A két fasor közti murvás úton, a gumik ropogását azonnal elnyelte a köd, az utat fürkésző tekintet a puha fehérség rabja lett, ami nem sok jót jósolt az aznapi fácánozára. Ilyenre mondjuk, hogy libázós idő ! 

 A köd is csepergősre fogta, ami a szemüvegeseknek - mint én is - nem barátja, mert még nem találták ki az ablaktörlős szemüveget. A fasor, az országhatártól a falu felé, alig pár kilométeres, de ez az egyetlen búvóhely a fácánoknak, mert jobbra -balra a mezőgazdaság az úr. 

Kis szakaszokban sétáltuk végig a fasort és most is - mint minden korábbi évben - egy -két kakas szépen rebbent a puskacső elé. Amilyen szomorkásan indult, annál eredményesbb napot zártunk. 

A ködös reggel, bennem "ködös" emlékeket hozott fel, ami a sok Dunaparti libázás hozadéka volt, mint amikor a rám boruló este a sűrű köddel együtt azt hozta, hogy nem tudtam hol vagyok, Nem kívánom senkinek azt az érzést, amikor bármerre fordulva a fél méter után fehérbe vész a tekintet. Azt hogy nem vesztem el örökre, ez a mostani írás igazolja, de ez csak a kutyám érdeme, akit pórázra fogtam és hagytam hogy kivezessen a zátony labirintusából az autómig ! 

A mai telefonos világban, a GPS-ek birtokában ez vicces, de akkor nagyon nem az volt ! 

Vannak még "ködös" történeteim, de mára ennyi elég lesz ! Nem festem az ördögöt a falra, holnap vadásznap és esős ködös időt jósolnak! Ez az idő csak alkalmas, nem pedig rendkívül alkalmas a vadászatra !  

Nem szokásom a múlt történésein rágódni, a "mi lett volna ha...." kezdetű mondatokat sem szeretem. A nosztalgiázás már egy más kategória, a jóra, szépre emlékezés szép formája. De az agyunk is "gyárilag" így van programozva, a rosszat gyorsan törli, a jót megszépítii és megtartja. 

Az idei fácán szezon nyitó vadászata hozta ki ezeket a  gondolatokat, mert az egy évvel korábbi szerncsétlenkedésem  már csak rémálomként jut eszembe. A csípőműtétem előtt  - amikor szinte lépni sem tudtam - próbáltam helytállni, de nem ment. Az agyam tudta, hogy mit kell tenni a sikeres lövéshez, de a testem nem működött. A kudarc kódolva volt, csak az akarat vitt előre.

Nos, ez az, amit gyorsan el akarok felejteni, jelentem, sikerrel !  Az egy évvel ezelőtti kínkeserves vadászat emléke a múlté, nézzük a "jelent" !

Okt.22 -re tavaszias idő köszöntött ránk, illetve délre már szinte nyárias.Hároman jörttünk össze, kiegészülve Csanád vadőr Rabbi nevű kutyájával. A kis létszám, csak könnyen lejárható árokpartokat, tarlókat tett lehetővé, ahol a forgatókönyv az volt, hogy Rabbi kutya  kajtatott, mi meg sétálgatva, egyikünk leállva, csipegettük a rebbenő madarakat. Ebben a sétálgatásban már én is aktívan vettem részt, a lábam szépen tette a dolgát, a puskám pedig örömmel engedelmeskedett gazdájának

Szép és eredményes nap volt. Aminek a végén egy pazar halászlé tette fel a koroonát erre a napra.

A les - amin ülök - a hátát támasztja az erdőnek, előre meg egy völgybe szaladó lankára néz, majd a kétes hírű Csele patakon átérve újra felkapaszkodik a szemközti horizontig. Szegény Csele patakra hamar ráragasztották a "királygyilkos" jelzőt, pedig lehet, hogy ártatlan, de a Mohácsi csata egyébb dolgai is a régészek vitájának tárgya. 

A  patakon kívül, még egy országút is kacskaringózik a völgyben, amin  - innen nézve - csak játékszerek az autók, a hangjuk ugyan felér hozzám, de már kopottan, fásultan. Micsoda kettősség ! Az erdő hangjai, a halk zörrenések, motoszkálások, a tölgyek makacs leveleinek szélmozgatta zizzenései, télre készülő pelék izgatott szaladgálásai, az esti lefekvéshez készülő fácánkakasok gallyakat verdeső helyezkedései - jótékonyan elnyomják az országút zaját, bűzét ! 

A két életforma határán ülve érzem, hogy a hátam mögötti erdei csodához tartozom, mint vadász tartozéka és résztvevője vagyok a természetnek, az országút pedig csak kényszerű része az életemnek. 

A lassan rámboruló este  három őzet varázsol elém, ahogy alakjukat lassan elnyeli a sötétség, én is készülődni kezdek, számomra ennyi volt a vadászat. 

Miután semmiféle "csodakütyüm" nincs, amivel lehetne sötétben is vadászni, nekem a látvány és az érzés kettőse marad emlékül. 

Most került a kezembe, - helyesbítek - Anti barát barkács műhelyéből került elő - egy faragott alátét. Egy őzbak trófeához való alátét, rajta égetett tecnikával készült rajz, vagy véset, ami egy különleges bak agancsának formáját adta vissza, élethű kivitelben ! A pajzs szélét, 31 tölgyfalevél rajzolata keretezi, nem véletlenül !  A trófea nem került rá, "csupaszon" maradt az alátét, de nekem, ennek a baknak a története, mégis maradandó emlék lett. 

Íme a történet !

Egy különleges, osztott szárú bak élte óvatos életét a falu közeli erdőben - ennek lesz jelentősége - kiszámíthatatlanul, hol az erdő fölső, falu felőli részére- hol az erdő alatti rétre kiváltva. Ahogy mondani szoktuk, ha cikkben jött, mi cakkban vártuk és fordítva, de soha nem a megfelelő helyen. Messziről tudtam csak olykor  távcsövezni, vagy a riasztását hallgatni, ahogy lebuktatott. Csak távolból tudtam gyönyörködni az agancsában, de lövéshez sosem jutottam. Már kezdett fantom bakká válni, minél többször láttam annál jobban "kívántam", aminek híre is ment a vadászok körében, akik közül nem mindenki értette a makacsságom. Western filmek körözési plakátjának mintájára én is csináltam egy Wanted felíratút, fölötte a bak agancsának rajzával ! 

31  kimenetel után, a bak szörén szálán eltünt. Éltem a gyanúval, hogy nem jószántából. A falu széli házban - igen közel a bak élőhelyéhez egy rókalelkű vadász lakott, aki tudott a bakról, és sosem ment a szomszédba egy kis orvvadászatért. Miután jól ismertem, felkerestem

.- Nagyon szépen kérlek, ha elmondani nem is akarod, csak bólints, vagy pislants a szemeddel, ha meglőtted a bakot,  - igérem, orvosi titoktartással fogom kezelni, de ne hagyd, hogy potyára járjak a bak után. 

Persze, hogy nem "pislantott" de az arca mindent elárult. Hát így került a 31 tölgyfalevél az alátétre.

Epiógus: egy vadász elmondta, hogy később látta a bakot a jóember falán ! Hát így lett nekem egy emlékkel díszített üres alátétem ! 

A legutóbbi gerlézés színhelye az obeliszk mellett volt, ezért írtam le -  "szóbeszéd" alapjám - a történetét. A Bartal család tragédiáját !  Ebben az elbeszélésben nagyjából minden helyes volt, de mégsem pontosan. A Wikipédia - a nemzet agya - teljes hitelességgel írja le a Bartal család tragédiáját, egyetlen fiuk halálát.

Korrigálnom kell az előző irományomat, immár a teljes történeti hűség birtokában! 

Erről jut eszembe egy történet, még a háború előtti időszakból, amikor a tehetősebb emberek lovakat tartottak, futtattak, fogadások voltak, szóval pezsgő élet volt a Lovin. Egy irodalmilag nem éppen pallérozott lótulajdonos a lovát Petőfi Sándor néven nevezte a versenyre. Lett ám ebből óriási felzúdulás, tiltakozás Volt humora a fazonnak, mert a legközelebbi versenyen Pardon néven indította a lovát !

Nos, én is élek ezzel az ötlettel, pardon az előző bejegyzésemért.

Ime a Bartal emlékmű története. Az obeliszk ifj. Bartal György emlékére lett állítva, aki 1936. aug.16-án halt értelmetlen halált, a "szóbeszéd" is jól mondva, lovaskocsinak rohanva. 

Az obeliszk egyik oldalán a felírat: "György a napsugár, jött 1913.IX.13 elment 1936.VIII.16. Áldott emlékének hűséggel, hálával, szeretettel "

A másik oldalán. "Ember ne bántsd"

Ez most nem egy vadász történet, de annak a hozadéka, gazdagítva az ismereteinket !

Az erdősáv alatti kukoricás, szárazon, satnyán, szarvasrágottan ereszkedett a völgy felé, nem sok jóval kecsegtetve a gazdáját. A vadásszszéken ülve jól beleláttam a táblába, nem hiányzott a magasles kényelme, de a terület ezen a részén nincs is, hála Istennek. Ahol magasles van, ott a forgalom is nagyobb, mármint a vadászok részéről, pláne, hogy van a ki a les létrájáig autózik, nehogy menni kelljen pár métert. Fő a kényelem! Ezért szeretem jobban, a kevésbé látogatott részeket. A vad is így van ezzel !

Még csak fél úton járt a Nap az esti búcsúja felé, meleg volt, de már kicsit fáradtabb meleg, szinte jóleső ! A pipám füstje  éppen jó irányba bodorodott, nem arra, amerről a szarvasok kiváltását vártam. A völgybe futó erdőben dagonya is van, szóval minden adott a szarvasok kényelméhez, persze, ha ők is így gondolják.Így gondolták, mert hét óra körül, először egy tehén jelent meg az erdő szélén, majd egy másik, azután szép lassan a hárem ura is kilépett, a teheneket követve. 

A távcsővem vallatni kezdte a bikát, az agancsa koronás, bár kissé lombár formájú, szabályos tizenkettes, testre, alakra maximum középkorű, szóval ez a bika talán négy -öt év múlva lesz lőhető !

A csapat közelsége miatt, az elvonulásom próbáltam zajmentesen kivitelezni, nehogy elzavarjam a szarvasokat. A kukoricás gazdája ezt biztos másképpen gondolta volna !

De ez már legyen az ő gondja !    

A már hagyományos csütörtöki vadásznapot, szerdára hoztuk előre, már nem is tudom miért. Jó hírek jöttek gerle "ügyben", a kiszemelt helyen és a szokásos koradélutáni időben, gerlék lepik a faluból kivezető villanyvezetékeket.- szólt Gábor üzenete! A hír, maga volt a remény, miután az eddigi gerlézések igen csak lőszerkímélőek voltak. 

Dlután háromkor álltam be egy kukoricás takarásába, ami mellett már csak tarlóként árválkodott szegény néhai napraforgó, de éppen ez volt a jó a gerléknak, hiszen a földön heverő sérült tányérok és kihullott magok vonzóbbak voltak, mint amikor még lábon szomorkodó tányérokon kellett egyensúlyozniuk.

A falu - bocsánat, úgy tudom az ország legnagyobb községe - irányában, mondhatni a semmi közepén, egy hatalmas  szürke betontömb mered az ég felé, vádlón, zordságával  mementóként egy család gyászát kérve számon Istenen.  Egy tizen-egynéhány éves  gyermek értelmetlen halálát.

Akarva akaratlanul is sokszor az obeliszk felé tévedt a tekintetem, miközben felidéztem Gábor szavait, az emlékmű történetét.

1939-ben történ az eset, a tragédia, amikor az ezen a részen ténykedő roppant jómódú ember a fiát egy motorral lepte meg. Szerencsétlen gyermeket, egy lovas kocsiból kimeredező petrencerúd nyársalta fel.  Itt "csak" a játékai, személyes dolgai vannak eltemetve  - ha igaz a hír - mivel itt élte rövidke életének legjavát.,  a sírja valahol Kölesd mellett van, hasonló monumentális formában.  Csak csendben jegyezném meg, hogy évekig vadásztam a Kölesd-Dalmand területén is !

A gerlézés  - az előzetes híreknek megfelelően - jó volt, igaza volt Gábornak, amikor nyerő helynek gondolta ezt a részt.

Az obeliszk története meg azért került ide, mert vadászat közben sokszor "összeakadt" a tekintetünk !  

Ha a gyomrom irányából mesélném a történetet, akkor az úgy szólna, hogy egy halászlé és egy töltöttkáposzta közé szorult be a gerlézés. De elgánsabb ha a Hercegszántói halászlét - pazar íze jogán - a vadászati élmények közé sorolom,  azzal egyenrangúvá téve. 

De akkor hová kerüljön a töltöttkáposzta, sokac módon köcsögben főve, füstölt húsokkal, csontot magukról lerázó oldalas darabkákkal,kacéran gömbölyödő bőrke darabokkal, stb. ha a halászlét vadászati rangra emeltem? Legyen igazság, kerüljön oda a káposzta is !

Sok bába közt elvész a gyerek - a mondás szerint, ami esetetünkben nem volt igaz,mert azért ennek  a napnak a fényét, savát, borsát, mégis csak a gerlézés adta meg. 

Vérmes reményekkel indultunk, hiszen a kombájnok szorgalmasan falták feneketlen bendőjükbe a szárazon kornyadozó napraforgó tányérokat, egyre jobban szűkítve a gerlék  lehetőségeit. A hetek óta tartó szárazság arasznyi porát magasra verték fel,  a fordulókban a porfelhő szinte elnyelte őket, amiből aztán kibújva, új csíkot kedtek hasítani a halálra itélt táblákba.

Rövid keresgélés után, egy aránylag jó helyet találtunk, jöttek-jövögettek a madarak, de csak ímmel-ámmal !  Az idei év gerlemennyisége meg sem közelíti a tavalyit.! A vadászat nem lehet az oka, mert a több ezres gerletömeg csak pár százaléka kerül terítékre - a napraforgót féltő gazdák legnagyobb bánatára - holott a kedvező időjárás több fészekalj felnevelésére biztatta a gerléket.Akkor meg hová lettek?

Miután nem tudományos értekezést írok ezért, a további találgatást abbahagyom !    

Fehérje testvéreim, katonák !

Ejött a mi időnk ! Eddig készülődtünk - ellenségeink szerint lapítottunk- rejtekhelyeinken, denevérek valagában, tobzoskák csöppnyi testében, olvadó tundrák jegében és még sok más, titkos helyen, hogy eljöjjön ez a nap, a roham napja. Roham, Vuhan, egyre megy, így fogunk bekerülni a történelembe, amit már mi írunk, nem a bennünket hordozó igen kényelmes lakásunk, az emberek.

Ravasz az ember - ezt az előörsnek küldött influenza bajtársainknál is láttuk -  oltogatják egymást valami számunkra kellemetlen löttyel, amitől egy évre kussolnunk kell, de mi nem adjuk fel, évente támadunk. Most viszont totálisan támadunk, földön két- és négy lábúakban,  levegőben madarakban, bárgyú  kacsákban, libákban, tyúkokban. 

Eleinte nem volt nevünk, de az ember adott! Katonáim, - eddig névtelen hőseim, -  mostantól a nevetek egyöntetűen covid !  

A madarak viszik a maárinfluenzát, a disznók a sertéspestist, a covidos emberek meg miattunk pusztitják öket, pedig ez a táplálkozásuk fő része. Ki van ez találva rendesen, ha nem mi győzünk, akkor az éhség győz !

A propagandánk  is jól működik, úgy ráijesztettünk  az emberekre, köztük a vadászokra, hogy azokat a disznókat is szappannak főzik, amikben ott sem vagyunk. Pánik ez a javából ! 

Azért legyetek óvatosak, az ember nem gyenge, csak annak látszik.ha felszívják magukat, mi is úgy járunk, mint az influenzás kollégáink, kitalálnak valamit, amitől lelohad a harci kedvünk. 

Ott próbálkozzatok, ahol az emberek száján, orrán nincs egy kendőféle, meg aki nem mos kezet!  

Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol a vadászbarátság lakik, vagy a kismalac túr, volt ( van) egy csapat, vagy ahhoz hasonló, illetve sokkal több annál. Királykisasszony nincs a mesében, pedig szokott, de ennek a csapatnak az erkölcse a hajának mennyiségével fordítottan arányos. Mesémből kristály tisztán látszani fog - ahogy a mondás tartja -" öreg ember nem vén ember" - meg a jóízű humor, nem vész el a ráncok alatt.

Stilisztikai "bravúrként" a történetet ( mesét) harmadik személyben mesélem, rábízom a nyájas olvasóra, hogy találgasson ! Szóval, ez a kis csapat autója, némi porfelhőt kavarva fékezett a napraforgó tábla szélén, történetünk színhelyén.,a  gerlevadászat helyén .Sorban kerültek elő a tokban lapuló fegyverek, ahogy ezt - enyhe izgalommal mesénk hőse is tette -  mivel előző napokban a fegyvere javításon volt, így a találkozás egy szerelmi légyottal ért fel ! 

A zippzár kéjes elhúzása után, a tokból egy ótvaras légpuska bukkant elő, ami egy villámcsapásnál is hatásosabban dermesztette meg szegény hősünk szívét ! 

- " Biztos elcsrélődött a javításnál" - szólt a csapat leghuncutabb tagjának szájából a magyarázat ! Majd kölcsön adjuk a mi puskánkat - szavakkal lett tetézve a tragédia. Szegény vadász, szegény szerencsétlen emberke, úgy érezte, hogy ennél nagyobb csalódás hosszú élete alatt sem érte, beleszámítva a huncutabb ügyeket is !

Aztán egy másik tokból előkerült az "igazi" fegyver, amit a díszes társaság harsány röheje kisért ! 

A mesében, minden jó, ha a vége jó !Ebben a történetben is.de kérdem én, hogy a fenébe nem tud benőni nyugdíj felé ballagó vén pöcsök feje lágya ?

De azt üzeni az a "bizonyos" ember, hogy háromszor adja ezt vissza kendeknek  -  a szerző !   

Nem akarok a bulvár szemétírás trükkjével olvasókat toborozni, amikor a cím köszönő viszonyban sincs a témával, viszont meghökkentő! 

Ime egy példa, de csak az én fantáziámban:  - Óriási szenzáció, két golyót kapott a vadőr felesége !!!  -  Erre csak úgy záporoznának a  kattintások, pedig a továbbiakban az írásból az derülne ki, hogy a két golyót, a férjétől kapta kókuszdió formájában. Na ugye? Szemétség? Persze, hogy az ! Az én vadász-horgász írásaim formája, témája, politika mentessége, lassan kőkorszaki, kevés embert érdekelnek, lohad az olvasótábor, pláne, ha már a cím is érdektelen.

Próbát teszek, hátha az "erotika" nyerő dolog !

Az egyik őzbak hívást elmosta egy felhőszakadás, csak rövid percekre sikerült elázás nélkül hívással próbálkozni.  A faluból kiérve, egy jó kiállású menyecskét láttunk az országút szélén bandukolni hogy vadász zsargonnal éljek - szarrá ázva - de csk találgatni lehetett, hogy a jó öt kilométerre lévő kis zsákfalu felé tarthat. Pillantásra sem méltatta az autónkat, ami ahhoz kellett volna, hogy felajánljuk a segítséget. Hát ha ilyen büszke vagy arany anyám, akkor csak gyalogolj !

Már el is felejtettem, hogy merre hagytuk el, mert nemsokára egy kukoricatábla melletti tarlón álltunk meg és egy bálának támaszkodva, hívni kezdtünk. Epekedve szólt a vadőr őzhívó sípja, amikor a kukorica sarkán - ahol az országút összeért vele - megjelent a korábban  megelőzött mennyecske. Röhögésbe fúlladt az őzhívás, mert totál úgy nézett ki, mintha a sípra jelent volna meg !

Figyelj Csanád, te már hívtál magadnak egy csajt, most már nekem is hívhatnál egyet !- tetéztem a jókedvet, amire nagy szükség volt, mert újból rázendített az eső, végét vetve a vadászatnak.

A nyári hőség a vadásztörténetek írására , de az olvasására sincs jó hatással, nevezhetném uborka ( kovászos) szezonnak, vagy egyszerűen csak ráunásnak, hiszen a media okádja magából a borzongásra alkalmas híreket. 

Krimit is többen olvasnak, mint Fekete Istvánt.Természetesen nem mérve magam hozzá.

A mai nap még ide kívánkozik, a többit majd meglátjuk. !

Az országútról az elhagyott homokbánya felé lekanyarodva az ég alja is derengeni kezdett, a tarlókon sarjadó gyom bokrok is kezdtek kőrvonalazódni és a képzelet játékából őzet formáló alakjuk valóságossá válni. Azután az egyik bokor mintha megmozdult volna, nyaka lett és két füle, a távcsőben egy suta alakja bontakozott ki, ahogy feszülten figyel az egyik irányba és ezek nem mi voltunk. Már könnyezett a szemem a távcsőre tapadva, amikor a szerelmes vőlegény is megmutatta magát. Amikor megláttam hogy mi van a fején, csak egy cikornyás káromlkodás szaladt ki a számon, mert ilyen különleges bakot még nem láttam. Olyan kuszaság volt a két füle között, amiről még a távcsőben sem lehetett megmondani, hogy hány ága boga van

A távmérő 143 métert mutatott, a hajszálkereszt stabilan állt az oldalán, már csak azt kellett megvárnom,hogy tisztán mutassa az oldalát.  Ekkor váratlan fordulat történt, a bak egy hirtelen rohammal birtokba vette a sutát, ahogy szaknyelven mondjuk, borított.  A szerelmi légyott után mindketten csipegetni kezdték a sarjadó füvet. Ekkor érintettem meg az elsütőbillenytűt. 

A fekvő bak mellé érve jött az igazi meglepetés, még a távcsőben látottnál is különlegesebbet mutatott az agancs, bevallom, életem legszebb bakja mellett álltunk- nem kis megrendüléssel -  Csanáddal, a kisérő vadásszal.. 

Kőrben,a látóhatár alján,már majdnem a földig lógott le a szennyes szürke felhő, egyre gyakrabban villámokat szórva magából, mintha a dühét így vezetné le. Csak a szerencsében lehetett bízni, hogy a készülődő égi áldás, nem özönvízszerűen fog leérkezni.Ez már csak azért is jó lett volna, mert a falutól távoli dűlőutakat jártunk, a tarlókon úzekedő őzeket keresve. 

A fohász nem talált az égieknél meghallgatásra, először egy -két koppanó esőcsepp jelezte a szélvédőn, hogy csak eddig tudta a felhő magában tartani a súlyos vízterhét, kiszakadt a "tömlő" és azután valóban úgy jött, mintha dézsából öntötték volna

Innentől kezdve nem az volt a cél, hogy bakot találjunk, hanem hogy egyáltalán kiérjünk a beton útig. Felülről az égiháború, alulról a járhatatlanná ázó út, a kettő között meg én és a majré.

A közel fél órás felhőszakadás után az égbolt szinte kettészakadt, az egyik felén a kormfekete háttérben tündöklő szivárvány íve vetett csodás ívet, a másik felén pedig a tarlók izzottak sárga fényben.Jutalom volt ez a javából az előtte ránk mért félelemért cserébe.

A lővilágnak nem az este, hanem az újból nekiinduló eső vetett véget, pedig éppen ekkor láttunk meg egy jó bakot, de botorság lett volna kiszállni az auóból és két perc alatt ronggyá ázni. Ugyanis nekem még éppen ötven kilométert kellett utaznom hazáig.

Izgalmas és szép kaland volt, sosem rosszabbat..

Még csak egy derengő vörös fény jelezte az ég alján, hogy pirkad, az éjszakai sötétből lassan lővilág lesz. Legutóbbi ittjártam óta sokat változott a táj, a repce és a kalászosok megadták magukat a mohó kombájnoknak, a tarlókon szállításra várva sorjáztak a kövér bálák. 

Jámbor, még félelmet nem ismerő gidák bámulták meg autónkat, nem értve, hogy az eddig őket féltve óvó anyjuk, most miért azt a goromba agancsost választotta, és mit művelhetnek a sűrű kukoricásban, amit ők jobb, ha nem látnak.  

Jó takarást biztosító kukoricás szélében elhelyezkedve, hívni kezdtünk. A buttolón először gida hanggal, majd sutasirámmal próbáltunk bakot hívni, jöttek is, de csak fiatal legénykék, sutához nem jutó ,szerelemre éhes ifjoncok.

Elkopott a reggel, nekitüzesedett a délelőtt, erre a napra beigért kánikula kezdett valóság lenni. A tarlókon megszorult a hőség, a vadászat túlélő jelleget öltött, de az őzhívás erről szól.

Mielőt a Nap delelőre ért volna, feladtuk a "küzdelmet", igaz az őzek is behúzódtak az árnyékosabb kukoricásokba, ahonnan semmiféle csábító hangokkal nem lehetett kicsalogatni őket. 

A hajnal háromkor kelés, a sok sikertelen próbálkozás, az agyforraló meleg, lassan felélte az erre a napra jutó energiámat , "majd legközelebb" - mondattal búcsúztam vendéglátómtól.

Kicsit elbújtam az írás elől, de ennek prózai oka van - a meleg ! Azért "civilben" megtalálható vagyok, úgy ahogy az unokámmal a bújócskát játszuk: " papa, számolj tízig utána keress meg az asztal altt !" Miután a friss beírások elmaradtak, az érdeklődés is jócskán megcsappant, mint a fogatlan szájra adott csók ingere !  ( saját termés, olyan fogorvosos ) Most pótolok valamennyit !

Pangó vadászatok nem adnak témát, de a jelenlegi helyzet sem stimuláló - miuán a lőtt vaddisznóból szappan lesz, ha beteg, ha nem ! Erről már írtam, ugorjunk !

Nem igazából tudom vadászatnak nevezni, amikor egy szaros szarvasmarha telepen a parlagi galambokat ritkítjuk, de lőgyakorlatnak igen és ráadásul hasznos is,mert semmi keresnivalója a sok galambnak a marhák között, mind a falánkságukkal, mid a székletükkel kárt okozva. Cizelláltan mondva a galambszart !

Nekem ez a vadászat- lövészet egyben a szemem tesztelése is volt, mivel éppen a jobb szemem rakoncátlankodik. A lövészetet pedig úgy határozzák meg, hogy jó szem és biztos kéz! A kilőtt patronok száma és a  lepottyanó galamboké - ha közelít egymáshoz, az sikernek mondható ! Csak saccolni tudom, hogy ez az arány idény eleji formának nagyjából megfelelt, a szemem pedig "állta a sarat". - hogy ezzel a képzavarral éljek  !  

Jöhet az igazi apróvadas szezon !

Még hogy a horgászat egy nyugis tevékenység ? Eddig én is azt hittem. Csendes pipázgatás, a fodrozódó víztükör bamba bámulása, a színes kapásjelzők szélmozgatta, andalító játéka, mondhatni az agyhalál közeli állapot idillje.

A tegnapi nap is így kezdődött. Talán a korábbiakhoz képest annyi változással, hogy harcsát szerettem volna fogni - ha már a fiamnak rántott harcsa formájában azt igértem - ami ugye egy eléggé, vagy inkább már túlzott magabiztosságot jelent. A "szokásos" csali felhozatalom szalonnával és pacal szeletekkel bővült, amit nem a pontyok gasztronómiai  ismereteinek a bővítésére csaliztam, hanem a harcsák ízlését akartam eltalálni.

A reggeli szélcsendből szép lassan Északi fuvallat, majd egyre erősebb szél kerekedett, ami nem tett jót a halak étvágyának, a botok is csüggedten vártak valami kis izgalomra. Egyre jobban belesüllyedtem a székembe, egyre laposabbakat pislogtam - ami már a bóbiskolás előszobája volt, amikor az egyik botomon kis rángás futott végig, a damil megfeszült, amitől az álom kipattant szememből és a bevágás után elkezdődött az izgalmas fárasztás. Nagyon szépen küzdött a hal, élveztem is, de az igazi boldogság akkor jött, amikor a szákba került a megigért harcsa. 

Aztán újra kezdődött a majdnem unalmas várakozás, már inkább a halastó fölött repkedő kacsákat nézegettem, saccolva, mennyit kéne elébe tartani, ha kacsasültett szeretnék enni. Mondhatni virtuálisan vadásztam és figyelmetlenül pecáltam, aminek az eredmény az lett, hogy a botomat húzta be a tóba valami jókora harcsa, mire észbekaptam ,már a közepe felé tartottak.  Egy kis szigetecske gubbaszt középtályon, fahídddal a "szárazfölddel " összekötve, erre nyargaltam fel, kezemben a másik botommal, hogy egyikkel kifogjam a másikat ! 

Szerncsémra a botomat vontató harcsa leakadt,  pár dobás után sikerült kihúznom a  - hozzátenném nem filléres  -szerelékemet. 

Ennyi zgalom - meg egy kifogott harcsa - nekem elég is volt egy napra !

Az íráshoz - ha csak blog is az - kevés a rutin, nekem legalább is  -  csak a zsurnaliszták képesek semmiből cikket varázsolni. Az ihlet, vagy jön, vagy nem, melegben kevésbé, mert Múzsa sem csókol szívesen izzadt homlokot.

Most pedig melegből van bőven, ilyenkor az ember agyában a túlélés ösztöne dolgozik - jókora képzavarral - de remélem értehetően. De nem csak az írás esik nehezemre, a vadászatot és a pecát is hanyagolom, ugyanis semmi olyat nem csinálok szívesen, amiben nincs komfort érzésem. Remélem, ez nem tűnik nagyzolásnak, éppen a mai napon betöltött 77. évem, elég indok erre.  

Nem voltam ám mindíg ilyen "kényes" , rettentő jól bírtam a gyűrődést, nyilván az évek száma volt a meghatározó. Eszembe jutott - jé, talán mégis a Múzsa cuppantott egyet? - egyik Namíbiai kalandom, amiben a hőség és a vízhiány tett próbára

Még a kora reggeli mínusz egy-két fokban indultam Ópa nevű busman kisérőmmel Elandok ( jávor antilop) után, akik a Kalahári sivatag egyik itatóját látogatták meg éjszaka, hogy utána a száraz bozótos - se vége se hossza -  homokos sivatagban élelem után kutatva, eltünjenek valamerre. Az én szememnek alig, vagy egyáltalán nem látható nyomokat követtük, órákon át, Ópa szerint olykor már egészen közel kerülve hozzájuk, de ezek a jelek csak az ő számára voltak értékesek, én  - mint csökött fehér ember - csak botorkáltam utána. Hogy mennyi idő telt el nem tudom - Afrikában sosem viseltem órát - minek, itt az a mérvadó, amit a Nap mutat . Ha felkel, reggel van, ha lemegy, este.Közte meg vadászat !

Hogy ne szaporítsam, az egész napos cserkelés, homokban gázolás eredmény az lett, hogy az Elandok kiszúrtak bennünket és leléptek. A vadászláz múltával elemi erővel tört rám a szomjúság és mutogatom Ópának  - üveg nélkül ivási mozgást imitálva - hogy vegye elő a vizet és igyunk.  Erre ő értetlenül tárta szét karjait és rám mutogaottt, hogy az víz nyilván nálam van, mert nála nincs!

Sivatagi utazók leírásából tudtam, hogy az nem sok jót jelent, ha egy napi járásra vagyunk bármitől és nincs vizünk !  Hozzátenném, hogy a reggeli mínuszok után ekkorra már negyven fok körül lehetett. 

A mostani meleg, mellette a vízbőség, csak viccnek tűnik az akkori helyzethez. A történet vége az - hogy a farm tulajdonos elindult a keresésünkre, és  - miután ezt a blogot nem postumusz írom - meg is találtak.

Minden jó, ha víz a vége !

Megrázó TV  felvételek borzolták a kutyások és a jóérzésű "kutyátlanok" idegeit, amikor egy kínai piacon, étkezésre szánt szerncsétlen kutyákat mutattak. Lehet mondani, hogy más kultúra, más hagyomány, stb. de a világ mára összeszűkült, majdnem minden kultúra egyetemes lett, azaz mindeki által látható, érzékelhető és elitélhető.

De most mással hozakodnék elő. Egy másik  - önmagára nagyon büszke náció - viszonyára azokkal a kutyákkal, akiket igazából szeret, barátjának, munkatársának tartja. Fut egy TV műsor - ráadásul kedvelem is - amiben  Alaszkában élő magányos,, vagy családos nomádokat mutatnak be, akik keményen megharcolnak az életükért, nap, mint nap kitéve magukat a természet sokszor kegyetlen megpróbáltatásának. Télen a kemény, zord hideg, a z alig két hónapos nyárban az esők, a moszkitók, stb. Ember legyen a talpán, aki ezt kibírja, sőt életformájának választja. 

Ebben a rideg környezetben a szánhúzó kutyák végzik a munka dandárját, mivel a motoros szánok mellet, sőt azok helyett, a kutyás szánok azok, amik elbírják ezt a munkát. Ezeknek a kutyáknak a lételemük a szánhúzás, igazából csak ahhoz értenek. 

 Az egyik filmben éppen egy fiatal, fél éves kutya sorsát mutaták be, miszerint a felnőtté válás, a falkába illeszkedés első fázisaként, rövid, alig két méteres láncra kötötték, egy kutyaházhoz. Ahogy a gazdája mondta - mostantól ez lesz az élete, ezen a láncon fog élni, míg ki nem öregszik a szánhúzásból.  Erről a láncról csak akkor kerül le, ha befogják a szán elé.  

Jó sors ez? Csak csendben jegyzem meg, nem  lehetne ezeket a csodálatos kutyákat egy bekerített részen szabadon tartani? Kell az a lánc? Ráadásul a láncon tartott kutya a meve, vagy farkas áldozata is lehet, mert nem tud védekezni, sem elszaladni. 

Nekem ez nagyon nem tetszik !

.  

A kutya domesztikálása több mint 10 000 éves történet, mondhatni siker történet, mert a háziasítás egyben barátságot is jelentett. A kutya az ember legjobb barátja, - szól a mondás - de jó esetben ez fordítva is igaz. Azért eléggé kiszolgáltatott helyzet ez, mert a kutya sorsa az embertől függ, ami eléggé rizikós, mert sok kutyatartó., még nem nőlt fel ehhez a bizalomhoz. 

Faluhelyen a legtöbb udvarban kutyák szaladgálnak - ami nem lenne baj - de az már igen, hogy kereszben kasul párosodnak, sok esetben csak a szabadon kóborló - kb. másfél milliósra saccolt - gazdátlan kutyák számát gyarapítva. Városokban, falkákba verődve próbálnak megélni, sokszor igen jól, mert a megélhetésüket a kidobált ételmaradékok búsásan fedezik. 

Kisebb helyeken, például falun,  ez inkább magányos kóborlás formájába jelentkezik, amikor egy éjszaka csatangoló kutya, felveri az összes kutyát  - mintha élvezné - hogy döhös, harsány kutyaugatás kiséri az éjszakai portyázását.

Ilynkor pesze szegény pára kap hideget meleget, holott azt gazdának nem nevezhető valakit kéne jól eltángálni, aki őt utcára juttatta. 

Ezen bejegyzésem aktualítását mi sem bizonyítja jobban, mint az a kis szerencsétlen  kutya, aki napok óta az utcánkban csinálja a ribilliót, de befogni sem lehet, pedig lenne aki befogadná. Rühes is, harapós is, csúnyácska is - mégis ő az utca császára, örjöngésig tudja hergelni a jómódban  élő családbarát kutyákat.

Sok helyen, még az oltásra sincs pénzük az embereknek, tőlük bizony nehéz lenne számon kérni az ivartalanítást, ami gátat szabhatna a szaporodásiknak. 

A baj az, hogy nem látszik a megoldás ! 

Lecsengőben a járvány, mint háborúban a bombázások után, bújnak elő az emberek, a lakásuk börtönéből. Az eufória együtt jött a jó idővel, mindenki megindult, elindult, lassan újra megtelmek a városok falvak élettel, a félelem, rossz álom maradt, a karantén nehéz heteit  lassan majd elfelejtjük. 

A hősködés is beindult, " én nem is féltem, minek, csalánba nem üt a menykő", de van ennél cifrább okoskodás is, ami mindenféle összeesküvés elméleteket vélt tudni és a vírus létét tagadni, stb. 

Úgy lehet ez, mint a gyerekeknél, ha váratlanul nagyot villámlik és hozzá fülrecsegtetően dörög, aminek a hozadéka a hatlmas ijedtség és a szaros nadrág lesz. Az ijedtség elmúltával jön a hősködés, " én nem is féltem csak úgy csináltam" de  a szaros gatya a bizonyíték, hogy a félelem valódi volt . És ez nem szégyen ! 

Norméális ember fél a vírustól, hiszen volt alkalmunmk látni, hallani, hogy micsoda pusztítást tud csinálni ! Most, hogy elvonult felőlünk, nem kell szégyellni, hogy féltünk, mert a  gatya a bizonyíték rá, hogy mennyire !

Szorongani sem kell, mert az hosszú távon lélekromboló lehet, de egy a korábbinál visszafogottabb, szolídabb életforma kialakítása, vírus nélkül is szívből javasolható. 

Mikor ezeket a sorokat írom, már tudom, hogy a bejegyzésem alcíme, a "balkezes " bak lesz ! A főcím -  a pünkösd - pedig a szentlélek ünnepén kívül, a koronavírus szorításából fellélegzés szimbóluma, az emberi találkozások helyrállása, a normális életvitelhez visszatérés, a szorongások oldódásának bizakodással teli napja lesz. 

Ha már ünnep, akkor legyen vadász ünnep is, ugyanis hónapok kihagyása után, újból együtt vadászhattam Anti barátommal, az ő meghívásának eleget téve, őzbakra. Igazából, már az is csoda számba megy, hogy egy 70 és egy 77 éves ember, még tud vadászni, illetve hogy egyáltalán még él ! 

Elnézést a moralizálós cikk-cakkért, de az én ars poetikámban a vadászat, nem azonos a lövési kényszerrel, mondhatni másodlagos, hiszen a természet símogató ölelésében a gondolatok szabadon szárnyalhatnak, emlékek törhetnek elő, a mút és a jelen békében összeölelkezhet, eggyé válhat, mintha valóban a szentlélek szállna le a magaslesen ücsörgő vadászra. 

A pipafüstömmel egy kicsit Antit is beborítva - nem baj, szeretem az illatát, szokta mondani - éppen az előttünk zöldelő, már vágásra érett lucernában csipegető bakot nézegetjük, de miután nem "őérte" jöttünk, így a szívverésem sem gyorsul fel, nem kell lőni, nem kell izgulni ! Azután felgyorsulnak az események, Anti oldala felől, egy fiatal bak rohan, mintha kergetnék, de Anti azonnal súgja, mögötte egy másik bak - egy lőhető selejt -  szóval, nem "mintha" kergették, hanem valóban. Ahogy mondani szokták, "az évek meg a rutin" hozta össze számomra ezt a bakot, mert Anti azonnal előrehajol, a hátát felkínálva a puskám feltámasztására és az első alkalommal megejtett balkezes lövésre. Nem virtuskodásból, hanem kényszerből tértem át a "sutából " lövésre - de vadászat szempontjából ez nem lényeges !  

Sokadik bakja ez életemnek, de ez a bak - különlegességén kívül - a barátság, a vadász szerencse, a töret átadást ünnepélyessé tevő, pazar Naplemente, ami a paletta minden színével és ragyogásával festette meg az ég alját - ami számomra, vadászat minden szépségének ünnepnapja lett !

Samu kutya hozzám kerülését egyszer már leírtam, hiszen  lelket melengető, megható történet volt. Igazából ajándék kutyaként került hozzám, hogy felejtsem az öreg vizslám elvesztését. Semmi chip, semmi törzskönyv, számazásáról annyit tudtam meg, hogy apja, anyja vizsla, vagy ahhoz hasonlók voltak, igazi vásárbeli saroglyából árult kiskutya.

Most nem akarok a fajtatisztaság irányába elkalandozni, hiszem nagyon sok, "lepapírozott" kutya származása ezer sebből vérzik, nagyon aktívan ügyködnek a kutyagyárak. És egyáltalán nem a csícsás pedigré a szerethetőség, illetve a használhatóság mércéje, sőt, olykor a "féle-fajta" jelző, igazi derék, jó lelkű kutyát takar.

Nos, ennyit Samu származásáról. Ennek már lassan negyedik éve, Samu valóban hozta magával a vizslákra jellemzőeket, a lelkes vadász vértől kezdve, a jóságos lelkivilágig, szinte mindent,  de hozott mást is. Itt jelentkezett először, hogy a szülők nem voltak szűrve displaziára - magyarán csipőficamra - ami örökletes dolog, sajnos Samunál az is lett.

Ilyenkor szinte kötelező ( lenne)  az ivartalanítás, hiszen arra semmi szükség, hogy tovább öröklődjön a betegség. Nehéz szívvel hoztam meg a döntést, de igazából ez nem sajnálat kérdése, hanem a fajta érdeke. 

Két napja történt az ivartalínítás, azóta egy tölcsérrel a nyakában próbálja megérteni, hogy ezt miért is kapta, hiszen a műtétre nem emlékszik, a fé lnapig tartó, ébredezős kábulat is inkább nekem okozott féltő szorongást. 

Amikor hozzám jön és a tölcsérből rám néz, avval szép barna, könyörgő tekintetével - marokba szorítva a szívemet -  szinte várom, hogy megszólaljon : " gazdám, ha valami rosszatt tettem, igérem, soha többet nem teszem, csak vedd már le rólam ezt a valamit, látod, mindennek nekimegyek, enni sem egyszerű ebben az izében, no meg Vahúr lakótárs is igancsak elszemtelenedett, ráférne már egy jó kis verés" !    

Még szerencse, hogy az állatok az igeidőket nem ismerik, nekik a múlt, jelen és jövő semmi tsem jelent, így azt sem értené, ha mondanám, hogy kitartás, tíz nap múlva lekerül a fejedről a tölcsér.

Aki kutyát vesz, gondot vesz ! A kutya ránk bízta megát, amikor domesztikálódott, az ő életük, a mi felelősségünk !

Nem nagy teher, hiszen cserébe feltétlen szeretetet, ragaszkodást kapunk érte !

Két embernek nem éppen a legkomfortosabb a les, illetve nem is les, csak egy hordozhat kis tákolmány, ami "őrbódénak " került az erdő sarkára, hogy a kiváltó disznókat lehessen innen riogatni. MInden este hozott valami élményt, a les felértékelődött számomra, hol szarvasok sorjáztak ki libasorban .- helyesebben szarvassorban - máskor egy hibás agancsú bak kellette magát, de róka is lopakodott már el előttem. Egy bátor nyúl már arra sem reagált, amikor mentem a les felé, valahogy megsejtette, hogy nem ellenség vagyok. Összehaverkodtunk !

Ezen a koraestén, -  amikor a Nap még le sem bukott a dombboldal mögött, de a Telehold is kezdett felkapaszkodni, így az égbolt két oldaláról nézhettek farkasszemet - az erdőből egy halk roppanás jelezte, hogy valami motoszkál a les mögötti erdőben. A szajkók is hangos rikácsolásba kezdtek, ami ugyan rókát is jelenthetne, de a zaj nagysága termetesebb jószágra vallott.

Aztán a reccsenés "gazdája ,egy szép kansüldő jelent meg az erdőhöz símuló zsenge búzavetés szélében - sokat mondok, ha húsz méterre -  majd komótosan átgázolt a szemközti sűrű felé, annak a szélében pedig önfeledt túrkálásba kezdett.

Mindez a Nap és a Hold közös fényében, vadász számára ritkán adódó ziccer helyzetben. Ha szemmel verve lehetett volna lőni, akkor a disznó már nem élne, de ez ugye nem működött, a puskám pedig otthon pihent a fegyverszekrényben. A puskám helyett - ha jól emlékszem harminc év után talán másodszorra - a nejem volt velem.

Ők ketten pedig - mármint a nejem és a fegyver- egymást kizáró tényezők, még szerencse, hogy harminc évenként kell döntenem, kettőjük között. . Így azután maradt a látvány, az élmény, meg a gyenge vigasz számomra, miszerint szegény disznóból úgyis szappan készülne, mivel a sertéspestis erre a sorsra juttatja az elejtett disznókat. 

Nagyon szép este volt !

Nem is tudom, hogy élek-e még, vagy már meghaltam, időt nem érzékelek, de nagyon régóta egy sötét, szűk börtön rabja vagyok, talán nem is egyedül, érzem egy-két sorstársam kerekted idomát hozzám símulni, de lehet, hogy ezt is csak álmodom. 

Aztán megmozdul a börtön, ringatózik ide-oda, aztán egy autó kezd rázkódni alattam, ami már ismerős kezd lenni, emlékein szerint a szabadulás így szokott kezdődni. Először simán fut alattam az autó, azután döcögve, nagy port húzva magunk után, amit én ugyan nem érzek, de a történethez hozzátartozik, ezért a mesém része is !

Egy kis rövid ringatózás után, a börtönömbe jól ismert, a hosszú rabságot felejtető illat kezd beszállni, igen, ezt már ismerem, ez a szabadság illata, a halastó zsongító, bódító, számomra az életet, az életem értelmét hozó reménysége.

Egy kissé halszagú kéz segít ki a szabadba, karikába fáradt testem szépen szétnyitja, majd egy ügyes mozdulattal egy zsinór köré ügyeskedve, újra összapattintja. Jaj, de jó, ez ám a szabadság,  illegek, billegek, a szél gyenge fuvallatára, de igazából nem ez a dolgom, a dolgom az, hogy hálát adjak a halszagú kéznek és egy hirtelen mozdulattal, mondhatni felcsapódással jelezzem, ha a bennem futó zsinór végén történik valami. 

Eleinte semmi nem történik de ezt én így is élvezem, a halszagú kéz egy pipát kezd megtömni, a füstje egyáltalán nem zavar, sőt, az emlékeket hozza fel belólem, a régmúltban is így történt ez, egy kis pipafüst, majd hirtelen a heves akciók, amik az én javaslatomra szoktak beindulni. 

Már majdnem unalmas kezdett lenni a tétlen billegés, amikor végre hatalmas rántást jeleztem a "kéznek", ami kezdte a zsinórt tekerni, én pedig a bothoz tapadva igyekeztem nem összegubancolni a bennem futó zsinórt. A közös munkánk eredménye lett egy szép hal, amitől a gazda keze még halszagúbb lett, amikor másodszorra is a helyemre pattintott.  

Ez ám az szép élet, a szabadság, ami gyorsan felejtette a hosszú karantént, nekem is, a "kéznek " is !

Megtört a jég, - hogy fagyos hasonlattal éljek - hat hónap kihagyás után újra felmerészkedtem egy lesre, ami nem bátorság hiányából, hanem a műtétre váró csípőm állapotából fakadt. 

Érdekes, hogy a hasonlat inkább optimista kicsengésű  - mint nálam is - mert valami jóra forduló dolog szimbolikája. Ennek pesszimista változata a "vékony jégre tévedt" - ami már nem éppen jó kimenetellel kecsegtető helyzet. 

Ezt csak egy kis kitérőnek írtam le, ha már jég, legyen kövér ! Lúddal mondják, de így jobban passzol ide !

Szóval a lényeg az, hogy lányos izgalommal pakoltam a hátizskom, pedig hosszú vadász életem alatt már ki tudja hányadszor, de ekkora kihagyásom nem is tudom mikor volt. Rögtön a lesre kapaszkodásnál leteszteltem az "új " lábam,  szépen tette ő is a dolgát, ahogy a létrafokok adták, úgy került az új protézises is sorra, jobb, bal, stb semmi lazsálás ! tessék dolgozni !

A les, mint egy kilátó, dombélen állt, kelet felé a Somberki, nyugat felé a szekcsői határt pásztázta a szemem, mint a múlt és a jelen lehetőségének a határát. A seb begyógyult, már nem szorul össze a szivem ( csak az öklöm) amikor az elvesztett területet vizslatom. 

Egy fácán párocska édelgett a vetés szélében, azután három őz jött ki az erdőből, ami nekem látványnak erre a napra elég is volt ! 

A vírusos valóság - mint vékony jég - és az idilli látvány, a debütáló vadászat újdonsága - mint megtört jég, ekkor nyert értelmet ,és kerülhetett egy gondolatba - mint a bejegyzésem elején !

Eladó sorba serdült a szép, sudárderekú meggyfa, pedig származása szerint csak  - avitt retorikával mondva - fattyú gyermek lehetne, hiszen vadalanyból nőtte ki magát. A szomszéd kertjében eredt meg, ki tudja nem egy általam átpöckölt meggymagból eredt-e meg, vagy unta, hogy lakatlan kertbe pottyant, ahol semmi érdekes nem történik, csak a gaz nő, de nálunk, ahogy a kerítés fölött már át tudott kandikálni, mindíg zajlott az élet.

Az unokáknak kialakított játszótér fölé kezdett terebélyesedni, igazából nem is bántam, a szépségéért nem volt nagy ár az őszi levél söprögetés. A korona vírusról mit sem tudva, vagy ha tudott -  akkor éppen a bezártságunk, a hangulatunk javításásra - az idei hófehér nászruháját lélegzet elállító szépségben öltötte magára. Ilyen szép menyasszonyi ruhát csak a természet tud produkálni. 

Aztán a minap, amikor az unokám éppen a fa alatt játszott, egy jókora szél borzolta meg a virágba borult fát, ahonnan az összes fehér szirom, mint egy igazi hóvihar, fehérbe öltöztette az udvart, a hintát, a homokozót. Egy pár bátor szirom pedig a kicsi lány hajában kötött ki, igazi kis hercegnőt varázsolva belőle.

A kevergő kavargó, ide-oda lebegő szirmok és az örömtől táncra perdülő unoka önfeledt kacagása szinte hihetetlenné tette, hogy mi is zajlik a viágban.

Ezekért a percekért érdemes élni !  

Nem egyszerű dolog úgy írni, hogy mind a zöld vadászruha, mind a fehér köpeny által okozott jóféle izgalom kimardt az életemből. Tudnék nosztalgiázni, de a múltba révedező irodalom nekem nem kenyerem.

Mi mardt akkor?

A vírus olyan markánsan fedi le az életünket, határozza meg mindennapjainkat, hogy ennyi elég is belőle, örülünk, ha csak percekre is, de elfelejtjük a sok rémséget. Ekkora pusztító csapás az emberiséget szinte csak a pestis járvány idején érte, már-már kezdtük azt hinni, hogy minden értünk van, az ember legyőzte - divatos szóval leigázta- a természetet, mi vagyunk az Isten. Többes számot használok, mert porszemként is, de benne vagyok abban a masszában, aki felélte a Föld éves tartalékaik már a hatodik hónapban.

Van tanulság? 

Persze, hogy van ! Először is, egyszer legyen vége az "ember az embernek farkasa" viselkedésnek, A politika hátráljon oda, ahová való - az emberek szolgálatába - és mindent félretéve azon munkálkodjon mindenki, hogy életben maradjanak a szülők, nagyszülők és a fiatalok is, akik most még úgy gondolják, hogy életkoruk védelmet jelent, de a vírus "okos", majd úgy mutálodik, hogy bárki megkaphatja. Bár ne lenne igazam !

Hívő vagyok és bizakodó, talán még optimista is. Egyszer ennek is vége lesz,  a tanulságot elég lesz akkor levonni, de az biztos, hogy ebből csak okosabbn kerül ki az emberiség. Hogy jobban-e, az más kérdés!  

Nem vagyok poéta ( sem), de ez a vers kibuggyant belőlem : 

Kézenfogta kedd a szerdát / Majd sorban a hetek egymást / A napok lustán cammognak előre / Hónapok torlódnak a bizonytalan semmibe !

Tavasz, nyár, ősz váltakozása / A négy fal börtönébe zárva / Belenyom a rettegés / Vírusos magányába ! 

Maga alá gyűrte a vadászat etikai normáit az új nagybirtokosok mohósága. Vadkár címén statáriumot hirdettek minden szarvasra - a bikák kivételével - azok ugyanis kellenek majd ősszel ugyan ezen OKJ-s grófoknak a falra, státusz szimbólumnak.  Az eredményességük is garantált, hiszen most már szinte alap felszereltség a tiltott hőkamerás céltábcső, stb.ami elől nincs nyugta és menekvése a vadnak. Kérdeném, hogy ami tilos, az miért szabad? Naív vagyok, de ez jól áll nekem !

Az meg megérne egy misét, hogy ebben az időszakban, amikor várhatóan akár több millióan is a létminimumon fognak tengődni, vagy az alatt, éhezve, hogy a lőtt és negatív pestises disznókat miért kell a fehérjefeldolgozóba küldeni szappanak, amikor  a közétkeztetésben lenne a helyük.

Másodszor vagyok naív?

Ezt a témakőrt bezárva, zárásul és biztatásul, egy szép verset biggyesztenék ide, Kerényi Grácia költőnőtől.

"Kellenek még helyek, ahol igazat mondanak. Kellenek emberek, kik nem motyognak orr alatt. Kellenek gyerekek, kik tudást kérnek és hitet. Kellenek öregek, kik elfecsérlik szívüket ."

Harmadszorra már nem vagyok naív, hanem bizakodó!

Én kérem ezt az inzultust kikérem magamnak - mondom egy angol lord stílusában.Tudnám édes anyanyelvünkön is, de azt nem bírná el a papír ( képernyő). Most éppen nem a vírusról lenne szó, igaz azt is kikérhetném magamnak, magunknak , hanem erről az orvul jött fagyról és havazásról.

Tudom, hiába is ágálunk ellene, a természet szeszélyével együtt kell élni, mi több elfogani,de  ebben is mi vagyunk a ludasasak, sőt bűnösök, mert a természet brutális rongáláa, haragot, indulatot vált ki benne - hogy ilyen emberi jellemmel illessem, ami már önmagában is sértő. Bevallom, a szivem vérzik a virágzó gyümölcsfákra rakodó hó miatt és szívből drukkolok nekik, hogy kibírják ezt a két naposra igért fagyos attakot !

Ha most nem tanulunk szerénységet, akkor sosem. A sokszor lenézett "falusias" életforma - amit a tanyáról Pestre özönlő celebszerűségek tagadnak meg leghamarabb - most felértékelődik, a vidék élhetőbb és biztonságosabb lett - mindíg is az volt -  mint a túlzsúfolt hangyabolyhoz hasonló városok.

Mi, akik vidéken, falun élünk,  most a karantén alatt tesszük azt,  amit a nagyszüleink tettek, azaz a kertet kapirgáljuk, a házat rendezzük, hiszen husvét előtt ez így illik, a kutyákkal sétálunk és azt főzzük, amink van itthon. Nem jelent traumát a "bezártság", sőt.... !

Vírus, havazás, földrengés - mi jöhet még ? Az élni akarás, a fegyelmezett és szerény viselkedés és az elgondolkodás a hogyan továbbról, mert hogy így nem mehet tovább, az biztos ! A világnak nincs vége, csak az emberi gőgnek !

Ámen !

Szemnek láthatatlanul, testünknek kivédhetetlenül borult fölénk a főgonosz, a vírus. Ha valamikor, akkor éppen most, ebben az időszakban maradok a  - korábban megreklamált skatulyámban - vadászírói mivoltomban, hiszen a járványról éppen eleget olvashatunk, hallhatunk, szoronghatunk.

A korán jött tavaszi meleg, a harsány kikelet, a fák, bokrok frissen kipattant rügyei,- amik még csak sejtetik a zöld színt, fátyolos glóriát adva nekik,- az örök élet igéretét hordozzák. A madarak szinte önkívületben fújják szerelemes dalaikat, a kabátot levettető lágy déli szél, a magokhoz előkészített föld bódító illata - minden, minden az élet szépségét, az örökkévalóságot hirdetik.

Mint a háborgó, sziklákat ostromló óceán felszíni örjöngése és a mélyben csendesen úszkáló színes halrajok,  hullámzó korallok békéjének idillje, úgy válik el egymástól a tavasz zsongító békéje és a ránk telepedő vírus, halálos ölelése. Micsoda kontraszt ! Talán ettől olyan hihetetlen !

Van-e élet a vírus szorításában? Van és a vadászat is ilyen, hiszen egy erdei lesre kiülés, vagy egy esti szalonkahúzásra kimenetel, csak erősíti a testet, lelket! 

Az a hír jött, hogy a kedvenc lesemhez vezető erdei út fölött, láttak szalonkákat ! Nosza, több sem kellett és már mentem is, Samu kutyám magam mellém füttyentve. Csodálatos, szép este volt, a várakozás izgalmával és Samu kutyám kérdő tekintetével  -  kedves gazdám, ha meg nem sértelek,  ez dög unalmas,  lassan ránk sötétedik és te csak az eget nézed, én meg fázni kezdek , ha nics az a gyanútlanul mellénk totyogó fácánkakas, amit jól megugattam , akkor ezt a kirándulást csak egy kicsit élvezem, de igazából nem nagyon értem !

Az egész napi fészekrakásba és szerelmeskedésbe belefáradt madarak egyre halkuló csivitelése, a lassan leszálló est  bársonyos sötétje, a fák koronája fölött megjelenő Esthajnal csillag hunyorgó fénye a szalonkázás végét jelezte. Hogy nem láttam szalonkát, az lényegtelen !

Sokszor a várakozás izgalma szebb, mint a beteljesülés !

Egyik régebbi bejegyzésemben tettem egy kis "kitérőt, kiléptem a "vadászíró" szerepemből és egy kis állatmesét írtam le, ami a szereplőket illetően félreérthetetlen volt - farkas, róka, medve, nyuszi, stb - de amit a szájukba adtam - egy harcias kommentelő amazon szerint - politikailag mocskolódás volt a regnáló hatalommal szemben ! Divatosan szólva "dobtam egy hátast", hiszen "huncut az ki rosszra gondol", a kommentelő ezt tette. 

Most viszont valóban kilépek a "skatulyából ", hiszen a csodálatos tavaszi kikelet csalóka szépsége és álságos nyugalma mögött, a halál angyala lengeti kaszáját, lecsapva vétkesre, ártatlanra,bárkire, aki útjába akad. OLyan békés itt minden, a virágba borult mandulafák, a rügyező bokrok, sarjadó virágok, tavaszi éhségüket csillapító méhecskék, a vetések alá lazított föld bódító illata - ami szinte hihetetlenné teszi, hogy nagy a baj. 

Micsoda kis mocskos szörnyeteg ez a vírus. Alattomban, megbújva vétlen állatokban olyan mutációt hoztak létre, ami ellen nincs védelem. 

Dürer "az apokalipszis négy lovasa" metszete hátborzongató, a pastisjárvány óta csak egy rajz, semmi több, de most "életre kelt", aktuális lett. A jó és a rossz harcából - "ember küzdj és bízva bízzál" az élet fog győztesen kikerülni, ez biztos, de az is, hogy tanulság van-, lesz bőven. 

Vadászat? igazából nem is tudom, hogy lehet-e egy gondokkal, némi szorongással, családért aggódással  teli puttonnyal jó szívvel kimenni vadászni.

Vagy éppen az erdő csendje, nyugalma ad biztatást, hitet ?. 

A választ az idő fogja megadni !

A tavaszi madárvonulás első hírnökei a bíbicek, már javában"jajonganak" a vizes rétek fölött, de a többiek is serényen utaznak idefelé, vagy már meg is érkeztek, mint a gólyák. Időrendben közéjük ékelődve jöttek a szalonkák, a tavasz igazi hírnökei,ünneplőbe öltöztetve a vadászember lelkét ! Úgy látom, hogy a korábban - mondjuk az én zsenge életkoromban - a szalonkavárás volt a vadászati idény non plusz ultrája.

Alig pár fanatikust leszámítva, a szalonkázás kiment a "divatból", igaz, ennek komoly akadálya lett a monitoringozás, amit értek ugyan ( nem vadászoknak mondom, a terítékre került szalonkáról, részletes adatlapot kell kitölteni, elküldeni, stb ) de elfogani nem tudok, mivel a környező országok jórészén, minden megkötés nélkül lövik a szalonkát.

Valóban kell egy kis ( nagy) fanatizmus, hogy a hajnali és esti fél órás égbolt nézéshez hajnalban keljünk, késő este feküdjünk, közte meg álmosan kóvályogjunk.Aztán ha esetleg hallunk egy korrogást, vagy pisszegést, netán látunk is szalonkát, akkor ez már beszédtéma, majdnem vadászsiker.

És ilyenkor mennyire nem érdekel bennünket a vaddisznó, legföljebb annyiban, hogy az esti haza-botorkálás közben  ne akadjunk malacos kocába, mert egyáltalán nem megnyugtató sörétes puskával a kézben hallgatni a dühös, malacait féltő koca horkantásait. 

Jut eszembe, már ez is ritkaság számba menne,  hiszen a sertéspestis miatt, a kocákra kiadott statárium, igen sikeresnek látszik.

A madárinfluenza, lánykori nevén a H5N1, a sertéspestis, köztünk, emberek között meg a korona vírus, egy olyan támadás, amit a vírusok indítottak az emberiség ellen. 

Nem tudni, ki áll nyerésre.

Két hét írásszünet mentségéül hoznék ide egy idézetet Kurdi Imrétől. 

"Nem a csend van két szó között, hanem  a szó van két csend között. Szólni nem az tud, aki szólni tud, szólni az tud, aki hallgatni tud ! "

Nyilvám az élő beszéd retorikája nem azonos a leírtakéval, hiszen irodalomban a "csend" azonos lenne az üres papírlappal. Erre is volt már példa, ahol a könyv tíszta papírlapokat tartalmazott, az "író" azon ajánlásával, hogy mindenki szabadon belgondolhat bármit.....! Ügyes ugye?

Nálam a "csend" nagyon is eseménydús volt, hiszen a fácán-szezon utolsó napjait éltük meg, két egymást követő csütörtökön. Két egyforma vadászat nem létezik, két egyforma lövés sem, de ezek leírva nagyon hasonlítanának egymásra, szóval unalmasak lennének.Tehát hagyjuk !

 Szólnék inkább arról, hogy a fácán-szezon végével, "csak" a sörétes puska kezdi pár hónapos pihenőjét, egészen az augusztusi gerlézésig, esetleg közben egy-két korongozáshoz elővéve. A korongokkal az a "bajom", hogy repülés közben se nem hápognak, se nem kakatolnak ( mint a fácánok ), csak hangtalanul és közömbös pofával repülnek, ha találat van, egyszerűen szétesnek, nem okozva vadász sikert.

A vadászat nem csak a sörétesek bulija,hiszen közben a golyós fegyverek is teszik, illetve tennék a dolgukat, de lassan nincs mire. A vaddisznókat a sertéspestis tizedeli, van ahol kipucolta, a szarvas szegény annyira zaklatva van, hogy rohangál ide-oda, ahol megjelennek ott sok lesz, ahonnan elfutottak, ott semmi, azután fordítva.Lőjük, ne lőjük, a dilemma, de a földtulajdonosoknak ez nem kérdés, ha rámegy a földemre, durr...!

Ha egy kicsit sötétre árnyaltam mondókám, akkor vállalom, ugyanis nagyon bánom, hogy vége a fácán szezonnak !

Fél évszázados korom ereje áramlik leveleimben, hatalmas gyökereim szilárdan tartanak, nyári szélviharnak, téli hófúvásnak hetykén ellenállva. Karéjos, mélyen cakkos leveleim tavaszi zsendüléstől, őszi elvesztéséig jótékony árnyat adnak az alám telepedőnek, akár több generációnak is, ahogy a mondás tartja: én ültettem a diófát, más szedte le a dióját !

Nem zavar, ha szél verte por lep el, jó érzés, hogy ennyivel kevesebb jut máshová, meg egyébként is tudom,  hogy  egy jótékony eső majd megszabadít tőle.

Falun élek, autók szennyét csak módjával kell szűrnöm, így több energiám marad az emberek tüdejének táplálására. Csodás magzatom, zöld burokban jön a világra,aztán pár hónap alatt a bársonyos zsenge teste kemény héjat növeszt, így vigyázva magára, hogy végül az emberek csemegéjévé váljon !  De nem is ekkor van baj, hanem korábban, amikor egy gyütt- ment  valami tengeren túli rusnya bogár átdöfi őket  és gyermekeim testébe rakja undorító váladékát, amibe szegények belepusztulnak .

Rémülten hallgattam az engem vizslató emberek beszédét, hogy én már mihaszna lettem, nincs termésem, ki kell vágni ! Kiáltanám, hogy segítség, hiszen nem  biztos, hogy következő évben is eljön ez a bogár és akkor bepótolom az idei termést is, de ezen kvül is tenném még a dolgomat, amiket eddig elmondtam. Hogy lehet az ember ilyen önző?  Miért kell elpusztulnom mások miatt? Nem elég a szépségem, a sok jó tulajdonságom? 

Komiszak vagytok emberek és hálátlanok ! 

Nem ül egy asztalhoz Téltábornok és Tavasztündér, inkább beosztják a napot, ki éjszaka, ki nappal intézi a dolgát. Így azután a vadászatok is Janus arcúak, a reggeli gyenge fagyokat a délelőtti langyos meleg váltja, számunkra egy napba sűrítve a két évszakot ! A növények, virágok sem tudják, hogy mit tegyenek, a bimbók pattanásig duzzadva hezitálnak, kinek higgyenek.

A tegnapi nap is hozta a formáját, reggeli induláskor még a fagyos útra kellett vigyázni, déltájban pedig lehetett vetkőzni, a meleg déli szél sorban szedte le rólunk a ruhadarabokat.Ebben a tavaszias időban a fácánok is merészen szétszéledtek a hatalmas területen, a több hónapos telepi élet után, élvezték a rövid szabadságot. Egy nevelt fácánnak csak ennyi boldogság adódik az életből, hiszen vadászatra tenyésztették. Ezen nem kell fanyalogni, hiszen egyetlen csirke, kacsa liba sem a hosszú élet hírnöke. 

Egy kis átkötéssel - mármint amit a szabadságról említettem - magamról is ezt tudnám mondani, az "új" lábam engem is kezd szabaddá tenni, ha még óvatosan is, de egyre bátrabban botorkálok a vadászatokon.

Az eredménnyel dicsekedni nem tudok,de azzal igen, hogy egy majdnem fekete színben pompázó kakast sikerült lőnöm.  Korlátozott mozgás, szerény eredmény, csodás egyensúlyban !

.