Gyakori szóhasználat lett - főleg a TV-s hírekben - hogy valami brutális. Brutális benzin ár, brutális euró árfolyam, vagy a szlengben már brutálisan jó zenéről is lehet hallani. Divatos szó lett - sajnos. Eredetileg ige elé lett "kitalálva" és sosem kellemes érzettel párosítva. Egy gyilkosság lehet brutális, ami a szörnyűséges felsőfoka, a szó ilyetén használatától megborzongunk, nem szívesen használjuk. Már elavult a halálian jó, vagy az állatin frankó, vagy dögös zene, dögös szerkó...stb, amikor egy szép valamit, annak ellenpontjával erősítünk. Most minden brutális.

Színes, varázslatos a nyelvünk. Minden helyzetre, érzésre lehet jelzőt találni. Hagyjuk ezt a ronda brutálist! Közéletünkre se pazaroljuk, jó annak az is, hogy szar.

Tudom, hogy dühös lesz ha felmászok az ülésre, de olyan jó meleg ez a báránybőr. Látom, hogy kalapos emberekkel beszélget, de hogy miért rázzák egymás mancsát olyan lelkesen, aztán még egymás pofáját is szagolgatják - egyáltalán nem értem.  Érzem, más ez a nap, mint a többi. A hátsó ülésen az a durranó valami lapul, rossz szagú tokjában. Hűha, a gazda már jön is vissza, nyílik az ajtó, lebuktam.Azért nem kéne ennyire tolni - lemászok én magamtól is !

Felberreg a Níveácska - ahogy a gazda hívja - motorja, a kis ablakon kidugom az orrom, mégis jobb, mint a benzinszag.Egy kis fasor mellett megállunk, a kalaposok tanakodnak, majd a durranó valamik kézbe kerülnek és elindulunk. Mondja a gazdi, hogy előre, keress. De mit? Nem érzek semmi olyan szagot, ami izgatna.Hűha, itt valami vérpezsdítő illat terjeng. Tudom, ez a színestollú szaga, ha nem repül föl, akkor megbújik. Izmaim megfeszülnek, mozdulni sem tudok, csak nézek mereven a szag irányába.  Gyere már gazda - mondanám, de érti ő, hogy mit találtam. Hirtelen szárnyra kap, nézem ahogy emelkedik, már egészen a fák koronája fölé ért, amikor megszólal a gazda durranója. Látom, ahogy a vetésre esik, hajrá rohanás, ez az enyém, a miénk.Viszem gazda viszem - csaholnék, ha nem lenne tele a szám.  

Jól van Berci, ez szép munka volt - hallom a megszokott hangot.

Viharos szél cibálta a nádat, még a lombjuk vesztett fák is hajladoztak. Az arcomon úgy éreztem, mintha motoron ülnék és közel a megengedett sebességgel haladnék.Az előrejelzés is 60 km-es szelet ígért, de szerintem ennél erősebb volt . Dániába "emigrált" orvos barátom mondta, hogy már jószerével mindent megszoktak, csak a folyton fújó szelet nem. Igaza van, nem is laknék ott semmi pénzért, mert a  viharos szél engem kifejezetten idegesít, aludni sem tudok ilyenkor, no meg a fácánvadászatot is jól megnehezíti. Az nem  baj, ha nehezebb a vadászat, legalább a fácánok is nagyobb eséllyel tudnak lelépni, hanem kiszámíthatatlanabb. Hol messziről kelnek, hol pedig meglapulnak és csak  az utolsó pillanatban - amikor a vadász már nem is számít rá - kapnak szárnyra és  a viharos szélre hasalva tűnnek el, olyan gyorsan., hogy lőni sincs idő. Vagy ha igen, annak jókora mögé -lövés az eredménye.Ilyenkor jobb is, hogy kikapja az ember szájából az anyukájára vonatkozó illetlenséget a viharos szél.

Hét kakast lőttünk, de keményen megdolgoztunk érte.

Azt már "kifecsegtem", hogy újév első napjának hagyományos  tevékenysége, hogy kimegyek a vadászterületre. Nem lövési szándékkal, amit mi sem bizonyít jobban, hogy legutóbb már fegyvertelenül mentem. Kérdezhetnék, hogy akkor mi végre? Ha nem lesz pletyka belőle, elmondom. Nem vágyom Szent Ferenc babérjaira - a képzavar miatt kicserélem glóriára - de én is beszélni szoktam a vadakhoz. Volt már, hogy egy vaddisznó göbe a lesem előtt szoptatta a malacait, vagy pár órája született őzgida botorkált az anyja mellett, de  szarvasok intim pillanatait is láttam már...és sorolhatnám vég nélkül, amit a természet adott nekem mint látványt és amit én rendszeresen meg is köszönök.

Újév első útja a Leánka patak völgyébe vezetett. A patak két oldalát sűrű füzes kíséri, alatta vizes tocsogókkal, nehezen járható nádasokkal.. Éppen egy friss vaddisznónyomot vizsgálgattam, honnan jöhetett és merre tartott, amikor hangos berregéssel egy szalonka repült fel a lábam alól.  Istenem!  A legkedvesebb madaram és a legszebb vadászataim is a szalonkákhoz kötődnek.  Egy itt maradt madárka volt az idei első vadam, amit láttam. Csak túlélje a telet. Mondjuk, ha olyan tél lesz, ami már majdnem tavasz - mint ezen a napon - akkor bizonyára.

Ennél szebb évkezdet nem is lehetett volna.

Újesztendő napján, kívánok  egészséget, boldogságot, no meg mindenkinek azt, hogy álmai vágyai teljesüljenek Ámen. Nem kekeckedés, de nekem ez a szilveszteri hacacáré éppen úgy nem tetszik, mint mondjuk a Valentin nap körüli felhajtás. Ha nem azt nézem, hogy "kötelező" bulizni, pezsgőt inni ( brr ) petárdákat durrogtatni, hanem egy kicsit visszatekintve az elmúlt egy évre, számadást teszünk önmagunkkal - akkor a csendes, beszélgetős, himnusz hallgatós "átmenetet" elfogadom. Zárójelben jegyzem meg - remélem nem nagy bűn - de évek óta átalszom az éjfélt, illetve átaludnám, ha nem robbannának a közelben petárdák, tűzijátékok. Reggel korán viszont én vagyok a "nyerő", semmi másnaposság, puska vállra és irány a vadászterület. Mert ugye, aki amivel kezdi, azt fogja egész évben csinálni - így szól a mondás. Vadászember pedig rendesen babonás, mi más legyen. 

Tehát számadás ! Ebben az évben Diana nagyon sok szép vadászattal ajándékozott meg. Vadásznaplóm bejegyzéseiből statisztikát is tudok készíteni - ha akarnék -  de itt és most nem teszem, egyrészt unalmas, másrészt minek. Mert sokszor egyetlen szép lövés többet ér, mint száz másik "csúnyább", vagy sok -sok lesen ülés lövés nélkül, de látványokkal szépségekkel, titkokkal telve sokkal szebb, mint egy meglőtt vad. Mert Isten ajándéka az is, amikor megleshetjük a természet kisebb, nagyobb csodáit, anélkül, hogy a fegyverünk után nyúlnánk.

Azt hiszem, a fél évszázados vadászmúlt hozadéka ez a filozófia.

Hűha! A mai fácánvadászat olyan volt, amilyennek lennie kell. Mert mi is kell egy jó vadászathoz. Elsősorban jól repülő vadmadarak. Mert bizony "fácánéknál" kétfélét különböztetünk meg, az eredeti vad fácánt és a nevelt fácánt, amit hívunk gyárinak, nejlonnak, stb. szóval mindenféle pejoratív jelzővel illetve őket. Szegények arra lettek "gyártva", hogy lepuskázzák őket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a csirkegyárak is így működnek, csak ott a nyakukat nyiszálják el, ami semmivel sem humánusabb, mint egy szép lövéssel elejteni.

Szóval a jó vadászat egyik "feltétele" a vadfácán, mára adva volt. Kell még négy lelkes vadász, aki 200 km-t is utazik egy ilyen lehetőségért.Ez is adva volt !  A vadászterület nádasokból, csatornapartokból állt, amelyhez nélkülözhetetlen a jó kutya. Végre olyan kutyák segítettek bennünket, "akik" fegyelmezettek voltak és lelkesek.  Medve és Szikra a német és magyar vizsla úgy tette a dolgát, hogy nem harsogott a határ a - " gyere vissza, vagy agyonütlek" - ordibálásoktól.

No mi is kell még? Ja igen ! A vadfácánok igen jól repülnek, nem várják meg, hogy "rálépjen" a vadász, szóval némi lőtudás sem árt.

A legfontosabbat hagytam a végére. A szerencsét. Nekem egy róka formájában jelent meg. Persze ez, ebben a formában elég bizarr, mert akkor a szerencsémet lőttem oldalba. 

Fenyőt vettem. Nem elültetendőt, hanem karácsonyfának valót - teszem hozzá gyorsan - mert a kettő nem ugyanaz. Lelkiismereti kérdés a választóvonal. Amíg a gyökeres örökzöldeket a kertemnek - és így magamnak, gyermekeimnek, unokámnak - tehát a jövőnek veszem, ültetem, addig az ipari módon termesztett szerencsétlen fácskákat, csak a karácsony pár napjának. Azután kidobom, jobb esetben eltüzelem.

Kérdés, hogy kell-e ezt az áldozatot hozatni a fákkal, tiszavirág életűnek lenni, amikor a természet száz éves életkort is megadna nekik. Tudom, tanultam erdészetből, hogy az erdészeti ültetvény nem azonos a karácsonyfának szánt ültetvénnyel. Ez utóbbiból sosem lenne erdő, csak átjárhatatlan dzsungel, ugyanis az ültetés módja, helye stb. erre nem alkalmas.

De mégis. Több ezer hektáron termesztik a karácsonyfának valót, ahol erdőt is lehetne telepíteni. Ha nem is fenyőből, mert a klímaváltozás "fenyőellenes" , de jófajta elegyes erdőket bízvást. Az un. konténeres fenyők sem az utókornak készülnek, mert csak töredékük éli meg a tavaszt.

Nem tudom, hogy jövőre mi lesz, de nem akarok többet részese lenni a fenyők esztelen kiirtásának. Ahogy kis országunk süllyed a bóvliságba és ebből eredendően a teljes elszegényedésbe, még az is lehet, hogy - a finnek mintájára - az udvaron díszelgő gyönyörű fenyőt fogjuk feldíszíteni.

Békés, áldott Karácsonyt.

Tegnap ragyogó napsütés, tavaszias meleg, ma reggelre szállingózó hó és metsző északi szél. Nem lehet azt mondani az időjárásra, hogy unalmas. Akkor volt az, sőt már inkább idegesítően monotón - amikor hetekig csak a sűrű köd ülte a lelkünket.

Fatornyos falum környékén vadásztunk, fácánra, nyúlra. Úgy ismerem a környéket, mint a tenyerem, elmondhatom magamról, hogy a saját utcámon kívül alig egy-két utcanevet ismerek, de a határban az összes fát, bokrot. De mégis érhet meglepetés. Egy patakon kellet átkínlódni, amit kis segítséggel és félig megmerülve sikeresen abszolváltam. Legnagyobb meglepetésemre a társaság zöme már a "túloldalon" várt, ugyanis találtak egy kis hidat, amin átsétáltak. 

- Hogy a francba került ide ez a híd ? Ha én nem tudok erről hídról akkor az nincs is - mondtam alkalmazva a mondást, miszerint amiről nem tudunk, az nem is létezik. Az arany középútban állapodtunk meg, miszerint az nem híd, csak egy hídnak látszó tárgy.

Ezek után még lőttem egy fácánkakast. Valóban az volt, nem csak annak látszott.

Már a harmadikat bontottam ki remegő kézzel, de minduntalan csak az az utálatos fehér, citromízű villant ki a sztaniolpapírból. Végre egy "csokis". Ma már tudom hogy azok a háború utáni szaloncukrok, semmi másból nem álltak, mint kőkemény cukorból és valami kis színezőanyagból. Volt a fehér citromos, a rózsaszín puncsos és a fakóbarna csokis. Ízük teljesen egyforma volt, de mégis a csokis volt a sláger. Kőkemények voltak és fűrészporhoz hasonlatosak, de a csokis mégis "mennyei" volt a többihez képest - hogy "karácsonyos" jelzőt mondjak. Igenám, de a megevettek után a sztaniolt úgy kellett visszahajtogatni, hogy ne látszódjon a lopás. A belsejétől megfosztott szaloncukor árulkodóan könnyedén lebegett a karácsonyfán, látszott üressége. Az összes "néhai" kibontottat úgy kellett forgatni, hogy stabilnak látszódjanak. Nővéremmel együtt ezt tökélyre vittük - legalábbis gondoltuk.

Azt hittük hogy Jóanyám ebből semmit nem vesz észre. Vízkeresztkor nekünk jutott a fa leszedése, ilyenkor mondta - jóságos mosollyal -  hogy a szaloncukrokat megehetitek, a csokisokat felezzétek el.

Nem könnyű a libamájat úgy megsütni, ahogy kell, kívül ne legyen kérge, de belül omlós maradjon. Az sem baj, ha egy kis beludogdosott fokhagyma emeli az ízvilágot. Ha mindez egy kis lilahagymás keretben kancsingat a tányérból, már maga a gyönyör. Egy pár szem libatöpörtyű, könnyű saláta-darabkák, paprikakockák - és már ettől a látványtól beindulnak a vágyak.

Nem tagadom, gourman vagyok, szeretem a jót és finomat, legyen az egy szelet zsíroskenyér, vagy tökfőzelék. Sosem voltam válogatós, a háború utáni években ez nagy luxus lett volna, amit az egyetemi menza is erősített. Emlékszem sokáig azt hittem, hogy a sárgaborsó főzelékben azok a jókora galacsinok nokedlik, mígnem felvilágosítottak, hogy az bizony összecsomósodott rántás. Nem bánom, nekem akkor is finom volt, ugyanis éhes ember nem válogatós.

A szegénység leleményessé teszi az embereket. Nem kell ahhoz libamáj, hogy finomat lehessen enni, mint gyermekkoromban a zsíroskenyeres uzsonna. Nyáridőben, amikor paprika, paradicsom is jutott mellé, akkor vitamin-uzsonna lett a neve, télidőben, amikor egy kis pirospaprikát szórt rá Jóanyám, akkor Luculluszi lakoma lett.

Nincs rémesebb, mint egy éhező gyermek. De amikor a szülők dohányra és sörre költenek napi ezreket, akkor megbocsáthatatlan a gyerekek éhezése.

A blogomba egy "radír" került, mert ahogy írok, törlődik a szöveg. A technika már megint erősebb, mint én.

Szomorú statisztika látott napvilágot és borzolja a kedélyeket - miszerint kishazánkban minden negyedik órában öngyilkosság történik. Nem akarok osztani, szorozni, de ez évente egy kisebb lakóközösségnyi ember. Jóllehet az öngyilkosságok egy része nem más, mint üzenet a külvilág felé, "csak" figyelemfelkeltés, segélykérés egy kinyújtott kézért, egy viszonzott érzésért, egy pillanatnyi krízishelyzet megoldásáért küldött könyörgés. Igazából nem akar az ilyen meghalni. De az esetek nagyobbik része valóban az élet eldobásáról szól, visszavonhatatlanul. Mondják, ha valaki meg akar halni, az meg is fog. Azt a módját választja, ahonnan nincs visszatérés. 

Falumban "divat" volt a vízbeugrás. A szóbeszédben ez úgy nyilvánult meg, hogy "a Dunának ( nem bele )  megyek". Gyakorlat lett belőle, amire a kompot szemelték ki.  Egyszer egy asszony felszállt az induló kompra és közölte, hogy középen ugrani fog. Nem hitték, mert állandóan ezt emlegette. Ekkor megtette. Nem humoros, de elmesélem, amikor egy másik asszonyka is a kompot választotta, de a part is közel volt, meg - mint kiderült -tudott úszni,  a parton ülve sírdogált a sikertelenség miatt. Megrázó, amikor a kompon csak egy otthagyott papucs emlékeztet az éjszakai tragédiára. De, a hétköznapi beszédbe beépült a "mindjárt felkötöm magam" fordulat is, amit általában nem veszünk komolyan, mert azt gondoljuk, aki mondja, az nem teszi. Sajnos már ez sem igaz, példák sokaságát tudnám felhozni.

Az öngyilkos ÜZEN, üzen a környezetének, üzen családjának, vagy egy valakinek, de legtöbbször a magánynak. Az öngyilkosságok számában a világ élvonalába tartozni viszont már társadalmi üzenet is, a ki nem fizetett hitelek, az elárverezett lakások, a munkanélküliség,stb. egyszóval a kilátástalanság, a létbizonytalanság "hozadéka" az a végső kétségbeesés, ami az élet eldobásához vezethet. Politikus urak, csak óvatosan ezzel a néppel, mert elfogyunk.

Ott hagytam abba, hogy zergementesen telt a délután. Ahogy lefelé kanyargunk a szerpentinen - ott annál a hütténél, ahol jöttünkkor senki nem volt - most autók állnak és barátságos fény szűrődik ki a kis faház ablakain, olyan karácsonyi üdvözlőlap érzetet keltve. Egy vidám, Kalocsáról jött  társaság  invitál beljebb, mire "észbe kapok" már a második forralt bort iszom, mások se tétlenkednek, így azután olyan fergeteges hangulat teremtődik, amit csak mi, magyarok tudunk produkálni. 

Azt javasolják, hogy holnap annál a hegynél próbálkozzunk, amelyik az ő házuk felett szökik az égbe, mondják, hogy előző nap sok zergét láttak a gerincnél. Búcsúzásnál már alig tudok felállni, mindkét lábam kőkemény görcsben - hogy hogyan lesz ebből holnap hegymászás azt nem tudom, de a két pohár bor után nem is érdekel.

Sajnos hamar reggel lesz, még sötétben indulunk, ugyanis nekünk kéne hamarabb felérni a hegyre. Egy szakadék osztja meg a meredeket, nekünk addig kell mászni, ahonnan már a szakadék túloldalára tudok lőni, ott lesznek a zergék. Ez volt terv! Csak felében sikerül, én itt vagyok a randevú helyén, ülök egy szikla mögött, fázok, didergek, csak a zergék nem jönnek.  Fent a magas sziklaormokon mutatnak be bravúros ugrásokat, de inkább távolodnak.Már jó egy órája fagyoskodunk, amikor végre történik valami.

Három "kölyökzerge" ugrál egy sziklatömbön, játszanak, kergetőznek, miközben egyre közelednek. No, nem közelebb háromszáz méternél. Mondja Tóni, hogy próbáljam az egyiket célba venni. Nem értek a zergékhez, de az előbb azt mondta, hogy kicsik. Most akkor lőhető, vagy sem. Kérdem Tónit, mit tegyek? Ez a Te problémád - mondja. Magyar nyelvű áldást mormogok Tóninak, amit ha értene, lelökne.  Miközben a célkereszt a zergén - és most ott, ahová lőni kell, ujjam az elsütőbillentyűn - emígyen hezitálok. Kis zerge is zerge, két napja küzdök is érte, no de, ha kicsi, akkor nem kéne. Miközben vívódok, az "én zergém" szépen lefekszik aludni. 

Mondom én, hogy az élet a legnagyobb problémamegoldó! - kész ennyi volt a zergevadászat, szedelőzködünk, le kell érnünk időben hogy délben indulhassunk. Ugyanis ködös utakat jósolnak hazafelé. 

Majd tavasszal egy kiskakast lősz  ugyanitt - vigasztal Tóni.

Jól elnyúlik ez a zergés történet, ugyanis közben fácánozni is voltam, valahol a Drávamentén. Tehát ott szakadt meg a mese ( meg én ), hogy Tóni is belátó lett, hogy a sasok miatt-e, nem tudom, de kanyarítjuk magunkra a hátizsákot, markolom a botot és indulunk.  Lefelé ereszkedünk, majd egy hegyoldalban oldalazó keskeny csapásra érünk, amin túristajelzés vezet. Elég érdekes útvonal egy túristának, fene a gusztusát annak, aki ezt választja. Sziklák, kövek, gyatra fenyők, ahol meg némi fű zöldelhetett nyáron, fél méteres fagyott gödrök, amiket a hegyen legelő marhák hagytak maguk után.

Alighogy elindulunk, egy zerge jelenik meg a sziklacsúcson. Tóni hasravágja magát, távcsövezi, nekem meg mutatja, hogy a hátizsákra támasszam a fegyvert és próbáljak célozni. Nagyon szerencsétlen póz, ahogy 45 fokos szögben kéne fölfelé lőni. A lábammal nem tudok támaszt keresni, csúszok folyton lefelé - pedig a cipőm orrával rugdosom a fagyos talajt, hogy stabilan feküdjek. Valamennyire sikerül - de iszonytatóan messzinek találom a zergét. Gyorsan, gyorsan, lőni ,lőni - sürget Tóni. Itt egy jókora hibát követek el, tényleg lövök, holott a józan eszem tiltakozik. A nagy távolság miatt is, meg  - elfeledve Széchenyi örökérvényű utasítását - hogy fölfelé álló vadra "csapott" célgömbbel kell lőni -  mégis a gerincére célzok. Annak rendje módja szerint fölé  lövök.

Dél körül érünk a második leshez - ami Tóni szerint  - éppen a Hütte fölött van - ahol a cimborák várnak ránk. Meleg kalyiba, forró teák, hátizsáknyi eleség náluk - nálam meg még víz sincs. Jól van na - csitítom magam - én akarok zergét lőni, nem ők. Szenvedés nélkül meg a vadászat semmit nem ér, elfedi az idő. Izeg-mozog Tóni, majd bejelenti, hogy "leszalad" a Hüttébe és hoz kaját. Nem vagyok éhes, de örülök, ugyanis egyedül jobban férek a lesen. Rám bízza Tóni, hogy mire lövök.

Most kezdem élvezni a vadászatot. de nem sokáig. Jó félóra alatt megjárja Tóni az utat  - igaz, szakad róla a víz - egy reklámszatyornyi kaját hoz,  de vizet nem. Nem vagyok éhes, meg a szám is taplószáraz, úgyhogy csak csendes figyelője vagyok, ahogy egyik szafaládé a másik után tűnik el a  darálóként zakatoló fogak között.

Csendes büfögések közepette esteledik, lekászálódunk és ereszkedünk a Hüttéhez. A magasból látom a picike házat, a gyufásdoboznyi autót és két kis pontot -  a haverokat, ahogy várják a "földetérésem".

A szirti sasok szárnysuhogását leszámítva, csak a lábam alól leguruló kövek kopogó zaja és a tüdőm zihálása töri meg a jégbe, hóba fagyott hegyoldal csendjét. Cudar hideg van, a bajúszom szakállam lederesedik, a leheletem is ráfagy, ugyanakkor mindenem folyik az izzadtság. Egyre gyakrabban kell pihennem - de Tóni felé azt sugallom, hogy csak a tájban gyönyörködök -  ha hátrafordulok, van is miben. A kelő Nap első sugarai a szemközti sziklacsúcsokat aranyozzák be, szinte hihetetlen kontrasztot képezve az általam mászott hegy északi, fagyos zordságával szemben. Sürget Tóni, hogy ne ábrándozzak, hanem menjünk. Kezdem belátni, hogy semmit nem tud lassan csinálni. Gyorsan megy, gyorsan eszik, gyorsan emészt, ez utóbbit sokszor hallom is. 

Egy sziklaszirten végre meglátom a lest, légvonalban nincs messze, de addig még két katlanon is átkelünk. Hátizsákokat kint kell hagyni, szűkös a hely, vállaink összefeszülnek, mozdulni sem tudok. Meg átöltözni sem, marad rajtam a vizes ruha.

Tóni erősen távcsövezi a hegytetőt, majdnem csillagvizsgáló tartásban -  ettől eltátja a száját, ami elég mókássá teszi a marcona arcát. Nem tudom, Tóni mit gondol a sasokról, de elég hamar javasolja, hogy menjünk egy másik lesre. Két rossz közül kell választanom,  megfázás vagy további mászás. " Gema!"  Menjünk - döntök. 

Miközben az országunk a bóvli kategóriába süllyedt - amit lehet ugyan bagatellizálni, meg a finánctőke galád támadásának minősíteni és erről tudomást nem venni, de bevallom, az én magyarságomnak nem tett jót - szóval miközben ilyenek zajlanak, folytatnám a második nap eseményeivel.

Az előző bejegyzés fotóján két pötty látszik a hegyoldalban - az én lennék, meg Tóni.

Tóni nem túlzott, amikor három órás mászást igért. Rögtön az út elején egy jéggé fagyott patakon kell átkelni. A fagy hirtelen jöhetett, mert a hullámok csobogása ( ugyan a csobogó hang nem tud megfagyni, de mégis...)  a patak tarajos hullámokkal völgybe  rohanása - jégpályává merevedett, a sziklák között már csak itt-ott csörgedezik a víz, egyik jégkupacból a másikba bújva. 

Csak a sziklákra lépjél - int Tóni, ami kisebb nehézségekbe ütközik. Először is, a jégből kiálló kövek olyan messze vannak egymástól, hogy képtelen vagyok ekkora lépésekre. Másodszor pedig, hogy a kövek is csúszhatnak, szóval kezdek araszolni a jégbordákon. Egy lépés, majd még egy, mire azt hinném, hogy sikerülni fog, az izomláztól merev lábam cserbenhagy és hatalmasat esek. Próbálok lábraállni, de nem megy, gyorsan visszapörgetem az evolúciót és büszke, kétlábon járó homo sapiensből visszavedlek négylábú jégmászóvá. Kisebb megbotránkozással nézi Tóni a tevékenységem - de mielőtt totál lealázódnék - ő is hatalmasat esik.

Így már sokkal jobban érzem magam, büszkén elutasítom a felém nyújtott botját. Már két órája megyünk, egy völgykatlanból éppen kifelé mászunk, amikor erős szárnysuhogást hallok. Azannyát! Két hatalmas szirti sas szeli az eget éppen abba az irányba szállva, amerre mi keresnénk a zergéket. Rögtön eszembe jut Széchenyi, aki azt írta valahol, hogy ahol szirti sas kering, ott fölösleges zergéket keresni.

Reggelre óriási izomláz bénítja a lábam, az emeleti lépcsőkön is alig tudok levánszorogni.  Bizarr fantázia, fanatizmus és hatalmas önbizalom kell ahhoz, hogy az újabb és várhatóan nagyobb hegymászást bevállaljam. Bevallom, hezitálok is, a józan eszem és a vadászvérem vív csatát, az egyik szerint ne nyafogj, ezért jöttél minél nehezebb annál emlékezetesebb...stb, a másik énem pedig maradásra int. Mond azt, hogy nem bírod, nem akarod a lábtörést kockáztatni, stb. monj bármit, csak ne kelljen ezeken a merev lábakon sziklákra lépegetni. Zerge vagy te?  Vagy "csak" zergevadász? Miközben "ők" bennem vitatkoznak, már fel vagyok öltözve, barátaim is az autóban, indulunk.

Egy kis vadászkunyhóhoz parkolunk, a barátok maradnak, jó meleget csinálnak és várnak rám. Én pedig újból elindulok Tóni öles léptei után, rögtön a házikó melletti meredek falon fölfelé.

Tehát markolom a drótkötelet, kézzel "araszolok". Meglepődök, hogy így jobban érzem magam, mint amikor csak a bot tart egyensúlyban. Ahol a drót egy vaspöcökhöz van kötve, ott a rozsdás szálak sündisznószerűen meredeznek, ebbe nem lenne jó belemarkolni.  Átérek. Innen már látszik a leshely, csak még egy mély sziklahasadékon kell átvergődnöm.

A les inkább egy összetákolt madárfészekhez hasonlít, amit bolond gazdája egy kiugró szirtre épített, egy csökött fenyőághoz biggyesztve. Bepréseljük magunkat Tónival - az inkább egy személyre szabott - kalyibába, végre ülök. Ennek a lesnek az anyagát a hátamon hordtam fel ide - mondja Tóni, akitől azonnal bocsánatot kérek magamban, hogy a lesét kritizáltam.

Egy száraz füves meredélyre néz a les, Tóni szerint erre szoktak  a zergék mászkálni. De most nem "szoknak". A völgyet kitöltő árnyék gyorsan kúszik a napfényben szikrázó csúcsok felé, elnyeli a sötét a fényt, itt a hegyek között későn virrad és korán esteledik. Más törvények vannak, mint "odalent." Ezeket a törvényeket kell betartani, mert különben büntet a hegy. Teljesen világos van még, amikor Tóni a visszamenetelt javasolja és még így is sötétben érünk haza. 

Mutatom barátaimnak a tenyerem, találják ki, mi lehet az a belerágódott barnaság. Az első tippjüket  visszautasítom, féltem féltem, de nem beszarásig, szóval lehet találgatni. Azután elmesélem a drótköteles szakaszt.

Este bejelenti Tóni, hogy a mai nap csak bemelegítés volt, holnap sokkal nagyobb út vár rám. Már nem vagyok biztos abban, hogy zergét akarok lőni.

Alig egy rövid ebéd a közel 700 km-es út után és már a hegyeket tiprom. Próbálom a sziklás meredély keskeny kőpárkányain megvetni a lábam és lehetőleg nem lefelé nézni. Lemaradni sem akarok a jól megtermett - itteni hegyek között felnőtt -  vendéglátómtól, akit nevezzünk egyszerűen Tóninak.  Hirtelen ér a feladat, a szívem, tüdöm teljes fordulaton próbál életben tartani. Egy szögesvégű botot adnak a kezembe, hogy arra támaszodjak, ha csúszni kezdenék.

"Ez a harmadik lábad" - magyaráz a türelmetlen Tóni, amit mindíg a meredek oldal felé kell betámasztani. Nekem ugyan a négy láb is kevés volna - de próbálok egyensúlyozni a bot és a lezuhanás között. Azért biztosabbnak tartok olykor egy-egy csenevész fenyőt megragadni, bízva abban, hogy jobban kapaszkodik, mint én. Már mindenem izzadságban úszik, de amikor megállok, hogy a sípoló tüdöm nehogy kiszakadjon, már néz rám a sürgető tekintet. Valami leshely felé mászunk, de nem akarom megkérdezni, hogy meddig még. Jobb is, mert csak egyik lépést terveztem a másik után, nem akarok az egész feladatra gondolni. Részletekben elviselhetőbb.

Egyszer csak elfogy a lábam alól - majdnem azt mondtam, hogy a biztonságos talaj - ugyanis egy lavina által leborotvált katlanhoz érünk, amin át kell kelni, mégpedig egy drótkötélbe csimpaszkodva.

Folyt köv. Zárójelben. A fényképezőgépem megadta megát, így a saját rajzaim adnám közre.

Hogy rögtön az elején tisztázzuk - nem lőttem zergét. De azonnal hozzátéve, egy fiatal zergebakot lőhettem volna, de nem tettem, minek, ez kb. olyan, mintha egy idelátogató vadász mondjuk nyolc kilós bikát akar lőni és kilövetek vele egy kis hitványka kétévest. Már lőttem zergéket, pontosabban kettőt, így nem hajtott a "lövéskényszer". Egyáltalán nem bánom, ugyanis volt sikerem, ami ugyan másképpen reaiizálódott - kibírtam a hegyeket, a mászásokat, a kétezer méter fölötti magasságokat, a jeges sziklákon egyensúlyozásokat, stb. - hozzátéve  a közepes tériszonyomat. A közepes azt jelenti, hogy egy hokedlin állva még nincs.  Igaz, még ma sem tudok lábraállni az izomláz miatt. Tudtam, hogy kemény lesz ez a vadászat,  a vendéglátóm előre elmondta, de nagy különbség volt a mese és a valóság között. 

Hogy nagyjából elképzelhetőek legyen a hegyek "méretei" csak annyit árulok el, hogy Salzburg tartomány déli részén fekvő kis faluban voltam, környékén a nálunk is jól ismert síparadicsomokkal, mint Bischofshofen, vagy Taxenbach. A falut környező hegyek 2300 és 2500 m közöttiek és rendkívül gorombák. A meredek oldalakban csak alig kapaszkodik meg a gyalogfenyő, majd ezek fölött már csak a csupaszon meredő sziklák ostromolják az eget.Itt van a zergék hazája. Ők ragaszkodnak a lakóhelyükhöz, ha lőni akarok, nekem kell "hozzájuk" eljutnom valahogy. Megtettem !

No majd erről legközelebb.

Szegény Apám mondotta volt, hogy -  fiam, én arra a hegyre föl nem megyek, nem zerge csinált engem. A mondókája a legkisebb dombra is érvényes volt, igazi síkvidéki vadászként utálta a hegyeket. Igazából én is az alföldi vadászatokat kedvelem, a hegyeket, dombokat legföljebb jóidőben látogatom, ugyanis semmiféle havon csúszós sportot nem tudok. A saját lakóhelyem kisebb dombjait már megszoktam, igaz, volt rá harminc évem. 

Mindezek után felér egy kamikáze akcióval, hogy zergére megyek Ausztriába. Jó húsz évvel ezelőtt már kipróbáltam, hogy milyen érzés kétezer méter magasan sziklát mászni egész nap, hogy valamikor késő délután sikerüljön egy zergét lőnöm - de a kihívás akkor az igazi, ha embertpróbáló. Ez most az lesz. 

Ahogy falumban mondják, majd gyüvök !

Nem érti a magyar rendőrség, hogy miért a közutálat, ha békés közlekedőket vegzálnak, miközben volna más dolguk is. Ehhez egy adalék. Öreg terepjárómmal ballagtam az országúton, ha jól emlékszem nem vadászatból, hanem pecálásból jövet. Egy rendőrautó jött mögöttem, hosszú kilométereken át, de nem csak miatta tartottam be a sebességkorlátot, egyébként se bír többet a hűséges vasdarab. Már majdnem a falumba értem, amikor villógót bekapcsoplva, szirénázni kezdett. Miután közelben távolban nem volt más közlekedő - gondoltam nekem szól. Két fiatal rendőr - nem mellesleg az unokáim lehetnének - bejelentette, hogy gépjármű ellenőrzés, kérik a papírokat. Nyilván odaadtam, de azért rákérdeztem, hogy mivégre a szigor. Valamit motyogtak, hogy a vadszállító rács, az nem szabályos. Mondtam, hogy az, mert műszaki vizsgán is megfelelt az autó, stb. de nem ez a lényeg. hanem az, hogy rádión bediktálták a nevem, a kocsi rendszámát és kb. tíz pecet vártunk arra, hogy a központi nyilvántartóból visszaigazolják,  nem áll körözés alatt az autóm. Csak zárójelben jegyzem meg, ezt az autót soha nem lopnák el, legfeljebb az ócskavastolvajok.

Szóval álltunk álldogáltunk a villogó fényben, miközben sorra húztak el mellettünk a falumba tartó autók. Mondtam a "közegeknek", hogy mire hazaérek, már az lesz a hír, hogy  letartóztatták a fogorvost. Egyszerűen unatkoztak és úgy gondolták, hogy hasznosan töltik ki a munkaidejüket. Miközben ellopják a fél országot, két életerős rendőr, szórakozott. Szolgálunk és védünk? Inkább a címbéli változat az igaz.

Látszott Ernőn, hogy nagyon bántja a dolog. - Gyerekek, tegnap itt még tizenhét kakas szaladgált, a nádasnál is vagy öt - hová lettek? -  megáll az eszem, itt valami történhetett - morgott folyamatosan. Éppen egy kis akácoson csörtettünk át, a múlt évben itt szaporán pattogtak a kakasok, de most kongott az ürességtől, a két kutya fejetlenül rohangált a sorok között, ők is meg voltak lepve, hogy nincs benne felhajtható madár.

A szúrós ágak miatt, felfelé nem is nagyon néztem, inkább a lábam alá figyeltem,így vettem észre egy őztetemet. Szerencsétlen pára a nyakánál volt lerágva, tipikus kutyagyilkolás. Rögtön érthető lett a csend, ahol kutyák kóborolnak egész éjszaka, ott sok jóra nem lehet számítani.

-Ismerem a kutyákat, négyen vannak, a közeli tanyából valók - morog Ernő - de nem tudok velük mit kezdeni, mert ha kilövöm őket, már jelent is fel a tulajdonos. 

A jelenlegi törvények a vadorzóknak, a gátlástalan gyilkos kutyáknak kedveznek, a vadász kénytelen tűrni a kóbor kutyák garázdálkodását, ha nem akarja, hogy bíróságra járjon. Mint ahogy az emberek közül is el kell zárni egy életre a gyilkosokat, a gyilkos kutyákra nyogodt szívvel ki lehetne mondani a halálos itéletet. De mielőtt ezt tennénk, a lelkiismeretlen gazdát kellenene felelősségre vonni. Ugyanis a kutya csak annyit- és olyat tesz, amire lehetősége adódik. 

Ragaszkodva az inkognitóhoz - soha nem írom le a vadásztársaság nevét, ahol "előfordulok", csak jelzésszerűen. A két napos fácán- és kacsavadászat helyéről ezért "csak" annyit árulok el, hogy van egy nagy dombja, mondjuk úgy, hogy névadó dombja és a közeli nyárfaerdő mögött már a román olajkutak súlyos kalapácsfejei bólogatnak, lomha ütemben szívogatva a fekete kincset. 

A vadászatról, illetve a sikeres vadászat feltételeinek megteremtéséről, csak jókat tudok mondani, sőt, egyenesen példaértékűnek tartom. Igaz, a sok nádas, csatorna, erdőfolt, vadföld, stb. ideális élőhelye a fácánnak. De ezeket a madarakat fel is kell nevelni, a ragadozóktól megvédeni és a - szinte katonás fegyelemmel végzett - hajtásokkal puskacső elé terelni. Jó kutyákkal ! Csak gratulálni tudok a vendéglátóknak.

Sok munka van ebben a sikerben. De aki - mármint vadgazdálkodó -azt hiszi, hogy a vadgazdálkodás abból áll, hogy amit  Jóisten ad, azt elvesszük, az "becsukhatja a boltot". Csak az a szomorú, hogy a hétvégi sikerekért majdnem hároszáz kilométer kellett utazni.

A két napra a koronát egy fiatal barátunk vadkacsavadásszá avatása tette fel. Ez a tény, ennek a tradíciónak az örzése, már önmagában is nemes dolog, pláne számomra, aki "keresztapja" lehettem. Most keresem a szavakat - hogy olyanról írjak, amihez szinte méltatlan a szó vagy az enyém kevés.

Van aki úgy hiszi, hogy az égiekhez, az örökkévalósághoz a lelkünk - gyarló földi létünkből -  egy ezüstszálon jut el, ha ez elszakad, akkor a távozás végleges. Keresztfiam Édesapja ezen az ezüstszálon tartott már a végtelen felé, amikor az Isteni gondviselés viszahozta, a döntés az volt, hogy maradjon, hiszen sok dolga van még itt közöttünk, orvosként és családszerető apaként, barátként, vadászként egyaránt. Éppen ezen a napon - fia sikeres vadászatának napján volt három hete, hogy mindez megtörtént, a cardiológia és a szeretet ereje csodát tett, már velünk lehetett.  Az összeölelkezésük, az értelmetlen halál feletti győzelem diadalünnepe volt. Vannak az életben olyan percek, amikor úgy érezzük, hogy angyal szállt le közénk, amikor a szivekben a szeretet adja a ritmust, amikor a szemekben egy könnycsepp készülődik, hogy a vadászatban cserzett arcokon leguruljon, amikor elakadnak a szavak és csak nézzük egymást, és mosolygunk." Az élet szép, tenéked magyarázzam? "

Én most veszem ki az "összevontakat" - ki hinné - hogy vadászat miatt. Olyan helyre megyek - akár feladvány is lehetne - ahol Priszkosz rétor töredékéből az sejlik, hogy valahol itt van eltemetve Attila fejedelmünk. Ásót nem viszek, csak sörétes puskát.

Szóval kéretik a megfejtéseket kommentben küldeni, hogy vasárnap legyen olvasnivalóm !

November másodika reggelén - az egyik kereskedelmi telvízió inkább szép, mint okos bemondónője - az alábbi "beköszönő mondattal indított: " jó reggelt kedves nézőink ma, nov. másodikán, Achilles és Tóbiás névnapján". Ennyi ! Ezek után indult a hírblokk, amiben volt minden ami sokkoló, karambolok, rendőrségi ügyek stb. Csak éppen az felejtődött el, hogy ezen a napon van a halottak napja. Kishazánkban munkanap. Európa többi részén nem.

Fura országban élünk. Mintha az ünnepek arra kellenének, hogy ne dolgozzunk. Vonjuk össze a csütörtököt a vasárnappal, amit majd ledolgozunk valamikor, de az nem számít, mert senki nem veszi komolyan, a lényeg, hogy aki teheti wellnesszezik.

Először is, ha már ilyen könnyelműen adják a szabadnapokat, akkor az igazi ünnep, az miért munkanap? Merthogy a hétvégeken ki lehet menni a temetőbe - mondják azok, akik így szavaztak anno. Kedden és szerdán is lehet menni temetőbe, ha meg nagyon hiányzik az a két nap, akkor tessék előtte ledolgozni. Framuci helyzet, mintha az új évet sem a napján köszöntenénk, hanem a hozzá legközelebbi hétvégén. Másodszor pedig - valamikor azt mondták, hogy a többnapos ünnepek, igen komoly kiesést okoznak a "népgazdaságnak". Most nem okoznak? Olyan lenne a helyzet, mint a viccbéli Khon bácsi történetében, akinek a boltja csak vasárnap volt nyereséges, mert akkor tartott zárva?

"2012 az "összevont ünnepek" éve lesz, már most lehet tervezni a hosszú hétvégéket, a frankhitel meg le van szarva.

Halottak napja. Megyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk a halottak lelki üdvéért. De otthon is lehet a távolban nyugvó szeretteinkért egy-két mécsest meggyújtani. Régmúlt ermlékek szakadnak fel, fájók és kedvesek, arcok jönnek elő a múlt ködéből, elmulasztott szavakat motyogunk feléjük, bízva abban, hogy értik, hallják, hisz bennünk vannak, a lelkünkben élnek.

Ahogy az évek elmorzsolódtak alólam, egyre több halottam lett, családtagok, barátok hagytak itt, szinte észre sem vettem és már én állok  - kor szerint - a sor elején, "bebocsájtásra" várva.

Vadászéletemben nagyon sok derék, nagy tudású, vagy tapasztalatú embert ismertem meg, akik kezdetektől támogatták, alakították vadásszá válásom. Divatos szóval, a mentoraim voltak.

Családi kötelékben kezdtem a "pályafutásom" Nagyapai, Apai hatásokra, amikor tán hat évesen, már velük botorkálhattam a Szajoli ragadós szántásokban, büszkén cipelve az általuk lőtt kakasokat.

De folytathatom a sort olyanokkal, akik - minden érdek nélkül - vettek a szárnyaik alá, akik között, a rendszerek jövése menése okán, volt tanácselnöktől kezdve, párttitkáron át, orvos kollégáig számosan - nagy nagy szerencsémre. Szép évek emléke melenget a Soproni egyetemről is, ahol professzorommal, tanárommal,  a lelkes Afrika -vadásszal köthettem  - korai haláláig - barátságot.

Hosszú az eltávozottak névsora, nem tudok mindenkit felsorolni, talán az emlékükért meggyújtott gyertya fényébe tekintve, a pislákoló lángból sorban előlépnek majd, hogy utólag is hálát tudjak nekik adni, hogy segítettek, hogy irányitottak, hogy átadták tudásukat.

Nyugodjanak békében !

Egyik kedvenc témám az ember és kutya kapcsolata, sokszínűségével, olykor konfliktusos helyzetekkel, amikről általában nem a kutya tehet. Nem véletlenül írtam erről egy könyvet, "Eb a vadász kutya nélkül" címmel. De gyorsan hozzátenném - a tegnapi fácánvadászat tanúlságaként - hogy amilyen szép és hangulatos egy jó kutyával a kajtató vadászat -  annál nagyobb méreg neveletlen kutyával.

Az a kezdő kutyatulajdonos aki úgy gondolja, hogy az udvarban készséges kutyáját, a család kedvencét, azonnal egy társasvadászaton kell kipróbálni, az súlyosan téved és nem mellesleg tönkreteszi a vadászatot. Ugyanis a kis házi kedvenc, ahogy szabadságot kap, végre kiszabadulva a gazda üvöltözős hatóköréből, önállóan kezd vadászni, előre rohan, kelti a fácánokat, üldözi a nyulakat, őzeket, látszólag nagyon élvezve a szabadságot.

A tegnapi napon is egy kezdő kutya - fajtáját nem írom, mert nem a fajta tehet róla - a hajtósorunk előtt rohanva keltette a fácánokat, okafogyottá téve az általunk addig legyalogolt kilométereket. Úgy gondolta a gazdája, hogy társas vadászatokon fog a kutya begyakorolni. A nap "fénypontja" az volt, amikor már nem is tudom hanyadik nyúl után rohant el a kutya, de nem érte utól, gondolom sikerélményre vágyva, az útjába eső tanyánál,  egy tyúkot lefojtott.  Jött is a gazda motorral -  árkon bokron keresztül - nagy indulattal és szórta az átkot a VADÁSZOK fejére. Tehát ránk. 

A probléma az volt, hogy nem nekünk vendégeknek, hanem a vadászat vezetőjének kellett volna - már az első nyúlkaland után -  ezt a kutyát kizárni a vadászatból. Rossz lett a hangulat és megint a vadászat, a vadászok lettek a bűnbakok. Azt meg már nem is mondom, hogy nem lehet munkavizsga nélküli kutyát vadászatra kivinni.  

Tanulságos gondolat, miszerint a kimondott szó és a kilőtt nyil nem vonható vissza. Miután a nyilazásról már "leszoktunk" így annak hatását is a szó erejéhez, hatásához kapcsolhatjuk, persze némi fantázival. A szerelem is Ámor nyilaként jelenik meg a szóképekben, de nyilként hatol a lélekbe a bántás, a gonoszság, de még a fájdalom is a testbe. Nyilaló fájdalom - szoktuk volt mondani. De maradjunk csak a szó nyilazó erejénél. 

A kimondott szó hatása olykor kiszámíthatatlan. Miután a kommunikáció alapja, így az emberi kapcsolatok alfája. Magában hordozza ugyanakkor a tévedés lehetőségét. Gyakran - egészen mást vált ki - mint az eredetileg szándékolt volt, de a fő kérdés, hogyha már visszavonni nem lehet, akkor lehet-e korrigálni. Mondjuk ki kerek-perec, bocsánatot kérni és bevallani, hogy tévedtem, elnézést. Igenám, de ehhez már emberi értékek kellenek, egyetlen szóval - jellem. Nagybetűs JELLEM ! 

Ezen hosszú bevezetés után térnék a lényegre, mégpedig arra, hogy van Budapestnek egy főpolgármestere, aki hozott egy buta, meggondolatlan, politikai döntést, miszerint a Bruce Willis magyar hangjára bízta az Új Szinhát igazgatását. Aki egy kicsit is ad magára, annak hányingere van ettől az embertől - no nem mint színésztől, hanem mint egy szélsőséges  zavarodott eszméktől fertőzőttől -  ezt már a főpolgármester is tapasztalhatta - de döntéséhez ragaszkodik, nem hátrál. Ez pedig már nem karakánság, hanem a primitív, buta gőg.

Őszintén bevallom, nekem ettől kezdve ez az ember egy nulla, egy senki. Ugyanis nem tud elnézést kérni és annyit kinyögni, hogy tévedtem, mégpedig hatalmasat. Csak arra lennék kíváncsi, hogy belül a lelke mélyén- ha van neki - belátta-e tévedését, vagy csak valamelyik politikai kurzusnak a szolgájaként ragaszkodik a neki kiosztott szerephez és DGY-höz.

A szürke felhők alatt futó csípős őszi szél nekifeszült a nádas szélének, a száraz levelek fázósan bújtak egymáshoz, mintha tudnák, hogy csak így mradhatnak életben, de csak az első hóig, amikor vékony derekuk megroppan a súly alatt, délceg testük a földre rogyik. Örömmel teszik, mert tudják, hogy tavasszal, az első cirógató szellőkre, az új hajtások az  ő gyökereikből  fognak az ég felé szökni. De addig még van egy kis idő, most más dolguk van, ezt beszélik meg halk susogással. Egy fácánkakas bújik meg a nádszálak tövében, érzi a veszélyt, repülni kéne, menekülni, de valami visszatartja.

Jajj jajj, ne bújj ki szép madár - suttogta a szélben hajladozó nádszál - veszély leselkedik rád, vadászok járnak erre. Maradj, maradj, zizegték a többiek is, majd mi elbújtatunk, ha összekapaszkodunk, összefonódunk, olyan sűrűn állunk, hogy az a négylábú izgága ugatós sem tud közénk furakodni. Látod, az öreg barna kucsmás öreg nád, ott a szélen - tudod, a háta mögött öreg bugásnak hívjuk - már sokat látott, hallott, mesélte, hogy tavaly is jöttek a vadászok és egy magabiztos rokonod reptét egy durranással megtörték és képzeld - még elmondani is borzalmas -  az a ronda négylábú a szájába vette és cipelte, mint egy szolga. Pedig őneki is mondtuk, hogy maradjon a lábunk alatt, de büszke volt és gőgős - tud ő gyorsan repülni - hőzöngött és ez lett a veszte.

Nem értette a díszes madár, mit susog a nádas, egyet rúgott magán és hangos kakatolással a szélnek feszült, meredeken emelkedett, célba vette a közeli kis erdőfoltot, ahol egy tető alatt jóféle kukoricaszemek várták. Mintha ugyan a nádas szélén  egy zöldruhás embert látott volna, valami botszerűséggel a vállánál,  amitől az ösztöne azt diktálta, hogy forduljon és másfelé repüljön, de ekkor egy durranás hallatszott és ráborult a sötétség.

-Szép lövés volt Karcsi-  de ezt ő már nem hallotta, élettelen teste ott feküdt a nádas szélénél. Ugye megmondtuk, hogy maradjon....meg bizony, bólogattak mindannyian az egyre erősebb, már a tél jöttét igérő szélben, szomorúan a földig hajolva. 

  Agresszíven  törték meg az este csöndjét a reccsenések ugyanis eddig csak a kis cickányok télre spejzoló rágcsálása hallattszott. A  Halla-hegy meredek oldala ( falumban a pár méteres dombocskákat is hangzatos hegy-névvel illetik) egy kis patakvölgybe ereszkedik, ahol öreg fűzfák villámsúlytotta torzói sorjáznak, némelyiknél nem is értem, miből tudott kihajtani. Talán az időszakosan csordogáló patak miatt, amely ebben az aszályos évben "elfelejtett" vizet hozni, csak egy kis dagonya maradt a helyén. 

Itt áll az egyik kedvenc lesem, amitől alig húsz méterre van ez a dagonya. Előzőleg a les tövéből sarjadt bodzákat kivágattam, hogy elszáradt ágai ne takarjanak, de a korán leszálló esti sötét galádul magába szippantotta a dagonya fekete sarát - szóval látni nem lehett, csak hallani. A fegyverlámpa kapcsolóján tartottam az ujjam és vártam. A recsegés-ropogás egyre erősödött, éreztem, tudtam, hogy csak egy lépést kell megtennie a disznónak és akkor már kibukkan a fák oltalmából - de...nem tette!

Bizony ilyen a vadászat. Gyakran van egy "de". Hányszor, de hányszor előfordult már, hogy a vadnak csak egyetlen lépést kellett volna még megtenni és akkor...!

Ettől szép és ettől varászlatos a vadászat. A "de"-ket meg nem bánom.

"A magány úgy jó, ha van kivel megosztani" - szól a mondás, amiben az ellentmondás - a kétségtelen humor mellett -  nagyon igaz. Az ember - társas lény - ezt az atavizmust örököltük, a magányosan vívott "csaták", vesztésre vannak itélve. Barlanglakó őseink is összebújtak, ha odakint az elemek tomboltak, vagy ha a kardfogú tigris ólálkodott, könnyű prédára lesve. A valakihez, valakikhez való kötődés igénye a gének jószándékú "parancsa" az életbenmaradás alfája. 

Kialakultak az együttélésnek a mindenféle változatai, népek, nemzetek, csoportok, fajok stb.jöttek létre,  a cizelláltság ezerarcú lett, mesterségesen létrehozott csoportosulások garmada jelent meg, olykor repedéseket létrehozva az eredeti, ősi együvétartozáson. 

Annak ellenére, hogy bárki helye nagyjából meghatározható a sokszínű palettán, vannak olyan helyzetek, amikor az ember magányossá válik, egyedül marad önmagával - mégha szerető, vagy féltő kezek is óvják. Az egyik ilyen a betegség - amikor a gondoskodás ellenére, a csatát nekem kell megnyernem, egyedül küzdök az életemért - a segítség, ha orvosi, vagy családi, baráti - "csak" erőt ad, hogy az küzdelmem megvívjam. Nincs magányosabb ember - aki magára marad a szorongásával - mint pl. az, aki a műtő előtti előkészítőben fekszik, egy lepedővel letakarva, a mennyezeti neonfénybe bámulva és arra várva, hogy betolják. Átéltem párszor - hiteles a véleményem. De a siralomház "élménye" is a magány sátáni ölelése - ahogy a "túlélők" mesélik.

A másik "helyzet" a halál közeledte, amikor ki kell lépni ebből a földi létből és elindulni a magányos úton a végtelenbe.

Ezek tudatában még jobban felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a szeretet és a megértés.Ebből kell több és a mindent szétszabdaló politikából, kevesebb, illetve semmi.

Gerlézős nap volt, a borongós idő ellenére aránylag jól is sikerült, de most nem erről írnék. Még a reggeli órákban beszéltem "Tesó"- val - a jóbaráttal -  még cukkoltam is, hogy jöjjön utánunk és pucolja meg a lőtt gerléket - ahogy már egyszer megtette. Vátesz voltam - rám kellett volna hallgatnia. Délután már egy másik hangú telefon jött tőle, sarokcsontját törte, de ripityára és éppen az latolgatják, hány csavar kell majd a sarkába.

Este nyolckor még csak a műtéti előkészületek folytak, lehet, hogy éppen most, ezen bejegyzésem írásakor operálják. Aki ismeri, az tudja, hogy remek ember - mondhatni azért is a barátom - aki meg nem, annak most mondom. Hiszek az összefogás erejében, azért most arra kérnék mindenkit, hogy együtt szorítson velem Tesóért.

Az előző napi nyárias meleget, viharos szél sodorta az ősz karmaiba, úgy kellett felöltözni, mint enyhébb teleken. Ember ill. vadász legyen a talpán, aki ezt jól tűri.  Az igéretes teliholdat alacsonyan rohanó felhők takarták, csak itt-ott engedve neki egy kis kíváncsiskodást.Ilyenkor sziporkázó ezüst-fény ragyogta be a tisztást, a lesen ülő árnyékomnak még integetni is tudtam.

Igéretes hely volt, lehetett disznót, szarvast várni, de nem az jött. A szemközti bokrok közül egy róka bújt ki- talán a holdvilágtól meglepődve - azonnal leült, jobbra balra nézegetett, mint aki ötletet gyűjt, merre lehetnek az őszre készülő egerek. Hófehér pofaszőre és gallérja szinte világított, jókora példánya volt fajtájának. Azonnal eldöntöttem, hogy engem nem érdekelnek a disznók, a szarvasok, nekem ez a róka kell. Eközben elindult őkelme is, a közelben egy szóró üzemelt, talán egér is látogatja - vélhette ravaszul. Ekkor már kisértem a puskám szálkeresztjével, de egy füttyentés kellett, hogy a csodálkozás pár másodpercére megálljon. Hogyan kerül a fütty az erdőbe ?- torpant meg csodálkozva - de a választ már soha nem fogja megtudni.

Ezern az estén is bebizonyosodott, hogy egy lövéstől még nem szaladnak a vadak világgá, mert a róka lövése után kb. egy órával már disznók szaladgáltak a nyiladékon. De ez már egy másik történet.