Csepergő esőben indultam Vahur kutyával cserkelni.  Igazából ez volt az első igazi próbatétele, szóval mit tesz, ha póráz nélkül, szabadon kell,( kellene )mellettem jönnie. Mondanom sem kell, ahogy lekapcsoltam a pórázról, azonnal eltűnt az erdő szederindái között. Kb. egy hónapja "élünk együtt", azt gondoltam,  tudatosult már benne, hogy én vagyok a gazdája, de ki akartam próbálni, "élesben".

Az is igaz, hogy az erdőben nagy volt a csábítás, mert a nyiladékot friss szarvasnyomok keresztezték és friss vaddisznó túrások sorjáztak kétoldalt, mintha felásták volna az erdőt. Tacskó legyen a talpán, "aki" ennek ellent tud állni. Eszembe jutott, amit egy vadásztól hallottam -  és én is vallom - hogy amelyik tacskó nem talál vissza a saját nyomán a gazdájához, az nem tacskó, csak egy kutya.  Könnyű ezt mondani, de ha az enyémről van szó, akkor is igaz ez?  És mennyi idő alatt kerül elő, ha egyáltalán...?  Tolultak elő a kérdések és kétségek, magyarán szólva bepánikoltam. Egy pipaszívás sem volt elég, hogy megérkezzen, a füttyögetésbe is belefáradtam, az eső is rázendített, úgy döntöttem, otthagyom a pulóverem és hazajövök.

Már erősen szürkült, amikor visszamentem. Bevallom a gyomrom egyetlen görcsben volt, hogy mi lesz, ha nem lesz ott. De ott volt - hála Istennek !  Ázottan, csatakosan feküdt a pulóveremen. Azt hiszem, még egy puszit is nyomtam a szőrös kis pofájára !

Ez volt a "büntetése".

Annyit előzetesen, hogy sosem megyek fel kocsival a lesre - hogy enyhe túlzással illessem azokat - akik tényleg a les alá állnak közvetlenül, nehogy egy métert is gyalogolni kelljen. De ezen a helyen így kellett tennem, mert az erdő mellé simuló jókora lucernásban - takarás nélkül -   nem hagyhattam az autómat, mert  azon az "amatőrségen"még egy  depressziós bika is röhögni kezdett volna.

A Lánycsóki  templom harangja éppen a hét órát kongatta, amikor kb. száz méterre, egy disznó dugta ki a fejét az erdőből.  Hogy azután a harangszó nem tetszett neki, vagy más, nem tudom, ugyanis villanás alatt visszapördült.Tíz perc sem telhetett el, ugyanezt megismételte, de már fele távolságban. Valahogy éreztem hogy jönni fog, fel is készültem a "fogadására" de megint gyorsabb volt. Az anyád ! Vagy valami hasonlóval illettem.

Harmadszorra már pontosan a les alatt akart kijönni, éppen ott, ahol a jól "eldugott" autóm állt. Hallottam, ahogy jóízűen turkál, csigázik, pajorozik az autó körül, nem zavarta a benzinszag, majd komótosan távozott valahová az erdő sűrűjébe.

Ha nem áll ott az autóm, tán a les lábához dörgölődzik, mint ahogy ez egyszer már megtörtént velem.

Ahogy mondani szokták, hogy vannak normális emberek és vannak a vadászok. Erről már sokat élcelődtem - magamat sem kímélve -  ugyanis ennek az egyik változata az, hogy a vadász akkor indul el, amikor a normálisak otthon maradnak. Ez utóbbi ugyan az időjárásra vonatkozik, de az én esetemben most a náthára. Köhögök, prüszkölök, lázas vagyok, de azért kiültem lesre. Jelige: otthon sem jobb !

Próbáltam a kabátom ujjába fojtani a tüsszentéseket, meg a köhögéseket, csak az orrfújást nem sikerült halkra vennem. Abban bíztam, hogy az orrbagócsos szarvas is prüszköl és köhög, nem szokatlan hang ez az erdőben.

Egy fiatal szarvastehén tette tiszteletét a lesnél, "akit" akár meglőhettem volna, de nem tettem. Ugyanis nem értek egyet a vadászati ütemtervek tehenekre vonatkozó utasításaival. Mert mi mástól, mint a szép tehenektől várhatjuk, hogy jövő évben is szülessenek szarvasborjak.

Szarvas ügyben erősen nőpárti vagyok !

 Vahur kutyám kezdi "belakni" a környéket. Én éppen gerlézni voltam - ami estére egyenesen a Szekszárdi bornapokba torkollott, így a tegnap esti séta elmaradt. Vahur úgy gondolta, hogy egyedül is megoldja az elmaradt sétálást, ezért kirágta a kennel kerítését és felfedező útra indult. Miután az utcánkban, majdnem minden háznál van kutya - van ahol több is - így a bemutatkozás túl hangosra sikeredett. Magyarán, zengett az egész falu. Egyik-másik portánál, "csak" szócsata folyt, de a szemközti kutyával kemény verekedéssé fajult a vita. A hírek szerint, a szomszédé győzött, de ahogyan én ismerem a kutyámat - lesz még visszavágó.

A gerlézésről meg csak annyit, hogy a bolond északi szél, nem tett jót a gerlék repülési kedvének. Ha meg rászánták magukat, hogy a napraforgótáblák felé - azaz felénk - vegyék az irányt,  nem ment nekik könnyen. Tekerte, sodorta  őket a szél ide-oda, hol fel a magasba, hol egészen alacsonyra. Mókás dolog volt mindezt a puskacsővel lekövetni. Mintha otthon pókhálóztunk volna. De szép lövésekből is akadt jó pár !

Mindenesetre jól el lehetett fáradni és megszomjazni - ami biztató kezdés lett a bornapokhoz.

A nyári árvíz Gemencből,  a mentett részekre szorította a szarvasokat,  például az én társaságom területére.

A kukorica -táblákban nyugalmat és élelmet találtak, ezért úgy "döntöttek" maradnak. Ennek azután az lett az eredménye, hogy miközben itt, nálunk, sorra kerülnek puskavégre a hét-nyolc-kilenc kilós bikák, Gemencen csak kínlódnak a vadásztatók. Sajnos, a terítékre került bikák zöme, még  - nagy jóindulattal mondva is - csak középkorú volt. De az igazsághoz tartozik, hogy Gemenc sem a "jó gazda gondosságával" vadásztatott az elmúlt évek folyamán, így megjósolható volt, hogy a bevétel forszírozása, a szakma megcsúfolását hozza magával.  

Mit tegyen a szerencsétlen vadásztató, ha feladatául szabják, hogy hány bikát lövessen és mekkora súlyban?  Az életkor már nem számít, csak legyen kielégítve a vendég óhaja sóhaja. Tudja ott mindenki, hogy a bikákat hagyni kéne megöregedni és csak akkor elejteni. De a bevétel nagyobb úr a szakmánál.

Bizony üdvös dolog lenne a trófeabírálatnál a mínusz pontokat visszaállítani. Ha emlékszünk még rá, bizony volt visszatartó ereje, mert senki nem kockáztatta, hogy eltiltsák-  akár három évre - a trófeás vad lelövésétől.

Ahol csak váltóvad a szarvas, ott nem várható el  felelős gazdálkodás, ha nincs szankció.  - Nem a mi szarvasunk - mondják és lövik őket halomra.

Szegény magyar szarvas!

A bőgési szezon kellős közepén történt az eset. Ilyenkor mi másra, mint bikára megy ki az ember, még ha nem is lövési szándékkal, a látvánnyal is megelégedve. Persze az őszinteség megkívánja, hogy van azért olyan bika, ami  vállamhoz "kényszerítené"a puskát...!

A két erdő közötti, keskeny, satnyán tengődő napraforgóban tarthatták nászukat a szarvasok, mert ott minden simára volt kitaposva. Itt jelent meg - a várt bika helyett - egy bak, rendkívül óvatosan, olykor lecsippentve egy maradék fűszálat. Már szabad szemmel is látszott, hogy valami nem stimmel nála. A nyakánál, vagy inkább nyakából egy jókora daganat himbálódzott, de a feje jobb oldalát is egy hatalmas duzzanat borította.

Ez a helyzet az, amikor a vadász nem mérlegelhet, kötelessége a beteg vad elejtése.

A zsigerelésnél kiderült, hogy a lesoványodott testen, még vagy három daganat éktelenkedett. Ronda munkát végzett a sugárgomba betegség. Megváltás volt a bak számára a halál.

Két hét után, újra  találkoztam  Vahur  - most már mondhatom, hogy csak volt - gazdájával, Janival. - Na milyen a kutya ? - érdeklődött. Mondtam neki, hogy jól alakulnak a dolgok, olykor már a szomszédok is visszaköszönnek. Mert ugye a kutyus "baja" az volt, hogy nem csaholt a vad nyomán. Azt viszont a Jani elfelejtette elmondani, hogy ezen kívül, állandóan, főleg éjszaka.

Meséltem, hogy remekül megkeresett egy őzbakot, de  akció közben végig néma maradt, csak úgy magának morgott egy kicsit, meg rám, amikor leszedtem az őzről.

Úgy kellene tanítanod - mondta Jani - hogy fogsz egy macskát. Eddig tetszett az ötlet, mert nem vagyok jóban velük, de Vahur sem, veszettül ugatja őket. Gondolom, ha a kerítés engedné, a konfliktus tettlegességig fajulna. Kétségem sincs, kinek a javára dőlne el a vita.

Szóval, berakod a macskát egy ládikába és letakarod valami vadbőrrel. Rávezeted a kutyát, ő megérzi a bőr alatt lapuló macskát és elkezd ugatni. Ilyen egyszerű - fejezte be Jani az én kiképzésem.

Akkor összegezzük a dolgokat - mondtam. Azt kell Vahurral elhitetnem, hogy minden lőtt vadban egy macska lakik, "akit" mindenáron ki kell szedni belőle és mindezt majd veszett ugatás közepette.

- Hát így valahogy !

Hogy el ne felejtsem, mindeközben pazar módon gerléztünk.Azt sosem számolom - mert úgyis eltévesztem - hogy mennyit lövök, de azt tudom, hogy hány patront lőttem el.

Sokat !

Két héttel ezelőtt, még  hőség ülte meg a tájat, az esti órákban sem csitulva. A sárgára aszalódott kukorica kornyadtan lógatta satnya termését, nem sok jóval kecsegtetve az aratásra várókat. - Megértem már sok-sok évet - mondogatták az öregek,( velem együtt ) de ilyen meleget - mint az idei - még sosem.

Lehet, hogy volt már ilyen, de az idő elmossa a régmúlt rossz dolgait, csak a jókat dédelgetve. Így van ez rendjén, így marad  egészséges a lélek.

Az erdő is némán, álmosan  tengette napjait, kicsit sajnálva a korai sárgulást. Nem akarok még lombtalanul csúfálkodni - sóhajtotta az öreg, görbére nyomorodott akác. De jó is neked tölgy komám, te csak tavasszal veszted a leveleidet - én meg lassan elhullatom mindet, mert eső nélkül, ez lesz a sorsom.

Nem sok jóval kecsegtetett a szeptemberi szarvasvadászat sem.   Azután a hosszan tartó hőséget, kifújta az északi szél, eső is esett bőségesen. Ettől életre kapott a természet, az üresnek hitt erdőben "orgonálni" kezdtek a bikák.

Elkezdődött a szarvasbőgés!

Az evolució során a hüllők egy részéből  madarak fejlődtek ki - hogy egyszerűsítsek, egyik-másik hüllő tollat növesztett és huss, felemelkedett. A  friss "megtollasodás" ( ebben az esetben nem a gazdagodás jele)  a szárnyak növesztése, arra nagyon jó lett,  hogy felszállhassanak vele a fára, mert a földszinten nagyobb volt a veszély, mint a gallyak között. Jó pár ezredévük volt rá, hogy megszokják a légi közlekedést, úgy annyira, hogy némelyik már le sem száll soha. Illetve ritkán, mint pl. az albatrosz, amelyik képes egy évig is vitorlázgatni a tenger fölött. De ez csak egy kis ornitológiai kitérő volt,  most jön a lényeg, ahová ki akarok lyukadni.

Egy hét óta, a környék macskái sem bízhatnak másban, mint szárnyak növesztésben, miután -  jóvoltomból - megjelent az ősi ellenség, "Vahur.". Nem egyszerű a kis szarost pórázát tartani, amikor meglát egy macskát és belefeszül a nyakörvébe. Azt hiszem - előbb utóbb - minden környékbeli macska a saját portája lakója lesz. Vagy lábtörlő !

Én szóltam !

Na idefigyelj, kis vacak földszintes. Ez az én kertem, házam, evő-, ivó edényem,  itt én vagyok a főnök. Igaz, kétlakásos a kennel, vagy mi a fenének hívják, de a kisebbik házban már egy éve nincs lakó. Azt hittem, már nem is lesz, erre idehoznak téged és rám tukmálnak. Nem értem miért, de a gazda kedves veled, így én is megpróbálom, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglak elpáholni olykor-olykor. Az sem számít, hogy adsz rá okot, vagy sem. .

Szóval tisztázzuk a dolgokat. Engem Bercinek hívnak, a lábam  normál méretű, nem úgy, mit a tiéd, a korom pedig ne kérdezd, ha jót akarsz. Hallottam a gazdától, hogy valami Vahurnak hívnak, de ez nekem teljesen mindegy, nekem akkor is vacak leszel. Értetted, vagy kezdjelek verni?

Azt is látom, hogy van még mit tanulnod. Látod, engem madzag nélkül visz a gazda, téged meg pórázon. Hallottam, hogy te olyan szökősebb fajta vagy, ha egyszer valami szagot érzel, akkor azon elkalandozol. Most mondom, ha elszöksz és a gazda ettől ideges lesz, én foglak megkenni.

Láthatod, itt jó a sorod, úgy hogy becsüld meg magad, akkor majd kibírlak valahogy. A gazda meg érthetetlen módon éppen úgy kedvel téged,  mint engem. Néha nagyon nem értem a viselkedését, pedig már - majdnem kimondtam - hány éve állok a szolgálatában.

A tegnapi nap, egy "egyszerű" gerlézős  vadásznapnak indult, de más lett belőle. Egy darabig úgy ment minden, ahogy megszoktuk, talán az előző héthez képest annyi változással, hogy elég szerényen jövögettek a madarak.

Így, volt időm gondolkodni, hogy jót teszek-e - Bercinek és persze magamnak -  ha hazaviszem azt a szálkás szőrű kis tacsit, akivel már az előző héten összehaverkodtam, mint jövendő tulajdonos.  A tenyésztője szerint az a "hibája" - azért válik meg tőle -  mert a nyúl üldözése közben nem csahol és ez a tacskóknál verseny feltétel. Bevallom, fogalmam sem volt, hogy egy tacskónak ez is a dolga lenne. Nálam a Dani kutya arra "szolgált", hogy megkeresse a lőtt, vagy sebzett vadat.

Szóval úgy mentem gerlézni, hogy vittem pórázt, meg egy kis zacskóban falatnyi finomságokat.Vahur - mert ez a neve a kutyának - remekül tűrte az utat, végig aludt. Bemutattam Bercinek, akinek talán még élt az emlékezetében Dani kutya, nem foglakozott különösebben az új jövevénnyel, jött, hát jött, ha a kajámhoz nem nyúl, nem fogom bántani - jelezte egy kis morgással.

Az éjszaka mozgalmasan telt - nem sok ablak maradt bezáratlanul a környéken. De most már csend van és békesség. A Vahur néven meg még gondolkodom. Fekete István "találmánya", irodalmilag csodálatos, de nem igazán jól "hívható" név.  Javaslat?

Azt mondom én nektek, hogy nem jó helyen vagyunk. Költözni kell, de gyorsan, mielőtt mindannyiunkat kikaparnak, vagy azokkal a rusnya fogakkal elrágcsálnak.Ma reggel, éppen mellőlem tűnt el a kis Bolha Benőke, mert nem kapaszkodott rendesen. Pedig neki még nem is volt olyan jó étvágya, mint nekem, szúrta ő, meg fúrta  is szorgalmasan a gazda bőrét, de kicsi szájától vér még alig serkent, ettől még nem kellett volna akkora  patáliát csapni. Amikor kattogni kezdtek a fogak, én jól meglapultam, átkaroltam egy jókora szőrszálat, így szegény Benőke teste roppant össze a gyilkos harapástól. 

Javaslom, mint rangidős, hogy költözzünk olyan helyre, ahol biztosságban vagyunk. Anyám mondta, oda kell menni, ahová nem érnek el a fogak, sem a körmök. Addig menjünk, amíg ezek a vastag szőrök helyett vékonyabbak lesznek, ott a bőr is vékonyabb, nem kell annyit furkálni a kajáért.

Akár indulhatunk is - de várjatok csak - most elindult a gazda is. Ilyenkor nem kapar, azt hiszem vadászni megyünk. De mi ez most?  Egy éktelen nagy durranás - és jaj -  a gazdából kifolyik az a sok finom vacsorának való és csak hűl, egyre hűl.  Segítség, meneküljünk, ki merre lát !

Jó lenne átugrálni abba a vigyorgó vadászba, meg a társába, akik a gazdát nézegetik - meg olyanokat mondanak, hogy ez egy fiatal róka -  de nem jönnek közelebb az Istennek sem.

Még valami fénykép is készült a kihűlt gazdáról, kár, hogy mi nem látszunk rajta, legalább ennyi maradna rólunk emlékül. Hálátlan vadászok !

Tűző Nap, tikkasztó meleg, riasztóan magas UV sugárzás, a napraforgó tányérjain vastagon álló por, homok....soroljam még?  Nos, ilyen körülmények között "kellett" várni és lőni a gerléket, ha nem is napkeltétől napnyugtáig, de majdnem. Egyébként egy naposak szoktak lenni ezek az "akcióink", ugyanis -  a fejenkénti több száz lövés -  igencsak átdolgozza az ember vállát, de most megdupláztuk. Két napig gerléztünk.

Így meg azután egyszerű matematika az állapotunk, azaz az egy nap "gyötrelmét" meg kell szorozni kettővel.  Isten őrizz, hogy ezért sajnálatot várjunk, elég, ha a vadászat végén, egy ( esetleg több ) jól behűtött rozé bor vár bennünket. Ez pedig így történt !

Barátokkal vadászni, azután nem elrohanni, hanem egy hűvös pincében leülni,  jó érzően visszagondolni a pazar lövésekre,  jókat derülni a nagy hibázásokon, közben szép borokkal koccintgatni - bizony fejedelmi érzés.

A vállam lilasága meg majdcsak elmúlik jövő csütörtökig, a következő gerlézésig !

Bevezették az úthasználati díjat, ha jól mondom. A lényege, hogy a teherautósoknak a  megtett km. után kell fizetni.  Elégedett a kormány, mert jókorát kaszálnak a teherfuvarozókon. de, hogy ez már megint egy elhamarkodott  döntés volt - azt mi, falusiak érezzük a legjobban. No és a vadak!!

Ugyanis a Déli határon érkezők  nem mennek az autópályára - megjegyzem szinte kihalt az M6 -os - hanem a rövidebb utat választják és döngetnek-  szinte egybefüggő kocsisort alkotva - az eddig békés, csendes falvakon keresztül. Az sem számít, hogy ezek a kisebb utak nem erre a forgalomra lettek méretezve, sem az, hogy szinte lehetetlen "átkelni" az út egyik oldaláról a másikra. Emberek élete, biztonsága nem számít, lényeg a bevétel. Ketté lettek vágva  falvak, éppen úgy, mint a közélet, lettek jobb- és lettek baloldaliak. Még szerencse, hogy az útiránytól függően ez folyton változik.

Már egyszer volt ilyen, akkor tiltakoztak is az érintett falvak. De most más a helyzet. A polgármesterek zöme - eleget téve a pártfegyelemnek - szótlan marad, az emberek meg rég belefásultak mindenbe.

Eddig az úgy volt, hogy amikor estefelé elcsendesedett a forgalom, akkor a vadak óvatosan átváltottak a vadászterület egyik feléről a másikra, anélkül, hogy az életüket kockáztatták volna. Borítékolható, hogy sok lesz az összetört autó és a szétlapított vad. A vad az állam tulajdona. de nem az állam fizet a kárért. Mossa kezeit. Rá is fér, mert ez egy zavaros helyzet.

Ha a tévét kapcsolom be,  ha a rádiót nyitom ki, mást sem hallok mint, hogy meleg van. De ez a beszédtéma is, nem így egyszerűen mondva, hogy meleg van, hanem minősítve, kinek -kinek szájíze és szókincse szerint. Ez a negyven fok körüli hőmérséklet, tényleg sok egy kicsit, de hiába ágálunk, hiába anyázzuk, attól ő marad, az előjelzés szerint még három napig.

Szerencsém van, ha nekem választanom kellene, hogy hideg legyen, vagy meleg, akkor az utóbbit választom. A meleget ugyanis nem kell lapátolni, mit télen a havat. Én a homo sapiens, afrikai vonalából származhatok - vágyok is vissza folyamatosan.

Viszont ez a trópusi meleg megviseli az állatokat, például - amire még nem volt példa  - az őzek üzekedése gyakorlatilag elmaradt. Helyesebben nekünk, vadászoknak, nappal láthatóan maradt el, mert azért az éjszaka sötétjében és hűvösében  - remélem   -  a jövő évi szaporulat érdekében az őz párocskák tettek némi erotikus mozdulatot.

Augusztus 20 körül szokott az időjárás változni - bár ebben a hőségben kicsit hihetetlen - de Gemencben ilyenkor már megszólal egy-két bika. Az pedig kérlelhetetlenül az ősz közeledtét jelenti.Hát ezért ne siettessük az idő múlását.

A vadászterületünk Északi "sarkát" a Bátaszék-Pécsi vasút kanyargó töltése keríti. Olyan kanyargósan, mintha bélcsavarodása lett volna a síneknek. A múlt idő a sínekre még nem vonatkozik( már lopkodják ugyan) de a rajta döcögő vonatra már vagy tíz éve igen. Azt mondják, hogy annak idején méterre fizették a vasútépítőket. Mint volt MÁV kórházi dolgozó megvédeném őket, hidak és alagutak nélkül, csak így lehetett a nyomvonalat kijelölni.Terveztem, hogy gyermekeimmel egyszer végig- döcögünk rajta, de az utazás - sajnos - elmaradt. A vonatot ugyanis megszüntették. Pedig de nagyon ígérték, hogy nem így lesz !

Valamikor kedvencem volt ez a "vasútsarok" nevezetű rész, jó vadváltó hely volt. A kora esti vonat után már több  nem jött, teljes lett a nyugalom. Innentől kezdve szökdöstek a vadak  a mi területünkre. Jóval korábban, mielőtt előbújt volna az erdő öleléséből - mármint ez a  fél nyolcas -   már  hallani lehetett, mert cudarul zihált, küzdött - ahogy "vasutasul mondják" -  hegymenetben. Távcsővel számolgattam hogy a mozdonyvezetőn és a kalauzon kívül, hányan ülnek rajta, de tízig sosem jutottam.
 A vonatból nyugodtan ki lehetett volna szállni virágot szedni, hiszen jó, ha lépésben haladt. Azután egy domb mögött eltűnt a szemem  elől, a kattogás is elmaradt, de ezzel még nem volt vége az előadásnak. Újabb negyed óra múlva  - alig pár méterre az "eltűnése" helyétől - újból megjelent   de akkor már "lejtmenetben" szaporázta. Örömében, hogy megmászta a környező dombokat, kerekeivel úgy csattogott, mint ahogy egy  néptáncos szokott a csizmája sarkával. Dudált is szorgalmasan,  hogy  jó szándékkal figyelmeztesse a sínekre tévedő vadakat. Szerettem ezt a vonatot.

Tegnap este, ezen a "vasútsarki" részen vártam a disznókat. A kis vonat pedig csak emlékeimből kanyarodott elő.

Tombol a kánikula, hőségrekordok dőlnek meg, globális ez meg az - mondják ilyen drámaian - pedig ez nem más, mint maga a nyár.  Kétségtelen jó meleg, de ez a dolga. Mikor máskor legyen meleg? A televízió üzletet csinál a riogatásból ( borzongás egyenlő nézettséggel ) jaj ne menjen senki ki a szabadba, csak húzza meg magát otthon, borogassa magát, vagy egy klimatizált bevásárló helyen ( hoppá!)  várja ki az enyhülést. Hány napig?  És miért nem a jó hűvös templomokat javasolják ? Ott csak a perselybe kell néhány forintot betenni. Ez még mindig az olcsóbb megoldás, ráadásul jót tesz a léleknek.

Az a baj, elszoktunk attól, hogy tűrjünk, hogy melegben is lehet ténykedni, kétségtelen óvatosabban, de közel negyven fok az még nem jelenti azt, hogy meg kell állni az életnek. Klimatizáltak a lakások, az irodák, az autók, amikben jól lehűtjük magunkat, amikor meg ki kell menni a "szabadba" úgy érezzük, mintha a tehén rúgott volna mellbe. El vagyunk kényeztetve és el vagyunk puhulva.

Két hét múlva indul a gerleszezon. Éppen ilyen hőségben kell majd a napraforgó táblában állni és egész nap lesni az eget. Alig várom !  A klimatizált szobámban !

A kelő Hold fénye, először a nyárfák lombjai közé furakodott, így a les előtti tisztáson,  "itt a fény, hol a fény" játékot űzött az esti sötéttel. Amikor teljes arcát mutatta már, ő győzött, még a fűszálakat is meg lehetett volna számolni. Azért ez a fény csalóka, nem az igazságot mutatja, hanem a mesét.

Látod vadász, az ott az általad jól ismert erdő széle, de én mást varázsolok eléd. Egy ódon várkastélyt, nagy tornyokkal, bástyákkal, kőrbe futó, omladozó  várfallal. Ott a szélén van egy  boltíves kapu, sötét ajtaja nagy titkokat rejt ám.  A kapu bejárata előtt egy jókora kopott rész, azt biztos, hogy  az éjszaka királynője kegyeiért sorakozó vitézek lovainak patái koptatták ki, de bejutást bizony egy sem nyert, mert a királynő a Hold szülötte, és a sötétség gyermeke. A keze nem nyerhető el, mert ahogy jött, úgy illan majd el, a hajnal fénye fogja elragadni.

Olyan élethű volt az "álomkép" hogy távcsővel bizonyosodtam meg róla, hogy a "kopott placc" az a szóró, ahová a disznókat várom. Álom és valóság? Néha az előbbi a jobb és a szebb !

Ha valaki  vonattal kerüli,  vagy hajóval szeli át a Nápolyi öblöt, teljesen mindegy,  készüljön fel rá, hogy állandó útitársa lesz a Vezúv.. Ott magasodik a város fölött, mint egy vörös gólem, baljósan és komoran.  Kúpja tetején, mint egy félrecsapott kalap áll a kráter pereme, ez maradt meg a robbanás után. Nekem félelmetes, de a nápolyiak nem akarnak tudni róla, mintha soha nem lett volna az a mindent elpusztító kitörés, Kr.u. 79-ben, amikor elpusztult Pompeii és Herculaneum, vagy  a velem majdnem egyidős 1944-es kitörés, amiről már korabeli filmeket is lehet látni. Egy emberöltő pedig nem idő a vulkán életében. Pedig tudják, hogy most is készül benne valami. A szeizmológusok szerint a hegy nyugalma csak látszólagos, óriási erők gyülekeznek a mélyben,  a lávapaplan emelkedik és  süllyed, keresi a kiutat. Kénes gázokat  büfög föl a hegy oldala, mintha az ördög acsarkodna a nápolyiakkal Solfatara  erről a kénszagról híres.  Pozzuoli városa utóbbi évtizedekben nyolc métert emelkedett, előtte süllyedt, ahogy a láva emelgeti.Fogalmam sincs, hogyan lehet itt élni és létezni. Időzített  bomba ez a javából.

Terveztek a városból kivezető, un. menekülő útvonalakat, ami maradt is a tervezők asztalán, ugyanis ahhoz az óvárosi sikátor -negyedet kellett volna feláldozni. Anélkül pedig Nápoly nem Nápoly.A Nápolyiak nagyon vallásosak. Azt hiszem érthető is !

Mintha Diana kárpótolni akarna az öt hét kiesés miatt, hirtelenjében két selejt bakot is varázsolt elém az elmúlt napokban. Ezt lehetne élvezet halmozásnak is nevezni, de jobb rá a halmozás élvezete. Egyik bakot sem a saját területemen lőttem, igazából "ajándékba" kaptam őket. Mármint a kilövés esélyét.

Hajnal fél négykor csörgött az óra, öt óra körül már a meghívó vadásztársaság területén voltam, egy jól ismert részen, éppen ott, ahol két nappal ezelőtt "elpipáztam" a disznót. Már a kezdet is biztató volt, a reggeli derengésben őzsuták bámulták meg az autómat és nem tőlem, hanem az őket zargató bakoktól iramodtak el, jókora köröket leírva. Megkezdődött az üzekedés !

Még a kiszemelt lesig sem értem el, amikor egy bak éppen be akart lépni az erdőbe. Gyors bírálat után lőttem. Azt hiszem, ilyen gyorsan nem sokszor ejtettem el vadat. Talán egyszer egy szép kant, de ez már egy másik történet.

Na végre ! A téma a fűben hever, egy kis piros lyuk csillog  az oldalán, ahonnan egy dörrenés után, ártatlan lelke felszállt az égi mezőkre. Semmi más "bűne" nem volt, mintsem az, hogy olyan agancsot növesztett, ami - neki ugyan nagyon megfelelt - de az emberek által megszabott feltételeknek, nem. A vadász- naplómba ez úgy kerül majd  bejegyzésre, hogy lőttem egy szép selejt bakot.

Az Északi szél, gyorsan kisöpörte a meleget, a pulóver ellenére  majdnem fáztam. Igazából, még alig helyezkedtem el a lesen és  a szél miatt a pipám meggyújtásával kínlódtam, amikor egy szép kan futott át a réten, az egyik erdőtagból a másikba. Ezt meg mi lelte ? Hová igyekezhet? Talán tud valami jó édes szilvafáról, ami alá lepotyog az érettebbje? - meditáltam, kissé csalódottan.

Jött, elment, lövéshez messze volt, gondoltam - ezzel a disznós kalandnak mára vége. De nem. A folytatásban a pipám lesz a főszereplő. Ugyanis alig negyed óra múlva - szinte a les melletti nádasból - csobbanást hallottam.  Ez, csak a disznó lehet, vágott  belém a felismerés.  Letettem a pipám - de ekkor már ott is állt a disznó nádas szélén, szinte felkínálva az oldalát. Kapom, kapnám a puskám, de a pipámat vertem le vele, aminek koppanására eliramlott a méretes kan. Hát ezt jól "elpipáztam" - állapítottam meg, de nem ezekkel a szavakkal.

Érdekes-e vagy sem, de egy csipetnyi csalódottságot sem éreztem. Ugyanis, akinek csak a meglőtt vad okoz örömöt, az csak egy puskás ember, nem  pedig vadász. Ez pedig óriási különbség.

Fél óra múlva meglőttem a bakot!

Vico Equense, Nápolytól kb. 40 km-re van, Sorrentó felé. A városka neve szó szerinti fordításban "sík falut" jelent. Hát, köszönöm én az ilyen síkságot, ahol egyetlen  méternyi vízszintes sincs, csak lépcsők. De miért is lenne vízszintes, ( kb.20 000 lakossal ) amikor  - éppen úgy, ahogy Nápolytól Amalfiig az összes tengerparti város azt teszi, hogy a tengerből meredő sziklás hegyoldalba belapulva, ráépülve, nézegeti a Nápolyi öböl vizében visszatükröződő szépséges arcát.

A városka fölött, majdnem a hegytetőn áll  Szt.Ferenc hófehér márvány szobra, kitárt, áldásra emelt karjaival a várost védve. Mögötte, alatta, a Ferencesek temploma és kolostora már szerényebben simul a sziklák oltalmába, csodálatos pálmafák, fügefák és juharok barátságos oltalmában. 

Két éve halt meg itt egy Ferences atya, szobrának egy falba mélyített fülke ad helyet. A fülke melletti ajtó volt a csodatévő atya cellájának a bejárata. Ez az ajtó előtt fekszik két éve egy olyan kuvasz szerű kutya, a szemét le nem véve az ajtóról és a szoborról. Jönnek mennek az emberek, de a kutya csak fekszik és néz, várja a két éve elhunyt gazdáját.

 Az elhunyt csodatévő Szerzetes szentté avatása folyamatban van. Horribile dictu, a kutyája is megérdemelné. A hűség igazi csodája ez ! Kutyahűség !

Évezredek egymásra épülő kultúrája, az irodalom a zene, az építészet remekműve, a csillogás, a jómód, de a totál nyomor és piszok kettősségének helye is, egy gonoszul szendergő vulkánra épült, négy milliós,  nyüzsgő gyöngyszem, az ellentmondások városa,  Nápoly !

Csak szemezgetni tudok a nyolc nap ilyen-olyan emlékeiből, mert ezt a várost megismerni, egy emberöltő is kevés. A megérkezéskor az első, ami szó szerint mellbe vágja az embert, az a forgalom. Káosz az egész, de mégis működik valahogy, igaz, egyetlen ép autót sem láttam, a motorok milliói is ütöttek kopottak, de mennek, ráadásul gyorsan és jól. Egy magyar rendőr tíz perc alatt megőrülne, ugyanis szabályosan nem lehet közlekedni, így azokat nem is tartják be. Van olyan motor, amin négyen utaznak - sisak nélkül, a záróvonal semmit sem jelent, de a zebra sem. A gyalogos nem tabu, ugorjon, meg fusson az életéért.Mégis valahogy jól működik minden, nincsenek dugók, ugyanis ott kerülik meg az elakadt autóst ahol tudják. Ha kell, a járdán.

Na és akkor még nem beszéltünk a szűk hegyi utak forgalmáról, ahol a kanyarba dudaszóval rongyolnak be a buszok, akik elől a személykocsik villámgyorsan visszatolatnak, ha szembe is busz jön, akkor meg a centizés következik. Olyan közel mennek egymáshoz, hogy a szemben ülő utasok puszit válthatnának ha nem lenne üveg közöttük. Mindezt jókedvvel, toleránsan és bravúrosan ! Ebbe bele kell születni, megtanulni nem lehet.

Egy biztos, ide magyar ne menjen kocsival!

Azt már elmondtam, hogy a vadászatok "hozadékát" összestoppolták rajtam - hogy újra tudjak vadászni. Szorgos -dolgos kezek tették  a dolgukat, tőlem meg önmérsékletet kértek. Nahát ez volt a neheze! Több mint egy hónap telt el vadász-absztinenciában. Egészen tegnapig ! Eldöntöttem, tovább nem várok, mennem kell. Ha bajt okoz, ha nem, a magaslesen a helyem ! Mint amikor a nyuszika panaszkodik, hogy tegnap előtt is megerőszakolták, tegnap is, meg most is oda szalad.

Egy csatorna szélén állt a les, előtte búzatarlóval, amiben zölden ringó, sűrű  nádfoltok maradtak, emlékeztetőül, hogy ez a rész, valamikor a Duna öntésterülete volt. Bizony a mostani árvíznél is nagyon hiányoztak ezek a valamikori hullámterek, amiket elraboltunk a folyótól, ő meg haragosan visszakövetelte.

Most viszont kedvelt búvóhelye lett, őzeknek, szarvasoknak, disznóknak, jókora vadkárt okozva az itt gazdálkodónak. Én egy fillért sem adnék nekik, a vad csak a régi élőhelyét követeli vissza. Az ember a betolakodó !

Csodálatos este volt. Hamvas rétihéja pár járta szerelmetes táncát a levegőben, olykor egy békésen baktató sutára ráijesztve. Persze mindketten tudták, hogy ez csak játék. Egy kis fogoly tyúk rebbent föl a árokparti gazosból,  reméltem a párja is ott van valahol a közelben.

A Naplemente meghozta az este hűvös leheletét, kabátot kellett húznom. Már a pipámmal is végeztem, amikor  egy süldő kocogott ki a tarlóra és turkálni kezdett. Nem sokáig !

"Új életem" első vadja ! Köszönöm Diana !

Véreim, bátor társaim, harcias amazon nőtestvéreim. Legfontosabb a csapatmunka ! Senki ne keveredjen egyéni partizán akcióba, mert annak agyonütés lesz a vége. Mármint a donor által !

A tervem a következő ! Ti,  dalosok, mást sem  csináltok, mint teljes erőből zümmögtök, miközben járjátok a szokásos társas táncotokat. Legtöbbször  a donor már ettől ideges lesz, meg izzadni fog, az meg csak javítja  a kosztunk minőségét.

Már most mondom, hogy a donor szokott valami kellemetlen szagú kotyvalékot magára kenni, ami első kóstolásra tényleg förtelmes, de ne törődjetek vele, mert alatta ott van a finom piros manna.

Veletek, semmirekellő anyámasszony katonája férfiakkal nem is tudom mit kezdjünk. Még szívni is képtelenek vagytok, folyton csak a szex jár az eszetekben. Na jó, jöttök ti is, legalább azt a részét vállaljátok, hogy amikor csapkod a donor, ne csak mi essünk áldozatul. A fenébe is, mi sokkal többet kockázatunk, pláne olyankor, amikor jó mélyen belemerültünk már a szívásba, töltjük a hátsónkat a nedűvel, csak a családalapításra gondolva.

Összefoglalva a dolgot, ha mindenki teszi dolgát, akkor a jutalom is meglesz, a jövő nemzedékét, a sok kis lárvácskát belerakhatjuk valamelyik pocsolyába, teljesítve a teremtő parancsát, sokasodunk és szaporodunk. A donorok is valami hasonlót szoktak morogni, csak más szavakkal és az anyukánkat is felemlegetve.

Ugye mondtam én neked, hogy ne kapkodjuk el a fészekrakást !  Igaz, volt itt víz, nem is kevés,  de mégsem az igazi, sehol egy nádas, ahová beúszhatnánk, ha jön az a fránya vijjogós, sehol egy hínár, amiből csipegethetnénk, hogy a többiről már ne is beszéljek. Kázmér, Kázmér, ezt jól el b....tuk !  Azt hiszem,  valahogy így mondja ezt a kétlábú is , ha nem sikerül neki valami.  Van erről valami halovány emlékem - de a kacsa istennek sem jut eszembe. Csak arra emlékszem, hogy jó nagy bandában suhantunk a kedvenc vizünk felé - ne féltékenykedj, akkor még te nem voltál -  szóval, a víz szélénél  állt egy kétlábú és valami villanó, meg durranó bottal hadonászott, de a tollunk sem rezdült tőle. Az  a kétlábú mondta ezt a négylábúnak, de olyan hangosan, hogy felhallatszott. De ezt most hagyjuk !                                                      

Belátom Szeréna, igazad van, de tudod,  akkor meg voltunk szelesedve, még repülés közben is hevesen udvaroltam neked, hogy a földi dolgainkat ne is emlegessem, mert belepirosodik még a csőröd is. Aztán meg olyan gyorsan jött meg a tojhatnékod, hogy ide, az út melletti vizes keréknyomba raktad le azt a gyönyörűséges tojásaidat.   Azt meg  én sem tudhattam, hogy nagyon hamar kiszárad a pocsolya és szégyen szemre itt fogunk ülni, mindenki szeme láttára, mint a hajléktalanok. És csak nyeljük a port, amit azok a bűzös masinák a csőrünk alá vernek. 

Alig akartam hinni a szememnek, amikor a szerencsétlen kacsapárt megláttam a búzatáblát kerülő dűlő szélében. Aggódok értük - ennél többet sajnos nem tehetek.

Egyre kerekedik a Hold, hétvégén "tele" lesz, az aratás is elkezdődött, a kettő együtt pedig a vadászat egyik csúcspontja - a sok közül -  tarlóra kiváltó disznókat lesni a Holdfényben. Érdekes, erdőben óvatossá teszi a vadakat a világító Hold, de a tarló az más. Megszokták  a disznók, hogy az árpa- vagy búzatáblában biztonságban vannak, már korán elindulnak az erdőből, a szúnyogok hadától meggyötörten. "Ők" lepődnek meg legjobban, amikor észreveszik, hogy valami nem stimmel, eltűnt a mindent elfedő éléskamra és ott állnak "pőrén. Ha pechjük van akkor a tábla szélén álló lesről ezt már a vadász is látja.

Éhes disznó, makkról álmodik, én meg egy ilyen vadászatról. De egyenlőre győz a józan önmérséklet, még egy kicsit erősödni kell, azután jöhetnek a disznós-kalandok.

A június eleji didergős időt - amikor negatív rekordok dőltek sorra és néha fűteni is kellett -  egyik napról a másikra a hőség váltotta. Szélsőségek sorjáznak a Duna életében is, ahol télen hónapokig álltak a hajók, mert alig volt vízmélység,  most pedig évszázados rekord árvíz nyomja a gátakat, teszi próbára az embereket, állatokat. Miközben lelkünkben nyugalomra és kiszámíthatóságra vágyunk, eközben hektikus a világ köröttünk, aminek csak egy részét okozza a természet - zárójelben megjegyezve, ebben is jócskán ludasak vagyunk - a többit mi magunk gerjesztjük. Amikor emberek tízezrei küzdenek a gátakon, nem csak a saját- , hanem mások értékeit is mentve és önzetlenek a segítők és remekül vizsgáznak a szakemberek, nem kéne ezeket a nemes dolgokat a politika szennyével bemocskolni. Lassan rosszabb lesz a politika, mint a Duna vize, ami fertőz és tilos benne fürödni.

Jó lenne, ha ezeket az árvízi hőstetteket, az emberi teljesítőképesség határát súroló erőfeszítéseket meghagynánk a maguk szépségében, a továbbiakhoz  erőt merítve belőle. Sajnos, majd  ahogy elvonul az ár,  visszajön az a fránya pártpolitika -  ahol a jobb- és bal oldal nem azt teszi, amit  a Duna gátja, ami nem ugyanazon az oldalon áll, de ugyanazt akarja, az ellen- oldalival egyetértésben.

Ami bajban összefogást hozott, azt nem kéne szétbontani. Elég, csak a homokszákokat.

Hát megjött, itt van, hajnal négyre ideért. Torokszorító látvány a Duna, ahogy önmagából kikelve rohan a gátak között, hozva magával az Alpokban lezúduló víztömeget és az útjába kerülő szennyet, mocskot - mintha egész Európa minden baja, vétke, természet elleni merénylete itt lenne most nálunk, hogy azután majd  továbbszáguldva, mindezt beleokádja a tengerbe.

Annyi bűnt követtünk már el a Duna ellen,  csoda, hogy csak most lázadt föl. Soroljam? A  kivágott erdők, ami miatt a nagy esőzések akadálytalanul rohannak le a hegyekből,  - közvetlenül a part mellé épülő városok, falvak, amik megfosztják az árterektől -  a gátak, kövezések, át nem gondolt folyamszabályozási módok, stb - mind mind a mi hibánk, nagy fene gőgünkben már azt gondoltuk, hogy leigáztuk ezt a folyót.  Most büntet, több száz év bántását veri le rajtunk. A győzelem mámora hatja át azokat, akik már túl vannak rajta, de ez a legnagyobb hiba, amit  elkövethetünk. Olyan győzelem ez, amikor az "ellenfél" csak megkegyelmezett nekünk, amiért pofátlanság lenne a pezsgő ünneplés, inkább egy szerényen elmondott köszönő ima, fohász lenne méltó a kegyelemhez.

Kitartást a védőknek, irgalmat kérve a Dunától.

Nemhiába aggódtam, megint nagyot alakítanak a szuper-zöldek.Egy vadmacskát keresnek - motorcsónakokkal -   a két méteres áradásban álló erdőben. Tudom én, hogy ritka és értékes állatról van szó, "akinek" az eszmei értéke többszöröse, mint egy vaddisznóé, vagy szarvasé, de az élet az élet, értéktől függetlenül. Olyan ez, mintha többet érne egy diplomás élete, egy koldusénál. Nem demagógia, de Isten előtt egyformák vagyunk mindahányan. A vadmacskának egyébként is  - ha van esze - felmászik egy fára és kivárja az apadást. De a többiek, a fára mászni nem tudók -  a motorcsónakok zajától  -   visszafordulnak és az áradatban lelik halálukat.

Ahogy a mondás tartja, a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve ! Magyarán, tort ül a baromság az ész fölött.

Na végre ! Végre valakik megértették, hogy az emberi kényelemnél fontosabb a bajba jutott vadak védelme. A legutóbbi árvíznél, még csak időszakosan zárták le a Bajai hídhoz vezető utat, ami nem más, mint egy védőgát, azon fut az országút és a vasút. Akkor még csak egy-két óra forgalommentességet hagytak a vadaknak, hogy a gátra kiszórt élelemből egyenek, kicsit szárítkozzanak, de azután a meginduló forgalom elől, újból visszamenekültek a fák közti mély vízbe. Ez is jobb volt a semminél, de az igazi az, ami most történt, a teljes útzár. Hurrá !

Komoly logisztikai problémákat kellett megoldani, mert Szeged felé ez az egyetlen híd a közelben, stb. de  - már sokszor mondtam - ha már elvettük a vadak életterét, mozgásszabadságát, kerítések tömkelegével karanténba zártuk őket, akkor legalább ilyenkor, amikor az életük a tét, áldozzunk be mi is egy kis kényelmetlenséget és hagyjuk békében a vadat. Kedves élénk-zöldek!  Látjátok, nem egyenes adásban kell a vízből kirángatni egy rúgkapáló őzet - miközben a többi visszamenekül a hullámsírba -  hanem a vadász-szakemberekre kell hallgatni és a zavartalanságot biztosítani.

Most két kemény nap következik, de semmi pánik, a falum felkészült, meg egyébként is, mi jóban vagyunk a Dunával, szinte nincs olyan család, ahol egy-két pecabot ne lenne, de az egy főre jutó ladikok száma országosan is itt lehet a legnagyobb. Most egy kicsit tombol a Barát, de ha elmúlik a haragja, lecsendesedik, gyönyörű lídókat hord majd össze és selymes vizében csodálatosakat fogunk úszni.Ha a rendőr nem látja !

Azt is fontos tudni, hogy Gemenc egy ártéri erdő, aminek a lényeg, hogy nem csak elbírja az időnkénti áradásokat, hanem egyenesen igényli, élteti.Az élet menni fog tovább, a természet többet tud, mint azt mi gondolnánk.

Tényleg szerencsétlen a falum. Alulról vízben ázik, felülről csúszik a Várhegy lefelé. De nem is a Dunától kell félni,  hanem a visszaduzzadó patakok hátbatámadásától. Szóval van baj elég. Tegnap megjelent  Pécs polgármestere is, amíg a kamerák vették, nyüzsgött egy kicsit. Még szerencse, hogy a falunk polgármestere - mindenki "Jancsikája" - és a lelkes falusiak, meg a messzebbről jöttek, olyan erővel és vehemenciával védik a falut, lapátolnak, zsákolnak, stb.hogy ettől - talán még  a Duna is irgalmasabb lesz hozzánk.

Még az is mondjon egy imát a bajbajutottakért, aki nem hívő !

Na végre, a vadászati hatóság is intézkedett. A Duna melletti társaságok részére vadászati tilalmat rendeltek el -  mintegy ötszáz méteres sávban - a Duna gátjától számítva. Igazából nem is vadászokkal volt- és van probléma, mert most is - mint a legutóbbi árvíznél - szervezetten folyik a menekülő vad etetése és nyugalmának biztosítása. A probléma azokkal van, akik az árból kiúszó vadat fejszével verik agyon, vagy a kimerültségtől járni is képtelen vadakat egyszerűen lemészárolják. Erre a tettre a szegénység sem mentség !

Emlékszem, a legutóbbi árvíz idején,  valahol a területünk mélyén ücsörögtem egy lesen. Már éppen hazafelé készülőben voltam, amikor egy csatakos, riadt, tátott szájjal ziháló szarvascsapat jelent meg.Annyi erejük sem volt, hogy harapjanak valamit, hanem egyszerűen csak lefeküdtek és elaludtak. Most mit csináljak - töprengtem. Az biztos, ha leszállok, felriasztom őket és újból rohannak valamerre, talán a legközelebbi országútig. Na ez kizárt dolog, nekik pihenni kell, szóval maradok.

Így őriztem egy szarvascsapat pihentető álmát kb. éjfélig. Amikor kipihenték magukat és szép nyugodtan beváltottak az erdőbe és is indultam haza.

Valami halovány sejtésem támadt, hogy ezt a - szarvasok álmát  őrző  - történetet már egyszer megírtam. De sebaj, akkor én is úgy vagyok, mint a Duna, pár évenként kilépek az önkontrollom medréből és csak áradok, áradok....!

Egyik hetilapban jelent meg a cikk, képekkel illusztrálva, amiben az egyik -  néven nem nevezem - kórház urológiáját mutatják be. Jó a cikk, mert nem másról szól, mint az "itthon maradottak" hősiességéről. Csak egy bekezdés ne lett volna benne. Az pedig azt taglalta, hogy valaki azért ment - valami műtétre - ebbe a szép kórházba, mert Pécset nem tartotta erre alkalmasnak.

Azt hiszem,  friss  varrataimmal, igencsak reálisan látom a helyzetet. Mármint a Pécsit. Az igaz, hogy a körülmények méltatlanok egy klinikához, hullik a vakolat, töredezett a folyosói linóleum, több kórteremre jut egy WC, a betegeket lépcsőn kell fel- és lecipelni, kevés a nővér, hajszoltak az orvosok, szóval a helyzet olyan, mint az egész magyar egészségügyben. Egyszerűen szar !

A csoda mégis az, hogy itt magas szintű gyógyítás folyik, az orvosok képzettsége, tudása, bárhol a világon megállná a helyét. Az oktatás magyaron kívül angol és német nyelven is folyik, a műtéti eljárások bravúrosak, sokban korszakalkotók.

A cikkbéli panaszosnak feltenném a kérdést, hogy akkor most mire is van elsősorban szüksége. Csili-vili környezetben gyenge szakmaiságra, vagy fordítva. Ha már a kettő együtt nem lehet - mint az nagyon kívánatos lenne - akkor én már maradok a másodiknál.

Azért, hogy a vadászathoz se legyek hűtlen, olyan ez, mint az a rossz lövő, aki azt hiszi, hogy drága puskával jobban fog lőni.

Őszintén szólva nem tudom mi történt, de egy éjszaka alatt lekopaszodott a blogom, eltűnt róla minden kép, az eredeti fejléc, stb.Most ilyen sivár a külcsín, de legalább a szövegrész megmaradt. Van ilyen, hogy blog-rabló? Hát, ha van, akkor kedves rabló, szeretném, ha visszahoznád a megszokott arculatot, te úgysem tudsz vele mit kezdeni.

Engem is - mint sokunkat - az árvíz foglalkoztat. A Tündérkertben drámaian emelkedik a víz, a mélyebb "kótyorok" már megteltek, a fák között víz csillog, az itt befolyó patak szintje egybeért a Dunával, most még azt is beképzelheti, hogy ő is egy nagy folyó. Aggódva gondolok az itt élőkre, lesz-e eszük és energiájuk kimenekülni.Mi lesz azzal az alig kinyílt szemű kis rókával, aki alig két hete odajött hozzám, vagy azzal a nyolc kis csíkos malaccal, akiknek nincs anyjuk, vagy azzal az óvatos bakkal, aki csak esti sötétben óvatoskodott ki a szóróra.

Ember, állat retteg. Az emberek tudatosan készülnek a védelemre, de az állatok "csak" az ösztöneikre hallgathatnak. Nagyon remélem, hogy ez is működni fog.