Rákapcsolódva az előző bejegyzésem utolsó mondatára: túléltem ! Pedig volt bőven, ami -  hőségen kívül - izgalmakat okozhatott, a majdnem felrobbaó gázégőtől kezdve, a tőle lángra kapó avarig minden. Ha már én lettem a brigádunk séfjének kinevezve, akkor alkalmaztam a mottómat, miszerint a főzés nem olyan, mint a karének, hogy ott mindenki hangját hallani kell ! Itt csak azét, aki főz ! 

Meglett, kész lett, zsűri elé került ! Már javában tartott az értékelés, amikor szóltak, hogy oda kéne menni. Ekkor már a bronzérmeseket sorolták, majd az ezüstöket, de az én startszámom még el sem hagzott. Bakker, lehet, hogy mielőtt ideértem már hirdettek olyat is, hogy az alig ehető kategória?

Fogytak a sorszámok, majd a végén a három aranyat  hívták - kicsit röstellkedve írom - az egyik én voltam !

Nohát, miből lesz a csrebogár? A Tisza mellől idevándorolt gyütt-ment  - igaz volt rá negyvenkét éve - megtanult Bajai halászlevet főzni?

Hálával gondolok "mestereimre", a Nagybaracskai Sobrira, a Hercegszántói Matyira és még sorolhatnám a Szekcsőieket is ! 

"Fatornyos kisfalumban"- ahogy egy búsborongós nóta szövegében van - ami majdnem igaz is, mert mondhatni botrányosan lepusztúlt állapotban van a templomunk! A római kori név-  a Limes - a birodalom határvonalát jelentette, ami még a mai napig így van. Két megye határán imbolygunk, a Kalocsai és a Pécsi püspökség szkanderozik rajtunk. Miközben sorra - másra újulnak fel határon túli templomok, a mi teplomunk felújítása rendre elmarad !  

Hogy visszakanyarodjak,a" fatornyos" jelzőhöz, ha így pusztul továb a templom, akkor rövidesen ez igaz is lehet.

De most nem ez a témám, hanem a falumnak egy szép hagyománya, a halászbúcsú ünnepe., aminek a helye, a templomkert. A már majdnem "fatornyos"  templom kertje. Itt fognak a halfőző verseny résztvevői egymással versengeni.

Szekcsőn mindenki tud halászlét főzni és "természetesen" a legjobbat, így nem kis merészség, részemről,hogy "alig" negyvenkét éve az alföldről idejött - "gyütt-ment" ként - én is részt veszek a versenyen A Tisza mellől érkezve, nekem a szegedi halászlé receptjével kéne előrukkolnom, de bevallom, ennyi év után, a tésztás bajait már jobba szeretem.

A mai napra rekord hőséget igért a merterológia, így szép kihívás lesz negyven fokban a bográcsolás ! Lehet, hogy az nyer majd aki túléli ! 

A  hajnali hűvösségtől előkerült a hátizsákomból a pulóverem. Ebben a mostanában dühöngő hőségben, szinte jól esett fázni egy kicsit. Ez a les, már a második volt, amire felkapaszkodtam, mert az előző les előtti lucernáson nem jelent meg a keresett bak. Hátha egy "emelettel" lejjebb jön ki - gondoltam, mert a két hely nagyon közel volt egymáshoz. Látótávolságnyira, de jókora szintkülönbséggel !

Ez csak azért volt baj, mert  a rossz döntés eredményét még távcső nélkül is lehetett látni  - nem itt kellett volna ülni, hanem, a "másikon" - mondat csak a szájízet keserítette. 

Az őzek lassan visszhúzódtak az erdőbe, a meleg kezdett begerjedni, a pulóver is lekerült rólam, már a hátizskomat kezdtem pakolni, amikor a rútul cserbenhagyott első les előtt, egy konda disznó jelent meg, két göbe malacokkal és tőlük kissé lemaradva egy kis kan süldő. 

Ha a másik lesen maradok, szinte a puskacsövembe kocognak bele. Hát így jár az ember, ha csak egy feneke van és mint a mondás tartja, "egy fenékkel csak egy lovat lehet megülni" - sajnos egy fenékklel is csak egy lesen lehet ülni.  Így maradt a sziporkázó reggeli fényben  kocopgó disznók látványa! 

Ahogy a kisgyermek kérdezi, valamelyik jeles ünnep eljövetelét nagyon várva, hogy "hányat kell még aludni addig" - így indítom most én is. Már csak háromat kell aludni, és itt az augusztus. De nekem ez nem örömünnep, inkább szomrúság. Hiába a szép és veretes elnevezései ennek a hónapnak - mint kisasszony hava, nyárutó hava, vagy az új kenyér hava - nekem egy kicsit már az elmúlásról szól.  

Amikor már az ugarolt tarlók alól kikandikálnak a száraz föld fáradt szürke hantjai, amikor az aszály miatt a küzdelmüket feladó kukoricások esőért rimánkodva összetekeredve "furulyáznak" az ég felé, amikor a napraforgó tényérok, csak tányérocskák - akkor bizony a hőséggel együtt - nem tudom az augusztust derűsen várni.

 Enyhe mélabúval ír Petőfi is az augusztusról:

"Elröpülnek, elröpültek,

Tavasz s nyár vendégei,

És őket már nemsokára

A kertek és mezők virága

S a fák lombja követi"

Vadász embernek azért az augusztus hozhat kevéske örömet, hiszen még javában tart az őznász és ennek a hónapnak a közepétől  lehet majd riogatni, a napraforgókat dézsmáló gerléket.

Persze ha lesz olyan megszállott vadász, aki negyven fokban órákig áll és vár a napraforgótábla közepén. Én azért egyet már ismerek !  

Ha nem elég sűrűn írok,  máris fáradnak az olvasók, a mai rohanó világban minden gyorsan zajlik, a komótos írogatás avitt dolog, divatosan szólva, nem trendi ! 

A vadászíró dolga még nehezebb, a vadászati lehetőségek éppen úgy töppednek, mint ahogy a tavasszal még zöldelő növények aszalódtak sárgára. Egyik sem a múzsa barátja, agyforraló hőségben a túlélés a jelige, ráadásul én - hála Istennek - amatőr firkász vagyok, nem köt határidő, mint  a pénzért dogozó zsurnalistákat . Sajnálom szegényeket !

Azért - forróság ide, aszály oda - a vadászati lehetőségeknek egyik csodás fajtája most zajlik, ugyanis az őznász elkezdődött. Hát normális? - kérdenénk tőlük, de a szerelemnek nincs időjárási gátja, ha most van kedvük, hát rajta.

Két hajnal is már a vadászterületen ért, amihez három órakor kellett kelnem !  Így a "hát normális" kérdés nem csak az őzekre vonatkozik. Amilyen macera a hajnali kelés, annál több érte a jutalom, a pírkadat szépsége, az éjszakából kintfelejtkező vadak látványa, bőven kárpótol a zsörtölődő kelésért.

Javában zajlik az űzekedés, "boszorkány-köröket" futnak a bakok a suták után, sípra is jól reagálnak, de az a kiszemelt selejt bak, akire a  "fogam fájt"  nem mutatkozik. A fogam meg - a baktól függetlenül  - fájt, de ezen a napon már csak a helye ! 

Még egy személyes dolog - szokásomtól eltérően.  Ma van az öregek világnapja !  Hát Isten éltessen engem is !

A múlt évben még három  tavacskát - amiből egy kacstelepként funkcionál - bő vízzel ellátó patak medre, most agyagos alját mutatja, a víz csak tócsánként van benne, mondhatni elapadt.  A patak széli keskeny galéria erdő még bírja az aszályt, a patakból elszivárgó víz az infúziója. 

Ez a kevéske nedvesség is nagy kincs, vadnak ivásra, dagonyázásra esélye sincs máshol. A patakszegélyhez lucernatábla ereszkedik le a domboldalból, satnya, fél térdig érő hajtásával nem sok jót igér a gazdájának.

A patak túloldalán van ugyan egy les, de én inkább erre, a lucernás oldalra telepedtem le, abban bízva - ha egyáltalán van disznó a környéken - akkor annak itt valahol kell megjelennie. Persze ez az én vadász logikám - ha van ilyen - nem a vaddisznóé. 

Ha vaddisznó nem is, kárpótlásul egy csodálatos, mondhatni kapitális őzbak jelent meg a patakszélen, aztán békésen csipegetve egyre közelebb és közelebb jött, a végén már alig harminc méterre sem volt. Teljes élet - illetve ülő nagyságomba láthatott, mivel nem mozdúltam, rám sem hederített 

Meg sem fordúlt a fejemben, hogy puskát emeljek rá, nekem bőven elég volt a látvány.

Egy kőrt tett meg a bak a lucernában és amikor visszabújt szinte ugyanoda, ahonnak előjött, a keleti dombhajlat mögött, hatalmas vörös ábrázatával feljött a Hold, ami most szuperhold nevet kapott, a közelsége miatt. Az autóm oldaslának dőlve bámultam a csodát, míg magasra nem emelkedett.

Ennyi szépség elég is volt erre az estére ! 

Hajnali őzbak vadászathoz vot az ébresztőm három órára beállítva, de kettőkor valaki megkopogtatta a vállam, "ébresztő, szólt Anti barát hangja" - akihez menni készültem. Bárgyún néztem az órám számlapját és csak laasan ocsudtam, az ébresztés álom volt csupán,de nagyon valóságosnak tünt, bevallom, még körbe is néztem a szobámban, a hang gazdáját keresve.

Kegyetlen dolog ez a hajnali kelés, de a jutalom érte pazar - a pirkadat varázsa, ahogy az éjszaka sötötjébe boruló táj, kezd alakot ölteni, ahogy a fák koronája fölött - derengő glóriaként - kaqpaszkodni kezd a fény - gyorsan elfeledteti a kurta alvás nyűgét.

Az előző napok irgalmatlan hősége után - ezen a hajnalon - még a nagykabát is elkelt - nem is olyan rossz dolog fázni - állapítottam meg, miközben a kabátot gomboltam magam köré.

Láttunk őzeket szépszámmal, de "az" a bak, amit kinéztem magamnak, nem mutatta meg magát.

Aztán hat óra tájékán, mintha minden vadnak lejárt volna az éjszakai műszakja, kiűrűlt a határ. 

És akkor zárszó az ébresztéshez. Elmondta Anti, hogy ő éppen kettőkor kelt, amikor én az ébrsztését álmodtam.

Véletlen? Lehet ! De lehet elgondolkodni is rajta ! 

Az agyforraló napok után, szinte fázósra sikeredett a mai reggel, mintha egy kis ősz lopakodott volna be a nyári hőségbe. A csepergő gyenge eső, csak a léleknek jó, talán a port is lemossa a növényekről, de az aszályt nem oldja meg  - sajnos. 

A klima változása drámai - egy ma reggeli riportban elhangzott, hogy a fiatalok 90 %-a szorong emiatt - de hogy erre megoldás-e az egymást érő fesztiválok, a bódult és félbódult állapot, a drog, az alkohol - az más kérdés. 

Egy mai fiatalnak cudar nehéz lehet belegondolni a saját jövőjébe, talán ezért "menekül" a pillanatok álságos örömébe. 

És mi a mi dolgunk ?- mármint a vadászokra gondolva. Sok minden más mellett, az élhető környezet megóvása, a biodiverzitás fenntartása és - ami a legfontosabb - az előzőekhez csatlakozva, a fiatalok bevonása a környezet tudatos magatartásba. 

Jó lenne, ha így lenne!  

Még egy nap és Sarlós Boldogasszony napjával megkezdjük a júliust ! A szentképeken kalásszal és sarlóval a kezében ábrázolják a szentet, ami az aratás és a bő termés szimbóluma - lenne - ha ez manapság is igaz lenne. Az aszály, a hősség az aratást előrébb hozta, a gazdák mentik ami menthető, már napok óta a kombájnok mohón harapják a szikkadt kalászokat.

A nem túl vidám valóság mellé - ide citálnám Radnóti versét - lelki felüdülésnek!

"Düh csikarja fenn a felhőt, 

fintorog.

Nedves hajjal futkátoznak

meztélábas záporok.

Elfáradnak, földbe búnak,

este lett.

Tisztalelkű hőség ül a 

fényesarcú fák felett."

Éjszaka háromra ígérte a "jósda", hogy ideér az eső - és láss csodát - így is lett! De azt is jósolták, hogy reggelre eláll, csepergéssé szelidül, majd napfény. Hittem a dolgot, már este összekészítettem a pecafelszerelést, de a biztonság kedvéért az esőkabátot, gumicsizmát is.

A hét órás tónyitáson egyedül jelentem meg, a kényeskedők otthon mradtak, vagy nem volt gumicsizmájuk. Miután az etetőanyagot előző este már bekevertem, a degeszre tömött etetőkosár pár perc múlva csobbant a vízben, ö már tette a dolgát, én meg kezdtem a többi cuccot kirámolni, a többi botot előkészíteni, stb. Mindezt háttal a beélesített botnak, így észre sem vettem, hogy a kapásjelző felcsapódik, de azt már igen, hogy szalad a zsinór az orsóról. 

Bevágás után örömteli fárasztás - ilyen gyors sikerre nem számítottam - így merítőszák sem volt kéznél, egy tornamutatvány következett, egyik kézzel a szákot raktam össze, a másikban a hallall görbülő botot tartottam, miközben a sártól csúszos tópart felé tonyogtam, hogy meríteni tudjak. 

A mutatvány nem sikerült, a csizmám megindult a tó felé, és zsupsz, már ültem is - félig vízben, félig szárazon - a már fáradt hallal szemben karnyújtásnyira. de mire a szákot alá kanyarítottam volna, a szép pntyocsak egy kaján vigyorral lelépett a horogról. 

Szerencsém volt, hogy a mutatványom magánszám lett, nem vot szemtanú - a halon kívül !  

De ez a nap a folytatásban jó pecát hozott, sorra másra húztam ki a pontyokat, sőt, egy afrikai harcsát is.  

Teraszosan, egymás fölé, három jókora lucernatábla mászik fel a domboldalra, a szintkülönbségeket meredek erdőcsíkok választják  el egymástól. Őzek lakta vdék ez,  de a múlt évi bikámat is itt lőttem. Négy, vagy öt les sorjázik a erdőszéleken, jó rálátással szinte az egész területre. Igen ám, de éppen ez a baj, mert a vad bárhol jöhet, bármelyik les mellett vagy előtt, szerencse kell hozzá, hogy az "igazira" üljünk. 

Ahogy a mondás tarja, "egy fenékkel nem lehet két lovat megülni"  ezen a helyen is azt sajnálom, hogy abból a bizonyos alsó fertályomból is csak egy van, nem tudok több lesen ülni egyszerre. A távcső gonoszul közelre hozza, a rossz választást, amikor a bak, a szomszédos les előtt csipegeti a sarjadó lucernát .

Van itt egy bak - nevet is kapott - a csámpás, ami ide jár, de hogy melyik lesnél vált ki, nem lehet tudni, de az biztos, hogy azokon nem, ahol eddig ültem. Mindíg a másikon, ha a "másikra" ültem, akkor az egyiken. 

Igazi kihívás, türelem, meg szerencse kell hozzá.  

Lassan a vadászatra is érvényes lesz a  mondás - pesze huncut az, ki rosszra gondol - miszerint aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Mi a kicsi és mi a nagy - a vadászatban? Az utóbbi tartalmazza a vadászat lényegét, ami maga a definició, a vadászat, a vad elejtésére irányuló tevékenység. Ez így nagyon paragrafus ízű, de igaz.tehát a nagy dolog az, amikor elejtünk egy vadat. A "kicsi" pedig az az út, ami odáig vezet, az izgalmas várakozások, a naplementék, vagy hajnalok pazar szépsége, a madarak éneke, a természet rajtett titkainak fürkészése, a lelki feltöltődés, stb Így lesz sokszor a kicsi több a nagynál !. 

Kedveszegett vadászok sora panaszkodik, hogy kevés a disznó, nincs érteleme kimenni vadászni. Mintha csak a disznók kedvéért lettek volna vadászok. A sikerért pedig sorra másra kerültek fel a méregdrága hőkamerák a fegyverekre, a koraesti, szürkületi vadászatok az éjszakába csúsztak, nem volt menekvésük a disznóknak. 

Nem kell csodálkozni, hogy elfogytak. És ilyenkor kell észrevenni a kicsi dolgokat is, mint például a tegnap esti látványt, ahogy egy csodálatos szarvasrudli - két tehén, két ünő és egy idei borjú - kivált az erdőből, szinte nyakig elmerülnek a búzában, ahol jóízűen megvacsoráznak, aztán a ránk boruló sötéttel újra elnyelte őket az erdő.

Csodás látvány volt és egyáltalán nem "kicsi" emlék.

Nagykörüt manapság főleg a cseresznyéjéről ismerik, a Germesdorfi ropogós, nagyszemű, édes fajta  - amitől a nyál összefut a szájban - már csak a nevének említésétől is. Egy Petrovay György nevezetű földbirtokos létesítette a ma  is létező cseresznyéskertet, amit a falu a mai napig ápol, őriz, hagyományt épített rá.

A cseresznyén kívül van egy másik - de csak számomra -  erős lelki vonzása a falunak, ugyanis itt töltöttem a gyermekkoromat. A nagyszüleimnél. A háború utáni, furcsa, sokszor tragikus életutak egyike volt az övék, akiket ebbe a faluba deportáltak. a szolnoki kórház gondnoki állásából, egyenesen a paraszti világba. 

Kemény fából faragták őket, itt is megállták a helyüket, a  - még ma is meglévő - házuk portáján, mindenféle állatokat tartottak, lovak, tehenek, meg mindenféle szárnyasok vittek gyerekkoromba csodálatos színeket, élményeket. 

Érdekes, hogy nagypapa vadászpuskáját "elfelejtették " elvenni, így az élmények sorába a közös - nem mindíg szabályos  - vadászatok is beletartoztak. A feloldozás a tettünkre a "most konyhára lövünk valamit" kisunokám mondat volt, ami két dolgot jelentett. Az egyik a hallgatást, a másik, a lőtt nyúl gyors zsákba gyömöszölését.

Hogy ez orvvadászat volt-e, vagy az akkori rémes hatalom átverését, döntse el mindenki maga. Én, mindenesetre élveztem !

A vadászterület öreg lesei - ha mesélni tudnának - csak ámulnánk, bámulnánk, mennyi csodát láttak eddigi életükben. A sokszor fél évszázados oszlopok, andrás keresztek, leszakadó létrafokok, némelyike már javításra szorult, de a maradék állja az időjárás ostromát, mint a sokat élt idős ember, akinek szinte egy ép porcikája sincs, de az emlékei sértetlenek A les szívesen megosztja velünk az élményt, ha felülünk rá! Ekkor már közös lesz az emlék, a történet mesélésben szerepet kap a les, mint például számomr az ikonikus 25-ös, ahol közel fél évszázad alatt nagyon sokszor ültem. 

A minap is ide vackoltam föl, de volt időm emlékezni, mert a szemközti szóró fölött lenyugvó Nap miatt, nem volt tanácsos a távcsőbe nézni. Pont azon morfondíroztam, hogyha van "humorérzéke" a disznónak,akkor  most jön ki a szóróra. 

De a pipám füstje egy régmúlt történetet is előhívott a múltból, amikor egy télvégi, koratavaszi délután ide ültem, bevallom nem emlékszem milyen "szándékkal" Mert azt, hogy mire lehet egyáltalán puskát emelni, két dolog szabályozza, az egyik a vadfajok vadászati idénye, ami egy jogszabály ugye, de ezen belül működik még (  ha működik) az önkorlátozás, az önfegyelem, ami már nem jogi, hanem etikai kategória. 

A történet pedig az volt, hogy egy hatalmas disznó kocogott felém a szemközti erdőből,  de gyanús volt, hogy mozgott, szinte hullámzott mögötte a zöldtrágyának lábon hagyott, sarjadó repce. Csak a távcsövem vallatta a disznót, eszembe sem jutott, hogy addig lőjek, míg ki nem derül, kiféle-miféle a jövevény. 

Egyre csak jött, közeledett, már távcső sem kellett hozzá, hiszen egészen a lesem elé futott, ahol nagy dobbanással az oldalára dőlt - mintha lövés érte volna -  mire a kis malacok előrontottak  és szopni kezdték a duzzadt csecseket.  A nagy cuppogásra meg mást sem lehetett tenni, mint jóízűen mosolyogni. 

Milyen szerencse, hogy ezt az emléket ,a lessel együtt élhettem meg!

Samu kuytám sosem szerette, ha a nyakőrvet rá akartam adni. Erősen tiltakozott !- Ez meg minek - gazdám, nekem nem kell póráz, ha füttyentesz jövök - mondta a tekintete. Ez rendben is van, de akkor azt is meg kellene igérned, hogy senkire nem ugrálsz föl, nem nyalsz örömnyálat az arcára, és senki cekkeréből nem szeded ki az egésznapos kapáláshoz betett ennivalót. 

Szabály az szabály, nyakörvet fel, és ha jön valaki, még a pórázt is megkapod. A nyakörv elleni tiltakozást kezdtem dicséretekkel enyhíteni, ami mostanra szinte kéjes rituálévá alakult, a becsatolás után a fejét két kézbe fogva, a füle tövét vakargatva, mindenféléket suttogok bele, amit  - hála Isten nem ért - csak azt, hogy ez most mindkettőnknek jó. 

Még a heves farokcsóválás is elmarad ilyenkor, ami pedig nála az öröm jele, csak olykor-olykor mozdul, igazi hipnotizált állapotba kerül. 

Csodálatos  vizsla jellem, szeretetért mindenre képes !

Mást sem hallani szegény időjárásról, mint hogy valami nem stimmel vele. Mintha az időjárás csak azt nézné, gonoszul  figyelné, hogyan tehetné tönkre az általunk kitalált programokat. Meg kell, hogy védjem az "időjárást" - erre ugyan nem kért meg - hiszen ő csak teszi a dolgát, olykor balhézik, de nem a mi bosszantásunkra. Azt sem mondom, hogy a saját örömére, egyszerűen csak a természeti jelenségek mutatós előadója.A színdarabot nem ő írja, ő csak bemutatja. 

Televíziós műsorok félig sem hiteles időjósai, szomorú arccal szoktak riogatni bennünket a hétvégi előrejelzéssel, hogy jaj de nagy a baj, hétvégére elromlik az idő ! Brutális ez meg az jön, stb. Milyen baj? Milyen hétvége? Honnan tudja az időjárás, hogy hétvége lesz? És mi a rossz? Ha esik? Vagy ha nem? 

A baj ott van, hogy nem tudjuk elfogadni a természeti jelenségeket, köztük az időjárást sem, irányítani akarjuk, szánk íze szerint megrendelni azt, ami nekünk jó. 

Rossz időre  a vadász ember sohasem panaszkodik, a mondás is úgy tartja, hogy vadászatra csak alkalmas és rendkívül alkalmas időjárás van. Ez azt jelenti, hogy azt kell elfogadni - mert mást úgysem lehet tenni - ami éppen akkor van!

Ha ezt megtanuljuk - más alternatíva egyébként sincs - akkor nem szidjuk szegény ártatlan időjárást, megpróbálunk alkalmazkodni hozzá.Még akkor is, ha mostanság egy kicsit szélsőséges. de ebben mi is ludasok vagyunk, ezért jó lenne szerényebbnek lenni !  És szépen beszélni vele !  

A jégverés Isten büntetése! Teszem hozzá gyorsan, hogy a jégelhárító rendszer impotenciája is ! Isten haragjával pedig az a baj, hogy nem csak a bűnösöket sújtja, hanem mindenkit, akit elér, ártatlant, gazembert egyaránt. A kollektív bűnösség fogalma, csak torzult agyakban tudott tanyát verni, - történelmi tapasztalatból tudjuk - az pedig a jégverésnél is rosszabb.

Egyre másra kapom a rossz híreket a jégverés rémes pusztításáról, amit állatban növényben, ingatlanban, stb okozott. Eszembe jut erről egy történet, amit annak a szőlős gazdának a szájába adtak, akinek a szőlőjét elverte a jég, mire felkapott egy karót, amivel  ő is verni kezdte a szőlőt, miközben az alábbi mondat szakadt ki belőle - na nézzük Uram, ketten mire megyünk

Sok mindent megéreznek a vadak előre, hamarabb, mint mi emberek, de a jégesőt nem. Érdekes volt , hogy a Gemenci árvíz idején, a hatalmas árhullám még csak valahol Győrnél tartott, amikor a szarvasok, vaddisznó kocák, már keresni kezdték a magaslatokat. Az árvízi "előrejelzés" vagy a génjeikben van, vagy tapasztalatukban. teljesen mindegy, a lényeg a túlélésük. 

Csak reménykedni lehet, hogy maradtak "túlélői" is ennek a  jégverésnek, a természet pedig kitesz magáért, és kiheveri a pusztítást !

Nem elírás részemről, hogy két szóban írtam, ugyanis ha egybe írom, az mást jelent. A torkosborz a rozsomák népies neve, aki nem része a hazai  faunánknak. Talán jobb is !

Ebben a kis történetben a mi csíkos fejű borzunk szerepel és a torkosság csak jelző, amit én aggattam rá. Egy "csámpás" agancsú őzbak miatt, már a koraesti órákban a lesen ültem, hátha éppen ma este fog kilépni az erdőből a lucernára.Este hét óra lehetett, amikor a nyarat idéző melegben távcsövezni kezdtem az erdő ölelésében terpeszkedő lucernatáblát, ami kezdte kiheverni az előző heti kaszálást, és mint a frissen borotvált fejem a sarjadó hajpihék, a sarjadó levélkéktől szép zöld lett a kopasz tarló unalmas sárgája.

 Egy fás,bokros erdőcsik vágta ketté a domboldalt, mindkét felén lucernával, amiben vegyesen voltak dió bokrok, csenevész akácok, sűrű aljnövényzet és egy öreg cseresznyefa. A korai, de már pirosra érett  csersznye  mágnesként vonzotta a madrakat, nagy volt a forgalom.  Szajkók, rigók, seregélyek  dézsmálták a termést, de még az én számban is üsszefutott a nyál, ha a csresznyére gondoltam.  

Egyszer csak mozogni kezdet a fa alatti sűrűség, ide-oda ingadozott, ahogy az a "valami" mozgatta. Aztán egy csíkos fej jelent meg, egy borz, ahogy szinte kéjes pofával tömte magába a madarak által levert cseresznyét.

Igazi torkos borz !

Májusi eső aranyat ér - pláne ebben az aszályos időszakban. Igazából örültem is a tegnapi zuhénak, pláne amikor végre kivergődtem a föld útról a betonra. Az előrejelzés szinte órára jósolta az esti esőt, de már leszoktam, hogy higgyek neki, ha volt is eső, az csak pár csepp formájában, ami még a port sem veri el.

A területünk legtávolabbi sarkába, először két fasor között vezetett az út, majd meredeken egy völgybe futott, ahol egy elvadult halastó nádasa mellett álló les jelentette az esti vadászatom színhelyét. Még csak párat libbent a pipám füstje, amikor a távolból valami halk moraj hangját hozta felém a szél. Tiszta volt az ég felettem, talán csak az égalja húzott magára valami furcsa szürkeséget- Ahonnan a moraj hagja jött.

Aztán a szürkeség fölém kezdett terpeszkedni, a színe is barátságtalanra változott, sötétszürke lett. Egy két villám is felcikázott a távolban, ami nekem elég volt ahhoz, hogy pakolni kezdjek. Rossz emlékeim vannak a régmúltból. amikor egy hatalmas rizsföld közepén kapott el a vihar, a villámok kőrben csapkodtak én pedig  - jobb híján - legfeküdtem a földre, a puskámat meg jó messzire tettem magamtól, nehogy az hozza rám a villámot.

Ilyen előzmények után után hihető ugye a villám fóbiám. Még annak sem hiszek, hogy csalánba nem üt a mennykő.

A kifelé vezető poros út, visszafelé sárrá változott, volt mivel megküzdenie az autómnak. 

Erre  napra a vadászat izgalmából ez jutott !  

A esti harangszó már a lesen talált, a szemközti dombtető mögött  pazar vörös csíkot húzott az égre.a fáradtan lemenő Nap  Nyarat idéző meleg vibrált még a tájon, de az erdő sarkán álló lesre már enyhe fuvallatot hozott a szél, bódító juhar illattal fűszerezve. 

A domboldalba pár órával előbb vetették el az utolsó kukorica szemeket, ennek őrzése volt a dolgom. Ha jól belegondolok, ez az őrzés a csőszök feladata volt annakidején, de most a vadászok sara. Helyesebben az aszályos tavasz miatt, inkább pora ! 

Fél kilenc tájban, két fiatal bikalegyény váltott ki az erdőből és keresztülvágva a vetésen, a közeli patak felé szaporázták lépteiket. Ilyen látványra szoktam mondani, hogy "már megérte"! Alig, hogy a bikabemutató végetért,a dombélen egy róka jelent meg, a derengő fényben csodásan kirajzolódó éles kontúrokkal. Bevallom, a puskámat a kezem ügyébe helyeztem, de ekkor a "róka" furcsa mozdulatokat tett. Elkezdett mosakodni, mint egy macska. Ahogy közeledett, a rókából valóban macska lett, mégpedig egy hatalmas vadmacska kandúr. 

A látvány annyira magával ragadott, hogy eszembe sem jutott  fotózni. Van mondás erre: "késő bánat eb gondolat". Jelen esetben, macska gondolat !

Nem baj, a retinámba örökre bevésődött a látvány! 

Magyarán módszer, de ez a jelenség, ami a vadászatban kezd elharapózni,mégis inkább divat, mint módszer. A divatot ugyanis a kereslet, kinálat szabja meg, aminek a mottója, hogy a pénz nem számít, kerül, amibe kerül, csak divatos legyen. 

De hogy néz ez ki a vadászatban, ahol sokáig - az én életemben egészen a közelmúltig - a vadászatban prioritás volt a vadgazdálkodás, amiben a vad érdeke felülírta az anyagi érdekeket. Ha jól emlékszem, Békés Sándor írta a vadászat etikai kódexe könyvében , hogy a vadnak ügyvédre van szüksége, nem ügyészre, - ami azt jelenti, hogy kilövéskor ne akarjunk mindenáron valami hibát belemagyarázni a kiszemelt vadba, hanem a túlélésehez adjunk esélyt neki.

A pandémia átrendezte a bérvadásztatást, elmaradtak a külföldi vendégek, így a magyar vadászok is - sokszor előnyös, mondhatni reális áron - trófeás vadhoz jutottak. A kipucolt vaddisznóállomány egyébként is leszűkítette a lehetőségeket, élénk  volt a kereslet bakokra, közepes méretű bikákra. Volt mire vadászni !

Hála Istennek a pandémia viszaszorulóban, a bérvadászatás újra erőre kapott, de erősen eltorzult módon. Jópénzű - zömében szlovák vadászok egy tételben vásárolják fel egy társaság összes bakját, sutáit, amit két nap alatt le is "aratnak"!

Kell a bevétel, a siker garantált,, szezon kezdetén az autóból, vagy -ról lőni nem vadászias ugyan - ami nem nagyon érdekli a  "kuncsaftot"  - viszont roppant sikeres.A társaságnak pedig kevés munkával szép pénz - a jelige! 

A végére maradt a kérdés, a vadásztársaság tagjainak mire lesz lehetősége vadászni?

Figyeljetek már rám egy kicsit, ne rohangáljatok úgy, mint a kétlábúak idétlen gyerekei, amikor beszabadulnak a mi birodalmunkba, az erdőbe.  A kétlábúnak van egy mondása, ami így szól: " ne ordibálj fiam, nem az erdőben vagy!" Mondhatom, furcsa nevelés, ahol élnek, ott csendben kell lenni, ahol meg mi élünk, ott lehet ordítani? 

Na mindegy, hagyjuk, most más tervem van. Ha szoptaok egy keveset, akkor izgalmas útra megyünk. Ezzel oldalra dőlt a nagy koca és a csíkos kicsinyek szomjasan tapadtak  a tejtől duzzadó mellbimbókra.

Még az erdő mélyére is,  - ahová a fialáshoz befészkelt az óvatos koca - belengett a közeli föld illata, meg a frissen vetett magok csábító szaga. A több tavaszt és vetést megélt koca jól ismerte ezt az illatot, nem is tudott neki ellenállni, de a kicsik miatt óvatosab volt, mint máskor. 

Megvárta a sötétet, akkor nagyon óvatosan az erdő széléig settenkedett, ott megállt, figyelni kezdett. Tudta, ahol ember ját, ott a veszély is jár. De a kis csíkos malacoknak nem tudott parancsolni, kirontak a vetésre és anélkül, hogy tanította volna nekik, a kicsi orrukkal szántani kezdték a vetett sorokat, és csámcsogva rágták a megtalált kukoricát.  Ekkor egy erős fénycsóva világította meg az erdő szélét, amiről a koca nagyon jól tudta, hogy rosszat jelent. Egy röffentéssel visszaparancsolta a kicsiket és csörtetve rohant vissza, a biztonságos sűrűbe.

Annyit hallott még, hogy az egyik kétlábú korholja a másikat: Korán világítottál,nem vártad meg a nagy kocát, pedig az is kijött volna!  A másik hang erre szalíden válaszlota, hogy öt nem érdekli a vadkáros síránkozás, kocát akkor sem fog lőni.

De jó is lenne, ha ez a történet mindíg igaz lenne!

Ahogy igértem, új könyvet nyitok, aminek az elejére valami szép előszó passzolna. A szépséget könnyű megtalálni - a civil életünkkel ellentétben, amiben vírusok, kegyetlen háborúk, szorongató jövőkép borzolja idegeinket - a természet, utolsó mentsvárként, a lelkünk, testünk gyógyítója lesz, lehet - persze, csak ha vigyázunk rá.

Vadász emberként - Istennek folyton hálát adva - abban a szerencsében van részem, hogy olykor beleleshetek a természet csodájába, sokszínűségébe, néha megleshetem titkait, részese lehetek olyan eseményeknek is, amiket csak az erdőt mezőt járó ember élhet át, mint a természet ajándékát.

Az igaz vadásznak "trófeát" jelenthet - a vad elejtésén kívül - egy csodás Naplemente, egy csillagfényes éjszaka, az erdő susogása, az álomba szenderülő madarak egyre halkabb dalolása és az a csend, ami körülveszi a szerencsés, boldog vadászt.Ehhez nem kell puskalövés.

Ennyi talán legyen elég bevezetésnek!

Ahogy igértem, a folytatásra aludtam - nem is egyet - és a látogatók számát is néztem, a kettőből az jött ki, hogy belevágok a második "kötetbe".A végső lökést az adta meg, hogy egy hosszabb kitérő után, újra a helyi -korábban több évtizeden át pátyolgatott - vadászterületen vadászok. Remélem, ettől téma is lesz bőségesen. 

Ennyit most előre ! 

Becsukott könyvnek, csak a hátlapjára lehet írni, erre vetemedek most. Úgy zártam le a blogos időszakomat - ami 14 évig tartott - hogy a vadászati támákból szinte mindent kipréseltem, már nehéz volt újat írni. Erre hívatkoztam ! Ez igaz is, de csak részben. A másik dolog - egy kis technikai huncutságot elárulva - hogy a blogomban napra készen lehetett látni, hogy hányan olvasnak, a látogatók számát is tudtam. Bevallom, inspirált is !

Nos, múlt hónap végefelé, egyik napról a másikra a blogomra látogatók száma nulla lett. Na jó - gondoltam - ez egy olyan nap, hogy senkit sem édeklek, hiszen annyi minden történik a világban, hogy ennyi információ özönt nem is egyszerű követni senkinek. De azután a következő és az azt követő napokon is nulla volt a statisztikám, három héten keresztül ! Az írói ambicióim porba hulltak és ekkor döntöttem, hogy vége. Ezt érezheti egy színész, amikor felmegy a függyöny, elkezdődik az előadás, de rémülten látja, hogy üres a nézőtér!, 

Persze, kezdett gyanús lenni, amikor ismerősök hívtak, hogy olvasták a "zárszavamat", stb. Ha olvasták, akkor a statisztikám miért nulla? Több mint gyanús lett, hogy a blogom forgalmazója hibázott, ugyanis a napokban újra látható lett a látogatók száma, sőt....!

Most alszok egyet, lehet, hogy kettőt is, hogy - önmagamat nem meghazudtolva - , az elmúlt 14 évet lezárva, a "könyvet" becsukom, de nem kizárt, hogy egy újat elindítok!

Tehát alszok egyet !  

Ahogy a mondás tartja, egy rókáról nem lehet három bőrt lenyúzni,  belátom, hogy a vadász -horgász történeteimről már én is minden bőrt lenyúztam, elfáradtak a sztorik, már csak isméteni tudnám magam. Nyilván a "muníció" is lemerülőben, kevesebb vadászatnak "hígabb a leve", a mai nyüzsgő, információkkal túlfűtött világunkban ez a fajta publicisztika divatjamúlt lett . 

Kilenc év után, ezt a könyvet most becsukom, elköszönönök a kitartó olvasóimtól, de az írást nem hagyom abba, egy számomra kedves kezdeményezésben, a havonta megjelenő Dunaszekcsői hírek "Zöld sarok " rovatában rendszeresen írok, sőt, vadászati támájú festményeimet is közreadom. 

Isten áldjon mindenkit !

Az idei  - szalonkaváró március - nem úgy sikerült, ahogy kellett volna A hónapok óta tartó aszály kiszívta a földből az utolsó csepp nedvességet is, a giliszták - a szalonkák kedvencei - valahol a mélyben keresik a nedvességet, ahová még a varászlatos hosszú csörük sem tud lehatolni. 

De szenved minen növény, állat, sőt még a halak is , mert a vízfolyásokra telepedett horgász tavakból is aggasztóan apad a víz, sok helyen kiszáradtak. Az idei március idusát én is nagyon vártam, a horgászbotokat kisuvickoltam új zsinorokkal láttam el, nehogy a több éves zsineg szakadása miatt ne fogjak halat.Ezeket a babusgató mozdulatokat a remény táplálja, amibe beleálmodhatók hatalmas kapások, sikeres szákolások, minden, amit egy horgász fantáziája elbír.

 Minden készen állt a nagy "ütközetre", amikor egy kis rohadt vírus - de amilyen kicsi, olyan nagyot tud ütni - szóval ez a valami úgy döntött, hogy maradjak csak ágyban és ne pecázzak.

De ami késik nem múlik, szerintem megvárnak a halak!      

Mint minden valamire való mese, ez a történet is kezdődhetne úgy, hogy egyszer volt, hol nem volt, ahol a kurtí farkú malac túr - és ez igaz is, túrt egy malac, sok kismalaccal a hasa alatt. De erről majd később.

Meseszerű vidéken  - a Kiskunságban, a Kolon tó, Izsák és Fülöpháza háromszögben  - küzdöt az autóm a z arasznyi porrral, a csontkeménnyé száradt dűlőúttal - olykor futóhomokos dombocskákkal. Pár évvel ezelőtt, ez a táj a szikesekben meggyűlt vízektől úgy nézett ki, mintha a Balaton költözött volna ide.Már nem csak riogatás a sivatagosodás, hanem kézzel fogható valóság lett ! 

Egy tanyát kerestünk, ahol a hírek szerint igazi természet közeli gazdálkodás folyik, nem pedig egy csili-vili, napelemes, összkomfortos ízléstelen tanyában, egy "műparaszt " hülyiti a látogatókat. A tanyát megtaláltuk, bár ne tettük volna. A természet közeliség  - gondolom - nem lehet azonos az elhanyagoltsággal.Volt ott minden, de legfőképpen rendetlenség, igénytelenség !

Hogy a baj tetéződjön, félúton egy kiskutya szegődött mellénk, akiről először azt hittük, hogy a tanyából jött elénk, mint a fogadóbizottság.  A rohanástól teljesen kimerülten ért a tanyára, de nem oda tartozott. -Ezt is kodobták a főúton, de nekem sem kell, itt van már kutya - mondta  gazda. Nem mertem megkérdezni, hogy ez akkor most mit jelent ! 

A visszaúton úgy ráült a kutya sorsa a lelkünkre, mint a rettentő sok por az autóra. 

A naptár - lánykori nevém a kalendárium - és az időjárás, jól összeveszhettek, mert nincsennek beszélő viszonyban. Kikelet havát írjuk de telet érzünk. A jázminokat bontogató, ibolyákat nyitogató, aranyesőt besárgító langyos déli szellők helyett, északi száraz zordság szárítja a szomjas földeket. Merész gólyák nézik értetlenül a kiszáradt, vagy jobb esetben befagyott tócsákat, amik nem sok jóval kecsegtetik a vándorlás után korgó begyüket. Az okosabbak még meg sem érkeztek, kivárnak.

A vadász szíveket melengető szalonkák sem indultak neki az útnak, az az egy-két példány, ami mutatkozik, nagy valószínűséggel nálunk telelők lehetnek.

Vadásznaplómba visszalapozva, a legtöbb szalonkát március közepén láttam, hallottam, az első példányt a Mátrában lőttem -  több mint ötven évvel ezelőtt - március harmadikán. 

Fejreállt a világ, benne a vadászat is, az ember és a természet kapcsolata zátonyra futott, mindkettő gyógyításra szorul. Bevallom, nagyon nehéz "könnyed" vadászati témáról beszélni akkor, amikor a szomszédban háború dúl.

Annál mélyebbre nem sűllyedhet az emberiség, amikor egymást kezdi lőni ! 

Legyen már a kikelet hava, egyben a megbékélés hónapja is ! 

Itt és most nem a fegyverrel rendelkező vadász ember szól belőlem, hanem a háború miatt szorongó polgár, családjáért aggódó apa, nagyapa. Ha a fegyver kilép "békés" környezetéből és embereket ölő gyilokká válik,akkor az már a bűn kategóriája. Pedig a fegyver története békésen kezdődött,

A kőbalta a dárda használatával a szőrös ősünk, megtanult eredményesen vadászni, vagy a kardfgogú tigris ellen védekezni. Nem tudni hogyan történhetett, de lehet, hogy egy prédából kihasított húsdarabért a kőbalta az acsarkodás szereplője lett, embert ölt. Innentől kezdve a fegyver - a kőbaltától, a jelenlegi haditaechnikai csodákig -  a háborúk aktív szereplője lett és került olyan emberek kezébe, akik az erejüket a fegyverekkel fitoktatják. 

Háború dúl a szomszédban, dörögnek a fegyverek, halnak támadók, védők egyaránt, gyanítom mindkét részről ártatlanok. A bűnösök elegáns lakosztályokban tárgyalgatnak, zsarolgatnak, holott egyszerűbb lenne a képlet, ha ők vonulnának be egy szobába  és puszta kézzel döntenék el - vélt, vagy valós - igazukat.  

Lődühben szenvedő vadászoknak szoktam mondani, hogy a "vadászat nem háború, a vad nem ellenség" !!

Lehet, hogy kissé erőltetett a hasonlat, de a politikában és a vadászatban is van  valami közös, ez pedig nem más, mint a józan megfontoltság ! Abban az esetben, ha arra hívatott kezekben és agyakban van !

A vadászatban a fegyver csak egy lehetőség, elsütni nem kötelező ! Nem feltétlen része a vadászatnak !A globális fegyverkezés sajnos azt generálja, hogy a fegyvert használni kell, mert ez a fegyvergyártók óriási biznisze ! 

Ha nincs fegyver, nincs háború ! Álljon itt mottónak ez a szép jelmondat:

"A kardból kovácsoljunk ekevasat" !

A szezonzáró fácánvadászatunk kapcsán egy réges régi, szirupos sláger pár sora jutott eszembe: "a búcsúzni csak nagyon szépen szabad"- nóta sorai.. Ennél szebb vadászós időt elképzelni sem lehetett volna, igaz, már-már szalonkavárós tavaszillata volt a szélnek. De igazából az adta meg a nap sava -borsát, hogy Péter fiam el tudott szakadni a kórházi robotból erre a napra, így végre együtt vadászhattunk. 

Ezzel a vadászattal zártuk az évet - ami nem azonos a naptári évvel - mert február végéig tart. Szoktam "évértékelőt" írni a naplómba, de ez a szó már áthallásos, kihagynám. Az biztos, hogy töredéke darab fácán került terítékre, mint a korábbi években, pedig szorgalmasan keresgéltük őket. 

Ez az utolsó vadászat sem vadfácánokra történt, hanem tenyésztettekre, de panasz nem lehet rájuk, szépen repültek.

Most akkor a sörétes puska pihenni kezd, leápolva, leolajozva álmodozhat  - éppen úgy, mint gazdája -  hogy mikor kerülhet újból a megszokott, megszeretett gazdája kezébe. Ne szomorkodj kedves puskám, ha  a szalonkák is úgy akarják, és március közepén szépen elindulnak, akkor előkerülsz újra és nézhetjük együtt a lassan beálló sötétben a a fák koronája fölött megjelenő korrogó, pisszegő csodát, az erdők királynéját a szalonkát.    

Szinte még el sem halt a Vadászati Kiállítás hozsannázó tirádája, újbnól felkerültek a pitykés dolmányok, kacagányok és alattvalói vigyorok az arcokra, máris itt a következő mustra, a FEHOVA. Minek - kérdem én? Igaz, majdnem hetvenezren vagyunk vadászok, de csak egy rétegnek buli ez a  politikai erőfitoktatás!  Olyan emberkék tüntek fel üstökösként, akik a vadászatot társadalmi pozíciójuk erősítésére használják, és jól érzik magukat a rivaldafényben. 

Sajnos, az "árnyékban" sokkal többen vannak, hasadt ez a réteg is, mint majdnem minden más, hogy csak a Nimród és a Vadászlap sorsát említsem. A Nimródból"elküldött"- mondjuk ki, gyakorlatilag kirúgott -  szerkesztők próbálják piaci alapon működtetni a lapot, míg a gazdag "testvér" brutális anyagi támogatással hirdet  olyan szerzőktől könyvet,  akik közül az egyik, a pápát, "demens öregembernek" nevezte.  

Akárhogy is szeretném, nem tudom a saját vadászságomba és értékrendembe beleszuszakolni ezt az arcpirító torzulást! 

Nálam, a halogatott döntések kategóriájába tartozik a vadászat. Sok mindenben tudtam, hogy mikor kell abbahagyni, ráadásul ahogy anno a  Csikar nevű zseni focista mondta: a csúcson ! Igaz, a sportban a sérülések hozták meg a döntést, mint pl. a lovaglásban a lábsérülésem. A lövészetetben pedig a "célzó" szemem baja. 

De mi a helyzet a vadászattal? Pláne, ha a vadászat nem csak egy hobbi, hanem életforma. Ha már nem tudok felmászn a lesre, vagy ha képtelen vagyok egy jól repülő fácánkakast meglőni, vagy egyáltalán, ha jobban vonz a szoba melege és a kényelmes fotel, mint a gyűrődés - akkor vége?

Ahogy elnézem az idei évet, a vadászati lehetőségek szűkösségét - ahol már régen nem igaz az állomány szabályozás" mottója mögé bújva vadászni - a vadászatot nem kell abbahagyni, elfogy az magától. 

A vaddsiznó volt a vadászok többségének a "kedvenc" vadfaja, ami a sertéspestis "jóvoltából"  mára szinte semmivé lett.  A szarvas - mégha nem is azonos ivarú, korú egyedekre, de egész évben lőhető lett - nyilván nagyon meg fogja sínyleni a földtulajdonosok harci kedvét !

A fácán, a tavaszi keléskori időjárásra rendkívül érzékeny, ha a hamarosan következő tavasz is olyan lesz, mint a tavalyi - hideg, esős -  akkor elbúcsúzhatunk a vadfácántól is.

Ugye, hogy jogos az aggodalom, a vadászatot illetően? 

Lassan minden kézben lapul egy fényképezésre is alkalmas mobil, a városnéző túrista már nem a nyakban lógó gépről ismerszik fel. "Népbetegség" lett a fotózás, a szelfizés ! A vadászat is "fotogén" lett, de egy újszerű,alkalmazás illetve technika elterjedésével, több etikai, sőt személyiségi jogokat sértő kérdést is felszínre hozva. Miről is van szó ! A vadfotózás, a terítékfotózás, a zsákmányállat mögötti pózolás fotózása, stb.  - a sablonosságán kívül, csak a fotón szereplőknek és/ vagy a fotósnak  - mintegy zárt kőrben - jelentenek  élményt, albumba téve, remekül arhiválhatóak.

De a vadkamerák kihelyezése, már csiklandósabb ügy. Miután ezek a kamerák 0-24-ben működnek, így mindent veszenek - ha vad, ha nem vad - ami a látóterükbe kerül. Legtöbb országban nehezményezik, sőt akár konfliktus is lehet belőle, ha valaki engedély nélkül készít képet valkiről, ha előzőleg nem kért rá engedéyt. Emlékszen Szicíliában erre jóelőre figyelmeztettek! Nem volt gond, de kérni kellett a beleegyezést  Remek portrékat tudtam készíteni.

A magyar valóság más! A vadkamera a megfigyelésen kívül ( főleg) kényelmi szempontokat szolgál, mert ha tudja valaki, hogy a vad hány óra, hány perckor van a szórón, akkor elég előtte egy kicsivel kiérkezni és lőni ! Nem vadászni - hangsúlyozom - hanem lőni..    

Az engedély nélkül, magánterületre ( még akkor is, ha az ingatlan lakatlan,  kert , udvar, stb) kirakott kamera felvételei súlyosan sértik a magánszférát,  az ártatlanul áldozattá váló személyt. Jogi, illetve büntetőjogi kérdés, hogy mi lesz a felvételek sorsa?

Sajnos érintett lettem, tudtom nélkül "sztárfotók " készültek rólam, és miután vadetetéshez cudarul ki tudom magam csippenteni, így a képnek címet is tudok javaolni. "egy hajléktalan fogorvos" a legtopisabb szerkójában !

Jü szórakozást kedves XY ! ( teljes név a "szerkesztőségben" )

A január nem a kedvenc hónapom ! Fergeteg hava - népiesen - ami havat, hóviharokat sejtet, de nem napjainkban, amikor a "fergeteget" legfeljebb viharos széllel érkező tavaszias meleg front produkálja. Már két napja február van, a Jégbontó hava, de nem hogy jeget nem talál, hanem a hóvirágokat bolondítja és csalja ki téli álmukból, de már "bandázó" dalos szúnyog csapattal is találkoztam. Bolond időjárás - mondanák a régiek, de mi már tudjuk - sajnos - hogy ez a tél nélküli, korán- és rövidre szabott tavaszokat hozó forró, tikkasztó nyaras éghajlat, a mi bűnünk. 

Azért a február már a remény csillogását jelenti - ahogy Nagyapám mondogatta - "február, itt a nyár", hiszen már nem sokat kell várni az első szalonkák korrogására, pisszegésére. Már megint nosztalgiázva egy kicsit, a régvolt vadászemberek a sörétes puskájukat decemberben eltették - helyette a takarmánnyal teli zsákokat vették a vállukra - így a márciusi szalonka várása  és a puskák gondos olajozása jelentette a Jégbontó havát.

A február, a szarvasok életében is egy mondhatni trauma, hiszen a királyi vad elhullajtva koronáját, bizony egy szégyenlős, kiszolgáltatott vad lesz, ráadásul az agancsgyűjtők zaklatásától folyton menekülésre kényszerülnek.   

Számomra ez a Jégbontó hava azért is szimpatikus, mert nem haverom a hó és a jég, nem tudok mit kezdeni velük, csúszni, siklani nem tudok rajta, de esni annál nagyobbat. de ami ennél is fontosabb mostanság, hogy a két éve bennünket nyomorgató covid vírus is elfáradóban van, jó lenne a tüskéit éppen úgy elhullajtaná, ahogy a szarvasbikák az agancsaikat.

Jó lenne, ha így lenne !