Én most veszem ki az "összevontakat" - ki hinné - hogy vadászat miatt. Olyan helyre megyek - akár feladvány is lehetne - ahol Priszkosz rétor töredékéből az sejlik, hogy valahol itt van eltemetve Attila fejedelmünk. Ásót nem viszek, csak sörétes puskát.

Szóval kéretik a megfejtéseket kommentben küldeni, hogy vasárnap legyen olvasnivalóm !

November másodika reggelén - az egyik kereskedelmi telvízió inkább szép, mint okos bemondónője - az alábbi "beköszönő mondattal indított: " jó reggelt kedves nézőink ma, nov. másodikán, Achilles és Tóbiás névnapján". Ennyi ! Ezek után indult a hírblokk, amiben volt minden ami sokkoló, karambolok, rendőrségi ügyek stb. Csak éppen az felejtődött el, hogy ezen a napon van a halottak napja. Kishazánkban munkanap. Európa többi részén nem.

Fura országban élünk. Mintha az ünnepek arra kellenének, hogy ne dolgozzunk. Vonjuk össze a csütörtököt a vasárnappal, amit majd ledolgozunk valamikor, de az nem számít, mert senki nem veszi komolyan, a lényeg, hogy aki teheti wellnesszezik.

Először is, ha már ilyen könnyelműen adják a szabadnapokat, akkor az igazi ünnep, az miért munkanap? Merthogy a hétvégeken ki lehet menni a temetőbe - mondják azok, akik így szavaztak anno. Kedden és szerdán is lehet menni temetőbe, ha meg nagyon hiányzik az a két nap, akkor tessék előtte ledolgozni. Framuci helyzet, mintha az új évet sem a napján köszöntenénk, hanem a hozzá legközelebbi hétvégén. Másodszor pedig - valamikor azt mondták, hogy a többnapos ünnepek, igen komoly kiesést okoznak a "népgazdaságnak". Most nem okoznak? Olyan lenne a helyzet, mint a viccbéli Khon bácsi történetében, akinek a boltja csak vasárnap volt nyereséges, mert akkor tartott zárva?

"2012 az "összevont ünnepek" éve lesz, már most lehet tervezni a hosszú hétvégéket, a frankhitel meg le van szarva.

Halottak napja. Megyünk a temetőbe, virágot viszünk a sírokra, gyertyát gyújtunk a halottak lelki üdvéért. De otthon is lehet a távolban nyugvó szeretteinkért egy-két mécsest meggyújtani. Régmúlt ermlékek szakadnak fel, fájók és kedvesek, arcok jönnek elő a múlt ködéből, elmulasztott szavakat motyogunk feléjük, bízva abban, hogy értik, hallják, hisz bennünk vannak, a lelkünkben élnek.

Ahogy az évek elmorzsolódtak alólam, egyre több halottam lett, családtagok, barátok hagytak itt, szinte észre sem vettem és már én állok  - kor szerint - a sor elején, "bebocsájtásra" várva.

Vadászéletemben nagyon sok derék, nagy tudású, vagy tapasztalatú embert ismertem meg, akik kezdetektől támogatták, alakították vadásszá válásom. Divatos szóval, a mentoraim voltak.

Családi kötelékben kezdtem a "pályafutásom" Nagyapai, Apai hatásokra, amikor tán hat évesen, már velük botorkálhattam a Szajoli ragadós szántásokban, büszkén cipelve az általuk lőtt kakasokat.

De folytathatom a sort olyanokkal, akik - minden érdek nélkül - vettek a szárnyaik alá, akik között, a rendszerek jövése menése okán, volt tanácselnöktől kezdve, párttitkáron át, orvos kollégáig számosan - nagy nagy szerencsémre. Szép évek emléke melenget a Soproni egyetemről is, ahol professzorommal, tanárommal,  a lelkes Afrika -vadásszal köthettem  - korai haláláig - barátságot.

Hosszú az eltávozottak névsora, nem tudok mindenkit felsorolni, talán az emlékükért meggyújtott gyertya fényébe tekintve, a pislákoló lángból sorban előlépnek majd, hogy utólag is hálát tudjak nekik adni, hogy segítettek, hogy irányitottak, hogy átadták tudásukat.

Nyugodjanak békében !

Egyik kedvenc témám az ember és kutya kapcsolata, sokszínűségével, olykor konfliktusos helyzetekkel, amikről általában nem a kutya tehet. Nem véletlenül írtam erről egy könyvet, "Eb a vadász kutya nélkül" címmel. De gyorsan hozzátenném - a tegnapi fácánvadászat tanúlságaként - hogy amilyen szép és hangulatos egy jó kutyával a kajtató vadászat -  annál nagyobb méreg neveletlen kutyával.

Az a kezdő kutyatulajdonos aki úgy gondolja, hogy az udvarban készséges kutyáját, a család kedvencét, azonnal egy társasvadászaton kell kipróbálni, az súlyosan téved és nem mellesleg tönkreteszi a vadászatot. Ugyanis a kis házi kedvenc, ahogy szabadságot kap, végre kiszabadulva a gazda üvöltözős hatóköréből, önállóan kezd vadászni, előre rohan, kelti a fácánokat, üldözi a nyulakat, őzeket, látszólag nagyon élvezve a szabadságot.

A tegnapi napon is egy kezdő kutya - fajtáját nem írom, mert nem a fajta tehet róla - a hajtósorunk előtt rohanva keltette a fácánokat, okafogyottá téve az általunk addig legyalogolt kilométereket. Úgy gondolta a gazdája, hogy társas vadászatokon fog a kutya begyakorolni. A nap "fénypontja" az volt, amikor már nem is tudom hanyadik nyúl után rohant el a kutya, de nem érte utól, gondolom sikerélményre vágyva, az útjába eső tanyánál,  egy tyúkot lefojtott.  Jött is a gazda motorral -  árkon bokron keresztül - nagy indulattal és szórta az átkot a VADÁSZOK fejére. Tehát ránk. 

A probléma az volt, hogy nem nekünk vendégeknek, hanem a vadászat vezetőjének kellett volna - már az első nyúlkaland után -  ezt a kutyát kizárni a vadászatból. Rossz lett a hangulat és megint a vadászat, a vadászok lettek a bűnbakok. Azt meg már nem is mondom, hogy nem lehet munkavizsga nélküli kutyát vadászatra kivinni.  

Tanulságos gondolat, miszerint a kimondott szó és a kilőtt nyil nem vonható vissza. Miután a nyilazásról már "leszoktunk" így annak hatását is a szó erejéhez, hatásához kapcsolhatjuk, persze némi fantázival. A szerelem is Ámor nyilaként jelenik meg a szóképekben, de nyilként hatol a lélekbe a bántás, a gonoszság, de még a fájdalom is a testbe. Nyilaló fájdalom - szoktuk volt mondani. De maradjunk csak a szó nyilazó erejénél. 

A kimondott szó hatása olykor kiszámíthatatlan. Miután a kommunikáció alapja, így az emberi kapcsolatok alfája. Magában hordozza ugyanakkor a tévedés lehetőségét. Gyakran - egészen mást vált ki - mint az eredetileg szándékolt volt, de a fő kérdés, hogyha már visszavonni nem lehet, akkor lehet-e korrigálni. Mondjuk ki kerek-perec, bocsánatot kérni és bevallani, hogy tévedtem, elnézést. Igenám, de ehhez már emberi értékek kellenek, egyetlen szóval - jellem. Nagybetűs JELLEM ! 

Ezen hosszú bevezetés után térnék a lényegre, mégpedig arra, hogy van Budapestnek egy főpolgármestere, aki hozott egy buta, meggondolatlan, politikai döntést, miszerint a Bruce Willis magyar hangjára bízta az Új Szinhát igazgatását. Aki egy kicsit is ad magára, annak hányingere van ettől az embertől - no nem mint színésztől, hanem mint egy szélsőséges  zavarodott eszméktől fertőzőttől -  ezt már a főpolgármester is tapasztalhatta - de döntéséhez ragaszkodik, nem hátrál. Ez pedig már nem karakánság, hanem a primitív, buta gőg.

Őszintén bevallom, nekem ettől kezdve ez az ember egy nulla, egy senki. Ugyanis nem tud elnézést kérni és annyit kinyögni, hogy tévedtem, mégpedig hatalmasat. Csak arra lennék kíváncsi, hogy belül a lelke mélyén- ha van neki - belátta-e tévedését, vagy csak valamelyik politikai kurzusnak a szolgájaként ragaszkodik a neki kiosztott szerephez és DGY-höz.

A szürke felhők alatt futó csípős őszi szél nekifeszült a nádas szélének, a száraz levelek fázósan bújtak egymáshoz, mintha tudnák, hogy csak így mradhatnak életben, de csak az első hóig, amikor vékony derekuk megroppan a súly alatt, délceg testük a földre rogyik. Örömmel teszik, mert tudják, hogy tavasszal, az első cirógató szellőkre, az új hajtások az  ő gyökereikből  fognak az ég felé szökni. De addig még van egy kis idő, most más dolguk van, ezt beszélik meg halk susogással. Egy fácánkakas bújik meg a nádszálak tövében, érzi a veszélyt, repülni kéne, menekülni, de valami visszatartja.

Jajj jajj, ne bújj ki szép madár - suttogta a szélben hajladozó nádszál - veszély leselkedik rád, vadászok járnak erre. Maradj, maradj, zizegték a többiek is, majd mi elbújtatunk, ha összekapaszkodunk, összefonódunk, olyan sűrűn állunk, hogy az a négylábú izgága ugatós sem tud közénk furakodni. Látod, az öreg barna kucsmás öreg nád, ott a szélen - tudod, a háta mögött öreg bugásnak hívjuk - már sokat látott, hallott, mesélte, hogy tavaly is jöttek a vadászok és egy magabiztos rokonod reptét egy durranással megtörték és képzeld - még elmondani is borzalmas -  az a ronda négylábú a szájába vette és cipelte, mint egy szolga. Pedig őneki is mondtuk, hogy maradjon a lábunk alatt, de büszke volt és gőgős - tud ő gyorsan repülni - hőzöngött és ez lett a veszte.

Nem értette a díszes madár, mit susog a nádas, egyet rúgott magán és hangos kakatolással a szélnek feszült, meredeken emelkedett, célba vette a közeli kis erdőfoltot, ahol egy tető alatt jóféle kukoricaszemek várták. Mintha ugyan a nádas szélén  egy zöldruhás embert látott volna, valami botszerűséggel a vállánál,  amitől az ösztöne azt diktálta, hogy forduljon és másfelé repüljön, de ekkor egy durranás hallatszott és ráborult a sötétség.

-Szép lövés volt Karcsi-  de ezt ő már nem hallotta, élettelen teste ott feküdt a nádas szélénél. Ugye megmondtuk, hogy maradjon....meg bizony, bólogattak mindannyian az egyre erősebb, már a tél jöttét igérő szélben, szomorúan a földig hajolva. 

  Agresszíven  törték meg az este csöndjét a reccsenések ugyanis eddig csak a kis cickányok télre spejzoló rágcsálása hallattszott. A  Halla-hegy meredek oldala ( falumban a pár méteres dombocskákat is hangzatos hegy-névvel illetik) egy kis patakvölgybe ereszkedik, ahol öreg fűzfák villámsúlytotta torzói sorjáznak, némelyiknél nem is értem, miből tudott kihajtani. Talán az időszakosan csordogáló patak miatt, amely ebben az aszályos évben "elfelejtett" vizet hozni, csak egy kis dagonya maradt a helyén. 

Itt áll az egyik kedvenc lesem, amitől alig húsz méterre van ez a dagonya. Előzőleg a les tövéből sarjadt bodzákat kivágattam, hogy elszáradt ágai ne takarjanak, de a korán leszálló esti sötét galádul magába szippantotta a dagonya fekete sarát - szóval látni nem lehett, csak hallani. A fegyverlámpa kapcsolóján tartottam az ujjam és vártam. A recsegés-ropogás egyre erősödött, éreztem, tudtam, hogy csak egy lépést kell megtennie a disznónak és akkor már kibukkan a fák oltalmából - de...nem tette!

Bizony ilyen a vadászat. Gyakran van egy "de". Hányszor, de hányszor előfordult már, hogy a vadnak csak egyetlen lépést kellett volna még megtenni és akkor...!

Ettől szép és ettől varászlatos a vadászat. A "de"-ket meg nem bánom.

"A magány úgy jó, ha van kivel megosztani" - szól a mondás, amiben az ellentmondás - a kétségtelen humor mellett -  nagyon igaz. Az ember - társas lény - ezt az atavizmust örököltük, a magányosan vívott "csaták", vesztésre vannak itélve. Barlanglakó őseink is összebújtak, ha odakint az elemek tomboltak, vagy ha a kardfogú tigris ólálkodott, könnyű prédára lesve. A valakihez, valakikhez való kötődés igénye a gének jószándékú "parancsa" az életbenmaradás alfája. 

Kialakultak az együttélésnek a mindenféle változatai, népek, nemzetek, csoportok, fajok stb.jöttek létre,  a cizelláltság ezerarcú lett, mesterségesen létrehozott csoportosulások garmada jelent meg, olykor repedéseket létrehozva az eredeti, ősi együvétartozáson. 

Annak ellenére, hogy bárki helye nagyjából meghatározható a sokszínű palettán, vannak olyan helyzetek, amikor az ember magányossá válik, egyedül marad önmagával - mégha szerető, vagy féltő kezek is óvják. Az egyik ilyen a betegség - amikor a gondoskodás ellenére, a csatát nekem kell megnyernem, egyedül küzdök az életemért - a segítség, ha orvosi, vagy családi, baráti - "csak" erőt ad, hogy az küzdelmem megvívjam. Nincs magányosabb ember - aki magára marad a szorongásával - mint pl. az, aki a műtő előtti előkészítőben fekszik, egy lepedővel letakarva, a mennyezeti neonfénybe bámulva és arra várva, hogy betolják. Átéltem párszor - hiteles a véleményem. De a siralomház "élménye" is a magány sátáni ölelése - ahogy a "túlélők" mesélik.

A másik "helyzet" a halál közeledte, amikor ki kell lépni ebből a földi létből és elindulni a magányos úton a végtelenbe.

Ezek tudatában még jobban felértékelődnek az emberi kapcsolatok, a szeretet és a megértés.Ebből kell több és a mindent szétszabdaló politikából, kevesebb, illetve semmi.

Gerlézős nap volt, a borongós idő ellenére aránylag jól is sikerült, de most nem erről írnék. Még a reggeli órákban beszéltem "Tesó"- val - a jóbaráttal -  még cukkoltam is, hogy jöjjön utánunk és pucolja meg a lőtt gerléket - ahogy már egyszer megtette. Vátesz voltam - rám kellett volna hallgatnia. Délután már egy másik hangú telefon jött tőle, sarokcsontját törte, de ripityára és éppen az latolgatják, hány csavar kell majd a sarkába.

Este nyolckor még csak a műtéti előkészületek folytak, lehet, hogy éppen most, ezen bejegyzésem írásakor operálják. Aki ismeri, az tudja, hogy remek ember - mondhatni azért is a barátom - aki meg nem, annak most mondom. Hiszek az összefogás erejében, azért most arra kérnék mindenkit, hogy együtt szorítson velem Tesóért.

Az előző napi nyárias meleget, viharos szél sodorta az ősz karmaiba, úgy kellett felöltözni, mint enyhébb teleken. Ember ill. vadász legyen a talpán, aki ezt jól tűri.  Az igéretes teliholdat alacsonyan rohanó felhők takarták, csak itt-ott engedve neki egy kis kíváncsiskodást.Ilyenkor sziporkázó ezüst-fény ragyogta be a tisztást, a lesen ülő árnyékomnak még integetni is tudtam.

Igéretes hely volt, lehetett disznót, szarvast várni, de nem az jött. A szemközti bokrok közül egy róka bújt ki- talán a holdvilágtól meglepődve - azonnal leült, jobbra balra nézegetett, mint aki ötletet gyűjt, merre lehetnek az őszre készülő egerek. Hófehér pofaszőre és gallérja szinte világított, jókora példánya volt fajtájának. Azonnal eldöntöttem, hogy engem nem érdekelnek a disznók, a szarvasok, nekem ez a róka kell. Eközben elindult őkelme is, a közelben egy szóró üzemelt, talán egér is látogatja - vélhette ravaszul. Ekkor már kisértem a puskám szálkeresztjével, de egy füttyentés kellett, hogy a csodálkozás pár másodpercére megálljon. Hogyan kerül a fütty az erdőbe ?- torpant meg csodálkozva - de a választ már soha nem fogja megtudni.

Ezern az estén is bebizonyosodott, hogy egy lövéstől még nem szaladnak a vadak világgá, mert a róka lövése után kb. egy órával már disznók szaladgáltak a nyiladékon. De ez már egy másik történet.

Magyar részről micsoda felháborodás kisérte (jogosan)- a rendszerváltás idején nyilvánosságra hozott - Romániai falurombolást. Addig is tették, csak itthon nem volt illdomos beszélni róla. A "Kárpátok géniusza" városokba akarta terelni a vidéki románokat, de legfőképp a magyarlakta helyeken a magyarokat. Ha kellett, egyész falvakat árasztott el vízzel, hogy ott duzzasztómű létesüljön, lehetőleg gigászi méretekben, mert ez volt méltó a bizarr ötlethez.

Gigászi ötletekben kis hazánkban sincs hiány. Falurombolás folyik, de nem "elárasztásos" módszerrel, hanem úgy, hogy a falu megszünt "eltartóhely" lenni. Ahogy az állatvilágban, itt is ugyanúgy szűkül az élettér, egyre több fajt végveszélybe sodorva. De most már az emberekről van szó, a "vidéki" emberekről. A mezőgazdaság a zöldbárók kezébe került, a volt TSZ-ek mára Zrt-ék lettek, kevés emberrel, csícsás gépparkkal, pár embernek adva csak munkalehetőséget. Ez eddig rendben is van, csak mi legyen a többiekkel, akik az elmúlt években "elfelejtették", hogy hogyan kell a földből megélni. 

Egész utcasorok néptelenednek el, fiatal, életerős nők indultak betegeket forgatni Németországba, Auisztriába, jobb keresetért, mint amit itthon egy diplomás kap. Ahogy egy kicsit gyökeret vernek "odakint", követi őket a család. Az én falum házainak több mint a fele már eladó, üresen áll. Mi ez, ha nem falurombolás ?

Egy-két állatfaj az alkalmazkodás nagymestere. Pl. az ornitológiában ma már elfogadott terminus technikus szerinti parlagi galambok, egykoron  szirti galambok voltak és vadonélők. Ezt fajt háziasítottuk, majd ezek közül a "szabadságra vágyók" újból elvadultak és ma már parlagi néven szerepelnek.  Miközben  igénybe veszik az ember "szolgáltatásait", tanyák, mezőgazdasági üzemek, városok padlásainak stb. állandó lakói lettek, dézsmálva termést, vagy koldulva bármit, mint pl. Velencében - azért mégsem lettek "háziállatok". 

Ezen száraz kitérő után térnék a lényegre, a vadászatra, illetve a parlagiak vadászatára. Két alkalommal is volt részem benne. Mindkét helyen olyan óriási mennyiség szaporordott el belőlük, hogy joggal tartottak a farm tulajdonosai az általuk behurcolható betegségektől. Az sem elhanyagolható, hogy több ezer galamb - mégha kisétkű is - már mázsákban mérhető maggal a begyűkben zárják a napot.

Még a lövésük sem egyszerű, hol széllel hajtottan cikáznak, amikor a lövés, csak a farktollakat kurtítja, hol hirtelen lelassulnak, szinte lebegnek, kicsit megtorpanva a csőrük előtt elsuhanó sörétraj miatt. És bizony nagyon tanulékonyak. A ravaszabbjai már rögtön a vadászat elején feltornyoznak az égbe, hogy onnan - benyilazott szárnnyal - mint a lecsapó sólyom - egy pillanat alatt eltünjenek valamelyik istálló padlásásn.

A parlagi vadászata után még egy kis gerlézés is volt, ahol a gerlék húzása közben egy-két seregély raj is megjelent, már "ők" is rákaptak a napraforgókra.  Nagy gond lesz még ebből a szép kis madárból, szaporasága, mohósága a szőlősgazdák elsőszámú közellenségévé tette.

Utóbbi bejegyzéseimben kissé elkalandoztam fő "profilomtól"a vadászattól, bár a skatulyát sosem tűrtem, ez a "vadászíró" titulus csak rám van aggatva, de lóg is rajtam, mint tehénen az unterhosen. Most azért visszakanyarodok. Ime !

 Amíg az összes napraforgót le nem aratják, addig a gerlék szorgalmasen látogatják. De addig mi is megyünk olykor írok róla.

Lassan alig marad lábon napraforgó, ezek pedig mágnesként vonzzák a gerléket. Amennyiben falu- vagy városközelben van ez a tábla, a folyamatos durrogás egy-két embert irritál, érdekes, hogy a reklamálók zöme jócskán ittasan jön hőbörögni. Lehet, hogy a kocsmai iszogatást zavarja a távoli puskalövés? Még a múlt évben történt, valahol az alföldön. Jó távol voltunk a falutól, kb. két kilométerre, szépen jöttek a madarak, puskáztunk szorgalmasan. A dűlőúton egy egyenletesen barnult ember tekert felénk biciklivel, már messziről látszott, hogy nagy indulattal, közben mondta is a magáét, hogy mi a f...t csinálunk, a lovai már az etetővályúba léptek, annyira félnek. Felhívta a rendőrséget is, meg a polgármestert is, meg mindenkit, ő tudja a személyiségi jogait, neki joga van a lovai nyugalmához. Mégegyszer mondom, két kilométerre innen.

Azt mondja neki a vadőr kisérőnk, halálosan nyugodtan, méretéből eredően fél méterrel  fölé magasodva. Idefigyelj jóember. A lovaid azért álltak bele a vályúba mert éhesek és vered őket. A vadászat meg bejelentett vadászat, szabályos, a putrid messze van innen, oda még sörét sem eshet be. Szóval, ha csak azért jöttél, hogy hőbörögjél, akkor most verem szét a biciklit a fejeden, mehetsz haza gyalog.

Csend lett, egy kicsit toporgott az "emberünk", majd halkan megkérdezte, hogy szedegethetne-e a lőtt gerlékből.... nagy a család, a gerléből meg jó leves főzhető. Szedte is -szó nélkül - majdnem egész nap.

Gratuláltam a vadőrnek a "diplomáciai érzékéhez"   

Ahogy két pletykáló vénasszony (ember) mondaná : - jajj kedvesem, nem is tudom, hogyan mondjam, de itt valami nincsen ám rendben!

Hát én sem tudom, de "erőst" elgondolkodtam. Besenyő Pista bácsi előadásában, azzal az eszemmel, ami a fejemben tartózkodik. Ennyi a prológus, most a lényeg. 

Kicsit visszakanyarodnék még a borhoz, a borászathoz és annak elengdhetetlen "kellékéhez" a pincékhez. Volt nekem is, mégha kicsi is, de úgy funkcionált ahogy kellett. Benne laktak a szépen lefestegetett hordóim, sorfaluk között annyi helyet hagyva, hogy egy lopóval a vállamon - a borral töltött poharakat kóstolgató barátokkal körülvéve -  még éppen elfértünk. Jóféle beszélgetések  sarjadtak a csillogó bortól, a pince hűvöse meg álnokul sugallta, hogy felérve sem lesz semmi baj. Olykor akadt, de ez már egy másik történet, maradjunk a pincéknél.

Szóval a bornapok alkalmából lehetőségem volt egy-két pincét megtekinteni....Hát hogyan mondjam anélkül, hogy írígység érződne, mert nincs bennem. A pincék  egynémelyike - ha lehet ilyet mondani - már maga az öncélú hivalkodás. Százmilliók vannak a mélybe beépítve (üveglift, hogy lépcsőzni se kelljen, bőrgarnitúrás szivarszobák, stb) valóban méltó helyet adva ugyan a boroknak, de leginkább az ámuló, bámuló és semmit nem értő magamfajtának. Az egyik - a városka nevét nem mondanám - félig kész pince láttán történt az elején leírt "erőst" elgondolkodásom.Ennek a létesítmények egyetlen négyzetmétere többe került, mint az én egész házam, amit egy élet munkájából tudtam csak felépíteni. A szuperpince "gazdája" meg életében egyetlen percet sem dolgozott.

Igaz lehet a mondás, miszerint munkával nem lehet pénzt keresni ?

Szeptember a szarvasbőgés és a bornapok hónapja. Van még ezen kívűl más jeles őszi esemény is, pl. az iskolakezdés, de én most csak az élvezhetőekről szólnék. Minden - magára valamit is adó - kisebb-nagyobb város megtartja a borainak seregszemléjét. Baranyában Villány, Tolnában Szekszárd a két tradícionálisan bor "nagyhatalom". A Szekszárdi bornapokra éppen a legalkalmasabb időpontban toppantunk be, vadászatból jövet, jól kitikkadva, éhesen, szomjasan, szóval "nyitottan" a kitelepült borászok kínálatára. De erről már írtam.

Töredelmesen bevallom, nekem nem a súlyos, nehéz borok a kedvenceim. Kedvelem a könnyű, üde rozékat, a beszélgetős kadarkákat, a barikolt borokkal bajban vagyok. Nem csak a füstös ízvilág miatt, habár arról is az a véleményem, ha "putri" illatú, ízű, italt szeretnék, arra a legjobb a whyski. De ennél nagyob a bajom, amikor a büszke pincegazda bemutatja a mélyben pihenő tölgyfahordók garmadáját. Olasz, francia hordók sorjáznak, egyenként olyan árban, ami egy jólkereső értelmiségi havi bérénél is több. Még belegondolni sem akarok, hogy mennyi fa, tölgyfa  - és a legjobb minőségű - kell a borászat kiszolgálásához. Hajdanában - amikor még én is pincetulajdonos voltam - és csináltam a rosszabbnál rosszabb borokat, a hordóim éveket, sőt több generációkat is kiszolgáltak. Ezt a barikolós divatot nem lehet győzni hordóval, ugyanis maximálisan három évig szolgálnak azután "nyugdijazzák" őket. A hordók miatt kivágott fák érdekében kérnék mindenkit nagy tisztelettel, hogy ne tessenek már a barikolt borokat szeretni! Ha nincs kereslet, nem kell a kínálat. Jó az a bor tisztán "borízűen" is ! A tölgyfák meg maradjanak a helyükön.

Lázadó vezírem Koppány!

Immár, mint kerálod szólok hozzád, de utoljára.

Pro prímó ( ezt még nem hallhattad buta füleddel, csak késübb találták fel ) jó lenne ha tunnád, hogy három vezírembűl kettő, a Nagybajszú, meg a Főadász engem akart kerálnak, csak Te nem, de az nem is számít semmit. Kettőharmados kerál lettem, így mondotta a Főpapom, aki a Sámán gúnyát cserélte papi-rokolyára. Egyben üzené, hogy mellőzzed a csirkebélből jóslást, úgysem fogja sönki kitalálni mit is akarok. 

Pro secundó. Megkérnélek, mert ugye gerjedelmedre keráli csitítás mitse használ, hogy mértékkel hemperegj a fehérnéppel, mert nem lesz segely a sok purdé után.

Pro tercio. A kumiszgyártástól is óvakodj, minden kannára jelölést tegyé, mert okos csókosokkal megszámoltatám űket. Panaszolád, hogy túl gyors az országlásom. Hát most nyissad az elméd. Pogány éltedben semmit nem tettél népedért, csak folyton a dinom dánom, meg a csihi puhi. Mán szótak a szomszéd kerálok, hogy rend kéne itt, meg valami adó. 

Hát majd adó-k is én neked olyat, hogy négybe szakadsz, amit sokára majd, valami szörgényi nagyvezír is bús dallal fog megénekelni.

Utóírat. belüled mán csak egy rock opera betevő száma lesz akkor, amikor az én szent jobbomat nagy ünnepeken - jókat nótázva - kőrbehordoznak. Hát ne böllenkedj, beste Koppány, mert ollat teszek, hogy Te is megbánod. Haragos Kerálod, Estván.

Estván, majdani Szent Kerál.

Levelem - ha nem sértelek - nem rovással íródott, hogy majdani utódod az Orbán kerál is tudja olvasni, ámbár a fősámán a csontok kivetéséből azt látá, hogy majdan így lesznek a hordák táborai kitáblázva. Kerálom. Országodban nagy a baj. Túl gyorsan tevéd az igazságot, a nép nem érti, buta hozzá, hogy mivégre a sietség. Tűzzel vassal országolsz, amitől a nép megnyomorodék, már csak páran hajbókolnak körötted, a Nagybajszú, meg a Fővadász alvezírek.  Törvénybe tevéd, hogy a hűtlenségért fővesztés jár. Kerálom. Ettől hamarabb elfogy a néped, mint gondolád. A csatákban fáradt pórnép segge már kilóg a nadrágból, nem értik a buta fejükkel, hogy a száz birkából az eleddig huszonöt helyett mért kell huszonhetet leadni, a maradékot meg a köcsönbevett ételért italért egy szálig Felségednek adni.         A Főtáltosod beszédét sem érté a nép, mert folyton gyütt, csak gyütt, egyre közelebb, mi meg hátráltunk, hogy belénk ne gázoljon. Pedig saját kezemmel csaptam agyon, aki röhögni merészelt. Már a lovaink csontjai is kilátszódnak, illen abrak árak mellett, rájuk sem ülünk, csak tóljuk űket.  A szijjgyártó mester is nagyon unja, hogy nyeregkészítés helyett csak a Te beszéded ismételje, parancsodra napont többször.

Kerálom, ha négybe vágsz sem mondhatok mást, hogy lassíts. Ne szegény nípeden verd le azt, amit ezer év alatt kell.

                                       Lázadó vezíred: Koppány.

Egy teljes oldalas írást olvastam Békés Sándor tollából, az egyik vadászati magazinban. Valami országos vadászkamarai összeröffenésről számolt be, ami nem is érdemelne említést, ha az egyik téma, vagy inkább javaslat nem állna a szívemhez közel.

Miről is van szó. Ha cinikus lennék ( az vagyok ) akkor azt mondanám, hogy a spanyolviasz  újbóli feltalálása volt a téma, de legyünk pozitívak és örüljünk, hogy egyáltalán a téma felmerült egy ekkora gittegyletben. A mentorálásról volt szó. Jelesül, hogy a kezdő vadászok, illetve vadászjelöltek válasszanak meguknak egy mentort ( barát, tanár, tanácsadó, atyai segítő, stb.) aki mellett megtanulhatják a vadászat minden csinját -binját, etikáját, aki abban segít, hogy az elméleti tudás a gyakorlatban gyümölcsözzön. 

Na jóreggelt! Erről beszélek már évek óta. Sajnos  - ha ez csak javaslat marad - és nem kötelező érvényű a vadászjelöltekre és a friss vadászokra, akkor ez a jószándékú kezdeményezés a saját szépségében fog elhalni, immár sokadszorra. Ugyanis a saját vadásztársaságomban is három jelölt várja a fél év türelmi idő elmúlását, anélkül, hogy akár egyszer is igényelték volna valaki segítségét, tanácsait, arról már nem is beszélve, hogy lezajlott a szarvasbőgés úgy, hogy még kisérőként sem vettek részt a vadászatokban.

Gondolom az országos helyzet sem lehet sokkal rózsásabb. Szigorúbb vadászvizsgával, sokkal több gyakorlati munkával és a vadászjelöltséget egy mentor melletti  ténykedéssel - aki egyben felelőséget is vállal a mentoráltért - lehetne egy egészséges szemléletű vadász-generációt felnevelni.  A "mundér becsülete" is ezt kívánná!

A napraforgó tábla egyik felét egy magasra nyúlt nyárfasor szegélyezte, a többin kis rózsakertek sorjáztak.Hagyománya van a Szeged környéki földeken a virágkertészkedésnek. A vasúti töltés fölött a szegedi dóm két tornya, no meg a körúti  csúf beton-víztorony látszott. Ebből kitalálható, hogy kb. merre jártunk gerlézni.

A napraforgó már két napja a kombájnoknak adta magokkal dús tányérját, itt már csak a térdig érő száraz kórók sorjáztak, de ennek ellenére a - hol kicsi, hol nagyobb csapatokban -  megjelenő gerlék itt akartak csipegetni a földre lepergett szemekből. Ha hagytuk volna !

Az erős déli szél csúf játékot űzött a madarakkal, vagy sodorva őket szuperszónikus sebességgel, vagy megakasztva a repülésük lendületét, szinte helyben lebegtetve őket.

Fogyott is a lőszer, de a gerlék is potyogtak. A múlt heti gerlézéssel szemben - itt minden irányba lehetett lőni - nem rohantak elő a szélső házakból a vadászokat nem kedvelő lakók, hogy attól a néhány lepotyogó sörétből halálos veszedelemben vannak - ugyanis lakatlan volt a környék.

Miután a vadásztörténetek - amik gerlézésnél egyre jobban hasonlítanak egymásra - különösebb olvasói izgalmakat nem tudnak kiváltani, ezért záró mondatként egy idegesítőt azért ideírnék. Azt mondja a Tegnap-tolcsy miniszter, hogy ez, ami most itt folyik, az nem megszorítás. Hát mi az anyád? Jó lenne, ha a kiiigazítás és a megszorítás közötti különbséget a tökein érezné.

Így már "izgalmasabb" ugye?

Nem akarom a lőtt gerlék számával irritálni a nem-vadász olvasókat, meg nincs is jelentősége. Ha sokat lövünk, annak csak a földtulajdonosnak kéne örülni, mert ha  a tegnapihoz hasonló kis táblára rátalálnak az éhes gerlék, akkor nem kell a kombájnosnak szólni.  Az üres tányérokat levágni sem érdemes.

A tegnapi napon megpróbáltam megsaccolni, hogy a napraforgó tányérok mekkora részéből hiányznak a magok. Mielőtt elkezdtük volna a vadászatot, egy szobányi részen átnéztem a tányérokat és nagyrészük negyedéből-feléből már a gerlék begyébe vándoroltak. 

Remek vadásznapunk volt, még az sem számított, hogy a 43-as főúton folymatosan áramlott a kocsisor, nekünk meg úgy kellett lőni, nehogy egy kamionos mellé beüljön a lepottyanó gerle.

A szép napra Szekszárdon tettük fel a koronát. A "borkoronát" - enyhe képzavarral.A Szekszárdi bornapok rendezvényeire kaptunk meghívást - amit ezúton is nagyon köszönök a házigazdának. Elég nagy csatát vívtam - annó - hogy a blogomra ne kerülhessenek fel reklámok. Most jószántamból teszem, mert a Szekszárdi borokat lehet is, érdemes is népszerűsíteni. Mészáros, Bodri, Eszterbauer - hogy csak a legjobbakat említsem, de vannak még többen is. A Szekszárdi Béla téren sorjázó sátrak bor- és étel kínálata maga volt a bőség zavara.

Kis csapatunk élt is a felkínált lehetőséggel, de mielőtt  Bachus mámora rám szállt volna, mint gerle a napraforgóra - hogy kissé erőltetve visszakanyarodjak az elejére - eljöttünk. Illetve a "bátrabbak" maradtak - nekik pedig mihamarabbi "gyógyulást" kívánok.

Ha ragaszkodom az időrendiséghez - akkor egy vadászat leírása  bizony kimaradt, mivel "szarvasbőgtem" egy vendéggel. Szóval a szokásos csütörtöki napon voltam, voltunk gerlézni, még a szarvasozás előtt. 

Hű de szarul indult - hogy a közepébe vágjak. Erős déli szél kerekedett, a gerlék műrepülő figurákat mutattak be, olyan csavarokat, dugóhúzokat produkálva, majd lecsapódva a föld fölé alig egy méterrel, hogy a puskacsővel csak a levegőt csapkodtam és a hült helyüket lőttem. 

Ez így nem mehet tovább - döntöttem, a közeli faluba autóztam ahol egy jó erős kávét nyomtam magamba - ettől azután ha harc, legyen harc - állapotba kerültem, de nem ettől lett jobb - bevallom. Ugyanis először csak csitult- , majd teljesen elállt a szél.

Ráadásul megtaláltam azt a helyet, ahonnan a faluból húztak a gerlék. Soha nem számolom a lőtt madarakat, de itt azért annyit, hogy nem sok madár ment el sértetlenül. Kompenzálta a délelőttöt, amikor egy doboz patronból egyet sem lőttem.

Amilyen rosszul indult, annyira jó lett a vége.Tanulság: a vadász soha ne adja föl - a mit is ?

A vadásztatásban nem lehet megválogatni, a "kuncsaftot".Olyan, mint az arab világban a házasság. Nem érzelmi alapon köttetik.  A csador mindent takar, csak a frigy után hull le a lepel.Akkor meg már lehet szőrös, büdös, kövér, vagy sovány, ez van, "ezt kell szeretni".

Bőgtek a bikák, szinte minden irányből, de soem  közel Hacsak orgonakoncertre jöttünk volna - elég is lenne. De nem koncertet hallgatni jött a vendég, hanem- egy 5-6 kiló körüli - bikát elejteni. Ez volt az igény. Előző este, azaz tegnap, egy erősnek tűnő bika hangját sikerült helyileg beazonosítanom. Ez bizony a Kácsor erdőből jött - állapítottam meg -aminek szinte minden fáját, bokrát ismerek. Szerencsére. Az erdő sarkán áll egy öreg les, amit már az iszalag is befont - oda kellene a telihold fényében felmászni, de ahhoz egy jókorát kell majd  kerülni, hogy ne zavarjuk meg a bikát, illetve a háremét. Ez volt a haditerv, de ragaszkodtam is hozzá. Igenám, de az erdő körüli részt felszántották, amiben a gyaloglás felért egy kommandós kiképzéssel. Jelentem, túléltem.Túléltük.

Amikor a hajnal derengő fénye áttörte a völgy párás hideg alsó rétegét, két közeledő bikát vettem észre, közülük az egyik lőhető volt. A részleteket nem taglalva - ahogy a fegyverrel szuttyogást kiállta a bika - a nagyobbikat, egy jó lövéssel sikerült elejteni.Igaz, nem volt a szerencsétlen negyven méternél messzebb. Nem a vadászírígység mondatja velem - bennem nincs is - de ha egyedül vagyok, akkor ezt a bikát futni hagyom. Meg a többit is.       

-Lazíts, lazíts - szólt az intelem, de hogy a fenébe lazítsak, amikor a fejemet vasmarok szorítja, és tekeri annyira oldalra, amennyire én magamtól sosem tudtam, inkább megfordultam. Amikor a fejem már úgy kitekeredett, hogy a saját hátam is láttam,  nyakcsigolyáim olyan ropogásba kezdtek, mint amikor Berci kutyám rágcsálja a csirkecsontokat. De ez még csak a bemelegítés volt.  Kár volt örülnöm, hogy ennyivel megúsztam a "kezelést", mert ekkor következett, a "java". Egyszerűen a fejemet le akarták szakítani a törzsemről, nyúlt a nyakam, csak nyúlt, miközben  géppuskaszerűen ropogott. Kész, a kettes háromas csigolyád visszament a helyére, most feküdj nyugodtan, mert kicsit szarul fogod magad érezni - szólt az újabb intelem.

Basszus, nem tudtam nyugodtan feküdni, mert röhögőgörcsöt kaptam. Láttam magam kívülről, felülről, kitekert nyakkal, félmeztelenül, szóval nem éppen olyan pózban, ahogy szeretném, ha egyszer ilyen lesz, így találjanak rám. Eszembe jutott a Bogár Imre - az utolsó magyar itéletvégrehajtó, akinek a specialitása volt ez a nyaktekerés, de nem therápiás célzattal.

Miközben magam szórakoztattam, a nyakamban jóféle melegségek támadtak, majd engedélyt kaptam, hogy kipróbáljam az "új" nyakamat. Ekkor ért a meglepetés, a korábbi csigolya-kattogás megszünt. 

És működött is tegnap egész nap, egy jólsikerült gerlézéskor. 

Pedig milyen egyszerűnek tűnik. ( Nem az, de erről majd később ) Mármint a lövészet. Még konkrétabban a pisztolylövészet, amit még aktívan űzök, dacolva a közelmúlt sorozatgyilkosai miatt kialakult "össz-népi " ellenérzéssel. A véleményem ezügyben már korábban kifejtettem, azt gondoltam, hogy legalább a szakma - magyarán a rendőrség és az un. "szakértők" - a helyére fogják tenni a dolgokat. Azaz, nem a fegyvertartási szabályokat  kritizálják és - annak szigorításáért ágálnak -  hanem az elkövetők elméjét, vagy indítékait vizsgálják. 

Egy pszichológusnak titulált "szakember" azt találta mondani a közelmúlt családírtási története kapcsán a TV-ben, hogy aki fegyvert vásárol - most jól tessék figyelni - annak valami sanda szándéka is van vele !! Nagyon nehéz higgadtan véleményezni ezt a  baromságot, sőt vádat, ami a fegyverekkel rendelkező sportlővőket érte. Higgadtságot parancsolva magamnak, azért ezt, az egész sportág nevében kikérem magunknak ! Elmeorvosi vizsgálatra a pszichológus úrnak lenne szüksége.

Szóval egyszerűnek tűnik - ahogy az elején írtam - a lövészet, a hétvégi országos versenyen mégis sokat bakiztam. Az fel sem merült bennem, hogy a csütörtöki, egész napos gerlézés fáradalma jött ki rajtam - ugyanis ilyen "zsenge", közel hetven éves  korban még gyorsan regenerálódik az ember.  Valami csapat-bronz azért összejött, miután az ellenfelek is tudtak hibázni. Úgy látszik, mégsem egyszerű  ez a sportág.

A tegnapi vadászattól még ólmosak a tagjaim, az eget vizslatástól a nyakam bekötött, a hétágra sütő Naptól az arcom fájósra cserződött, a napraforgó tányérok éles széleitől sebes lett a karom...stb, stb,-  folytassam a testi panaszáradatot?  Fölösleges, ugyanis senkit nem érdekel. Így a lényeget mondom, egy szép gerlézős nap volt a tegnapi - ahol a testi nyavalyákat  felülírta a szenvedély, ami pedig köztudottan olyan határmezsgyére sodorja a tudatot, amit épeszű ember sosem fog megérteni. Tehát ezt a részét a vadászatnak fölösleges magyaráznom, aki "csinálja" az tudja, aki meg nem, az soha nem fogja megérteni. 

Nálam alapszabály, hogy sosem a lőtt vad mennyisége a fokmérő ahhoz, hogy jól éreztem-e magam, vagy sem. Ha mégis az eredményt nézzük, akkor bizony kudarc volt a nap. Alig-alig szállingóztak a gerlék, amiben az is szerepet játszhatott, hogy akárhová álltam a napraforgótáblában, kilőtt töltényhüvelyek hevertek szanaszét, zsákszámra. Magyarán szólva ezt a részt már többször levadászták.

Ha viszont azt nézem, hogy ugyanekkor, egy kis kezdő vadász, ugyanezen tortúráknak kitéve magát, - élete első gerlézésén - hat gerlét lőtt, akkor a siker óriási. Ahogy a boldogsága is. Mindíg kitüntetés egy vadászavatáson keresztapának lenni,  pláne ha egy Dianát avatunk. A szemében elmorzsolt könnyek jelezték, hogy számára a vadászat valóban "áhítat" lett.

Az általános iskolai kezdésem, nem a legszerencsésebben alakult. Hű, de régen volt, viszont emlékezetes. A tanárék gyerekét - mármint engem - a belvárosi "elit" iskolába illett íratni, ahol nekem nem tetsző szigor és morcos hittantanár várt rám. Ez utóbbinál az ima tévesztéséért térdeplés járt, de a tanári dobogó szélén, ami cudar kemény tud lenni.

Még meg sem melegedtem az iskolában, amikor szünidei kergetőzés közben a Kiss Gergő fejét "véletlenül" belevertem a kőfalba, teljesen jogosan, mert elszakította az új kabátomat, ami nagyon sok pénzbe került, Anyám szerint. Ekkor a diplomácia lépett színre, Apámat rábeszélték, hogy egy külterületi iskolában sokkal jobban fogom magam érezni, mert oda csupa zsivány fickó jár. Így is volt ! Bizony eleinte több volt a verés, mint a tudás gyarapodás, de azután hozzá-izmosodtam a többiekhez. Sőt !

Lehet, hogy hihetetlen, de nagyon vártam az iskolakezdéseket. Már hiányoztak a jó kis bunyók. Non scholae, sed vitae discimus.

Nekem már javában ősz van, hiába dőlnek meg sorra évszázados melegrekordok. Sőt, a búza Péter-Pálkori aratása - pedig még nem is az ősz kezdete -  engem már szomorúvá tesz. Az elmúlás hangulata üli meg a lelkem. Ekkor jelennek meg az első kopasz tarlók, amiket hamar betárcsáznak, a szép tavaszi zöldelő vetésből a sárga tarlón át, gyorsan "földszínű" lesz a határ. A sárga napraforgókat vegyszerrel szikkasztják, száraz, barna leveleket zörget a délről jövő forró szél, elsöpörve mindent, ami még egy kicsit őrizte a tavasz harsányságát. Azután sorban magtárakba kerülnek az érett termések, ekék szaggatják föl a nemrég még szarvasoknak, vaddisznóknak menedéket és táplálékot adó kukoricatáblákat. Kopasz lesz a határ. 

A tavasz az ébredés, az újjászületés évszaka, az ősz a csendes haldoklásé. Drága árat fizet a föld, hogy etessen bennünket. Fiatalságát, üdeségét adja értünk, mint ahogy az öregedő, munkában ráncosodó szerető szülői kéz nyújtja számunkra a kenyeret, a simogatást, a szeretetet. 

Valamikor nagyon vártam az őszt, a szarvasbőgés kezdetét, de ma már nem. Inkább a szalonka tavaszi várása bizsergeti meg a lelkemet.

Diskurzus. A szó eredete ismeretlen, de tudjuk mit jelent, szépen magyarítottuk is, diskurálni, beszélgetni, vagy legújabban - kommunikálni, ami azért egy kicsit több mint beszéd.Az élő beszéd semmi mással nem helyettesíthető, a fontosságát már az ősember is megtapasztalta, a szerszámok használata mellett a beszéd - mégha eleinte csak artikukátlan formában is - de a túlélés záloga lett. Akik meg mindent túléltek, azokból homó sapiens lett - erősen zanzásítva az evolúciót.

Jó messzire elkalandoztam, holott a jelenbe szeretnék érni mihamarabb. Tehát ugorjunk pár ezer évet és érjünk a mába. A beszéd, a beszélgetés egyik formája a társalgás. A szó magában foglalja a környezetet, azaz társaság kell hozzá. No meg téma, mert a téma nélküli társalgás csak "szófosás". Homérosz mondja, hogy az istenek azért küldték a szerencsétlenségeket a halandókra, hogy elbeszélhessék őket. Gondolatainkat, történéseket, álmainkat, vágyainkat "kibeszéljük" magunkból, ha van rá fogékony közeg. Igenám, de a társasági beszélgetés etikája lenne, a "hallgatni tudás" is.

Most értem oda, ahová eredetileg akartam.Rettentesen zavar, amikor társaságban - nem tudom másképpen jellemezni - de "keresztbe" beszélnek. Valaki mondja a magáét - mondjuk engem érdekelne is - de nem tudok odafigyelni, mert közben mások is beszélnek. Véleményem az, hogy csak az vág bele mások beszédébe, aki nem bízik abban, hogy a saját gondolatát ( ha van!!) akkor közölje, ha szót kap, vagy kér.

Be kéne vezetni az indiánok szokását, uff, szóltam! Szóljon a következő! 

...azt diktálja, hogy a hét közepére eső hőségriadóban, nem kéne egész nap a napraforgó táblában ácsorogni.  Nyilván, a tűző napon, ahol még a szellő is hőgutát kap a szárazra aszalódott napraforgó levelek között, a hőmérő higanyszála is ki fog ugrani a helyéről. Szegény kutyák sem szívesen hordják a lőtt madarakat a negyvenegynéhány fokos hőségben. Arasznyira lógó nyelvükre tapad a gerle tolla, amitől még rosszabb lesz a "hűtésük".

De az is igaz, hogy a gerlék meg ezt a hőséget szeretik - fene a gusztusukat. Tavaly is volt részünk egy hasonló kánikulai napban, amikor egy-, azaz egy darab felém húzó gerlét már kettőnek láttam, még szerencse, hogy nem a "virtuálist" lőttem le, viszont gyorsan befeküdtem egy kicsi bokor kalapnyi árnyékába. A velünk tartó állatorvos ismerős meg nemes egyszerűséggel leesett a vadásszékéről, úgy kellett ébresztgetni. 

Amikor zord körülmények között vadászom, az a filozófiám, hogy csak addig, míg nem kezdek szenvedni. Ezen a héten előre programozható az "antiszociális" időjárás,a szenvedés, de kérdés, hogy mi a nagyobb, a várható veszély, vagy a szenvedély. 

....letelt a holt-idény, előkerültek a sörétes puskák és a múlt év óta egyre szaporodó galambok vadászata a tegnapi nappal elkezdődött. Ha jól emlékszem, az elmúlt bő fél évben csak egyszer volt a kezemben a sörétes, akkor egy-két korongra lőttem, de valahogy nekem nem ízlik a korongozás. Olyan "mű-izé", mint a ...na ezt hagyjuk. Tehát gyakorlás kizárva, ilyenkor marad a több évtizedes rutin, de még az sem elég. A berozsdásodott reflexenek fel kell gyorsulniuk, az állóképességet is vissza kell szerezni, szóval lesz mit tenni az elkövetkező hetekben. Rajtam és a "szokásos" lelkes kis csapaton nem fog múlni. Gerle meg van - rengeteg.

A szezon elején igen érdekes a lőtudomány. Mutatós lövéseket követnek  bosszantó hibák, de mi is lenne, ha minden lövés találna. Nem szeretem a vadászati statisztikákat, nem darabszámra mérik  a sikert, ezért maradjunk annyiban, hogy eredményes, szép és fárasztó nap volt. Ja, a harmincegynehány fokos hőséget ki ne hagyjam az "élvezetek" közül.

A villámsúlytotta fűzfa-torzó mellett álló magaslest, lágy kanyarral öleli körül a kis patak, mint ahogy egy gyémánt nyakék, az elegáns női nyakat.  A sok sás, nád és vízililom miatt, folyása lelassult, avagy már ezért vette át benne a növényzet a hatalmat - nem tudni.Tenyérnyi békák ugranak hasast a part bokraiból, az elégedettségüket hangos brekegéssel közlik a világgal. Egy vízisikló húz maga után szelíd "vé"-betűs hullámokat, mint egy kis mini motorcsónak.

Egy erősebb csobbanás, majd még egy kelti fel a figyelmem.Kacsa nem lehet, annak nagyobb a zaja, a vizipatkány majd este jön - akkor mi is lehet, morfondírozok, a távcsövem után nyúlva. Szinte a les alól jön a szelid kis zajocsak, így hamar megtalálom a két vizicsibét, ahogy levélről levélre lépkednek - mint egy virtuóz kötéltáncos - éppen akkor, amikor az előző levél már süllyedne. Bogarakra, mindenféle apróságra vadásznak, a les alá érve már a hangjuk is megjön, jellegzetes csipogásuk köszönti a közben égre kúszó teliholdat.

A Nyugati égbolt még a búcsúzó Nap utolsó sugaraitól bíborvörös, a Keleti égbolton pedig az ezüstörs Holdtányér emelkedik, majdnem találkozott a Nap hercege, a Hold szépséges ezüst hercegnőjével.

Az elmaradt randevú után  a kis patakban fürdeti a csalódott Hold, bánatos arcát. Így kettőződik meg az én szememben is az égi csoda.  

Kb. tíz-, de lehet, hogy tizenöt éve annak, hogy nem vadásztatok. Elegem lett a sok hajnali kelésből, a késői fekvésből, a  kiszámíthatatlan, macerás vendégekből, a vad láttán az alkudozásokból, és még sorolhatnám mikből, amiket csak azért nyeltem le, hogy a vadásztársaságnak bevétele legyen. 

Azóta csak egy-két barátot vadásztatok, de mindenféle elvárások nélkül, amitől mintha ezek a vadásztatások jobban is sikerülnének. Valószínű, Dianának is jobban tetszik ez az "örömvadászati" forma. Múlt héten lövettem azt a bakot "akinek" a képe egy hannoveri társaságában szerepel az írásomban, ma reggel pedig egy igen öreg, hosszú szárú, az egyik száron szinte semmi ággal nem rendelkezőt. Már vége az űzekedésnek de ez a bak még felállt a sípra, kíváncsiságból-e vagy csak megszokásból, ezt ő tudta volna megmondani. Ez lett a veszte, mert a patakszéli jágerkenderből kilátszott brelőle éppen annyi, amennyi elég volt a jó lövéshez.

A lövést megelőzően sem volt eseménytelen a reggel. Az egyik lucernatáblára ráfordulva, - ahol az erdő egy beszögelést ölel körül - disznók falatozták a harmatos lucernát. Egy nagy göbe és a malacai. Az egyik malacka bánta, hogy nem tartott az erdő oltalmába visszakocogó anyjával.

Eseménydús, szép és eredményes reggel volt ! Jót vadásztattam !

Vannak ellenzői, van aki támogatja a jelenlegi vadászati struktúrát - azaz a vadásztársasági formát. Én is ebben nőttem fel, van is bennem némi nosztalgia, amikor a vadásztársaságban, címre, rangra  tekintet nélkül - a közös szenvedély - összehozta az embereket. Változott a világ, bár most sem a címek rangok mentén repedt a társadalom, hanem zömében a vadászházakba beköltöző politika mentén,ki hitte volna hogy a jobb- és bal szárny kifejezést, már nem csak a hajtásoknál használjuk. Erre tevődik rá, még egy repedés, ugyanis szegény, vagy mundjuk inkább kevésbé tehetős és gazdag vadászok között is jókora árok terpeszkedik. 

Szóval repedezik a vadásztársasági forma, - de egyenlőre még nem találtak ki jobbat. Illetve igen ! Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy egy olyan kis társaságnak lehetek a tagja, akik "civilként" is barátok, tisztelve az esetleges másképpen gondolkodást, kifejezetten jól érezzük magunkat ,egymás társaságában és szeretünk együtt vadászni.  

Általában nem nevesítek senkit, semmit, de azért elmondanám, hogy keresztapja vagyok a társaság nevének, a "csipet-csapat"-nak. Kissé elmaradva a valóságos dátumtól, tegnap este köszöntöttek név- és születésnapom alkalmából. Ezúton is köszönöm nekik.  

Kicsit belenézve az olvasottságomba - kiderült - hogy vadásztörténeteimet leblokkolják a napi árfolyamingadozások. Ha meg nem az,-  akkor lehet, hogy unalmasak történeteim -  az viszont igaz, hogy a mediákban vezető hír, hogy mi is lesz a hitelesekkel. Látom, hallom, nagyon nagy a baj, de sosem volt ez másképpen. A csillogó pénzintézetek, az én szótáramban szemét bankok, teljesen átvették az irányítást, embereket, országokat döntenek nyomorba, csak az ő hasznuk meglegyen. Gengszter tevékenységük már rég kicsúszott az állami, politikai, de legfőképpen a civil kontroll alól, horror lett a dologból, "Bankok Uralma" néven lehet majd filmet forgatni a szegénységbe, csődbe, öngyilkosságokba hajszolt emberekről.

Korábban sem volt ez másképpen, csak valahogy szerényebb formában történt a rablás. Életem utolsó részlete egy Suzuki akármi volt - az egymillió háromszázezer forintos vételárból gondolható - hogy ez nem mostani történet. Az elég hosszú futamidő alatt, az autón már nem volt egy ép rész, már rég el kellett volna adni, de még mindíg a részleteket nyögtem. A végeredmény majdnem kétmillió forint lett. OTP kölcsön volt, akkoriban nem is volt más. Így már érthető a bankvezér szárnyalása. 

A rálövés helyén egy kicsi vércsepp piroslott, majd a tarló melletti kukoricás levelén folytatódott. Biztos voltam, hogy a vendég lövése talált, a távcsőben láttam, ahogy a bak összerándult és a kukoricásba szaladt. De elég keserves volt, amíg eddig eljutottunk.

Hajnal óta jártuk a tarlókat, az erdőszéleken hívással is próbálkozva, de vagy semmi nem történt, vagy csak kis tanulatlan bakocskák ugrottak be a cselnek. Reggel 8 óra körül, - már a reményt is feladva - autóztam el harmadszor egy tarló mellett, amikor egy szalmabála mellett ácsorgó sutát vettem észre. Távcsövezve, a mellette fekvő, igen derék  bakot. is. Öreg, visszarakott - bevallom, korábban soha nem látott - bak volt a fáradt vőlegény.

Semmi más dolgunk nem volt, mint megvárni, míg a bak feláll. Teltek múltak a percek, a vendég idegei is kezdtek rojtosodni, egyre nagyobbakat sóhajtott, szóval jó lett volna ha mihamarabb történik valami. Ráhívtam a sutára, gondolván, ha egy pár lépésre eltávolodik a baktól, akkor az követni fogja. Nem ez történt. Egy másik bak jelent meg a hívásra, amre a " mi bakunk" rugóként pattan föl és hatalmas kergetőzésbe fogtak. Szerencsére gyorsan lerendeződtek az erőviszonyok és ekkor érte a győzelmi mámorban úszó bakot a lövés.

A sűrű kukoricásban nem volt egyszerű a keresés, egy véreb is besegített, de nem volt nehéz dolgunk, mert pár méteren belül megtaláltuk.

Mottó. Napokig kerestem, nézegettem a bakokat, hogy valami biztosat tudjak mutatni - bár vadászatban ilyen nincs - végül Diana kegyelméből a szerencse segített. Sokszor mondtam már - ez is kell a vadászathoz.