehetőséget kihasználva, de egyben az akkori hatalmasságokkal szembemenve - önálló vadásztársaságot fabrikáltunk. Most nem részletezem tölgy haver, hogy erre az állásom is majdnem ráment, a rendőrség is aktívan érdeklődött utánam, stb. de álltam, a sarat, mert értelme volt. A komisz helyzetet még komiszabb időszak követte, mert ugye üres zsebekkel kezdtük a pályafutásunk.

Jobb híján, magamat neveztem ki vadőrnek - de tettem is a dolgom -  amennyire a munkám mellett lehetett. A vadásztatások miatt, hetekig csak pár órát aludtam, de már a második évbe gyűjtöttünk egy kis pénzt, amivel el lehetett indulni.

Hát talán ezért is,meg a rengeteg beleölt munkám miatt is,  nem beszélve a területen lóháton bebarangolt szép évekért  - bár semmi kézzel fogható okom nem volt rá - de a sajátomnak is tekintettem egy kicsit ezt a területet.

Az viszont közgazdasági tény, hogy egy területet érzelmekkel nem lehet megvásárolni csak egy kocsideréknyi pénzért. Ha már eszembe jutott, akkor búcsúzóul is egy mondást engedjél meg, azután tényleg hazamegyek, miszerint aki fizeti a prímást az rendeli a nótát.

Kemény és egyértelmű szabályok, ahol nincs helye a nyafogásnak.

Az a bika pedig - ha már fizető kereslet nem volt rá - akkor a létező legjobb helyre került.

- Kösz öreg, hogy meghallgattál, azért vigyázz majd azokra is, akiket az új módi ideültet - de most búcsúzom, mert hidegebb is lett, mint amire készültem, mert a lelkem fagyott meg, de cudarul.

A bejegyzéseket nem igazából az eredmények motiválják, de az kétségtelen, hogy egy puskadurranással záródó esemény kerekebb, mint az "üresjárat". Történések mindig vannak, mert egy erdei lesen ücsörgés soha nem eseménytelen, sőt, gyakran rendkívül izgalmas.Már megszámolni sem tudom, hányadszorra kapaszkodok fel a kedvenc lesemre, de az sokat mondó, hogy a les létrájához vezető füves-gazos utat, a tiszta földig kijártam már.

Közben voltak disznós "kalandjaim" bőven, hiszen hetek óta egy konda kerülgeti a szórómat, de eddig csak egy disznó dugta ki az orrát a bokrokból, de kijönni már nem volt mersze,  később viszont biztosan megtette, mert a kiszórt kukoricámat reggelre teljesen felpucolják a sertevadak.

Szarvasok is oldalognak a szóróm környékén, egy-egy anyját hívogató borjú nyekergése is egészen közelről hallatszik, de ők még a disznóknál is óvatosabbak. Kezdem azt hinni, hogy a disznók és a szarvasok a köztudottan egymás iránt érzett unszimpátiájuk miatt "szabotálják" a terített asztalt.Kivárják egymást, így csak a késő éjszakai órában jönnek a szóróra, amikor én már az igazak álmát alszom otthon.

Általában két-két és fél órát ülök a lesen, ennél többet sosem. Van egy mondásom, miszerint ha egy disznó azt szeretné, hogy én ejtsem el, az méltóztasson ezen idő alatt kilátogatni a szórómra.

Nos, ez az elhatározás még nem született meg, így továbbra is kitartóan kijárok és várom a lehetőséget.

Messziről futok neki a témának, mint távolugró az ugrásnak. de mi is a téma ? A téma az, hogy milyen szinten alkalmazzuk a technika vívmányait a vadászatban. Anélkül, hogy humort csinálnék belőle, de  ez a téma az őskortól aktuális lehet, amikor a szakócát felváltotta a dárda, majd a nyíl- azután ugorjunk egy nagyot és  - a lőfegyverek használatában a kanócos puskák, a nyílt irányzékok korszaka után a távcsővel szerelt puskákon át, napjainkig, ahol a vad esélyeit a minimálisra csökkentik a mindenféle infra csodalátók. hőkamerák, stb.

Az ugye senkit sem zavar, hogy az infra céltávcsövek használata tilos, amivel totál egyetértek, de az éjjellátó kereső távcső használatát indokoltnak tartom, mert azon kívül, hogy el lehet dönteni, hogy az a fekete árny, egy disznó, szarvas, esetleg egy "rőzsehordó öreganyó", a lövésnél már a fegyverlámpa is elegendő. Pár évvel ezelőtt a lámpás vadászatot orvvadászatnak tartották, de a vadkár engedékennyé tette a hatóságot, a disznóra engedik a lámpa használatát.

Ezek után nézzük a történetet. Öt óra után a sötét  már alaposan bekéredzkedett az erdőbe, a keresőtávcsövemben a szórón sárgálló kukoricát sem láttam, pedig jó lett volna, mert a disznók csörtetése egyre közelebbről hallatszott. Ekkor vettem elő, az infra keresőtávcsövemet, mert valami ropogtatást is hallottam. A távcsőben jól látható lett a nagy disznó és körülötte a csíkos malacok. Ha és amennyiben, csak a "normál" távcsövet használom, akkor a malacokat nem veszem észre és még belegondolni is rossz, mi történhetett volna.

A történetem mégis sikerről számolhat be, mert pár perc múlva egy magányos disznó képe jelent meg az éjjellátó lencséjében, amit azután "hagyományos" módon, a fegyverlámpa fényénél vehettem célba.

Összegezve: éjszakai vadászatnál az éjjellátó hasznos "jószág" lehet.

Volt már olyan év - nem is egyszer - amikor a novemberi hónap hóval köszöntött be, ami semmi jóval nem kecsegtetett, ha belegondolunk, hogy van amikor még márciusban is tud havazni. Elég, ha csak az 1980-as év novemberére gondolok, amikor Dunaszekcsőre költöztünk és hóval, faggyal, hideggel fogadott a falu bennünket. Én meg azt sem tudtam, hogy mivel és hogyan kell fűteni, mert a városi radiátorokon "szocializálódtam".

Nos ennyi emlékezés elég is, térjünk a tárgyra, jelesül ennek a hétnek a csütörtökjére, amikor fácánozni indultunk az alföldre, a novembert meghazudtoló, kissé szeles, de ragyogó jó időben. A csapatunkban inkább a gyaloglás a sikk, senki sem akar leállóként  ácsorogni, de az autót is előre kellene vinni valakinek, ezért azután az "áldozat" úgy száll be a kocsiba, mintha az büntetés lenne.

A második fordulóban rám került a sor, hát rendben, gondoltam, majd előremegyek és nézem a többieket, ahogy lövik a kakasokat. A keskeny kukoricatáblának már majdnem a felénél tartottak, a kutyák is rohangáltak, de a puskák némák maradtak. Két eset lehet - gondoltam - vagy nincs benne madár, vagy gyalogolnak előre, szóval jó lesz figyelni. Megérte ! 

Egymás után rebbentek a kakasok, ahogy mondani szokták, kézre is estek, így amikor a többiek kiértek, már annyit lőttem, amitől jött a Gábor barátnak jegyzett szokásos szöveg, ami már azóta szállóige lett: " mindegy mennyibe kerül ez nekünk Csabám,  csak te  érezd jól magad".

Nem is tagadom, ez így volt. Jól éreztem magam, pedig "büntetésben" voltam.

Az esti szürkület a vaddisznók kóborló kedvét is meghozta, a lesemhez közeli diófák alá jöttek  csemegézni. Az anyátokat, de jó fogatok van - állapítottam meg szakemberként. Nekik biztos nem kell fogorvoshoz menni, de a fogorvos elé, a szóróra azért kikukkanthatnának egy rövid és fájdalommentes vizit erejéig, amit a fültövön lövés garantálja.

Közben azért a csürhe úgy is viselkedett, mint a jelzője, volt ott nyafogás, oldalba vágás miatt visítás, de a búgás is elkezdődhetett, mert két kan összeverekedett, ami az egyikük megfutamodásához vezetett. A vesztes sírása még sokáig visszhangzott az erdőben.

Szóval olyan nyüzsgés volt a szóróm környékén, hogy biztos voltam benne, valamelyik éhesebb süldő kijön a szórómra. A közben rám telepedő sötétben, csak saccolni tudtam, hogy mennyire közel vannak a disznók, esetleg már rajta a szórón. Lesz, ami lesz, nagy bajt nem csinálok a puskalámpám zöld  fényével - ezért a sötétben becélozva a szóró körülbelüli helyét, felvillantottam a lámpát.

Sajnos, disznó nem állt a szórón, de a szóró mögötti bokrok mögött, disznószemek parázslottak a fényben. Nem lehetett eldönteni, hogy melyik két szem tartozik egy tulajdonoshoz, mert sűrűn álltak. Így, még a "két szeme közé" módszert sem tudtam alkalmazni.

A lámpa lekapcsolása után, egy darabig csend volt, majd minden folytatódott, de távolodva.

Azért elmondhattam, hogy "szemeztem" a disznókkal.

A mai nap emlékei nem a vadászattal kapcsolatosak - de személyesek -  hiszen a 60 évvel ezelőtt történtek engem csak közvetlenül érintettek, hiszen egy szót sem értettem az egészből. Persze, az akkori 13 éves naiv gyermeki énem nem hasonlítható össze egy mai hasonló korú már majdnem felnőttével. Azt, hogy ez forradalom, csak a szüleimtől hallottam és drága emlékű nagymamámtól. Nem akarok a családi legendáriumról beszélni, de Nagymamának volt miért lázadnia, hiszen nagyapám két évet ült börtönben, csupán a "nagy szája" miatt. Ugyanis a gyóntatószékben "elfecsegett" olyan dolgokat, amik a gyónási titokból kiszabadultak és a rendőrségen kötöttek ki. 

Szóval nagymamám olyan módon lázadt, hogy délceg, úriasszonyos tartását feladva, jól megköpködte az orosz szótáramat, azután táncot járt rajta. Két hónap múlva a szótáram "eltűnéséről" nehéz volt magyarázatot adnom, a rendszerhez hű, orosz tanárnak. 

Egy furcsa, szivar alakú, csúnya orosz emlékmű állt a jelenlegi gimnázium közelében, amit a forradalom hevületében le akartak dönteni, de az nem hagyta magát, ezért kötelet tekertek rá és markos embereket hívtak, hogy rángassák. A közeli utcában laktunk, édesapámat is hívták, de mire odaért, már a szobor eldőlt.Ez volt a szerencsénk, mert a kötélhúzókat, az aktív résztvevőket sorban letartóztatták, sokuk sorsa ismeretlen lett. "Passzív" résztvevőkén apám az állását vesztette és mint megbízhatatlannak, a vadászfegyverét is bevonták.

Így, ezen a ponton ért össze azért a forradalom a vadászattal.

Na kérem, végre valahára elkezdődött az ez évi fácánszezon. Felhőtlenebb lenne a boldogságom, ha ezért az eseményért nem kéne egy teljes évet várni. Az új szezon "hozadéka" nem más, mint plusz egy év hozzátoldása az életkoromhoz. Szép nagy szám lett, az már biztos.

A rituálé is az előző évről folytatódott, ami egy jól átsült lángost jelent, reggelire. A vadászatot kilenckor kezdtük - és az előzetes riogatás ellenére - remek időben. A megszokott csapatunk egy fővel bővült - hogy kihegyezzem a poént, először a nevét mondom - szóval egy Rabbival ! A remek alkatú, fiatal német vizsla kapta ezt a nevet.

Vannak érdekes kutyanevek, hogy mást ne mondjak, Édesapám két foxija a Radír és a Gumi nevet kapták. Ha együtt hívta őket - jó móka volt.

Rabbi jól dolgozott, keltek a kakasok, a lövések is jól sikerültek.

Ennél rosszabb sosem legyen !

Varietas delectat - a mondás szerint, de erre az estére ez nem volt igaz. A változatosság, illetve változtatás nem vált be. Kicsit messziről indítottam, de mindjárt kitisztázom.

A történet már reggel elkezdődött, amikor a  szórót-vizitáltam, hogy  volt-e rajta disznó, vagy sem. Nagy örömömre, a szórón egy szem kukorica sem volt, ráadásul úgy feltúrták a disznók, mintha felszántották volna.  Ennél szebb látvány nem is létezik. Nagy reményekkel terveztem az esti kiülést.

A borongós idő sem szegte kedvemet, egy kis eső még sosem ártott meg. Amikor felültem a lesre, gyanús lett a szél, ugyanis az unokámtól elcsent szappanbuborék fújóból eregetett csillogó buborékok táncoltak ide, oda, majd lassan a szóró felé vették az irányt, míg rövid életük végén elpukkantak, mint ahogy én a méregtől.

Itt ugyan hiába is ülök, ezért átcuccoltam a szomszédos, alig pár méterre álló lesre, amire már szinte életveszély volt felmászni, de legalább fedett volt. Még dicsértem is magam, hogy jól döntöttem, mert az eső egyre jobban belekezdett. Alig két-három percig voltam önelégült a döntésem miatt, amikor a disznók beállítottak az otthagyott lesem elé. Hallottam ahogy ropogtatják a kukoricát, olykor veszekednek, szóval nyüzsgött az élet, én meg szidtam magam, hogy miért nem maradtam, ugyanis esőben a szél sem annyira zavaró, mert "leveri" a szagot.

Hát így cáfolódott meg a változatosságról szóló mondás.

Már unalomig ismételt a  mondás, miszerint a vadász akkor indul, amikor a normális otthon marad. Az én esetemben egy csepergő eső tette csábossá az indulást, tudván azt, hogy ilyenkor jobban és hamarabb mozdul minden vad. Jól gondoltam, mivel a lesem előtti rétet szinte felszántották a disznók, miközben az átázott talajban keresték az ínyenc falatokat,  pajorokat, lárvákat, csigákat.

Nagy reményekkel ültem fel a lesre, jókedvemet a gyenge eső sem szegte, mivel az esőköpeny jól tette a dolgát és a szokásos sildes sapka helyett is kalap volt a fejemen, ami nagy előny, mert a kalap karimája nem a nyakamba eregeti a vizet.

A pipám füstje csak lassan bodorodott, kicsit elidőzött a fejem körül, mert nem akarta elhinni, hogy ilyen időben is fel kell szállnia. Nem volt kedve hozzá. de maradni sem akart, így azután elindult a hátam mögé, ahol már senkit sem zavart. Még azt a fácánkakast sem, aki nagy lelkesen kapirgált az avarban, majd ide-oda futkosott, olyan zajt csapva, mintha valami komolyabb vad járkálna.

Azután vett egy jókora lendületet, nekirugaszkodott és pár szárnycsapással a les oldalán landolt. Nagyon meg volt elégedve magával és örült a jó éjszakázó helynek, mivel előző nap is itt aludt, és ennek az örömének azonnal hangot is adott. 

Amikor kitisztult az agya és nagy büszkén körülnézett, csak az én halálra rémült szememet látta,  azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom kb. harminc centiről. Őszintén bevallom, ettől a váratlan "rohamtól" majdnem becsináltam. Ő viszont konkrétan ezt tette, a friss meleg produktum ott gőzölgött a les deszkáján.. Ennyit hagyott emlékül mielőtt elmenekült volna

Az eső egyre jobban rázendített, ezért úgy döntöttem, hogy erre napra ennyi "kaland" elég.  Ugyanis nem mindennapos, ha egy vad leszarja az vadászt.

Sokan, sokféleképpen próbálják magyarázni a vadászat lényegét. Mármint, hogy mi is a vadászat. Az rendben, hogy eredetileg a vadászat egy ősi ösztön által motivált cselekedet volt, ami az életben maradáshoz kellett, szóval a vadászat onnan -  mármint a barlang bejáratából nézve - nézve csak és csakis a vadak elejtésére irányuló törekvések voltak. Ha esett zsákmány akkor ügyes volt a vadász, ha nem, akkor jött az éhezés. 

De mit jelent most, napjainkban vadásznak lenni? 

Eddig azt hittem, hogy a tágabb értelmű besorolás nagyjából fedi a ténykedésünket. Sport, hobbi, de lehet akár hívatás is, vagy teljes szívvel végezve szenvedély, stb, sorolhatnám tovább, de a jelenidejű történések új dimenzióba helyezik a vadászatot. Azt eddig is tudtuk, hogy a vadászat nem egy olcsó "mulatság", de akit egyszer felvettek egy társaságba -  ha szerényebben is -  de valamilyen szinten vadászgathatott, ahogy azt a  társasági forma és a szabályzat ezt lehetővé tette.

A jövő év tavasza hozza azt a változást, amiben a politika totál helyet követel majd magának, így néhány " hátszéllel vitorlázó" fajsúlytalan emberke tesz szert, akár kiemelt vadászterületekre is.Több évtizede vadászó emberek kerülnek ki a "kedvezményezettek" közül, akiknek egyetlen "bűnük", hogy nem lettek kiváltságosak.

"Kutyavilág" jön vadra, vadászra egyaránt !

Az ilyen "magamfajtának" aki vadászatban nőtt föl, a vadászat nem úri hobbi, vagy passzió, hanem életforma. Ha kérdik a vércsoportom, szoktam mondani, hogy nulla, R!h pozitív és a színe zöld. A vadászataim mindennaposak, ahol egyik vadászat szinte a másikba ér,  az események egymás sarkát tapossák.

Mielőtt ezt valaki megirigyelné, elárulom, hogy ebbe nagyon sok munkát kell fektetni, vetés nélkül nincs aratás.Az elmúlt két nap is hozott élményt, először egy disznólövés formájában, másnap pedig gerlézni voltam egy alföldi területen, ahol még lábon áll a napraforgó. Mindkét napnak volt rendkívülisége.

A disznó kaland olyan gyors volt, hogy még a pipámat sem volt időm meggyújtani, a cókmókomat igazgattam, amikor zörgést hallottam a "hátam mögül" szóval nem szemből, ahol a szóróm volt. Az embermagasságú gazos, bokros részben mozgott valami. Bevallom, rókára, vagy aranysakálra gondoltam, ezért a puskát kézbe vettem, felálltam hogy belássak a bokrok alá. Jól tettem mert ahogy nóta mondja, " se nem róka se nem nyúl...stb" - hanem egy disznó füle mozgott két ág között. Ilyen közelről nem volt nehéz dolog odaküldeni a golyót. Megnéztem az órám, éppen tíz perc telt el az érkezésem óta. Nahát, ilyen a vakszerencse !

A másnapi gerlézésben az volt szép és jó, hogy magasan jöttek a madarak és cikázva. Jókorákat kellett elébük tartani, aki még tudja, hogy milyen hosszú egy kocsirúd, annak elmondom, hogy két "kocsirúdnyit."

Két teljesen más élmény, de mindkettő csodálatos volt !

A szarvasok nászideje - magyarán a szarvasbőgés - lassan lecsendesedik. A nagy bikák egy része puskavégre került, aki túlélte ezt az időszakot, kapott még egy -két évet, hogy szebb agancsot növesszen, mint az idei. Persze, ha ezeket az éveket megússza ! A kisebb bikák -  akik a csúnya csatlós-bika jelzőt viselik - még ilyenkor is járnak-kelnek a vadászterületen, hátha egy tehén, vagy ünő elkésett vágyával találkoznak.

Talán korai még az idei évet minősíteni, de egy dologban már biztosak lehetünk. Az pedig az az alapigazság, hogy ha kevés a tehén, akkor kevés lesz a "beállt " bika, zömében kereső bikák járják a határt, de  a szaporulat is kevés lesz, ami jó hír a földtulajdonosoknak, de rossz hír a vadászoknak. Ha a földtulajdonos egy személyben vadász is, akkor érdekes a helyzet. Ugyanis nem lehet elvárni a szarvastól, hogy vegetációs időszakban ne legyen jelen a földeken, ne legyen kártétele, ha meg van, akkor "tűzzel-vassal" zavarni, lőni, mondhatnám, hogy irtani kell, viszont bőgéskor adjon a terület szép, nagy súlyú bikákat.

Ez a kettősség csak addig fog működni, amíg van szarvas. Miután országos szintű hadjárat van ellenük, csak idő kérdése, hogy az egész szarvasállomány egy kritikus szint alá süllyedjen, amiből nincs feltámadás. Sajnos van erre tapasztalat.

A szeptemberi szarvasvadászatok előtt, többen is kérdezgették, hogy már kinéztem-e magamnak a bikámat, hallok-e bőgést, stb. Az igazság az, hogy láttam is, hallottam is, de különösebb lázzal nem töltött el, "csak" mint élményt konstatáltam, mindenféle lövési szándék nélkül. Kicsit nagyképűen kijelentettem, hogy engem, a bikabőgés nem hoz lázba. Nos ez így, ebben a formában nem igaz. Erre a tegnap esti vadászat  az igazolás.

Vendégem volt, egy jó barát, aki elfogadta a meghívásom.Nem "habókra" hívtam, hanem egy beállt bikára, "akit" már öt napja figyeltem, de a bőgőhelyétől távolabb, hogy ne zavarjak. Az öblös, mély hangja alapján, derék öreg bikának gondoltam. Az elvem az, hogy sosem közelről hallgatózok, nehogy megzavarjam az éber teheneket, hanem csak messziről figyelek és csak akkor ülök a "tetthelyre" amikor már éles a helyzet.

Hat órakor, még izzasztó,  tikkasztó melegben másztunk föl a valóban magas lesre, ami legalább két emeletnyi - ami miatt,  valaki, szellemesen Deadalon lesnek nevezte el. Az előző esti, biztos sikert ígérő bőgésnek nyoma sem volt, szinte síri csend uralkodott.  Kezdtem szarul érezni magam, hiszen majdnem fix bikára szólt a meghívásom.

A szokásos rituálékat megejtettem, ami egy pipa elszívást és az után elrágcsált Negró cukrot jelentette, de erre sem történt semmi, ha csak az nem, hogy szép lassan besötétedett. Nos, ekkor felgyorsultak az események, mert két rövid bőgés után, szinte a les mellett, egy ág reccsent diszkréten, utána pedig egy lágy, súrlódó hang hallatszott, ahogy a bika az erdő széli bokrokon átlépett.  Annyit tudtam kinyögni a barátnak, hogy nagy a bika lőjél. Nos ennek csak két akadálya volt, az egyik, hogy farral állt és távolodott, a másik, hogy Jani barátom, nagy izgalmában, nehezen találta meg a puska távcsövében a bikát.Csalóka Holdfényben ez egyébként sem egy könnyű dolog!

Kínomban mindenféle hangokat hallattam, a tehenek orrhangját, azután bikahangot,  tán még bégettem is, hogy a bika  megálljon és oldalra forduljon.

Hála Dianának, megtette és a puska célkeresztje is megtalálta a bika oldalát !

Létezik egy népies, mondhatni vulgáris - de mégis találó - mondás, ami felszólító módban így hangzik: " a saját far..al, verjed a csalánt"!  Elég nehéz más, hogy úgy mondjam szalonképes szavakkal értelmezni, mert ez így jó, ahogy van.

Azért megpróbálnám. Majd azután elmondom, hogy miért is teszem. Szóval az a valaki, aki a csípős, gonosz csalánt a saját micsodájával veri, az nem mást tesz, mint olyan dolgokkal fenyegetőzik, vagy kérkedik, amik nem a sajátjai, tehát a felelősséget is áthárítja másra. Valahogy így gondolom, de igazából, mégis az eredeti változat a jobb. Mondhatni tökéletes.

De ez csak egy szólás-mondás, én viszont megtapasztaltam a valóságot. No, nem a micsodámmal - az mégsem egy számottevő hely rajtam - hanem mindkét karomon és rövidnadrágos csupasz lábszáraimon.  Ugyanis nekiálltam egy régi lest kikaszálni, ami azt jelentette, hogy másfél méteres csalánokkal birkóztam, amelyiket már a kasza sem vitte, olyan vastag szára volt, azt metszőollóval nyiszitáltam, raktam félre, szóval szinte feredőztem a csalánban.

A csalán mérge meg olyan, hogy először csak csíp egy kicsit, amitől vakarózni kell. Azután a csípés marássá fajul, a marás égő érzéssé, az égő érzés beszarós fájdalommá. Ezek a stációk, amik estére érik el a csúcspontot.

Lehet borogatni, lehet kenegetni, szart sem ér. Ilyenkor lehet elgondolkodni az eredeti mondáson, hogy ha a karunkon ezt teszi a csalán, akkor ott valahol mit művelne...!

Kínvallatásnak megtenné!

Az aratáskor elpotyogott búzaszemektől, szép zöld szigetek ékesítik a tarlókat, amikre valamikor bandákban húztak a vadkacsák. Rég volt, igaz sem volt ..ahogy a mesékben mondják. Igazából nem tudom - de mások sem - hogy miért fogyatkozott meg ennyire a vadkacsa, de mondhatom ezt a libákra is. Gyanúm azért van.

  A napraforgók már nem fordítják a Nap felé a tányérjukat - ahogy azt  ifjú korukban tették - hanem az olajjal telt magoktól elnehezülten, a sárgára aszalódott leveleket és a gerléktől földre potyogott szemeket nézik. Mintha éreznék, vagy várnák is, hogy megszabaduljanak súlyos terhüktől

A szarvasbikák is hallatják hangjukat, amikor a nappali hőséget felváltja az éjszaka hűvöse, egyre több helyről hallani rekedt ordításukat.  Csak a kukorica áll  még talpon, az idei évben igen derék termést ígérve, aminek a gazdák az aratáskor örülni fognak, de a bennük búvóhelyet és bőséges élelmet találó szarvasok már nem annyira.

Bevallom, de ez nyílt titok, hogy a szeptemberi szarvasbőgésnél sokkal jobban vártam az augusztus közepétől kezdődő gerlézéseket. A legutóbbi helyen remek élményben volt részünk, számszerűsíteni nem akarom a lőtt gerléket, de az biztos, hogy a napraforgó tábla gazdája hálás lehet nekünk.

Emlékszem, hogy "annak -idején",  a hálás gazda, a lőszert is fizette, csak riogassuk a galambokat. Sajnos, mára már ez is üzletág lett, standpénzt kell fizetni, hogy szívességet tegyünk. A bolond vadász pedig fizet !

Te gazda, nincs túl meleg a sétához? Mintha úgy emlékeznék, hogy reggel már jókorát meneteltünk, a második séta meg este esedékes - a kaja után. Hűha - most látom, hogy  a válladon lóg a kétlyukú bot, az pedig nekem mindig jót jelentett, de most - ha nem haragszol - meg vagyok zavarodva a meleg miatt.  Örülök én, persze, hogy örülök, hogy veled mehetek, rázom is a farkam sebesen, de te is tudod, hogy betegeskedem, ha azt a gyógyíthatatlan dudort, ami a fenekemen van, annak hívják.

-Bocsánat, hogy nyafogtam, de csak az indulás nehéz, most már mehetünk - bár még nem tudom, hogy hová és minek. Még szerencse, hogy nem kellett messzire mennünk, pár lépés után egyre többször nézed az eget, a kétlyukút is kézbe tartod, majd hirtelen felkapod és dirr-durr - jaj, de szeretem ezt a hangot - és látom is, ahogy esik az a kis szürke madár. Te gazda, hiszen ez a madár éppen ebbe a sűrű valamibe esett, amit te napraforgónak hívsz, ahová te sem szeretsz bemenni, vagy ha igen, akkor igen csúnyákat szoktál mondogatni.Tudod, mit?  Legközelebb  úgy süssed el a durranó botot, hogy a kis szürke éppen elém essen - akkor esetleg beszélhetünk arról, hogy szívességet teszek neked. 

 Na látod, ez a második már éppen kettőnk közé esett, de szerintem közelebb hozzád, úgyhogy vedd csak fel nyugodtan, ne engem egrecíroztass.

-  Most meg minek kellett ez a gyermeteg próba, hogy eldobod egy pár méterre és engem biztatsz, hogy hozod, hozod?  Tudom én a dolgom, látod, a számba is veszem - pedig egy csepp nyálam sincs - úgyhogy siessünk haza, mert inni szeretnék.

- Egyébként gratulálok az idei első szürkédhez !

Az előző napi lucerna "legelésem" - mint vadászati mód -  nagyon izgalmas volt, részemről ennél többet nem lehetett tenni a sikerért. A siker elmaradt, de a vadászat izgalma örök emlék lett. Voltak nekem ennél merészebb dolgaim is, például, amikor fagyos sárban - hogy a csizmám ne cuppogjon - zokniban cserkeltem a a bikára.

A "lucernás" bakot megérdemeltem volna, de Diana másképpen döntött - mert ilyen kedvében volt.

Ezen a napon, igazából csak nézgelődni mentem egy lesre -  mondhatni kíváncsiságból és mindenféle  nagy  elvárások nélkül, ugyanis nagyon régen jártam ezen a területrészen, azt sem tudtam, hogy mi van vetve arrafelé, vagy már csak már tarlót találok, van-e vadmozgás, vagy sem. Erről  jutott eszembe, az egyik  vadászbarátom örökbecsű mondása, miszerint két helyre érdemes kiülni. Az egyik, ahol sok nyom van, mert oda biztos jön majd valami. A másik, ahol nincs nyom, mert oda majd akkor jön, amikor éppen ott vagy. Nehéz lenne vele vitatkozni de nem is érdemes, mert roppan jópofa instrukció. Talán még igaz is !

Amikor odaértem, kiderült, hogy nem túl biztató a helyzet, ugyanis volt ez is az is, de zömében "kopasz" tarló és csak  egy csík kukorica  árválkodott a domboldalban. Éppen a pipám beindításával foglalatoskodtam, amikor egy bak rohant elő, mint aki sutát keres, de kiderült, hogy csak a tarlón sarjadó zöldre vágyott.  Nem kellett sokat bírálnom, látszott, hogy öreg bak és az agancsa visszarakott, szóval lőhető.

A részletekkel nem untatok senkit, de azt elmondom, hogy a nagyon szép és gusztusos májából remek resztelt-májat rittyentettem.

A hajnali harmat olyan súllyal telepedett  a kaszálás előtt álló lucernára, hogy szinte  belegörnyedtek a levelek. Az erdő sarkától a lucerna túlsó felénél kezdődő tarló felé cserkeltem, mert a kelő Nap fényében megláttam egy elég szép testű bakot, de az agancsot nem, mert állandó mozgásban volt, egy suta után baktatott, de már ő maga sem tudta, hogy minek. Unták már a sok szerelmes kergetőzést, belefáradtak az előző hetek mámorába. Ha ők nem jönnek felém, majd én megyek feléjük - döntöttem és elindultam hogy "átszelem" a lucernát.

Először csak görnyedten óvatoskodtam feléjük, de a suta egyre többször felém tekintett, de biztos voltam benne, hogy nem látott, mert szemébe sütött a Nap. Lehet, hogy csak az ösztöne jelzett, nem tudom, de jobbnak láttam, ha négykézláb folytatom a manővert. Nem volt valami szerencsés ötlet, mert pár perc alatt, ...szóval még ott is folyt a víz - ami nem lett volna baj, a ruha majd megszárad, csak a hátamon utazó fegyverem féltettem.

Amikor végre az utolsó lucernabokrot is eltoltam az arcom elő és nagy óvatosan körülnéztem a tarlón, bizony meglepődtem.A baknak és a sutának se híre sem hamva, pedig  tőlem alig harminc méterre kellett volna lenniük - de nem voltak.Sem ott, sem sehol!

Amíg én a lucernát "legeltem" az őzek leléptek.

Amikor a szóróra kitett kukorica két napja érintetlen, amikor a sódarabon nem látszik a nyalás nyoma, amikor a dagonya vize nincs felkavarodva - akkor ahhoz tudnám hasonlítani a vadászatom, mint amikor tudom, hogy a moziban elmarad a vetítés, de azért  kiülöm az "üres" vászon előtt  azt a két órát, amire jegyet vettem. Hátha egyszer mégiscsak történik valami !

Persze ez így nem igaz és mint minden hasonlat erősen sántít, mert a lesen ücsörgés sohasem eseménytelen, erről mostanában a szúnyogok is gondoskodnak. Befújom magam, tetőtől talpig valami bio-riasztóval , ami állítólag nem károsítja a környezetet, de a szúnyogot sem. Egy gázégős  csodamasinám is van, ami valamit  párologtat, de ezek a rohadt mutánsok, már semmitől sem riadnak vissza.Talán még a pipám füstje a leghatásosabb, vagy ha nem, akkor a szívása legalább kellemes.

Igazából a jó gazda elégedettségével ülök a kedvenc helyemen, mert előző nap szépen ki lett kaszálva a nyiladék és a leshez vezető út, a dagonyába nőtt lapuleveleket is lecsapkodtam, szóval minimum négycsillagos körülményeket teremtettem a disznóknak. Csak már a marketing hiányzik, hogy jöjjenek már, csak tessék, csak tessék, óriási lehetőség, alacsony árak, luxus körülmények, előzékeny kiszolgálás, stb. Mondjuk szórólapokat is kéne osztogatni a kondáknak, amiben akciós áron hirdetem az általam teremtett pazar körülményeket és a gyors és fájdalommentes átalakulást a turkálós életmódból a tányéron tartózkodásra.

Ráadásul áfonyalekvárral !

Misi baráttal másodszorra is megpróbálkoztunk egy bak kilövésével..Az első sikertelen próbálkozás óta annyi történt, hogy kivették Misi sarkából a korábban belekalapált vasakat, amik a ripityára tört sarokcsontját tartották. Érdekes dilemma után szedte össze ezt a törést, ugyanis a tetőről akarta levágni a repkényt, de a létra megindult alatta. Erre mondta, hogy két választása volt, vagy belezuhan a csukott ablakba, vagy beletörődik a gravitációba és landol a betonon.Szerintem, amikor esik az ember, akkor nem a variációkon gondolkodik, hanem próbája a farpofáit szorítani, hogy ne szarjon be.

Nos, a vasak belekerültek - majdnem egy év után - pedig - kikerültek a sarkából. Igaz, még úgy totyogott a les felé, mint egy várandós kismama, de végre nem papucsban, hanem bakancsban.

Megvártam, míg Misi és Anti kísérője felbillegnek a lesre, én pedig mentem tovább, egy távolabbira. Ahogy fogyott a fény, ahogy esteledett, egyre idegesebb lettem, nagyon vártam, hogy a puskája megszólaljon. Persze előttem két szép bak is mutogatta magát, akiket legszívesebben Misi elé zavartam volna.

Kb. fél nyolc lehetett, amikor eldördült a lövés ! Végre, végre, végre !

Egy pipaszívásnyit vártam még, azután elindultam feléjük. Anti és Misi szája egyformán fülég ért, ahogy a bak mellett álltak.

Lehet, hogy most szegény Misi bordája tört el, úgy megropogtattam !

Egy jó cím, fél siker - ahogy a bulvármédia teszi. Mi az, hogy "őznász", mint az előző bejegyzésem címe. Vadász érti, más nem, vagy találgat, hogy esetleg elírtam, mert ősznászt akartam írni, ami ugye egy őszi lakodalmat és az azt követő hetye-petyét jelenti - mert ez ugye érthető. De a cím, amit adtam a bejegyzésnek, mégis csak az őznász volt, ami nem vonzott túl nagy érdeklődést, mert az nem sok embert érdekel, ha egy őzbak szerelmesen űzi a sutát.

Akkor viszont jöjjön a bulvár stílus, íme.

A vágytól végletekig feltüzelt bak, brutálisan rontott neki a gyengécske sutának, aki félelmében mást sem tudott csinálni, mint menekülni. A bak szájából kéjesen lógott ki a nyelve, csorgott a nyála, kidülledt a szeme , egész testébe zihált, ahogy a kegyetlen indulat, a vödörnyi tesztoszteron forralta a vérét. Szegény kis védtelen suta előző évi gidája csak ámult az anyukáján, hogy miért nem rohan be az erdőbe, hiszen ott le tudna lépni a kegyetlen szatír elől, hanem köröket fut, egyre kisebbeket, amitől a az üldözője már egészen a fenekéig jutott. Jaj, most meg már egyenesen szaglássza az anyu punciját, kiabálni kéne, hogy anyu, anyu, menekülj, mert kárt tesz benned a bácsi, de erre sem volt időm, mert ez a mocskos ismeretlen felém rontott és egyszerűen elzavart. Anyu pedig nem védett meg, hanem állt és várt, hogy a kergetőzés folytatódjon. Hívni kéne a rendőrséget, vagy mi a kórság van az erdőben - hogy segítsenek az anyunak.

Az erőszakoskodást pedig többen is nézték, ahelyett, hogy beavatkoztak volna, például az a két vadász, akik szeme a távcsőre tapadt és fülig érő szájjal suttogták: hát elkezdődött !

Így már jobb?

Olyan az időjárás, mint egy hisztis k..va - már elnézést, de jobb jelző nincs arra, amikor kicsinálódnak az idegeink.  Óránként más arcát mutatja, derűsből esősbe vált és fordítva, miközben gyártja a párát, mintha szaunába lennénk. Nem tudom, hogy a meterológusok  szerint létezik-e olyan, hogy száraz villám - de ezt én így hallottam a Nagymamámtól -  aminek nincs hangja( ez bizony a bélgázok estében is egy alamuszi kategória) de a légkörben szintre tapintható az elektromosság, amitől azután rossz az alvásunk, feszültek vagyunk, a kutyáim pedig okkal -, ok nélkül ugatnak. Az biztos, hogy ezt lehet szidni, de megváltoztatni nem, ezért legjobb tudomásul venni és kész.

Lehet, sőt biztos, hogy az erdei vadak is érzik ezt a furcsaságot, mert nehezen mutatkoznak, már sokadik lesen ücsörgésem eredménye  lett az, hogy még földi gilisztát sem láttam.Így szoktam mondani. Ez a mondat elég szar , de majd kinövi magát !

Előző nap délelőttjén is nekiindultam - jól megpakolva az autómat etetőanyaggal - és a csontszáraz poros úton, a szomszéd falu felé vettem az irányt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egyik méterről a másikra olyan sárba keveredtem, hogy a 4x4 meghajtás is beleizzadt. Már bántam az egész akciómat, amikor egy búzatarlón üzekedő őzeket vettem észre.

Örültem, hogy a premiernek tanúja lehettem.

A kedvenc kis erdőm intim belsejében csinált szórómon, a kukoricaszemek érintetlenül árválkodtak, pedig már egy hete szórtam ide egy fél zsákkal.  Nem akartam elhinni, hogy egy majdnem hatvan hektáros, aljnövényzettel totál benőtt elegyes erdőben egyetlen disznó sem lakik, ha meg lakik, miért nem jön a szórómra és a mellett csillogó dagonyára. Tudom, hogy a kétméteresre felnyúlt kukoricatáblák csábítóak, miután a csövek is fél-érésben vannak, de mégis, a disznónak az erdőben a helye, legföljebb éjszaka indulnak portyázni - véltem én, de a disznók mégsem ezt gondolták, mert ha jól számoltam, közel huszadszor ültem itt, a "néma" szórót őrizve.

Gondoltam egy merészet és felültem az erdő "fölötti" lesre, ami egy totál kopasz repcetarlóra nézett, de világ csúfjára, mert a les olyan, mintha hajléktalanok eszkábálták volna össze. A legkisebb mozgásra nyikorgott, mert valami műanyag lécekkel volt a palánkja megszögelve. De csak itt-ott, mert a lécek többségét már elvitte a szél.

Bevallom, nem sok reményt fűztem ehhez az estéhez, pedig a Tele Hold is kezdett szépen felkapaszkodni az égre, de ettől csak a szúnyogok hada indult támadásba. Már a hazamenetel gondolatával  kezdtem foglalkozni, amikor három egyforma süldő kocogott ki az erdőből.  Jó messzire tőlem és  nagy tétovázások közepette - ami annak volt köszönhető, hogy még a Nap sem bukott le, de már a Tele hold is világított - szóval tejes "fényárban" úsztak - a szemközti kukoricás felé vették az irányt. Úgy éreztem, távolodnak, ezért lövésre szántam el magam. A középső disznót néztem ki magamnak - hogy miért, nem tudom mert egyformák voltak -  aki egy rövid vágta után felbukfencezett.

Tanulság, ha van, az annyi, hogy nincs reménytelen vadászat, ha azt Diana másképpen gondolja.

Nem is esett, hanem zuhogott, mintha dézsából öntenék, amit ott és akkor lehet megtapasztalni, amikor a szauna után-  egy zsinórral megrántásával - dézsányi jéghideg víz ömlik a nyakunkba. A minapi helyzet ettől csúfabb volt, mert közben a szél is fújt és ha már a dézsa hasonlatnál maradok, akkor a lezúduló víztömeg vízszintesen is jött. Szóval a vadászat lehetősége ilyenkor kipipálva.

Másnap reggelre a felhők egy kicsit barátságosabbakká váltak, csak szomorkás csepergésre futotta az erejükből. Ha vadászni nem lehet, akkor horgászni kell. Azt hittem egyedül leszek a tóparton, de nem, rajtam kívül voltak még, ami azt jelenti, hogy a  horgászok sem egy egyszerű elmekórtani esetek.

Az érkezésem egy hattyúnak tetszett legkevésbé, mert a barnás pihés csibéit éppen ott tanította a fű csipegetésére, ahol a horgászállás volt. Nagyokat sziszegett felém, el akart zavarni, de nem hagytam magam, így lassanként megbékélt, már csak akkor sziszegett, amikor kapásra bevágtam a bottal.

Mert volt ilyen, nem is egyszer, de az egyiket el akarom mondani.

A kapásjelző karikám vidáman himbálódzott a szélben, de csak jobbra-balra, nem úgy mint amikor viszi a hal a  cuccot,  amikor szinte felcsapódik a bothoz. Alig fél óra után ez történt. Kapom a botom - ja és hogy el ne felejtsem, a pipa számban volt - bevágtam és éreztem, hogy egy ponty van a horgon. Ezt a helyzetet, pipával együtt simán le tudom rendezni, de azt már nehezen, amikor a telefonom is megszólalt, amit nem tudom megmondani, hogy miért, de a szabad kezemmel a fülemhez tartottam, de ekkor a másik boton is kapásom volt.

Foglaljuk össze tehát ! Az egyik bottal fárasztottam ,a másikat a lábammal tartottam, mert a hal be akarta húzni a tóba,  közben a pipával jócskán lefoglalt számmal  a hívónál exkuzáltam magam, miszerint most éppen nem aktuális a beszélgetésünk. 

A zavaros helyzet valahogy megoldódott, mindkét hal a szákba került és a pipámat sem nyeltem le.

Nem is olyan rossz nap lett ez a nap!

Most nem vadásztörténet következik, mert a tegnap délutánom vadászat helyett olvasással telt, mégpedig Esterházy Péter Hasnyálmirígynaplóját olvastam, talán éppen akkor, azokban az órákban, amikor meghalt.

Rémes egybeesés!

Halálával egy közeli barátot vesztettem, mondom ezt anélkül, hogy bármikor is találkoztunk volna személyesen. A könyvein keresztül lettünk barátok, mert aki ír, az azért teszi, hogy a gondolatait megossza másokkal - ahogy egy barát teszi - amikor a Harmonia Celestiszben a családtagjává fogadott, ahogy ennek javított kiadásában elnézést kért a tévedéseiért, stb. szóval ő úgy szólt hozzám, ahogy egy barát szól a másik baráthoz.

A könyvein nőttem föl, stílusa egyéni volt, ahogy egyik jeles kortársa mondta róla, hogy a pornográfiát a költészet szintjére emelte. Tőle tanultam meg, hogy a magyar nyelvben nincsenek csúnya szavak, csak akkor, ha azokat valaki öncélúan használja. Őrá hivatkoztam, amikor a Kuduláz c. könyvem kéziratára a B.Sanyi író barátom azt mondta, hogy jó, jó, de túl "szókimondó".

Óriási lelkiereje előtt mélyen megemelem a vadászkalapom, ahogy a számára kimért szűk egy évet is egy könyvre áldozta.

Isten nyugosztalja !

Az erdőben a szúnyogok vették át a hatalmat, pirinyó testük, tenyérrel könnyen elmázolható karosszériájuk ellenére, az erdő rémei lettek, mert tömegesen támadnak, lehetetlen ellenük védekezni. Szegény vadak nem is nagyon tudnak, csak a késői órákban mozdulnak, a nappalokat valahol elbújva töltik. Ezek a szúnyogok már olyanok, hogy a magamra locsolt szúnyogriasztó sem rettenti vissza őket, kicsit fanyalognak a büdös szagról, azután vígan nyomják a fullánkjukat és szívna, szívnak.

Van egy csodamasinám, ami egy szúnyogriasztóval átitatott lapocskát párologtat, de ebben az évben még ez sem az igazi. Megszokták volna, nem tudom, de a végeredmény az, hogy menekülni kell, mégpedig elég vicces módon, egy letört ággal hadakozva, eszelősen csapkodva magam körül és szinte úgy ugrok be az autóba, persze magammal hurcolva jó pár mindenre elszánt vérszívót. Nos ezeket azután szépen le kell vadászni, mert egyszerűen megőrjítenek.

Alig várom, hogy az estére ígért szélvihar móresre tanítsa őket és elsodorja az egész bandát a jó büdös...ba !

Gondolom ezzel a vadak is egyetértenek !

Érdekes, hogy vadászoktól, horgászoktól folyton azt kérdik, hogy na, mit lőttél, mit fogtál? Mintha csak és csakis arról szólna a történet, hogy aki kimegy vadászni, annak feltétlen lőnie kell, és ez jelenti a vadászatot, vagy aki pecálni megy, annak semmi más nem jelent örömöt, csak ha sok halat fog. Ne legyünk álságosak, végül is, mindkét tevékenység célja a zsákmányszerzés. Ezt az ősi ösztönt örököltük, ez dolgozik bennünk, erre szoktunk hivatkozni, amikor "újkori gyilkosoknak" tartanak bennünket.

Bevallom engem már régen nem érdekel a "közvélemény", hiszen a vadászat és a horgászat ellen ágálók is tele szájjal eszik a húst, hacsak nem- vegák, de az meg már egy másik történet, vagy inkább újkori divat. Az ember vegyes táplálkozásúvá alakult, a működéséhez kell hús is, zöld-féleség is, szóval ahogy az életben mindenben, itt is az arany középút a javasolt.

Oda akartam kilyukadni, hogy amikor kimegyek vadászni, és nem lövök semmit, az akkor is vadászat. Mert nem csak a lövés a vadászat !

A kelő Nap, még nem mutatta meg magát, de a fénye már elérte az erdő szélét, ahol egy bak  csipegetett, a magasabb, de számára finomabb bokrok levelei felé nyújtogatva a nyakát. Nem sokat kellett távcsöveznem, azonnal megismertem, hogy ez az a "gyilkos" bak, akit már korábban is láttam, amikor még nem én voltam a "kedvezményezett" a baklövésre. A barátommal akartunk bakot lövetni, de ő egy másik lesen ült, ahol nem sok mindent látott, előttem viszont volt minden, többek között ez a bak is. Így szokott ez lenni, amikor nagyon akar valamit az ember. Én azt szerettem volna, ha a barát lő, de a lehetőségek előttem sorjáztak.

A mai hajnal viszont az enyém volt. Az autómmal gyorsan a les mögé kanyarodtam, amit  - hála Istennek - a bak nem vett észre, és azt sem, amikor felkapaszkodtam a lesre. Igaz, a távolság elég nagy volt, korábban azt hittem, illetve úgy saccoltam, hogy az erdő széle legalább 230-ra van a lestől - ahová előző vadászatoknál sosem lőttem, mert a távolságot sokallottam -  de a távolságmérő "közelebbre" hozta az erdő szélét, vele együtt a bakot is. Bevallom, nem nagyon szeretem a távlövéseket, de ez a 170 méter, már nekem is elfogadható volt.

Drámai gyorsasággal történtek a dolgok, alig öt percbe sűrítve, mert a lesre felmászásom és a lövés becsapódása között, alig öt perc telt el.

Köszönöm Diana és Anti barátom, a születésnapi ajándékot !

Az események sűrű sorban sorakoznak, a leírásuk erősen akadozik. Először is meleg van. Pláne itt, ahol írásaimat farigcsálni szoktam. Másodsorban foci EB van, de az élelmesebbek az egyik csatornán a Copa Amerikát is nézhetik. Mint én is. Hű de jó focit "játszanak "odaát. Bevallom, ha a jól szereplő és szépen búcsúzó magyar csapattal együtt a nekik szóló lelkesedésem kiveszem a meccsekből, akkor bizony olykor piszok unalmas is tud lenni egy-egy találkozó. Viszont a nézése időigényes - hogy gyengécske okosságot is mondjak.

A vadászatban sem telt unalmasan az elmúlt időszak, de leginkább "csak" a nézgelődésé volt a fő szerep. Múlt héten - a legmelegebb, hőségriadós napon -  meghoztam Bugacról a fácánokat. Szépen kikaszált és feltöltött etetők várták őket - nem mondhatják, hogy nincs bennem vendégszeretet.Sok szerencsét kívánok nekik az itteni pályafutásukhoz !

Az egyik estének nagy élménye volt - hogy valami vadászosat is írjak .- amikor nagy zúgással egy szarvasbogár szállt le a lesre tett kabátomra. Legalább tíz éve, hogy utoljára láttam egy szép példányt.

Szóval így keveredtek az elmúlt időszak eseményei, a szarvasbogártól, a fociig !

Varietás delectat !

Zajlik a foci EB. Kicsit velem, de legfőképpen nélkülem. Ugyanis nekem valahogy más a foci, a szó igazi értelmében a labdarúgás. Mert mi is történik a pályán, vagy helyesebben a küzdőtéren? Küzdelem ! Sokszor a labda mellékszereplő, mert a gladiátorok gyűrik, gyötrik, rúgják egymást, kézzel úgy dolgoznak, mintha tatamin lennének - és mindezt a bírók segítségével. Nyilván ki lett adva, hogy ne fújják szét a meccseket - ugyanis a lassításokból jól látszik - hogy szinte minden test-test elleni ütközést le lehetne fújni. Szóval kilencven percet fütyürészhetne a bíró, utána meg  menekülhetne a szurkolók elől.

Még egyszer kérdem, ez lenne a foci?  Jól látható 4 -4 -2   hadrend a "divat", ami azt jelenti, hogy reszkess csatár, nyolcan várunk, ha felénk tévednél. Még szerencse, hogy van egy-két focista, aki nem a taktikai utasítások szerint mozog, valami váratlant alakít, amire sem az ellenfél sem a néző nincs  felkészülve, Nos, őbelőlük lesz a gólszerző és miattuk érdemes meccset nézni.

Hajrá Magyarok !

Madarak csivitelésétől hangos volt az erdő, de még a kakukk sem bírt magával, szinte megállás nélkül szólt a kakukk,kakukk, amikor pedig befejezte, még egy bugyborékoló hangot is hallatott, nyilván a szerelmi mámor jeleként. Vagy annak örült, hogy bele tudta csempészi a tojását, valamelyik énekesmadár fészkébe.

A szóróra szálló szajkó pár egyik tagja az ágak között őrködött, míg a párja a sárgálló kukoricaszemeket próbálta letolni a torkán. Azután cseréltek. Az egyik nagy égerfa ágai között örvös galambok ricsajoztak, majd nekirugaszkodva, nagy szárnycsattogással az ég felé emelkedtek, ahonnan lassan levitorláztak, utána újra kezdték.

Vidám volt az erdő, mi más lehettem volna én is. Még a pipám füstje is huncutul bodorodott, először táncolt egyet a kalapom körül, majd eliramodott, de a mi a fő, hogy jó irányba. Korán volt még, az estéli harangszó sem ütötte el a nyolcat, amikor a szóró mögötti csalánosból egy disznó feje tolakodott ki. Mondjuk inkább csak disznócskának, mert mérete egy szemmel sem volt nagyobb, mint a két napja lőtt "piros" disznómé.

Amikor már a teljes fejet láttam, akkor ugye már "csak" a billentyűt kellett meghúzni. Csak színben nem egyezett az előzővel, minden másban igen. Eszembe jutott, hogy amikor a "piroskát" lőttem, jól hallottam, hogy valami nem túl nagy disznó elfut. Lehet, ha akkor a lesen maradok, egy fél óra múlva, kijött volna. De ez így volt jobb, mert egy napra két disznó enyhe túlzás, de két naponként egy-egy, már maga az élvezet.