A negyven fokos kánikula engem nem zavar, talán egy kicsit bulvárosodott ez is.Vörös riasztással  sokkolják az embereket, vízpartokat és hűs habokat javasolva. Na igen, annak, aki megteheti. Ha már eddig is Erdélyről meséltem, akkor maradjunk is ott egy-két gondolat erejéig. Szóval Székelyföldön is éppen ilyen kánikula van, de ettől még egész családok, sőt egész falvak, annak apraja, nagyja "szénázik", forgatnak, gyűjtenek, estefelé, vagy még a reggeli enyhületben szekérre rakodnak és fuvarozzák haza a télre való takarmányt.   Zárójelben megjegyzem, az augusztusi gerlézés is hasonló hőmérsékletben zajlik, amikor a napraforgó táblában ácsorogva várom a gerléket. Egész nap.

Az is biztos, hogy a blogom olvasottságának sem tett jót a vörös riasztás, lehet, hogy nem írnom kéne, hanem valami virtuális fagylaltot árusítanom, az interneten keresztül? A kérdést ugyan úgy is feltehettem volna, hogy nyalni jobb, vagy olvasni?

A Tálas- bérce tetőt nem úgy kell elképzelni, mint egy hegycsúcsot, hanem mint egy fennsíkot, házakkal,  két zsindely készítő üzemmel, kocsmával, lovakkal, tehenekkel és acsarkodó kutyákkal. És csodálatos panorámával a Varságra. A kocsma előtt "parkoltunk" le a szekerekkel, de ezt a lovak már maguktól tudták. A vendégek köszöntése az elmaradhatatlan pálinkával és áfonya likőrrel történik, mellé kürtős kaláccsal.Merész párosítás, de meg lehet szokni.

A kocsma oldalát egy ember támasztja, sörözik. Szokatlan ez, dologidőben, szénagyűjtés idején, nem kocsmáznak az itteniek, csak ha vége a napnak.Látom a szemén, hogy nagyon szóba elegyedne - megteszem, köszönök neki. Téma is akad, éppen ennek a kocsmának az ajtaján lebegtet a szél egy cetlit, amiben felhívják a lakosságot, hogy jelentse be, hány tehene van, mert aszerint kapja az állami támogatást. Tehenenként öt eurót. Mondom az embernek, hogy ez bizony derék dolog, könnyít valamit az állattartáson. Huncutul csippent a szemével és válaszolja,  hogy biza jó is az, ő is kapja, már öt éve. Hány tehén után - kérdem. Harminc körül volt - mondja. Hogy-hogy volt? - csodálkozok. Hát úgy, hogy két éve mind eladtam. A támogatást meg azóta is megkapom -  kuncog csendesen, kicsit magának és egy jó nagyot  kortyol a söréből.

Ha Zetelaka felől megyünk -  az ugyanezen nevű  - víztározó felé, akkor kétfelé ágazik az út a nagy gát bejáratánál. Az egyik út Ivó felé vezet, a másik Varság felé .Ez utóbbi utat égbeszökő fenyvesek kísérik, mígnem egy hatalmas székelykapun keresztül bejutunk Varság "főterére", amit egy vegyesboltocska alkot.

Hegyek közé kanyargó völgyekben álló  házak, elszórtan, nagy távolságokra egymástól, szinte mindegyikhez hozzátartozva egy jó nagy darab erdő, vagy kaszáló. Ez Varság!  Azt mondják, hogy az alig nyolcszáz lakos, nagyobb területen él, mint a főváros, Bukarest. Utak is vannak, de azok inkább kőgörgeteges vízfolyások, ahol fő közlekedési eszköz a lovas szekér. Előre mondták, jó lesz vigyázni a kérdezősködéssel, hogy mi milyen messzire található, mert a Varsádi ember kétféle választ ad. Ha azt mondja, hogy "ehhol" - az legalább három kilométert jelent, ha meg azt, hogy "ahhol", az meg tízet.

Lehet "taxit" is rendelni. Ez nem más, mint egy szénaszállító hosszú szekér, két erős lóval előtte. Ilyen járművel lehet feljutni a Csorgókő vízesés mellett, a Tálasbércre. Persze, ha a ló nem kehes, mint amelyikre én kerültem.  Egyszerűen nem bírtam hallgatni a zihálását, inkább gyalogoltam mellette. Így azután ketten ziháltunk !

Lassan kezdenek csitulni a Székelyföldi választási indulatok. Már csak szakadt plakátokat lenget a szél, az ott kampányoló politikusaink neveire már szinte senki nem emlékezik, tevékenységük eredménye a megosztottság lett és a támogatott pártjuk csúfos bukása. Úgy látszik, a székely magyaroknak jó az RMDSZ is, pláne amikor kormányon voltak. N. Zoli - az Udvarszéki múzeum igazgatója - sorolja azokat az eredményeket, amiket az előző kormányban regnáló magyar kultuszminiszter tudott tenni, a magyarságért és a tárgyi emlékek fennmaradásáért. Sanyarú idők jönnek most - mondja - ezt jól elintézte a magyar politika.

Székelyudvarhelyen nem értik a Nyírő temetés körüli hecckampányt sem, a főtérőn lévő panteonban ugyan ott áll a mellszobra, de név nélkül. Mint  Wass Alberté is.A székely humor itt is elmaradhatatlan, azt mondják, hogy a titokban átszállított hamvakkal, a mindenről lemondott és megsértődött  Szász Jenő "itt az urna, hol az urna" játékot játszik a Román hatóságokkal.

Erdélyi látogatásom első napja Székelyudvarhelyre vezetett.

Szent Iván éjszakája, a napforduló ünnepe. A falumban is juniális volt, lovakkal, focival, nótával, ahogy illik. A jobb kedvűek azután végigünnepelték az éjszakát, a rettenetes karaoke idehallatszott, nem tudtam tőle aludni. A lepedő" fötrésénél " jobb a lesen ülni - döntöttem és három órakor már a lesem felé  baktattam.

Az előző hajnalban lőtt disznó zsigereinél egy aranysakál vonyított, de lehet, hogy ő is csak az idehallatszó zenebonát reklamálta. A hajnali sötétben nem volt esélyem meglátni, de akár milyen óvatosan is cserkeltem - észrevehetett és lelépett.

A hajnali derengésben egy konda jelent meg, négy göbe és négy malac - már nem csíkosak -  én úgy hívom őket, hogy tepsibe valók. Az egyiket meglőttem. Éppen négy óra volt. Nekem szerencsét hozott Szent Iván éjszakája.

Egy öreg vadászunk "a.ranyköpése" így szól.  A mi területünkön, "meglátni és megszeretni" és azonnal lőni, csak egy pillanat műve  Ugye érdekes átkötés a szerelmi kapcsolat és az általa érzett folyamatos lövési inger között. Szerinte  ugyanis nincs két egyforma helyzet, nincs két lehetőség, azt kell kihasználni, ami éppen akkor adódik..  Zárójelben megjegyezném, ez annyit jelentett számára, hogy mindent meglőtt, ami elé került. Nagy rabsic volt az öreg- de ez már egy másik történet lenne.

Bevallom én sem valami nagy meggyőződéssel mentem ki a disznólövésemet követő második napon ugyanoda, ugyan abban az időpontban - tehát hajnalban -  igazából inkább rókában és egy pár nappal korábban látott aranysakál megjelenésében bíztam. Vendégem is volt ezen a hajnalon,  egy "pályakezdő" kis vadász.

Nem lett igaza az elején emlegetett "nagyokosnak", mert a két nappal előbbi történet, pontosan megismétlődött. Még a lövést is ugyan ott kapta a disznó, a rövid "halálvágta" végén a két rátalálási hely egymástól alig pár méterre volt.

Bizony nagy volt az öröm, a boldogság. Első lőtt nagyvadnak egy szép kan - bizony Diana kegyes ajándéka.

Ennek a ma hajnali disznólövésnek volt előzménye. Előző nap - alig virradatkor - egy kan kocogott be a leshez. Nem túlzok, alig harminc méterre.. Erre mondják, hogy ilyen távolságból le is lehetne sza..ni .Bocsánat, a kipontozás sem mentesíti az alpáriságot, de a vadászat szókincse nem mindig szalonképes.

Szóval állt a disznó szépen, mutatta az oldalát, a hajszálkereszt a lapockáján - tehát minden rendben, ilyenkor csak el kell húzni az elsütőbillentyűt és már lehet is zsigerelni. Az elsütés dörrenése helyett, egy fémes csettenő hang hallatszott, ami nem sok kárt tett a disznóban, legfeljebb a lelkivilágában, ugyanis be nem töltött puska esetén ez a forgatókönyv .Zárójelben megjegyezném, ezen én legalább annyira meglepődtem mint a disznó. Az újratöltést már nem várta meg,  kicsit méltatlankodva lelépett.

A mai nap hajnala volt a visszavágó. Most már betöltve állt a puska a les sarkába támasztva, ha nem is sok reménnyel, de vártam, a tegnapi disznó, megjelenését. Még majdnem teljesen sötét volt, amikor kilépett a napraforgó táblából, az "én" disznóm, először csak a fejével felém fordulva, majd lassan az oldalával. Ekkor érte a lövésem.

Egy hetven egynéhány kilós kan volt, biztos vagyok benne, hogy a tegnapi mázlista. Egy teljes napig tartott a szerencséje, mint  a pünkösdi királyság. Jó munkát végzett a 6,5x57-es puskám.

Az ártéri erdő szederindás sűrűjéből, szinte kigurultak a csíkos malackák a kiszórt kukoricára. Számoltam őket, előző nap is heten voltak, ma is ennyien. Két nagyobbacska volt közöttük, nekik bőségesebben duzzadó csecsbimbó juthatott , a többek egyformán kicsikék voltak, de mindegyikük egyforma jó étvággyal esett neki a kukoricaszemeknek. Vidám ropogtatásuk felhallatszott a lesre. Tudtam, a nagyon óvatos koca is ott van valahol a közelben, de jó anyaként először körbejárja a csábító terített asztalt, nem leselkedik-e veszély a népes családjára.

Az alig "süldőnyi" vékonyra, soványra lestrapált koca idegesen szaladgált a szórón is,  bele-beleszimatolva a levegőbe, rendben van-e minden. A szóró melletti  fűzfák között egy eperfa bújt meg, feketére ért  termését potyogtatva a földre. A fa alatti rész simára volt  gyalulva, látszott, hogy nem először csemegéznek rajta a disznók. Az anyai ösztönöket olykor feledve, a koca ide-oda szaladgált a kétféle "menü" között, de lehet, hogy így volt finom, ha egy falat kukoricára egy falat epret evett.

Elgondoltam ezen a családi idillen. Holnapra olyan árvíz érkezik a közeli Dunán, hogy ezen a részen méteres víz lesz. Remélem ez a kis család is talál majd egy magasabb, szárazon maradó részt és túlélik a pár napos árvizet.

A fegyver, a vadász "munkaeszköze" -ha végletesen leegyszerűsítjük azt a "meghitt" kapcsolatot, amit őseinktől örököltünk. Az első kezdetleges eszközök, a kőbalták, hajítódárdák, a vadászat eszközei voltak, megalkotásukhoz kézügyesség kellett, a vadászat sikeréhez pedig az, hogy a vadászó horda tagjai kommunikáljanak egymással, tehát  beszéljenek.  Faragó professzor szerint, az emberré válásban  a vadászatnak  volt elsődleges szerepe.

Azután az a fegyver, ami eredendően az  élelemszerzést  szolgálta - sajnos - harci eszközzé vált, kiszabadult a szellem a palackból és hadiipar formájában a világ legnagyobb üzlete lett.  "Húzó ágazat"!   Gyártottak hozzá szlogeneket is, az egyik ilyen torszülemény, hogy a békét is fegyverekkel kell megvédeni. A világon egy maréknyi fegyvergyáros látja el az acsarkodókat, olykor a szemben álló felek ugyanazon gyártmányú fegyverekkel ölik egymást. A hadiiparnak nincs etikája !

A kicsit hosszúra nyúlt moralizálásom után rátérnék a lényegre. Kis "vadászbrigádommal" megnéztük a Keceli hadtörténeti kiállítást, ami Európa legnagyobb kültéri seregszemléje a  volt Varsói szerződés országainak  haditechnikájából. Miután mindegyikük "katonaviselt" ember, így lehetett nosztalgiázni.

Batyu, a frissen trimmelt foxifiú közénk feküdt, én egy vadászszéken ültem, gazdája, a vadőr, csak egyszerűen a fűbe heveredett. Az erdőből kiváltó disznók várása közben lassan ránk esteledett. Feltámadt a szél, az erdő "zajos" lett, elfedve az óvatoskodó vadak halk neszezését. A ránk boruló este vakká, a feltámadt szél süketté tett bennünket - ilyenkor lehet pakolni és hazamenni, de nem nekünk, mert nekünk ott volt fülnek és szemnek Batyu. Illetve csak nekem, mert kísérőm a nagy várakozásban elaludt.

Gazdájával ellentétben Batyu feszülten figyelt, szép "balta" alakú fejével egyre többször a hátunk mögötti erdő felé figyelt, látszott rajta, hogy ő már "tud" valamit. Azután én is meghallottam a konda zajongását, de ekkor már a disznók egészen közel voltak, talán húsz méterre. Lassan lecsúsztam a székről, a földön ülve jobb helyzetet tudtam felvenni a lövéshez, amikor Batyu idegei felmondták a szolgálatot, magas hangon felvisított és startolt a disznók felé. De csak egy méterig jutott, mert ekkor a póráz visszarántotta, aminek a "másik" végén a közben felébredt vadőr volt. Ezt viszont a disznók idegei nem bírták és visszacsörtettek az erdőbe.

Batyu, csak a dolgát tette, talán ha nem alszik a gazdája, ez a történet egy "sikertörténet" is lehetett volna, természetesen nekem és nem a disznóknak.

Nem tudta, hogyan kezdje a levelet. Többször is a tintába mártotta a tollat, de csak a megszólításig jutott. Gondolatban már sokszor  megfogalmazta könnyes szomorú mondandóját, de amikor le kellett írni, elakadt. Szerette ő a fiút, tiszta szívvel szerette, de azt nem értette, hogy a vadászat, az erdőjárás miért szakítja el tőle hajnalokon, estéken, ünnepnapokon. Valami - számára ismeretlen erő -  űzte, hajtotta a fiút,  mintha lázban égne, akit az ölelő karjai sem tudtak csak ideig-óráig marasztalni, ezért egyre nagyobb gyűlöletet érzett a nagy ellenfél iránt. A szíve mélyéig féltékeny volt.

Most hogyan írja le, hogy ő csak azt akarja, hogy a vadászat ne legyen riválisa, mert nem tud úgy élni, hogy osztozni kelljen a fiú szerelmén. Ha még egy valós személy lenne, jól kikaparná a szemét, de hogyan küzdjön a vadászat ellen? Ráadásul szerette, amikor a fiú mesélt  neki, közelre belopott őzekről, szarvasokról, éjszaka óvatoskodó nagy kanokról, az erdő, mező titkairól, de olyan hevülettel és áhítattal, hogy beleborzongott.Megértette, hogy a fiú számára a vadászat - maga az élet.

A lassan pergő könnyein át, szinte látta, ahogy a fiú alakját végleg elnyeli a sejtelmes  erdő.

Elirigyelte a kelő Hold, a Nap aranyló tündöklését és hatalmas vörös tányérjával úgy kelt fel az ártéri erdő fái fölött, mintha azok égnének. Azután szégyenében hamar ezüstösre váltott, hiszen belátta, hogy csak egy éjszakáig  birtokolhatja a Naptól kapott pünkösdi királyságot. Azért próbált szégyent nem hozni a Nagy Testvérre és erős fénnyel szórta be a Duna töltés mellett lapuló búzatáblát. A búza mellet - egy vadásznak térdig érő - kukoricatábla húzódott, abban jelent meg a hatalmas disznó, lassan óvatoskodott csemegézni, a kalászba szökkent búzába. Bizony, még tavasz sem volt  igazából, de már lassan a Péter-Pálok veszik kezükbe a kaszát.

A Duna gáton kuporgó vadász távcsöve kísérte a disznó minden mozdulatát, el kellett dönteni, hogy egy nagy, magányos kan csörtet ott, vagy egy hatalmas koca, "akinek" a malacai nem látszódnak ki a kukoricából. Na, majd ha a búzába ér - gondolta a vadász - kiderül a turpisság.  Nem derült ki, mert a disznó a kukorica búza határmezsgyéjén kezdett távolodni, mintha tudta volna, hogy az a kevés árnyék neki kedvez.

Jobb a békesség - sóhajtott  a vadász és a lelke mélyén egyszerre bánkódott is, meg örült is. Örült, hogy ellent tudott állni a csábításnak és nem kockáztatta a becsületet, de bánkódott is, mert - ha kan volt - akkor ilyen lehetőség nem sokszor adódik egy vadász életében.

Im Namen des Vaters und des Sohnes und des Heiligen Geistes. Amen  (Az Atyának a Fiúnak és a Szentlélek nevében. Ámen!)

.Szólt, a misét cerebráló piarista szerzetes tanár  zengő hangja a Szekcsői templomban a német mise kezdetekor. Apai büszkeségem nem tűri, hogy titokban maradjon, miszerint a fent említett szerzetes nem más, mint Zsolt fiam, akit felkértek erre a misére.

A szekcsői németek hagyományos évi megemlékezése volt ez a mise és az azt követő gálaműsor  a Dunaszekcsőről kitelepített családok emlékére.

Csak gratulálni lehet a szervezőknek. Az ünnepségen díszvendég volt Jankovits gróf is, aki ezer szállal kötődik Szekcsőhöz, helyesebben az ő családjának a tulajdonában volt a falu jelenlegi iskolaépülete is, nem beszélve a hatalmas birtokokról. Egy rendkívül tájékozott, nagy műveltségű embert ismertem meg benne, akivel élmény volt beszélgetni.

Igazi értéke volt ez a nap a falu életének.

Fiúk, egy kis figyelmet kérek ! A szezon utolsó meccsét játszottuk, így helye van az egész-, sőt az elmúlt év értékelésének is.  Én, mint a csapat teljhatalmú edzője, sőt mindenese, bízvást állíthatom, hogy a mögöttünk maradt két évben erőn felül teljesítettünk,  erről és a velünk szimpatizálókról, csak a dicséret hangján tudok szólani. Igaz, hogy a tabellán az utolsó helyen állunk, de ezt a tabellát a velünk  ellenséges újságírók állították össze, csak a hülye adott-kapott gólok alapján. Nem értem, miért olyan fontos, hogy a kétszáz kapott gól mellett, egyet sem rúgtunk, illetve egyet, de az öngól volt. Felháborító, hogy csak a számszerű eredmények számítanak, egyszer sem vették figyelembe a mezünket, a szép sujtásos mentét és a nemzeti színű  csizmát, ami - belátom -  egy kicsit zavaró lehetett cselezés közben, de sokkal jobban lehetett benne a gaz ellenzékieket fautolni

A nemzetközi porondra is majdnem kikerültünk, mert amikor az egyik meccsünk előtt eljátszottuk a magyar és a székely himnuszt, sokan azt hitték, hogy Székely-Magyar meccs lesz.

Az se érdekeljen bennünket, hogy az a bugris közönség fütyül és fujjol. Beszélnek butákat, hogy a kapott pénzeken a Simácska gyúró épített birodalmat, meg valami Untercsút helyen kivirágzott a műfű a sok pénzen épített pályákon.

Edzői tevékenységem félidejében kijelenthetem, hogy az eddigi út jó, erről nem térünk el semerre, csak a nézőket kell majd kizavarni az országból.

Hajrá Magyarország, hajrá fiaim!

Szervezett rablóbanda járja a környék gyümölcsöseit, ha az egyik helyről elzavarják őket, gátlástalanul ellepik a másik helyet. Mielőtt a falum aggasztó közbiztonsági helyzetéért aggódna valaki ( bár azért is van mit !)elárulom, hogy a seregélyek dézsmálják a korai és már pirosodni kezdő cseresznyefákat.

Mint egyéb más madárfajoknál, itt sem lett felmérve, hogy tömeges elszaporodásuk mennyi kárt tud okozni. Erről a szőlősgazdákat is meg kellene kérdezni! Római utam kapcsán írtam az ottani már majdnem katasztrofális helyzetről, ahol a városba behúzódó seregélyek millió okoznak hatalmas galibát, ürülékükkel beborítva a műemlék épületeket, autókat, gyalogosokat egyaránt.

A seregélyek védettek, nem lehet vadászni rájuk, kivéve alkalomszerűen engedélyezve a szőlészetekben. De ettől még a faj vidáman szaporodik. Már nálunk is megfigyelhetőek a seregélyfelhők, amikben sok ezer madár repül együtt, a legkülönfélébb alakzatokat létrehozva. Akár gyönyörködni is lehetne benne, ha nem tudnánk, hogy ennyi madárnak enni is kell.

Addig kéne intézkedni, amíg lehet !

Tavaly már bolondját járatta velünk Coni, egyre dudorodó hasával megjátszva  a vemhességet. Élvezte a dédelgetést, a különleges bánásmódot, elfogadva a sok finomságot, amitől valóban úgy nőtt a hasa, mintha csikót várna.  Ja, hogy ki is ez a Coni ?  Ő  egy shetlandi póni, a világ legkisebb lova, de a "mi" Conink az 56 centijével - azt hiszem méltán pályázhat a legkisebb jelzőre.

De az idén nem csak "megjátszotta", hanem valóban vemhes lett  és két hete egy kis  kanca csikónak adott életet. Nagyon vártuk a kicsit, ugyanis el sem tudtuk képzelni, hogy mekkora lesz. Csodálatos kis tarkaság született, méretében- talán ha hasonlítanom kéne - akkor egy kis báránynál nem lett nagyobb.

Eredeti hazájukban bányalovaknak használták ezeket a törpéket, ugyanis az alacsony vájatban is elfértek és híresek voltak a strapabírásukról. A kis Carment, a csikót,  ez a veszély nem fenyegeti.

Hurrá hangulat ( már akinél) Mohácson, bioetanol üzem fog felépülni. De mit is csinál majd ez az üzem? Ahogy tudjuk, kukoricából üzemanyagot. Merthogy ezt az EU támogatja. Az üzem várható kapacitása a környék összes kukoricájára vevő lesz, sőt a szomszédos Horvátországból is fognak vásárolni.

Első hallásra minden nagyon szép és jó, munkahelyek teremtődnek és a környékbeli gazdaságoknak sem kell mást tenniük, mint ipari méretekben kukoricát termelni, amihez csak két traktor, meg két ember kell. Éppen itt a baj. Először is ,a kukorica termesztéséhez, szállításához is üzemanyag kell, lehet, hogy több, mint amennyi a kukoricából előállítható. A másik nagyobb gond - ami egyben a vidék sorvadásának az okozója - hogy a mezőgazdaságban elmarad a termékváltás, kényelmesebb a kukoricát előállítani, mint mondjuk zöldség, gyümölcs termesztés irányába menni, ami nem a bioetanol üzemben teremtene munkahelyet, hanem a sorvadó, olvadó falusi lakosságnak.

A Pécsi hőerőmű az energia fű termesztését forszírozza, az új erőmű, meg a kukoricáét. Egy zöld sivatagnak nézünk elébe.

Egy jó könyvvel a kezemben leülök az udvar hűvösébe, halmozva az élvezeteket. A fejem fölött, az udvari lugas gerendáján egy rozsdafarkú fészke lapul, belőle négy kis sárga száj tátog, élelmet várva. Először a nőstény jelenik meg egy bogárral a csőrében, de amikor észrevesz, a közeli kerítés tetejére száll és izgatottan kattog, csetteg, mintha metszőollóval dolgozna valaki a közelben. Nem mozdulok, hogy ne zavarjam, ettől mintha egy kicsit megnyugodna, egyre közelebb rebben, majd villámgyorsan a fészekhez  száll, ahol egy nagy sárga  szájban azonnal eltűnik a bogár.A testesebb hím is vacsorával a csőrében érkezik. Nem tetszem neki, ennek hangot is ad, a farkával nagyokat billent és csetteg szüntelenül. Félénkebb, mint a nőstény, vagy csak óvatosabb. Nem lesz ez így jó - ebből nekem nem lesz olvasás, nekik meg önfeledt etetés. 

Visszavonulok, olvasni bárhol lehet, a madárkáim meg hadd tegyék dolgukat. Nagy szüksége van a kertemnek ezekre a szorgalmas rovarpusztítókra. 

Kedves Spori!

 Jelen világunkban bizony elég nehéz bizonyos dolgokban erkölcsi normákra hívatkozni  -pláne,  -  ha Te kedves ismeretlen- ezt nagy ívben le is szarod. Megmondanád nekem, hogy a lőtéri szekrényem ajtaján felejtett bronzérmem, neked mit jelent? Nem utaztál érte Keszthelyre, ahol a verseny volt, nem edzettél előtte annyit, hogy tisztességesen helytállhass, csak gondoltál egyet - és elemelted az érmemet. Hidd el, ez az érem szinte fillérekért kapható a boltban, nekem az értékét a mögöttes tartalom adja. Neked legföljebb csak az izgalom jutott, hogy esetleg valaki meglátja, amikor lopsz.

Ép testben, ép lélek - ami a sportolókra hatványozottan igaz.. Szerintem te nem is sportoló vagy, csak közénk keveredtél, ahogy a búza közé is bepofátlankodik a tarack.  Remélem kiderül "becses" személyed és akkor tudok gyomot írtani. 

A hófedte sziklák mászása közben - olykor belém villant, hogy Istenem, csak még egyszer ülhessek egy csendesen fodrozódó víz partján és várjam a kapást. Soha többet nem fogok hegyre mászni - ígérgettem magamnak -  ha egy zerge, vagy egy fajdkakas azt akarja, hogy meglőjem őket, akkor legyenek szívesek és jöjjenek le onnan a hegyek közül, valami könnyen megközelíthető, sík területre. 

A hegyek ormán megfogalmazott óhajom gyorsan teljesült, egy kissé hűvös, szeles időben csendben figyeltem a kapásjelző karikát - amit csak a szél himbált ide-oda, fárasztva a bámuló szemet. De az egyik boton, mintha rándult volna, majd lassan leereszkedett, majd felcsapódott. Ez az!  Bevágáskor éreztem, hogy komolyabb a hal. A hajlékony, könnyű bot karikába hajlott, a zsinór szinte vágta a vizet, ahogy a hal jobbra balra száguldott vele.  A fék is dolgozott, engedte a halat kirohanni. Élveztem a helyzetet, nem siettem a hal kihúzásával, ugyanis a horgászatnak ez a része maga az élvezet.

 Ennél a kifogott pontynál nem kell a lassan klasszikus fohászt mondanom, hogy add Istenem, hogy akkora halat fogjak, hogy ne kelljen hazudnom.

Ahogy a zergevadászat lövés nélkül zárult, úgy a fajdkakas vadászata is. Kétszer 1500 km-es utazás, kemény hegymászások, fázások, gyötrődések, mindezek fogható eredmény nélkül. Ahogy Besenyő Pista bácsi mondaná: "hát nóóóórmális?". Bizony nehéz az ellenkezőjét bizonygatni olyanoknak, akik a kényelemhez, a komforthoz vannak szokva és nem hajtja őket ez az ősi szenvedély - amit vadászatnak hívunk.

A fáradtságot, a kellemetlenségeket gyorsan felejtem, de a vadászat nyújtotta szépségeket, újdonságokat, - egyáltalán valami ismeretlen hely- és vadászati mód adta kalandokat  - azt sohasem. A zergevadászatból  "trófeaként" elhoztam a két zergefiú hajmeresztő  rohangálását  a meredek sziklákon, a fajdkakas vadászatából pedig a hangját és az egyetlen pillanatig látott  röptét.

Ezek - a szemem által beivott szépségek mellé, a fizikai próbatétel teljesítése tevődik, ebből a kettőből állt  össze a számomra sikeresnek tekintett vadászat. Nem hoztam ugyan falra akasztható trófeát, de hoztam magammal soha nem feledhető emlékeket.

A második nap hajnali kelése sem sikeredett vidámabbra, mint az előző. Egész éjjel nagyon erős szél fújt, még a házikót is meglódította olykor. A sparherdot állandóan raknom kellett, mert a" cúg" gyorsan kihúzta a meleget. Szóval aludtam is meg nem is. Hajnalra a  hó keményre fagyott, végre nem kellettek a hóráfok. Ezen a reggelen már vittem magammal száraz ruhát, az átizzadtad lecseréltem, így jobban bírtam a hajnali derengés hozta metsző hideget.Megállapítottam, hogy kezdek belejönni.

Egy közeli fenyőről csuvikoló hangot hozott az erős szél - a puskát erősen szorítva vártam, hogy a kakas  beszáll a dürgőhelyre, de inkább távolodott. Alig egy-két percig élt a remény - de milyen jó is volt. A visszafelé úton egy fekete madár vágódott ki a fenyők közül és sebes repüléssel a völgy felé távolodott. Ennek a kakasnak hallottuk a hangját. Ez volt az ÉN kakasom. Legalább hallottam és láttam egy kakast. Ennyivel kell beérnem.

A vendéglátó még másnapra is marasztalt, hogy tud egy olyan helyet, ahol 100% lesz kakas.Ravasz jáger, akkor miért nem ott kezdtük - de ezt a kérdést már csak a hazafelé tartó úton tárgyaltuk.

A reggeli fagyoskodással az aznapi vadászat befejeződött, másnap reggelig "szabad- foglalkozás" - mondta Tóni. Hasonlít ez a vadászat a szalonkázásra, csak ott estéli lesekkel, amik szintén nem tartanak fél óránál tovább.  Itt reggel várjuk a csuvikolást, ott inkább este a korrogást.

Tóni a hátára kanyarította a hátizsákját és elindult a völgybe valami elemózsiáért. Nekünk, szerencsétlen magyaroknak, a kétezer körüli magasság és a házikó színvonala nem sok variációs lehetőséget adott, sétálni nem volt kedvem - lábamban a reggeli tortúrával - aludni egész nap nem lehetett, úgy hogy hosszúnak tűnt a másnapig várakozás.

Mint minden mesében itt is megjelent egy" tündér". Egy szőke lány túrázott a házikónk felé, látszott rajta, hogy rutinos hegymászó. Szívesen beszélgetett velünk., amiből kiderült, hogy alig fél órás ereszkedéssel egy menedékházhoz jutunk, ahol kávét is kaphatunk.Egyébként, ő is ott dolgozik - mondta, szóval szeretettel vár bennünket. A kávé szóra még a nyálam is megcsordult, azonnal elmúlt a lábamból a reggeli izomgörcs és nekivágtunk a fél órásra ígért útnak .Kicsit aggódtam, hogy a meredek ereszkedésnek visszafelé lesz böjtje, mert ami lefelé lejt, az fölfelé ugyanannyit emelkedik - ami nem egy korszakalkotó megállapítás, de kemény valóság.

Csendben és-  reszketve a hidegtől - vártam a virradatot, hátha meghallom a "csuvikoló" hangot, amit a kakas ad dürgéskor.A leshelyemtől meredeken szakadt a mélybe a sziklafal, hogy valahol a mélyben gyűjtse a sok kis vízesés vizét egy nagyobb dübörgő hegyi patakba.Nem véletlenül hívják ezt a részt a háromezer vízesés vidékének. Nagyon füleltem, hogy kiszűrjem a kakas hangját, ebből a nagy hangzavarból.

Lassan virradt.  Kezdtek formát ölteni a hegycsúcsok, a fenyők is lerázták magukról az éj sötétjét és álmosan nyújtóztak az ég hideg kékjébe. Itt -ott már madarak csivitelés is hallatszott, távolból egy kakukk strófái az otthont idézték. A hegyek csúcsára már ráköszönt a Nap, ettől azok hálásan szikrázni kezdtek, büszkén néztek le a mélybe, ahol még az árnyék volt az úr.

Eljött a kakasnász ideje, a puskát kézbe vettem és az előttem emelkedő dürgőhelyet néztem, szinte bűvöltem, hogy ide szálljon be egy kakas.Sajnos, semmi hang, semmi csuvikolás, csak a csüggedő remény.Elindultunk vissza. Majd holnap - talán holnap - biztattuk egymást.

A "Hütte" kívülről elég ütött kopottnak látszott, a belsejétől ,meg egyenesen megrémültünk. Ahogy szokták mondani a külcsín és a belbecs, tökéletes harmóniában volt. A vadászember nem egy panaszkodós fajta, de az alig egy két fokos hőmérsékletben nem ártott volna egy takaró éjszakára .Egész éjjel raktam a kis sparherd-ot, így azért elviselhető volt.

Hajnali  háromkor volt az ébresztő, a szokásos hóráfokon kívül egy fejlámpa is a szerelés része lett. Egy órás hegymászást ígért a vendéglátó, de a saját lábaihoz szabhatta a menetidőt, mert majdnem kettő lett belőle.Az út nagy részén meredek havas hegyoldalba kellett oldalazni, amit nagyon nem szeretek, illetve a csípőprotézisem nem kedveli.

Egy évszázados fenyőfa gyökerei közé vackoltunk be, előttünk a hegyoldalban még kopasz vörösfenyők, kisebb csoportban cirbolya fenyők, lucok, stb. Csodálatos erdő, valójában nemzeti park. A házigazda szerint ez egy kiváló dürgőhely. Vártuk a hajnalt, ugyanis akkor kezdődik a fajdkakasok násza.A reggeli erős hegymászásban átizzadt, csatakos ruha szépen kezdett rám fagyni. Cidriztem és szenvedtem kutyául. Átvillant rajtam, hogy normális ember ilyet tesz-e.

A hegyi szerpentinen egyre feljebb kanyarog autónk alatt az út, oldalra már nem merek nézni, csak bámulok előre és közben tátogok, hogy kiduguljon a fülem. A végállomásnál -  ameddig kocsival lehetett jönni - az égnek induló sziklákon méteres hótakaró. ( 32 fok melegből indultunk otthonról) A vendéglátó sorban szedegeti elő a színes  hóráfokat és síbotokat, amiket nagy röhögések közepette próbálunk a bakancsunkra csatolni. Amikor az egyik már a helyén, akkor jön a nehezebb rész, a másodikat úgy felcsatolni,  hogy ne essünk hanyatt. A három napi élelemmel tömött zsákok, a puskák a hátunkra kerülnek, a síbotok a kezünkbe és nekivágunk a meredélynek.A két ezer méter fölötti "Hüttébe" mászunk, ott lesz a bázisunk,hogy onnan, majd virradat előtt a fajdok dürgőhelyére érjek.

Az út eleje még vidáman telik, de a második órában már az életünkért küzdünk. Zihál a tüdő, remeg a láb, mázsás lesz a hátizsák - és húzgáljuk ki egymást a hó alatt megbúvó sziklarésekből.

Igazi megváltás volt a kis faházikót meglátni és a teraszára lerogyni.

A falum határában álló  Szt.Vendel szoborról, már sokat írtam, a hozzá való kötődésem nem tagadva. A korábbi restaurálás nem sokáig állta az időjárási szélsőségeket, szegény "Vendelem"  valóban szakadt koldus formát öltött. Bátor és erős vandálok a kezét is letörték, szerencsére elég volt nekik a "hőstett" a letört darabra nem tartottak igényt, egy közeli fasorban megtaláltam.

Ilyen előzmények után indult be a helyreállítási munka, amit a szekcsői német kisebbség vett szárnyai alá.A letört kézfej is a helyére került, de nem éppen oda, ahol eredetileg volt, így egy kicsit megváltozott az eredeti forma, amiben a a bal kéz egy pásztorbotot tartott, a jobb kéz pedig a bárányra mutatott, illetve sok más szobron ebben a kézben egy tálkát tart, ami a koldulásra utal.

Végül nem ez a lényeg, hanem a megmaradás.Szép lett a szobor, remélem még sok évig hirdeti az idetelepülő svábok hűségét.

Ötletelnek a zsaruk, gondolom nem a saját kútfejük után.Ha már az autósok büntetése állami bevétel lett, akkor az ötlet is valahonnan  a Kossuth tér környékéről, konkrétabban a kétharmados patkóból  származhatott. Kell a bevétel, legyen annak bármilyen ára.

Volt amikor  izzókészletet, avagy az elakadásjelző háromszöget  ellenőrizték, rendszerint akkor, ha az autós nem volt szimpatikus nekik, avagy nem volt "betét" a forgalmiban. Ennek most vége, a rendőrök nem saját zsebre, hanem a költségvetésnek büntetnek. Katasztrófa, hogy mit találtak ki az elsősegély doboz kapcsán. Ha csak egyetlen nappal lejárt, már büntetnek. Pánik lett, az autósok keresik ( hiába) a dobozokat, a rendőrség meg lojalitásáról biztosította az autósokat. 

Kérdések merültek fel bennem. Sok esetben egy balesetnél, nem a sterilitást nézi az ember ( orvos) hanem életet ment.  A gégemetszésnél is akár golyóstoll csövét is felhasználhatom, ha nincs más. ( már volt benne részem)

Másodsorban pedig megérne egy számítást, hogy hány doboz tartalmát dobják majd ki, holott a géz, vagy kötszer akkor is hasznosítható még, ha "lejárt" a szav. ideje. Nem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy egy szűk kőrnek volt érdeke ez a hecckampány.

Az első éjszakám zaklatott volt, idegen szagok, idegen tárgyak, szóval minden olyan bonyolultnak tűnt. Egy szép nagy teraszon lakom, szerintem lift is van, mert amikor elkezdek nyüszíteni, szalad a gazda és levisz a lépcsőkön pisilni.

Egyáltalán nem unatkozom, van rágni valóm bőségesen, van labdám is, meg gumikarikák, de ennél sokkal izgalmasabb volt a gazda tornacipője - elég sokat dolgoztam vele, mire a sarkát sikerült lerágnom.A kerti bútor lába is finom volt, ráadásul van belőle elég sok.

Rögtön az első nap nevet is kaptam, bár nagyon hosszú volt  és olyan szomorkás a dallama  a " jaj Istenem, mit csináltál már megint" - mondatnak. .Azután hamar rájöttem, hogy ez nem lehet a nevem, mert nem jár fütty mellé. Szerintem Hektornak hívnak. Elég jól haladok a nyelvtanulásban, már két mondatot megtanultam, az egyik a jól van Hektor, a másik a fujj, nem szabad.

Majd folytatom, most aludnom kell egy nagyot.

Jó helyre születtem, egyedüli fiúként,  három lánytestvéremmel, szüleimmel és egyik nagynénémmel együtt szép családot alkottunk.  Egy kisváros benzinkútja mögötti utcában láttam meg a napvilágot, ezt onnan tudom, hogy a benzinszagot éreztem. Egész nap játszottunk, a tesókkal kergetőztem, szóval remek dolgom volt, de egyszer valami váratlan történt. Jött egy kétlábú, leguggolt hozzám, megsimogatott - jelzem, ez nagyon jól esett - majd váratlanul felemelt és magához szorított. 

Azután egy jól ismert benzinszagú micsodában rázkódtam, bevallom már azon gondolkodtam, hogy hányok egyet, amikor valami füves udvarba érkeztem. Keresni kezdtem a lányokat, de folyton csak a kétlábú simogatott, gondoltam egye-fene, ha nincsenek a lányok, jó lesz ő is játszótársnak.

Csupa játékkal és simogatással telt a napom, bevallom, nagyon el is fáradtam. Valami kis szomorúságot érzek ugyan, amitől néha muszáj vinnyognom egy kicsit,  de már igazából nem is tudom miért teszem. Abba is hagyom, ugyanis jó nekem itt. Szeretnek !

Lassan harmadik hete vadkár -elhárítunk, éjszaka kószálva a területen, nappal másnapos kóvályogva a munkahelyen. A vadászat ilyetén formában olyan, mint amikor a cukrásznak állandóan krémest kéne ennie, amikor egész nap azt csinálja. A zöld ruha le sem rohad rólunk, összefolynak az éjszakai történések, ez már nem vadászat, hanem rémálom.

Közben két alkalommal  "zöld-hajtást " tartottunk, hajtókkal, leállókkal, esélyt sem adva a disznóknak, hogy az erdőkben megbújjanak. A zöld-hajtás szó - egy kis magyarázatra szorul - ugyanis nem az éppen sarjadó kis ágak hajtogatását jelenti, hanem egy vadászati formát, ami eltér a szokásos téli hajtásoktól, tavasszal szerveződik és a vadkárt okozó disznók gyérítését célozza. Vadászoktól elnézést a "széljegyzetért".  Az elképzelés jó lett volna, ha sikeres lett volna, de nem volt az. Ha az erdőben nem bújt meg a disznó, akkor hogy a fenébe kerül az erdők melletti kukoricavetésekbe a sok túrás? - kérdezném. A kérdésem költői, a látvány a valóság.

Miután a földtulajdonos egyik alkalommal sem tisztelte meg jelenlétével az erőlködésinket - ez a kérdés engem a továbbiakban már nem is érdekel.

Nap mint nap riogatnak bennünket újabb és újabb adók ötleteivel, lassan a légvételre is adót terveznek, a belégzésre áfával. De ez még nem minden. A  globalizáció terméke lett a világválság napi megjelenése a médiában - nehogy a reggeli ébredés okozta örömünk sokáig tartson, ami egyébként is csalóka dolog, mint a hajnali erekció. Erre jönnek a gyilkosságokról, balesetekről, szóló rémségek, amikor a "nyugalom megzavarására alkalmas"-nak feliratozzák a híradást, de azért leközlik.

Szóval nehéz derűsnek lenni, ha nincsenek fogódzkodók. Egy idős piarista papot a távoli Szibériába deportáltak, sok száz társával együtt. Fakitermelést végeztettek velük, embertelen körülmények között, amit tetézett a sokszor 40 foknál is hidegebb. Egy szelet barna kenyér és káposztaleves volt a napi élelem. Ez a csodálatos ember, maga köré gyűjtötte a barakktársait és esténkét arról beszélgettek, hogy mi jó történt velük aznap. Mondjuk nem volt -40 fok, "csak" -30, vagy aznap nem verték annyira őket, mint amit "megszoktak", stb. A borzalomban is megtalálták azokat a kapaszkodókat, amik életben tartották őket.Ennek a lágernek a lakói - élén a szerzetessel - túlélték a túlélhetetlent.

Keresni kell és megtanulni, hogy kis dolgoknak is örüljünk.

Rissz-rossz politikusok nyilatkoznak, mintha lenne mondanivalójuk, mintha fontosak lennének, mintha az érdekeinket képviselnék. Van aki még papírról sem tudja tisztességesen felolvasni az előre megírt ( mások által) felszólalását - ami nem lenne baj - ha nem ő döntene a sorsunkról,  még ha egyetlen szavazattal csak. Azután pénzügyi maffiózók nyilatkoznak, akikhez képest az "itt a piros, hol a piros"-t játszó szélhámosok, gáláns úriemberek.

De nem is ez a lényeg most, hanem a HÁTTÉR".  A TV által mutatott csillogó, villogó márvány paloták, a minden képzeletet felülmúló gazdagságot sugárzó székházak, pártirodák, bankok - és még sorolhatnám, amiken nem látszik az ország szegénysége, a nincstelenség, a munkanélküliség, az éhező gyermekek százezres szomorúsága. Itt élnek, dolgoznak azok, akiknek fogalmuk sincs, hogy mi történik az országban valójában.

Mindezek mellett, a szellem a test és a lélek "székházai" az iskolák, a kórházak és a templomok romosan, lepusztultan, kifosztottan tengődnek.

Az értékrendekben ekkora mérvű torzulása még sosem volt az országnak, nem csodálkozom, amikor a jóérzésű emberek ezrei indulnak emigrációba.

 Nép közé vetett koncon vitázik az ország, bulvár média szavaztatja a nézőket, a képviselő urak vehemensen bizonygatják - pártállástól függően - hogy mire is elég a Matolcsy- féle 47000 Ft. havonta. Mindezt teszik a nagyjából ismert milliós képviselői és egyéb jövedelmek mellett.

A keresztény egyház tanítása szerint, a kufárkodás, a harácsolás, az anyagi javak hajszolása nem éppen Istennek tetsző cselekedet.  A Szentírás szerint, őket ostorral kergette ki Isten a házából. A parlamentben ücsörög egy kis csapat, magukat kereszténynek vallva, akik a képviselői javadalmak kurtítása ellen igen vehemensen tiltakoztak.  A szószólójuk ügyvédi jövedelme havonta 1.2 millió, amire még a képviselői juttatásokat és szolgáltatásokat is megkapja. Ha megszavazták volna a törvényt, akkor szegény embernek 750000 Ft-.ból kéne "nyomorognia"!  De nem szavazták meg, a pártügyész úr tiltakozása célba ért. Keresztényi lemondással a következő ciklusra halasztották.

Egy jókora vezeklés ráférne az egész bagázsra.

Késik a tavaszi eső, az őszi vetések  satnyán zöldellnek, a ritkás sorok között - mint kopaszodó embernél a fejbőr - kilátszik a sárgára szikkadt föld. A kukorica magok is száraz porba kerültek, epedve várják az esőt, hogy elkezdhessék  új életüket. Csak az útszéli bokrok színesítik valamennyire a határt, a kökény, a galagonya most virágzik, de egy lila orgona is díszbe öltözve hirdeti a tavaszt.

Vidáman futkos előttem Berci kutya, ősz arcával és lábaival úgy fest, mint aki mészbe lépett. Ezeken a sétákon szinte megfiatalodik, egy egy fácán kakatolásra szoborrá merevedik, azután lassan rám néz, hogy vajon én hallottam-e. Na ne viccelj öregfiú - simogatom ősz fejét - kettőnk közül te lettél egy kicsit süket, nem én. De lehet, hogy ez csak praktikus süketség, csak akkor lép érvénybe, ha a helyére parancsolom.

Én inkább egy pacsirtapár magasból trillázó énekére figyelek. Próbálom az ég kékjében meglátni őket, de nem sikerül. Nem baj, a szerelmes üzenetük leér hozzám és csendes békévé lágyul a szívemben.