Mennyivel másabb, ez a mai nap, mint az előző, pedig ez is, az is vadászat volt.  A csendes, nézgelődös, "bikavárós" ülés helyett, a forróra hevült puskacsövet szorítani és a napraforgóra folyamatosan berepülő gerlékre lövéseket leadni. Pedig nem jól indult a nap. Először is az internet meterológiai előrejelzése riogatott, miszerint éppen abban a térségben lesz eső ( Makó környéke) ahová készülünk. Szerencsére, majdnem mindenütt rossz idő volt, csak ott nem.

A másik probléma ott volt, hogy egy falutól távoli napraforgóban kezdtük - volna - a vadászatot, ha lett volna gerle. - Pedig tegnap rengeteg szállt ide - mondták a vadőr gyerekek. Telt, múlt a délután, egyre reményvesztetteben figyeltük a "galambmentes" eget. Ekkor összeült a kupaktanács ( a két vadőr ) és egy másik helyre vittek bennünket. Ennek a napraforgótáblának "csak" két baja volt, az egyik, hogy a nagyforgalmú 43-as műút mellett húzódott, ráadásul elég közel a faluhoz. Tehát, sem az országút, sem a falu felé nem lőhettünk. Utólag mondhatom, szerencsére. Mert én még ennyi gerlét  nem sokszor láttam. Ha minden irányban lőhettünk volna, akkor fél óra alatt elfogyott volna a muníció. ( egy mondatban két "volna" sok egy kicsit, kevesebb, jobb lett "volna" )Jöttek a gerlék magasan, bukfencet vetve, szemből, hátulról, mindenhonnan, egyesével párosával, csapatosan, szóval egy percig nem lankadhatott a figyelem. Potyogtak is rendesen.

Hogy a vadászatot ellenzők lelkivilágát is megnyugtassam, a közel háromszázas lelövés, csak csepp volt a tengerben.

A lenyugvó Nap, egy hatalmas szürke, esőtől terhelt felhő mögé kezdett hanyatlani. A csipkés felhőszélek, egeket ostromló, hóval fedett hegyeket imitáltak, nagyon élethűen.   A  felhők széle aranysárgán kezdett izzani, mintha a képzelet szülte hegyek gerince lángra lobbant volna.

A dombél felől gyenge szellő fujdogált,szeptemberi hideget hozva az arcomba. Erdő ölelésében álló öreg lesen ülve vártam, hogy valahol megszólaljon a szeptemberi erdők csodálatos hangja, a szarvasbőgés. Balról egy derék bak lépett ki a tisztásra, pár métert előrefutott, majd lábával kaparni kezdte a földet és amikor megfelelőnek találta a fekhelyet, abba kényelmesen elhelyezkedett és elaludt. Jól megfigyelhettem az agancsát, a szép hosszú szárakat és a hegyes ágakat. Fiatal korod ellenére, már szép fejdíszt hordozol, vigyázz is magadra - állapítottam meg.

A felhők kezdtek beleolvadni a sötétedő égboltba, az esthajnalcsillag is pislákolni kezdett már, amikor egy spíszer bika ( első agancsú) lépett elő, talán ha tíz méterre a lesemtől. Gyanútlanságát, fiatal kora magyarázza. Egészen, a teljes sötétség beálltáig gyönyörködtem benne. Éppen a hátizsákomba kezdtem visszapakolni a dolgaimat, amikor nem messze tőlem egy vágyakozó, panaszos bikahang szólalt meg. Egy fiatal bika orgonálta bele  az éjszaka csendjébe, szerelmes szíve minden  hevületét.

Csodálatos este volt !

Van egy Kresz tábla, amit kétséget kizárólag ismerek,  ( lehet, hogy ez az egy az? ) ráadásul szeretek. Ez nem valami perverzitás, hanem felismerés. Évekig autóztam az országban, meg azon kívül is, de sosem vettem észre ezt a táblát, mert nem érdekelt. Ha jól emlékszem ezt a táblatípust, útbaigazítónak hívják. Már a színe is kedves, mert kék és ebben ábrácskák vannak, amik arra hívják fel az autós figyelmét, hogy ott valami van. Pl. kemping, vagy lovarda, vagy horgásztó, stb.

Amióta pecálok is, figyelem ezeket a táblákat és nem vagyok rest egy kis kitérővel "felfedezni" őket. Nem sorolom, nem akarok egyiknek sem reklámot csinálni, de remek kis "ékszerekre" leltem, néha csak egy köpésnyire az országúttól. Ma már többet is ismerek, horgásztam is "bennük", több-kevesebb sikerrel, de mindíg nagyon jó hangulatban. Pár alkalom után kapcsolatok létesülnek, van olyan hely, ahol már szinte baráti a viszonyom a tógazdával.

Tanulság az, hogy érdemes nyitott  szemmel és szívvel járni az országot és felfedezni a kevéssé ismert közvetlen környezetünket.

Az előző beírásban azt igértem, hogy folytatom. Tehát ott hagytam abba, hogy megtaláltam - szagra  - a bikát. Segítséget nehéz volt szereznem, végül elég "vegyes" társaság jött össze, a közös az volt bennük, hogy egyikük sem volt vadász, meg az átlagsúlyuk egy mázsa felett volt. 

Mindent magyaráznom kellett, pl. azt, hogy a bikát ne farral előre húzzák, mert akkor minden bokorban elakad. Nagynehezen az erdő széléig vonszoltuk, ahol nekiálltam zsigerelni. Bizony nagyon penetráns szaga volt a bikának, amitől az egyikük öklendezni kezdett. Egyébként ő tartotta az egyik hátsó lábat, hogy a szétfeszített kikát "fel tudjam törni" ! ( ez is szakzsargon). Az első metszésnél, amikor a bika "külső" illatához" a melegen felcsapódó bélszag is társult, ez a vadász elengedve a lábat, elrohant - már bocsánat - hányni. Az elengedett láb viszont engem úgy csapott hátba, mintha éltében rúgott volna a bika, mintegy bosszút állva sorsáért.

Ne haragudj, de nem birom ezt a szagot - mondta a "lábelengedő". Semmi gond - válaszoltam volna, ha a hátbarúgástól nem akadt volna el a szavam.

Szagokról volt szó, ebben a történetben kétszer is a szag volt a főszereplő. Először segített, másodszor majdnem eltörte a gerincem.

Még csak zárásként. A bika is jó súlyban volt, a segítők is, úgyhogy a földet súrolta  szegény autóm "hasaalja".

Figyelem a statisztikám, hogy mikor hányan olvasnak. Igazából, magamnak írom a szösszeneteket, de ha már nyilvánossá tettem - mint egy könyvet - akkor jó tudni, van-e rá érdeklődő. Illetve, milyen témákra van és melyekre nagy a hallgatás.

A blogom - ha jól tudom - vadász, horgász történetek a "tollamból" címet viseli. Próbálom is tartani magam ehhez a tematikához, de miután nem minden nap vadászom ( bár jó lenne ) ezért nem születhet naponta vadászélmény.Olykor kitérőt teszek és utiélményeket közlök, meg képeket.

A következőkre jöttem rá. A vadásztörténeteknél lehervad a kommentezős kedv, úgy amikor egy jó hangulatú társaságban viccet kezd el mesélni valaki. A kényszernevetés megöli a spontán jókedvet. Szerénységemben pedig egy nagy vicctemető veszett el, no nem úgy, hogy sokat ismerek, hanem, hogy mindet elfelejtem. Nekem ugyanazt a viccet egy napon, kétszer is el lehet mesélni, garantáltan másodszorra is újként fogom fogadni. Ugyanis viccmesélés közben - nem arra figyelve - azon görcsölök, hogy legalább egy nyomorék mórickás vicc az eszembe jusson, de nem, nem jut és ettől bepánikolok.  Már mindenki mondott egyet, csak én nem, de azért szorgalmasan heherészek a többiek viccén, pedig egy szót nem értek belőle, mert kutlákolok az emlékeimben, hátha valami beugrik. Nem ugrik!

Lehet, hogy a blogom olvasói is így vannak ezzel. A vadásztörténetek bénítólag hatnak, a hozzászólaló kedvre? 

Volt róla szó a kommentekben, hogy bizony a rigyető bika szaga, nem éppen parfűm alapanyag. Persze, csak számunkra, mert a szarvashölgyek szíve, igencsak erre pezsdül.

Szarvasbőgés idején, még a bika fekhelyének a szaga is jól érezhető, pedig csak egy-egy rövid dagonyázás erejéig fekszik el, ha nagy a hárem, a kikapósabb tehenek és ünők szívesen szöknének, vigyáznia kell a ledér népre. Ugyanis a hárembika által elvert bikalegények, csak arra várnak, hogy lankadjon a figyelem, már terelik is el a közeli sűrűbe, a szerelemre éhes  menyecskéket.

Tehát összefoglalva, rettentő büdös a bőgő bika. Egyik alkalommal, lőttem bikát, jól is jelzett, de visszapenderülve, az erdőbe rohant, ahonnan egy darabig csak az ágak törése hallatszott, majd a jellegzetes zuhanás hangja. Megvan, állapítottam meg és minden sietség nélkül pipára gyújtottam. No, vegyük sorba a teendőket. Eőször is, megkeresem a bikát, a közben rám boruló sötétben. Másodszor, be kell menni emberekért a faluba, a szállítás négyemberes.

A rálövés helyétől az erdőig jól láttam a vért, de az erdőben már semmit. Tudtam, nem lehet messze a bika és - mint a jó kutya - kezdtem nagyokat szaglászni a levegőbe. Egyszer megcsapott a jellegzetes szag, majd egyre erősebben, végül majdnem átestem a fekvő bikán. Ebben az esetben sokat segített a büdös bikaszag.

A zsigerelésről és a hazaszállításáról majd legközelebb!

Jó pár éve már annak, de soha nem felejthető, amikor a hegyek és erdők között álló vadászházamban, különös izgalommal vártam az azévi szarvasbőgést. Gyermekkori jóbarátom, akivel a "civil" barátság mellett még vadásztársak is voltunk, már nagybeteg volt, gyilkos kór rágta.  Egy éve nyomta már a kórházi ágyat, hol jobban, hol rosszabbul érezve magát. Egyik alkalommal, amikor a fájdalmak nem nyomorították testét, azt kérte, hogy hadd hallgasson nálam, a vadászházamban szarvasbőgést. Misivel, a közös baráttal, nagy szervezésbe kezdtünk.

Azon az őszön, csodálatos bőgés volt. Mintha a bikák is a beteg Barátnak adtak volna orgona- koncertet. A vadászház udvarán ránkboruló estében, amit csak egy fáklya fénye tett még hangulatosabbá, az udvarra kitett nyugágyban, pokrócok köré csavargatva feküdt a Barát, miközben távol,  közel, szinte minden irányból hallatszott bőgés. Egy mély, erős  hangú, bika, szinte az udvar végénél, tőlünk pár méterre eresztett ki a hagját. 

Istenem de szép, sóhajtott, de most már nagyon fáradt vagyok, vigyetek be, lefeküdnék. Köszönöm a "vadászatot" - mondta, miközben nem tudtam megszólalni. Igazából azóta nem vadászom bikára.

Kicsit "elidőztem" a gerlézős bejegyzésemmel, mert vártam rá képeket, amiket "red alert" szokott feltenni a blogomra. Remélem, jól megérdemelt pihenését tölti.

De már úgy felszaporodtak a kommentek az előző alatt, hogy képek nélkül is "továbblapozok", hogy legyen hely és miután jövő héten szept. 1-e, az mi mást is jelenthetne, mint a szarvasvadászat kezdetét. Szólnék erről egy két szót.

Nem biztos, hogy még ekkor bőgés is van, annak kezdete nem a bikák "úri kedvétől" függ, hanem a tehenek "illatanyagától." De kezdődött már bőgés, augusztus 20-a környékén is, amikor nappal még tombol a nyár, de éjszaka már jól lehül a levegő, az erdőket hajnali pára üli meg, a  lustán úszó "ökörnyál", fehér fátyollal köti össze a bokrokat. Az ősz már kezdi átvenni a hetyke nyár trónját.

Ilyenkor már izgatott vadászok hallgatnak bele az éjszaka csendjébe, hol szólal meg az első vágyakozó bikahang. Eddig még nem hallottam !
 

Sok újat nem lehet hozzátenni az előzőhöz, ugyanott, ugyanúgy álltuk kőrbe a napraforgótáblát, de a gerlék erre a napra sztrájkba léptek. Nem jöttek. Annyi eszük csak nincs, nem erről híresek, hogy az előző zaklatásra emlékeznének, egyszerűen annyi napraforgó tábla van, hogy kedvükre válogathatnak. Egy órás eseménytelen ácsorgás után, a vadőr druszámmal elindultunk megkeresni a gerléket. Egy faluközeli táblában találtuk meg őket.

Ettől kezdve már eseménydús lett a vadászat és a feltámadó szél miatt, sportos is.

Ennél többről nem tudok beszámolni, nekem nagyon jó volt, de így leírva elég "szürkének" tűnik, pedig Szechenyi írta, hogy a vadászatban "minden nap ünnepnap." Így is van, én is annak érzem. De más leírni, mint átélni. Mint a szerelmet. Az utazás volt a fárasztóbb, mert oda-vissza közel hét órát kocsiztunk ezért a vadászatért. Kéretik nem normális mércével mérni a vadászokat, ezek közül is a megszállottakat.

A faluban - aminek nevét elhallgatnám - mert nem akarom nagydobra verni a gerléiket - pontosan a faluközpontban, ahol a talákozóhelyünk van, egy nyírfát "kibéreltek "a fülesbaglyok. A hét darabból kettőt sikerült lencsvégre kapnom. Talán majd a fotó színesíti az irományom !

A napokban fog virágbaborulni a parlagfű és ontani a polleneket. Két vagy három bejegyzéssel "ezelőtt" már morogtam ezügyben - hatástalanul. Egy ma reggeli riportműsorban hallottam számszerűsítve, forintosítva, mennyibe is kerül nekünk a parlagfű által okozott allergia. A gyógyszerek, kegyszerek, zsebkendők, stb.  Ha nem is pontosan, de 35 milliárdba. De nem is a pénz a lényeg, hanem az egészségkárosítás, amit nem lehet forintosítani. A parlagfű közelsége miatt már lassan én sem tudom, hogy melyik szelelő likamon vegyem a levegőt, mert a "többség" el van dugulva.

Érdekes mentalitás a földtulajdonos részéről. A föld jótékony hozamát learatja, felhasználja saját céljára, boldogulására, de semmit nem tesz azért, hogy a káros hatásokat mérsékelje. Valóban, ez valami költséget is jelenthet, ami a tiszta haszonból levonódik. Ezért nem történik ezügyben semmi. Idegesítő ez a szemlélet.

A kommentek rovatban, "Tesó" címmel folyt eszmecsere, a fegyverek nemiségéről, hogy fallikus szimbólum-e ( ha rövid a micsodád, told meg egy lépésse?), vagy- mint szerintem is - inkább nőies jellegű egy szép fegyver. Kecses, kézhez símuló, engedelmes, dolgos ( ha van lőszer hozzá) és - ha rosszul fogod (tartod) akkorát rúg, mint egy ideges tehén.

Szóval - tulajdonságai miatt - nőnemű a fegyver, az már biztos. De nem erről írok most, csak a Tesó "áthallásos" bejegyzésére reagálnék. Áthallás, egy kicsit rokon az elértéssel. Az egyikbe mást gondolok bele- ha van fantáziám, a másikban egyszerűen félreértek, egy szöveget.

Nagynehezen rákanyarodok a témára. A már leírt gerlevadászat,  két ottani szereplője okozott nálam némi elértést. Ugyanis a hívatásos vadászt Csabának hívják, szóval druszám, a kutyáját meg Dokinak - ami a "becenevem". Kellet egy kis idő,mire megszoktam, hogy a "hozod Doki vagy szétrúgom a ...." című instrukció nem nekem szól. Az már némi zavart okozott, amikor a másik hívatásos megkérdezte tőlerm, hogy "doki, nem láttad a Csabát?"

Most akkor engem kérdez saját magamról, vagy a kutyát kérdi a druszámról? A legjobb megoldást választottam, csak a gerlékre koncentráltam.

Mármint - végre vége - a vadászatmentesen töltött böjtnek, a blogom is visszakapja a címbéli szerepet, tehát vadásznapló lesz. Igaz, ha valaki lelkesen jár ki lesvadászatra, akkor arra szinte egész évben van lehetőség. Disznót, rókát - a kíméleti időket figyelembe véve és lehetőleg nem vemhes kocát lőve -bármikor ki lehet menni, a tavasz a szalonka és az őzbakvadászat ideje, nyáron az őzbak űzekedésekor lehet élményhez jutni, ősszel a szarvasbőgés, stb. szóval sűrű a vadász- program, ha valaki nem a TV előtt akarja tölteni a fél életét.

Aug 15-től kezdődik a nagyon várt gerlevadászat is. Nekem - és kis csapatunknak - ez jelenti az "igazi" szezonkezdést. Vadkárelhárító jellegű a vadászat, mert a napraforgótáblákra szálló gerléket kell ritkítani, mert nagy károkat tudnak okozni.

Jó messzire egy Sarkad mellei kis faluba mentünk,az ottaniakkal már tavalyról jól ismertük egymást, nem sokat kellet a helyet sem magyarázni, ismerős volt a határ. Azt hiszem az év legmelegebb napját fogtuk ki, ráadásul viharos forró széllel, ami a közeledő front jele volt. Nemrégen egy hasonló helyzet vége egy olyan jégeső lett, ami a közeli községben rendezett  lovasversenyt verte - szó szerint - szét. A melegre jellemző, hogy a két vizsla - akik dolga a gerlék összeszedése lett volna - inkább beállt egy közeli kis akácos hűvösébe és csak gazdai szigorra indultak apportírozni. A szájukba vett madarat sem a gazdának vitték, hanem a hűvösben szépen sorbarakták őket. Nemhiába az egyik legokosabb fajta ! 

Az erős szél, a gerléket hátára kapva, azokat "műrepülő" kusztok bemutatására ösztökélte. Potyogott a gerle, de nagyon fogyott a lőszer is. A három órás hazafelé tartó út alatt, már sokkal csendesebbek voltunk, mint odamenetelkor.

Nagyon jó érzés, ez a fáradtság.

A lovaglás - mint régi nagy szerelem - számomra a szabadság érzését jelentette. A természetközeliséget, azt a csodát, amikor Isten egyik legcsodálatosabb teremtménye a ló és a rajta ülő lovas, eggyé válik és közös akarat viszi őket előre. Mindkettőjük gyönyörűségére. Nem fontos, valahová is megérkezni, mert maga az"utazás" a lovaglás lényege. Mondhatnánk, akár "céltalanul" is lehet lovagolni, amit én kóborlásnak hívtam.

Az autózás csak arra jó, hogy A pontból B- be jusson az ember, de maga az út élvezhetetlen, mert figyelni kell. Miután lóra már nem ülhetek, autózni muszáj, de nem szeretek, maradt a motor, mint a szabadság szimbóluma. Ha nem is teljesen, de egy picikét visszaad valamit abból az érzésből, amit a lovak hátán éreztem. Eggyel több szelíd motoros az utakon. Kéretik vigyázni ránk.

Jó gurulást, széles utat minden motorosnak !

A címadó név, nem a lovam neve !

Mondhatni, Toscanaban és Umbriában, hogy ahány hegycsúcs, annyi városka ül rajtuk. Azt sem kell már mondani, hogy már az etruszkok is...! Pitiglianoban, a római múltra, a ma is üzemelő - bolthajlásokkal, a magasban ívelő vízvezetékrendszer  emlékeztet. ( az első képen jól látható a szép ritmusú építmény) A középkor adta a város végső arculatát, zegzugos sikátoraival. Igazi, nagy látványosság nincs a városban, mintsem ezek a középkort idéző utcácskák.

Mint majdnem minden olasz városban, itt is van Garibaldi tér. Persze a legszebbet Rómában láttam, ahol Garibaldi lovas szobra áll a Rómát alkotó dombok egyikén.

Szóval a Garibaldi téren kívül egy szobor fogott meg legjobban. Ezeknek a városkáknak az ellátását, a terhek cipelését, stb - még a motorizáció előtti boldog időkben - a szamarak látták el, mint teherhordók.

Megérdemelték a szobrot.

Ódákat zengtem "fatornyos falum" sikeréről, egy új közösségi ház avatásáról. Sajnos, a mutatós sikerek mellett elsikkadnak olyan dolgok, amik nem igényelnének ekkor szellemi és fizikai befektetést. "Csak" odafigyelést, hogy a törvényi előírásokat ne is említsem. A címbéli parlagfűről van szó. Ami különösen fájó, hogy éppen ott virít és lassan magba szökkenve ontani fogja az allergéneket - ahol az ifjuság sportol. Éppen a focipálya mellett és az odavezető úton. A mellékelt képen, a hidroglóbusz melletti épület a sportöltöző, ahogy "úszik" a parlagfű-tengerben.

A statisztika szerint minden harmadik ember küzd már valamilyen szinten az allergiával. Gyógyszerekért fizetünk, köhögünk, prüszkölünk, csak egyet nem csinálunk, nem írtjuk ki a parlagfüvet.

Lehet, hogy a szigorú büntetés haragot vonna maga után, de ez semmi ahhoz képest, amekkora kárt okoz a fiatal gyerekek szervezetében a parlagfű. Nem nagy szavak, de tudatos, vagy hanyagságból elkövetett egészségkárosítás címén , még egy közepesen képzett ügyvéd is , rá tudná húzni a vizeslepedőt a föld tulajdonosára.

Ugye nem kéne ezt megvárni?

Egy kis kitérőt tettünk Orvietoba menet. A "szokásos" túrista útvonalon, azaz "begyűrődtünk" egy Vaporetoba ( vizibusz ) és a Canal Granden végighajókázva a Piazza di Can Marco - röviden: a Szent Márk téren - "kigyűrődtünk" belőle. Óriási tömeg, rengeteg túrista, egyre több "keletivel" és valami új jellemvonásukkal. Sokszor voltam már itt, de ennyi kínait még sosem láttam. de már a múlté az udvarias jellemvonásuk, agresszívak, tülekedőek, hangosak és idegesítőek.

A Velenceiek egyre rosszabbul tűrik az idegenforgalmat, de kénytelenek elfogadni - ebből élnek. A csatornán is kaotikus a  hajóforgalom, az az egy-két szerencsétlen gondolás, aki a csatornába merészkedik igen szaporán evez a rohanó hajók elől. Inkább a kis mellékcsatornákat használják.

Csak ízelítőül teszek majd ide egy-két képet, amik fő témája a gondola.

Kis "fatornyos" falumnak, mindíg az volt a szerencséje, hogy szülötteiből, esetleg elszármazottaiból, vagy az ide letelepedettekből, mindíg összeállt egy kis csapat, akik élére állva valami jó és nemes ügynek, vitték előre a falut. Sportban, kultúrális  vonalon stb. Lassan én is "tükének" számítok, az a harminc év, amióta itt vagyok, azzá tesz. Azóta veszek részt, eleinte tevőlegesen, illetve mostanában már csak lelkes szemlélőként  az ezirányú törekvésekben

A tegnapi napon is ünnepelt a falu. Egy 200 éves, romos épület ujjászületését. Valamikor templomnak épült volna, de nem az lett, így torony sem került mellé,. A templom - másik helyen - nagyobb méretben épült fel, itt pedig magtár lett. Rendkívül lepusztult állapotban tengette életét ez a - római alapokra épült - egyterű épület, mikoris egy lelkes tanár  ember - a falu szülötte - elhatározta, hogy megmenti az enyészettől. Először is - amatőr régészként - feltárta az épület alapjaiban lévő római maradványokat, majd pályázatok útján pénzeket "koldulva", egyre több embert maga köré gyűjtve, az épületet csodálatos állapotba hozta. Állandó, vagy időszakos kiállítások helye lett az épület, tegnap avattuk. Remek ötlet, hogy három olyan művész képeivel, szobraival, akik szekcsői lányt vettek feleségül.  Egy francia festő, egy német szobrász és egy pécsi fotóművész. alkotásaival. A kiállítás címe - jó értelemben véve "áthallásosan" - az, hogy "Szerelmem Dunaszekcső".

Büszke vagyok a falumra ! A bejegyzés címe, a falum római kori neve.

Még volna mit mesélnem és képeim is Toscanaról, Umbriáról, de most egy aktualitásról. Már jól kimorogtam magam egy korábbi írásban, hogy a pécsi lövöldöző apropóján -az aktuális politika, latens gyilkosnak tekintve minden vadászt és sportlövőt - psichológiai vizsgálatra kötelezett bennünket. Merthogy nekünk van fegyverünk, akkor a cigány gyilkosok, a rendőrgyilkosok, az ámokfutók is közöttünk vannak.

Tegnap reggeli riportban, Doszpod Pétert , a volt "sztárzsarut" faggatták, hogy ma, Magyaroroszágon, hogyan lehet fegyverre szert tenni. A válasz egyszerű volt és így is van, ezt mindenki tudja, beszélik, csak nem jut el a illetékesek füléig. Csak pénz kérdése - szólt a válasz ! A feket piacon, minden beszerezhető, csak tudni kell, kinél.

Akkor mégegyszer kérdeném, miért kell ezt a kis maroknyi - milliószor ellenőrzött - vadász,sportlövő  - csapatot állandóan zaklatni? Tessék megkeresni a feket piacon fegyvert árulókat, ami kétségtelenül nehezebb, mint bennünket pszichológus elé citálni.

Hogy azért az olasz dolgoktól sem szakadjak el, ott bármennyi fegyvere lehet annak, aki egyszer engedélyt kapott rá. És nem csesztetik  fegyver műszakikkal, meg évenkénti orvosival. Persze, ott egy valódi demokráciáról van szó, amiben a legfőbb hatalom a nép.

Tehát a sok kút stimmelt, a sok szép nő nem éppen. Viterbo címerállata az oroszlán, így nagyon sok kút és dombormű témája. A S.Angelo templom falán van egy remekül restaurált római márvány szarkofág, amelyen vadászjelenet látható, oroszlán részvételével. Nagy vadász lehetett a "megboldogult" római, ha ilyen szarkofágot kapott. Nekem egy egyszerű fácános is megteszi majd.

A másik képen a püspöki palota látható. Az 1260-as években még a pápák rezidenciája volt. A Conclave  - a pápaválasztó gyűlés színhelye volt a nagyterme. Csak egy kis érdekesség. A conclave - szó szerinti fordításban -  kulcsra zárást jelent. Nevét onnan kapta, hogy X. Gergely pápa választása, már 12 hónapja tartott, amikor a Viterbóiak megunták, hogy ennyi ideig kell etetni, itatni a gyülekezetet, bezárták őket és lebontották a fejük felől a tetőt. Érdekes, ettől hamar dűlőre jutottak.

Kár lenne a szép parlamentünkért, de lehetne elhúzhatósra csinálni a tetőt?

Elakadtam az olasz útleírásban,mert közben az Orvietoi bejegyzésem "alatt" egy komment- rekord döntés folyt, kedves munkatársamért, Táziért. Csak gratulálni tudok  a 116 kommentért, amik zöme a tengerről szólt, ami ugye nincs közel Orvietohoz, de Tázi fürdik benne. Gondolom, ennek apropóján lett a tenger téma alaposan kitárgyalva.

Közben egy kicsit úgy éreztem magam, mint az a karmester, akitől függetleníti magát a zenekar és mást játszik, mint ami a partitúrán van. Lehet, sőt biztos, hogy jobbat, de mégis mást. Mindeközben egy fogammal kevesebb lett. ( "beletört a tengerbe" )

Visszazökkenésként jegyzem meg, hogy aug 15-én beindul a vadásszezon, mégpedig a gerlevadászattal. Jó hír,( nekünk vadászoknak) hogy rengeteg van belőlük, viszont a napraforgó -termesztők legnagyobb bánatára. Így altatható a lelkiismeret.

De addig még lesz egy kis olaszország!

Addig nem akartam az írásokkal továbblépni, amíg a Viterboi képek nem kerülnek föl, de valószínű, a "red alert" - jól megérdemelt szabadságát tölti.

De a tegnapi napnak volt egy "történése", amit nem tudok magamban tartani. Zárójelben jegyzem meg, hogy űzekednek az őzek, ami az őzvadászat egyik izgalmas és a jó őzhívás minden csinját-binját ismerő vadásznak, igen nagy élvezetet jelentő időszaka.

De nem vadászatról lesz szó. Röviden az előzmények. Létezik Pesten egy judó iskola, ahol a mentálisan sérült és a teljesen ép gyerekek együtt sportolnak. Óriási ötlet, van gazdája is a "Józsi bácsi", aki ezt a csapatot működteti, edzi. És óriási az eredmény is.  Tegnap volt a táborbúcsú, amihez a helyet a Gemenci RT. biztosította. Tavaly is részt vettem rajta, meg idén is. Csak egy példa  - ami nagyon megrázott.  Jó értelemben véve.

Az elmúlt évben került ebbe csapatba Marci, egy súlyosan sérült 9-10 éves gyermek, akiről a Pethő intézetben már lemondtak, elküldték, hogy reménytelen a gyógyulása.Tolószékben, önálló életvitelre képtelen módon került Józsi bácsihoz. És mit tesz a sport, a jó közösség és a kitartó munka és a szeretet, tegnap  Marci - ha kissé gacsosan is - de együtt rohangált a többiekkel. Amikor a magnóból egy Fenyő Miklós szám ment, azt ragyogó szemmel, jól érthetően együtt énekelte a többiekkel. Megható, és szivet melengető érzés volt Marci felhőtlen boldogságát látni. 

Egy kis kitérőt ( 200 km!) tettünk a már Lazio tartományban fekvő Viterboba. Egy olasz mondás szerint, a szép asszonyok és a szép kutak városa. Érdeklődésem csúcsra járatva kerestem egy parkolót, de nagyon nehéz volt, meg kellett küzdeni egy helyért. Sajnos- valóban sok volt a kút, meg az árnyékban csoportosuló és pletykálkodó mindenféle életkorú férfi - de szép asszonyból nagyon gyenge volt a felhozatal. Ha nekik ennyi a sok-  és a szép ,akkor ezek az olaszok még nem jártak Pécsett!

Viterbotól két kilométerre, de gyakorlatilag vele egybeépülve,  rendkívűli jómódot sugalló villák sorfala között érünk el Bagnaia-ba. A városka fő nevezetésse a Villa Lante. De nem is igazán a reneszánsz palota a fő attrakció, hanem a csodálatos parkja. Ki volt ugyan írva, hogy tillos a fotózás, de egy rebellis magyarnak ez nem lehet akály, ezért tudok egy-két képet idetenni, ha "red alert" is úgy akarja.

A harmadik képen, a két kőszobor közül az egyik a Tevere, a másik az Arnó folyót szimbolizálja.

A gyorshajtásos "kirohanásom" után, ballagjunk  - szép lassan  - vissza Orvietoba, a szálláshelyünkre. Ez a városka is ( huszonegynéhány ezer lakossal) -mint a többi umbriai város, egy kőszirt tetejére épült. De ezt úgy kell elképzelni, hogy a sziklákon pompázó , szinte a sziklákból kinövő várfalak által határolt óvárost, kőrben, lent a sík részen egy teljesen modern, átlagos kisváros vesz körül, élénk forgalommal, boltokkal, benzinkutakkal, stb.

Orvieto, nem puha tufára épült, mint Bagnoregio, hanem mészkőre, de ez a mészkő olyan lukacsos, mint az ementhali sajt. Egy hatalmas, termekből, folyosókból álló földalatti város húzódik a sziklák belsejében, amik nagy része, még feltárásra sem került. (a  feltárt részt bejártuk, bevallom félelmetes és döbbenetes volt ) Az etruszkok kezdték, hogy azután a további évszázadokban folytassák  a háborúk esetén menekülésre és túlélésre kiásott barlangrendszert.

Az orvietoi gótikus, hatalmas dóm is erre a összefurkált kőzetre épült, maguk a helybéliek sem értik, hogyan bírja a lyukacsos szikla ezt a hatalmas súlyt. Isten óvja a földrengéstől ezt a városkát is, ugyanis nem túl messze innen, Assisiben hatalmas pusztítást végzett - az ezen a vidéken elég gyakori - földrengés.

Orvieto, nem csak egy csodálatos műemlék város, hanem élhető, lakható, a túristákat elfogadó és kedvelő emberek által lakott, "történelem". Szívesen elegyednek szóba a túristákkal, segítőkészek. Az előző, trafipaxos zsörtölődésemhez passzol, egy kis esemény az itteni rendőrökkel. Szemtanuja voltam, amikor egy tilosban parkoló autó gazdáját kereste a rendőr páros, meg a környékbeli összes boltos, ( egy jólöltözött férfi és egy csinos hölgy), hogy ne kelljen megbüntetnie az autóst. Még kétszer találkoztunk velük, harmadik alkalommal már megszólítotak bennünket, hogy esetleg segíthetnek-e valamiben, ha eltévedtünk volna. Ez igen! Így kell rendőrnek lenni !

Sem az olasz úthoz, sem a vadászathoz nem tartozik az alábbi téma, de le kell írnom, mert feszül bennem. Nem csigázom a kedélyeket ( ha csigázódott volna) , de a trafipaxokról írnék. Sokmindent előre kéne bocsátanom, például azt, hogy sokkal szigorúbban büntetném az ámokfutókat, a lesötétített BMW-k, Audik,  mindenkit letaroló viselkedését, stb, de a gyorshajtásért kijáró büntetést akkor sem tervezném be a költségvetésbe.Mert erre, csak politikai párt adhat utasítást. Ha jól tudom, akkor a rendőrségnek pártsemlegesnek kéne lennie. Elvileg ! Akkor hogyan is van ez? Önszorgalomból ülnek azok az erős egészséges gyerekek a rendőrautóban és fotózgatnak, miközben egy cseppet sem csökkent a bűnözés, a garázdaság stb. Éppen most mondta be a Tv, hogy egy rendőrt vertek meg a Szőlőhegyi úton,. Egy beborozott vidám csapat. Hol a retkesben vannak ilyenkor az autóban pihengető rendőrök?

A fatornyos falum és a legközelebbi városka között - az átmenő forgalom megszünvén, mert az új sztrádára terelődött a forgalom - már csak azok járnak, akik nap,mint nap munkába igyekeznek. Az a pár szerencsés. Szinte naponta áll, hol egy, hol két civil autó, amiből kamera kukucskál ki, hogy azt a szerencsétlent, aki - mondjuk - 50 helyett csipetnyivel gyorsabban megy, azt már le is fotózzák. De most már nem "nyíltan", hanem bekötő utakba, meg bokrok mögé bújva. Még az állat sem szarik a saját fészkébe. Fotózgatjuk egymást , fizetgetünk, miközben verik a rendőrt, lopnak mindent, ami mozdítható stb. Olaszországban először figyelmeztetnek, udvariasan, jószándékkal. Itt nem, azonnal fizess, ha csak egy kicsit is gyorsabban mentél, senkit és semmit nem veszélyeztetve. Mert mondjuk az útjavítók felejtették ott a 30-as táblát. Kimondom, primitív dolog ! Ha rendőrt látunk nem félnünk kéne, hanem megnyugodni, hogy vigyáznak ránk. Ugyanis a mi adóforintjainkból élnek. Ez lenne a demokrácia, nem a traffipax.

Még jó pár kis ékszernyi városkát láttam, amik Toscana és Umbria tartományokban az etruszk városok helyére épültek, zömében hegytetőkre. Viterbo, Todi, Narni - hogy csak a színe-javát említsem.

Az "alulról" rájuk vetett pillantás után, a gyakorlati rész - a városka elfoglalása - már nehezebb volt, az egyre nagyobb nyári forróságban ezekhez fel is kellett jutni. A legnagyobb "hőstettem" mégis Orvietoban történt. A főtéren áll a Torre del Moro ( a Mór ) torony. Remélem sikerül ide képet tenni róla, meg a fentről elém táruló kilátásról. Ugyanis megmásztam a tornyot. 35 fokban ! ( mármint nem a torony dőlésszöge volt ennyi, hanem a hőmérő higanyszála mutatott ennyit ) Azt hiszem két emeletet lift visz, azután már "csak" 240 lépcsőfok a kilátóig. Miután a fiam felment, az apai tekintély engem is felvitt.

Azt hittem itt a vég, de a látvány, mindenért kárpótolt. Éppen a harang tövében, fáradtan, de békésen szürcsöltem a vizemet, amikor a hatalmas kalapács a harangra ütött háromat. Háromnegyed négyet. Azt hittem , beszakad a dobhártyám. Úgy döntöttem a négy órai fülszaggatást már nem várom meg.

Ott hagytam abba, hogy egy kicsínyke szundikálás után bejutottam a Santa Chiara bazilikába.

Majd ezután még egy kis barangolás a városkában, mindez 35 fokban. Most megint egy olyan valamiről írok, ami nem tartozik szorosan az útleíráshoz, de mély nyomot hagyott bennem. Helyesebben szorongást. Egy földalatti parkolóban hagytuk az autót - Istennek hála - mert nem sötötte a Nap, amíg mi várost néztünk. Igenám, de nem volt egyszerű a parkolás kifizetése. Egy  lifttel kellett a nem tudom hanyadik emeletre menni, ott volt egy pénzbedobós automata. Amikor kiadta a jegyet, akkor gyorsan újra liftezni a nulladikra és mindezt 15 percen belül. Az automata "csak" olaszul és angolul "tudott".

Amikor megbírkóztunk a feladattal és kanyarodtunk ki a parkolóból a lecsukot sorompó előtt egy orosz család  (gyerekekkel megpakolva) próbálkozott, hogy valahogy kijusson. Nyilván, nem tudták, hogy csak érvényes jeggyel lehet. Nagy szerencsém volt, mert ki tudtam kerülni őket és mellette lévő sávban, sikeresen kijutottunk. Addigra az orosz família mögött hosszú sor torlódott föl, a hátulsók már idegesen dudáltak.

Rettenetesen sajnáltam szegényeket. Elképzelni sem tudom, hogyan keveredhettek ki , segítettek-e nekik, ha nem tudtak semmilyen nyelvet, akkor hogyan kommunikáltak, stb.

Nem tudom a történet végét, mert nekünk is haladni kellett, de vittem magammal a zavarodott orosz család arcát. Tanulság - ha van - akkor az , hogy abszolút nyelvtudás nélkül hazardírozás egy utazás.

Ha már az olasz uti élményeket egy napra megszakítottam - és ezt egy vadászatért tettem - akkor azt el kell mesélnem. Nyilvánvaló, nem egy átlagos vadászat volt (bár ilyen sincs, mert két egyforma vadászat sincs) ha már engedtem a hívó szónak. A helyről csak annyit, hogy a közelben van az újonnan létesült atomtemető. Először berzenkedtem a helytől, de azután elmagyarázták, hogy "csak" a reaktor javítása közben használt ruhákat, meg egyebeket dugják be ide, több száz méterre a föld alá, egy hatalmas sziklába fúrt tárolóba.

Az "atomosok" jóvoltából a falu igencsak kipendült, rendezett, látszik, hogy nincsenek anyagi gondjaik. Ráadásul, az ország egyik legjobb vadászterülete, 57% -os erdősültséggel. Este hatra érkeztem, a polgármester várt, több vadász társaságában.  Két, ex-miniszter  is velünk tartott a vacsoránál, neveket nem említenék, de egyikük az egészségügyé, a másikuk az igazságügyé volt. Ők is itt vadászok !

Teliholdas, nagyon meleg este volt. A leshez, egy árpaföldön kellett átmenni, de nagyon kellett a láb alá figyelni, hogy a sok vaddisznótúrásban nem legyen bokaficam. Nem szaporítom, szinte körülvettek bennünket a szarvasok - borjút, ünőt lehetett volna lőni - de nem akartam. Volt olyan merészebb borjú, "aki" alig húsz méterre csipegette a kalászokat.

Közben a gyönyörű hold teljesen fölénk kúszott, 10 óra körül hosszan belenéztem a "szemébe", hátha üzen valamit. Miután a disznók nem tették tiszteletüket, a holdnézés után leszálltunk a lesről. Semmiféle hiányérzetem nem volt az elmaradt disznólövés miatt,.......sőt. Nekem ez a csend és nyugalom, az ezüstös fényben úszó szarvasok családi idillje, hangulata, jobban tetszett, mintha "szétpuskázom" mindezt, egy disznó miatt. Kivéve egy nagy agyaras kant !

Az előzőekben egy napot kihagytam olasz élményeimből- miután horgásztam egyet.Egy jót ! De a történteket ott folytattam, ahol a peca előtt abbahagytam, szóval az oroszlán által bekapott fejű szobor mellett békésen aludtam és Szent Klára vigyázta álmom. Szeretem ezt a nevet, Édesanyámé is ez. 

Hogy ki is volt Santa Chiara? Szent Ferenc lelki társa. Én ebbe nem bonyolódtam bele jobban, tanítvány volt, lelki társ lett.  Nekem ez a templom már nem okozott olyan nagy katarzist, de lehet, hogy csak azért mert a Szent Ferenc bazilika után láttam. Akit érdekelnek a részletek, a Wikipedián utánanézhetnek.

Azért azt elmomdom, hogy itt őrzik azt a keresztet, amiről Jézus megszólította - az akkor még "csak" Francescot.

Most megint egy nap szünet következik a blogírásban - majd a kommentezők aktivizálódnak - mert vadászni megyek. Eredetileg is a blogom címe: horgász, vadász történetek a "tollamból". Ezt a teliholdas éjszakát nem lehet kihagyni, gyönyörű látvány a sárga búzatarlón turkáló disznó.( ..piros vére - szokták hozzátenni viccesen )

A képen a Szt.ferenc Bazilika altemploma, ahol az oltár mögött van Francesco eltemetve.

Miközben Assisiben, a Szt.Frenc bazilikától, a Szt. Klára bazilika felé baktattam - közben áldást kapva - eltelt egy nap. De csak itt, a blogírásban. Ebben az egy napban,  pecsennyévé sült a tar fejem és az ingujjból kiálló felkarom, jó kis horgászélményeket éltem át. A kifogott halak listája, hogy ne legyek szerénytelen, de a "szokásos" volt, keszegek, dévérek, pontyok. No meg életemben először fogtam a kezemben compót. Nagyon mutatós hal, érdekes zöldes színű apró, csillogó pikkelyekkel. Más néven doktor-, vagy cigányhal, de ennek már úgy néztem utána. Azt mondják, finom.

Visszatérve Assisibe, éppen délre értünk a Szt.Klára bazilikához és azt éppen zárták. Olaszországban, déltől kettőig, vagy háromig, zárva vannak a templomok. Igaz, ilyenkor minden bezár, mintha kihalna a város. 

Szerencsém volt, mert a jó árnyékos lépcsősoron le lehetett ülni és - mi mással, mint türelemmel -  várni a nyitást. Nagy melegben, egyébként is veszít az ember az izgágaságából. Eleinte rajzolgattam, azután a fejemet a hideg temlomoszlopnak támasztva, jóízűen elaludtam. Mellettem, egy ember fejét éppen bakapó márvány oroszlánszobor állt őrt, de csak egy darabig gondolkodtam el, a  nem éppen barátságos helyzeten ( oroszlánok elé vetés ) mert az álmosság nagyobb volt, mint a szobor keltette  "izgalom ". Vagy úgy is mondhatnám, hogy erős "felindulásomban" - álomba szenderültem. (Álomba ringató szobor résében a fehér sapkám és a vizes  flakonom kandikál!)

Majd innen folytatom !

Szent Ferenc életéről, meg "viselt dolgairól" gazdag irodalom áll rendelkezésünkre.  Azt azért még elmondanám, hogy ő alapította meg a minoriták rendjét, amit halála után ferences rendnek neveznek.

Assisiben volt egy találkozásom, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. A Szent Ferenc bazilikából a Santa Chiara - Szent Klára - templom felé haladva, egy ferences szerzetes állt a tűző napon. Egy kolduló barát. Szép, magas, szakállas, fiatalember, kezében egy faragott bottal és egy vászon zacskóval. Semmi tolakodó, vagy kolduló gesztusa nem volt, "csak" állt és mosolygott.

A rendnek gyűjtött, de a szegények méltóságával. Egy-két eurót fogtam, elé álltam és a zacskóba dobtam. Egyetlen szót sem szólt, csak a szemembe nézett, hosszan, mélyen és valami olyan megrendítóen őszintén, hogy beleborzongott a lelkem. Ilyen őszinte tekintetet, még életemben nem kaptam. Mindent "elmondtunk" egymásnak, nem kellettek szavak.A  hála és köszönet és a tisztelet és megbecsülés tekintete találkozott. Mintha áldást kaptam volna!

Az előző írásomhoz  mellékelt képen azt látjuk, amit általában tudunk róla, hogy prédikált a madaraknak. Egy jóképű szerzetes, a fogadalmához hűen, darócruhában. A kezein és lábain már a stigmával.

Sokféleképpen ábrázolják, általában úgy, ahogy azon a képen is látható. Giottó freskóin is hasonló az ábrázolás, mondhatni idealizált. Az altemplomban található egy falikép, amiről azt tartják, hogy valóban Szent Ferencet ábrázolja. Kicsit meglepő, hogy egy nagyon fiatal, kicsit megszeppent arcú és  - Uram bocsá' - elálló fülű szerzetes néz le ránk szomorú szemekkel.

Nekem, ez a kép, mindenek közül azért tetszik, a legjobban,  mert nagyon is "emberi", éppen olyan esendő rajta, mint mi, és mégis, ebből a "hétköznapi" fiatalemberből lett az a szent - az olaszok védőszentje - aki életével, életútjával azóta is mutatja az utat. Cselekedj jót! Légy szerény!

Milyen egyszerű is - így utólag  - szaladgálnom az emlékek útján, egyik városból a másikba, Umbriából, Toscanaba.

Orvietoból Assisibe sem nézett ki olyan nagy megpróbáltatásnak az út, de a valóság mindíg más, mit az elképzelés. Egyik nap, a program Assisi volt. Autópályán, azután kisebb, majd még kisebb utakon, kacskaringókon, szerpentineken, szóval volt minden, ami egy autós - jelesül az én - rémálmomhoz szükségeltetik.

Egy földalatti parkolóban találtunk helyet, ahonnan LIFT vitt fel a városba. Ezt az üvegfalú liftet sem ajánlom tériszonyosoknak. Zárójelben jegyzem meg, hogy a parkolási díjak nem magasak, nem ezen akarnak az olaszok meggazdagodni.

Assisi fő átványossága a Szt. Ferenc bazilika. Francesco ( ahogy az olaszok nevezik) legendáját, szinte mindenki ismeri. 1182-ben született és nem éppen önmegtartózkodó életet élt, amikor San Damiano ősi romos kolostorában Jézus megszólította a keresztről. Az élettörténete közismert, a további életét szegénységben, tisztaságban és engedelmességben töltötte. A szegénységéről meg lehetett győződni, mert az üvegfalú tárolókban folt hátán folt csuháját és a szétnyűtt bőrpapucsát megtekinthetjük. Ha odaférünk a rengeteg túristától.

A Szt Ferenc bazilikát 28 Giottó freskó keretezi. Egy festési korszak kezdete, mondhatni mérföldkő, ugyanis az alakokat már térben ábrázolja, témája Francesco élete, csodatételei és halála.Egy-két freskón még látható az 1997-es földrengés repedése. Súlyosan sérült a dóm is, teteje beomlott, de bravúros munkát végeztek a restaurátorok. 

Folyt köv.

A fülledt éjszaka, alvásra nem alkalmas, csak olvasásra. Lassan virradni fog, a kutyasétáltatás ideje is eljön. Kutya és könyv.

Groucho Marx (színész-humorista) mondása: " A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül pedig túl sötét van az olvasáshoz!"

Jön a vihar, sárga a riasztás. Ha majd a tetőt is emelgeti, lesz még a nadrág is !

Szép napot mindenkinek !

Bagnoregioról készült egy fénykép, gondolom, még a fényképezés hőskorában, az 1840-es években. Ezen a képen , még egészen jól járható ösvény vezet fel a városkába (ezen bandúkol egy szamár, mellesleg kultusza van és évente rendeznek csacsiversenyt ) és annak csak egy kis része a kőből épült viadukt.

Csak 170 év telt el- a kép elkészülte óta - napjainkig és döbbenetes, hogy mennyit "fogyott" a városka. Ezredévek mállasztó hatása gyorsult föl, az utóbbi években. Gondolom, a civilizáció nem tett jót ennek a folyamatnak, amíg csak a szamarak lába koptatta a köveket. A jelenlegi viadukt már alig képes áthidalni azt a hatalmas mélységet, ami a magányos kőszírt és az odavezető út között tátong. Tériszonyosok ne is próbálkozzanak!  Szamár sem járja az utat, csak egy szemétszállító kis traktor pöfög a szűk sikátorokban. De mindenütt virág és tisztaság. Mint a ravatalon.

Amíg a Bagnoregio -i képek felkerülnek a blogomra, mesélnék valamit. Pihentetőül.

Volt valami közös, a két évvel ezelőtti Erdélyi Énlakai és a Bagnoregioi látogatásom között. Mindkettőben egy-egy magányos emberrel akadtam össze. 

Énlakán, egy jókötésű, bajszos székely iszogatta a sörét az egyetlen kis kocsma előtt. Egyébként a falu, kisértetiesen üres volt, de valahogy azért tudni lehetett, hogy lakják, mert a kiteregetett ruhák száradtak, az ablakok nyitva asítoztak a nagy melegben, de sehol egy lélek. 

Szóba elegyedtünk, ami  - székely emberről lévén szó - azért nem ment egyszerűen. Kérdeztem tőle, hogy hol a falu népe. Kortyolt egyet a söréből, a bajszát is megtörölte és a szemével a hegyek felé villantva szólt: ..hát fönnt !  Ezzel részéről a beszélgetés befejeződött.

Azért más forrásból megtudtam, hogy ilyenkor az emberek, állatok fennt vannak a legelőkön, az esztenákon. Este térnek meg, hosszú szekereken,  szénával megrakottan.

Bagnoregióban egy összetöpötrödött öreg szüle ült egy kapualjban. A magyar népmesék olasz boszorkánya. Görbe ujjával hívogatott, hogy menjünk arra. Jó, rendben, lehet, hogy tud egy kis sikátort arrafelé. Az utca egy kis zsákutca volt, aminek a végében a házikója dűledezett, a fél udvar már leszakadt a mélybe. Szép volt innen a kilátás, de máshonnan is ugyanezt lehetett látni.  Kifelé jövet viszont tartotta a markát, hogy fizessünk a látványért. Közben be nem állt a szája, de még az olaszul jól tudó fiam sem értette, hogy mit mond.

Két ember, két világ, két magányosság. Nekem azért a székely szófukarsága és büszkesége jobban tetszett.