Ragyogó ötlet - bárki fejéből is pattant ki -  hogy erre a hétvégére sportág toborzót tartottak Pécsett. . A mi lövész-szakosztályunk is kivonult, felállítottunk egy kis mini-lőteret, légpuskával, légpisztollyal, lehetett próbálkozni, kicsinek nagynak egyaránt, lehetett barátkozni a sportággal.Más sportágak is képviseltették magukat, tarka volt a kép, változatos a felhozatal, a repülő- modellezőktől kezdve a súlyemelőkön át a társastáncokig - lehetett válogatni. A rossz idő ellenére is szép számmal jöttek, öröm volt nézni, hogy mennyire népszerű a lövészet.

Remélem a kis nebulókból egy-kettő majd a lőtéren is megjelenik és igazi lövész lesz . Köszönet azoknak,  akik két napig áztak-fáztak, lelkesen magyaráztak, töltögettek, lőtáblákat cserélgettek, stb.

Nem értem, egyszerűen nem értem. Azokon a helyeken, ahol tavaly még a napraforgókat szinte támadták a gerlék, mondhatni ezerszámra, ott az idén csak egyet-kettőt lehet látni. Mielőtt valaki megvádolna, hogy ez a mi tevékenységünk idei hatása - elmondanám, hogy a városokban láthatóan  sokkal több a gerle, mint tavaly ilyenkor..

 Tudvalevő, a gerle "városlakó" lett, ott tölti szinte az egész napját, hogy azután délután nekiinduljon a környékbeli napraforgókat dézsmálni. De nem indul el, marad a városban, valószínű ott is elég csipegetni valóhoz jut. Elkényelmesedtek, éppen úgy, mint a városlakók.

Tegnap, egy Szeged melletti - szinte a szélső házak kerítésénél - húzódó "szotyi" táblában vártuk a gerléket, de mindhiába. Ha a gazda szemével nézzük a dolgot, akkor sikeres volt a vadkárelhárítás .Vadász szemmel, meg csőd.

Faluhelyen hogy is van ez ? - Rendőr bácsi, ugyan jöjjön már  be a kocsmába, a Józsi gyerek valami "fegyvernek látszó"  vízipisztollyal hadonászik ! A körzeti "meghízott  "szép komótosan odamegy Józsikához és egy irgalmatlan fülest lekever neki. A micsodáddal játsszál Józsika, ne ezzel a szarral - értve vagyok?  Ennyi ! Semmi vaklárma, semmi terrorelhárítás, totál önköltséges a dolog és az emberek sem röhögnek.

Amikor az autóból kiveszem a puskám és hátamra kanyarítom a hátizsákom, egy másik ember lesz belőlem, mint aki "civilben" voltam. Évtizedek óta ( fél évszázad!) begyakorolt mozdulatokkal teszem a dolgom,  szinte mindig ugyanúgy, mert egy olyan közegben mozgok, ami kiszámítható, számomra tökéletesen érthető és - ami a lényeg -  befogad engem. Értem a természet minden rezdülését, üzenetét, de legfőképpen azt értem, hogy milyen parány vagyok ebben a nagy univerzumban. A kelő Nap, a sápadt Hold, a csillagok, a szél, az erdő, a zajok, a halk neszek, az óvatos vadak - mind-mind egy csodálatos egység részei, érzem ahogy körül ölel ez a harmónia, befogad és jóságával átölel, része leszek az egésznek. Mozdulataim lelassulnak, érzékszerveim kitárulnak, vadász- lelkem kéjesen megmerítkezik abban a csodában, amit természetnek hívunk.

A "másik" énem pedig a napi munka után fáradtan ül a gépnél és ezeket a sorokat írja.

A " fejtetőre" állt göncölszekér rúdja a szemközti erdő fái közé mutatott,  alsó csillagával szinte beleérve az erdő sötét sziluettjébe, éppen oda, ahol a bika bőgött. Valamikor, a göncölszekér rúdjának állásásból tudtam, hogy  hány óra van, de a világítós óra kiváltotta a bonyolult számítást. A magasles alatt egy patak csörgedezett, ide vártam az éjszaki szerelemtől megszomjazó bikát, illetve a háremét, akiket - várhatóan - bódultan követ majd.

A keleti égbolt derengése fokozatosan elnyelte a csillagokat, a bika egyre fáradtabban és rövidebbeket  bőgött, azután jó hosszúkat hallgatott. Már majdnem befejezettnek tekintettem a vadászatom, amikor disznók megjelenése ragasztott vissza a les deszkájára.

  Egyforma süldők - biztos alomtestvérek -  bújtak elő az erdőből és lassan közeledtek  Itt-ot beletúrtak a tarlóba, de csak játékból, hiszen  a hosszú éjszaka alatt teleehették magukat a közeli kukoricásban.  Olykor átcsobbantak a patakon, hogy a "túlparton " is rendetlenkedjenek egy kicsit. A fegyverem már kibiztosítva lapult a markomban, de még vártam, egyrészt, a javuló "lővilág" miatt, másrészt úgy láttam, hogy érdemes türelmesnek lenni, mert egyre jobb lesz a helyzet. Mondhatni biztos voltam a dolgomban. Ez pedig vadászatban sosem jó.

Mielőtt lövéshez jutottam volna, úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Nem is baj - gondoltam - a savanyú a szőlő logikája mentén - ugyanis bonyolult lett volna a lejárt műszakis Nivámmal a lőtt disznót fuvarozni. Szóval még meg sem lőttem, de már a sorsát egyengettem. Micsoda önbizalom, ugye?

Álmos vagyok, fáradt, de tele élménnyel . A kutyafáját, de szép hajnal volt.. 

Napra pontosan ezen a napon lövettem tavaly egy jól bőgő derék bikát, egy osztrák vendégvadásszal.  Zárójelben jegyzem meg, ez az osztrák vendég modorában, stílusában, pökhendiségében, inkább verést érdemelt volna, mint ezt a bikát. Nincs rá jobb szó, bunkó ember volt.

Egy évre rá, azaz tegnap, kiültem "hallgatózni" a kedvenc lesemre, hátha valahol megszólal egy bika. Tavaly ilyenkor szinte minden erdőfoltban bőgött egy -egy bika, csodálatos volt az estéli koncert. De az idén szinte semmi. A több hónapos aszály miatt, elhúzódhattak a szarvasok, pedig a sietős aratás miatt, egy-két hét múlva már kukorica sem lesz "lábon", akkor pedig a maradék is visszaköltözik az ártéri erdőkbe.

Most nincs vendég, csak a magam gyönyörűségére járok ki "bikanézőbe".

Jött a hír, van gerle "dögivel". Azt már csak az utolsó pillanatban tudtuk meg, hogy - az eddigiekkel ellentétben - nem csak a mi kis csapatunk fog ennél a társaságnál gerlézni. Kezdenek rájönni a vadásztatók, hogy kapós lett a gerlevadászat, amit eddig vadkárelhárításban végeztünk,( de mi is napidíjért ) abból jó pénzt is lehet csinálni.

A fene sem tudja, de ilyenkor a kisördög bennem van. Biztos, hogy a mi csoportunkat viszik a "nyerő" helyre? A tegnapi nap jól mutatta, hogy jól motoszkált a kisördög, mert - annak ellenére, hogy egyik napraforgó táblából szaladgáltunk a másikba - alig pár gerlét lőttünk.

Sajnos a vadőr fiú a szemünk láttára pakolta ki a másik brigád által lőtt gerléket a kocsijából - bizony szép számmal. Az egyik napraforgótáblánál azt mondták, hogy ez még "szűz", lesz benne sok gerle. Egy fiatal fiú bringázott arra, megállt, hogy a lövéseinket nézze, de közben  elkottyantotta, hogy tegnap, ezen a táblán sokkal többet lőttek. Hát így volt "szűz" ez a terület.

Így lehet lehúzni egy gerléről több "bőrt".

Nem könnyű a kakas pörköltről a napi politikára átkötni. Vagy mégis? A lábasban rotyogó néhai kakas, éltében egy szemétdomb tetején is uraskodhatott, ahogy a mondás tartja, kis szemétdombon a kis- kakas is nagy úr.

 Napi beszédtéma,( még kakaspörkölt evése közben is) az embereket legjobban most az foglalkoztatja, hogy miért is adta ki Magyarország  a baltás gyilkost. Helyesebben, kinek az ötlete volt ez az enyhén szólva is elhibázott döntés. A választ nem tudom, de sejtem. Ha-  és amennyiben a kis-kakasos hasonlatnál maradunk és bennünket -  könnyen megvezethető jámborakat - szemétdombnak tekintettek, akkor a kiskakas nevét nem nehéz kitalálni.

A kiskakas szóvivője szerint, a dolog részükről lezárva.  Lehet, hogy nem a megfelelő kiskakast ettük meg tegnap?

Bizony már falun sem könnyű, igazi, "kapirgálós" piros kakast szerezni. De nem ám olyan anyámasszony katonáját, akit a kotlósok is lenéznek, hanem olyat, amelyik szorgalmasan teszi a dolgát, magasra tartott fejjel figyeli az asszonynépet és amelyik éppen fenékkel áll felé azt azonnal maga alá gyűri. Sorsukat az pecsételi meg, amikor a jó négy centis sarkantyújukkal a gazdasszony hátára ugranak és a kontyukba csípnek.

No, ilyen kakasból készül az igazi kakaspörkölt. A receptje egyszerű. Kell hozzá egy nagy lábas és négy óra türelem. Úgy főzik, ahogy a pincepörköltet, azaz sóban, vízben. A finom szaftja nem az előzőleg alá tett zsírtól lesz, hanem főzéstől.

Túrós csusza jár mellé, ha valaki nem szereti, jóféle Mohácsi kovászolt kenyeret kap hozzá.Mindez nálam lesz, alig két óra múlva. És, hogy mi ebben a vadászati téma? Hacsak az nem, hogy vadászbarátok fogják ezt a kakast a bajuszuk alá bepakolni.

Borkóstoló - Peteli Borászat Dunaszekcső

A vadászatot két napra mellőzve  - de szintén fegyverrel ügyeskedve - részt vettem az idei pisztolyos országos bajnokságon,  a  Pécsi lövészklub színeiben. 

  Budapesten, a Fehér úti lőtér adott otthont ennek az eseménynek, miután a másik  - sokkal impozánsabb és nemzetközileg is jegyzett lőteret, a TEK nézte ki magának. Hiába volt a lövészek tiltakozása, a hatalom ezt egyszerűen elsöpörte.

De nem is ezt akartam mondani, hanem egy kicsit a lövészsportról polemizálni.

Egy pisztolyos, amíg elér olyan szintet, hogy OB-in szerepel, bizony sok lövést ad le. Jó állóképesség, szorgalom, meg egyéb lelki tényezők kellenek a lövészethez, de ez mind kevés, ha éppen a versenyen nem gyümölcsözik. Húsz lövésben, húsz percben sűrűsödik össze az egész évi munka, amiben elég egy ici-pici figyelmetlenség, egy század másodpercnyi dekoncentráltság és máris oda a jó eredmény.

Örömmel írom, hogy nagyon jól szerepeltek a Pécsiek !

A tízezer év együttélés ellenére sem lett a kutyából ember. Mondom mindezt annak ellenére, hogy öreg vizslám szinte minden"szavát" értem, de ő is átérzi a hangulatom ilyen-olyan változását, szóval jó vadász-társak és még jobb barátok vagyunk.

Gyakori hiba, hogy emberként kezeljük a kutyát, rázúdítva érzelmi hullámzásainkat, amiből  egy szót sem ért, nem tud mit kezdeni a rázúduló érzelmi kitöréssel, amit rendszerint kényszeres-ásítással fejez ki. Nem azt mondom, hogy a kutyánk nem azonosul az örömünkkel, bánatunkkal, de csak úgy, hogy "veszi" a kisugárzásunkat, minden testi kontaktus nélkül. Részünkről, a kutya felé a simogatás az egyetlen elfogadható dicséret, a fül vakargatása már szinte kéjérzés számára. De az ölelgetés, puszilgatás - nem. Sok kezdő kutyatartó úgy gondolja, hogy a túlcsorduló szeretetével erős kapcsolatot fog kiépíteni a kutyájával. Nagyon meglepődik, amikor ez nem működik és az agyon-szeretgetett kutyája másokhoz is barátságos, kedves.

Munkakutyáknál - mint amilyenek a vadászkutyák is -  az igazi, a közös szenvedélyen alapuló barátság, vadászatok közben fog szorosra kötődni. De addig rögös az út, a tanítás ideje alatt  lesznek sikerek és kudarcok egyaránt. Eközben viszont nem csak a kutya, hanem a gazda is tanul.

Kérdem a vadőr fiút, hová lett a társa. 

- "Emönt biztonsági őrnek" - mondja. Elment? - csodálkozok vissza. Hiszen annak az utolsó porcikája is zöldből volt.

- "Mögmakacsolta magát, oszt emönt "- jött a válasz.

Nem nehéz kitalálni, hogy az ország melyik ( szegletében ) szögletében hangzott el ez a diskurzus. Ilyenkor azokra gondolok, akik szeretnének magyarul tanulni. Ízes magyar ez is, de ember legyen a talpán, aki érti, még ha anyanyelve is. Én is így jártam, amikor egy tiroli vadásszal hozott össze a balsorsom, és az "osztrák" beszédéből egy szót sem értettem. Vigasz volt, hogy a saját honfitársai sem nagyon.

Hat évig jártam Szegedre oskolába, de rám egyáltalán nem ragadt az "őzés", azt csak az igazi ottaniak tudják szépen, ízesen.

Mög a vadőr fiú.

Ahogy Tiszaszigetnél átlépjük a határt, nem csak egy másik országba érünk, hanem egy másik világba is. Kezdjük ott, hogy a határon igen rugalmasan kezelték a bevitt fegyvereket. Az itthoni rendőrség mindenféle engedélyekkel  riogatott, amik bonyolultsága miatt én nem is vittem a fegyverem.A többiek igen. A határon egyszerűen beírták a fegyvereket egy nagy könyvbe és ezzel kész is volt.

A vadászház egyik sarkában, állványnak támasztva - nem páncél szekrényben - sorjáztak a fegyverek, kedvemre választhattam közülük. Semmi papír, semmi átadás-átvételi nyomtatvány, amelyik jól passzolt vállba azt vihettem.

A kísérőink közül az egyik szerb volt, a másik magyar. Mint később kiderült, a szerb fiú civilben rendőr, de él-hal a vadászatért, lelkesen szaladgált a lőtt madarakat keresni. Gyuri, a magyar vadőr pedig inkább az estéli programból vette ki a részét, evett, ivott szorgalmasan. Nótázni is jól tudott. Szerbiában egy magyar ember székely nótákat énekel - hát nem semmi. A jó borok elmosták Trianont.

Az itteni vadásztársaságnak jó üzlet a fürj vadászata, "akik" éppen tőlünk vándorolnak hozzájuk, mivel nálunk nem lehet őket lőni, náluk igen. Valahogy ez a fürj dolog is úgy van, mint a szalonkázás.Mindhiába a Szent István egyetem kutatóinak elfogulatlan véleménye, miszerint semmi kárt nem tennénk a szalonkákban és a fürjekben, a "haragos-zöldek" minden józan érvnek fityiszt mutatnak.

A sült fürj pedig egyenesen Isteni volt !

Az elmúlt két nap vadászata  is szép példája volt, hogy a vadász- szenvedély mire  képes. Fürj vadászatra szólt a meghívásom - Szerbiába.  Nálunk tilos, náluk szabad - holott szinte a magyar határnál vadásztunk, ezért jobban esik úgy mondani, hogy a Vajdaságban voltam.

Előzetesen csak annyit erről a madárkáról, hogy nem sokkal nagyobb, mint egy seregély, csak gömbölydedebb, és ilyenkor  vonul Afrikából Északra. Hangja a jellegzetes "pitypalatty", ami a szerelmi hívódaluk. Sok van belőlük, ezért Szerbiában lőhető, nálunk védett.  Hogy miért, senki nem érti.

Igazából nem lenne nehéz a vadászata, mert semmi mást nem kell tenni, mint estéli és reggeli órákban, jó kutyákkal tarlókat, gyomos parlagokat végigjárni és a villámgyorsan - és szinte a talaj fölött - repülő madarat eltalálni. Igen ám, de nem negyven fokos melegben és gyomos tarlók híján, gazos répaföldekben bukdácsolni, kilométer hosszakon. Nagy segítség - lett volna - a jó kutya, amelyik felkelti és ha eltalálják, megkeresi a fürjet, mert a madárka mimikrije  tökéletes ,  barnás fehéres tollazatával úgy  beleolvad a száraz növényzetbe, hogy emberi szem nem találja.

Voltak kutyák - jobbak, rosszabbak - de a nagy melegben "besült" az orruk és csak esztelenül rohangáltak. Ezért minden lőtt madárkát együtt próbáltunk megkeresni, így nagyon lassan haladt a vadászat és bizony elég gyenge eredménnyel.

Miután még sosem lőttem fürjet, így avatva is lettem

Ha már szóba került a szenvedély  - ami sokszor a józan ész határait is feszegeti - beszéljünk róla egy kicsit. Most hagyjuk a "káros" szenvedélyeket, a dohányzás, az ivás, a drog, stb. önpusztító hatását, ahol a szenvedély felülírja az akaratot, hiszen vannak "jótékony" szenvedélyek is. Ilyen kategória a vadászat is. Gyorsan hozzátenném, hogy nem törvényszerűen és csak keveseknél. A vadászok jó része alkalmi vadász, csak akkor vadászik, ha minden kényelmi feltétel adott, lehetőleg minimális saját befektetéssel, garantáltan gyors a siker. Sok pénzel ez könnyen megvalósítható.

A vadász-szenvedélynél lehet hivatkozni "ősi" génekre, amik a lét- és fajfenntartás hordozói, de igazából ezek a múltbéli üzenetek, mára már igencsak elcsitulhattak, a civilizáció áldozatai lettek. Valami kis szikra  lappanghat ugyan bennünk, ami szerencsés esetben és lehetőségek birtokában, újra szenvedéllyé válhat.

A szenvedély lényeg lehet az, hogy nincs rá racionális magyarázat. Egyszerűen az egyik vadászban felszínre tör, a másikba nem. Nagyon fontos hozzátennem, hogy az igazi szenvedélynek nem célja az esztelen öldöklés. A szenvedély része a természet szenvedélyes szeretete is, annak védelme, a vadon élő állatok etetése, gondozása...és még sorolhatnám.

A szenvedély egyben fantasztikus  hajtóerő is, ezt saját magammal bizonyíthatom, mert ez visz előre a hetvenedik évemben is.

Ha valaki azt mondaná   - na jóember, kap húszezer forintot, semmi mást nem kell érte csinálni, csak beállni a napraforgó tábla közepébe, délelőtt tíztől, mondjuk este hatig, mindezt 40 fokos hőségben, víz nélkül, - nem biztos, hogy ráállnék. Ja, hogy el ne felejtsem, közben egy 3,5 kg-os vasdarabbal a fejem fölött  folyamatosan kéne hadonászni.  Ha meg igen, akkor nem biztos, hogy túlélném.

Kis túlzással - ez a gerlézés. Ráadásul mindent vastagon borít a por, a cipőmben alig fér a lábam a homoktól, de fölösleges kiönteni, jönne helyette újabb adag. Ha jön a gerle, semmi bajom, minden szép és jó, nem fáj semmim, nem vagyok szomjas, de ha nem...akkor teszem fel magamnak az első mondatbéli kérdéseket.

Hát igen, vannak a normális emberek és vannak a  vadászok.

Hat hónapi sörétes- puskás "böjt" és türelmetlen várakozás  után, végre elkezdődött a gerleszezon. Nehezen múlt ez az "ínséges" időszak, siettettem volna az amúgy is rohanó időt, pedig ahogy fogy az egyik, úgy rövidül a másik is.

Az aszályos időszak, a nagy melegek, kedveztek a gerlék szaporodó kedvének, többen lettek, mint tavaly, a napraforgó meg csököttebb, úgyhogy nagy a gazdák kára. Csak csendben mondom, nehogy ötletet adjak, de csodálkozom, hogy a gerlére még nem jelenthető vadkár.

Az "esélyegyenlőség" jegyében-  ebben az évben - már "csak" 28-as kaliberű puskával lövöm a gerléket. Aki ért hozzá, az tudja, hogy ez egy kis aranyos, szinte  játékszer fegyver, aki meg nem, annak úgyis mindegy.

Normál körülmények között, az őzek násza, július végén kezdődik és nagyjából aug. közepéig tart. Ilyenkor  bármerre autózok a területemen, fényes nappal is láthatok sutákat kergető bakokat. De ez az év - minden bizonnyal - különleges lesz,  egyrészről a százéves rekordokat döntögető aszály miatt, másrészt pedig az ezzel bizonyára összefüggő olyan semmilyennek nem nevezhető üzekedés miatt.

Egy kicsit a véletlen szerencsében bízva kezdtem el a vadásztatást. A dűlőutakat arasznyi por borította, az autóm hatalmas porfelhőt húzott maga után, ami fékezéskor utolérte az autót és mindent beborított. Időnként köhögési roham jött rám, szinte vályogot köptem. Lehangoló és nyomasztó volt a táj, mindenen vastagon a szürke por. Itt-ott, magányos őzek csipegették a száraz  növényeket, külön a suták, külön a bakok, nyoma sem volt üzekedésnek. Olyan helyeken próbáltam síppal hívni, ahol biztosan tudtam, hogy van bak és suta is, de semmi nem mozdult.  Utolsó lehetőségként egy olyan lesre ültünk fel, ami mellet még nem száradt ki a patak.

Már szürkülni kezdett, amikor a kukoricásból kirohant egy suta és egy bak, óriási szerelmi lázban kergetőzve. Azonnal  megismertem "őkelmét",ugyanolyan agancsa volt, mint amilyet tavaly ugyanitt lövettem. Élete első bakját lőtte a vendégem, szép blatt-lövéssel. Volt öröm, volt sírás - minden volt, ahogy egy első bak elejtésénél illik !

Zárszó!!  Nem csak a vadászathoz, a vadásztatáshoz is kell Fortuna segítsége.

Elmondom, de csak holnap ! Addig türelem. Előzetesnek csak annyit, hogy a holnapi téma, egy  üzekedő bak lövése és a gerleszezon beindulása lesz.

A mai napon leadott cirka 250 lövésem érzem az izmaimban, a perzselő Napot a bőrömön, a szomjúságot a torkomban. Ez utóbbi kivédéséről gondoskodni fogok, ezért a halasztás !

Hat hónapi "böjt" után, végre a sörétes puskám foghattam kézbe.

Biztosan sokan, sokféleképpen fogják majd szakmailag elemezni Janics Natasa olimpiai  szereplését, az egy ezüstöt és egy bronzot. Én ezt nem teszem, nem értek hozzá, viszont szívből gratulálok neki, szűk évvel egy szülés után, ez egy heroikus teljesítmény, nyilván lesz majd jobb is. Talán meg is értem az elkeseredését, mert ennél többet várt magától. Az a baj, hogy mi is, laikus szurkolók. Beleéltük magunkat az aranyba és most "siratjuk" a szánkból kiénekelt sajtot. De más sportágakban is láttunk az ezüst miatt elkeseredett sportolót. 

Sajnos ez az "aranyláz" magyar betegség lett, az aranyat megnyerni lehet, az ezüstöt, meg a többit, már "elvesztett arany"-nak éljük meg.  Annyiban igaz, hogy győztes csak egy lehet, de  végeredményben, a dobogón állva, az ezüst , vagy bronz értéke semmivel sem haloványabb az aranyénál. Székely Éva könyvének a címe passzolna ide: " Sírni csak a győztesnek szabad" , ami nagy igazság. Nem úgy kell megélni, hogy elvesztettünk egy aranyat, hanem úgy, hogy megnyertünk egy ezüstöt, vagy bronzot.

Minden érmesnek és pontszerzőnek gratulálok. Szép volt lányok, fiúk. Köszönjük !

Politikai uborkaszezon van, szarkeverő politikusaink nyaralnak, ettől most békés, csendes az ország ,nincsenek pátvillongások, feljelentgetések, stb. Felekezettől, pártállástól függetlenül, mindenki szurkol, lelkesedik, hazafias érzések feszítik a melleket. Régen éreztük már - és nagyon kellett - hogy jó magyarnak lenni .Nagy-nagy köszönet érte a sportolóinknak, legyen az első, vagy tizedik, egyformán.  De szép is így az ország ! És csodás a szurkolótábora is.  Itt nincs metróverő B-közép, nincsenek zsidózó ultrák, csak lelkes, zászlólengető magyarok vannak.

Kár, hogy lassan vége az olimpiának, elmúlik a "láz" és a csodálatos eredményekből majd a pártocskák próbálnak tőkét kovácsolni, ha kell, a sportolók lealázása árán is.Meg kéne fordítani, négy éven keresztül olimpia és csak két hét szünet. Ennyit talán kibírnánk a politikusokkal is.

Mindezek alatt lefejezték a rendőrség elitjét. A minőségi zsarukat szétszórták, vagy leszerelték. Ez is egy "szép" sportteljesítmény volt. De senki nem magyarázta.

Bizony, dagaszthatja mellünket a nemzeti büszkeség, hogy ebből a kis országból, milyen remek sportolók kerülnek ki. Olyan országokat előzünk, ahol több-százezres emberanyagból válogathat bármelyik sportág, hogy azután a kiválasztottak minden földi jót és anyagi megbecsülést, szuper edzői gárdát megkapva, csak az olimpiai szereplésre edzhessenek.

Nem tudom, hogy  az eddigi helyezetteink milyen körülmények között készülhettek, de egy sportágba azért jól belelátok. Ez pedig a lövészet. Arról már nem beszélek, hogy a korábbi olimpiai bajnok Igaly  Diana évekig nem jutott lőtérhez, így nem is tudott már erre az olimpiára rendesen felkészülni. Csonka Zsófi pisztolylövővel jó párszor álltam egy lőtéren, közös lőállásban, ahol ugyan nyugodtak voltak a körülmények, de valami ősrégi találatjelző berendezéssel kellett bíbelődnie, amit a konkurens csapatok már nyilván a szemétbe dobtak volna.

Zsófi  a csodálatos hatodik helyet szerezte meg,  ennek értéke a szememben éppen annyi, mint az aranyéremé.

Gratulálok Zsófi !

A TV elé bilincsel az olimpia, olyan közvetítéseket is nézek, amikről nem is tudtam, hogy olimpiai sportágak.Mondjuk ilyen volt a női strandröplabda, ahol azért a sport iránti szeretetemet "übereli" az esztétikai gyönyör. De félre tréfa, hatalmas küzdelmeket, emberfeletti teljesítményeket, egyéni drámákat és eget verő örömöket hoz be hozzánk a - máskor sokat szidott  - televízió. Elképesztő statisztikát olvasok, miszerint volt olyan közvetítés - nyilván magyar érdekeltséggel - amit több mint kétmillióan néztünk.

Érdekes nép vagyunk, mi magyarok. Ha valaki éppen nem a dobogó legfelsőbb fokára került, akkor már fanyalgás, magyarázkodás következik, mondhatni "aranylázban" égünk, holott sokszor csak századmásodpercek, vagy milliméterek választják el az elsőt a hatodiktól. Tanulni lehetne az angoloktól, telt házas nézőterek előtt folynak a versenyek, még olyan sportágban is, mint mondjuk a lövészet és lelkesen tapsolják, ünneplik a "sokadik" versenyzőjüket is.

Hajrá Magyarok !

Még szerencse, hogy "csak" négyévente van. Olimpia lázban ég a világ, olyanok is nézik a közvetítéseket, akik máskor soha. Teljesen mindegy, illetve majdnem mindegy - hogy milyen sportág, van-e magyar érdekeltség benne, nézni kell, szurkolni és ámulni a teljesítményeken. Az úszók teljesítménye már a lehetséges emberi teljesítőképesség határait súrolja, párszor  túlszárnyalva azt.  

A kínai sportolók tarolnak, mondják, könnyű nekik akkora emberanyagból válogatni. Node, valami mást is tudhatnak - ugyanis egyik úszónőjük olyan teljesítményt produkált, ami már extrém kategória, ráadásul a "semmiből" felbukkanva, előnytelen alkattal, szóval erősen elgondolkodtató, hogy a kétszáz -egynéhány doppingszeren kívül - amire vizsgálódnak az ellenőrök - nem találtak-e a szorgalmas kínai kutatók, valami újat. Ha nem így van, akkor egy csodát láttunk és nekem elnézést kell majd kérnem. De volt már ilyen csodálkozásban részünk, amikor az NDK úszónői végigverték a világot, igencsak férfias alkattal és gyakori borotva használattal.

Ahogy manapság a vicc szól, hogy az akkori úszónők, mára már tisztességes nagypapák !!!

Kicsit unatkozva úszik unokám, tanítom, hogy mellúszásnál a fejét is tegye vízbe, de nem és nem. Így én sem erőltetem. Ekkor megjelenik egy hasonló korú (7 éves) kislány, aki már ügyesen bukdácsol, búvárkodik, azonnal hozzá csapódik az unoka, ettől kezdve együtt csinálnak mindent, már Lúcia  is többet van víz alatt, mint felette.

Figyelem a két gyereket. Alig pár perce ismerik egymást, de már elválaszthatatlanok, szinte össze ér az orruk, amikor kitárgyalják, hogy ki bírta víz alatt tovább. Szívből mosolyognak egymásra, teljesen nyitott mindkét gyermek .Mitől is ez a közvetlenség - gondolkodom. Egyrészről attól, hogy még gyermekek és nem fertőzte őket a felnőttkori merev konvenció, másrészt pedig pozitív kisugárzása van mindkettőjüknek. Ezt az "aurát" - sajnos - én is megérzem, vannak olyanok, akiknek az aurája úgy taszít, mintha ellöknének. De ezzel újat nem mondtam, hiszen a szimpátia, antipátia érzése - többek között - ezen is alapul.

Irigyeltem a gyerekeket.

Írogatok vadásztörténeteket - makacsul ragaszkodva a címbéli "titulusomhoz", holott nincs ilyen, hogy vadászíró, csak író van, aki lehet, hogy vadászatokról is ír. Ráadásul ez a jelző egy kicsit devalválódott, rengeteg iromány jelenik meg ilyen címszó alatt, mintha azt hinnék sokan, hogy amit egy jó pohár bor mellett elmesélnek, annak könyv formájában is meg kell jelenni. Nincs lektorálás, nincs szakmai visszajelzés, vagy intelem, csak pénz kérdése a könyvkiadás.

Nemrégiben kaptam egy észrevételt, hogy elkalandozok olyan vizekre is, ami nem vadászat, hanem egy kicsit a közélet,a mindennapok visszásságai, stb. Bevallom, nehezen tartom vissza magam, mert igaz, hogy számomra a vadászat lételem, de amiben élek "eleme az életemnek." De a kommentek is azt mutatták, hogy napi dolgokra hevesebben reagálnak az emberek, mint a szűk kőrnek íródott vadásztörténetekre.

Kezdődik az olimpia, drukkolhatunk, izgulhatunk együtt, én is inkább a TV előtt fogok ülni, mint a magaslesen.Vadászíróból, sporttudósító lesz belőlem két hétig. Ha közben azért történik valami "vadászos" - ígérem leírom.

Baj van, nagy baj. Aszálynak hívják a bibliai átok egyik fajtáját, már a templomokban imádkoznak az esőért. Szenved tőle ember, állat, legyen az házi, vagy vadonélő. A szarvasok elindulnak a víz irányába, nagy csapatok vonulnak az évszázados útvonalakon, illetve csak vonulnának, mert  a "frissen" felépített autópályák keresztezik az útjukat, szomjhalálra ítélve őket. Ahol pedig "összetorlódnak", ott a termésüket féltő gazdák aprítják.

A vaddisznók is elhagyták a megszokott erdeiket, beköltöztek a kukoricatáblák közepébe, ahol a  zsenge kukoricacsövek adnak nekik némi nedvességet. Dimbolják - az egyébként is csökött - kukoricát, aratáskor kiderül majd, hogy amit nem vitt el az aszály, azt megették a disznók

.Így lesz a szerencsétlen szarvasokból és disznókból első számú "közellenség". Már sokat mondtam, hogy a gazdák hagyjanak nyiladékokat a hatalmas kukoricatáblákban, hogy onnan tudjuk a vadkárelhárítást elvégezni. De nem, mert az terméskiesés - mondják. Ekkor  ökörséget ! Sokkal nagyobb kár az, ha háborítatlanul dőzsölhetnek a táblák közepén, mint amennyi a nyiladék miatti terméskiesés.

Amikor a hajnali lesből a vadászház felé ballagott, már látta az ajtó elé kitett bőröndöket.Nem lepődött meg, az esti veszekedés méltatlan volt mindkettőjükhöz, régi sérelmek kerültek felszínre, ahogy a romlott ételt öklendezi ki a szervezet. - Elmégy ? - nyögte ki nehezen. - El, ne haragudj, de nem bírom tovább -suttogta az asszony. Fiatal vagyok, élni akarok, utazni, világot látni, én nem az erdőben akarom leélni az életem.

-Én pedig azt hittem, jó itt neked - hebegte -  hogy te is gyönyörködsz  a kelő Nap bíbor sugaraiban, a teli Hold ezüst fényében, a hóban feketéllő vaddisznókban, a madarak tavaszi bódult énekében, a szarvasok őszi hangversenyében -   de elakadt, szégyellni kezdte, hogy könyörög, rájött, hiába beszél, aki menni akar, az úgyis elmegy. Pedig szerette, amikor az asszony mellette ücsörgött a lesen - jó szeme volt - sokszor hamarabb észrevette a lopakodó vadat, mint ő - de valami külföldi út lehetősége megkavarta, kérlelte ugyan, hogy ne menjen, de mindhiába.

Ekkor egy teherautó gördült a ház elé, a két bőröndöt gyorsan elnyelte a csomagtér és egy perc múlva már csak a csend és az üresség maradt utána.

A Duna gátjáról meredeken futott le az út  az ártér nyárfás, égeres szederindás  erdejébe, hogy két kanyar után, egy magasleshez érjen. Az autóm a gát  "tövében" maradt, innen óvatoskodtam a les felé, ugyanis tőle alig harminc méterre, egy szóró kínálta a sárga kukoricaszemeket az éhes vaddisznóknak. Mondta a vadőr, hogy amit kiszór, reggelre eltűnik - szóval van kosztosa a helynek.

A második kanyar után, már rá  lehetett látni a szóróra, a látványtól földbe is gyökerezett a lábam - egy termetes disznó vacsorázott  rajta. Még világosban, fél nyolc körül. Ilyen a szerencse, olykor napokig semmi, máskor meg már az első percben ott áll a lehetőség. Nem lehetett sokat spekulálni, egyrészt kicsit forgott a szél,a disznó  bármikor szagot kaphat, másrészt - ha felnéz -  még vaksi szemeivel is meglát, ahogy a nyiladék közepén szobrozok. "Szabad" kézből kellett lőni, ami egy  magyartalan zsargon, de nincs más helyette. A lövésemre egy kicsit összerándult, majd a sűrűbe vágtatott, egy darabig hallottam a törést, majd csend lett. Elfeküdt - ahogy mondani szoktuk, ezt is -  vadász zsargonban.

Egy pipaszívásnyi idő után kezdtem keresni, de vér híján hamar feladtam , tudtam ide kutya kell.  Miután mások is lőttek aznap este, így az "én" disznóm keresésére, majdnem éjfélkor került sor, igaz alig öt percig tartott, a kutya hamar megtalálta. Alig ötven méterre feküd a kanocska. Hogy a könyvem címére utaljak - eb a vadász kutya nélkül.

A vadászszékemen ültem, a kukoricatábla szélső sora mögé bújva. A megtépázott, lerágott szárak alig mellig takartak.,  amit nem a szarvasok taroltak le, azt a hetek óta tartó aszály szikkasztotta szárazra. Este hétkor még szinte sütött a meleg, az afrikai forróság úgy perzselt, mint amikor a sütő ajtaját nyitogatjuk, hogy megsült-e a hús. Egy búzatarló sárga csíkja húzódott a leshelyem és az erdő között, oda vártam a bakot.

Először egy suta iramodott elő, lógó nyelvvel,fáradtan, de rögtön mögötte a bak. Tettek két kőrt, a jellegzetes boszorkány-kőrt, majd hirtelen lefeküdtek." Azannyát" - döbbentem meg, hiszen ez már űzekedés!  Ilyen korán? Július legvégén, augusztus elején szokott az őznász beindulni, ilyen korán még sosem. A természet sivatagosodik, az állatok viselkedése megváltozik - nem lesz ennek jó vége - morfondíroztam. Afrikába készülődő barátomnak mondtam - azt hittem vicc lesz - hogy várjon egy kicsit, ne költsön pénzt távoli utazásra, Afrika fog ide jönni és Bugacon lőhet majd antilopokat. Még végül valóság lesz a viccből?

Volt időm spekulálni, jó húsz percig pihentek a "nászutasok", amikor a bak szép lassan feltápászkodott. A dörrenésre vissza is feküdt ugyanoda. Igazi, szép selejt bakocska, ághiányos, falra való!

A vadászati események mellett, még tennék egy utolsó kitérőt  Erdélybe. Szépen hangzik ez így, de történelmi és földrajzi valóság az, hogy Romániában voltam, hiszen Székelyföld is román "felségterület"  - hogy erről ne felejtkezzen el senki magyar, a Királyhágóig vezető úton, szinte miden villanykarón román zászló leng. Tudd, magyar, értsd magyar, hogy hol is vagy - ez ennek az üzenete.Az eddigi utaimmal ellentétben ez az utazás társas volt, aminek sikere éppen abban van, hogy jó-e a társaság, vagy sem. Mondhatom, remek banda jött össze.

A másik újdonság az volt, hogy végre nem én vezettem, egy kényelmes és magas busz üléséből bámulhattam a tájat, kicsit belelátva a  házak udvarába, a kertekbe, az emberek hátsó udvari "intim-szférájába". Azt hiszem Románia legszegényebb része lehet ez- a magyar határ és Székelyföld közötti rész , ráadásul igencsak elcigányosodva. Ha egyetlen szóval kéne jellemeznem a benyomásom, akkor csak az a szó jut eszembe, hogy igénytelenség! Rendetlenül állnak a házak, ki-ki kényére kedvére építkezett ( most nem az ősi falvakra gondolok, hanem az újakra). Ahogy írtam, a busz magas ablakából a kerítések mögé láttam - ott pedig a kosz, a piszok és a rendetlenség látványa "fogadott" és minden abbahagyva, félig elkészülve. Félig felépített épületek, félig összedőlt viskók, minden-minden csak félig van megcsinálva. Ez pedig nem a szegénységből fakad, hanem az igénytelenségből. Bánffyhunyad tükrös cigány -palotái is félig készen csillogtatják tükrös tetőiket, hirdetve a magamutogatás röhejes torzóit.

Az összbenyomásom próbáltam megfogalmazni, így ennek a bejegyzésnek  azt a címet adnám, hogy a "félbehagyott Románia".

A rossz "alvókámnak" van egy nagy előnye - akkor kelek, amikor akarok és nem óracsörgésre. Ma hajnalban - háromkor - is kipattant a szemem, ettől számítva húsz perc múlva már a Nivámban ültem és poroltam a kedvenc lesem felé. Az elmúlt két hét alatt, három disznó került itt puskavégre,  egyforma kanok,  zsírosak, testesek, de minimális agyarakkal.

Erős szél zörgette a napraforgót, ezért semmit nem lehetett hallani, de lassan virradt és a szórót már láttam. Mint a szellem jelent meg rajta a disznó, sokat nem vártam, amikor oldalra fordult, lőttem. Érdekes, hogy tökéletes blatt-lövéssel, a rálövés helyétől kb. harminc méterre találtam meg, igaz, az erős vérzésen nem volt nehéz a nyomkövetés.

A zsigerelés, a disznó kiszállítása a területről, leadása stb. már időigényesebb v olt, mint maga a vadászat.

- Álltunk a széthasított koponyájú medve mellett és "erőst"  tanakodtunk - meséli az erdész. Most mi legyen? Arra jutottunk, hogy lőni kéne egy másikat, ebben volt rutinunk, hiába várt börtön arra, aki medvét mert lőni, azért a havasok közé nem ért föl a törvény szigora. Ez rendben is lenne, de ilyen gyorsan senki sem tud egy ekkora medvét előkeresni és meglőni így maradt a másik ötlet - hogy kinek van otthon egy hasonló méretű svarcban lőtt medveszőre. Kiderült, hogy mindenkinek volt, de ekkora, illetve majdnem ekkora, csak nekem. 
Előhoztam a bőrt, rápróbáltuk a másikra, bizony jóval kisebb volt. Jött az ötlet, áztassuk be és nyújtsuk. Nyúlt is szegény, már kettő is belefért volna az eredeti medvéből, de még mindig nem fedte a másikat. Ekkor történt a baj, elunta a medvebunda az egrecíroztatást és hosszában végigrepedt. Anyám nesirass - jajdultam föl, egyfelől sajnáltam a medvémet, de még jobban magamat.

Hogy ne szaporítsam, a medvekérdést megoldotta a forradalom, ami vitte magával az elejtőt, csak a széthasított medvéje és az én" repesztettem" maradt utána emlékül.

A "névnapi-bak" története után visszakanyarodnék még Székelyföldre. Vadásztörténet lesz ez is, de mégis más. Medvékről és a "Kárpátok géniuszáról" Csauseszkuról lesz szó, ahogy azt elmesélte az az erdész, aki őt kilenc évig vadásztatta medvére.

Egyik alkalommal, óriási medvét, világrekord méretűt lőtt a "főnök" - mesélte.  Gondosan megnyúzták, éppen keretre akarták feszíteni, hogy száradjon, amikor betoppant az erdészház udvarára egy móc, szóval egy hegyi-pásztor. Tudni kell róluk, hogy  kora tavasztól késő őszig terelik a rájuk bízott állatokat, egyetlen fegyverük egy hosszú nyelű balta, de ezzel - ha kell - a medvétől is megvédik a nyájat. Mogorva, indulatos, emberek, jobb őket elkerülni, de most éppen ő jött a medvékre panaszt tenni.

Meglátta a pásztor a hatalmas medvét, az ősi ellenséget, egy pillanat alatt elöntötte a perzselő indulat és egyetlen fejszecsapással kettévágta a preparáláshoz előkészített medvekoponyát. Hű, de nagy ribillió lett, most mi lesz - estünk pánikba -  ha meglátja a "főnök", hogy nem vigyáztunk a medvéjére - ki tudja melyik bányában fogunk megrohadni.

Folyt. köv.

 Úgy rontott rá a bak, a békésen legelésző sutára, mint akit puskából lőttek ki és egészen a szomszédos lesig kergette. Annyit meg tudtam állapítani, hogy ezt a bakot kerestem, ághiányos, öreg példány, nyugodt szívvel lőhető.  Lenne, ha nem rohant volna el.  Érdekes a bakoknak ez a haragja, vagy dühe, a szoptatós suták iránt. Ennek hormonális magyarázatával senkit nem untatnék. De nem fog eltelni három hét és ez a bak-harag, őrült szerelembe fog csapni. Érdekes ugye?

Tehát ott hagytam abba, hogy elszáguldott a "bakom".  Mivel már háromnegyed kilenc volt, a völgyben, ahol ültem, már erősen szürkült, lélekben lemondtam róla.Éppen kezdtem számolni, hogy erre a bakra még "csak" harmadszorra vagyok itt, mi ez ahhoz képest, amikor egy másikért harmincnál többször tettem ezt. Érdekes a vadászatban a reménynek és a csüggedésnek a gyors váltása, ugyanis a bak - lenyugodva már -  megjelent az erdő szélén és a bokrok hajtásait lassan csipegetve, egyre közeledett.

Szerencsémre, mielőtt besötétedett volna, már lőhető távolságra ért. Az utolsó falat szájba helyezése és  a zsigerelés, már az autóm lámpájának fényében történt.