Emlékszem -  kell is hozzá memória, mert kb. hatvan éve volt - hogy havonta járta a kisváros utcáit egy felvidéki tót ember, a drótos tót ! Már messziről hallottuk a kiabálását : - itt a drótos tót ! lyukas lábasok, kályhák, lavórok javítása ! Hátán hordta a műhelyét, egy jókora fa ládikát, abban voltak a szerszámai. Valahogy elfért benne.

- Hívjad csak be kis unokám - szólt a Nagyi. Leült a nagydarab ember egy kis zsámolyra, hátratolta zsíros süvegét a fején és nézegette a lyukakat. Hümmögött is hozzá, ami a szakértelmét dicsérte, mert egyik-másik lábason akkora volt a lyuk, hogy az ujjam is átfért rajt.

Azután elkezdte a foltozást. A lyukat szépen lekerekítette, azután bádogból két szép lapocskát illesztett kívülre, belülre, ezeket kalapáccsal szépen a fazék domborulatához simította.Lyukakat vágott ezekbe, akkorát, amin egy puha fémrudacska éppen átfért. Azután megkente őket valami csirizzel, és a az egészet összekalapálta. Gyönyörű lett a piros fazék az új bádog tapasszal. Garanciát is vállalt a mester, mert kért vizet, hogy a próbát állja-e a munkája ! Állta !

Hát valahogy így valahogy történt velem is, lyuk bestoppolva és a próbát is állja !

Számoljunk ! Páros lyukakból van négy, páratlanokból is négy. Az összesen nyolc, de csak alapesetben és körülbelül.  Nyílhat az emberen ott is bejárat,( vagy kijárat)  ahová a Teremtő eredetileg nem tervezett.  Most nem olyan nyílásra gondolok, amit háborúban egy golyó okozhat, hanem olyanfélére, mint amit a fizikai megterhelés tud produkálni. Ilyen az, amikor   pl. egy jól megtermett mázsás vaddisznót kell felrakni az autó "saroglyájába". Nem egyszer, hanem sokszor ! Amikor a kukoricás zsákot kell emelgetni, mert a vadaknak ugye enni kell. Amikor zsigerelésnél a mázsás testtel kell birkózni és még sorolhatnám. És ilyenkor a hasfal "fogja magát" és kilukad.

Ezt ugye be kell stoppolni. Ha az elmondottak és az elkövetkező napok írásszünete között valaki összefüggést vél  felfedezni, az csak a véletlen műve lehet.

Majd jövök !

Kicsit merész lesz a hasonlat köztem és Erőss Zsolt között, de mindenki a saját teljesítőképességéhez méri, hogy mit- és mennyit bír..Ő túlbecsülte önmagát és a hegy "bosszút" állt. De ez sem igaz, ez is csak olyan rafinált játék a szavakkal, mert a hegy csak tette a "dolgát". Szépen írta valaki, hogy a hegyek Erőss Zsolt szívét már rabul ejtették, most a testét is. Rendkívül felkészült hegymászó volt, de mégis csak egy gyarló kis parány a hegy oldalában, a fagyban és az oxigén -hiányban. A küzdelmet elvesztette, de a hegy sem nyert. Mert a küzdelmet saját magával vívta és önmagával szemben maradt alul.  "Visszavágó" pedig nincs!

Ha nem is ilyen drámaian, de önmagamhoz képest én is átéltem már, hogy milyen az, amikor már nem a test, hanem a szív - vagy nevezzük akaraterőnek - viszi előre az embert. Ez tavaly  volt, amikor fel kellett kapaszkodni  2200 méterre, derékig érő hóban, hóráffal a lábamon, hátizsákkal puskával a hátamon. Már leírtam ezt a vadásztörténetet, ami arról szólt, hogy az Osztrák Alpokban fajdot akartam lőni. 

 Nem sikerült, mégis sikeres volt a vadászat, mert megtudtam magamról, mennyit birok. De én többet nem kockáztatok. Hacsak....! Vadászvér,  bolond vér !

Legutóbb arról írtam, hogy a disznóknak megkegyelmeztem, illetve nem tudtam dönteni sorsukról. No, majd legközelebb - "fenyegetőztem". De érvényesült a területünkre jellemző kiszámíthatatlanság, mert az erdő melletti kaszálón egész nap báláztak, zajongtak, amin a disznók jól megsértődhettek, mert nem mutatkoztak. De még a nyulak sem. Csak egy rühes róka egerészett a családjának vacsorát. Ekkor jutott eszembe  "Ami biztos, az sem biztos" - mondás, aminek az "eredetije" egy vicc tanulsága. 

A történet kissé "szaftos ", de lelágyítom. Szóval egy menyecske igen szoros kapcsolatba kerül a daliás huszár hadnaggyal, már éppen a beteljesülésnél tartanak, tartanának, amikor váratlanul felharsan a harcra hívó trombita-szó. Ugrik a legény, hagyva az addigi sikereket félúton, futtában rakva vissza a mennyország kulcsát a helyére. Ekkor sóhajtja a csalódott menyecske a címbéli mondatot, miszerint a fene egye, még ami biztos, az sem biztos.

Így jártam a disznókkal is.

A félkövérre hízott Hold épp a fejem fölött kíváncsiskodott, az éjszakai őrjáratát korán kezdte, hiszen még alig múlt fél kilenc és "delelőn" állt. Az erdő egyik oldalának egy kaszáló támaszkodott, a másiknak meg egy  kukoricavetés.  Amíg a  fáradt-vörösen izzó Nap - egy jókora felhőt is magával rántva - a Mecsek távoli hegye mögé le nem bukott,  addig a kaszálón igen nagy volt a forgalom. Egy sietős borz vágtatott át rajta, biztosan a kölykeinek ment vacsorát gyűjteni, de a nyulak sem voltak szégyenlősek, a szerelmi hevületükkel nem várták meg a tapintatos sötétet, vadul rohangáltak a nőstények után. Fácánkakasok csipegettek valamit, hol lehajtott fejjel nagyot iramodva, hol peckesen, magasra tartott fejjel jókorákat rikkantva, a nyomaték kedvéért a szárnyukat is összeverdesve. Erőfitogtatás volt ez a javából.

Az esti szürkületet csak szégyenlősen kezdte átvilágítani a Hold,  ez az átmeneti fény a legrosszabb,  legalábbis nekem.  De azt azért szabad szemmel is észrevettem, hogy disznók kezdtek kisorjázni az erdőből, először   egy jó nagy, majd két kisebb, végül  vagy négy malacka. A távcső is csak annyit tudott segíteni, hogy a malacok csíkosak, de abban már nem, hogy melyik disznóhoz tartoznak, mert hol az egyik köré gyűltek, hol a másikhoz.

A távcső gumija már karikát nyomott a szemem köré, de nem tudtam eldönteni, hogy melyik disznó  nem hiányozna a csapatnak. Így maradt a "bevált" módszerem, az óvatos szökés.

No, majd ma!

Erősen akadoznak a beírásaim, mert igaz ugyan, hogy nincs két egyforma vadászat, de a különbségek sokszor csak "sóhajtásnyiak", leírásukban a jelzők előbb utóbb elfogynak és ismétléssé válik az egész. Miután nem publicistaként jegyzem a blogom, a magamra kényszerített önmérséklet  a leírható dolgok sorát leszűkítik. Sokszor billegek az írjak, ne írjak között a légüres térben, ahogy a "Lógok a szeren"-ben Karinthy leírta. De ha már "billegek, akkor erről  eszembe jutott valami.

Mégpedig az egyik esteli vadászatom, ahol már a hátizsák a hátamon volt, a puska a vállamon és félúton tartottam a létrán ( na ezen a ponton ér össze a karinthys történet az enyémmel ) igaz ugyan, hogy nem azt fejtegettem, hogy Angliát, mint gyarmatot Magyarországhoz csatoljuk - hanem az volt a dilemmám, hogy a "tornamutatványom" közben megjelenő disznókban hogyan tudnék " kárt tenni". Lógtam a szeren, az én esetemben a létrán, se visszamenni nem tudtam sem nem akartam a mászásommal elzavarni őket. Ennek a kimerevedett helyzetnek csak a szúnyogok örültek, szívtak mint a veszedelem. Most mi legyen? Ha mozdulok, észrevesznek, ha nem mozdulok, megőrülök a szúnyogoktól. Ilyenkor tenné fel az TV2 szavazásra a kérdést. 1. visszamászna 2. lemászna 3. maradna félúton.

Ön hogy szavazna?

A közeledő dörgések morajlássá folytak össze, a villámlások kékes fényétől, szinte nappali fény árasztotta el az erdőt, hogy a köztes szünetben még sötétebb legyen. A tisztást övező nyárfák komor várfalként sejlettek elő a kísérteties fényben. Szinte vártam Hamlet apjának szellemét, ahogy megjelenik a Helsingőri vár bástyáján - ugyanis ebben a darabban próbálta a rendező a a reflektorok kapcsolgatásával és egy cintányér verésével a vihart imitálni.  Ott is félelmetes volt, pedig tudtam a trükköt. Ezen az estén nem volt trükk, minden valódi volt, a félelmem is.

Áldottam az eszét annak, aki a lest készítette, fedettre és kőrben majdnem zártra, így teljesen védve voltam a felhőszakadástól is. Ha akartam volna sem tudtam volna hazamenni, mert az autómat elég messze hagytam.  Ki gondolta volna, hogy a szép tavaszias napból, ilyen goromba éjszaka lesz.Tíz óra felé járhatott az idő, amikor történt valami.

A tisztás közepére kiszórt kukoricán, valami feketét világított meg az egyik villám. A másodiknál is még ott volt, de már tudtam, hogy micsoda. A harmadik villámnál már a vállamnál volt a puska. Szerintem a disznó még most is - a hűtőház magányában -  azt hiszi, hogy a villám ütötte agyon.

Az eső elállt, viszont a szúnyogok milliárdja felébredt és dagadtra csipkedtek, mire a zsigereléssel végeztem. Nem könnyen adja - ez az ártéri terület - a vadászsikert.

A "hölgy", akiről nem minden érzelemtől mentesen szólok, karcsú, akár sikkesnek is nevezhető. Vékonyak, de arányosak  a lábai, légies a mozgása, alkata törékeny, de a rámenőssége bizony rácáfol a jámbor külsejére. Ledérségére mi sem jellemzőbb, hogy nem válogatós, mindegy neki, csak szívhasson.Akár egymás után többet is. Nappal nyugton van, este lesz aktív és támad, hiába tiltakozunk, követeli a jussát. Amikor megkapta, elnehezült alsó felével elrebben, még köszönetet sem mond, megelégszik a természetbeni fizetséggel. Halála vérpacnival és egy káromkodással jár, ami a "károsultból" tör elő. Csak egy viszkető dudor marad utána, amit tekinthetünk akár a sírhantjának is.     

Halljuk a jöttét, érezzük a jelenlétét és megszenvedjük a távozását. Azt meg ugye tudjuk, hogy csak a nőstény szúnyogok csípnek !

A vadászat is válhat egyhangúvá, ha csak arról szól, hogy a friss vetéseket őrzöm estélről estére, olykor hajnalban.  Eléggé lehangoló, amikor a sárgára szikkadt, hatalmas, kopár területet kell bámulom, azt várva, hátha egy könnyelmű disznó éppen ott akar turkálni, ahol én ülök. Ennek az esélye kicsi, a látvány is szomorú, így a hangulatom is az lesz.

Nem vadász kell ide, hanem csősz, - morgok magamban. Saccolom, hogy a nyolc órás harangszó óta, legalább másfél óra telhetett el, de azért az időérzékem leellenőrzöm. A világítós számlap vigyorogva mutatja, hogy  nem annyi idő van, amennyit szeretnék, annál sokkal kevesebb. Ezt hívják ugye, ólomlábon járó időnek.A szúnyogok végre megcsitultak - ez jó.  A levegő is hűvösre váltott - ez is jó de az nem, hogy a szél megerősödött, most már nem csak vak vagyok, hanem süket is.

Ekkor szólal meg az első aranysakál. A rémes vonítás, szinte végigsöpör a szemben lévő erdőn, azután az első hanghoz csatlakozik a többi, saccolni sem tudom hányan lehetnek, de az biztos, hogy egy is sok. Borzongás fut végig rajtam, mert a falka vonítása  kísérteties, valaki azt mondta, hogy olyan, mintha elevenen nyúznának valakit. Mondjuk olyat sem hallottam még - hála Istennek - de el tudom képzelni.

Jó lenne, ha gondolkodnának az "okosok", hogy mi legyen az aranysakállal.  

Halkra volt állítva a telefonom, de a csörgés még ebben a formában is brutálisan törte meg az esti les csöndjét. Igazából vártam a hívást, mert hallottam a lövést, úgy beszéltük meg a cimborával, ha valamelyikünk lő, megyünk segíteni. Suttogok a telefonba, mintha az valamit is számítana, kérdem, hogy mi van. -Figyelj doki, itt fekszik a disznó előttem, ahogy elnézem jókora, de még hörög, meg forgatja a szemét, mit csin....... - és ezzel megszakadt a vonal.

Akartam mondani, hogy az Istenért ne telefonálgass, hanem lőj azonnal, de ezt már csak magamnak motyogtam. Kezdtem pakolni, amikor egy újabb lövés hangját hozta a szél.- Na jól van, megnyugodtam - tudta a haver a dolgát.Egészen addig nyugodt is voltam, amíg a "tetthelyen" -  a kan mellett - el nem mesélte, hogy igazából azért szakadt meg a beszélgetés, mert a disznó nekirontott, csak elvétette. Mármint őt, a disznó. Az első lövés egy nyakra leadott, csak alacsonyra sikeredett lövés volt, amitől még maradt annyi ereje a szép kannak, hogy támadjon. Jó idegrendszere volt a cimbinek, mert a mellette elszáguldó kanra még egy lövést le tudott adni, ami már helyben marasztalta.

Kedves vadásztársak, ha van tanulsága a történetnek az az, hogy huncut szemű nőnek és pislogó disznónak, csak mértékkel higgyünk.

Jönnek a telefonok,a gazdák kezdik az éves panaszkodást, nagy a baj, az elvetett kukoricát kitúrták a disznók. Mondhatnám, hogy ezért van orruk, de nem élezem a helyzetet, ami egyre tarthatatlanabb. Én is leírom és mondom is - évről évre - hogy mi közöm hozzá.A vad, az államé, a föld a földtulajdonosé. Én, a vadásztársakkal együtt,  "csak" a vadászati jogot ( nem kötelességet) bérlem a tulajdonostól, meglehetősen borsos áron.

Ha elvetette, őrizze. Ahhoz nem kell puska, elég egy rossz vödör meg egy vasdarab. A kettőt szépen egymáshoz veri és sétálgat a földjén, kőrbe, kőrbe. De nem, otthon nézi a TV-t, vagy tudom is én mit csinál, a vadász pedig járja a földjét, napnyugtától napkeltéig. A kedves tulajdonos reggel egy jóízűt nyújtózkodik, remek volt az éjszakája, a vadász meg karikás szemekkel megy dolgozni.

Még ezzel nincs vége, mert azért a vadonatúj terepjárókkal az első reggeli útjuk a földjükre vezet, ha találnak túrást, már rohannak is a vadkárt bejelenteni. Sok tulajdonos "sportot" űz ebből, nem is nagyon akar mást, csak a vadkár összegét.

Úgy szar ez az egész, ahogy van. Mi vadászok meg nyulak vagyunk, beletörődünk mindenbe, mert az érdekképviseletünk olyanformán működik, hogy fölfelé nyal, lefelé rúg.

Nem értem ezeket a halakat.Megveszem a drága etetőanyagot, a virgonc kukacokat, megveszem a napi belépőt - mindent ugyanúgy teszek, mint tavaly, de a siker mégis elkerül. Nem vagyok babonás, de egy valamire rájöttem.

A "titok" matematikai formulában is kifejezhető, miszerint a technikai dolgaim javulásával arányosan csökken az eredményességem."Túlképzett" lettem halügyben.

Amíg az apai örökségemmel pecáltam, ami állt egy üveg botból és egy muzeális Rex Rileh orsóból, szinte zavarba ejtő mennyiségben fogtam a pontyokat. A "csodaszerszámokkal" csak dévér- keszegeket. Abból viszont sokat. Most majd az a "csapás" fog érni, hogy nem halászlé lesz, hanem jól átsült, ropogós keszeg.Olyanformán, amelyiknek úgy lehet enni a farkát is, mint a pirítóst.Az sem baj, ha egy kis fokhagyma kerül rá.

Annyira lekötött az új vadászterület feltárása ( így nevezzük a vadászati lehetőségek megteremtését), hogy nem maradt időm ezek publikálására. Pedig az ártéri  "Tündérkert " páratlan szépsége -  az ötemberes törzsű fűzfák ráncos  méltósága, az elrepedt törzsűek élni akarása, a fiatal nyarasok égbe szökő fiatalsága, az erdő által bújtatott nagy víztócsák, a réteken burjánzó fű harmatos csillogása, a Duna belső ágának madárvilága és sorolhatnám sokáig - még szemnek is nehezen befogadhatóak, az írási szándék meg egyenesen lebénul. Ezért inkább "élveztem",  mint írtam.

Azért vannak ám "történések" is és nem csak líraik. Íme egy a sok közül.

Baktatok a lesem felé - zárójelben megjegyzem abban a tudatban, hogy itt nem lehet más rajtam kívül - ugyanis Nemzeti Park - így elég nagy volt a meglepetésem, nem is akartam hinni a szememnek, hogy hogyan kerül egy farkaskutya ( tudom, hogy német juhász  de ott az erdőben, ez nekem inkább farkas érzetet okozott.)  éppen a kiszórt kukorica -kupac tetejére.De ez még nem volt elég, ott végezte a dolgát.

Őszintén szólva, először megmozdult a puska a hátamon, mert az én dolgom a vad védelme, a kutyáé, meg az elfogása, így nem valószínű, hogy barátkoznánk. Azután előkerült a kutya gazdája - egy ifjú hölgy és annak barátnéja - akik rémesen csodálkoztak amikor megkértem őket, hogy vegyék pórázra a kutyát. Ők bizony ilyet még sohasem hallottak - mondták - meg egyébként sincs pórázuk. .

Azért nagy duzzogva elvonultak. Én meg azon spekuláltam, hogy a vadász dolga  a vad védelme. A kutya öröklött hajlama, a vad űzése.  A kutyatartó felelőssége  lenne - ennek megakadályozása. De ahogy ebből a rövid kis szösszenetből is kitűnik, nagy ívben tojnak rá, éppen úgy, ahogy a kutyájuk a takarmányra. Ha ebbe én beavatkozom, akkor a kutyatartó feljelent. Neki kemény jogai vannak. A szerencsétlen vadnak meg semmi.

Az erdei utat  víz borítja, ide nem ér a szárító napfény, árnyék ül rajta. A nyárfák lehullott leveli  barnán, feketésen áznak benne, amikor autómmal áthajtok rajtuk, vidáman felverődnek, azt hiszik szabadok lettek, de azután feladják és újra visszasüllyednek a víz aljára. Lassan visszaáll a rend, a pocsolya megnyugszik és önzetlenül  tükröt tart a fáknak, feledvén, hogy éppen miattuk lett ilyen sanyarú a sorsa.

A les előtti szórón szajkók lopkodják a kukoricát, egyik másik már olyan kövérre hízott, mint egy jól megtermett galamb.  Ragyogó színek, türkizkék szárnytollak, talán az egyik legszebb madarunk,  -  de ahogy mondani szoktuk, nem minden a külső,  hiszen nem mások ők,  mint  pazarul felöltözött fészekrablók, ráadásul rikácsoló hanggal. A Teremtő  jól kitolt velük,  ahogy egy-két agyonsminkelt "cicababával" akik csak az első megszólalásig varázslatosak.

A lassan leszálló este azután csodát tesz a pocsolyával. A fák között beszűrődő napfény megfürdik a vizében, ettől  ő felragyog, megfiatalodik, reménykedik, de a királysága pünkösdi, csak percekig tart, azután rászakad  a valóság, a mindent beborító esti sötétség..

Ez a fényes izé, ami két sötét esőfelhő között egy kis fényt és meleget ad - ez a Nap lenne? Érdekesen  köszönt ránk a globális klimax - a hőgutát, a sarki jég olvadását, a Szahara Magyarországi migrációját - szóval a felmelegedést hideggel, esővel köszöntjük.

Na jó, miért éppen ez menne szabályosan, amikor a furcsaságok idejét éljük. Most a vízre panaszkodunk, két hónap múlva, meg a hiányára. Akkor meg azt várjuk, hogy takarja már el azt a -  hat hete bennünket aszaló, agyunkat forraló, minden füvet, fát kiégető -  Napocskát - hacsak egy pár órára is egy kalapnyi felhő.

Ül a Jóisten a trónusán és szigorú szemmel néz le ránk, állandóan siránkozókra. -  Hát nektek már semmi sem jó?  Ha küldök vizet - becsüljétek meg, ha küldök meleget - termeljetek benne élelemnek valót, ha dörög és villámlik, akkor tudjátok meg, hogy haragszom, mert folyton sopánkodtok. Nem nyafogni kell, hanem dolgozni.

Látjátok, már egy bohókás, fehér öltönyös képviselőtök megmondta annak idején, hogy víztározókat kell építeni. Ami ma átok, az két hónap múlva kincs!

Akkor kinevettétek - pedig igaza volt !

Nagy bánatomra az ide szalonkázás elmaradt - hozzáteszem, nem rajtam múlt.  Ahogy évtizedek óta, idén is nagyon vártam, hogy szólaljon meg a telefon: ...gyere doki, korrognak a szalonkák...!  Hallottam ugyan a híreket, hogy  hóviharban húztak a madárkák, vagy Sándor József  Benedek után, amikor már - normális körülmények között - valahol messzi Északon kéne járniuk.

Az első tavaszi pecálást is nagyon vártam, a horgásztavak már márciusban  kinyitottak, de ilyen hidegben, szélben, esőben még a vadászaton edződöttek is meghátráltak. Megvettem a csalikat, az etetőanyagokat - zárójelben megjegyzem - ezek árából jó pár kiló halat lehetne venni - de nem is ez a lényeg. A lényeg a karikába hajló bot, a feszülő zsinór és a hal alá merülő szák! 

Szóval már a tegnap beszerzett kukacaim is alig várták, hogy egy ponty szájába kerüljenek, mindent bepakoltam az autóba és elindultam a jól ismert halastóhoz. Aki horgászik az tudja, hogy mennyi holmit kell vinni egy horgászathoz. Táskák, szatyrok, dobozok, botok, székek...stb

A horgászatom éppen úgy elmaradt, mint a szalonkázásom. Ugyanis igazolványok nélkül nem megy a dolog. Azok pedig itthon maradtak.  Még izgulhattam is, hogy ne igazoltassanak útközben. Bevallom nem ilyen izgalmakra vágytam !

Elmaradt tavasz, elmaradt szalonkázás és elmarat  horgászat. Ez olyan elmaradós év lesz ?

 Sorompóval van lezárva az ártérbe vezető erdei út., ráadásul tábla is jelzi, hogy kedves "illetéktelenek" innen netovább. Még  szeméttel megrakodva sem - de erről majd a végén. A védelem és óvás jogos, mert itt a természet olyan, amilyennek önmagát alakítja, az ember keze még nem tette be a lábát - hogy ezzel a nem túl vicces képzavarral éljek.

Tavaszi-őszi árvizek idején, a Duna - a sorompó ellenére is - megérkezik, kicsit átrendezi a terepet, hoz is, visz is, de a végeredmény mindig ugyanaz, az ártéri erdőkre jellemző csodálatos biológiai egyensúly megmaradása. Flóra és fauna, harmóniában - nevük akár szerelmeseké is lehetne - amiben az egyik nincs meg a másik nélkül. Ez így igaz, mert a növényzet és az állatvilág a biodiverzitás pillérei. 

Hogy is kerülök én ebbe a nagy fene harmóniába? Hát úgy, hogy a terület háborítatlansága mágnesként vonzza a vadakat, létszámuk már veszélyezteti az előbb emlegetett egyensúlyt és ilyenkor már a vadászat is szóba jön. A mértéktartó, selejtező jellegű vadászat. Ezt teszem.

No de visszatérve a sorompóhoz. Hiába minden, a szemetelők előtt semmi sem szent, egy fél teherautónyi illegális szemetet borított valaki az erdei útra. Nem tudom, kinek az ötlete volt a vidéki szeméttelepek felszámolása. de azt elérte vele, hogy szeméthegy lett az egész ország.

Amíg az igazak álmát aludtam, az órám "átállt",  de én nem, ugyanis sokat kínlódok ezzel az óra-tologatással. Túl stabil a bioritmusom, "percre" pontos, most meg egy egész órával tolódtam el.   Vadászként is, "civilként" is, bár ez utóbbiból kevesebb van bennem.

Civakodnak az "okosok" is, hogy ettől kevesebb, vagy több áram fogy, de egy biztos, az emberek bioritmusán kemény erőszakot vesz és akkor már nem lehet kérdés, hogy kell ez nekünk, vagy sem. Ráadásul ez az átállítás nem azokat érinti, akiknek tök mindegy mikor kelnek, mikor fekszenek, mert nincs munkájuk, vagy azért, mert olyan jómódban élnek,. hogy bátran henyélhetnek kedvükre.

Fáradt, kialvatlan buszosok,  kamionosok, félálomban órakezdő gyerekek, pedagógusok, orvosok és még sorolhatnám a kárvallottakat. Vadászként is bezavar, ugyanis a vadak órája - hála Istennek - nem áll át, nekem kell alkalmazkodni a reggeli virradat és az estéli alkonyat óra szerinti beazonosításához.

No de kétharmaddal a vadak "belső óráját "is át lehetne állítani.  A mai magyar valóságban ez nem okozhat problémát.

A csend és a hallgatás - Isten ajándéka. A kimondott szavak, olykor csak a lélek torz -szüleményei, indulatok, harag, bántás lapulhat benne -  sokszor a  lelkünk jobbik feléből fakadó csend a beszédesebb.  Minek mindent kimondani - szól az intelem. Valóban a ne szólj szám, nem fáj fejem - mondásnak van némi igaza. A ki ne mondott szóból, még sosem lett baj, de bizony lehet kínzó hiányérzetünk is  tőle. Miért nem mondtam elégszer, hogy szeretem, hogy hiányzik, hogy jó vele és néha egyszerűen csak annyit, hogy jól vagy? Csak akkor tolulnak ezek a szavak, amikor már késő? Hát igen, kell a csend, a gondolkodás, az  elmélkedés csendje, de kellenek a szép szavak is.

A katolikusok legnagyobb ünnepének , Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén is, a csend, a néma gyász a nagypéntek üzenete. A templomok is magukra húzták a csendet, a harangok Rómába mentek, Krisztus halálát még az idő is siratja, esik napok óta.

A telet idéző, lelket sanyargató rossz idő, szobalakóvá tett, de nem baj, így több idő jutott a csendes gondolkodásra és az unoka szeretgetésére. Szavakkal is kifejezve ! 

 Ettől az egész hiúzos hírektől és az azt övező felhajtástól kiráz a hideg. A hóhelyzettel  már nem  lehet riogatni az embereket, de akkor kell valami, amin jót lehet borzongani.

A hír röviden - bár mindenki hallhatta, láthatta - a Zempléni hegyekben lefényképeztek egy hiúzt, speciális, géppel, amit kitesznek valahová és az ott áll, illetve egy fához kötözve lapul  "hosszú méla lesben". Ha "észreveszi" az állatot, készít egy képet.

Nohát egy ilyen gép lencséje elé került - ez a kicsit nagyra nőtt macska - és azonnal sztár lett belőle. A reggeli TV műsorban már  egy vérszomjas vadnak lett elmondva, mert  hogy elkapja a szarvasborjút, de emberre is veszélyes!

Kedves városlakók, természetben sosem járók, TV -ből okosodók. A hiúz egy félénk állat és egyébként is rejtőzködő életmódot folytat, kerüli az ember lakta részeket, éppen ezért lelt élőhelyre  Zemplénben. Vadásztam ott elég sokat, mondhatom az a gyönyörű vad vidék, nagyon is megérdemli a hiúzt.  És kell is oda egy "csúcsragadozó" aki elvégzi a selejtezést.

Ha valaki Pesten eltévedne és a Rákóczi tér helyett véletlenül a Zempléni hegyekben kötne ki és találkozna a hiúzzal, elmondanám a kulcsszót, amivel leküzdheti a vérszomjas ragadozót.

A szó az, hogy SICC ! De ugyanezt mondanám a debil médiának is !

Ha jól emlékszem, az unokámmal tavaly volt téma az elmúlás, a halál. Mégpedig a kutyusainkkal kapcsolatban, hiszen  Dani, az öreg tacskó, szinte - az akkor csak hat éves unokám - kezei között halt meg. Féltettem , hogy rossz hatással lesz rá a tragikus esemény.  Azzal vigasztaltam - amivel magamat is - hogy a halála egy új valami kezdete,  hiszen az égi vadászmezőkön fog jókat vadászni. Nem tudom, mi zajlott le a kis lelkében, de azt hiszem megértette.

Pár nap múlva azért rákérdezett,  hogy "ugye ti örökké fogtok élni"?  - Igyekszünk Kicsim, igyekszünk - mondtam neki  - mert jobb nem jutott eszembe.  De a szándékot komolyan gondoltam. Hogy akkor hitte-e ezt vagy sem, nem tudom. Tegnap - egy évvel később -  kaptam meg a választ rá.  Az úgy történt, hogy Berci vizslával sétáltunk. A unoka fogta a pórázt és az öreg kutya - legszebb korszakát idézve - ment a lába mellett. Nagyon büszke volt erre az unoka, hiszen többen is látták, hogy ő milyen bátor és hős.

Ebből az eufóriából fakadt ki belőle az alábbi mondat. - Papa, ha te már nem leszel, akkor majd én fogom ám sétáltatni a Bercit, meg majd veszek neki tápot, meg mindent.  Most még nincs erre pénzem, de majd gyűjtök. Te csak legyél egészen nyugodt.

Tényleg nyugodt lettem. Ugyanis hét évesen már megértette, hogy nem csak a kutyák élete, hanem az embereké is véges, de csak annyiban, hogy  valami ugyan  lezárul -  de más formában, lélekben,vagy akár kutyasétáltatásban - majd  folytatódik. Viccesen hangzik, de én is megnyugodtam hogy jó kezekben lesz majd a póráz.. Meg az összes többi szép és jó,  amit még át tudok adni neki !

A mondás úgy tarja, hogy rossz szomszédság, török átok ! A jó szomszédság  meg ajándék, de azt  sem adják ingyen,  tenni is kell érte valamit. Tegnap tettünk is, az egymással szomszédos vadásztársaságok vezetőivel, képviselőivel ültünk fehér asztalhoz, hogy gondolatokat cseréljünk.

Hallgattam a társaságok sorban felszólaló  elnökeit, vadászmestereit  az őket  fojtogató milliós vadkárok ecseteléséről, a személyi problémákról, az "újgazdagok" gátlástalanságáról, a valóságtól elrugaszkodó kilövési tervekről  stb és ezek hallatán, egyre jobban elszomorodtam. Ez lenne a vadászat? Csak a gond, a probléma mindenhol? Én ezt nem így gondolom, elhatároztam, ha sorra kerülök, el is mondom.

Ugyanis a vadászat - sok egyéb mellett -  nem más, mint egy önmagunknak okozott öröm, kikapcsolódás és a jobbaknál szenvedély. Ezt mi vállaltuk és vállaljuk, ugyanis senki sem kényszerített bennünket -  ha még ilyen fura viszonyok között is - hogy vadásszunk.  Bármikor, bárkinek ki lehet ebből a társasági kötöttségből lépni és akkor már meg is szűntek a gondok.

Ugyanakkor belátom,  nagy a baj akkor ( mint az egyik legnagyobb társaságnál ) ha már rendelettel és pénzbüntetéssel kell szabályozni és  szankcionálni a társasági kötelezettségek megszegőit. Azokat, akik még a vadászgyűlésre sem mennek el, nem beszélve a társadalmi munkáról.  Ezt szép magyar nyelven úgy nevezik, hogy leszarják a társaságot.  Ilyenekből is van bőven. De mégsem ez a jellemző.

Utolsó felszólalóként én már "csak" a vadászat derűs oldaláról  beszéltem,  a természet szeretetéről és óvásáról,, a lövés izgalmáról,  a siker  vágyásáról és arról, hogy amíg egy asztalnál ülünk, addig nagy baj nem lehet. Erről beszéljünk többet urak, mert ebből töltekezünk és ez a vadászat lényege.

Hogyan is sorjáztak az elmúlt tíz nap égi eseményei?  Először jégeső - erről írtam, mert vadászatról zavart haza. Azután eső eső "hátán",  zivatarok  formájában. És ekkor jött az "ünnepi" hókáosz, lebénítva a fél országot.  Tart a vita, hogy ki hibázott, de már körvonalazódik a bűnbak, ami nem más, mint a hó, de a "hősök"  is sorra előkerülnek, már egymást méltatják és jutalmazzák a belügyesek, mert azt tették egy nap késéssel, amit előző nap kellett volna .Bolond idő, még bolondabb emberekkel.

Közben megérkeztek a "meleg" szentek ( no nem úgy....) de a Sándorok, Józsefek sem tudták igazából kizavarni a telet.  Ha focimeccs lenne, akkor ezt döntetlennek mondanám, ugyanis nappal már alakulgat a jó idő, bár heves  zivatarokkal, de éjjel még kemények a fagyok. Tavasz-tündér és Tél- tábornok élettársi kapcsolatba került, jókat vitáznak, de elválni sem tudnak.

De hol vannak ilyenkor a szalonkák ? 

Jött egy nagy hóvihar - egyébként előre jelezték - és lebénult az ország nagy része. Azt is tudni lehetett, hogy az ünnepek miatt, már csütörtökön elindul mindenki, mert mi egy olyan gazdag ország vagyunk, hogy négy napokra elmegyünk ünnepelgetni.

Most  zajlik a mutogatás, ki hibázott. A vicces kedvűek szerint a hó. A belügyér szerint a fegyelmezetlen autósok akik elindultak. Volt olyan is, aki nyári gumival. Hát ezt nem kéne kommentálni, de erre is létezik megoldás, mint Ausztriában, vagy Szlovéniában, ahol ellenőrzik a gumikat és félreállítják a renitens autóst. Vagy, láncot rakatnak a kerekekre.

Az autósok szerint pedig az történt, hogy bénán szemlélte a rendőrség és a katasztrófavédelem, hogy eltemeti őket a hó. Van egy  - állítólag - szuper felszerelt katonaságunk, a készenléti rendőröknek is van mindenük a szartól az elefántig - a mi adópénzünkből egyébként - de nem volt olyan, aki mozgásba hozta volna őket. Hát hol a bús retkesben voltak a politikai vezetők ?

Azután hazatért az első számú vezető és azonnal királyi többesben közölte a sajtósokkal, hogy a helyzetet  uralja a kormány. Csak az a baj, hogy a hó ettől még nem olvad el. No majd a Jóisten megoldja, mint második számú vezető !

A magaslesről jól láttam a Mecsek fölött cikázó villámokat. A dörgésig számolva - nyugodt voltam, ez a vihar nem egyhamar ér ide. Úgy lekötötte a figyelmemet a szarvas rudli, hogy a hátam mögött tornyosuló, szinte a földig érő szennyes szürke viharfelhőket csak akkor vettem észre, amikor egy hatalmasat villámlott és szinte ugyan abban percbe egy fülsiketítő dörgött is. Egyszerűen bekerített a vihar, menekülni kellett. Szerencsémre akkor kezdett zuhogni, amikor már beton volt a Niva kerekei alatt. Egy kicsit megkönnyebbültem, de korai volt az öröm.

 Az eső egyre súlyosabban verte az autó tetejét, az ablaktörlő sem bírt a lezúduló vízzel,  azután jéggé formálódtak az esőcseppek  és kegyetlenül doboltak, pattogtak a Niva tetején, ablakán, aggódtam szegény autó épségéért. No meg magamért is !

Ez a nyarat idéző jégvihar tegnapelőtt volt, plusz 13 fokban. Ma meg hófúvás van, járhatatlan utakkal, kemény mínuszokkal ! Mindez március 15-én !

Érti ezt valaki? Ezt a havat meg pakolja el az, akinek jegesmedve volt az anyukája.

Lassan el kéne indulni, korog a gyomrom, jól fog esni az erdő széli sarjadó finomság. Felállok, nyújtózkodom, de olyan furcsa a közérzetem. A fejemmel van valami baj, érzékeny az a dudor, ahol nemrég még a koronám volt. Éppen ebben az erdőben hagytam el a jókora csontokat, először az egyiket - no akkor nézhettem ki elég furcsán - de már másnap leesett a másik is.

Legjobb lenne elbújni, úgy szégyellem magam, de a csapat többi tagja is kászálódik, vezetni kell őket, bár eddig ez sem így volt. Először a fiatalabbja lépett ki az erdőből, jól körülnéztek és ha tiszta volt a levegő, akkor jöttem én . De most szemtelen lett a fiatalság, könnyű nekik, van még csont a fejükön. Pimaszul még felém is döfködnek, amikor a kopasz fejemmel visszasuhintok, szinte kiröhögnek.

Tudom, hogy ebben az évben is szép koronát kapok majd,  de addig viselnem kell a megaláztatást.

Nézd csak - szól az öreg vadász a társának. Ott elől áll a tar fejű, öreg bika, mögötte az a kettő, második agancsú és a sor végén az a pimasz kis hetyke legény, a spíszer.

Lányos izgalommal kanyarodtam, az országútról az ártérre vezető földútra. Ha jól számolom, 15 éve jártam itt utoljára. Addig szinte naponta -  kedvenc helyem volt -  libázásra, kacsázásra. Istenem, mennyi kalandot megéltem itt.  A patikus cimbora felesége nevezte el tündérkertnek - jogosan ! Tényleg az volt.

Ahogy szokták mondani, túl szép volt ez a rész ahhoz, hogy ne tessen meg másoknak is. Szemet vetett rá a "nagy cég".  A hatalom és annak öt jogásza esélyt sem adott az alkura, megcsonkolva ezzel a vadásztársaságunkat. 

Változnak az idők, változnak az emberek - a nagy cég engedékeny lett és újból vadászhatok a tündérkertben. Bevallom, meghatódtam, amikor a nagyon jól ismert, de alaposan megváltozott területre értem. Kerestem az öreg szilvafákat, de helyettük fiatal nyaras terpeszkedett, a göcsörtös füzek közül több is derékba törve hevert, más lett a tündérkert, de előnyére változott.

A Duna belső ágába bedőlt fák, a visszatükröződő képmásukkal csókolóztak, a kőgáton átbukó víz  zsongító hangjába már a tavaszt hirdető kis "nyitnikék"-ek szerelmes trillája vegyült. Csak álltam és szívtam magamba a legcsodálatosabb illatot, az erdei avar buja kipárolgását,   ámultam hallgattam a  madarak hangját -  színek, hangok, illatok  felsőfokon és mindehhez még a viszontlátás meghatódottsága - bevallom -  megtekerték a szívemet.  Ennél szebben és méltóbban nem is fogadhatta volna a tündérkert, a sok éve nem látott öreg harcost !

Emlékszem ám rád, tudom, hogy amikor jössz azzal a kutyaszagú autóddal,  munka  lesz számomra. De mit is beszélek a számmal, dehogy munka az, hanem igazi élvezet.  Megyünk valamerre, hegyen völgyön és amikor kiszállunk, te valamit nézegetsz a földön, meg valami olyanokat mondogatsz, hogy rálövés helye, meg ilyesmiket, de  - már megbocsáss, ha a szemedbe mondom - hogy  nagyon béna vagy, mert én már érzem a szagot, a finom vérszagot, tőlem akár már indulhatnánk is. Jól emlékszem, amikor a múlt évben lövettél egy őzbakot de az eltűnt a kukoricásban. Nem szeretem az őzeket keresni, de a kedvdért megtettem. Jól rámordultam arra az emberre, amikor meg akarta fogni a mi bakunkat.  Ahhoz csak te nyúlhattál hozzá. Én meg néztelek, míg kiszedted belőle a finomságokat.

Van nekem gazdám, de az nem visz ilyen helyekre, azért várom ám, hogy gyakrabban gyere értem. Tudom, nem vagyok valami barátságos, a civileket sem nagyon kedvelem, de téged nagyon, veled a világ végére is elmennék.
Ha nem haragszol meg érte, a gazdámat is kedvelem, de vele sosem megyünk vaddisznók, vagy szarvasok vérnyomán.

Tegnap a gazdám szomorú volt és veled beszélgetett. Olyan búcsúzás valami lehetett, mert átadta neked a vezetőpórázom, meg a nyakörvem. Éreztem én, hogy a gazdám készülődik valahová, mert állandóan pakolt, rámolt, meg valami idegen nyelven telefonálgatott.

Sziszi kutya - a hannoveri véreb - a hasamra támaszkodva kedveskedett és nézett rám azzal a gyönyörű, szomorú szemével.

A   "minden jó, ha vége jó" mondás lehet akár igaz is, meg egy nagy marhaság, története válogatja. Ha pl. egy macerákkal járó kivizsgálás végén közlik, hogy , minden rendben, akkor az jó. Nagyon jó . No de ha nem ezt mondják, akkor már borul a mondóka. De most nem erről akarok szólni - bár volt részem benne - hanem az évadzáró vadászatról.

Az összeszokott kis brigádunkhoz még csatlakoztak, hárman, ha jól számolom nyolcan voltunk puskások, hajtóból kettő, kutyából négy - szóval elég népes csapattal vágtunk neki a napnak, hogy a "maradék " fácánokat "learassuk".

Igen, erről a csúnya módszerről már írtam és magyaráztam, hogy azokon a helyeken - és Ásotthalom is ilyen - ahol intenzív fácánnevelés történik, ott a vetést., aratás zárja. Ugyanis nem maradnak meg a madarak egyik évről a másikra.

Összegezve a napot, szép volt, a fácánok jól repültek, estek is szépen, nem győztünk egymásnak gratulálni a pazar lövésekért. Mert ebben a szűk kis csapatban nagyon tudunk egymás sikerének örülni. Ettől csapat a csapat ! Nem számít, hogy ki-, hányat lőtt, a lényeg az, hogy jól éreztük magunkat.

Szóval minden jó, ha a vége jó !

Annak idején - ha nem is olyanformán listáztunk, mint a BTK-s HÖk -ök, - de azért a medikákat igencsak szemrevételeztük.  Ahogy az  -átköltött  - ballagó dal egyik sora is erről szól: ...."vivant nostrae colliginae..." stb, stb.a folytatás  már nem gyermekek fülének való, még latinul sem. Tehát listáztunk, de szigorúan a formai megjelenést pontozva.

Nahát így lett azután olyan, akiért mindent megtettünk volna (tettünk is) hogy szóba álljon velünk, azután volt a második kategória, akit az eszéért kedveltünk és végül a "maradék," akikhez nagyon sokat kellett inni.

A bőség zavarában "szenvedtünk" mert már akkor is több volt a lány az elsősök között, mint fiú. És akkor még nem is beszéltem a szegedi jogászokról, meg a többi egyetem "felhozataláról".

Nagyon együgyű és főleg beképzelt az a férfi, aki azt hiszi, hogy ő választotta ki a szíve hölgyét. Uraim, ne legyünk naivak. Leánybőség ide, leánybőség oda, mindig ők választanak. Csak - nagyon okosan -  elhitetik velünk, hogy ez a mi érdemünk. Szóval ebben is nyernek ! Mert ők is "listáznak".

Nem valami híres a memóriám - nagyon fiatal voltam, alig nőttek ki a végleges tollaim - de arra jól emlékszem, milyen jó volt kirepülni  a hálós ketrecből. Ott voltak ugyan a barátaim és barátnőim  is, ennivaló pedig volt bőségesen, de  valami nagyon hiányzott az életemből. Egyre többet rohangáltam a háló mellett és vágyakozva néztem a közeli erdő felé, valahogy oda húzott a szívem,  de a többieké is.

Azután egyik reggel kinyílt a háló.  Futni kezdtem, majd rájöttem, hogy repülni is tudok, szárnyra kaptam és szeltem a levegőt, szeltem, de hamar elfáradtam, leszálltam, bebújtam egy bokor alá és nyitott csőrrel kapkodtam a levegőt. Nem is olyan könnyű fácánkakasnak lenni - gondoltam. Azután cudar világ jött, durranós emberek járták a környéket, izgatott kutyák rohangáltak , rebbent az ijedősebbje,  sokunk  hullt le holtan az égből.

Úgy gondoltam, rövid kis eszemmel, hogy semmi szín alatt nem repülök, bármennyire is kergetnek, mert a halál az égben jár. Ettől az okosságomtól egészen meghatódtam - el is mondtam még egy pár havernak. Eldöntöttük, bármi  történjen, a földön maradunk.

A mai nap is jöttek, igaz csak kevesen, de igen szaporán pottyantak a levegőt szelők, de mi kitartottunk a földön. Még akkor is, amikor a fasor végénél, egy durranós ember elé totyogtunk.  Néztük egymást és nem történt semmi, illetve valamit kiabált, hogy hess, meg huss fácán - de ez nagyon nevetséges volt. Mondtam én fiúk,  hogy így kell ezt csinálni. Ezt a napot is megúsztuk.

 Hányingerem van, vagy hogyan is nevezzem azt  a gyomorforgatást, amit a politika okoz, de vadászírói címke mögé bújva, tartom magam, nem és nem, akkor sem öklendezem fel az epét.    Tartom magam, nem lépek ki a magam által, magamra aggatott  titulusból, de azt bevallom,  hogy az émelygés már elérte a torkomat. Innen már csak egy kis hoppá kell.

Hát ez a "hoppá" is eljött, miután kiborult a bili. Az egyetemisták egy kis csoportjáról, beszélek, akik ráadásul eddig mint érdekképviseletek szerepeltek. A saját - mondom - saját évfolyamtársaikat "címkézték" , amiben volt  minden, amit még egy lepusztult kocsma törzsközönsége is kikérne magának, illetve bicskázás lenne a vége.

Kedves bölcsész urak! Csak nem pedagógusnak méltóztatnak tanulni? Mert ha igen, akkor jaj ennek az országnak és gyermekeinek.

A kotorék szájánál Linda jelent meg. Könnyű volt észrevenni, a fehér kis bundája már messziről világított.  Piros szemével körülnézett, látta, hogy a vadászok a helyükön állnak, akkor újra eltűnt  a lyukban. Van bent nyúl - szólt Lajos, a vendéglátónk - figyeljetek. Pár másodperc múlva villámként vágódott ki-  a görénytől menekülő -  üregi nyúl. A durranásra remek karikát vetett.

A következő üregi várba, a Gyuri-görény  indult  ugrasztani. Ő is eredményes volt, ekkor már két nyuszi feküdt a terítéken. Amikor olyan helyre értünk, ahol a bokrok takarták a kijáratokat, bizony a kiugró nyuszikból csak egy villanást lehetett látni.  Még a puskát sem volt idő megemelni, nemhogy lőni.

- Te Linda, szólt  párjához Gyuri, mi itt kergetjük  a nyulakat egyik lyukból a másikba,  ráadásul a lecsípett körmünk miatt kárt sem tudunk bennük tenni, ezek a puskások, meg a bokrokat lövik. Szólni kéne a Lajos gazdának, hogy olyan részre menjünk, ahol ez a fránya nyúl nem tud eltűnni a bokrok között.

Lajos gazda is így gondolta, egy kopár, üregitől teljesen letarolt domboldalt jártunk végig. Itt már eredményesebbek  voltak az ugratások és sikeresebbek a lövések.

Alig két óra alatt nyolc üregi feküdet a terítéken.  Csodálatos ez a vadászati mód. Minden olyan vadászati forma az, ahol a vadásznak segítője egy kutya, vagy ragadozó madár, vagy akár egy aprócska görény.

 Minden évben elhatározom, hogy nem megyek többet a FEHOVÁ-ra.  Így volt ez idén is, mégis mentem. Mentségül, hogy "randevút" beszéltünk meg Bank Józsival, a Namíbiában élő "professional hunter"-el, ahogy önmagát címkézi. Többször vadásztatott, sok remek vadászkalandot éltünk meg együtt - de erről már írtam a Kuduláz c. könyvemben. Titkon abba reménykedtem, hogy valami kedvezményes útra valahogy hagyom magam rábeszélni, de a kezembe nyomott legfrissebb árjegyzéke láttán, a baráti ölelésnél nem jutottunk messzebbre. Viszlát Afrika !

.Évről évre zsugorodik a kiállítás, egyre több cég vonult ki - ami annyiban azért jót tett a seregszemlének, hogy szellősebb lett,  átláthatóbb. Egy vadász baráttal is találkoztam, aki első könyvével debütált. Hálás témát vetett papírra, ugyanis világ körüli utat tett meg - feleségével - és mondhatni "kőrbe- vadászta" a világot. Ennek az útnak az élményanyaga és a felesége által készített remek fotók kerültek a könyvbe.

Egy külön pavilonban luxus jachtok sorjáztak. Eszembe jutott az a három millió szegény ember - akinek a napi élelem beszerzése is gond. Egy csoda jachtnál belém bújt az ördög és beszédbe elegyedtem az "odatámasztott" miniszoknyással.. Mondta a kis hölgy, hogy villanymotor hajtja és igazából "csak" a Balatonon praktikus, mert tengeren három óra alatt lemerülne. Hát akkor nekem ez a szar már nem is kell.

A kiállítás praktikus része a csarnokok előtti szabad-placcon zajlott, ahol a hideg és a megfázás ellen, nagyon finom pálinkákkal lehetett iszogatni.. Egyszer, kétszer......!

Amikor az udvaron lévő - egyébként igen kényelmes és bélelt   - helyemen fázok, vagy esni kezd az a fehér izé, a gazda beenged a házába. Rájöttem, ha egy kicsit sántítok, akkor hamarabb. Csak néha elfelejtem, hogy melyik lábamra  kell, úgy döntöttem, nekem az a jobb, ha a hátsóra, mert akkor riszálhatom a fenekem.

A gazda vadászszobájának az előterét lakom, mondhatom pazar körülmények között, egy jó meleg gyapjú takarón heverészek egész nap. De az igazi az, amikor jön a gazda és bemegy abba finom szagú szobába, ahol a csodálatosan  szétszórt ruhái  - megjegyzem magam sem csinálnám másként - az elmúlt  vadászatok illatát árasztják.

A küszöbig szabad mennem, ott leülök. Gondoltam nyújtózkodok egyet, akkor  előre kell nyújtani a lábakat, hogy még hihetőbb legyen, még egy ásítást is produkálok. Ebből a pózból ugye, ha újra felülök   - már bentebb is vagyok. Megy ez nekem!  No akkor még egyszer.  Lábakat előre, lehasalni, ásítani, felülni - hoppá már a gazda mellett vagyok.

Rám néz, valami dicsérőt mond, öreg vén ku..vának nevez és ez nekem nagyon jó.  Még a fülem tövét is megvakarja, szerintem értékelte a cselemet.  No, ha már itt vagyok, segítek neki öltözködni.  Legjobban azt szeretem a mikor a lábára húzza azt a puha valamit. Hát annak valami fenséges illata van.

Most már csak az izgat, hogy melyik puskáját veszi elő, amelyikkel én is mehetek, vagy amelyiknél maradok.