Cibálja a viharos szél a cserepeket, úgy zörögnek,  mint egy elhangolódott xilofon. Nagyobb széllökésnél  az üstdob hangja is durván beleszól a vihar-szimfóniába - ez már majdnem viszi  a cserepet is  - szóval tombol a hóvihar, ahogy az előrejelzésekben ígérték.

De a szobában meleg van, enni is van mit, éppen menni sem kell sehová - szóval nézője vagyok csak, nem résztvevője az elemek tombolásának. De mégis szorongok, vadászlelkem gondolatban körüljárja a határt, szinte látom a meglapuló és hóval egyre jobban betakart fácánokat, nyulakat, őzeket, ahogy éhesen várják a vihar végét, de nem sok örömük lesz benne, mert mindent vastagon lefed majd a hó, eljött az ínség ideje.

Most mondanám azoknak, akik gyilkosoknak tartják a vadászokat, hogy etetés nélkül, elpusztulnának ezek az állatok. Kérdeném, hogy a jelzőket ránk aggatók, most éppen mit tesznek ?  Talán zsákkal a vállukon járják a határt? Ha mégsem, akkor kéretik a szájakat befogni !

Két nappal ezelőtt már megrázta szakállát a Mikulás , kevéske hó esett, ami gyorsan elolvadt. Mára, éppen a névnapjára semmi sem maradt belőle, a vadászatot csak barátságtalan köd kísérte, a fácánoknak sem volt kedvük röpülni, meg mi is fázósan durrogtattunk. Nem sok sikerrel. Azután a Napocska - nagy-nagy erőfeszítéssel - egy kis derűs csíkot vágott a szomorkás ködbe és máris vidámabban gyalogoltunk és  - főleg - eredményesebben lőttünk.

Mondhatnám, hogy egy "szokásos" vadásznapon vagyok túl, jóleső fáradtsággal, de van egy kis tüske bennem. Nem is tudom, hogy publikus-e, de név nélkül azt hiszem megtehetem, ráadásul akár tanulság is lehet "pályakezdő" társaimnak.

Szóval egy velem egykorú, nagy csatákat megélt és igen jól lövő vadász állt mellettem, aki  éppen a fejem fölött lőtt meg egy kakast -  amire már én is emeltem a fegyverem, hiszen az "én" kakasom volt!  Bevallom , nagyon zokon esett a dolog. Először is, a csalódás érzése.  Mintha egy nagy extázis előterében elvennék előlem az akármit. Másodsorban pedig ennél etikátlanabb dolog nem nagyon létezik, ugyanis ilyen esetben - hogy ne szépítsük -  a mohóság mozgatja a fegyvert.

Volt bőven bocsánatkérés - úgy hogy spongyát rá.

Még az előző bejegyzésemhez fűznék egy-két praktikus tanácsot.  Ha vadászat közben, olyan helyzetbe kerül valaki, mint én, hogy talpfákon kell gyalogolnia, akkor azt ne tegye. MÁV kórházban dolgoztam, szóval vasutas vér is csörgedezik ereimben, de sínen járás közben nem éreztem azt a gőgöt, hogy most éppen én vagyok egy 424-es gőzmozdony.

Szóval  talpfákon gyalogolni fárasztóbb, mint  szántásban.  Kettős okból. Az egyik, hogy hervasztó érzés rozzant "kézihajtányként", nem pedig büszke mozdonyként gyalogolni a sínpárok között.  A másik, hogy a talpfák egyáltalán nem biztos, hogy az én lépéstávom szerint vannak lerakva, így cudarul figyelni kell, hogy éppen talpfára ( már ez is beton és csúszik ) jöjjön ki a lépéshossz.

A sínpárok egy elhagyatott és kifosztott állomás mellett vittek el, amit körülnőtt a gaz és a kökénybokrok, de ebben sem voltak fácánok. Lehet, hogy elmentek az utolsó vonattal. Éppen úgy, mint  ahogy a politika elvitte a vidéki álmokat. Mozdonyostól, bakterházastól, fácánostól.

Valahogy úgy szól a mondás, hogy a "pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve"  Ennyit bevezetésként. Egy  Dráva menti társaságnál voltunk,  fácán-nyúl vadászaton. Ez lett volna a program, de más lett belőle.

Láttam én a vendéglátónk nagy igyekezetét, ami egy gazdag reggelivel kezdődött.. Volt ott minden., ami szem szájnak ingere, de én vadászat előtt nem szeretem túltölteni a gyomrom, mert majd azt is kell cipelni. Pedig ekkor még nem is tudtam, hogy kb. 16 km-t fogunk gyalogolni, szántásban, ragacsos vetésekben, kökényes árokpartokon, és-  horribile dictu - egy elhagyott vasútvonal talpfáin is.

Sajnos, a fácánokat nem találtuk, hiába volt leszórva a gazosok mellett szemes kukorica - szinte üres volt a határ. Bennem az tartotta a lelket, hogy  aranysakálokat ígértek a hajtásokban.

A fő baj volt, hogy ehhez a vadászathoz jó kutyák kellettek volna, ezzel szemben volt egy palotapincsi - nem viccelek,  tényleg - és egy konok foxi, aki kirándulásnak és vidám őzkergetésnek gondolta ezt a napot. Szóval kutya nélkül gyalogoltunk és hajtottunk saját magunknak. Ennek megfelelően lett szerény a teríték. Nem úgy, mint az izomláz. Abból kijutott bőven.

-Tudod Csabám - kezdte Lószló a vallomást -  én mindig, minden szabályt betartottam, még ha módom lett volna rá sem lőttem olyan vadat, amit nem mutogathatok meg a barátoknak, aminek a trófeáját dugdosni kell. De a múlt héten megkísértett az ördög! 

A Vadászház mögötti meredek oldalon ereszkedtem a völgybe - közben folyton kőrbe távcsövezve -  mert  szarvasünőt, vagy borjút kellett volna lőnöm a vadászbálra. Nem túlzok Csabám, amikor azt mondom, hogy a szívverésem is majdnem megállt, amikor megláttam a muflonkost, ahogy békésen csipegette egy bokor hajtását.  De, hogy mekkora hatalmas  csigákkal - Úristen - szinte teljesen visszakunkorodott a feje mögé - én nem sokat értek a muflonokhoz, de, hogy ez itt előttem egy kapitális példány, az biztos.  Bevallom neked, énbennem végigfutott minden. Tudtam, ha meglövöm és kiderül én innen ki leszek rúgva, no meg életem végéig fizethetem a kos árát - de az ördög is megszólalt. Nem látja senki, nem fogja megtudni senki, én ilyen kost soha nem fogok lőni - hát az a helyzet, hogy az ördög győzött.

Amikor a történetben idáig ért, előhozta a másik szobából a lefőzött trófeát és elém tette. Döbbenten néztem a hatalmas szarvakat - de valahogy a gratulációm elmaradt, talán el sem fogadta volna a cimbora. Orvul ejtett vadért nem jár dicséret - ez a legnagyobb büntetése a tilosban járónak.

Zárszó. Lószló szépen bevallotta a főnökeinek a dolgot, valahogy el is lett simítva az ügy, de a trófea soha nem került falra.

Ha már a muflonoknál tartunk, eszembe jut egy régi történet, még azokból az időkből, amikor  Nagybátony és  Terenye lakói szépen együtt éltek, Bátonyterenye néven, az én hajamban és szakállamban pedig egyetlen ősz szál sem volt még.  A sok sok emlék közül az első szalonkám elejtése is ehhez a helyhez kötődik.  Egy hétig ünnepeltük - de ezt már leírtam valahol.

A   bányászokból és erdészekből álló itteni vadásztársaságnál  ügyködött a -palócosan ejtett - Lószló nevű vadőr haverom, akinek szakértelménél, csak huncutsága volt nagyobb. A vadászterület fő vadja a szarvas volt, de disznókat is lőttünk szép számmal.  A muflon ismeretlen volt ezen a részen, még csak elkóborló példányt sem látott senki, a katonák jól karbantartották a kerítéseket. a szomszédos honvédségi zártkertben.

Egyik alkalommal, a megérkezésem örömére iszogatott többedik pohár után, Lószló mesélni kezdett. Mielőtt belekezdett volna, megesketett, hogy amit hallani fogok,soha senkinek nem mondom el .Gondoltam, valami nőügy lesz, ami egyáltalán nem volt szokatlan, de örömömre egy vadásztörténet kerekedett a vallomásból.

Folytatom!

A somfaháncsból készült Gordiuszi csomót - nem sokat tökölve a megoldáson - egyetlen kardvágással oldotta Nagy Sándor - ha igaz a legenda, de ami ennél is több, hogy bekerült napjaink retorikájába is.

A Mátrai vadászat másnapjának elmesélésében gyors leszek és frappáns. Semmit nem lőttem. Tehát nem bogozom a semmit, csak suhintok,  de nem karddal, hanem majd avatópálcával. 

Viszont egy távoli lövés hangját, még a Gyuri vadőr rest füle is érzékelte. Talán Tesó lőtt?  Vagy a Laci vadőrrel  cserkelő kis Diana lőtt valamit?

A találkozásnál derült ki, hogy avatás lesz.   Egy öreg jerke feküdt a "ravatalon", szabályos,   szép lövéssel - kőrben pedig a boldog vadászok, kísérők paroláztak, ölelkeztek. Szóval nagy volt a boldogság !

A Tekeres hegy oldalában, egy kis tisztáson, levet kalappal tisztelegtünk az elejtett vadnak és a könnyes szemű elejtőnek.

De jó is volt, amikor még hétfőnként nem volt tévé adás. Erre a napokra tevődtek a kártyapartik, a baráti összejövetelek, a fotelba süppedős olvasgatások, vagy zenehallgatások, stb. és - finoman szólva - a népesség szaporulatnak is igen jót tett.

Miért is jutott ez most eszembe? Megmondom. Ugyanis előre  tudom, hogy amikor olyan műsor megy a tévében - aminek a nézettsége ( hű de bizarr szó) kétmilliós, mint például a hétvégi nóta-szkander mentoros, meg háttal nézős változatai, akkor a blogomon is csend honol.Csak a leghűségesebbek olvasnak.

Két nappal ezelőtt - no itt ugrik be a feledékeny öreg vadászról szóló  vicc - amit nem fogok elmesélni, csak jelezni -  hogy szóval az elejtett vad egyik combja az egyik vállamon a másik a másikon,  amikor csenget a postás és...a feledékeny öreg a történetet nem éppen az eredeti közegben folytatja - szóval legyen ennyi elég, de esetemben még nincs ekkora baj, mert tudom, hogy a mesélést  hol hagytam abba.

Szóval a Mátrában egy kis disznócska elejtésével zárult az első nap. "Tesó" is durrantott egy "hasonszőrűt", úgy hogy igencsak megérdemeltük az áldomást !

Végre, végre, a golyós puskámat  betettem a fegyverszekrénybe és a sörétest vettem elő - ugyanis mentünk a "kőemberhez", gerlézni, fácánozni.

Hogy ki is a kőember?

Egy halmon áll, a pásztort ábrázoló kőszobor - ebből is kitalálható hogy a vadászat helye újból egy "halom" nevezetű helyen volt. Igazából fácánozni mentünk, volt is madár, lőttünk is - azt hiszem ilyenkor mondhatom, hogy kiváló vadásznap volt.

...ott hagytam abba, hogy a hegyek között már akkor esteledett, amikor még csak négy óra volt. A Tekeres hegy óriási árnyékot vetett a szomszédjára, annak lába már sötétségbe süllyedt, de ami kiállt belőle, az rőt vörösen csillogott. A tölgyek, bükkök levelei vérvörösen izzottak, a fák közötti kis füves tisztások úgy csillogtak, mintha ezüstből lettek volna.

Volt időm álmélkodni, mert a kosok távozása után csend lett a szórón. Tudtam ugyan, hogy jön valami, mert a kosok egy irányba néztek, majd sietősen elkocogtak. Én is a kosok által jelzett irányba figyeltem és nem is eredménytelenül. Egy disznó konda sorjázott a szóró felé. Elől a nagyobbak, majd egyre kisebbek, a sor végét egy jóképű malacka zárta. Róla majd részletesebben, de annyit előre, hogy spékelve, szalonnával tűzdelve igen finom volt.

A szórón óriási keveredés támadt, egy pillanatig nem maradt a helyén egyik sem, mindig az a falat kellett volna nekik, amit a másik evett,  pedig pótkocsinyi káposzta volt kiszórva. Ej, disznók, disznók,  lassan olyan önző disznók  lesztek, mint az emberek - gondoltam, de közben folyton fényképeztem, mert ritkán láthatok kilenc disznót egy-rakáson.  

 Megtárgyaltuk a Gyuri vadőrrel - szerinte "suttogva" -  hogy a legkisebbet meglövöm, ha egy kicsit is különválik a többiektől. Alig pár perc múlva ez is megtörtént.  Gyors zsigerelés, a disznócskát a les alá húztuk és vártuk az értünk jövő autót. Újra tömtem a pipámat és a pipafüst eregetése közben, szépen, halkan, magához ölelt a teljes éjszakai sötétség.

A vadász emlékezéseket egy kemény munkanap törte meg - nem fenyegetés, de azért majd folytatom - csak a hétköznapok gondjai bénítják az álmodozást. A mai napon   "elfogtam egy levelet"  ! Ajánlott volt.

Kedves állam bácsi !

Azért írok, hogy megkérjelek, ne cseszegessél már engemet folyton és folyton. Minden kis szarért azonnal azt mondod, hogy ha nem csinálom, akkor nagyon megbüntetsz, de úgy, hogy belehalok. Nincs ám annyi zsebpénzem, hogy olyan sokat adjak, amennyit írsz, ha meg nem adok, akkor azt írod, hogy leülhetem. Azt mondják, hogy ez már nem gyerekjáték,  mert ha a büntetés sok nullás számát -  amit én még nem is tanultam az iskolában - nem tudom kifizetni, akkor olyat fogsz velem játszani, hogy egy kis dombon lecsücsülni, csüccs,  ami nagyon rossz vicc.

Jöttek szigorú bácsik, és a játszószobámban nem találtak mindent kiírva, hogy például WC, már írták is, hogy büntetés. Amikor egy kicsit gyorsabban rolleroztam, már írták is, hogy büntetés. A  durrogós játékszeremhez is kérték a doktorbácsik írását - mert , ha nem sietek velük időre, büntetés.

Ez egy nagyon büntetős ország ám, amiből legjobb lenne mindenkinek elmenni és akkor a csúnya állam bácsi büntethetné magát orrba- szájba.. Ez lenne ám a jó vicc.

Az  előzetes riogatás ellenére nem volt köd, de még egy árva felhő sem takarta az Inotai erőmű párájába süllyedő - aludni készülődő Napot. Alig két-háromszáz métert kellett a lesig gyalogolni, de azt bizony meredeken, jókora hátizsákkal a hátamon. Sokan csodálkoznak, hogy miért cipelek ekkora zsákot, de amikor a hideg miatt öltözködni kell és én sorban varázsolom elő a ruhadarabokat, meg a fényképezőgépet, meg egyéb fontos vadászati kellékeket - kivívom az elismerést. Gyuri ajánlkozott a cipekedésre, de sem a hátizsákot, sem a puskámat nem engedem, hogy más vigye.

Még nem értük el a les létráját, de már ráláttam szóróra - amin egy hatalmas kan csemegézett a kiszórt káposztákon. Ez jól kezdődik, állapítottam meg, hiszen alig tíz perce "vadászom" és már van mit nézni - mert ugye egy ilyen kant meglőni - pénztárca elleni halálos vétek lenne.

Ahogy a kan elkocogott, mi felültünk a lesre és a magam részéről csendes pipázgatásba kezdtem, de pár szívás után kosok sorjáztak ki az erdőből, elől egy alig hatvan centis négy évessel. Az utána érkezőknek már nagyobb és szebb ívű csiga díszítette a fejét. Kost sem akartam lőni, így a fényképezőgépé volt a fő szerep.

Még csak fél négy lehetett, de már alkonyodott. Ekkor jelent meg egy konda, mindenféle korú és nagyságú malacokkal , süldőkkel. Innentől már izgalmasabban alakultak a dolgok.

Hatvan felől Gyöngyösre érve, igen csúf  tízemeletesek között visz az út, egészen a Mátrafüredi elágazásig.  Ha a Mátra felé vesszük az irányt, akkor  átautózunk a belvároson, érintve a buszpályaudvart, a piacot, üzleteket, hivatalokat, a híres Orczy kastély kertjét őrző kupolás őrtornyot, a kissé kaotikusan parkoló autókat, szóval élettel teli ez a városrész.

Ahogy kiérünk a városból, a Mátra vonulata magosodik elénk, az út látszólag szelíden emelkedik, de az autó nem így érzi, kéri a kisebb sebességi fokozatot. Az út mellett a kisvasút sínpárja kanyarog, ott ér véget, ahová tartok, Mátrafüreden, az Abasári útnál.

Egy gyors ebéd és délután kettőkor már a Tekeres hegy oldalában kapaszkodok a Kertecske nevezetű helyen lévő les felé, ahová Gyuri vadőrrel - régi cimborával - ülünk ki, muflonlesre. De nem fogok haragudni, ha esetleg disznók teszik tiszteletüket a lesnél. Szeretem, ha válogathatok. Lesz majd rá módom, de erről majd legközelebb.

Magasságos pikkelyes, mi történik itt?  Már éppen azon gondolkodtam - bár a hideg vízben ez is nehezemre esett - hogy leköltözöm a kis tavam fenekére, ott várva a melegedést, amikor rémes dolgok történtek. Egy háló merült ide,  egészen mélyre, ahová többed magammal menekültünk és a következő percben már levegő után kapkodtam, mert abba a furcsa világba kerültem, amit eddig csak alulról láttam. Többen is vergődtünk egymás hegyén hátán, úgy éreztem, eljött a vég.

Ekkor egy  nagy kerek valamibe raktak bennünket, szerencsénkre abban már volt víz, végre lélegezhettünk valamennyire.  Azután elindult velünk az a szűk valami, rázkódtunk, zötykölődtünk, de éltünk. Mondtam a kicsiknek, akik még alig pirosodtak, hogy ne féljenek, lehet, hogy új helyre költözünk, ugyanis én már átéltem egy ilyet.

Nem sokáig tartott az út, de rémesen fárasztó volt, amikor a kerek valamiből átzuhantunk új helyünkre. Ugye mondtam, hogy túléljük -  tátogtam a  többieknek - de azért gyorsan le a fenékre- adtam ki a parancsot. Ekkor valami kis lámpa fénye világította meg a víz tetejét . Győzött bennem a kíváncsiság és két uszonycsapással felemelkedtem.

Jé, papa, örvendezett unokám - az új kis tavacska szélénél - nagyon szép ez a piros hal, lehet  a neve Piroska ?

A csillagoktól díszített sötét égboltból egy magányos liba elnyújtott - "gang-gang" - hangja szállt alá, akaratlanul is az ég felé fordítva az arcomat. Hol lehet, merről jött és hová tart - de erre csak egy lassan távolodó, fáradt gágogás volt a felelet.

Csodálatos, hogy milyen tájékozódó képességgel rendelkeznek ezek a madarak. A navigáció több módját is használják, aminek az a lényege, hogy a Napot, a csillagokat, a Föld mágneses terét, de a tapasztalatot is úgy használják, hogy a repülés navigátorai is megirigyelhetik. De az időjárás változást is hamarabb tudják, mint azt Németh Lajos mondaná, biztos időjárás változás lesz, ha megjelennek a libák. Ahogy a messzi északon zordra fordul az idő, elindulnak Dél felé, húzva maguk után a kemény hideget.

A tegnap hallott liba - vadász nyelven - szállás-kereső liba volt, ami azt jelenti, hogy egy öreg, tapasztalt gúnár járja be a területet, meggyőződve, hogy minden rendben van, hozhatja-e a csapatot. Azért azt nem bánnám, ha még egy kicsit késne a hideg, meg a köd, ugyanis muflonokkal lenne randevúm a Mátrában.

A sűrű nehéz ködben még a fák ágain gubbasztó varjak is némán billegtek, tudták, hiába is kárognak, a köd hamar elnyeli a hangjukat. A fák leveleiről esőként csepegett a  köd, a  színes bogyós, büszke bokrok is megadóan görnyedeztek a rájuk nehezedő nedvességtől. Egy félig megkopaszodott almafa ágiról fázós gerlecsapat indult útnak, nem nagy meggyőződéssel, ők sem tudták, merre menjenek, ezért tettek egy-két kőrt a fejem felett. Azután puha szárnycsapásokkal belevesztek az egyhangú szürkeségbe.

Ilyen ködhöz a libagágogás dukálna - ha lennének libák. Mostanában csak ritkán jelennek meg a területünkön, a Duna más szakaszait használják éjszakai pihenésre. Pár évvel ezelőtt az ilyen reggeli, ködös sétákra vittem magammal a puskámat és sokszor nem is eredménytelenül. Azt hiszem nem sok vadász mondhatja el magáról, hogy egy focipályán állva is tudott libát lőni.

Bajától Szeged felé autózva szépen sorjáznak a "halom" utónevű helységek -  nem titok ugyan, de mégsem írom le -  hogy ezek közül melyik  "halmon" vadásztunk tegnap. Törzsvendégek vagyunk ennél a társaságnál, a szezon első és utolsó vadászata a miénk

.Nevelt madaraik vannak, de  területükön sok a nádas, olajfüzes liget és középkorú akácos, vadföldekkel szabdaltan - ahol a volierből kiengedett madarak jó búvóhelyet találnak. Két jó kutya, három lelkes hajtó kellett hozzá, hogy  a fácánok kiszálljanak a búvóhelyükről és vadfácánokhoz hasonlóan jól repüljenek.

Mindezt novembert hazudtoló napsütésben és ingujjas melegben. Ahogy szokták mondani, sosem legyen rosszabb napom.

A  kelő Nap sugaraiban, a  focipályáig húzódó keskeny betoncsík úgy szikrázott az éjszakai eső után, mintha patakocska lenne. Az út két oldalán, nyírfák, diófák és mindenféle elvadult gyümölcsfák sorakoznak, amiken sűrű sorokban varjak ültek, de a betoncsíkon is "telt- ház" volt . 

Folyamatosan cserélődtek a szerepek az ágon ülők és a betonon lévők között, nagy károgásokkal tették mindezt, szóval nagy volt a nyüzsgés.Ezek szerint megjöttek az ukrajnai vándorvarjak - állapítottam meg, de azt nem értettem, miért éppen a betonon ropják örömtáncukat.

Ahogy megláttak bennünket, mármint Bercivel,  méltatlankodva elszálltak, egy-két fiatalabb pontosan a fejem fölött,  őket a mutatóujjammal kísérve  halomra "lőttem". Ekkor vettem észre, az agyoncsipkedett gilisztákat. Nem tudom, mi készteti a gilisztát arra, hogy az út egyik oldaláról átmásszon a másikra, de eső után ezt teszik. Ha közben felszárad a beton, akkor kiszáradva végzik az út közepén, ha nem, akkor szerencsés esetben a "túloldalon" ugyanaz fogadja őket, ahonnan elindultak. Ez tényleg a cseberből vederbe esete.

 Két évvel ezelőtt az "év madarának" választották a varjút. Ettől én még nem szerettem meg. A gilisztákat viszont nagyon sajnáltam.

Még a szolgálati lakásunkkal szemben lakott Ádám bácsi, a sváb kőműves és  dolgos pedáns  felesége, Tera néni.  .Ádám bácsi nem pazarolta az idejét a magyar nyelv megtanulására, a magyarországi közel hatvan év nem volt elég rá. Azért ha  -muszáj volt - például ultizás közben, jól ki tudta mondani, hogy rebetli.  Évek óta már csak az égiekkel ultizgat - ha egyáltalán tudnak kártyázni az angyalok.De nem irigylem őket, mert Ádám bácsi remek kártyás volt, ha ott fönt is jó a lapjárása, akkor már a szárnyukat  is elnyerte.

Ádám bácsinak a nyugalmat és a jómódot az jelentette, ha a pincében tele voltak a hordói és a spejzban  kolbászok, sonkák, szalonnák lógtak szépen, sorban.  Milyen egyszerű ugye?  Ha van bor és kolbász, akkor jólét van.

Ha éppen valaki panaszkodott a élet nehézségeire, már mondta is: "mit te panaszkodol,  bor a pincében, kolbász a spejzban, más nem kell"  Verstehst du?

Hogy miről jutott ez az eszembe? Arról, hogy remek szarvaskolbászt kóstoltam a napokban. És hogy ez hogyan kapcsolódik a vadászati témákhoz?  Egyszerűen úgy, hogy a kolbász "alapanyaga" még szaladgál az erdőben és magától nem is fog kolbásszá válni.

A józan eszem azt mondta, ebben a vacak időben maradj itthon, a meleg szobában, de sajnos megszólalt a másik"eszem" is, a vadász énem hangja, aminek soha nem tudok ellenállni. Ez meg azt mondta, hogy hiába esik, hiába fúj, menni kell, ilyenkor hamarabb mozdul a vad. Soha sem  volt kétséges, melyik "énem" hangja győz, amíg ők vitáztak, én már az erdő sarkára kiszórt kukorica felé küszködtem, a tengelyig érő sárban.

Cudar szél hordta az esőt, a Keleti szél miatt, a  fedett lesre nem tudtam felülni - pedig jó lett volna némi eső elleni védelem . A vadászszékemre telepedtem, éppen az erdővel szemben. A sokat próbált lóden pelerinemet tekertem magamra. Tudtam, hogy egy órán keresztül állja az esőt, no nem azért mert vízhatlan, hanem mert beszívja, miközben egyre súlyosabb lesz. Ez a pelerin a leghűségesebb társam, állandóan nálam van, vagy ülök rajta, vagy takarózom vele, mint most is .Minimum harminc éves, jó minőségű, aki ismeri a lóden márkákat annak mond valamit, hogy Kufsteini. Csak eső által volt még kimosva, lehet, hogy ettől lett vízhatlan?

Egyre reményvesztettebben gubbasztottam a pelerin alatt, ami egyre nagyobb súllyal kezdte nyomni a vállamat. Az rendben van, hogy esetleg kijön a disznó - meditáltam. Az is rendben van, hogy meglövöm De az már nincs rendben, hogy miképpen vinném innen ki az autómmal, amikor az autóm sem biztos , hogy megbirkózik a hazaúttal.

A gondolat- és a pelerin súlya megfutamodásra késztetett. Epilógusként leírom, hogy egy óra múlva gyönyörű, tiszta, csillagos, holdvilágos éjszaka lett, amit már csak a meleg szoba ablakából konstatáltam.

Igaz, hogy munkaszüneti nap van - de nem ünnep. Gazdag ország vagyunk, mi négy napokat pihengetünk, egy évben sokszor.  Azt mondják a naivak, hogy ezeket a napokat szombatonként kell ledolgozni. No ez igen mókás feltételezés, a szombat az szombat, ha munkanapnak nevezik ki, vessenek magukra. Ez a magyar valóság.

Szóval szabadnap  van ma, így a vadászat sem ördögtől való tevékenység. A több napos eső után olyan a határ, mintha tavaszodna, a fák még tartják friss zöld lombjaikat, harsány zölden sarjad a fű, a vetések szépen bokrosodnak. Amit a nyári aszály elvett a földektől, most búsásan kárpótolta.

A kedvenc erdőm sarkán áll egy diófa, termését az alatta lévő vastag levélszőnyegbe potyogtatva. Ezt találták meg a disznók.  Úgy fel van túrva az avar, mintha szántottak volna benne. Egy fél zsák kukoricával növeltem a hely esélyét.  Ha eláll az eső, megyek a "randevúra".

Mindenszentekkor, halottak napján - aki tud felkerekedik - hogy lerója kegyeletét halottainál. Mint mindenből, ebből is üzletet csinálnak sokan. Jól jövedelmező üzletág lett a temetői kirakodóvásár - horribile dictu - már léggömböst és műagyag- gagyist is láttam ilyen helyen árulni.

Faluhelyen ez nem olyan bonyolult. Generációk óta egyetlen sírhelyen nyugszanak az ősök, bár az anyagi rivalizálás a temetőbe is kiért, a jobb módú családoknak, nagyobb síremlék dukált. Kerül, amibe kerül - mondták.

A mostani generáció, már kitört a faluból, akár országot is cserélt, esetleg családot alapított az új helyén. Nem biztos,hogy a végső nyugalomra vissza akar térni ősei földjére. Szóval szó-szerint szóródunk a nagyvilágban. Most már nem lehet egy mécsessel és egy csokor virággal leróni a kegyeletet a családi sírboltnál,  autóba kell ülni, sokszor az ország legkülönbözőbb részeibe kell elzarándokolni, hogy legalább egy évben egyszer fejet tudjunk hajtani a megboldogultak sírjánál.

De a gyász, a megemlékezés, nem ebben merül ki. A gyászt, a lelkünkben hordjuk, a megemlékezés is lehet egy csendes, otthoni meditálás egy -egy szál gyertya mellett. A gyász ugyanis a szívben lakozik, nem a temetőben.

Már hetek óta etetem a kertem kis madarait,  cinkéket, egy nagyon torkos csúszkát és pár darab élelmes verebet .Nagy a sürgés forgás az etető körül, egyik nap összeszámoltam őket, mintegy húsz kis kosztosom van, pedig még el sem kezdődött az igazi tél, a nagy éhínség ideje.

Van a szomszédnak egy macskája, egy tarka kandúr, aki gátlástalanul lakja az én kertemet is, gőgös tartásban grasszál, mint aki tulajdonos és ezt úgy tudatosítja velem, hogy az ajtó elé kitett cipőimet, kerti papucsaimat, a rettentő büdös vizeletével megjelöli.

Ma még ennél is nagyobb baj történt. Kifigyelte ez az álnok macska a  cinkéket és elkapott egyet. Az Én cinkéimből. A kutyákat összeírják, megjelölik, adóztatják,  de mi van a sokkal nagyobb létszámban szabadon kóborló macskákkal? Először is - ez a cinkegyilkos - nem az én macskám. Zárja be, csukja be a gazdája, élvezze otthonában a kedvencét,  ha éppen álnok, számító, sunyi állatra vágyik. 

A cinke halála bosszúért kiált. De "sicc"-en kívül nincs más"fegyverem", legalábbis lakott  területen belül. Bizony, amíg Dani kutya élt, ilyen gondok nem voltak. Jaj volt annak a macskának aki házszámot tévesztett.

Sok a gerle - jött a szívmelengető hír - amire ugye menni "kell". Zárójelben megjegyezném, ezt a - vadászni kell mennem - kijelentésemet a környezetem nem nagyon érti, csak annyit, hogy megkötni sem lehetne ilyenkor. A meterológiai előrejelzés is adott erre napra haladékot, a zord időt másnapra jósolta. Nem sokat kellett a "kis csapatot" kapacitálni, délután két órakor már a - pár nappal ezelőtti  -  "tetthelyen" vártuk a gerléket, éppen annyi lőszerrel felszerelkezve, mint legutóbb, amikor bizony forró volt a puskacső.

Elég sok gerle jött, mondjuk nem annyi, mint legutóbb, de nem ez volt a baj. A gerlék "kiokosodtak" és egy emelettel följebb jöttek, mint ahová egyáltalán lőni lehet. A lőszer fogyott, de kevés eredménnyel. Ami viszont esett, arra szoktuk mondani - kissé nagyképűen -  mire leért, megbüdösödött.

- Tessék írásban is beadni a kérvényüket - szólt a titkárnő nem túl barátságos hangja. Rendben van, megírtam, azt amit szóban is megtettem, miszerint a lövészklubomnak szeretnék némi támogatást kapni, a nyeretlen focistákba milliókat invesztáló könyvkiadó tulajdonostól. Szépen leírtam a z országos bajnokokat, az olimpiai hatodikat, a  rendkívül eredménye s szabadidősöket, stb, akiket szeretnék könyvjutalomban részesíteni. Nagy naivan  azzal a reménnyel tettem mindezt,  hogy talán az ország legnagyobb könyvkiadójának,  tizen-egynéhány darab könyv - szponzori ajándékként -  nem jelent nagy érvágást. Zárójelben megjegyzem, de nagyon fontos, hogy magamért sosem "koldulnék, de elnökként a szakosztályért bármikor.

Még válaszra sem méltattak, így még fájóbb, mintha egy levélkébe elutasítanak, mert akkor legalább ember számba vesznek. Mert ugye azért a koldus is ember.

Recept : A gerle mellehúsát lefejtjük a csontról, a kapott kis gusztusos húst lapjára egyengetjük ( klopfoljuk ) azután ráteszünk egy szelet sajtot, egy szeletke sonkát ( bolti gépsonka )  és egy szelet bakonnal körültekerjük. Kevés oliva olajos, bazsalikomos pácba tesszük és egy napig hűtőben tartjuk. Mielőtt jönnének a vendégek, kb. három órával korábban, megsütjük. Ugyanis nem könnyen puhul a gerle !

Gerlézésből jövet várt bennünket ez a vacsora, feltéve a koronát erre a napra, egy remek gerlézős délutánra. Ahogy mondani szoktuk, soha rosszabb vadászatot, soha rosszabb vacsorát.

Az előző bejegyzésemben a hibázásról beszéltem - igaz, csak a vadászatban - pedig a "civil" életünkben is hányszor, de hányszor megtesszük. De most maradjunk a vadászatnál, bár itt sem egyszerűbb.. Azt is leírtam - és így is van - hogy a sebzés már egy másik kategória, ugyanis "utóélete" van a lövésünknek. Keresni kell a vadat, vércsapát követni,  bonyolultabb esetben vérebet kell hozni és vele próbálkozni, közben pedig a meglesz, nem lesz meg lelket csavaró kétsége dolgozik bennünk.  Ha sikerül megtalálni a vadat,  akkor a határtalan öröm érzése,  ha meg nem, akkor bizony nagy a baj. Ilyenkor tolulnak a kérdések, amiket soha nem fogunk tudni megválaszolni,  hogy az elveszett vad  a sebzést esetleg kiheveri, vagy seblázban, nyomorultul  elhull valahol. Ahogy ronda szóval mondjuk, dögön találja meg valaki, valahol, rókáktól meggyalázva, legyektől beköpve.

Nohát akkor már inkább a hibázás !

Úgy tartja a mondás, vadássz velem, megmondom ki vagy. Több mint ötven éves vadászmúltam tapasztalata az, hogy ez így igaz. De miért is? A vadászat - unalomig ismételem - egy ősi ösztön, a létfenntartás ösztöne, ami ma már nem működik ugyan , de az az izgalom, a vad elejtésének vágya, amit vadászat közben érzünk - divatos szóval vadászláz -  bizony még ma is "teszi a dolgát".  Hála Istennek - teszem hozzá gyorsan, így a vadnak is van némi esélye velünk szemben.

Sokszor láttam, hogy a lőtéren remekül lövő vadászok egy vad láttán, képtelenek a higgadt, nyugodt lövésre, néha "ziccer" helyzeteket elhibázva. Ezt a vadászláz -dolgot én a vadász javára írom, magam sem vagyok mentes tőle, de szerencsére csak a lövés után jön rám,  akkor bizony  annyira, hogy a pipám csutorájával, derekasan kocogtatom a fogaimat.

A sikeres lövés, vagy a hibázás, egyaránt a vadászat tartozékai, sem túlértékelni, sem lebecsülni nem kell, mindkettőből tanulságok vonhatók le. Széchenyi mondta, hogy "csak a hibázás szorul magyarázatra". Szerintem a hibázás ezerszer jobb, mint a sebezés, inkább elhibázzak egy vadat, mint sebezzek.

Ezt tartsuk szem előtt, ha egy hibázás után keserű lesz a szánkban az aznapi vadászat.

A  nádassal szegett csatorna -  mint a sietős kígyó -  jókora kacskaringókat alkotva húzódott a szélső házak alatt, de azoktól elég távol, annyira mindenképpen, amennyit a vadászati törvény -  300 méterben -  megszab.  Sajnos, felrebbenő fácánok helyett, leginkább  szemetet találtunk, nagy óvatosan kellett kerülgetni a kidobott ágyakon keresztül a használt autógumikig, mindenfélét, nem éppen hízelgő bizonyítványt kiállítva az ott lakókról.  Ide kívánkozik a történet további részére utalva egy mottó, jelesül: ki mint él, úgy ítél.

Egy keskeny kukorica tarló húzódott le, az egyik ház lepusztult udvarától a nádasig, amiről elég nagy gerlecsapat rebbent föl, olykor házi galambokkal vegyesen. Szépen potyogtattuk a gerléket, a házi galambokra nagyon vigyázva. Először nem értettem,  hogy mit rikácsol egy női hang, de miután folyamatosan mondta a magáét - talán levegőt sem véve -  lassan mégiscsak. Folyt a szájából felénk a szitok áradat, meg hogy ő m ár hívta a rendőrséget is, mert mi lelőttük a drága galambjait. Miután ebből egy szó sem volt igaz, nem is foglalkoztunk vele. Egy rövidke idő múlva csörgött a vadőr telefonja, már a bajai rendőrség hívta, hogy befutott a följelentés, majd jönnek és ellenőriznek.

Nagyon szerettük volna, ha valóban kijönnek, ( nem jöttek ) mert éltünk volna egy javaslattal. Ha- és amennyiben  nincs igaza a feljelentőnek - és valóban nem volt - akkor ne úszhassa meg következmények nélkül. Bennünket vadászokat lehet szeretni, lehet utálni - de büntetlenül ne lehessen lealázni.

Az erdő sarkán álló lesről, a frissen zöldellő dombokra vitte a látvány szépsége, nyugalma, a napi munkában fáradt tekintetemet. A hátam mögötti erdő felől fújt a szél, mintha így rendeltem volna meg, hiszen onnan vártam a kiváltó vadat. Annyira elmerültem a szépségben, nem vettem észre, hogy az erdő takarásából hatalmas szürke fellegek versenyt futottak a koromfeketékkel, egymás fölött rohantak előre, hol az egyik, hol a másik előrébb, hogy azután bőséges vízterhüket függönyszerű vízesés formájában zúdítsák a nyakamba.

Nem volt más lehetőségem, mint a les alá bújni, igaz a les deszkái közötti résen is bevert az eső, de "csak" csíkokban. A puskát tokba tettem, magamnál sokkal jobban féltve, a kabátom a fejemre húztam, a les lábakat összekötő fára lekuporodtam és vártam, hogy elvonuljon a vihar.

Valami furcsa érzésem támadt, mintha néznének. Kicsit megfordulva, azonnal megláttam a "nézés" gazdáját, a bikát. Nem többre, mint tíz méterre. Nem látott, szagomat nem érezhette, de valamit mégis megérzett.  A veszélyt.  Szerencséjére a "veszély" tokjában pihent, nekem pedig elég volt  - zsákmánynak - a látvány.

Ha már szóba hoztam a koldulást - ami nem más, mint egy társadalmi rendszer legmélyebbről jövő csődje -  akkor azt is elmondanám, hogy én is voltam már "koldus". Igaz, hogy csak fél órára és akaratomon kívül, de kétségkívül hatékonyan, mert némi bevételem is származott a dologból.

A történet röviden. Éppen délben értem  Assisiben a St.Klara templomhoz, amikor a két kőoroszlán által őrzött kapuját  csukták. Gondolom ebédelni ment a páter, hiszen ő sem élhet meg csak mennyei malasztból.A nyitásig maradt két órám, a rekkenő hőségben nem volt kedvem a városban mászkálni, így lekuporodtam a kőoroszlánok közé,  hátamat a jó hűvös templomfalnak támasztva és a templomot ölelő bájos teret kezdtem rajzolgatni. Az izzadt sildesemet magam mellé tettem, hadd száradjon. Nohát ebben a pózban és a félig kész rajzzal az ölemben - szépen elnyomott az álom.

Arra riadtam, hogy egy népes turista csoport vesz körül, nyilván a templomba akartak ők is bemenni. Miközben a kilincset próbálgatták, ferde szemükkel elégedetten pislogtak a rajzomra - és szó nélkül aprót kezdtek a kalpagomba dobálni. Mit tehettem volna mást, mondtam nekik, hogy Isten fizesse meg ! 

Kellemes idő, szelíd napsütés - szóval minden adott volt egy jó fácánozáshoz. Azt leszámítva, hogy  kora őszi időben, a madarak még a lábon álló kukoricásokban és a jókora tarlókon keresik a táplálékukat, ilyenkor  úgy tűnik, hogy kevés a fácán. Aggodalomra semmi ok - évek óta ismerjük ezt a területet - nagyon sok madár lesz itt télen.

Magára a vadászatra nem térnék ki, az kellemesen telt, öten voltunk és tizenegy kakast lőttünk, ráadásként pedig még gerléztünk is egy kiválót - szóval szép nap volt, de nem is erről írnék most.

Hazafelé térőben éppen a kompra vártunk, amikor egy kéregető asszony billegett beszélgető kis csapatunkhoz. Élelemre kért pénzt, bár nem úgy nézett ki, mint aki éhezik. Még a vadászat előtt bevásároltunk, friss péksütemények és húsos pogácsák lapultak a zacskókban, de valahogy nem volt rá napközben "kereslet" - így megmaradtak.

Javasoltam, adjuk oda a koldusnak, úgyis élelemre kéreget. A két nagy zacskóval a -  rossz lábai ellenére - egész fürgén elbicegett - gondoltam hazaszalad vele és megeszi. Nem ezt tette és ezt sajnos megláttam. Alig, hogy eltávolodott, a vele kószáló kutyáknak dobta a kapottakat.

Epilógus elmarad......a döbbenetet nem lehet szavakba formálni.

Egyre szaporában esett az eső, az erdei nyiladékon  - félkerékig a ragadós agyagba süllyedve - kínlódott a a frissen kikalapált autóm az erdő széléig, ahonnan már gyalog caplattam a friss vágás széléig, ahol egy összerakott farakás mögé telepedve vártam a lombár agancsú bikára. A nyomai jól látszottak a két erdő közötti tárcsázott földön, nem volt nehéz kitalálni, hol kell "őkelmét" várni.

Egyre feketébb felhők kezdtek a szürke égre  kúszni,az eddigi csepergés folyamatos esővé  vált, a kalapomból a nyakamba csorgott az eső -  ráadásul a sötétedés is hamarabb köszöntött be, mint ahány órát, a közeli falu harangszava kondított - szóval úgy gondoltam, tovább nem várok, amíg egyáltalán esélyem van, hogy ki tudok menni autóval, elindulok haza.

Ekkor jelent meg a bika. A szemközti erdőből lépett ki, éppen ott, ahol vártam. Eddig jó, meg az is, hogy felém vette az irányt, egyre közeledett, de- ami az estéli vadászatokban a legrosszabb, - hogy  közben szinte teljesen besötétedett, úgyhogy amikor nem többre, mint ötven méterre állt előttem -  a testét ugyan jól láttam, a távcsövem "piros pontja" a blattján állt -  de az agancsát már nem. Lehet, hogy a várva várt lombár volt, de az is lehet, hogy nem. Miután én nem "csak" egy bikát akartam lőni, hanem csakis a lombárt - a bikát elengedtem.

Egy bikával "szegényebben", de egy élménnyel gazdagabban értem haza.

Az éjszakai vihar és felhőszakadás után, ragyogó tisztasággal, azúrkéken csillog az ég, a hosszú tikkasztó nyár után a növények tavaszt idéző friss zöld színben pompáznak, a fények huncutul kacérkodnak az árnyékkal, vigyázz árnyék, ha bújtál, ha nem, megyek - mint ahogy a gyerekek számolnak a bújócskás játékban. A levegő olyan tiszta, hogy szinte kortyolni lehet, a szél elsodorta  a nyomasztó porfelhőket, a zápor tisztára mosott mindent, mint a szennyes ruhákat a dolgos női kezek, ahogy azok vakító fehér felhőként száradjanak az ég ragyogó kékjében. 

A levegő lehűlt, friss hideg szelek borzolódnak a Dunán, a kertembe megérkeztek az első lakók, cinkék kezdték látogatni a feltöltött etetőt.  Okosak és fegyelmezettek ezek a kis madárkák -- tanulni lehetne tőlük Sorban ülnek  a kerti lugas ereszén és-  sorukra várva - egyenként repülnek be az etetőbe, ahonnan nagy boldogan, egy napraforgó maggal a csőrükben elrepülnek.

Ez a fegyelmezettség adta írásom apropóját.

A legutóbbi  irományom- ahogy a kommentekben vadásztársaim lereagálták -   valóban kissé "Vukosra" sikeredett, pedig bevallom egy percig sem jutott eszembe, hogy azt a rókát - rajzfilm hatására - futni engedem. Sőt, igazi vadászélménynek tartom, amikor fácánvadászat közben a hajtósorból felhangzik a róka, róka kiáltás - amitől a puskát tartó kezek jobban rászorulnak a tusára - szóval nagy lesz az izgalom. A sikeres elejtőnek pedig külön is gratulálnak.

 Akik  a rókáknak "drukkolnak"azok lehet, hogy nem tudják,  mennyi tyúkot lopott már őkelme, meg azt sem, hogy veszettséget, vagy száj és körömfájást terjeszt, nem beszélve a rühességről, de a felzabált fácáncsibék anyukájának pánikja sem számít, mert a rajzfilmben a világ legkedvesebb állatkájának láttuk. 

Lassan minden állatról készült már kedves rajzfilm, az éppen szakácskodó patkánytól kezdve a tengerekben szüleit kereső halacskáig, amik egytől-egyig remek kis alkotások, de ettől még a patkányt nem fogom kedvelni és lelkifurdalás nélkül fogok pecálni is. A szarvasbikára is lelkesen vadászunk, holott a csodaszarvas legendájában kereszttel az agancsai között látta őt Hunor és Magor.

A vadász lelkében - ha az rendben van - jól megfér a kettősség, egyfelől kíméli, óvja, védi a természetet, benne a vadon élő állatokkal,  másrészről, a vadgazda szemével - józan mértéktartással - lövi is a vadat.