Az biztos, hogy gyakrabban vadászok - hála Isten - mint írok, így a történetek halmozódnak, sokasodnak, néha egybemosódnak.  A gerlézések, fácánozások eseményei sokszor hasonlítanak egymásra - bár sosincs két egyforma -  de  egy-egy toronykakas, vagy gerle lövése éppen úgy rögzül az emlékezetemben, mint mondjuk egy nagyvad látványa, vagy elejtése. 

Az elmúlt héten, mindkettőből részem volt.

Az esti szürkület meghozta a "szokásos" esőt, ami havas esőbe váltott, mint ahogy ez napok óta így történik, mintha medárdot érezne a természet. A szél is tette a dolgát, ropogtatta, nyikorgatta a fákat, szóval ilyenkor, amikor nem is látni, nem is hallani - takarodót kell fújni. Már harmadik órája ültem a lesen, szóval lett volna ideje a disznónak, hogy színem elé járuljon. De nem tette. Kész, elegem van - morogtam, szarrá ázok, mire a kocsiig érek, indulás haza. A puska már a vállamon volt, a hátizsákom még csak félig a hátamon, amikor három nagy feketeség szaladt ki a szóróra. Hűha, megjöttek a disznók. Mint a visszapergetett filmen ugyanazt csináltam hátra, mint egy perccel előtte - előre.A létra felső fokáról léptem vissza, feltámasztottam a fegyverem és amikor minden rendben volt, felkapcsoltam a fegyverlámpát. Azt láttam, hogy nem láttam semmit, illetve valami szürkés árnyakat, mert a távcsövet is a lámpát is belepte a hó.

Ez a vadászat is  emlékezetes marad, de nem a sikeréről.

A másik történet már inkább sikerről szól. Elöljáróban csak annyit, hogy a gerle vadászidénye a mai nappal lejárt, így a két nappal ezelőtt lőtt gerlém, mondhatni a "búcsú" gerle volt. Fácánozás közben keveredett fölém egy magas gerlecsapat, annak az egyikét sikerült leszólítanom. Bevallom, jobban örültem ennek a lövésnek, mint az aznapi fácánokénak.

Két történet, két örök élmény. Erről szól a vadászat.

- Remélem, nem nyomlak, nem okozok fájdalmat, mert nem venném a szívemre, ha megharagudnál rám. Hidd el, ha eleinte ridegnek tűnök is, azt nem szándékosan teszem, egyszerűen ilyen a természetem. Tudom, a párom, a balos, az nyugodt, mert vele szemben nem támasztasz nagy igényeket, ő neked úgy jó, ahogy van. Hogy rohadna le a bőr a képéről. Mindig velem, a jobbossal van  bajod.  Most mondhatnám, hogy a te furcsaságaid, meg az előző életed miatt kell nekem most magyarázkodnom, hiszen valamikor a párommal egy platformon voltunk - ahogy most divatos mondani a seggnyalást. Ahogy te változtál - már megbocsáss, hogy kimondom, de orvosi eset lettél - úgy lettél egyre szigorúbb hozzám.  Tehetek én a te focizgató múltadról ? Meg arról, hogy csak velem, a jobbossal tudtál érvényesülni? Az meg ugye evidencia, hogy ami el tud romlani az el is romlik, ezért a jobb lábad - ha meg nem sértelek - inkább lópatához hasonlít, mint egy lábhoz.

Még élcelődtél is, hogy az elődömet éppen akkor kellett már kidobnod, amikor az a legjobb volt hozzád, csak öregecske, viseltes lett szegény. Boldog voltam amikor kézbe vettél és barátkozni kezdtél velem. Finom bőr szívemet melengették szavaid, amikor azt mondtad, ha én jó vagyok neked,  akkor a balos, már biztosan jó lesz. Ne is vesztegessünk rá több szót. Már most megígérem, neked, ha kapcsolatunk tartós lesz, én maximálisan igazodni fogok majd hozzád.  Óvni fogom minden léptedet

Beláthatod -  cipő létemre - ennél többet nem tehetek a bütykös lábadért.

Már a leshez vezető út sem volt minden izgalomtól mentes.  Az afrikaiak,"wait one minute"-nak nevezik az arasznyi szúrós tövises bokrot, mert ha beleakadsz, egyhamar nem szabadulsz. Erről, a rólam leszaggatott nadrágok tudnának mesélni.  De csak "lónyúlvány" volt az afrikai bokrok marasztalása, ehhez a sárdagasztáshoz képest, ahol éppen  autóztam. Mert ha itt elakadok, az nem egy perc lesz, hanem fél éjszaka.  A szétázott, mocsaras út kénye kedvére dobálta szegény Nivámat, de  ő csak rendületlenül ment előre, dagasztotta, túrta  a sarat, talán még élvezte is, mert ez az ő igazi világa. Ennyit az előzményekről.

Már erősen szürkült, amikor elhelyezkedtem a lesen. Először a fák törzsei merültek el a közéjük sompolygó estében, majd a csupasz ágak is fekete csíkká olvadtak össze. A felhőtlen, tiszta égbolton  sorban felragyogtak a csillagok, gyémánt csillogásuk ünnepi díszt varázsolt az erdő fölé.  Az éjszakai csend és lágy sötétség, tapintatosan ölelte magához az erdőt, biztonságot adva az erdei vadaknak és csodálatos megnyugvást adva nekem. Még a pipám füstje is csak szerényen, szinte bocsánatkérően bodorodott a magasba, hogy ott  lágyan, beleolvadjon a szépségbe. Ahogy minden este, ezen az estén is, egy fülesbagoly kezdte siránkozó rikoltozását, amire egy másik felelt. Talán a szerelmi dalukat fújták, ami azért - valljuk be - elég hátborzongató. 

Azután három őz jelent meg a szórón, fejüket kapkodva, idegesen  ettek, valami nem tetszett nekik, le is léptek gyorsan. Zárójelben megjegyzem szeretem amikor  őzek vannak a szórón, mert "indikátorként" működnek. Ha valami távoli neszt hallanak - mondjuk disznót - akkor lelépnek.

Így történt most is. A három disznó  - két nagy, meg egy kisebb - szinte nesztelenül jelent meg a fák között és legalább fél órát "spekuláltak", hogy rámenjenek-e a szóróra vagy sem. Azután egyenként kiléptek és enni kezdtek.A két nagy fekete disznó göbe volt - miután nem volt velük malac, még ellés előtt állhatnak - ezért csak a harmadik, szürkére kopott szőrű süldő - lett volna - a lőhető. Igen ,csak lett volna, mert a fegyverlámpa fényére a nagy göbe elrohant és vele tartott a másik kettő is. Ez a disznó már tudhatta, hogy a természet nagy álmoskönyve szerint semmi jót nem jelent az -  ha egy les irányából  - fénycsóva áll meg az oldalán.

Okos disznó volt, iskolázott !

Dermesztő hideget hozott a Dráváról fújó szél, amitől - a lakószobányi méretű stabil les is - mozgott alattam. De lehet, hogy csak a reszketésem vette át.  A metsző széltől, még a pipámat sem tudtam meggyújtani, ami nem sok jót ígért az elkövetkező két órára, amikorra - a meghívóm szerint - az aranysakál a birka dögre megérkezik.  Ez tartotta bennem a lelket, de közben azért elrebegtem a mondókámat, miszerint ilyen hidegben csak az üljön ki lesre, akinek jegesmedve volt az anyukája.(Vagy nem teljesen normális.) Lassan teljesen besötétedett, de a toportyán sehol. A távcsövemben  egyre nehezebben találtam meg a birka-dög maradványait, pedig már rég elkongatta a közeli falu harangja a hat órát. Még egy fél órát kibírok - ha belepusztulok is -  biztattam magam, ha már ennyit autóztam egy aranysakál miatt.

A távcső sem sokat segített a közben rám boruló teljes sötétben, de azért mintha, mintha valami lett volna a dög mögött.A puskám a les szélére támasztottam és felkapcsoltam a lámpát. A zöld fényben, egy szintén zölden foszforeszkáló szempár nézett velem "farkasszemet". Lőni nem tudtam, egyrészt a nagy távolság miatt, másrészről meg két szempár nem támpont egy lövéshez. Lekapcsoltam a lámpámat és vártam egy-két percet, hátha közben rámegy a dögre, mert az éhség nagy úr lehet ilyen hidegben. Amikor újra odavilágítottam, már csak az üres kukoricatarló vigyorgott rám a távcsőben. A éhségénél is nagyobb volt az aranysakál óvatossága.

Azért azt elmondhatom, hogy farkasszemet néztem egy "farkassal".

Jól érezte az öreg nyárfa. Megjött a hó ! Hozzáteszem gyorsan, hogy végre ! És nem is a szokásos módon, felülről lefelé esve, vagy költőien - szállingózva-  hanem vízszintesen, szélviharra ülve. Az örömöm nem annak szól, hogy majd valami téli sportot űzhetek, mert semmiféle  havas-jeges sportággal nem vagyok jóban. Ahogy ez egy igazi alföldi "gyerekhez" illik. Igazából esni sem tudok rendesen, ha én esek, akkor vigyázz állásban és lehetőleg tarkóra. Ezt már egy lefagyott köpésen is meg tudom tenni, nem kell hozzá jégpálya.

De most nem is ezért jó ez a hó és a cudar hideg, hanem azért mert végre pusztulnak a kullancsok, a szúnyoglárvák, a legyek,  a tetvek, és a rengeteg kárt okozó pockoknak is befagy a segge. Évek óta hiányzott már a télnek ez a regulázó szerepe.

Amit viszont az ónos eső tett a Pilisi erdőkben - az már valóban tragédia. Az ónos eső - nem más, mint egy  jellemtelen képződmény -  "aki" nem tudja eldönteni, hogy mi is legyen, eső-e vagy hó. Lételeme a károkozás. Hozzátenném, emberben is van ilyen.

Közben átlibbentünk az ó -évből az új -évbe, aminek első napján kizarándokoltam  Szt.Vendel szobrához, ahogy azt évek óta teszem. - Vendikém - szóltam, hozzá -  ha megkérhetnélek, mint az állatok védőszentjét - légy szíves  mondjad már meg a vadaknak, hogy ebben az évben is én maradtam a "főnök", szóval nem kell betojni, nem sok kárt teszek bennük.

Hálám jeléül pedig vedd ennek a mécsesnek a lángját !

Mondanék én magának valamit szomszéd - ha meg nem sértem!  Ha jól számolom a gyűrűimet, már legalább nyolcvan évet megéltem, nem úgy mint maga, akit jó tíz évgyűrűvel később ástak ide mellém. Ott alul, nagyon rendben van a távolságunk, de itt fent pimaszul belém mászott, összekuszálódtunk és ilyenkor, amikor a szél fújni kezd és én még csak szelíden ringatóznék, maga utálatosan hozzám dörzsölődik és ettől olyan hangokat adunk ki, mintha sírnánk.

Igaz, lenne rá okom bőven. Itt van először is ez az időjárás nevű valami. Én, ugye ahhoz vagyok szokva, hogy tavasszal elkezdem felszippantani a finom éltető nedűt a gyökereimmel, szállítom ide fel, a magasba, hogy abból szépséges rügyeket neveljek. Azután abból levelek és virágok lesznek, majd a végén a termésem, amit a szélre bízok, hogy vigye el, rakja le valahová, ahol a gyerekeim kinőhetnek. Piszok fárasztó munka, mert megállás nélkül szivattyúzok, táplálok, de már alig várom, hogy egy kicsit megpihenhessek. Amikor lehullanak a levelek én is aludni térek, hogy erőt gyűjtsek a tavaszhoz. De mostanában fejtetőre állt a világ, meleg van, sok az eső, amitől becsapva érzem magam, nem tudok aludni.

Talán most valami történni fog.Olyan furcsa színe lett az égnek és hó szaga lett a levegőnek, a szél pedig cudar hideget kerget maga előtt. Látom, hogy a lesen ücsörgő vadász is jól bebugyolálta magát, és fázós kezét a füstölgő pipája köré kulcsolja, hogy melegedjék. Maga szerint szomszéd, látja azt a nagy disznót, ami a kirakott kukorica felé óvatoskodik?

No, figyeljünk durran-e, a puskája vagy sem.

A tegnapi történet  úgy kezdődött, hogy pesti civilek - ahogy önmagukat nevezik - karácsonyi csomagokkal felpakolva, elindultak jótékonykodni. Első útjuk, ide hozzánk vezetett, a mi kis községünkbe.  Nem tudni miért  - mert Dunaszekcső  nem egy panaszkodós "fajta", sokkal öntudatosabb annál . Hírünket - már többször is - a média verte nagydobra, amikor annak idején a falu "mókamestere" kitalálta a tamagocsi temetőt, vagy a löszfalunk, "aki" nekiindult a Dunának, vagy a legutóbbi árvíz, amikor  emberfeletti erővel és összefogással védte magát a falu.

Elmondtam nekik, hogy ez a falu nagyon gazdag. Gazdag a történelmében, mert ezen a helyen már a kelták is éltek, majd a rómaiak és mi voltunk itt a Pannónia Limes védőbástyája, Lúgio néven. Az első században, Tibérius uralkodása alatt virágzott a kereskedelem, a római légiók az átkelőhelyet védték.  A IV.sz-ban pedig egyenesen fénykorát élte ez a hely., Florentia néven.

Gazdagok vagyunk természeti szépségekben is, nem véletlenül nevezik Szekcsőt a "kis Dunakanyarnak".

Szegények is vagyunk persze, éppen úgy,  mint ahogy a többi Baranyai község, akiket a Mecseki bányák és a környékbeli gyárak, üzemek bezárása nincstelenségbe taszított.

Ebből a sokkból, még nem ébredt fel a falu, itt más utakat kell találni, mert az nem megoldás, hogy a munkaképesek vagy külföldre mennek, vagy a fővárosban próbálkoznak.

Nekünk azt a gazdagságot kell okosan használni, amit az elején leírtam. Ilyen dicső múltra, csak dicső jövő épülhet.

Nem csomagokat kérünk, hanem használható ötleteket és kézzel fogható állami támogatást. A többit már saját erőből is megoldjuk !

Az erdőt, mezőt járó puskás emberek sem mennek a szomszédba, hogy humort kérjenek kölcsön. Az egyik ilyen "aranyköpés", így szól l

Olyan magasról lőttem a fácánt, hogy mire leért, beköpték a legyek!  Ahogy erre mondani szokták: erényed a szerénységed ! De az sem semmi, amikor egy távolra leadott golyólövés kommentárja úgy szól, hogy a lövésem után hazamentem, megebédeltem és amikor visszamentem akkor hallottam a becsapódást.Ebből csak az a szomorú, hogy valóban vannak olyanok - és hozzá olyan fegyverek, távcsövek stb. - akik sportot csinálnak a távlövésből. Néha olyan távolságról leadott  lövésekről hallok, amilyenre én már autóval megyek.Nyilván, a sok sebzéssel nem kérkedik senki.

A tegnapi nap fácánozása után, még vendégek voltunk üregi nyúl vadászatára is. Remek vadászat volt, ahol nem a vadász, hanem a görény a főszereplő. Nos, itt rögtön álljunk meg egy szóra., illetve humorra. Az üregi nyúl, vagy más néven kinigli neve is áldozatul esett a humornak és lett belőle lukinyúl. Így, egyben mondva. A görények gazdája pedig - olyanokról nevezte el az állatkáit, akiket nem nagyon kedvel. Így azután a büdös görény jelzőhöz igencsak passzol a "nemszeretem" ember neve. A népi humor kategória az is, amikor a barnás színű állatkákat - jó palócosan, csupa á-val - áránbárná-nak hívják. Ha nem sikerülne kisilabizálni leírom: aranybarna.

Az üregi nyúl vadászata  - a görényes ugratás miatt - tényleg nagyon különleges, a vadász részéről pedig jó reflexeket, gyors kapáslövéseket igényel. A húsa pedig kitűnő, a belőlük készült tejfölös nyúlpaprikás, pedig a vadételek csúcsa.

A humor pedig a vadászat íze, zamata.

Karcsú, vékony, formás, kezes a szép hölgy,  csak akkor "szól" ha szólítom, nem nagy igényű, bár a hozzávaló egy kicsit drága, amit persze kamatostól meghálál. Bevallom, nagyon összenőttünk, szinte elválaszthatatlanok lettünk, pedig volna más lehetőségem is, de én csak őt választom és már két éve együtt élünk,.

A keresztségben egyszerű nevet kapott a kis aranyos,  ez a név ugyan nem szerepel a naptárban, de én, egy  teljes vadászati idényben ünneplem. A minap pedig azt is megmutatta - ami eddig sem volt kétséges - hogy valójában mit is tud. Azokkal a puha tollú gerlékkel, fácánokkal - ja és hogy el ne felejtsem, a műanyag szarkával is -  könnyű volt elbánnunk, de a minap egy kacsát hozott elénk a balszerencséje, amit szépen leszólítottunk az égből. Azután még egy nyargaló nyuszit is karikára lőttünk - szóval lassan teljes a lista, amit kettesben elkövettünk.

Ha az eddigiekből nem derült volna ki, akkor most elárulom a kis aranyos nevét, ő 28-as puskám. Sok vadász abban a tévhitben van, ha "ágyút" vesz, akkor majd eredményesebb lesz. Ez persze nem igaz, de az sem, hogy a 28-as, csak egy "krumplipuska". Igaz, feleannyi a sörét benne, mint a nagyra nőtt rokonban, de arról meg a háziasszonyokat kéne megkérdezni, hogy szeretik-e, ha a hazavitt fácánban fél kiló sörét van.

Ki az, aki szívesen magára veszi a "nem normális" jelzőt? Nem kell találgatni, a vadász. Mert ugye úgy szól a  lassan klasszikussá érő mondás, hogy a vadász akkor indul  vadászni, amikor a normálisok otthon maradnak.

Két napja esik, hol jobban, hol kevésbé, mindehhez társul a hideg szél, szóval cudar idő van. Az erdei út, ingoványos részeit, a lehulló levelek békés avarnak álcázzák, de azonnal kiderül az igazság,  amikor "hasig" süllyed benne az autó.

Két zsák takarmánnyal vágtam neki az erdei útnak, amitől az autóm hátulját szinte a sárban húztam. Le a kalappal az "orosz csoda" előtt,  tette most is a dolgát. Már majdnem a tisztásig értem - ahová a takarmányt szántam - amikor egy méretes kidőlt fa torlaszolta el az utat. Olyan méretű, amit elvontatni nem tudtam, elvágni meg pláne, mert ahhoz fűrész kell.

Tehát se előre, se hátra. No, most mutassad mit tudsz, öreg harcos - és nekiugrattunk a fának. Az első kerekek simán vették az akadályt, a hátsók - a nagy teher miatt - csak másodszorra. Ennek már derekas hangja volt, zitty, meg zutty, de sikerült. Sikerült átjutnom, de a kipufogóm leszakadt. Nem kicsit, nagyon !

Hogy szól a mondás? Ahol gyalulnak, ott hull a forgács.

Mindenki ismeri - persze életkortól függően -  Máthé Péter szép dalát, ami a barátokról szól, akik azért vannak, hogy visszahozzanak egy rég elvesztett álmot...stb, stb. Kb. ennyi a lényeg, nem akarván szó szerint idézni.  És akkor mire vannak a vadász barátok? Mit hozzanak vissza? Elmondom, mert jobb ha én teszem.

Szóval az úgy volt, hogy "köztudott" dolog, hogy fél évszázados vadászságom alatt, de előző életemben sem, amikor nyilván vadászkutya lehettem, vagy efféle - nem sikerült szarkát lőnöm. Kutya mivoltomban sem.

A barát, az barát és ott segít ahol tud, mint a kis úttörő aki a vakot áterőlteti  a túloldalra. Most viszont az én barátaimról lesz szó.Lassan elérek a lényeghez, még ha kínos is.

Szóval az történt, hogy fácánozás közben, az én aranyos barátaim kórusban kiabálták, hogy egy szarka lövést kapott, ott valahol, előttem-mellettem landolt egy bokron, gyorsan lőjem le, mielőtt elszáll. Több sem kellett - sebzett szarka is szarka jelszóval - keresni kezdtem a bokrok ágain a madarat. Itt és most, álljunk meg egy pillanatra a történetben, mert ez a rész a legkínosabb. Hogy a kórságban gondolhattam, hogy egy egyszer már agyonlőtt szarka,  egy bokron kuksol és éppen rám vár.

No, nem szaporítom, essünk túl a blamán, kb. öt méterről "agyonlőttem" a barátok által előzőleg gondosan odarakott műanyag szarkát.

Tanulság ide is dukál, mint minden történetem végére: éppen ezért vannak a jó barátok !

Egy kicsit megtekerve a mondást: aki disznók közé keveredik, megeszik a korpák. Ha  társasvadászatra elmegyek, vállaljam, hogy bárki állhat mellettem. Az alábbi történetben, hogy ki a disznó és ki a korpa - az ízlés kérdése.

Hát így esett, az alábbi eset, hogy emelném a puskám - éppen a fejem fölött szálló kakasra - amikor a mellettem álló vadász lelövi. Zárójelben megjegyezném, hogy nagyon  szar érzés, amikor a biztosnak látszó lövés "benne reked" a puskában.  Van ilyen persze,  néha elkapja a hév az embert, ne legyünk álságosak, mindenkivel megesett már hasonló  -  bár ahogy a "szomszédom" előzőleg dicsekedett, ő százszámra lövi a fácánokat, kacsákat, szóval nem ezen a a fácánon múlt az idei év statisztikája.  Még abban sem lehet kötözködnöm, hogy nem kért volna elnézést, mert kért, egy odavetett "bocs"-al.

De amikor ez már másodszorra is így történik, emelem a puskám, de minek, azután jön a "bocs", akkor úgy döntök, hogy "eloldalgok" mellőle.

Tanulság? Kinek mi !

.

Nekem csak akkor igazi és valódi, sőt élvezhető  egy újság, ha póstás hozza, ha lapozható,  ha illata van, ha zizeg és gyűrődik, ha bevihető a klotyóra ( nem törölni, olvasni) szóval az újság az legyen újság, ahogy a sokat megidézett krumplileves is legyen krumplileves. De a világ ennél már bonyolultabb, - sajnos - mert az is újság,  - lánykori nevén online újság -  amit az interneten "lapozgatok". Lassan kinyögöm, amit végtére mondani szeretnék, miszerint a képernyőn szoktam olvasgatni a Hunting Press "újságot", miután nyomtatva nem létezik.

Ebben lapult egy hír, miszerint drámai módon megfogyatkozott a vadon élő fácánok száma. A cikk írója még azt is taglalja, hogy a nevelt, un. volieres fácánok nem pótolhatják a hiányt, ezek csak egy vadászati szezonra szóló "műtermékek". Az eddigi, mármint az alig egy hónapja tartó vadászidénybéli  tapasztalatom nem éppen találkozik a cikkben írt véleménnyel. lehet, hogy máshol és más körülmények között vadászunk, de éppen az idei év az, amikor a természetes szaporulat remekül sikerült, ott, ahol az előző, aszályos  években híre hamva sem volt a fácánoknak, most szívet -lelket melengető mennyiségben és fürgeséggel repülnek a madarak - próbára téve a vadászok lőkészségét. Tehát - mint minden más - éghajlattal összefüggő dolog -  ez is klímaváltozás kiszolgáltatottja és  nem a vadászok "bűne", ahogy sok mélyzöld gondolja.  

A tenyésztett fácánokról pedig annyit, hogy ahol jól és szakszerűen "csinálják" ott az eredmény sem marad el. Aki pedig fácánt akar lőni, az ne fanyalogjon.

Eccer vót, hol nem vót, ott, ahol a sok víz vót, ahol a kurta farkú vadász túrt, vót egy nagy család, kacsából. Kunkori farkú gácsér kacsák, meg nagypofájú, folyton csőrüket jártató tojóságok, jó vegyesen, de inkább utóbbiból többen, ami a zajból logikásan következik. Ettől a hápogástól még a pontyok is lejjebb merültek az ő vizükbe. Úgy Napbukta környékin, még nagyobb ricsajba kezdtek, mert titkot osztán végképp nem tuttak tartani, így még a süket is láti, halli, tudi , hogy szárnyra fognak vergelődni.

Tutta eztet a kis ződember is - aki jóféle ácsorgásban leledzett a vizek közti, fődből, fűből csinyált választékon  -  azt a füstölgő micsodáját, nagy tapasztalással, a szája balik szegletébe tolta, hogy ne akadjon útjába annak a likas vasdarabnak, amit eleddig a kezibe markolászott, de majd a pofájához fog passzetani, ha ideje érkezik.

No, beindút ám a kacsanép, maguk se tutták minek, aztat mondják a  kacsalélek kurkászai, hogy belső utasítás ez náluknál -  mint annakidején a súgóféle zsaruembernél -  de lehet, hogy csak beléjük gyütt valami mehetnék, mert unták mán az egészi napi vizelékben pocsolást.

Szót ne szaporítsak - mert a mondás is tarcsa, hogy ne szój szám, nem fáj szerszám -  megindút a kacsanép, bele a hülő, fakuló égi útba. Vótak köztük okosak, meg nem annyira olyanok.Az okosok kikerülték a vízek választóját, de három olyanféle, ami kacsa agyból még kevesebbet kapott, mint a sokadék, - a kis ződember fölé kanyarította úttyát. No, itten asztán, be is fejezték, vót dirr, meg durr, aztat meg mán  nem es érezték, amikó, jól belefejeltek a fődbe.

Itten vége, fuss el véle - monta a ződember - osztán jókora, mosolygós füstöket eregetett bele a csellagos égbe bele.

Csak saccolni tudom, hogy minimum  tizenöt éves a remek kapcsolat a fácánokat tenyésztő és vadásztató baráttal. Minden szezont itt kezdünk és itt is fejezünk be - ahogy erről már többször írtam. Ebben az évben egy kicsit másképpen alakult, a fácánok hamarabb lettek "készen" . Vadász nyelven - a tollában pompázó, jó húsban lévő és jól repülő madarakat - nevezzük így.

Idén nem mi kezdtünk, előző napon már vadászat volt - ennek nyomai jól látszottak -  ugyanis a homokos talajon kupacokban virítottak a nagy tizenkettes, magnum (  Ágyú kaliber !)  lőszerek tarka-barka hüvelyei. Édes Istenem! Miből gondolja - egy önmagát vadásznak tekintő lövöldöző -  hogy nyugodtan eldobálhatja a vadászat szemetét, a soha el nem bomló műanyag hüvelyeket? Nem volt közöttük egyetlen egy jó érzésű vadász sem, aki szólt volna, hogy ugyan szedjék már össze, ha már nem tanulták meg, hogy - lövés után - a kilőtt hüvelynek azonnal zsebben a helye ? Ennek olyan reflexnek kéne  lennie, mint  annak, hogy "nagydolog" után lehúzza az ember a cuccot, nem hagyja közszemlére.

Az előző napról megmaradt kakasok nagyon szépen repültek - gondolom ezért úszták meg a háborúzást - igaz, sokat kellett gyalogolni utánuk. Az urak által eldobált hüvelyek nagy részét pedig összeszedtük.

Egy falu - mondjuk ki őszintén -  egy államilag leszart vidéki forma, ahol nem másképpen, mint önerőből és közösségé alakulásból tudnánk valahogy életben maradni. Ápolni, gondozni kéne a környezetünket és mindenáron megvédeni azoktól a hatásoktól, amik  idáig juttattak bennünket. A környezetünk, a még tönkre nem tett élő természet, a legnagyobb kincsünk. Aki ebbe belerondít  - színre, szagra,  nemre, fajra tekintet nélkül - az nem méltó ebben a közösségben élni, pakoljon össze és menjen oda, ahonnan jött. Hogyan nem lehet megérteni, hogy aki a környezetünket szennyezi, az a gyerekeinknek jövőjét éli fel.

Az általam sokszor emlegetett Vendel szobor mellett egy kidobott kazánt találtam tegnap reggel. Nem nehéz kitalálni, hogy a falu melyik "negyedéből" vezet ide az út. De az idáig megtett távolság éppen annyi lett volna, mintha legálisan leadja - az a hitvány valaki  - az önkormányzatnál. Pedig nem egy "csórikám" lehetett az, aki cirkó kazánt cserélt, meg saját autó is kellett a szemét kihordásához.

Egyszerűen megáll az ember esze ! Kik és hogyan szocializálódtak az elmúlt években? Mi végre van ez a felzárkóztató program - vagy minek is hívják -  ha semmi eredménye vagy  látszata.?

Megpróbáltam elhozni Vendeltől azt a vas monstrumot, de csak annyit értem el vele, hogy elvágtam a tenyerem.

A fácán vadászati idénye, már éppen egy hónapja tart, de a mi csak ezen a napon kezdtük. Rögtön az elején tennék egy kis kitérőt, miszerint idénye, vagy szezonja van-e a vadászatnak, mert mindkettőt használjuk. A "szezon" szó, inkább valami évszakhoz fűződő fogalmat takar, amitől az idény sokszor független, mert évszakokon átívelő, vagy folyamatosan tartó. Ez az én véleményem, de ez sincs kőbe vésve.

Visszatérve az idénykezdő vadászatunkra.

Az előző napok ködös, nyirkos ideje után, erre a napra a Nap is kisütött, még ha bágyadtan is. Ezt a Bugac széli homokos részt sem kímélte a két héttel ezelőtti özönvíz, a füves rétek zsombékjai alatt fél csizmaszárig érő vizek lapultak. Sajnos, még a legtöbb helyen lábon álltak a kukoricák, méter mélyre süllyedt kombájn nyomok árulkodtak a szerencsétlen gazdák  sikertelen próbálkozásáról.

A fácánok mindenütt terült asztalt találtak, jól szétszóródtak, így legalább tizenöt kilométert kellett gyalogolnunk, hogy rájuk akadjunk. De ennek a vadászatnak éppen ez a szépsége.

Szajkót is lőttem, aminek jobban örültem mint a fácánnak. Aránylag lassú röptű madár, de a röpte "becsapós", mintha égi hullámvasúton közlekedne.

Remek nap volt, soha ne legyen rosszabb  idénykezdetünk!

Valamikor, nem is túl régen, az országnak ezt a Déli részét, kincses Baranyának hívták. Azután ugye történt, ami történt - hogy kik hibájából - most hagyjuk - és lettünk az ország sereghajtói. Baranyának kilátszik a csupasz segge a Mecsek alól.

Most egy kisebb logikai bukfenccel - de összefüggésben az előzőekkel -  az aranyat érő esőről is szólnék, aminek ugye egy évvel ezelőtt teljesen híján voltunk, most meg bele- fulladunk az égi áldásba. Szóval a szegénységet, még a szerencsétlenség is tetézi.

Az elmúlt napon - annyi eső esett, amennyi egy hónap alatt szokott - amitől szegény giliszták is kibújtak a földből és elindultak szárazabb helyet keresni. A közeli focipálya felé vezető betonúton, giliszták százai, de inkább ezrei próbáltak átmászni, de nem tudhatták, hogy a másik oldalon is ugyanaz van, mint emitt. A közeli fákon varjak károgtak sóváran, alig várták, hogy elmenjek és a terített asztalhoz ülhessenek.

Ezt azért nem hagyhattam. Kidolgoztam a technikát. Először hozzá kellett érni a cérnavékonyra kinyúlt gilisztához, amitől az-  ijedtében -  összehúzódott  és jó vastag lett. Ekkor már meg lehetett fogni és heves tiltakozásuk ellenére a dobozba tenni. Egy jókora virágos ládába kerültek, ahol szépen majd áttelelnek.

A giliszta nem éppen az élénk szellemi tevékenységéről közismert, de én akkor is úgy gondolom, hogy majd tavasszal, amikor az egyik megmentettem kibújik a földből és meglát, azonnal leszól a télen született kis kukacainak, hogy fussanak, ahogy a "lábuk" bírja, mert itt van a megmentőjük.

Elég húzós a "gerle-tandíj", sokat kell érte menni, meg a lőszert is szereti, de mégsem járt eredménnyel, nem tudtam "kiokosodni". Amikor már kezdem sejteni, hogy mi ösztökélheti a gerléket arra, hogy kirepüljenek a városból  - valamelyik napraforgó tarlóra enni - akkor nem jönnek. Amikor meg a kutyát sem vernék ki olyan rossz az idő,  akkor százával támadják a szotyi-tarlókat. Íme egy példa arra, hogy nem egyformán gondolkodok a tubicákkal. ( még szerencse!)

A hosszan tartó, szép vénasszonyok nyarának végét jósolták a meterológusok, a közkedvelt,  televíziós Németh Lajos lelkesen mutogatta a közeledő frontokat, meg mindenféle nyomású légrétegeket, izobárokat, stb.  - amit én úgy fordítottam le a magam nyelvére, hogy szar idő lesz, jó lesz igyekezni a gerlézéssel. Tehát menni "kell", mert a gerlék is érzik a közeledő változást és biztos próbálnak belakmározni.

Biztatóan indult, mert a városba vezető dróton szép számmal ültek galambok, parlagiak és balkániak vegyesen, de már akkor menekülésre fogták, amikor kiszálltunk az autóból. Rendben van, ezek a galambok már tudnak valamit - mármint, hogy az autóból kikászálódó három embertől semmi jóra ne számítsanak - de az igazi húzás három óra után szokott kezdődni.  Sajnos, Németh Lajos jóslata kezdett beválni, a rövid ujjú ingre egymás után húztam a rétegeket, mert az északira forduló szél nem egyedül jött, hozta magával a hideget is. Csak a galambokat nem !

Egy-két nagyon magasan cikázó galambot sikerült lőni, azután azt sem, teljesen leállt a húzás - ezért feladtuk.

Másnap hívott a helyi vadőr, éppen arról a helyről ahonnan előző nap elmenekültünk. Esik az eső, viharos szél fúj - mondta a telefonba  - de mindenütt galamb röpköd, elzavarni sem  lehet őket.

Erre már én is csak azt tudtam mondani, amit tőle hallottam előző nap -  amikor nem jöttek - hogy hullana ki mindnek a tolla!

Régi vágyam teljesült ezzel az új - még a friss fa szagát árasztó - lessel. Sokat gubbasztottam ezen a helyen -  a vadász székemen ücsörögve, nyomorogva -  de annak a kényelme, illetve kényelmetlensége  miatt csak rövideket. Egy új lest - igazából felavatni, egy onnan lőtt vaddal szoktak, addig csak birtokba van véve.

Kicsit meghatódva másztam fel a lesre, még a sáros csizmámat is jól letörölgettem, mint amikor lakóházba megy az ember. Megállapítottam, rám lett szabva a les, bár nem túl magas lábak kerültek alá, de így is pazar a látvány, egészen a Mecsekig. Még hat óra sem múlt, amikor nagy suhogással örvös galambok húztak el fölöttem, több csapatban - téli szállásukra vonulva. A lenyugvó Naptól megnyúltak az árnyékok, a lesem kurta lábai is szép hosszú combokat kaptak, a lesből kikandikáló fejem is a vetés közepére került, szóval erősen alkonyodott.

Ekkor egy róka zsinórozott  el a les előtt, de olyan távolságra, hogy a lövést nem kockáztattam, helyesebben szólva, hibázással nem akartam lest avatni. Mindenhová nézegettem, csak hátrafelé nem - pedig oda is kellett volna, mert egy tehén jött a borjával, olyan csendben, hogy csak akkor vettem észre őket, amikor szinte mellettem álltak. Még a távcsövemet sem tudta, felemelni, mert a legkisebb mozgást is kiszúrták volna, pláne ha a puskámat is emelgetni kezdem.

Diana minden feltételt megteremtett, hogy lest avassak, de én ezt elmulasztottam. Utólag belegondolva - így még jobb is. A látvány, a lehetőség - nekem éppen elég volt.Az is egy döntés, ha lő az ember, de az is, ha nem. Ez utóbbi a bölcsebb.

A rosseb egye ezt a pagonyt. Üres, mint a két napja még egeret sem látott gyomrom. Ha így megy tovább, még a bolháim is kiugrálnak belőlem. Pedig azt károgta az a szürke dolmányos nagyhangú, hogy az erdőmön túl, egymásba érnek a pocok- lyukak. De most mit tegyek, ha ide születtem, ezt a részt ismerem. Öreg róka nem tanul új kunsztokat - mondanám, ha okos lennék, vagy kutya, de csak ravasz vagyok, meg éhes.Tudom mikor jön a kétlábú, azzal a durranóssal botjával, amibe egyik kölköm bele is szaladt, tudom mikor megy el, ha meg lő valamit - nagy ritkán - akkor nekem is jut ez-az.  A pagony most kihaltnak tűnik, szomorúnak - pedig az a bolondos bagoly azt mondta, hogy itt dübörög a jólét, csak én nem veszem észre.Lehet, hogy csak a rengeteg szúnyog dübörög a fülébe?

Ha ember lennék, azt mondanám, hogy röghöz kötött vagyok - de róka vagyok, így lyukhoz kötött - én már nem akarok más vidékre vándorolni, majd megélek valahogy. Itt van a váram, amit sok év alatt építgettem, sok szép járattal, amik most üresen tátonganak, mert mindenki elment valamerre.

A minap összefutottam a csíkos fejűvel, ha jól tudom, a kétlábú borznak hívja és haragszik rá, mert lopós. Ő azt mondta, hogy el kéne indulnunk nekünk is, mert ilyen eldugott helyen soha nem lesz jobb, csak rosszabb.

De - kérdem én - merre?

Lassan lekopaszodik a határ, a maradék kukoricákat éhesen falják a kombájnok. de van, ahol már az őszi kalászos sarjad, igazából még nem zöldül, de az ígérete már sejthető. Erre a részre csapnak le  - jókora port verve  - az ölyvek, de még a dolmányos varjak is - ha nem tudnám, hogy a házuk fedelét vesztett pockokat szedik össze, akkor porfürdőzésnek gondolnám.

A biológiai védekezés legszebb módját mutatják be, kár, hogy nem tanulunk belőle, pedig már a vadászati óvodában is - ha lenne ilyen -  tanítják, hogy a veszélyeztetett földekre un."T" fákat kell kihelyezni, amin őrt állhatnak a kampós-csőrűek. Valami rémséges idegméreggel lettek a földek lepermetezve, ami bekerülhet a táplálékláncba - hogy végül a mi gyomrunkban kössön ki.

Ennek az estének ez volt a tanulsága!

Nekem már akkor gyanús lett a dolog, hogy a beígért gerlehúzásba , valaki belerondított, amikor egy óra hosszat bámultuk az eget, de még egy árva veréb sem suhant át rajta. Szegény vadőr már a kalapját akarta megtaposni, hogy itt még tegnap reggel "gerlehegyek" ültek a napraforgótáblán, nem érti, egyszerűen nem érti, hogy ma miért nem akarnak jönni. Telt, múlt az idő, azután megjelent egy-két gerle, de olyan magasságban, ahol a közeli Kecskemét Grippenjei szoktak elhúzni. Ők is tettek egy kőrt - fent a magasban - azután iszkoltak vissza a városba.

Talán beindulnak - reménykedtünk - de csak addig, amíg az első lépéseket meg nem tettük a táblában.Szanaszét hevertek az előző nap lőtt gerlék. Volt olyan hely, ahol húszat számoltunk, egy kupacba összehordva.

A vadászetika új oldalát mutatta felénk. A szarosat. Fizető vendéget hívni olyan részre, amit előző nap levadásznak - bizony, más szóval nem jellemezhető.

A vadőr meg infarktust akart kapni, másokért. Kár lenne, de ebben a helyzetben, ahol a vadőr kiszolgáltatottja a vadásztársaságnak, két eset van. Ha szól, elküldik, ha nem szól, belebetegedik.

Ezt a történetet hátulról kezdem, mert úgy érdekesebb. Tehát ! A fegyverlámpám fényében - őszinte megdöbbenésemre - egy alig negyven, ötven kilós süldőcske ült - igen, nem elírás, hogy ült - és öt vagy hat, csíkos, alig kéthetes  malackáját szoptatta. Jézus Mária, ilyenkor malacok? Ráadásul egy süldőkorba alig beleférő disznónak? A disznókat nem zavarta a lámpám fénye !! Még azt is megvárták, hogy lemásszak a lesről, sőt, a nyiladékon ballagva tőlem alig egy-két méterre, elég hevesen méltatlankodtak a vacsorájuk megzavarásáért.

Az előzmény jó két órával előbbre tevődik, amikor hat óra körül kiültem a lesre.Már több alkalommal is - éppen ebben az időben - egy jókora róka szokta meglátogatni a szórót - talán abban bízva, hogy egy madárka ott lehelte ki a lelkét?

Miután még csak hat óra volt, a disznókat későbbre vártam - ráadásul a rókának már előzőleg beígértem, ha provokál, abból baj lesz - egy dörrenéssel be is következett számára a baj. Utána nagy csönd ült az erdőre, csak az egerek rágcsálása hallatszott.  Fél nyolc lehetett, amikor eluntam a csendet, pakolni kezdtem a holmimat, már a hátizsákom madzagjára is masnit kötöttem - amikor nagy zajjal beállított ez a disznócsalád.

Van a történetnek tanulsága! Ugyanis, a távcsőben nem látszottak a malacok, a magas fű takarta őket. Csak a fegyverlámpa  fénye fedte föl a valóságot. Bevallom, beleizzadtam, hogy milyen óriási hibát követek el, ha lámpa nélkül lövök!

Elöljáróban annyit, hogy az aranysakál megjelenése, egy új színfolttal gazdagította a magyar faunát. Ezt elfogadom. De amikor sorban jönnek a híradások, hogy nem is egy olyan kis jámbor állatról van szó, "aki" beéri egérrel, pocokkal - ahogy a "sötétzöldek" állítják - hanem egy szervezetten, csapatosan kószáló - egyre jobban elszaporodó -  merész ragadozóról. Horribile dictu, egyik szaklap "szakírója" szerencsésnek tartja a sakálok jelenlétét, mert  - és most tessék megkapaszkodni - legalább kordában tarják a túlszaporodott őzeket, stb. És most a történetem!

Az esti szürkület nagy óvatosan kezdte körülvenni a lesemet. Szokatlan volt ez a les körüli csend, mert ilyenkor már őzek szokták csipegetni a sarjadó repcét, de most sehol semmi, csak egy szerelmes  bika bőgött a közeli erdőfoltban. Azután felvonyítottak a sakálok, idegtépő sikoltás szerű hangjuk még az ereimben is megfagyasztotta a vért.A szemközti domboldal mögött lenyugvó Nap, még egy kis háttérfényt adott, amiben megláttam a két sakált, ahogy egy fiatal, csapos kis bikát vesznek körül, az egyik elölről acsarog rá, a másik a csánkját támadja. A bika nem nagyon értette, hogy mi történik, rúgott egyet és megfordul, hátha békén hagyják. Dehogy hagyták! Szerepet cserét a két toportyán és újra támadták, az egyre jobban megzavarodó bikát. Azután komolyra vette a szarvas az "ügyet," hogy itt már nem babra megy a játék és elnyargalt.

Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy a két aranysakál csak játszani akart a szarvassal?

Olyan zötyögős az erdei út, hogy csak lépésben tudom terelgetni az autóm. Van időm jobbra-balra betekinteni a fák közé, hátha valamit üzen az erdő, esetleg egy aganccsal lecsupaszított  fácska, vagy vaddisznók által feltúrt avar formájában.

Elérek oda, ahol az erdő megunja a szabályosságot és meredeken szaladni kezd a völgy felé. Az akácok itt, ezen a sarkon  - a falopások nyomát - úgy gyógyították, hogy tüskés sarjakat növesztettek, jóféle vadbúvókat alkotva. Egy bokor alján, jókora fehér valamit látok,  amit - "első felindulásomban" - az idejáró diószedő cigányok "hagyatékának", reklám szatyornak  gondolok. Legalább ne dobták volna el a zacskójukat, ha már elzavarták a vadakat - morgok és kászálódok ki az autómból, hogy felvegyem a szemetet.

Ekkor ér a meglepetés - és ezúton elnézést a gyanúsítottaktól - egy hatalmas, három emberfejnyi, ép, egészséges pöffeteg gombává alakul a "szatyor". Óvatosan kiemelem a helyéről és olyan boldogsággal, minta legalább egy tíz kilós bikát lőttem volna, birtokba veszem.

Mondhatnám, hogy "lőttem" egy pöffeteget ! Rántva, az Istenek eledele !

Helyrebillent a lelkivilágom, a közel fél éve pihenő sörétes puskám újra életre kelt, az idei évad első gerlézését éltük át, mindkettőnk nagy örömére. A gerlézésekről már sokat és sokszor írtam, de arról még nem, hogy a pipázás hogyan kapcsolható össze vele. Elöljáróban annyit, hogy a pipa rituális szerepe vadászataimban - már ismert, mert ódákat írtam róla. Magaslesen "előjátékként", horgászatban kabalaként, de sörétes puskával kapcsolatban csak egyszer említettem még, amikor a szám jobb sarkában pihenő pipám csutoráját - egy rebbenő kakas - kapáslövése által pontosan a mandulámig toltam be, miközben a bajuszom is megpörkölődött. Akkor eldöntöttem, hogy sörétes puskával nem barátkoztatom a pipámat. 

A véletlen másképpen hozta. A gerlék már a falu felé húztak vissza, jelezvén, hogy számukra - és ezzel számunkra is -  a vadászat befejeződött. Gondoltam a szép napot egy pipával búcsúztatom. Ekkor egy elkésett gerle húzott el - hogy ne túlozzak, "toronymagasan" fölöttünk. A régi történetből okulva a pipámat áttoltam a bal számsarkába és - olyan lesz ami lesz alapon - "kocsirúdnyit" elébe tartva, rálőttem. Illetve - legnagyobb meglepetésemre - lelőttem.

A pipadohány zacskóján lévő intelmeket ki lehet egészíteni, miszerint a dohányzást káros az ön egészségére azzal, hogy a gerlék egészségére is.

Ha egy megszállott vadász a bőgési időszak kellős közepén elutazik, annak nyomós oka kell, hogy legyen. Évek óta tervezett utam valósult meg, Auschwitzban voltam. Tartoztam ezzel az úttal magamnak, hogy a rémségek ne csak könyvből olvasott, vagy filmen látott "élmények" legyenek. Miközben a helyszínen átélhettem az emberiség legnagyobb és legcinikusabb gaztettét - itthon arról vitáznak a politikusok -  éppen erről, a  holokausztról szólóan -  hogy megépüljön-e a Sorsok Háza., vagy sem.  Épüljön meg, de....! Nyilván nem mindenkinek adatik meg, hogy a helyszínre zarándokoljon és szembesüljön a rémségekkel, de mégis ezt kéne tenni. A pokol sem lehet különb, mint az itt látottak

Okosat mondott az idegenvezető. Addig senki sem tudja önmagában lezárni ezt a történetet, amíg nem látja és nem éli át személyesen a helyszínen. Valóban így van - fájón, szégyennel a lelkünkben  - ha megérteni nem is, de valahogy lezárni, le lehet a történelmünk ezen mocskos szégyenfoltját.

Radnótit idézném: "Oly korban éltem én e földön,

                            Mikor az ember úgy elaljasult,

                            Hogy önként és kéjjel ölt,

                            nemcsak parancsra !"

 A véletlen hozta úgy, hogy az Auschwitzi látogatásom napja, éppen arra a napra - szeptember elsejére - esett, amikor 75 évvel ezelőtt Németország megtámadta Lengyelországot és kitört a második világháború.

Nem vadász történet, de majdnem az. Krakkó felé, Szlovákián keresztül, az alacsony Tátra és a Magas Fátra között, jó meredek hegyek ölelésében éli életét egy csodás kis rönkházakból álló falucska negyven egynéhány háza. Komolyan mondom, mint a mesében, a XXI. századot,  csak az udvarokon álló autók jelentik.

Egy tót atyafival hozott össze jó sorsom, akitől a medveveszélyt jelentő tábla valóságtartalmát kérdezgettem, hogy tényleg van-e itt medve, meg veszélyes-e, stb. Unhatta már a jóember ezeket a "turistás" kérdéseket, de türelmét nem vesztve, kérdésre, kérdéssel válaszolt.

Tudom-e, hogy mit kell csinálni, ha támad a medve. Mondom neki, hogy én is pont erre lennék kíváncsi. Hát idefigyeljen - mondta. Ha támad a medve, jól meg kell dobálni - már bocsánat - szarral!  Én pedig jól belelépve a kérdésbe, azt kérdeztem -  mint mindenki más -  hogy azután, honnan lesz a szar.

Mire köll, addigra éppen lesz - mondta.

Hát ennyit tudtam meg a szlovák medvékről.

A főcím nem valami havi ciklus megjöttét jelenti - ugyan van némi hasonlóság - hanem a szarvasok őszi nászát. Tegnap este, hol máshol, mint  a kedvenc lesemen ülve, legalább öt-hat helyről hallottam komoly bőgést. Más, hőségtől terhes években is, úgy augusztus huszadika környékén, megszólalnak már a Gemenci bikák.  

Az idén, minden másképpen alakult. Az őzek násza is korábban kezdődött, most pedig a szarvasoké. A táplálkozási és a szaporodási ciklus nem elválasztható, az idei bőséges vegetáció, a jó kondíció, hamarabb meghozta az utódnemzési kedvet.

Amikor felültem a lesre és az erős szélben a pipámat is meg tudtam gyújtani, a Nap már lefekvéshez készülődött. A  szemközti domboldalra könyökölve, olyan erővel "reflektorozott", mint amikor a szembejövő autós, nem kapcsolja le a lámpáját. Ettől a csodálatos fénytől, az erdőszéli akácok zsenge zöld hajtásai, úgy ragyogtak, mintha borostyából faragták volna őket.

Pár percig tartott csak a fény-csoda, azután a sötét kezdett körém lopakodni. Hűvös lett, a szúnyogok is elkedvetlenedtek, a csapongó denevérnek jól meg kellett dolgozni a vacsorájáért. A repcetarlóra egy fiatal bika szaladt ki, mint aki nem érti, miért zavarták el a "nagyok".  Kedvet kaphatott a távolabbi komoly bőgések hangjától, mert ő is megpróbálta. Kinyújtotta a nyakát, jókorára tátotta a száját....de csak egy vékony, vicces nyikorgás jött ki rajta. Ettől ő is meglepődött, belátta, hogy ezzel a hanggal nem lehet asszonyt szerezni és szomorúan visszaballagott az erdőbe.

Szóval elkezdődött !

A főcímet mástól "kölcsönöztem", de ennél találóbb jelzőt keresve sem lehetne találni arra vízre, amin-,  helyesebben amiben -  horgásztam.  Egy tarra vágott erdőt árasztottak el -és persze gáttal tóvá duzzasztottak, amiben rengeteg tuskó lapul a víz alatt, a vízitök indái , levelei, sűrű szövevényt alkotnak,  a kisebb-nagyobb  nádszigetek  pedig majdnem egymásba érnek. Így lett ez a tó, igazi vadvízország. Bakcsók, gémek, kócsagok vertek itt tanyát, a vadkacsák is szívesen látogatják, ha nem ül horgász a partján. De erre ritkán kerül sor, mert ez a tó nem vonzó a gyors sikert kereső pecásoknak.

Nehezen horgászható víz, igazi kihívás. Minden második dobás elakad, beszakad, de a horogra kerülő halak is ravaszak, azonnal a tuskók közé menekülnek és  köré tekerednek.

Ebben a tóban nem etetik a halakat, azt esznek, amit találnak. Ahogy a hajnalt váltotta a napsütés, a pontyok fürödni kezdtek, olykor hatalmas testek emelkedtek ki a vízből és csobbantak vissza, mintha csak nekem akarták volna megmutatni, mit foghatnék, ha ügyesebb lennék.

Egy szép pontyot már egészen a partig tudtam kihúzni, fárasztani, de a meredek és bokros gátról nem  értem el a szákommal, pedig hason fekve is próbálkoztam. "Elszákoltam"!  Remek látvány lehettem !

Amíg a fenekező botokat húzogattam ki és raktam el, egy kis dugós bot horgára, piros hungarocell golyócskát raktam és tőlem alig pár méterre bedobtam. Lesz, ami lesz, jelszóval. Kapás, bevágás, ekkor már az előzőnél sikeresebb szákolás és egy szép tőponty fickándozott benne.

Erre mondják, hogy megáll az ember esze.

Ahogy kisgyermek kérdezgeti -   hányat kell még a Jézuskáig aludni? -  vagy ahogy katonaságnál vágtuk a centit, hogy napra készen lehessen tudni, hány nap van a leszerelésig - úgy vártam én is az aug.15-ét. A gerle szezon kezdetét, az első napot. Két naposra, ünnepire szerveztük a kezdést - ahogy tavaly, de az idei évben az időjárás úgy döntött, hogy nem érleli meg a napraforgókat. A gerlék akkor szállják meg a szotyi-földeket, ha már jó érettek a tányérok, könnyen kicsipegethetik. Na jó, ha ló nincs, szamár is jó, ha gerle nincs parlagi galamb is jó.

Ennek színtere egy szarvasmarha telep volt - amiről már írtam korábban.  Jót is, rosszat is!  Ezen a napom azért Diana kegyes volt hozzám, mert a parlagiak között egy-két gerle is felém vette az irányt. ha furcsa körülmények között is - de mégis elmondhatom, hogy a gerleszezont megnyitottam.

Mondhatnám -  hogy vadászat helyett az egyik klinika felé ballagtam - de csak azért mondom így, hogy "helyett", hogy a vadászíró jelzőmhöz hű legyek. Zárójelben megjegyzem, sosem kedveltem, meg nem is tűrtem a beskatulyázást. 

Az Irgalmasok útján, a Széchenyi tér felé vitt az utam. Ez az utca a legszelesebb egész Pécsett. A Mecsekről lenyargaló szél, ha jó kedve van, csak  borzolja a hölgyek haját, kajánul emelgeti az egyébként sem hosszú szoknyáikat - vagy mint ezen a napon is - a városra ülő forróságot söpri ki.

Ezen a reggelen ez több volt, mint  egy  frissítő, vidám szél, már majdnem vihar, amire szinte rá kellett feküdni, hogy haladni lehessen.  Az utca túlsó felén egy hajléktalan cipelte a szatyorba rakott kis életét, csoszogott egyik semmiből a másikba, amikor a féltve őrzött motyóját, egy hirtelen nagyobb széllökés kitépte az erőtlen kezéből és gurult, potyogott minden mindenfelé, pőrére vetkőztetve és láthatóvá téve a  nyomorúságát.

Próbálta összeszedegetni, de nem sok sikerrel. Ekkor értek mögé az utcát sepregető - gondolom közmunkások.

- Papa, szedje már a kacatjait - rivallt rá egyikük, mert semmi kedvünk maga után takarítani. Istenem, mi más ez, mint Úri gőg !  A közmunkás és a koldus közötti hajszálvékony távolság gőgje. Innen oda, vagy onnan ide kerülni nagyon könnyű. Egy elrontott élet, egy tönkrement házasság, a mámorba menekülő ittasság, vagy egyszerűen csak egy szerencsétlen csillagzat alatti születés. De a gőg, még ilyen élet-közelben is működik.

Az emberek szó nélkül kerülgették a hajladozó szerencsétlent és a vele pörölő utcaseprőt.

A vadásztatás már nem az én "kenyerem", volt részem benne évtizedekig, amikor a társaságunk" élete" függött a trófeákért kapott  bevételektől. Azután szép lassan elérte- sőt,  maga alá gyűrte egy-két vendég viselkedése az ingerküszöbömet és kijelentettem, hogy elég volt. Soha többet ! 

Azért kivétel akad, de csak barát formájában. Baráttal szívesen vadászok, mert ismerem, tudom mire számíthatok, stb.  De még így is érnek váratlan meglepetések. Ahogy az alábbi kis történetben.

Egy régi ismerőssel ültünk ki lesre, konkrétabban bakot szerettem volna vele lövetni.  Meg is volt erre az esély, mert a les előtti búzatarló szinte hívogatta, csalogatta ki az erdőből az üzekedés végére megfáradt párocskákat, egy kis levezető kergetőzésre. Ez már az üzekedés utóélete,  olyan - hogy érthető legyen - amikor már jóllakottra ettük magunkat, de a szemünk még kívánja a folytatást. Erdőben nem lehet ilyet tenni, ehhez szabad tér kell.

Egyszer csak, egy bak jelent meg a "színen, alig ötven méterre. Megnéztem, lőhető volt, nem túl nagy, de ághiányos. Távcsővel néztem a bakot, vártam, hogy durranjon a puska - de nem olyan gyorsan - mint valójában. A lövés pedig - valahol fél úton - verte fel a szalmás port.

Ami itt következett, az tizennyolcas karikát érdemelne. De a lényeget azért megértettem, szegény cimbora nem a jó billentyűbe nyúlt bele. Szakmaiknak mondom, a gyorsítót akarta aktiválni, de az elsütőt húzta meg.

Rutinos öreg vadász a cimbora  - és lám, a vadászat izgalmában - még ő is tudott hibázni.

Ezért ( is) szép ez a vadászat.

Jó ötletnek tűnt, a vadkáros kukorica táblába vágott nyiladék közepébe hurcolt kurta lábú les. Olyanok ezek a hajtásokhoz rendszeresített alacsony lőállások, mint Vahur kutyám. Normális testhez, rövidke lábak!

Az erdőből a kukoricába váltó disznók, igencsak meg fognak lepődni, ha kilépnek erre a szabad placcra, de majd igyekszem, hogy ne sokáig legyenek gondban. Nagy reménykkel,  ezt így terveztem -  de ugye vadász tervez, Isten végez . A Duna gátján hagyom az autóm, a szúnyogok hadán áttörve, egy rövidke gyaloglás után - fellépek erre a "földszintes" lesre. Vízszintesen minden rendben - jobbra-balra belátok a nyiladékba - , de fölöttem már ekkor készülődnek a felhők, hogy  szinte egész nyáron, a  napi rendszerességgel hozott esőt, ma is leejtsék. A "hátam mögött", Horvátország fölött, hatalmas vihar lehet, mert a villámok szinte egymás sarkát tapossák, a távoli morajlás is jól kivehető dörgéssé változik. Egy villanás, azután számolok, alig jutok el nyolcig, "jön a dörgés. A feladat adott, a nyolcat el kell osztani hárommal.  Ez durván három és fél. Ennyi kilométerre van az égi háború, de nagyon közeledik, már szinte egyetlen szám sem fér el a villámlás és a dörgés közé. Ekkor kezdek beetojni.

Villámlásban vadásszon az, akinek villámhárító volt az anyja - gondolom,  -  de  már csöpögni is kezd, először óvatosan, majd olyan erővel indul meg az égi áldás, hogy a pipám parazsát is eloltja, én meg két perc alatt bőrig ázok. Kapkodok, rámolok, rohanok az autómig, bedobálom a cókmókom és várni kezdek, hátha eláll. Nem telik el tíz perc, eláll.  Azt hiszem annyit mondtam, hogy: anyád !  Irány a les, másodszor is elhelyezkedek, sőt ekkor már a disznó konda sivalkodását is hallom. Készenlétbe helyezem a fegyverem - de nem a disznók érkeznek meg hamarabb -  hanem újból az eső.

Belátom, hogy vesztettem, illetve a disznók győztek. Persze könnyű így, hogy az időjárás is őket támogatja - morgok, vagy szentségelek - ki tudja.

A történet ennyi lenne, de van még egy rövid utóirat. Zuhogó esőben kanyarodok le a Duna töltéséről és az országútig vezető alig pár száz méteres út közepéig sem érek, amikor minden szárazzá válik, egyetlen csepp eső sem esett, meg nem is esik.

No, erre mit mondjak?