Baj van, nagy baj. Aszálynak hívják a bibliai átok egyik fajtáját, már a templomokban imádkoznak az esőért. Szenved tőle ember, állat, legyen az házi, vagy vadonélő. A szarvasok elindulnak a víz irányába, nagy csapatok vonulnak az évszázados útvonalakon, illetve csak vonulnának, mert  a "frissen" felépített autópályák keresztezik az útjukat, szomjhalálra ítélve őket. Ahol pedig "összetorlódnak", ott a termésüket féltő gazdák aprítják.

A vaddisznók is elhagyták a megszokott erdeiket, beköltöztek a kukoricatáblák közepébe, ahol a  zsenge kukoricacsövek adnak nekik némi nedvességet. Dimbolják - az egyébként is csökött - kukoricát, aratáskor kiderül majd, hogy amit nem vitt el az aszály, azt megették a disznók

.Így lesz a szerencsétlen szarvasokból és disznókból első számú "közellenség". Már sokat mondtam, hogy a gazdák hagyjanak nyiladékokat a hatalmas kukoricatáblákban, hogy onnan tudjuk a vadkárelhárítást elvégezni. De nem, mert az terméskiesés - mondják. Ekkor  ökörséget ! Sokkal nagyobb kár az, ha háborítatlanul dőzsölhetnek a táblák közepén, mint amennyi a nyiladék miatti terméskiesés.

Amikor a hajnali lesből a vadászház felé ballagott, már látta az ajtó elé kitett bőröndöket.Nem lepődött meg, az esti veszekedés méltatlan volt mindkettőjükhöz, régi sérelmek kerültek felszínre, ahogy a romlott ételt öklendezi ki a szervezet. - Elmégy ? - nyögte ki nehezen. - El, ne haragudj, de nem bírom tovább -suttogta az asszony. Fiatal vagyok, élni akarok, utazni, világot látni, én nem az erdőben akarom leélni az életem.

-Én pedig azt hittem, jó itt neked - hebegte -  hogy te is gyönyörködsz  a kelő Nap bíbor sugaraiban, a teli Hold ezüst fényében, a hóban feketéllő vaddisznókban, a madarak tavaszi bódult énekében, a szarvasok őszi hangversenyében -   de elakadt, szégyellni kezdte, hogy könyörög, rájött, hiába beszél, aki menni akar, az úgyis elmegy. Pedig szerette, amikor az asszony mellette ücsörgött a lesen - jó szeme volt - sokszor hamarabb észrevette a lopakodó vadat, mint ő - de valami külföldi út lehetősége megkavarta, kérlelte ugyan, hogy ne menjen, de mindhiába.

Ekkor egy teherautó gördült a ház elé, a két bőröndöt gyorsan elnyelte a csomagtér és egy perc múlva már csak a csend és az üresség maradt utána.

A Duna gátjáról meredeken futott le az út  az ártér nyárfás, égeres szederindás  erdejébe, hogy két kanyar után, egy magasleshez érjen. Az autóm a gát  "tövében" maradt, innen óvatoskodtam a les felé, ugyanis tőle alig harminc méterre, egy szóró kínálta a sárga kukoricaszemeket az éhes vaddisznóknak. Mondta a vadőr, hogy amit kiszór, reggelre eltűnik - szóval van kosztosa a helynek.

A második kanyar után, már rá  lehetett látni a szóróra, a látványtól földbe is gyökerezett a lábam - egy termetes disznó vacsorázott  rajta. Még világosban, fél nyolc körül. Ilyen a szerencse, olykor napokig semmi, máskor meg már az első percben ott áll a lehetőség. Nem lehetett sokat spekulálni, egyrészt kicsit forgott a szél,a disznó  bármikor szagot kaphat, másrészt - ha felnéz -  még vaksi szemeivel is meglát, ahogy a nyiladék közepén szobrozok. "Szabad" kézből kellett lőni, ami egy  magyartalan zsargon, de nincs más helyette. A lövésemre egy kicsit összerándult, majd a sűrűbe vágtatott, egy darabig hallottam a törést, majd csend lett. Elfeküdt - ahogy mondani szoktuk, ezt is -  vadász zsargonban.

Egy pipaszívásnyi idő után kezdtem keresni, de vér híján hamar feladtam , tudtam ide kutya kell.  Miután mások is lőttek aznap este, így az "én" disznóm keresésére, majdnem éjfélkor került sor, igaz alig öt percig tartott, a kutya hamar megtalálta. Alig ötven méterre feküd a kanocska. Hogy a könyvem címére utaljak - eb a vadász kutya nélkül.

A vadászszékemen ültem, a kukoricatábla szélső sora mögé bújva. A megtépázott, lerágott szárak alig mellig takartak.,  amit nem a szarvasok taroltak le, azt a hetek óta tartó aszály szikkasztotta szárazra. Este hétkor még szinte sütött a meleg, az afrikai forróság úgy perzselt, mint amikor a sütő ajtaját nyitogatjuk, hogy megsült-e a hús. Egy búzatarló sárga csíkja húzódott a leshelyem és az erdő között, oda vártam a bakot.

Először egy suta iramodott elő, lógó nyelvvel,fáradtan, de rögtön mögötte a bak. Tettek két kőrt, a jellegzetes boszorkány-kőrt, majd hirtelen lefeküdtek." Azannyát" - döbbentem meg, hiszen ez már űzekedés!  Ilyen korán? Július legvégén, augusztus elején szokott az őznász beindulni, ilyen korán még sosem. A természet sivatagosodik, az állatok viselkedése megváltozik - nem lesz ennek jó vége - morfondíroztam. Afrikába készülődő barátomnak mondtam - azt hittem vicc lesz - hogy várjon egy kicsit, ne költsön pénzt távoli utazásra, Afrika fog ide jönni és Bugacon lőhet majd antilopokat. Még végül valóság lesz a viccből?

Volt időm spekulálni, jó húsz percig pihentek a "nászutasok", amikor a bak szép lassan feltápászkodott. A dörrenésre vissza is feküdt ugyanoda. Igazi, szép selejt bakocska, ághiányos, falra való!

A vadászati események mellett, még tennék egy utolsó kitérőt  Erdélybe. Szépen hangzik ez így, de történelmi és földrajzi valóság az, hogy Romániában voltam, hiszen Székelyföld is román "felségterület"  - hogy erről ne felejtkezzen el senki magyar, a Királyhágóig vezető úton, szinte miden villanykarón román zászló leng. Tudd, magyar, értsd magyar, hogy hol is vagy - ez ennek az üzenete.Az eddigi utaimmal ellentétben ez az utazás társas volt, aminek sikere éppen abban van, hogy jó-e a társaság, vagy sem. Mondhatom, remek banda jött össze.

A másik újdonság az volt, hogy végre nem én vezettem, egy kényelmes és magas busz üléséből bámulhattam a tájat, kicsit belelátva a  házak udvarába, a kertekbe, az emberek hátsó udvari "intim-szférájába". Azt hiszem Románia legszegényebb része lehet ez- a magyar határ és Székelyföld közötti rész , ráadásul igencsak elcigányosodva. Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem a benyomásom, akkor csak az a szó jut eszembe, hogy igénytelenség! Rendetlenül állnak a házak, ki-ki kényére kedvére építkezett ( most nem az ősi falvakra gondolok, hanem az újakra). Ahogy írtam, a busz magas ablakából a kerítések mögé láttam - ott pedig a kosz, a piszok és a rendetlenség látványa "fogadott" és minden abbahagyva, félig elkészülve. Félig felépített épületek, félig összedőlt viskók, minden-minden csak félig van megcsinálva. Ez pedig nem a szegénységből fakad, hanem az igénytelenségből. Bánffyhunyad tükrös cigány -palotái is félig készen csillogtatják tükrös tetőiket, hirdetve a magamutogatás röhejes torzóit.

Az összbenyomásom próbáltam megfogalmazni, így ennek a bejegyzésnek  azt a címet adnám, hogy a "félbehagyott Románia".

A rossz "alvókámnak" van egy nagy előnye - akkor kelek, amikor akarok és nem óracsörgésre. Ma hajnalban - háromkor - is kipattant a szemem, ettől számítva húsz perc múlva már a Nivámban ültem és poroltam a kedvenc lesem felé. Az elmúlt két hét alatt, három disznó került itt puskavégre,  egyforma kanok,  zsírosak, testesek, de minimális agyarakkal.

Erős szél zörgette a napraforgót, ezért semmit nem lehetett hallani, de lassan virradt és a szórót már láttam. Mint a szellem jelent meg rajta a disznó, sokat nem vártam, amikor oldalra fordult, lőttem. Érdekes, hogy tökéletes blatt-lövéssel, a rálövés helyétől kb. harminc méterre találtam meg, igaz, az erős vérzésen nem volt nehéz a nyomkövetés.

A zsigerelés, a disznó kiszállítása a területről, leadása stb. már időigényesebb v olt, mint maga a vadászat.

- Álltunk a széthasított koponyájú medve mellett és "erőst"  tanakodtunk - meséli az erdész. Most mi legyen? Arra jutottunk, hogy lőni kéne egy másikat, ebben volt rutinunk, hiába várt börtön arra, aki medvét mert lőni, azért a havasok közé nem ért föl a törvény szigora. Ez rendben is lenne, de ilyen gyorsan senki sem tud egy ekkora medvét előkeresni és meglőni így maradt a másik ötlet - hogy kinek van otthon egy hasonló méretű svarcban lőtt medveszőre. Kiderült, hogy mindenkinek volt, de ekkora, illetve majdnem ekkora, csak nekem. 
Előhoztam a bőrt, rápróbáltuk a másikra, bizony jóval kisebb volt. Jött az ötlet, áztassuk be és nyújtsuk. Nyúlt is szegény, már kettő is belefért volna az eredeti medvéből, de még mindig nem fedte a másikat. Ekkor történt a baj, elunta a medvebunda az egrecíroztatást és hosszában végigrepedt. Anyám nesirass - jajdultam föl, egyfelől sajnáltam a medvémet, de még jobban magamat.

Hogy ne szaporítsam, a medvekérdést megoldotta a forradalom, ami vitte magával az elejtőt, csak a széthasított medvéje és az én" repesztettem" maradt utána emlékül.

A "névnapi-bak" története után visszakanyarodnék még Székelyföldre. Vadásztörténet lesz ez is, de mégis más. Medvékről és a "Kárpátok géniuszáról" Csauseszkuról lesz szó, ahogy azt elmesélte az az erdész, aki őt kilenc évig vadásztatta medvére.

Egyik alkalommal, óriási medvét, világrekord méretűt lőtt a "főnök" - mesélte.  Gondosan megnyúzták, éppen keretre akarták feszíteni, hogy száradjon, amikor betoppant az erdészház udvarára egy móc, szóval egy hegyi-pásztor. Tudni kell róluk, hogy  kora tavasztól késő őszig terelik a rájuk bízott állatokat, egyetlen fegyverük egy hosszú nyelű balta, de ezzel - ha kell - a medvétől is megvédik a nyájat. Mogorva, indulatos, emberek, jobb őket elkerülni, de most éppen ő jött a medvékre panaszt tenni.

Meglátta a pásztor a hatalmas medvét, az ősi ellenséget, egy pillanat alatt elöntötte a perzselő indulat és egyetlen fejszecsapással kettévágta a preparáláshoz előkészített medvekoponyát. Hű, de nagy ribillió lett, most mi lesz - estünk pánikba -  ha meglátja a "főnök", hogy nem vigyáztunk a medvéjére - ki tudja melyik bányában fogunk megrohadni.

Folyt. köv.

 Úgy rontott rá a bak, a békésen legelésző sutára, mint akit puskából lőttek ki és egészen a szomszédos lesig kergette. Annyit meg tudtam állapítani, hogy ezt a bakot kerestem, ághiányos, öreg példány, nyugodt szívvel lőhető.  Lenne, ha nem rohant volna el.  Érdekes a bakoknak ez a haragja, vagy dühe, a szoptatós suták iránt. Ennek hormonális magyarázatával senkit nem untatnék. De nem fog eltelni három hét és ez a bak-harag, őrült szerelembe fog csapni. Érdekes ugye?

Tehát ott hagytam abba, hogy elszáguldott a "bakom".  Mivel már háromnegyed kilenc volt, a völgyben, ahol ültem, már erősen szürkült, lélekben lemondtam róla.Éppen kezdtem számolni, hogy erre a bakra még "csak" harmadszorra vagyok itt, mi ez ahhoz képest, amikor egy másikért harmincnál többször tettem ezt. Érdekes a vadászatban a reménynek és a csüggedésnek a gyors váltása, ugyanis a bak - lenyugodva már -  megjelent az erdő szélén és a bokrok hajtásait lassan csipegetve, egyre közeledett.

Szerencsémre, mielőtt besötétedett volna, már lőhető távolságra ért. Az utolsó falat szájba helyezése és  a zsigerelés, már az autóm lámpájának fényében történt.

A negyven fokos kánikula engem nem zavar, talán egy kicsit bulvárosodott ez is.Vörös riasztással  sokkolják az embereket, vízpartokat és hűs habokat javasolva. Na igen, annak, aki megteheti. Ha már eddig is Erdélyről meséltem, akkor maradjunk is ott egy-két gondolat erejéig. Szóval Székelyföldön is éppen ilyen kánikula van, de ettől még egész családok, sőt egész falvak, annak apraja, nagyja "szénázik", forgatnak, gyűjtenek, estefelé, vagy még a reggeli enyhületben szekérre rakodnak és fuvarozzák haza a télre való takarmányt.   Zárójelben megjegyzem, az augusztusi gerlézés is hasonló hőmérsékletben zajlik, amikor a napraforgó táblában ácsorogva várom a gerléket. Egész nap.

Az is biztos, hogy a blogom olvasottságának sem tett jót a vörös riasztás, lehet, hogy nem írnom kéne, hanem valami virtuális fagylaltot árusítanom, az interneten keresztül? A kérdést ugyan úgy is feltehettem volna, hogy nyalni jobb, vagy olvasni?

A Tálas- bérce tetőt nem úgy kell elképzelni, mint egy hegycsúcsot, hanem mint egy fennsíkot, házakkal,  két zsindely készítő üzemmel, kocsmával, lovakkal, tehenekkel és acsarkodó kutyákkal. És csodálatos panorámával a Varságra. A kocsma előtt "parkoltunk" le a szekerekkel, de ezt a lovak már maguktól tudták. A vendégek köszöntése az elmaradhatatlan pálinkával és áfonya likőrrel történik, mellé kürtős kaláccsal.Merész párosítás, de meg lehet szokni.

A kocsma oldalát egy ember támasztja, sörözik. Szokatlan ez, dologidőben, szénagyűjtés idején, nem kocsmáznak az itteniek, csak ha vége a napnak.Látom a szemén, hogy nagyon szóba elegyedne - megteszem, köszönök neki. Téma is akad, éppen ennek a kocsmának az ajtaján lebegtet a szél egy cetlit, amiben felhívják a lakosságot, hogy jelentse be, hány tehene van, mert aszerint kapja az állami támogatást. Tehenenként öt eurót. Mondom az embernek, hogy ez bizony derék dolog, könnyít valamit az állattartáson. Huncutul csippent a szemével és válaszolja,  hogy biza jó is az, ő is kapja, már öt éve. Hány tehén után - kérdem. Harminc körül volt - mondja. Hogy-hogy volt? - csodálkozok. Hát úgy, hogy két éve mind eladtam. A támogatást meg azóta is megkapom -  kuncog csendesen, kicsit magának és egy jó nagyot  kortyol a söréből.

Ha Zetelaka felől megyünk -  az ugyanezen nevű  - víztározó felé, akkor kétfelé ágazik az út a nagy gát bejáratánál. Az egyik út Ivó felé vezet, a másik Varság felé .Ez utóbbi utat égbeszökő fenyvesek kísérik, mígnem egy hatalmas székelykapun keresztül bejutunk Varság "főterére", amit egy vegyesboltocska alkot.

Hegyek közé kanyargó völgyekben álló  házak, elszórtan, nagy távolságokra egymástól, szinte mindegyikhez hozzátartozva egy jó nagy darab erdő, vagy kaszáló. Ez Varság!  Azt mondják, hogy az alig nyolcszáz lakos, nagyobb területen él, mint a főváros, Bukarest. Utak is vannak, de azok inkább kőgörgeteges vízfolyások, ahol fő közlekedési eszköz a lovas szekér. Előre mondták, jó lesz vigyázni a kérdezősködéssel, hogy mi milyen messzire található, mert a Varsádi ember kétféle választ ad. Ha azt mondja, hogy "ehhol" - az legalább három kilométert jelent, ha meg azt, hogy "ahhol", az meg tízet.

Lehet "taxit" is rendelni. Ez nem más, mint egy szénaszállító hosszú szekér, két erős lóval előtte. Ilyen járművel lehet feljutni a Csorgókő vízesés mellett, a Tálasbércre. Persze, ha a ló nem kehes, mint amelyikre én kerültem.  Egyszerűen nem bírtam hallgatni a zihálását, inkább gyalogoltam mellette. Így azután ketten ziháltunk !

Lassan kezdenek csitulni a Székelyföldi választási indulatok. Már csak szakadt plakátokat lenget a szél, az ott kampányoló politikusaink neveire már szinte senki nem emlékezik, tevékenységük eredménye a megosztottság lett és a támogatott pártjuk csúfos bukása. Úgy látszik, a székely magyaroknak jó az RMDSZ is, pláne amikor kormányon voltak. N. Zoli - az Udvarszéki múzeum igazgatója - sorolja azokat az eredményeket, amiket az előző kormányban regnáló magyar kultuszminiszter tudott tenni, a magyarságért és a tárgyi emlékek fennmaradásáért. Sanyarú idők jönnek most - mondja - ezt jól elintézte a magyar politika.

Székelyudvarhelyen nem értik a Nyírő temetés körüli hecckampányt sem, a főtérőn lévő panteonban ugyan ott áll a mellszobra, de név nélkül. Mint  Wass Alberté is.A székely humor itt is elmaradhatatlan, azt mondják, hogy a titokban átszállított hamvakkal, a mindenről lemondott és megsértődött  Szász Jenő "itt az urna, hol az urna" játékot játszik a Román hatóságokkal.

Erdélyi látogatásom első napja Székelyudvarhelyre vezetett.

Szent Iván éjszakája, a napforduló ünnepe. A falumban is juniális volt, lovakkal, focival, nótával, ahogy illik. A jobb kedvűek azután végigünnepelték az éjszakát, a rettenetes karaoke idehallatszott, nem tudtam tőle aludni. A lepedő" fötrésénél " jobb a lesen ülni - döntöttem és három órakor már a lesem felé  baktattam.

Az előző hajnalban lőtt disznó zsigereinél egy aranysakál vonyított, de lehet, hogy ő is csak az idehallatszó zenebonát reklamálta. A hajnali sötétben nem volt esélyem meglátni, de akár milyen óvatosan is cserkeltem - észrevehetett és lelépett.

A hajnali derengésben egy konda jelent meg, négy göbe és négy malac - már nem csíkosak -  én úgy hívom őket, hogy tepsibe valók. Az egyiket meglőttem. Éppen négy óra volt. Nekem szerencsét hozott Szent Iván éjszakája.

Egy öreg vadászunk "a.ranyköpése" így szól.  A mi területünkön, "meglátni és megszeretni" és azonnal lőni, csak egy pillanat műve  Ugye érdekes átkötés a szerelmi kapcsolat és az általa érzett folyamatos lövési inger között. Szerinte  ugyanis nincs két egyforma helyzet, nincs két lehetőség, azt kell kihasználni, ami éppen akkor adódik..  Zárójelben megjegyezném, ez annyit jelentett számára, hogy mindent meglőtt, ami elé került. Nagy rabsic volt az öreg- de ez már egy másik történet lenne.

Bevallom én sem valami nagy meggyőződéssel mentem ki a disznólövésemet követő második napon ugyanoda, ugyan abban az időpontban - tehát hajnalban -  igazából inkább rókában és egy pár nappal korábban látott aranysakál megjelenésében bíztam. Vendégem is volt ezen a hajnalon,  egy "pályakezdő" kis vadász.

Nem lett igaza az elején emlegetett "nagyokosnak", mert a két nappal előbbi történet, pontosan megismétlődött. Még a lövést is ugyan ott kapta a disznó, a rövid "halálvágta" végén a két rátalálási hely egymástól alig pár méterre volt.

Bizony nagy volt az öröm, a boldogság. Első lőtt nagyvadnak egy szép kan - bizony Diana kegyes ajándéka.

Ennek a ma hajnali disznólövésnek volt előzménye. Előző nap - alig virradatkor - egy kan kocogott be a leshez. Nem túlzok, alig harminc méterre.. Erre mondják, hogy ilyen távolságból le is lehetne sza..ni .Bocsánat, a kipontozás sem mentesíti az alpáriságot, de a vadászat szókincse nem mindig szalonképes.

Szóval állt a disznó szépen, mutatta az oldalát, a hajszálkereszt a lapockáján - tehát minden rendben, ilyenkor csak el kell húzni az elsütőbillentyűt és már lehet is zsigerelni. Az elsütés dörrenése helyett, egy fémes csettenő hang hallatszott, ami nem sok kárt tett a disznóban, legfeljebb a lelkivilágában, ugyanis be nem töltött puska esetén ez a forgatókönyv .Zárójelben megjegyezném, ezen én legalább annyira meglepődtem mint a disznó. Az újratöltést már nem várta meg,  kicsit méltatlankodva lelépett.

A mai nap hajnala volt a visszavágó. Most már betöltve állt a puska a les sarkába támasztva, ha nem is sok reménnyel, de vártam, a tegnapi disznó, megjelenését. Még majdnem teljesen sötét volt, amikor kilépett a napraforgó táblából, az "én" disznóm, először csak a fejével felém fordulva, majd lassan az oldalával. Ekkor érte a lövésem.

Egy hetven egynéhány kilós kan volt, biztos vagyok benne, hogy a tegnapi mázlista. Egy teljes napig tartott a szerencséje, mint  a pünkösdi királyság. Jó munkát végzett a 6,5x57-es puskám.

Az ártéri erdő szederindás sűrűjéből, szinte kigurultak a csíkos malackák a kiszórt kukoricára. Számoltam őket, előző nap is heten voltak, ma is ennyien. Két nagyobbacska volt közöttük, nekik bőségesebben duzzadó csecsbimbó juthatott , a többek egyformán kicsikék voltak, de mindegyikük egyforma jó étvággyal esett neki a kukoricaszemeknek. Vidám ropogtatásuk felhallatszott a lesre. Tudtam, a nagyon óvatos koca is ott van valahol a közelben, de jó anyaként először körbejárja a csábító terített asztalt, nem leselkedik-e veszély a népes családjára.

Az alig "süldőnyi" vékonyra, soványra lestrapált koca idegesen szaladgált a szórón is,  bele-beleszimatolva a levegőbe, rendben van-e minden. A szóró melletti  fűzfák között egy eperfa bújt meg, feketére ért  termését potyogtatva a földre. A fa alatti rész simára volt  gyalulva, látszott, hogy nem először csemegéznek rajta a disznók. Az anyai ösztönöket olykor feledve, a koca ide-oda szaladgált a kétféle "menü" között, de lehet, hogy így volt finom, ha egy falat kukoricára egy falat epret evett.

Elgondoltam ezen a családi idillen. Holnapra olyan árvíz érkezik a közeli Dunán, hogy ezen a részen méteres víz lesz. Remélem ez a kis család is talál majd egy magasabb, szárazon maradó részt és túlélik a pár napos árvizet.

A fegyver, a vadász "munkaeszköze" -ha végletesen leegyszerűsítjük azt a "meghitt" kapcsolatot, amit őseinktől örököltünk. Az első kezdetleges eszközök, a kőbalták, hajítódárdák, a vadászat eszközei voltak, megalkotásukhoz kézügyesség kellett, a vadászat sikeréhez pedig az, hogy a vadászó horda tagjai kommunikáljanak egymással, tehát  beszéljenek.  Faragó professzor szerint, az emberré válásban  a vadászatnak  volt elsődleges szerepe.

Azután az a fegyver, ami eredendően az  élelemszerzést  szolgálta - sajnos - harci eszközzé vált, kiszabadult a szellem a palackból és hadiipar formájában a világ legnagyobb üzlete lett.  "Húzó ágazat"!   Gyártottak hozzá szlogeneket is, az egyik ilyen torszülemény, hogy a békét is fegyverekkel kell megvédeni. A világon egy maréknyi fegyvergyáros látja el az acsarkodókat, olykor a szemben álló felek ugyanazon gyártmányú fegyverekkel ölik egymást. A hadiiparnak nincs etikája !

A kicsit hosszúra nyúlt moralizálásom után rátérnék a lényegre. Kis "vadászbrigádommal" megnéztük a Keceli hadtörténeti kiállítást, ami Európa legnagyobb kültéri seregszemléje a  volt Varsói szerződés országainak  haditechnikájából. Miután mindegyikük "katonaviselt" ember, így lehetett nosztalgiázni.

Batyu, a frissen trimmelt foxifiú közénk feküdt, én egy vadászszéken ültem, gazdája, a vadőr, csak egyszerűen a fűbe heveredett. Az erdőből kiváltó disznók várása közben lassan ránk esteledett. Feltámadt a szél, az erdő "zajos" lett, elfedve az óvatoskodó vadak halk neszezését. A ránk boruló este vakká, a feltámadt szél süketté tett bennünket - ilyenkor lehet pakolni és hazamenni, de nem nekünk, mert nekünk ott volt fülnek és szemnek Batyu. Illetve csak nekem, mert kísérőm a nagy várakozásban elaludt.

Gazdájával ellentétben Batyu feszülten figyelt, szép "balta" alakú fejével egyre többször a hátunk mögötti erdő felé figyelt, látszott rajta, hogy ő már "tud" valamit. Azután én is meghallottam a konda zajongását, de ekkor már a disznók egészen közel voltak, talán húsz méterre. Lassan lecsúsztam a székről, a földön ülve jobb helyzetet tudtam felvenni a lövéshez, amikor Batyu idegei felmondták a szolgálatot, magas hangon felvisított és startolt a disznók felé. De csak egy méterig jutott, mert ekkor a póráz visszarántotta, aminek a "másik" végén a közben felébredt vadőr volt. Ezt viszont a disznók idegei nem bírták és visszacsörtettek az erdőbe.

Batyu, csak a dolgát tette, talán ha nem alszik a gazdája, ez a történet egy "sikertörténet" is lehetett volna, természetesen nekem és nem a disznóknak.

Nem tudta, hogyan kezdje a levelet. Többször is a tintába mártotta a tollat, de csak a megszólításig jutott. Gondolatban már sokszor  megfogalmazta könnyes szomorú mondandóját, de amikor le kellett írni, elakadt. Szerette ő a fiút, tiszta szívvel szerette, de azt nem értette, hogy a vadászat, az erdőjárás miért szakítja el tőle hajnalokon, estéken, ünnepnapokon. Valami - számára ismeretlen erő -  űzte, hajtotta a fiút,  mintha lázban égne, akit az ölelő karjai sem tudtak csak ideig-óráig marasztalni, ezért egyre nagyobb gyűlöletet érzett a nagy ellenfél iránt. A szíve mélyéig féltékeny volt.

Most hogyan írja le, hogy ő csak azt akarja, hogy a vadászat ne legyen riválisa, mert nem tud úgy élni, hogy osztozni kelljen a fiú szerelmén. Ha még egy valós személy lenne, jól kikaparná a szemét, de hogyan küzdjön a vadászat ellen? Ráadásul szerette, amikor a fiú mesélt  neki, közelre belopott őzekről, szarvasokról, éjszaka óvatoskodó nagy kanokról, az erdő, mező titkairól, de olyan hevülettel és áhítattal, hogy beleborzongott.Megértette, hogy a fiú számára a vadászat - maga az élet.

A lassan pergő könnyein át, szinte látta, ahogy a fiú alakját végleg elnyeli a sejtelmes  erdő.

Elirigyelte a kelő Hold, a Nap aranyló tündöklését és hatalmas vörös tányérjával úgy kelt fel az ártéri erdő fái fölött, mintha azok égnének. Azután szégyenében hamar ezüstösre váltott, hiszen belátta, hogy csak egy éjszakáig  birtokolhatja a Naptól kapott pünkösdi királyságot. Azért próbált szégyent nem hozni a Nagy Testvérre és erős fénnyel szórta be a Duna töltés mellett lapuló búzatáblát. A búza mellet - egy vadásznak térdig érő - kukoricatábla húzódott, abban jelent meg a hatalmas disznó, lassan óvatoskodott csemegézni, a kalászba szökkent búzába. Bizony, még tavasz sem volt  igazából, de már lassan a Péter-Pálok veszik kezükbe a kaszát.

A Duna gáton kuporgó vadász távcsöve kísérte a disznó minden mozdulatát, el kellett dönteni, hogy egy nagy, magányos kan csörtet ott, vagy egy hatalmas koca, "akinek" a malacai nem látszódnak ki a kukoricából. Na, majd ha a búzába ér - gondolta a vadász - kiderül a turpisság.  Nem derült ki, mert a disznó a kukorica búza határmezsgyéjén kezdett távolodni, mintha tudta volna, hogy az a kevés árnyék neki kedvez.

Jobb a békesség - sóhajtott  a vadász és a lelke mélyén egyszerre bánkódott is, meg örült is. Örült, hogy ellent tudott állni a csábításnak és nem kockáztatta a becsületet, de bánkódott is, mert - ha kan volt - akkor ilyen lehetőség nem sokszor adódik egy vadász életében.

Im Namen des Vaters und des Sohnes und des Heiligen Geistes. Amen  (Az Atyának a Fiúnak és a Szentlélek nevében. Ámen!)

.Szólt, a misét cerebráló piarista szerzetes tanár  zengő hangja a Szekcsői templomban a német mise kezdetekor. Apai büszkeségem nem tűri, hogy titokban maradjon, miszerint a fent említett szerzetes nem más, mint Zsolt fiam, akit felkértek erre a misére.

A szekcsői németek hagyományos évi megemlékezése volt ez a mise és az azt követő gálaműsor  a Dunaszekcsőről kitelepített családok emlékére.

Csak gratulálni lehet a szervezőknek. Az ünnepségen díszvendég volt Jankovits gróf is, aki ezer szállal kötődik Szekcsőhöz, helyesebben az ő családjának a tulajdonában volt a falu jelenlegi iskolaépülete is, nem beszélve a hatalmas birtokokról. Egy rendkívül tájékozott, nagy műveltségű embert ismertem meg benne, akivel élmény volt beszélgetni.

Igazi értéke volt ez a nap a falu életének.

Fiúk, egy kis figyelmet kérek ! A szezon utolsó meccsét játszottuk, így helye van az egész-, sőt az elmúlt év értékelésének is.  Én, mint a csapat teljhatalmú edzője, sőt mindenese, bízvást állíthatom, hogy a mögöttünk maradt két évben erőn felül teljesítettünk,  erről és a velünk szimpatizálókról, csak a dicséret hangján tudok szólani. Igaz, hogy a tabellán az utolsó helyen állunk, de ezt a tabellát a velünk  ellenséges újságírók állították össze, csak a hülye adott-kapott gólok alapján. Nem értem, miért olyan fontos, hogy a kétszáz kapott gól mellett, egyet sem rúgtunk, illetve egyet, de az öngól volt. Felháborító, hogy csak a számszerű eredmények számítanak, egyszer sem vették figyelembe a mezünket, a szép sujtásos mentét és a nemzeti színű  csizmát, ami - belátom -  egy kicsit zavaró lehetett cselezés közben, de sokkal jobban lehetett benne a gaz ellenzékieket fautolni

A nemzetközi porondra is majdnem kikerültünk, mert amikor az egyik meccsünk előtt eljátszottuk a magyar és a székely himnuszt, sokan azt hitték, hogy Székely-Magyar meccs lesz.

Az se érdekeljen bennünket, hogy az a bugris közönség fütyül és fujjol. Beszélnek butákat, hogy a kapott pénzeken a Simácska gyúró épített birodalmat, meg valami Untercsút helyen kivirágzott a műfű a sok pénzen épített pályákon.

Edzői tevékenységem félidejében kijelenthetem, hogy az eddigi út jó, erről nem térünk el semerre, csak a nézőket kell majd kizavarni az országból.

Hajrá Magyarország, hajrá fiaim!

Szervezett rablóbanda járja a környék gyümölcsöseit, ha az egyik helyről elzavarják őket, gátlástalanul ellepik a másik helyet. Mielőtt a falum aggasztó közbiztonsági helyzetéért aggódna valaki ( bár azért is van mit !)elárulom, hogy a seregélyek dézsmálják a korai és már pirosodni kezdő cseresznyefákat.

Mint egyéb más madárfajoknál, itt sem lett felmérve, hogy tömeges elszaporodásuk mennyi kárt tud okozni. Erről a szőlősgazdákat is meg kellene kérdezni! Római utam kapcsán írtam az ottani már majdnem katasztrofális helyzetről, ahol a városba behúzódó seregélyek millió okoznak hatalmas galibát, ürülékükkel beborítva a műemlék épületeket, autókat, gyalogosokat egyaránt.

A seregélyek védettek, nem lehet vadászni rájuk, kivéve alkalomszerűen engedélyezve a szőlészetekben. De ettől még a faj vidáman szaporodik. Már nálunk is megfigyelhetőek a seregélyfelhők, amikben sok ezer madár repül együtt, a legkülönfélébb alakzatokat létrehozva. Akár gyönyörködni is lehetne benne, ha nem tudnánk, hogy ennyi madárnak enni is kell.

Addig kéne intézkedni, amíg lehet !

Tavaly már bolondját járatta velünk Coni, egyre dudorodó hasával megjátszva  a vemhességet. Élvezte a dédelgetést, a különleges bánásmódot, elfogadva a sok finomságot, amitől valóban úgy nőtt a hasa, mintha csikót várna.  Ja, hogy ki is ez a Coni ?  Ő  egy shetlandi póni, a világ legkisebb lova, de a "mi" Conink az 56 centijével - azt hiszem méltán pályázhat a legkisebb jelzőre.

De az idén nem csak "megjátszotta", hanem valóban vemhes lett  és két hete egy kis  kanca csikónak adott életet. Nagyon vártuk a kicsit, ugyanis el sem tudtuk képzelni, hogy mekkora lesz. Csodálatos kis tarkaság született, méretében- talán ha hasonlítanom kéne - akkor egy kis báránynál nem lett nagyobb.

Eredeti hazájukban bányalovaknak használták ezeket a törpéket, ugyanis az alacsony vájatban is elfértek és híresek voltak a strapabírásukról. A kis Carment, a csikót,  ez a veszély nem fenyegeti.

Hurrá hangulat ( már akinél) Mohácson, bioetanol üzem fog felépülni. De mit is csinál majd ez az üzem? Ahogy tudjuk, kukoricából üzemanyagot. Merthogy ezt az EU támogatja. Az üzem várható kapacitása a környék összes kukoricájára vevő lesz, sőt a szomszédos Horvátországból is fognak vásárolni.

Első hallásra minden nagyon szép és jó, munkahelyek teremtődnek és a környékbeli gazdaságoknak sem kell mást tenniük, mint ipari méretekben kukoricát termelni, amihez csak két traktor, meg két ember kell. Éppen itt a baj. Először is ,a kukorica termesztéséhez, szállításához is üzemanyag kell, lehet, hogy több, mint amennyi a kukoricából előállítható. A másik nagyobb gond - ami egyben a vidék sorvadásának az okozója - hogy a mezőgazdaságban elmarad a termékváltás, kényelmesebb a kukoricát előállítani, mint mondjuk zöldség, gyümölcs termesztés irányába menni, ami nem a bioetanol üzemben teremtene munkahelyet, hanem a sorvadó, olvadó falusi lakosságnak.

A Pécsi hőerőmű az energia fű termesztését forszírozza, az új erőmű, meg a kukoricáét. Egy zöld sivatagnak nézünk elébe.

Egy jó könyvvel a kezemben leülök az udvar hűvösébe, halmozva az élvezeteket. A fejem fölött, az udvari lugas gerendáján egy rozsdafarkú fészke lapul, belőle négy kis sárga száj tátog, élelmet várva. Először a nőstény jelenik meg egy bogárral a csőrében, de amikor észrevesz, a közeli kerítés tetejére száll és izgatottan kattog, csetteg, mintha metszőollóval dolgozna valaki a közelben. Nem mozdulok, hogy ne zavarjam, ettől mintha egy kicsit megnyugodna, egyre közelebb rebben, majd villámgyorsan a fészekhez  száll, ahol egy nagy sárga  szájban azonnal eltűnik a bogár.A testesebb hím is vacsorával a csőrében érkezik. Nem tetszem neki, ennek hangot is ad, a farkával nagyokat billent és csetteg szüntelenül. Félénkebb, mint a nőstény, vagy csak óvatosabb. Nem lesz ez így jó - ebből nekem nem lesz olvasás, nekik meg önfeledt etetés. 

Visszavonulok, olvasni bárhol lehet, a madárkáim meg hadd tegyék dolgukat. Nagy szüksége van a kertemnek ezekre a szorgalmas rovarpusztítókra. 

Kedves Spori!

 Jelen világunkban bizony elég nehéz bizonyos dolgokban erkölcsi normákra hívatkozni  -pláne,  -  ha Te kedves ismeretlen- ezt nagy ívben le is szarod. Megmondanád nekem, hogy a lőtéri szekrényem ajtaján felejtett bronzérmem, neked mit jelent? Nem utaztál érte Keszthelyre, ahol a verseny volt, nem edzettél előtte annyit, hogy tisztességesen helytállhass, csak gondoltál egyet - és elemelted az érmemet. Hidd el, ez az érem szinte fillérekért kapható a boltban, nekem az értékét a mögöttes tartalom adja. Neked legföljebb csak az izgalom jutott, hogy esetleg valaki meglátja, amikor lopsz.

Ép testben, ép lélek - ami a sportolókra hatványozottan igaz.. Szerintem te nem is sportoló vagy, csak közénk keveredtél, ahogy a búza közé is bepofátlankodik a tarack.  Remélem kiderül "becses" személyed és akkor tudok gyomot írtani. 

A hófedte sziklák mászása közben - olykor belém villant, hogy Istenem, csak még egyszer ülhessek egy csendesen fodrozódó víz partján és várjam a kapást. Soha többet nem fogok hegyre mászni - ígérgettem magamnak -  ha egy zerge, vagy egy fajdkakas azt akarja, hogy meglőjem őket, akkor legyenek szívesek és jöjjenek le onnan a hegyek közül, valami könnyen megközelíthető, sík területre. 

A hegyek ormán megfogalmazott óhajom gyorsan teljesült, egy kissé hűvös, szeles időben csendben figyeltem a kapásjelző karikát - amit csak a szél himbált ide-oda, fárasztva a bámuló szemet. De az egyik boton, mintha rándult volna, majd lassan leereszkedett, majd felcsapódott. Ez az!  Bevágáskor éreztem, hogy komolyabb a hal. A hajlékony, könnyű bot karikába hajlott, a zsinór szinte vágta a vizet, ahogy a hal jobbra balra száguldott vele.  A fék is dolgozott, engedte a halat kirohanni. Élveztem a helyzetet, nem siettem a hal kihúzásával, ugyanis a horgászatnak ez a része maga az élvezet.

 Ennél a kifogott pontynál nem kell a lassan klasszikus fohászt mondanom, hogy add Istenem, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom.

Ahogy a zergevadászat lövés nélkül zárult, úgy a fajdkakas vadászata is. Kétszer 1500 km-es utazás, kemény hegymászások, fázások, gyötrődések, mindezek fogható eredmény nélkül. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: "hát nóóóórmális?". Bizony nehéz az ellenkezőjét bizonygatni olyanoknak, akik a kényelemhez, a komforthoz vannak szokva és nem hajtja őket ez az ősi szenvedély - amit vadászatnak hívunk.

A fáradtságot, a kellemetlenségeket gyorsan felejtem, de a vadászat nyújtotta szépségeket, újdonságokat, - egyáltalán valami ismeretlen hely- és vadászati mód adta kalandokat  - azt sohasem. A zergevadászatból  "trófeaként" elhoztam a két zergefiú hajmeresztő  rohangálását  a meredek sziklákon, a fajdkakas vadászatából pedig a hangját és az egyetlen pillanatig látott  röptét.

Ezek - a szemem által beivott szépségek mellé, a fizikai próbatétel teljesítése tevődik, ebből a kettőből állt  össze a számomra sikeresnek tekintett vadászat. Nem hoztam ugyan falra akasztható trófeát, de hoztam magammal soha nem feledhető emlékeket.

A második nap hajnali kelése sem sikeredett vidámabbra, mint az előző. Egész éjjel nagyon erős szél fújt, még a házikót is meglódította olykor. A sparherdot állandóan raknom kellett, mert a" cúg" gyorsan kihúzta a meleget. Szóval aludtam is meg nem is. Hajnalra a  hó keményre fagyott, végre nem kellettek a hóráfok. Ezen a reggelen már vittem magammal száraz ruhát, az átizzadtad lecseréltem, így jobban bírtam a hajnali derengés hozta metsző hideget.Megállapítottam, hogy kezdek belejönni.

Egy közeli fenyőről csuvikoló hangot hozott az erős szél - a puskát erősen szorítva vártam, hogy a kakas  beszáll a dürgőhelyre, de inkább távolodott. Alig egy-két percig élt a remény - de milyen jó is volt. A visszafelé úton egy fekete madár vágódott ki a fenyők közül és sebes repüléssel a völgy felé távolodott. Ennek a kakasnak hallottuk a hangját. Ez volt az ÉN kakasom. Legalább hallottam és láttam egy kakast. Ennyivel kell beérnem.

A vendéglátó még másnapra is marasztalt, hogy tud egy olyan helyet, ahol 100% lesz kakas.Ravasz jáger, akkor miért nem ott kezdtük - de ezt a kérdést már csak a hazafelé tartó úton tárgyaltuk.

A reggeli fagyoskodással az aznapi vadászat befejeződött, másnap reggelig "szabad- foglalkozás" - mondta Tóni. Hasonlít ez a vadászat a szalonkázásra, csak ott estéli lesekkel, amik szintén nem tartanak fél óránál tovább.  Itt reggel várjuk a csuvikolást, ott inkább este a korrogást.

Tóni a hátára kanyarította a hátizsákját és elindult a völgybe valami elemózsiáért. Nekünk, szerencsétlen magyaroknak, a kétezer körüli magasság és a házikó színvonala nem sok variációs lehetőséget adott, sétálni nem volt kedvem - lábamban a reggeli tortúrával - aludni egész nap nem lehetett, úgy hogy hosszúnak tűnt a másnapig várakozás.

Mint minden mesében itt is megjelent egy" tündér". Egy szőke lány túrázott a házikónk felé, látszott rajta, hogy rutinos hegymászó. Szívesen beszélgetett velünk., amiből kiderült, hogy alig fél órás ereszkedéssel egy menedékházhoz jutunk, ahol kávét is kaphatunk.Egyébként, ő is ott dolgozik - mondta, szóval szeretettel vár bennünket. A kávé szóra még a nyálam is megcsordult, azonnal elmúlt a lábamból a reggeli izomgörcs és nekivágtunk a fél órásra ígért útnak .Kicsit aggódtam, hogy a meredek ereszkedésnek visszafelé lesz böjtje, mert ami lefelé lejt, az fölfelé ugyanannyit emelkedik - ami nem egy korszakalkotó megállapítás, de kemény valóság.

Csendben és-  reszketve a hidegtől - vártam a virradatot, hátha meghallom a "csuvikoló" hangot, amit a kakas ad dürgéskor.A leshelyemtől meredeken szakadt a mélybe a sziklafal, hogy valahol a mélyben gyűjtse a sok kis vízesés vizét egy nagyobb dübörgő hegyi patakba.Nem véletlenül hívják ezt a részt a háromezer vízesés vidékének. Nagyon füleltem, hogy kiszűrjem a kakas hangját, ebből a nagy hangzavarból.

Lassan virradt.  Kezdtek formát ölteni a hegycsúcsok, a fenyők is lerázták magukról az éj sötétjét és álmosan nyújtóztak az ég hideg kékjébe. Itt -ott már madarak csivitelés is hallatszott, távolból egy kakukk strófái az otthont idézték. A hegyek csúcsára már ráköszönt a Nap, ettől azok hálásan szikrázni kezdtek, büszkén néztek le a mélybe, ahol még az árnyék volt az úr.

Eljött a kakasnász ideje, a puskát kézbe vettem és az előttem emelkedő dürgőhelyet néztem, szinte bűvöltem, hogy ide szálljon be egy kakas.Sajnos, semmi hang, semmi csuvikolás, csak a csüggedő remény.Elindultunk vissza. Majd holnap - talán holnap - biztattuk egymást.

A "Hütte" kívülről elég ütött kopottnak látszott, a belsejétől ,meg egyenesen megrémültünk. Ahogy szokták mondani a külcsín és a belbecs, tökéletes harmóniában volt. A vadászember nem egy panaszkodós fajta, de az alig egy két fokos hőmérsékletben nem ártott volna egy takaró éjszakára .Egész éjjel raktam a kis sparherd-ot, így azért elviselhető volt.

Hajnali  háromkor volt az ébresztő, a szokásos hóráfokon kívül egy fejlámpa is a szerelés része lett. Egy órás hegymászást ígért a vendéglátó, de a saját lábaihoz szabhatta a menetidőt, mert majdnem kettő lett belőle.Az út nagy részén meredek havas hegyoldalba kellett oldalazni, amit nagyon nem szeretek, illetve a csípőprotézisem nem kedveli.

Egy évszázados fenyőfa gyökerei közé vackoltunk be, előttünk a hegyoldalban még kopasz vörösfenyők, kisebb csoportban cirbolya fenyők, lucok, stb. Csodálatos erdő, valójában nemzeti park. A házigazda szerint ez egy kiváló dürgőhely. Vártuk a hajnalt, ugyanis akkor kezdődik a fajdkakasok násza.A reggeli erős hegymászásban átizzadt, csatakos ruha szépen kezdett rám fagyni. Cidriztem és szenvedtem kutyául. Átvillant rajtam, hogy normális ember ilyet tesz-e.

A hegyi szerpentinen egyre feljebb kanyarog autónk alatt az út, oldalra már nem merek nézni, csak bámulok előre és közben tátogok, hogy kiduguljon a fülem. A végállomásnál -  ameddig kocsival lehetett jönni - az égnek induló sziklákon méteres hótakaró. ( 32 fok melegből indultunk otthonról) A vendéglátó sorban szedegeti elő a színes  hóráfokat és síbotokat, amiket nagy röhögések közepette próbálunk a bakancsunkra csatolni. Amikor az egyik már a helyén, akkor jön a nehezebb rész, a másodikat úgy felcsatolni,  hogy ne essünk hanyatt. A három napi élelemmel tömött zsákok, a puskák a hátunkra kerülnek, a síbotok a kezünkbe és nekivágunk a meredélynek.A két ezer méter fölötti "Hüttébe" mászunk, ott lesz a bázisunk,hogy onnan, majd virradat előtt a fajdok dürgőhelyére érjek.

Az út eleje még vidáman telik, de a második órában már az életünkért küzdünk. Zihál a tüdő, remeg a láb, mázsás lesz a hátizsák - és húzgáljuk ki egymást a hó alatt megbúvó sziklarésekből.

Igazi megváltás volt a kis faházikót meglátni és a teraszára lerogyni.