A csend és a hallgatás - Isten ajándéka. A kimondott szavak, olykor csak a lélek torz -szüleményei, indulatok, harag, bántás lapulhat benne -  sokszor a  lelkünk jobbik feléből fakadó csend a beszédesebb.  Minek mindent kimondani - szól az intelem. Valóban a ne szólj szám, nem fáj fejem - mondásnak van némi igaza. A ki ne mondott szóból, még sosem lett baj, de bizony lehet kínzó hiányérzetünk is  tőle. Miért nem mondtam elégszer, hogy szeretem, hogy hiányzik, hogy jó vele és néha egyszerűen csak annyit, hogy jól vagy? Csak akkor tolulnak ezek a szavak, amikor már késő? Hát igen, kell a csend, a gondolkodás, az  elmélkedés csendje, de kellenek a szép szavak is.

A katolikusok legnagyobb ünnepének , Krisztus halálának és feltámadásának ünnepén is, a csend, a néma gyász a nagypéntek üzenete. A templomok is magukra húzták a csendet, a harangok Rómába mentek, Krisztus halálát még az idő is siratja, esik napok óta.

A telet idéző, lelket sanyargató rossz idő, szobalakóvá tett, de nem baj, így több idő jutott a csendes gondolkodásra és az unoka szeretgetésére. Szavakkal is kifejezve ! 

 Ettől az egész hiúzos hírektől és az azt övező felhajtástól kiráz a hideg. A hóhelyzettel  már nem  lehet riogatni az embereket, de akkor kell valami, amin jót lehet borzongani.

A hír röviden - bár mindenki hallhatta, láthatta - a Zempléni hegyekben lefényképeztek egy hiúzt, speciális, géppel, amit kitesznek valahová és az ott áll, illetve egy fához kötözve lapul  "hosszú méla lesben". Ha "észreveszi" az állatot, készít egy képet.

Nohát egy ilyen gép lencséje elé került - ez a kicsit nagyra nőtt macska - és azonnal sztár lett belőle. A reggeli TV műsorban már  egy vérszomjas vadnak lett elmondva, mert  hogy elkapja a szarvasborjút, de emberre is veszélyes!

Kedves városlakók, természetben sosem járók, TV -ből okosodók. A hiúz egy félénk állat és egyébként is rejtőzködő életmódot folytat, kerüli az ember lakta részeket, éppen ezért lelt élőhelyre  Zemplénben. Vadásztam ott elég sokat, mondhatom az a gyönyörű vad vidék, nagyon is megérdemli a hiúzt.  És kell is oda egy "csúcsragadozó" aki elvégzi a selejtezést.

Ha valaki Pesten eltévedne és a Rákóczi tér helyett véletlenül a Zempléni hegyekben kötne ki és találkozna a hiúzzal, elmondanám a kulcsszót, amivel leküzdheti a vérszomjas ragadozót.

A szó az, hogy SICC ! De ugyanezt mondanám a debil médiának is !

Ha jól emlékszem, az unokámmal tavaly volt téma az elmúlás, a halál. Mégpedig a kutyusainkkal kapcsolatban, hiszen  Dani, az öreg tacskó, szinte - az akkor csak hat éves unokám - kezei között halt meg. Féltettem , hogy rossz hatással lesz rá a tragikus esemény.  Azzal vigasztaltam - amivel magamat is - hogy a halála egy új valami kezdete,  hiszen az égi vadászmezőkön fog jókat vadászni. Nem tudom, mi zajlott le a kis lelkében, de azt hiszem megértette.

Pár nap múlva azért rákérdezett,  hogy "ugye ti örökké fogtok élni"?  - Igyekszünk Kicsim, igyekszünk - mondtam neki  - mert jobb nem jutott eszembe.  De a szándékot komolyan gondoltam. Hogy akkor hitte-e ezt vagy sem, nem tudom. Tegnap - egy évvel később -  kaptam meg a választ rá.  Az úgy történt, hogy Berci vizslával sétáltunk. A unoka fogta a pórázt és az öreg kutya - legszebb korszakát idézve - ment a lába mellett. Nagyon büszke volt erre az unoka, hiszen többen is látták, hogy ő milyen bátor és hős.

Ebből az eufóriából fakadt ki belőle az alábbi mondat. - Papa, ha te már nem leszel, akkor majd én fogom ám sétáltatni a Bercit, meg majd veszek neki tápot, meg mindent.  Most még nincs erre pénzem, de majd gyűjtök. Te csak legyél egészen nyugodt.

Tényleg nyugodt lettem. Ugyanis hét évesen már megértette, hogy nem csak a kutyák élete, hanem az embereké is véges, de csak annyiban, hogy  valami ugyan  lezárul -  de más formában, lélekben,vagy akár kutyasétáltatásban - majd  folytatódik. Viccesen hangzik, de én is megnyugodtam hogy jó kezekben lesz majd a póráz.. Meg az összes többi szép és jó,  amit még át tudok adni neki !

A mondás úgy tarja, hogy rossz szomszédság, török átok ! A jó szomszédság  meg ajándék, de azt  sem adják ingyen,  tenni is kell érte valamit. Tegnap tettünk is, az egymással szomszédos vadásztársaságok vezetőivel, képviselőivel ültünk fehér asztalhoz, hogy gondolatokat cseréljünk.

Hallgattam a társaságok sorban felszólaló  elnökeit, vadászmestereit  az őket  fojtogató milliós vadkárok ecseteléséről, a személyi problémákról, az "újgazdagok" gátlástalanságáról, a valóságtól elrugaszkodó kilövési tervekről  stb és ezek hallatán, egyre jobban elszomorodtam. Ez lenne a vadászat? Csak a gond, a probléma mindenhol? Én ezt nem így gondolom, elhatároztam, ha sorra kerülök, el is mondom.

Ugyanis a vadászat - sok egyéb mellett -  nem más, mint egy önmagunknak okozott öröm, kikapcsolódás és a jobbaknál szenvedély. Ezt mi vállaltuk és vállaljuk, ugyanis senki sem kényszerített bennünket -  ha még ilyen fura viszonyok között is - hogy vadásszunk.  Bármikor, bárkinek ki lehet ebből a társasági kötöttségből lépni és akkor már meg is szűntek a gondok.

Ugyanakkor belátom,  nagy a baj akkor ( mint az egyik legnagyobb társaságnál ) ha már rendelettel és pénzbüntetéssel kell szabályozni és  szankcionálni a társasági kötelezettségek megszegőit. Azokat, akik még a vadászgyűlésre sem mennek el, nem beszélve a társadalmi munkáról.  Ezt szép magyar nyelven úgy nevezik, hogy leszarják a társaságot.  Ilyenekből is van bőven. De mégsem ez a jellemző.

Utolsó felszólalóként én már "csak" a vadászat derűs oldaláról  beszéltem,  a természet szeretetéről és óvásáról,, a lövés izgalmáról,  a siker  vágyásáról és arról, hogy amíg egy asztalnál ülünk, addig nagy baj nem lehet. Erről beszéljünk többet urak, mert ebből töltekezünk és ez a vadászat lényege.

Hogyan is sorjáztak az elmúlt tíz nap égi eseményei?  Először jégeső - erről írtam, mert vadászatról zavart haza. Azután eső eső "hátán",  zivatarok  formájában. És ekkor jött az "ünnepi" hókáosz, lebénítva a fél országot.  Tart a vita, hogy ki hibázott, de már körvonalazódik a bűnbak, ami nem más, mint a hó, de a "hősök"  is sorra előkerülnek, már egymást méltatják és jutalmazzák a belügyesek, mert azt tették egy nap késéssel, amit előző nap kellett volna .Bolond idő, még bolondabb emberekkel.

Közben megérkeztek a "meleg" szentek ( no nem úgy....) de a Sándorok, Józsefek sem tudták igazából kizavarni a telet.  Ha focimeccs lenne, akkor ezt döntetlennek mondanám, ugyanis nappal már alakulgat a jó idő, bár heves  zivatarokkal, de éjjel még kemények a fagyok. Tavasz-tündér és Tél- tábornok élettársi kapcsolatba került, jókat vitáznak, de elválni sem tudnak.

De hol vannak ilyenkor a szalonkák ? 

Jött egy nagy hóvihar - egyébként előre jelezték - és lebénult az ország nagy része. Azt is tudni lehetett, hogy az ünnepek miatt, már csütörtökön elindul mindenki, mert mi egy olyan gazdag ország vagyunk, hogy négy napokra elmegyünk ünnepelgetni.

Most  zajlik a mutogatás, ki hibázott. A vicces kedvűek szerint a hó. A belügyér szerint a fegyelmezetlen autósok akik elindultak. Volt olyan is, aki nyári gumival. Hát ezt nem kéne kommentálni, de erre is létezik megoldás, mint Ausztriában, vagy Szlovéniában, ahol ellenőrzik a gumikat és félreállítják a renitens autóst. Vagy, láncot rakatnak a kerekekre.

Az autósok szerint pedig az történt, hogy bénán szemlélte a rendőrség és a katasztrófavédelem, hogy eltemeti őket a hó. Van egy  - állítólag - szuper felszerelt katonaságunk, a készenléti rendőröknek is van mindenük a szartól az elefántig - a mi adópénzünkből egyébként - de nem volt olyan, aki mozgásba hozta volna őket. Hát hol a bús retkesben voltak a politikai vezetők ?

Azután hazatért az első számú vezető és azonnal királyi többesben közölte a sajtósokkal, hogy a helyzetet  uralja a kormány. Csak az a baj, hogy a hó ettől még nem olvad el. No majd a Jóisten megoldja, mint második számú vezető !

A magaslesről jól láttam a Mecsek fölött cikázó villámokat. A dörgésig számolva - nyugodt voltam, ez a vihar nem egyhamar ér ide. Úgy lekötötte a figyelmemet a szarvas rudli, hogy a hátam mögött tornyosuló, szinte a földig érő szennyes szürke viharfelhőket csak akkor vettem észre, amikor egy hatalmasat villámlott és szinte ugyan abban percbe egy fülsiketítő dörgött is. Egyszerűen bekerített a vihar, menekülni kellett. Szerencsémre akkor kezdett zuhogni, amikor már beton volt a Niva kerekei alatt. Egy kicsit megkönnyebbültem, de korai volt az öröm.

 Az eső egyre súlyosabban verte az autó tetejét, az ablaktörlő sem bírt a lezúduló vízzel,  azután jéggé formálódtak az esőcseppek  és kegyetlenül doboltak, pattogtak a Niva tetején, ablakán, aggódtam szegény autó épségéért. No meg magamért is !

Ez a nyarat idéző jégvihar tegnapelőtt volt, plusz 13 fokban. Ma meg hófúvás van, járhatatlan utakkal, kemény mínuszokkal ! Mindez március 15-én !

Érti ezt valaki? Ezt a havat meg pakolja el az, akinek jegesmedve volt az anyukája.

Lassan el kéne indulni, korog a gyomrom, jól fog esni az erdő széli sarjadó finomság. Felállok, nyújtózkodom, de olyan furcsa a közérzetem. A fejemmel van valami baj, érzékeny az a dudor, ahol nemrég még a koronám volt. Éppen ebben az erdőben hagytam el a jókora csontokat, először az egyiket - no akkor nézhettem ki elég furcsán - de már másnap leesett a másik is.

Legjobb lenne elbújni, úgy szégyellem magam, de a csapat többi tagja is kászálódik, vezetni kell őket, bár eddig ez sem így volt. Először a fiatalabbja lépett ki az erdőből, jól körülnéztek és ha tiszta volt a levegő, akkor jöttem én . De most szemtelen lett a fiatalság, könnyű nekik, van még csont a fejükön. Pimaszul még felém is döfködnek, amikor a kopasz fejemmel visszasuhintok, szinte kiröhögnek.

Tudom, hogy ebben az évben is szép koronát kapok majd,  de addig viselnem kell a megaláztatást.

Nézd csak - szól az öreg vadász a társának. Ott elől áll a tar fejű, öreg bika, mögötte az a kettő, második agancsú és a sor végén az a pimasz kis hetyke legény, a spíszer.

Lányos izgalommal kanyarodtam, az országútról az ártérre vezető földútra. Ha jól számolom, 15 éve jártam itt utoljára. Addig szinte naponta -  kedvenc helyem volt -  libázásra, kacsázásra. Istenem, mennyi kalandot megéltem itt.  A patikus cimbora felesége nevezte el tündérkertnek - jogosan ! Tényleg az volt.

Ahogy szokták mondani, túl szép volt ez a rész ahhoz, hogy ne tessen meg másoknak is. Szemet vetett rá a "nagy cég".  A hatalom és annak öt jogásza esélyt sem adott az alkura, megcsonkolva ezzel a vadásztársaságunkat. 

Változnak az idők, változnak az emberek - a nagy cég engedékeny lett és újból vadászhatok a tündérkertben. Bevallom, meghatódtam, amikor a nagyon jól ismert, de alaposan megváltozott területre értem. Kerestem az öreg szilvafákat, de helyettük fiatal nyaras terpeszkedett, a göcsörtös füzek közül több is derékba törve hevert, más lett a tündérkert, de előnyére változott.

A Duna belső ágába bedőlt fák, a visszatükröződő képmásukkal csókolóztak, a kőgáton átbukó víz  zsongító hangjába már a tavaszt hirdető kis "nyitnikék"-ek szerelmes trillája vegyült. Csak álltam és szívtam magamba a legcsodálatosabb illatot, az erdei avar buja kipárolgását,   ámultam hallgattam a  madarak hangját -  színek, hangok, illatok  felsőfokon és mindehhez még a viszontlátás meghatódottsága - bevallom -  megtekerték a szívemet.  Ennél szebben és méltóbban nem is fogadhatta volna a tündérkert, a sok éve nem látott öreg harcost !

Emlékszem ám rád, tudom, hogy amikor jössz azzal a kutyaszagú autóddal,  munka  lesz számomra. De mit is beszélek a számmal, dehogy munka az, hanem igazi élvezet.  Megyünk valamerre, hegyen völgyön és amikor kiszállunk, te valamit nézegetsz a földön, meg valami olyanokat mondogatsz, hogy rálövés helye, meg ilyesmiket, de  - már megbocsáss, ha a szemedbe mondom - hogy  nagyon béna vagy, mert én már érzem a szagot, a finom vérszagot, tőlem akár már indulhatnánk is. Jól emlékszem, amikor a múlt évben lövettél egy őzbakot de az eltűnt a kukoricásban. Nem szeretem az őzeket keresni, de a kedvdért megtettem. Jól rámordultam arra az emberre, amikor meg akarta fogni a mi bakunkat.  Ahhoz csak te nyúlhattál hozzá. Én meg néztelek, míg kiszedted belőle a finomságokat.

Van nekem gazdám, de az nem visz ilyen helyekre, azért várom ám, hogy gyakrabban gyere értem. Tudom, nem vagyok valami barátságos, a civileket sem nagyon kedvelem, de téged nagyon, veled a világ végére is elmennék.
Ha nem haragszol meg érte, a gazdámat is kedvelem, de vele sosem megyünk vaddisznók, vagy szarvasok vérnyomán.

Tegnap a gazdám szomorú volt és veled beszélgetett. Olyan búcsúzás valami lehetett, mert átadta neked a vezetőpórázom, meg a nyakörvem. Éreztem én, hogy a gazdám készülődik valahová, mert állandóan pakolt, rámolt, meg valami idegen nyelven telefonálgatott.

Sziszi kutya - a hannoveri véreb - a hasamra támaszkodva kedveskedett és nézett rám azzal a gyönyörű, szomorú szemével.

A   "minden jó, ha vége jó" mondás lehet akár igaz is, meg egy nagy marhaság, története válogatja. Ha pl. egy macerákkal járó kivizsgálás végén közlik, hogy , minden rendben, akkor az jó. Nagyon jó . No de ha nem ezt mondják, akkor már borul a mondóka. De most nem erről akarok szólni - bár volt részem benne - hanem az évadzáró vadászatról.

Az összeszokott kis brigádunkhoz még csatlakoztak, hárman, ha jól számolom nyolcan voltunk puskások, hajtóból kettő, kutyából négy - szóval elég népes csapattal vágtunk neki a napnak, hogy a "maradék " fácánokat "learassuk".

Igen, erről a csúnya módszerről már írtam és magyaráztam, hogy azokon a helyeken - és Ásotthalom is ilyen - ahol intenzív fácánnevelés történik, ott a vetést., aratás zárja. Ugyanis nem maradnak meg a madarak egyik évről a másikra.

Összegezve a napot, szép volt, a fácánok jól repültek, estek is szépen, nem győztünk egymásnak gratulálni a pazar lövésekért. Mert ebben a szűk kis csapatban nagyon tudunk egymás sikerének örülni. Ettől csapat a csapat ! Nem számít, hogy ki-, hányat lőtt, a lényeg az, hogy jól éreztük magunkat.

Szóval minden jó, ha a vége jó !

Annak idején - ha nem is olyanformán listáztunk, mint a BTK-s HÖk -ök, - de azért a medikákat igencsak szemrevételeztük.  Ahogy az  -átköltött  - ballagó dal egyik sora is erről szól: ...."vivant nostrae colliginae..." stb, stb.a folytatás  már nem gyermekek fülének való, még latinul sem. Tehát listáztunk, de szigorúan a formai megjelenést pontozva.

Nahát így lett azután olyan, akiért mindent megtettünk volna (tettünk is) hogy szóba álljon velünk, azután volt a második kategória, akit az eszéért kedveltünk és végül a "maradék," akikhez nagyon sokat kellett inni.

A bőség zavarában "szenvedtünk" mert már akkor is több volt a lány az elsősök között, mint fiú. És akkor még nem is beszéltem a szegedi jogászokról, meg a többi egyetem "felhozataláról".

Nagyon együgyű és főleg beképzelt az a férfi, aki azt hiszi, hogy ő választotta ki a szíve hölgyét. Uraim, ne legyünk naivak. Leánybőség ide, leánybőség oda, mindig ők választanak. Csak - nagyon okosan -  elhitetik velünk, hogy ez a mi érdemünk. Szóval ebben is nyernek ! Mert ők is "listáznak".

Nem valami híres a memóriám - nagyon fiatal voltam, alig nőttek ki a végleges tollaim - de arra jól emlékszem, milyen jó volt kirepülni  a hálós ketrecből. Ott voltak ugyan a barátaim és barátnőim  is, ennivaló pedig volt bőségesen, de  valami nagyon hiányzott az életemből. Egyre többet rohangáltam a háló mellett és vágyakozva néztem a közeli erdő felé, valahogy oda húzott a szívem,  de a többieké is.

Azután egyik reggel kinyílt a háló.  Futni kezdtem, majd rájöttem, hogy repülni is tudok, szárnyra kaptam és szeltem a levegőt, szeltem, de hamar elfáradtam, leszálltam, bebújtam egy bokor alá és nyitott csőrrel kapkodtam a levegőt. Nem is olyan könnyű fácánkakasnak lenni - gondoltam. Azután cudar világ jött, durranós emberek járták a környéket, izgatott kutyák rohangáltak , rebbent az ijedősebbje,  sokunk  hullt le holtan az égből.

Úgy gondoltam, rövid kis eszemmel, hogy semmi szín alatt nem repülök, bármennyire is kergetnek, mert a halál az égben jár. Ettől az okosságomtól egészen meghatódtam - el is mondtam még egy pár havernak. Eldöntöttük, bármi  történjen, a földön maradunk.

A mai nap is jöttek, igaz csak kevesen, de igen szaporán pottyantak a levegőt szelők, de mi kitartottunk a földön. Még akkor is, amikor a fasor végénél, egy durranós ember elé totyogtunk.  Néztük egymást és nem történt semmi, illetve valamit kiabált, hogy hess, meg huss fácán - de ez nagyon nevetséges volt. Mondtam én fiúk,  hogy így kell ezt csinálni. Ezt a napot is megúsztuk.

 Hányingerem van, vagy hogyan is nevezzem azt  a gyomorforgatást, amit a politika okoz, de vadászírói címke mögé bújva, tartom magam, nem és nem, akkor sem öklendezem fel az epét.    Tartom magam, nem lépek ki a magam által, magamra aggatott  titulusból, de azt bevallom,  hogy az émelygés már elérte a torkomat. Innen már csak egy kis hoppá kell.

Hát ez a "hoppá" is eljött, miután kiborult a bili. Az egyetemisták egy kis csoportjáról, beszélek, akik ráadásul eddig mint érdekképviseletek szerepeltek. A saját - mondom - saját évfolyamtársaikat "címkézték" , amiben volt  minden, amit még egy lepusztult kocsma törzsközönsége is kikérne magának, illetve bicskázás lenne a vége.

Kedves bölcsész urak! Csak nem pedagógusnak méltóztatnak tanulni? Mert ha igen, akkor jaj ennek az országnak és gyermekeinek.

A kotorék szájánál Linda jelent meg. Könnyű volt észrevenni, a fehér kis bundája már messziről világított.  Piros szemével körülnézett, látta, hogy a vadászok a helyükön állnak, akkor újra eltűnt  a lyukban. Van bent nyúl - szólt Lajos, a vendéglátónk - figyeljetek. Pár másodperc múlva villámként vágódott ki-  a görénytől menekülő -  üregi nyúl. A durranásra remek karikát vetett.

A következő üregi várba, a Gyuri-görény  indult  ugrasztani. Ő is eredményes volt, ekkor már két nyuszi feküdt a terítéken. Amikor olyan helyre értünk, ahol a bokrok takarták a kijáratokat, bizony a kiugró nyuszikból csak egy villanást lehetett látni.  Még a puskát sem volt idő megemelni, nemhogy lőni.

- Te Linda, szólt  párjához Gyuri, mi itt kergetjük  a nyulakat egyik lyukból a másikba,  ráadásul a lecsípett körmünk miatt kárt sem tudunk bennük tenni, ezek a puskások, meg a bokrokat lövik. Szólni kéne a Lajos gazdának, hogy olyan részre menjünk, ahol ez a fránya nyúl nem tud eltűnni a bokrok között.

Lajos gazda is így gondolta, egy kopár, üregitől teljesen letarolt domboldalt jártunk végig. Itt már eredményesebbek  voltak az ugratások és sikeresebbek a lövések.

Alig két óra alatt nyolc üregi feküdet a terítéken.  Csodálatos ez a vadászati mód. Minden olyan vadászati forma az, ahol a vadásznak segítője egy kutya, vagy ragadozó madár, vagy akár egy aprócska görény.

 Minden évben elhatározom, hogy nem megyek többet a FEHOVÁ-ra.  Így volt ez idén is, mégis mentem. Mentségül, hogy "randevút" beszéltünk meg Bank Józsival, a Namíbiában élő "professional hunter"-el, ahogy önmagát címkézi. Többször vadásztatott, sok remek vadászkalandot éltünk meg együtt - de erről már írtam a Kuduláz c. könyvemben. Titkon abba reménykedtem, hogy valami kedvezményes útra valahogy hagyom magam rábeszélni, de a kezembe nyomott legfrissebb árjegyzéke láttán, a baráti ölelésnél nem jutottunk messzebbre. Viszlát Afrika !

.Évről évre zsugorodik a kiállítás, egyre több cég vonult ki - ami annyiban azért jót tett a seregszemlének, hogy szellősebb lett,  átláthatóbb. Egy vadász baráttal is találkoztam, aki első könyvével debütált. Hálás témát vetett papírra, ugyanis világ körüli utat tett meg - feleségével - és mondhatni "kőrbe- vadászta" a világot. Ennek az útnak az élményanyaga és a felesége által készített remek fotók kerültek a könyvbe.

Egy külön pavilonban luxus jachtok sorjáztak. Eszembe jutott az a három millió szegény ember - akinek a napi élelem beszerzése is gond. Egy csoda jachtnál belém bújt az ördög és beszédbe elegyedtem az "odatámasztott" miniszoknyással.. Mondta a kis hölgy, hogy villanymotor hajtja és igazából "csak" a Balatonon praktikus, mert tengeren három óra alatt lemerülne. Hát akkor nekem ez a szar már nem is kell.

A kiállítás praktikus része a csarnokok előtti szabad-placcon zajlott, ahol a hideg és a megfázás ellen, nagyon finom pálinkákkal lehetett iszogatni.. Egyszer, kétszer......!

Amikor az udvaron lévő - egyébként igen kényelmes és bélelt   - helyemen fázok, vagy esni kezd az a fehér izé, a gazda beenged a házába. Rájöttem, ha egy kicsit sántítok, akkor hamarabb. Csak néha elfelejtem, hogy melyik lábamra  kell, úgy döntöttem, nekem az a jobb, ha a hátsóra, mert akkor riszálhatom a fenekem.

A gazda vadászszobájának az előterét lakom, mondhatom pazar körülmények között, egy jó meleg gyapjú takarón heverészek egész nap. De az igazi az, amikor jön a gazda és bemegy abba finom szagú szobába, ahol a csodálatosan  szétszórt ruhái  - megjegyzem magam sem csinálnám másként - az elmúlt  vadászatok illatát árasztják.

A küszöbig szabad mennem, ott leülök. Gondoltam nyújtózkodok egyet, akkor  előre kell nyújtani a lábakat, hogy még hihetőbb legyen, még egy ásítást is produkálok. Ebből a pózból ugye, ha újra felülök   - már bentebb is vagyok. Megy ez nekem!  No akkor még egyszer.  Lábakat előre, lehasalni, ásítani, felülni - hoppá már a gazda mellett vagyok.

Rám néz, valami dicsérőt mond, öreg vén ku..vának nevez és ez nekem nagyon jó.  Még a fülem tövét is megvakarja, szerintem értékelte a cselemet.  No, ha már itt vagyok, segítek neki öltözködni.  Legjobban azt szeretem a mikor a lábára húzza azt a puha valamit. Hát annak valami fenséges illata van.

Most már csak az izgat, hogy melyik puskáját veszi elő, amelyikkel én is mehetek, vagy amelyiknél maradok.

Most már igazi könyvet író érzésem van. Ugyanis korábban  - amikor elkövettem könyveimet és azok a könyvesboltokból fogyni kezdtek - visszajelzést csak az elfogyott példányok jelentettek. de ez sem volt annál több, hogy valaki megvette, hazavitte, talán elolvasta, vagy félretette.

Az "elektromos" könyvírás -  magyarán a blogozás-  egy nyitottabb és közönség-érzékenyebb műfaj, annak összes előnyével és hibájával. Előnye, hogy tömörségre  tanítja az embert. Nagyon igaz a mondás, hogy amit nem tudsz egy mondatban elmondani, azt százban sem.  Hátránya, hogy gyorsan íródik,  nincs "érlelésre" idő, hiszen aktualizál. A legjobb cenzor pedig az asztalfiók.  Egy pár  hónapra "pihentetett " írásból szinte kilökődnek a nem odavaló részek. De ezen idő alatt el is vesztheti frissességét. Szóval lehet mérlegelni.

A blogom lehetőséget teremt  a hozzászólásra, ha van ilyen. Ha elfogynak a hozzászólások az két dolgot jelenthet. Nincs vélemény, vagy jobb, ha nem tudom. Na itt és most ezen a ponton lesz és lett a könyvírás és a blogozás egyenértékű.

Talán annyi előnye van a blog írásnak, hogy ez nem ráfizetéses, mint a könyvkiadás. Már az is nagy dolog - a mai világban, - ha ingyen adhatom a gondolataimat.

Az alföldi vadászterületeken -  ahol a szerencsétlen fácánoknak, nyulaknak -   búvóhelyük sincs,  ahol a  madarak fészkelőhelyet alig találnak,   az egyetlen megfelelő hely lenne, a nádasos árokpartok, a dűlőutak melletti füzes bokros kis sűrűségek, az alig pár fából álló ligeterdők.

Könnyelműen ígértem, hogy nem politizálok, nem is teszem, csak elmondom, hogy aki a közmunka programnak nevezi azt, amikor ezeket a vadbúvókat kipucoltatják, az nem normális. Nem mondanám, ha nem látnám, hogy mi  folyik itt.  Egyrészről, mindenki tudja, hogy ez nem csak káros, de fölösleges munka. Vagy fordítva. Ráadásul, a valamire hasznosítható fákat ellopják, a levágott gallyakat, ágakat ott hagyják, vagy begyújtják. Szóval ez a munkának nevezett valami csak annak jó, aki lop.

Másrészről a lecsonkolt fűzbokrok, akácfák sarjadni fognak, egy év múlva a most levágott rész teljesen el fog vadulni. Csak ugye az a baj, hogy a gyomok is előszeretettel nőnek majd ott, ahol eddig elnyomták őket a nemesebb fák, bokrok. Terjed a vaddohány, a jagerkender és sorolhatnám.

Érdekes, hogy a környezetvédők mennyire hallgatnak ebben a témában. Mégsem illik egy sikeres politikai kampányt bírálni. Most megtettem !

Ha hihető, ha nem , az elmúlt két napban, kőkemény vadászat-elvonási tüneteim voltak. A kórkép úgy indult, hogy levadászott egy kis hülye  vírus - hogy maradjak a vadászati nyelvezetnél és éppen azon a napon tombolta ki bennem a dühét, amikor vadászni mentünk volna . Mára már megkötni sem lehetett , úgy vártam, hogy mehessek,  mint zsidók a messiást. Ez is egy betegség - ha jól belegondolok. Lázzal jár ez is, vadászlázzal.

Két hete is ennél a vadásztársaságnál vadásztunk, írtam a viharos széltől egekbe emelkedő kakasokról, a nagy gyaloglásról a szerény terítékről, meg egy jó kutyáról a Szikráról. A mai napon már két jó kutya kereste nekünk a fácánokat,  de még ők sem találtak ott, ahol nincs. 

Bizony még ennél a vadban gazdag társaságnál is megfogyatkoztak a madarak - a szezon végére. Ahogy mondani szoktuk, azért  a "foglalkozás" elérte a célját, jót gyalogoltunk. Majd kiderül, hogy a lábadozásnak jót tett-e a fagyoskodás!

Lassan követhetetlenek a vadászattal kapcsolatos ilyen-olyan történések, de ez a legújabb, már egyenesen döbbenetes. Mielőtt erről részletesebben morognék, szögezzük már le, hogy "akikről" a kapkodó és ad hoc intézkedések szólnak - azok nem mások, mint a magyar fauna  legszebb, legimpozánsabb tagjai -  a magyar erdők királyai - a szarvasok.

.Egy kis előzetes .

Ami eddig történt a magyar szavassal, már több, mint bűn, ugyanis a haszon, a bevételek hajszolása miatt, gyakorlatilag "kilövődött" Magyarország gímbikáinak színe -java. Napjainkban már a középkorú állomány pusztítása folyik. Most nem arról akarok  írni, hogy a szarvasokat hajtásokban is lövik - de nem csak kis inci-finci vadásztársaságok, hanem komoly szakemberekkel rendelkező vadásztató cégek. Sok a szarvas- mondják ! Dehogy sok. A bevételük a kevés, ezért mondják!  Ugyanis a szarvasokat ide-oda hajszolják egy megyényi területen, ahol megjelennek, akkor ott lehet, - hogy pár napig - valóban sok, de a többi helyen egy sincs. Azután fordul a kocka. De a jelentésekben mindig a "sokat" adják le - erre készülnek a kilövési tervek. Szocialista tervgazdálkodás - ha még emlékezünk rá !

A  "vízfej" improvizált  egy intézkedést - idény közben módosítva - az éppen általa kiadott - vadászati idényt. Jan. 31-vel a szarvasvadászat leállítva. Ez eddig jó, talán helyes is. De áprilistól - három hónapig - engedélyezi a szarvasborjú kilövését. Gratulálok kedves földtulajdonosok, hogy sikerül kilobbizni ezt az agyament intézkedést. Az senkit sem zavar, hogy éppen ebben az időszakban ellenek a szarvastehenek ? H a bikák az erdők királyai, akkor-  nyilván  - a tehenek a királynői. Királyok és királynék sorsáról pedig nem az udvari bolondoknak kéne dönteniük.

Gyertek fiúk, itt kell bemászni, én már ástam is egy kis lyukat, innen már gyerekjáték lesz levadászni ezt az embert. Már éppen ideje volt, hiszen jó pár napja, hogy kitüsszentett bennünket egy jól meggyötört áldozat., azóta csak céltalanul keringtünk, de végre újból vadászunk. Már megszoktuk, hogy a jelenlétünk nem tetszik a friss "húsnak", ki akar köhögni bennünket -  de mindhiába, hiszen akkor már javában dimbolunk "odabent".

Most már teljes a dicsőség, sikerült jól felforrósítani az áldozatunk vérét, fekszik, mint egy élő halott és köhög, meg prüszköl.  Csodás hangok ez füleinknek.

Micsoda gyenge találmány az ember, ha egy ilyen kis magunkfajta mitugrász is le tudja dönteni !

Szóval a vadászból áldozat lett, a kis hülye vírusból meg hős !

Most olyan időszakom van, amikor a puskáim csendben pihennek a szekrényben, a Níva is szomorúan gubbaszt, egyedül Berci kutya élvezkedik a meleg vadászszobában. Hiába uralja  ruháim zömét a zöld szín, "olykor" civilben is tüsténkedek, nem beszélve a fehér "munkaruhámról". Ennyit a "divatról" !

Ebben az időszakban is hű vagyok azért a "fegyverforgatáshoz", de lőtéren és pisztollyal. Febr. végén kezdődnek a légfegyveres versenyek, márciusban pedig az Országos Bajnokság - ahol jó lenne a Pécsi színeket méltón képviselni.

Azért olykor-olykor majd még kezembe fogom a kis 28-ast, hiszen febr. végéig tart a fácán szezon. Onnantól meg már lehet a szalonkákra várni ! Ugye mennyi dolga van egy megszállott vadásznak ?

Még emlékszünk rá, micsoda felháborodást váltott ki a magyar politikai és közéletben a Csaucseszku idejében zajló falurombolás, a víztározóból kiálló templom látványával.  A nagy géniusz - ahogy a csatlósai nevezték - úgy gondolta, hogy a falu népét  városokba költözteti, így - a házát, hitét, földjét, állatait vesztett nép  - lelkét gyorsabban tudja megtörni.

Sajnos, részben sikerült is ez, de Székelyföld, a székely emberek ereje és életereje erősebb volt, hogy ez teljesen bekövetkezzen.

Na most a lényeget .Mégpedig nem a messzi Székelyföldről, hanem a saját kis falumról. A történet úgy kezdődött, hogy tankolni akartam, mégpedig a falum takaros benzinkútjánál. Itt  mindig is volt kút, csak a tulajdonosok változtak.  Már egy hete is voltam, de akkor üzemanyag hiányra hivatkozva, zárva volt. Hát Istenem, megesik az ilyesmi, talán késik egy napot az ellátmány. Tegnapra már majdnem szárazra kiautóztam a Nivám tankját, újra odagördültem, ahol a kutas nagy sajnálkozva közölte, hogy a kút nem működik, a tulaj nem hozat üzemanyagot, szóval kész , vége a helybéli tankolásnak. 

Mi ez, ha nem a falurombolás egyik fajtája. Hová menjenek tankolni azok, akik kis motorokkal járnak még, vagy a fűnyírót használják, vagy akik az öreg autójukkal csak a falun belül közlekednének, orvoshoz, templomba vagy a szőlőjükbe.

A legközelebbi tankolási lehetőség 14 km-re van. A normális, élhető falusi lét, pedig fényévekre. Falurombolás ez, mégpedig sunyi módon. A falusi házak fele üres, lakói vagy kihaltak, vagy külföldön dogoznak, a boltok bezártak, a lakosság elöregedett, bezárkóznak, ugyanis félnek. Mert ahol nagy a szegénység, ott a bűnözők aratnak !

Kiderül, hogy Csaucseszku falurombolása "kismiska" volt a nálunk lévőhöz képest.

Dunaföldvárig sűrű ködöt túrt az autó orra, egyre rosszabb kilátásokkal - mármint a vadászatunkat illetően. Azután a Kiskunsági Parkot átszelő rémes állapotú úton kerülgettük a kátyúkat, pedig az út két oldalán volt az igazi látvány, azt kellett volna jobban figyelni.  Rengeteg vetési lúd, nyári ludak, lilikek  csapatai kavarogtak a levegőben, hogy leszállhassanak  -  találjanak egy kis szabad vízfelületet - a szikes pusztán. Milyen okosak ezek a madarak, ugyanis hamar kitanulták, hogy azok a ronda bűzös kamionok   nem veszélyesek számukra. Talán a tüdejükre - de erről még nincs irodalmi adat.

Régi "törzshelyünkre" érkezve, az autónkat "lecseréltük" egy orosz csodára egy UAZ-ra. A reggeli ködöt és párát, viharos Északi szél váltotta fel, egyre jobba fáztam, ami ellen csak a gyaloglás volt a gyógymód. Ebben nem is volt hiány. A fácánok igen fürgén repültek, némelyik olyan magasra tornyozott, hogy nem lehetett a söréttel elérni. Kevés madarat lőttünk, de megdolgoztunk értük.

Meg kell említsem a nap "hősét" - egy nagyon szép magyar vizslát, a Szikrát.  A munkája szemre is szép látvány volt, de ami még ennél is fontosabb, hogy eredményes.

Remek nap volt.

Ha jól értettem, az volt a kérdés egy hozzászólótól, hogy mit húzzon fel a téli vadászatokra - mármint fázás ellen. Röviden annyit is mondhatnék, hogy mindent, ami a szekrényben van, de azért ez nem ilyen egyszerű. Igazából nincs séma, van a ki fázósabb - mint én is - van aki nem. Erős mínuszokban már ragaszkodom a népmesei számokhoz, ugyanis éppen hét réteg van rajtam. De induláskor még fele sem,  ugyanis a hátizsákomon cipelem a másik felét, amit akkor húzok magamra, amikor "felgallyazok" a lesre. Ez nagyon fontos, ugyanis ha gyalogláskor beleizzadunk a ruhánkba, már vesztettünk a hideg ellen.

Aranyszabály - ha fázik a lábunk - vége a vadászatnak. Tehát fontos a jó cipő és a leszsák. Gyerekkorom vadászatainak, egyik fontos kelléke volt a zsák szalma. A puskát vihettem, a zsákot Édesapám hozta, ettől úgy néztünk ki, mint amikor egy zsákos tolvajt kísér az alig tízéves csendőr. De azután milyen jó is volt a meleg szalmába dugni a lábunkat. Miután nincs új a nap alatt - ennek a szalmás zsáknak lett a kései utóda a leszsák.

Talán annyit lehet zárszónak mondani, hogy az öltözködést a gyakorlat hozza magával. Ha meg nagyon fázunk, haza kell jönni és egy jó bögre forró teával zárni a napot. ( bor is lehet a teában, sőt....!)

Az olvadó hó sártengerré változtatta a határt, néhol egybefüggő tavacskákat alkotva. Valahol ott vezetett az út is, a víz alján, de nagy a kockázat, mert  nem tudni, milyen mély a pocsolya.  A lesig gyalogolva a csizmám talpa alatt  cuppogott  a vizes rét, szóval ez az, amikor alul felül víz vesz körül. Ugyanis a nappali derengő napfény után, egyre sűrűsödő nyirkos köd kezdett ráülni a tájra. 

Azt már bizton tudtam ,hogy rövid lesz az esti ücsörgésem. Liba vadászatoknál nagyon örülök a ködnek, de most szarvasra jöttem, úgyhogy nem barát, hanem ellenség lett a köd.  Lassan leereszkedett az estéli szürkület is, Ilyenkor szoktak az őzek kiváltani a szemközti fenyvesből. De nem mozdult  semmi, sem szarvasok, de még a percre pontosan megjelenő őzek is elmaradtak. Csak egy öreg nyúl baktatott keresztül a réten, de ő is sietőre fogta, mintha kergetnék. Nem értettem mi végre ez a síri csend, hová lettek a megfigyelt őzek, szarvasok.

Ekkor felhangzott a szemközti erdőből az aranysakál kisérteties vonítása, először egy, azután kettő, három. Rémes ez a hang, el is hiszem hogy menekül tőle minden vad, talán még a szarvas is, hiszen a borjúja sincs biztonságba a falkában vadászó toportyánoktól. Bevallom ettől a hangtól az én hátamon is szaladgált a hideg.

Alig maroknyi állatorvos -  becenevükön "kolléga bestiális" -  rámenőssége, lobbizó ereje több mint lenyűgöző. Kezdődött ott- és akkor,  amikor sikerült a humán orvosokat az élelmiszer ellenőrzésekből kitúrni - bár ebben van némi ráció, ugyanis a húsok eredete ( ha igaz ) zömmel állati eredetű. Mondhatnánk, hogy naná, miből másból legyen a hús, mint egy állatból. No ne nagyon áltassuk magunkat, már mindenből elő tudnak állítani bármit. Az elfogyasztott élelmiszerek nagyobbik  része azért mégis csak növényi eredetű - azok ellenőrzéséhez meg nem hinném, hogy állatorvosi diploma kell. 

A másik nagy "találmánya" a kollégáknak, a kutyák chippel való ellátása és a hozzá társuló vizsgálata. "Potom" hatezer forinttért. Totál zavaros választ adnak ezek szükségességére - pl.ha elvész egy kutya, akkor ennek alapján megkereshető. Kinél, hol, mikor?  Nem vitatom, jó ötlet a kutyák lajstromba vétele, de a gyakorlat mást mutat.. Becslés szerint  három millió kutya élheti ilyen-olyan életét kis -hazánkban.  A megadott határidőig csak a fele lett chippel ellátva. Ne mondja senki, hogy ez nem volt előre látható. Szegény  emberek - legyenek falusiak, tanyasiak, vagy városiak - nem engedhetik meg maguknak ezt a kiadást  Akkor még - a valóban fontos - oltások költségéről nem is beszéltünk.
 Viszont nagyon szép jövedelemhez juttatta  az élelmes kollégákat.

Érdekes, hogy a macskák dolgában miért nem állnak elő ötletekkel. Abban nincs pénz ?Meg nem lehet a chip-leolvasó kommandót a nyakukra küldeni.? Holott  betegségek terjesztésében a macskák  magasan megelőzik a kutyákat.

Szóval csak gratulálni tudok az ötlet kitalálóinak.

A lábunkon nem múlt volna a siker, mert raktuk őket szépen egymás után, lépésről lépésre, több mint tíz kilométeren keresztül, a ragadós, csizmára tapadós sárban. Csatornapartokat, nádasokat, kisebb facsoportokat, elhagyott, gazzal benőtt telepeket jártunk végig, de sehol egy fácán. Nemhogy kakas, de még egy árva tyúk sem. Mintha  kihalt volna a már jól ismert táj.

Három kutya is kajtatott, de sikertelenül.  Már a puskámat is csak olyan pásztorbot "üzemmódban" lóbáltam magam mellett, nem volt értelme a lövésre kész állapotot erőltetni.  Ekkor rohant  el mellettem - a három kutyából az egyik -  egy német vizsla, mégpedig olyan erővel és vehemensen, hogy kiverte a puskát a kezemből. A nagyon megbecsült és féltett kis 28-as  fegyverem vagy hármat szaltózott a levegőben és "likiránt" felém-  landolt a fűben.

Azt hiszem azt volt a szerencsém - ami egyébként szigorú szabály -  hogy a fegyverem be volt biztosítva. Azért furcsa érzés volt a saját puskám csövébe nézni!

A Hunting-pressz - internetes vadászújság - valós riasztást adott ki, a vaddisznókkal kapcsolatban.  Mint lassan mindent, ezt is a súlyos gazdasági helyzettel magyarázza, miszerint nincs ára a vadhúsnak, jószerével a "ráfordítás" ( lőszer, szállítás, bevizsgálás,stb) jóval többe kerül, mint amennyit a vadfelvásárlók  a lőtt vadért adnak. Magyarán, nem éri meg leadni.  De akkor mi legyen a vaddisznókkal ?

Visszatérve a vadászújság cikkére - abban a szerző azt jósolja, hogy egyre több vaddisznó kerül majd a konyhákba, mégpedig bevizsgálás nélkül. A trichinella pedig egy rettenetes kór, amit a fertőzött disznóktól lehet elkapni, ha a húsát nem sütjük, vagy főzzük, hanem töltelékárúnak használjuk.

Miután a vadászok nagy része, tud erről, a baj nem is itt van. Ez már a magánvéleményem, nem a cikkíróé. Szerintem ugyanis az egyre jobban elharapódzó orvvadászat a legnagyobb veszélyforrás. Az így elejtett, hurkolt, csapdázott, stb. vad biztosan nem kerül vizsgálatra, de bekerülhet a kolbászhúsba és onnan ki tudja merre veszi az irányt. Lacikonyhások, éttermesek árulhatják, vagy baráti gesztuskén ajándékozzák az olcsón beszerzett kolbászt és innen már egyenes út vezethet a tragédiák sorához. Így volt ez egy Miskolci családnál, ahol az ajándékba kapott vaddisznókolbász halált okozott.

Érdekes, hogy az átvételi ár megalázóan alacsony, de az áruházak polcain vagy nem szerepel a vadhús, vagy aranyáron. Ki érti ezt?

Több mint érdekes egy olyan könyvet olvasni, amelyik  1906-ban  íródott és egy afrikai szafáriról szól. Damaszkin Arzén tollából származik a naplószerű írás, aki saját vagyonát beáldozva vágott neki az útnak, hogy ne csak öncélú legyen a vadászata, a  Természet Tudományi Múzeumnak gyűjtött.

Eddig nagyon nagy a hasonlóság Széchenyivel, de ahogy beleolvasok a könyvbe - már óriási a különbség. Ez az  Arzén nevű  hazánkfia, igencsak kitett magáért,  lövöldözött mindenre,  ami elé került, a nagy létszámú szafari embereit etetni is kellett, így igazából tényleg mindenre lőtt, ami szőrös és tollas.Ami még nagy különbség az a felkészültség. Széchenyit nem kell bemutatni, tudása, ismeretei, írásai a vadászati irodalom klasszikusai közé emelte.

Damaszkin Arzén számára a látott vadak jó része teljesen ismeretlen volt, de nem is ez a fő baj,  hanem a  dilettantizmusa. Sorban lövöldözte az elefántokat, rinocéroszokat, vízilovakat, olyan lőszerrel ( expandáló) ami nem alkalmas az elejtésükre, csak  sebzésükre.

Nem véletlen, hogy ez a vadászíró elmerült a feledés homályában.

Lehet, hogy már túl hosszúra és unalmasra sikeredik a "szarvasokkal táncoló" történetem, most befejezem. Ezen a napon, azaz tegnap, már három órakor elindultam, hogy az erdőből kiváltó szarvasokat a lesen fogadjam és bírálni tudjam. Ez volt a ravasz tervem.

Egész nap ködös volt, de erre az időre kicsit már a Nap is derengeni kezdett, szóval az égiek is mellém pártoltak. A taktikám másik része az volt, hogy autóval megyek a lesig, hogy mihamarabb a tetthelyre érkezzek.  Éppen a lucernatábla közepénél tartottam amikor az enyhe dombhajlat mögül szarvasfejek kezdtek emelkedni, sorban, mintha most nőttek volna ki onnan. Fékezés, motor leállítva és elkezdtük egymást vizslatni.  Közben a szarvasok szép lassan feltápászkodtak, némelyik legelni kezdett, de a vezértehén mereven nézett továbbra is. Én is őket, legalább tíz percig. Patthelyzet alakult ki, mondjuk a puska kéznél volt, akár lőhettem volna tehenet, borjút, de engem az öreg bika érdekelt, "őt " meg nem láttam közöttük.  Takarodót "fújtam",  óvatosan meghátráltam, egészen a lesig. Gyorsan felmásztam rá, de mire felértem a szarvasok eltűntek. Még azt sem láttam, hogy  merre.

Viszont a vadmacska újból megjelent és nagy nyugalommal elvonult előttem. Bevallom, a szálkeresztet az oldalára passzítottam. "Elvileg" lőhettem volna.

A "cicázással"  jól eltelt az idő, a lesen gyorsan belebújtam a les-zsákba és kényelmesen - ahogy egy keskeny deszkán ez lehetséges - elhelyezkedtem. Az erős szélben a pipa meggyújtása némi gondot jelentett, de örömmel konstatáltam, hogy páros számú gyufát használtam el, ami a saját babonám szerint jót jelent.

Még kettőt sem szívtam, amikor az erdő sarkánál kilépett egy tehén. . Egy öreg vezértehén. És utána sorjáztak ki a többiek, fiatal bikák, tehenek, borjak és vonultak felém, szinte egymás lába nyomába lépkedve, mint egy hosszú vonat. Számolni kezdtem őket, harmincnál már nehéz volt, mert a sor eleje a lucernatáblához érve szétszéledt, de negyvenen biztosan voltak. Még csak ekkor lépett ki -  a többiektől nagy óvatosan lemaradva - egy  bika. Egy nagy, öreg bika. A pára és az esti szürkület lassan a tájra telepedett, már a távcső is bizonytalan képet adott a bika agancsáról, csak annyit tudtam megállapítani, hogy a jobb szárán koronás, de, hogy a bal száron mi van - azt már elfedte az estéli homály.

Ugyanis nem mindegy. Nem vadászoknak mondanám, hogy ez szabályozva van.  Ha szabályos a bika agancsa, ilyenkor már nem szabad lőni.

Amilyen halkan csak tudtam, "megszöktem" a lesről,  nehogy megzavarjam őket.

Majd ma....!

A dombtetőn álló les, még szélcsendben is huzatos, de szeretek itt ülni, mert két erdő sarkához is közel van, ráadásul az egyik szóróm is itt "üzemel". Szeles, hideg, de tiszta idő csábított  vadászatra - bízva a meleg leszsákomban - nekiindultam. 

A lesig egy lucernatáblán kellett átvágnom.  A száraz lucernacsomók ropogtak a bakancsom talpa alatt, amitől a gyaloglásom nem lehetett halk cserkelésnek nevezni, de ez sem zavarta  azt hatalmas macskát az egerészésben, "aki" egy pocok- lyuk fölött állt begörbített háttal, ugrásra készen.  Gondolom már a szájában érezte a finom ízeket - amikor én megjelentem. Szabad szemmel is nagyon nagynak tűnt ahhoz, hogy egy elkódorgott házi-kandúr legyen, így távcsővel is megnéztem. Vastagodó csíkos farok, nagy busa fej-" ajóéletbe" ez egy vadmacska ! Ekkor már ő is észrevett és egy pillanat alatt úgy lelapult, hogy semmit sem láttam belőle. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy az alig tíz centis fűben ennyire el tudjon tűnni, de megtette.

 Végül semmi más nem történt, mint két "vadász" találkozott, ami nekem volt a nagyobb élmény. Elégedetten ültem fel a lesre - de ennek a napnak még ezzel nem volt vége.

Ma feltétlen gyere - szólt a meghívás - disznó biztosan lesz, de szarvas is jöhet. Még bizonytalanra is elindulok, de egy ilyen "biztosra" pláne. A vadászháztól két erdő között vezetett az út,  ami már nem is az volt, hanem  egy járhatatlan sártenger.

A fakitermelők traktorai alapos munkát végeztek, kátyúk, gödrök, mély vágatok tarkították a lesig vezető utat. Szegény Nivával csak "mászó" fokozatban tudtunk vánszorogni, vagy a sarat túrtuk,  vagy csúszkáltunk, szóval nem volt egyszerű az úton maradni és haladni. A leshez érve csak félig könnyebbültem meg, mert az addig rendben is van, hogy ülök a lesen és vadászom, de innen majd valahogy haza is kell jutnom.

A vadászatról nem sokat tudok mondani. Először is, viharos északi szél cibálta még a stabil lest is, olykor függönyszerű esőhullámokkal kombinálva. Szinte permetté tépte a vihar az  esőt és vízszintesen kergette, sodorta, a maradék kedvemet is eláztatva.. Az erdő zúgott, morajlott a rá nehezedő nyomástól, a fák ágai panaszosan nyikorogtak, olykor hangos reccsenéssel tört el egy -egy ág. Másodszor pedig, a leereszkedő sötéttel a hallásom után, a második érzékszervem is cserben hagyott, "vakon" és "süketen" vadászni pedig, több mint őrültség.

Megfutamodtam. Úgy döntöttem, hogy nincs az a gyémántokkal kirakott vaddisznó, ami megérné, hogy maradjak. A bejegyzésem a bizonyíték, hogy hazaértem.