Vendégvadásznak nézegetem a bakokat - űzekedés van ( vagy nincs) ilyenkor még azok az óvatos öregek is szem elé kerülnek, "akik" egész évben bújkálnak. Évek óta julius végétől, aug közepéig tart az őznász, időjárástól függően, korábban, vagy későbben, de hogy ilyen gyenge űzekedés legyen - az példanélküli.

Bejártam már a terület minden zegét-zugát, ahol egyáltalán őz előfordul, de kis fiatal bakokon kívül, semmi mást nem láttam. Évek óta kérdés, hogy hová is tünnek el az őzek. Van a társaságunkban egy "szépkorú" vadász, aki annyi bakot lőtt már életében, hogy a háromszintes háza trófeákkal van kitapétázva. Egyik bak sincs három-négyszáz gramm alatt, de sok az ötszáz grammos is. Nem vadászoknak mondom, hogy ezek bizony  csodálatos bakok voltak.  Sokáig a padláson lapultak a trófeák - talán attól félt az elejtőük, hogy megszólalnak és mesélni kezdenek - csak mostanában kerültek falra. Bizony, ha Gabriel arkangyal harsonája a feltámadást nekik is elfújná, nem lenne gondunk az őzállománnyal.

Egy szóval nem mondom, hogy ez az egy oka van az állomány tragikus csökkenésének. Sok egyéb tényező is belejátszik, de nem ez a fórum, ahol ezt taglalnom kellene. Főleg untatnom az idetévedőt. A lényeg, hogy az űzekedés szép csendben elmúlt, a másik, hogy nincsenek igazán nagy bakok a területen. Ez utóbbi a tragikus.

Vadász szendvicset emlegettem, két horgászat közötti vadászatot, amit a természeti elemekkel vívott gyengécske küzdelmem jellemzett. Leírtam, kihevertem, kész. De nem tudom megállni,( a horgász már csak ilyen), hogy a peca mellett szótlanul elmenjek.

Először is a hely, ahonnan majdnem 8 kiló hallal tértem meg( egy nagy visszaengedve) egy kis falu horgásztava. A nevét nem emlegetném, hogy ne legyek indiszkrét, illetve reklámhordozó sem, csak annyit, hogy éppen úgy "hívják", mint Európa "csizmáját". Mondjuk, ha valaki mégis kitalálná, az még nem jelentené a csendben kimúlt Vágó műsorban a fődíjat.

A lényeget. Ezen a tavon, kb. két héttel ezt megelőzően, egy egész napi pecálás "hozadéka" pár darab kárász volt. Nem mondom, sütve remek volt, de horgászélménynek nem valami egetverő. Ezen a "szendvics" napon, valami történt, talán az idő volt jó, vagy az én kukacom fürgébb, nem tudom, de jöttek szépen sorban a pontyok. Az meg külön jó érzéssel töltött el, ahogy a szemben ülő pecások anyázták a szerencsémet, nem bekalkulálva, hogy a víz kiválóan viszi a hangokat. Bevallom, a büszkeség majdnem szétfeszítette a szákomat.

Egyszer kopp, máskor hopp - ahogy a nem túl szellemes mondás tartja. De lehet, hogy csak dumme hast glück.

Ez ám a szendvics! Két horgászat között egy vadászat. No, lesz még kutyára dér, csigára jószándék, biciklisnek szembeszél stb. ...mert a szabadságom vészesen fogy. A pecálások közé szorult vadászat nem más volt, mint reménytelen harc az elemekkel. Illetve a harc, mint cselekvés,  küzdelmet jelent, némi ellenállással, a teljes kapitulációig. Vagy halálig.

Már a kimenetelkor is lógott az eső lába, de szinte bele a hátizsákomba. Két rétegben és két irányban rohantak a szennyesszürke tépett szélű, rossz kinézetű víztehertől roskadozó félelmet keltő zivatar-felhők. Amikor elindultam a nádas szélén álló, távoli les felé, éppen egy kis résen próbálkozott a lenyugvó Napocska átvilágítani, hamis illúziót keltve a folytatásra. Ami nem is maradt el, de nem a Nap győzelmével. Bezáródtak a felhők, hasuk  földet ért, kőrben szűrke csíkban esőfüggöny kötötte össze a földet az éggel. A közeledő eső, erős ropogással verte a leveleket, a zaj közeledett, a nádas mintha alásimult volna az égiek haragjának és robbanásszerűen, hideg zuhany alá kerültem.

Nem szaporítom, innentől kezdve  a "vadászat" a túlélésről szólt, hogy valahogy kikerüljek innen és találkozzak a vadőr fiúval, aki a Nivámmal ment egy másik helyre, de hogy hová, azt nem tudtam,mert ennek a területnek külön "bája", hogy nincs térerő a mobilokon.  Miután vadászéletem nagyrészét leéltem úgy, hogy a mobil még "fel sem volt találva" - hála Istennek - úgyhogy semmi pánik, " nem eső ez édes fiam csak egy kis víz" - ahogy Jóapám mondotta, ezért csak a puskámat védve, elindultam arra, amerre gondoltam. Elárulom, jól gondoltam.

Két nap óta száradnak a ruháim ! Bolond ez a július !

A horgászatban sem szabad számolgatni. Mármint a kiadásokat. Ha minden bot, orsó, már bevetésre kész, akkor kellenek még az "egyebek". Etetőanyag, csalianyag, izesítők, aromák, csonti, giliszta - ha meg már a boltban vagyunk egy-két horog, ólom, stb. mert azok fogyóeszközök. Sitty-sutty, annyi-amennyi forint marad a halasnál. Ha az annyi-amennyit elosztjuk az egy alkalomkor megfőzött hal árával, kiderül, hetekig ehetnénk halat. Halat hallal.

Szóval nekem senki ne mondja, hogy a vadászat a költségesebb "sport". Node, mennyivel másabb íze van az általunk kifogott halnak! Élménnyel teli, amitől finomabb és ha szerencsénk van - netán valakit érdekel -  még el is mesélhetjük a kifogását. Miután a corpus delicti a bográcsban gőzölög, még tódítani sem kell, ott rotyog az igazság. Na jó, a méreteken lehet egy kicsit nyújtani.

Még én sem tudom miről fogok írni, ha a kétnapos horgászatból megjövök. De azért lehet máris kommentezni! Csak tessék, tessék ! Megfordítanám, a hozzászóláshoz - ha lesz - írom a "fejlécet". Gombhoz a ruhát, panírhoz a halat, betűhöz a papírt, stb.

Még egy kicsit a pónikhoz. Előrebocsátva, hogy csak az unokám miatt kedvelem őket, mert valóban vannak köztük konok, nyakas, kis gazemberek is. A méretek mindenáron való csökkentése miatt, sok a beltenyésztett és ettől bizony akad közöttük "elmebeteg" is. Egy tarka, Shetlandi csődörön lovagolgatott az unoka, aki ezt rendkívül jámboran türte, mondhatni kedvelték egymást.

A baj akkor történt, amikor - anélkül, hogy tudtam volna róla - a pónit "próbálni" vitték a kancákhoz, hogy melyik sárlik, melyik nem. De nem az ő méretűekhez, hanem a hidegvérűekhez. Ez ám a kitolás. Hiába az erős akarat, ha nincs meg a magasság. 

Szóval egy ilyen előzmény után próbáltam a Csillag nevezetű csődört felnyergelni, de nem hagyta magát, sőt, amikor hátat fordítottam neki, nemes egyszerűséggel a hátamra ugrott.

Hiába póni, azért hátizsáknak nem alkalmas. Azt hittem az ég szakadt rám, de szerencsére nem rúgott, csak a vesém kapott egy jókorát.

Erről a dologról sem tehetett a ló, éppen úgy, mint az előző történetben a harapós póni. Az ösztönös cselekvéseket nem kell "emberi" mértékkel mérni. Domesztikáltuk a lovat, de teljesen nem írtottuk ki belőlük az ősi reflexeket. Hála Istennek.

Nem tisztem híreket kommentálni, de miután lovakról szólt a híradás, megteszem. Konkrétan egy póniról van szó, "aki" úgy torkon harapta a gazdáját, hogy az belehalt a harapásba. 

Eddig a hír - és innentől a döbbenet. Valahogy el sem tudom képzelni, hogy egy ló - ragadozókra jellemző módon - pontosan a torkán harapjon meg valakit. Pláne a gazdáját. Gondolom elkezdődött a találgatás, etológusoktól kezdve amatőr lovasokon át, sok mindenki fog erről véleményt alkotni, már most mondom nem sok sikerrel, ugyanis ezt a dolgot nem lehet megmagyarázni. Volt nekem is "harapós" lovam, de ez a harapás inkább csak csipkedés volt, mint ahogy a csődöröknél az elég gyakori, sosem rosszindulatból fakadt. Volt, amikor a kabátom hátából egy darab a szájában maradt, szerencse, hogy nem félmeztelenül babráltam a patkóján. Ilyenkor kapott egy jókora fülest és ezzel lerendeztük dolgainkat. Tudtam, ugyanis, hogy nem gonoszságból teszi. Hiszen a ménesben is így küzd meg egy másik lóval, vagy regulázza a trónkövetelőket, de az udvarlás lázában a kancába is jókorákat beleharap. Tehát normális dolog, ha egy csődör, kissé harapós. Kizárt dolog, hogy egy póni - akin gyerekek is lovagolnak - rosszindulatból harapjon. Szerintem véletlen lehetett, hogy éppen úgy harapjon, hogy az halált okozzon.

A híradásba az is elhangzott, hogy valami állatorvos főmufti eldönti a póni sorsát. Nem kell azt eldönteni. Éljen tovább, valahol új helyen. Azt meg nem árt tudni, amit a lovak meghatározásánál viccesen mondanak, miszerint a ló az az állat, aki elől harap, hátul rúg, középen meg ráz.

Ha már az Erdélyi élményeim közé beiktatva - kakukktojásként - egy "itthoni" horgászatról is írtam, akkor elárulom, hogy "ott" is horgásztam.

Zetelakától, a Hargitát átszelő - igen jó, de cudar kanyargós - Gyergyószentmiklósra vezető út első állomása Sikaszó, a második a Libán-tető. Zömében rönkből épült pazar nyaralók bújnak meg a hatalmas fenyők oltalmában és bővízű patakok csobognak a völgy felé. Két helyen is ki volt írva, hogy pisztrángot lehet kapni, vagy fogni.

Ezt nem lehet, nem szabad kihagyni, ugyanis még sohasem pisztrángoztam, viszont a legutóbbi Erdélyi utam alkalmával, volt szerencsém megkóstolni a muzsdés pisztrángot és felejthetetlen volt. Hogy mi is a muzsdé? Majd a végén elmondom.

Tehát pisztrángozás. Ha ezt annak lehet nevezni, ugyanis nem egy sebesvízű patakból műlegyeztem ki a pisztrángot - ahogy azt filmekben láttam már -  hanem egy kis tavacskából, ahol hemzsegett az egyforma méretű pisztráng. A horgász"felszerelés" egy girbe-görbe botból és egy horogból állt. - Ha húzza a hal, húzza maga is - szólt az utasítás. Mit ne mondjak, tíz perc alatt megvolt a vacsoráravaló.

A muzsdé pedig nem más, mint fokhagyma, tejföl só és bors keveréke, rákenve a tárcsán sült pisztrángra. Aki már evett, az tudja miről beszélek, aki még nem, az igyekezzen.

Horgásztam már ezen a tavon, nem is túl régen, de lehangoló eredménnyel. Összesen öt, vagy hat dévér, meg egy UBV által okozott égési sérülés volt a nap hozadéka. Tegnap este, a tíz nap óta dühöngő hőséget, egy frissítő zápor szakította meg, végre aludni is lehetett. Hátha a halak étvágya is megjött - gondoltam és ezt tett követte. Összepakoltam a horgászcuccokat és korán reggel indulás. Pontosan arra a helyre telepedtem, ahol legutóbb lealázódtam.

Nem részletezem, három botot vittem, de csak kettőt tudtam összeszerelni és bedobni, mert azonnal kezdődtek a kapások, a harmadik bot csak árválkodott. Rövid három óra leforgása alatt megtelt a szák, két- három kilós pontyokkal.

Most jönne a történetem lényege, mert eddig csak dicsekedtem. Ugyanis, horgász "pályafutásom" legnagyobb dilemmáját éltem meg, mert még ezek után fogtam egy jóképű amúrt is, de ennyi hallal már nem tudtam volna mit kezdeni, ezért ...visszaengedtem. A  fenébe is. Amikor horgász filmekben látom, ahogy a "profi" pecások, a nagynehezen kifogott hallal pózolnak egy kicsit, azután búcsúcsókkal visszaengedik - bennem tótágast áll a vadász-horgász vér. A zsákmány az zsákmány. Azért ejtünk vadat, vagy fogunk halat, hogy megegyük. Ugyanis ez az ősi motiváció. Tudom, az eszem tudja, hogy nem lehet megenni minden kifogott halat, de ha nem ez a hajtóerő, akkor meg minek pecálni. A lőtt vadat sem operálom meg, hogy szabadon engedve újból lelőhessem.

Ahogy hazaértem már bántam is az elengedett amúrt. Megpucolva igazán elfért volna a hűtőben, nekem meg nem hinném, hogy egyhamar ilyen szerencsés napom lesz.

Két kis faforgácsot találtam a zsebemben. Nyikómalomfalván, egy székelykapukat faragó család műhelyében tettem oda, ahol éppen egy hatalmas székelykapu formálódott.  A faforgács nekik hulladék, nekem érték, emlék, gondolatokat ébresztő kis fadarab, ezért tettem el őket. A félig kész székelykapu - indás, virágos mintázatát - sokféle alakú vésőkre mért, ezer és ezer kalapácsütés kelti életre. A faforgács minden darabjának a "szülőanyja" egy kalapácsütés. A szorgalom és a kitartás jelképei. És az elkészült kapuk, a székely büszkeséget hirdetik.

Pedig Nyikómalomfalvát majdnem teljesen elpusztította a pár évvel ezelőtti árvíz, amikor a Nyikom patak bőszült áradása, fél óra alatt tarolta le a kis falut. A székelykaput készítő legényember, a műhely falán mutatta a két méter magasan maradt nyomokat, az árvíz nyomát.

- A falu majdnem minden székelykapuját apám és én, meg a bátyám készítettük - emlékezik vissza a legény arra a rettenetes napra. Az áradás elvitte az összes székelykaput és lerakta a közeli völgybe.  Mi válogattuk ki őket, így kerülhettek vissza a helyükre. - meséli a fiatalember.

Két kis faforgács és mi minden van mögöttük. Kincsként őrzöm őket.

A rohadt életbe - így a csiga.

Már három éve árt akarok menni az út tulsó oldalára, nagynehezen eljutok fél méterre, de jószívű emberek állandóan visszatesznek oda, ahonnan elindultam. 

Mi a tanulság? A jó oldalra kell születni ! 

Így lesznek az emberekből - ab ovó -  gazdagok, vagy szegények, feketék, vagy fehérek, szépek, vagy csúnyák, stb. Ki, melyik "oldalra" született. De élni is tudni kell az élet által felkínált lehetőséggel, mint ahogy a székely családok teszik. Isten édenkertjébe születtek, de kemény munkával ezt meg is hálálják.

Csíkszereda városközpontját a híres hírhedt rezsim modernizálta, a bérkaszárnyák földszintjén bankok és hívatalok sorjáznak. Egy ultramodern ( rettenetes) templom képe zárja az utca végét.Itt lehet parkolni - szóljon a város mentségére, - túristacsalogató áron. Ha jól emlékszem 3,5 RON/ nap. A városnak mégsem ez az igazi központja, hiába erőltették, hanem a régi városrész, macskaköves utcájával, kerthelyiségekkel, boltokkal, szobrokkal, stb. A színes forgatagba sok kéregető cigány is vegyül, nagyon nehéz lerázni őket.

Csíkszeredáról Csiksomlyóra könnyen el lehet találni, hiszen a két helység - gyakorlatilag -  össze van nőve. Bizony nagyon látszott a pünkösdi búcsú nyoma, rengeteg szemetet sodort az erős szél, a csodálatos nyeregben pegig a "tojtoj" vécék harsány kék színe virított. Azért monjuk meg őszintén, három hét alatt el lehett volna takarítani a sok szemetet. A hűvös idő, a csepergő esővel - számunkra- "jót tett" a helynek, elmaradtak a túristák, a kegytemplom is szinte üres volt. A Csodatévő Szűzmáriához vezető lépcsőnél sem kellett várni, szerencsére...!

Ezen a napon még Gyimesbükkbe, az ezeréves határhoz is elmentünk,de erről majd legközelebb...! 

Zetelaka - Székelyföld közepe - azért választottuk uticélnak, ( már másodszor) mert innen lehet legkönnyebben elérni  - Segesvártól kezdve, a Gyilkos tóig,- a lényeges látnivalókat. No meg Zetelakához családi kötődés is fűz, aminek emlékét a templomkertben egy szép szobor őriz.

Két év alatt Zetelaka sokat fejlődött, a főutca kavicsos, gödrös, alig járható volt, most sima aszfalt fedi, sok az új ház, pezseg az élet. A fiatalok sem mennek el máshová, így már 6000-es lélekszámú a falu, vagy nem is tudom mi már, mert nálunk ilyenkor az "urizálás" és az előnyösebb állami besorolás várost farag egy ekkora településből, szóval nem sorvadt el, mint pl. az én falum, ami valamikor fénykorában éppen ekkora lélekszámú volt, mint Zetelaka. Most alig több kétezernél. Mi a titkuk - kérdeztem őket. Két fontos dolog. Az egyik, hogy van munkalehetőség, de ami még ennél is fontosabb, szeretnek is, akarnak is és tudnak is dolgozni az emberek. Bármit, ott nem szégyen az állattartás, tehenek, birkák, lovak szinte minen háznál. Sok embernek ad munkát az erdő, a mezőgazdaság, szinte mindenkinek van saját földje, azt műveli. Ettől olyan bájosan vegyes az esti utcakép, amikor a hazatérő tehenek között a legújabb Audik, vagy leharcolt Dáciák kanyarognak, a szénaszállító szekereket meg a fűnyírónál alig nagyobb NDK-ból leselejtezett traktorok kerülgetik. Reggel hétkor beindul az élet, mindenki megy munkába, este pedig a kis háztájiban folytatják, napnyugtáig. Cigánykérdés nincs, éppen úgy dolgoznak, mint a magyarok, ugyanis nem segélyekből élnek. Nagyobb városokban már más a helyzet, sokan koldulnak közülük, de ha jön a rendőr, gyorsan lelépnek.

Még egy fontos. A fiatalok gyermekvállalási "kedve" jól látható, sok a gyermek, Zetelakának  gimnáziuma is van. Nem kell aggódni, hogy Székelyföldön elfogy a magyar. Attól jobban kéne, hogy magyarhonban fogy el a magyar.

A spekuláció szó eredeti jelentése az, hogy magvas, okos gondolatokat vet fel valaki, ami további eszmefuttatásokat ébreszt. De ez a cselekvést jelentő szó, főnévvé vált, lett belőle a tőzsdék pénzlovagjainak, a spekulánsoknak foglakozása. Kire és mire is spekulálnak ezek az emberek. Először is maguk gyors meggazdagodására, másodszor pedig más emberek, de akár országok gazdaságának a tönkretételére is, amiből persze óriási hasznot húznak.

Ne menjünk messzire, egyik "hazánkfia" is majdnem leszkanderozta a legnagyobb magyar bankot, mert neki ebből haszna származott volna. Gazdasági válságok, eladósodott államkincstárak, elszegényedő emberek, egekbe emelkedő üzemanyagárak stb. maradnak a spekulánsok furfangja nyomán. Csillogó bankok takarják ezeket a - majdnem azt mondtam, hogy bűnözőket - akiknek semmi nem szent, csak a pénz - és ha kell, a saját országukat is padlóra küldik.

Üldözik a korrupcióval gyanúsakat, üldözik a fehérgalléros bűnözőket, mindenkit üldöznek, csak a nagy vagyon miatt már a kis lúdtalpas hatóság által el nem érhető spekulánsokat nem. A legújabb hír, hogy az olasz gazdaság megingott, de erre a spekulánsok is rátettek egy lapáttal. Már indultak is a valuta árfolyamok minden irányba, ahogy éppen a spekulánsoknak jó. Mi meg - "áldásos" tevékenységük miatt - nem tudjuk fizetni a havi részleteket. Csak csendben kérdem, nem lehetne ezeknek az ügyeskedőknek is a farkára ( bocsánat, sarkát akartam írni, de így sem rossz.) lépni?

 Mottó:

"Ki tudja merre, merre visz a végzet

 Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi csillag ösvényén."

Előző bejegyzésem utolsó mondatával folytatnám, hátha tanúlságos olyan valakinek, aki most készül Székelyföldre.( nem Romániába, ahogy sokan mondják)

Innen, Baranyából, csak a határig eljutni is elég macerás. Vagy Ártándnál, vagy Méhkeréknél lehet átlépni a határt. Ártánd az ismertebb, de a nehezebben megközelíthetőbb. Méhkerék - ahol teherautók, buszok nem mehetnek át - olyan "egybódés" határállomás, két perces átjutással. De ami a lényege és az előnye, hogy a másik útvonallal ellentétben, Szegedig szinte nyilegyenes út vezet, ahol az autósnak nem is a távolság a gyötrő, hanem az unalom. Nem mellékesen - a Román oldallal ellentétben, ahol szinte minden faluszélén egy trafipax lapul - itt még lehetőségük sincs elbújni a "pénznyelő automatáknak". Összehasonlítottam a két utvonalat, Ártándnál mentem át és Méhkeréknél jöttem vissza.

Zetelakától - Székelyföld közepe - az országhatárig, négy és fél órás az út, mert falu falut ér, ahol két dolgot nagyon be kell tartani. Az egyik az 50 km-es "sebesség", a másik a zárovonal átlépése. Abból pedig bőven van, szinte egy összefüggő csík kilométereken át és éber rendőrszemek őrzik, azonnal büntetnek. Lovas szekerek baktatnak komótosan, öreg traktorok pöfögnek csigalassúsággal - de előzni nem szabad, ha ott a csík.

Zetelakán azt mondják, hogy a lakosság 99%-a magyar, az egy százalék meg rendőr. A  román rendőrtől meg túl sok megértésre ne számítsunk.

De minden gyötrődést, minden nehézséget feledtet Székelyföld, ahol azt érzem, hogy hazaértem, ha egy kicsit zötykölősebb is az  út, mint a Székely himnusz-ban a  "csillag ösvény"

Nem könnyű az átállás. Reggel  még - a hegyekből alászálló szél és a Küküllő patak hideg vize miatti - 16 fokban pakoltam a cuccaimat ( reménytelenül) az autóba, hogy délben még egy búcsúpillantást vessek Erdélyre a Királyhágóról, hogy délután négy órára belefussak az itteni 38  fokos agylágyító kánikulába. Szóval ezért sem volt könnyű, meg az elválás miatt sem. András atya kacagása még itt van a fülemben, ízes székely harsánysága hazáig elkisért. 

Harmadszorra járok Székelyföldön, szinte mindíg ugyanazon az útvonalon. Az építészeti és emberi értékeket gyűjtöm, tehát sokat nézgelődök és még többet beszélgetek az ottaniakkal. De úgy általábam is szóba elegyedek mindenkivel és milyen igazam van. Nagyon sokat kapok az ilyen "alkalmi" beszélgetésektől. 

Most csak ennyit - bevezetőül - ha majd kipihentem a 12 órás utat - folytatom.  

Hűvös szél lopakodott ki az erdőből, a július elsejét mutató naptár ellenére őszies hangulatot árasztva. Az erdő sarkán álló leshez egy lucernatábla haragos zöldje és egy érett búzatábla aranyos sárgája fut össze, ideális hely az őzeknek. Őzbakra várok, ahogy fogy a világosság - egyre kevesebb reménnyel. Távolabb, egy suta csipegeti a lucernát, távcsövezgetem - így jobban telik az idő.

Már az indulás gondolatával foglalkozom, amikor egy bak lép ki az erdőből és szobormereven irányomba néz. Biztos vagyok benne, hogy nem lát, de valami veszélyt érezhet. Nem sokat kell bírálnom, szabadszemmel is jól látszik, hogy ághiányos selejt bak. Pont nekem való.

Mint a lassítottr filmeken - emelem a fegyvert, a hajszálkeresztet az oldalára helyezem és az ujjmat a billentyűhöz érintem. Ezekben a pillanatokban sosem érzek izgalmat, azaz vadászlázat, sajnálom is azokat, akik "szétremegik" a lövésüket, nekem a lövés után lesz egy kicsit remegős a kezem, akkor szabadul fel a sok adrenalin. Ilyenkor a pipa csutorája is kocol a fogaim között.

Jeles baklövés a mai, kettős okból. A sokat várt "hatésfelesem" most debütált - remekül - a másik pedig, hogy holnap lesz a születésnapom. Hálás szívvel köszönöm Dianának, hogy egy ilyen szép estével ajándékozott meg. 

"A várakozás a lélek vesszőfutása"- szól a mondás. Ha valakit a rossz sorsa arra kényszerít, hogy a magyar egészségügyben "áldozatként" szerepeljen, saját bőrén tapasztalhatja a várakozás minden gyötrelmét. Egy ismerősöm meséli, hogy műtétre várt a fiával. Reggel hétre lettek berendelve - mint kiderült, többed magukkal. Volt, akit az egész napos várakozás után, délután hazaküldtek, hogy majd jöjjön máskor.

Álljon itt Wass Albert pár sora, a Nagyapám tanítása c. írásából. "...ha valakinek az idejét lopod, azt úgy meglopod, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozással eltelt időt semmi hatalom nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége, örökre elveszett. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha..." Idézet befejezve, de még valamit hozzátéve. Általában könnyen igérünk valamit, sorolhatnám a sok vadászati meghívást - amikből semmi sem lett - igaz, már nem is veszem komolyan ezeket. De igérünk időpontokat, lehetőségeket, mindenfélét.

Szoktam volt mondani, ne igérj semmit, mert akkor nem kell betartanod. A be nem tartott igéret legalább olyan súlyú, mint a Wass Albert által leírt késés. Aki könnyelműen igérget, az a késést sem veszi komolyan, mert a két jellemvonás rokon.

Magamat egy latin mondással nyugtatom: Fide, sed cui, vide.( Bízzál, de nézd kiben.)

Ötven év. Még kimondani is sok. Fél évszázad - hogy ijesztőbb legyen. Ötven éves érettségi találkozóm volt - szombaton. A 27-es osztálylétszámból, már tízen eltávoztak. Tanárainkat is csak a róluk szóló anekdótákkal "keltettük életre", Csutka, Vendi bácsi, Dönci bácsi és a többiek. Szerencsés generáció voltunk, mert olyan tudós tanárok palléroztak bennünket,tanítottak emberségre,tisztességre, akik politikai megbízhatatlanságuk miatt kerültek az egyetemi katedráról  a mi gimnáziumunk pulpitusára..  Csanád Vili bácsi - a latin tanárunk -"egyenesen" a Recski internáló-táborból érkezett. "Bűne" az volt, hogy a piaristáknál érettségizett. Hatvanas éveket írtunk - hogy elképzelhető legyen a politikai helyzet. 

Reál osztály lévén - szinte borítékolható volt, hogy sokan mennek műszaki pályára. Így is történt, mérnökök, repülős tisztek, közgazdászok, stb " képződtek", folytatták a matematika nyújtotta alapokat. Aki nem végzett egyetemet, az is inkább műszaki vonalon boldogult. Jómagam egy kicsit kakukktojás lettem, mert elsodródtam a humán érdeklődés felé - az orvoslás sem túlzottan reál beállítottságot igényel - de az "eltérülésemről" egy remek tanár "tehetett", a Pásztor tanár úr, a halk szavú biológus. 

Majd folytatom...! Most kialszom magam és belefogok a második ötvenbe.

Voltam Olaszban.  Csak úgy, "elugrottam", egyet horgásztam és vissza. Ezt a "olaszban voltam" szöveget, mi Dél-baranyaiak jól értjük - nem félreértjük -  és tudjuk hogy ez a hangzatos nevű falu, Pécs felé, Belvárdgyula szomszédságában van, szelíd dombok közé ékelődve. Egy duzzasztott patak által létrehozott mesterséges tavacska  a horgásztó, amit a mai napon kipróbáltam. 

Rendkívül kultúrált környezet, idilli táj, egy mesterséges kis szigetecske és rengeteg vadkacsa adja a horgászat körítését.

Milyen érdekes és elgondolkodtató ezeknek a kacsáknak a viselkedése. Mennyire megváltoztatja az emberi beavatkozás a kacsák veleszületett óvatosságát. Az egyik tojó, alig egy-két méterre közelített és szabályosan koldulni kezdett. Valószínű rászokott az odadobott ilyen-olyan ételmaradékokra. Egyszerűbb koldulni, mint megdolgozni a betevőért. Bizony nincs ez másképpen az embereknél sem. Már második generáció nől fel úgy - mármint embereknél - hogy nem munkából, hanem segélyből él. A munkát már meg sem próbálja, leszokott róla. Mint az olaszi kacsa a bukdácsolásról.

A pálinkához való viszonyom, helyesebben iszonyom kell újraértékelni. Pálinka kóstolóra szólt egy meghívás, azt hiszem a helyét is mondhatom, a Szekszárdról Siófokra vezető út mentén, Harc községbe. Egy családi manufaktúra működik ott, igényesen, magas színvonalon.

Maga az üzem is lenyűgöző, a vörösréz üstök és a rozsdamentes acél csövekkel összekötött  tartályok, motorok, labirintusa, ahol mindent számítógép vezérel. Bizony jókora lépés nagyapám által barkácsolt "szeszgyárához" képest, igaz egy percig sem bánta az öreg, ha elkobozták a fináncok, pár nap múlva egy rossz lábasból, meg némi rézcsőből, már működött is az új. 

No és az ízek ! A valódi és nem belemagyarázott ízek, ahol a kajszi az kajszi illatú, a besztercei szilva meg egyenesen királyi ! Ha jól emlékszem, 47 féle pálinka készül ebben az üzemben, mondjuk olyan furcsaságok is, mint a répa pálinka. 

Kóstolás közben kellett igazat adnom a Magna Cum Laude együttes Pálinka Dalának, ami egy részlete így szól: "Az istenek könnycseppje gyógyír, Bánatra, örömre, Én téged fogadlak egyszer majd, Gyermekként örökbe."

Ha nem is adoptálom a pálinkát, de a véleményem revidiálom. Valóban létezik finom, fantasztikusan finom pálinka is. Nem csak a gatyaszaggató !

Nem nevesítem a helyet, ahol vadásztam, de annyit elárulhatok, hogy Baranya és Tolna megye erdei itt simulnak  egymásba, fantasztikus búvóhelyet és életteret biztosítva a vadaknak. Az alig pár aranykoronás, dimbes-dombos ekeszaggató földek még a vadkártól is súlytottak. Az ottani földtulajdonos is állítja, kár volt ezeket a földeket elvenni az erdőtől. Az erdők ölelésében meghúzódó földek sarkain lesek állnak, mivel jobban jövedelmez a vadászat, mint a mezőgazdaság.

Szerdáról csütörtökre virradó éjszakát töltöttem ott, egy olyan lesen, ami előtt egy térdig is alig érő kukorica senyvedezett. Külön szépsége volt ennek az éjszakának, a teljes Holdfogyatkozás, ami nem a vadásznak, hanem a vadaknak kedvezett. De a látvány mindenért kárpótolt ! Kilenc óra után kezdődött, szép lassan kúszott rá a Föld árnyéka a Holdra, teljes sötétséget okozva. Hallottam, hogy szarvasok váltottak ki az erdőből és a kukorica zsenge hajtását húzgálták ki - olyan cuppanó hanggal - amit sok helyen furulyázásnak nevez a vadásznyelv. Hogy valamit lássak is, ahhoz ki kellett várni a Holdfogyatkozást. A vadásztársak is így döntöttek, nem volt értelme hazamenni és fél óra múlva újra kijönni, így az esti vadászat és a hajnali, összeért.

Különleges éjszaka volt!

A Duna gáton maradt az autó,mert annak meredek oldalán - ha esőt kapok - nem kapaszkodik vissza szegény Niva, bár nehéz helyzetben, már sokszor bizonyított. A váratlan zivatarokból, mostanában volt bőven, ezért volt jogos az óvatosság. A töltés lábától kezdődött az ártéri erdő, hatalmas nyarak, égerek és a burjánzó aljnövényzet lehelte a nehéz párát. A fűzek leveleiből folyamatosan csepegett a felszívott víz, mint egy szorgalmas kis miniszivattyúból. A nyiladékon jókora pocsolyák terpeszkedtek, tele szarvasok, vaddisznók lábnyomával. Most ugyan nem őket kerestem, hanem egy őzbakot.

Az erdő ölelésében egy alig cseperedő kis vegyes fiatalos húzódott meg, túlélve az elmúlt év kétszeri vízborítását, amiből a fácskák csúcsa sem látszott ki. A lesről jól be lehetett látni a sorok közé, de csak akkor, ha éppen szembe jött a vad, mint az a két, fiatal barkás bika, akik azután szinte egész este elszórakoztattak.

Már szürkülni kezdett, amikor észrevettem egy bakot. A tisztás túlsó felén csipegetett, csak olykor-olykor megemelve a fejét, mintha titkolná, milyen fejdísze van. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy felemás agancs, az egyik oldakán nincs semmilyen ág. Node, messzze is volt, távolodott is, folyamatosan csak a fenekét mutatva és időközben besötétedett. No nem teljesen, mert a Hold - már félig kitelten - világított az égen árnyékot adva a fáknak, lesnek ,vadásznak - igazságosan elosztva. Lőni lehet ilyenkor, de bírálni nem, úgyhogy jobb a békesség címén, leszálltam a lesről. Majd legközelebb !

Hát ez remek ! Miközben a falusi élet szépségeiről áradozok, megállapítva, hogy a jövő utja is inkább a vidék, mint a gennyes főváros, valamelyik szakszervezet Ágnes nevű vezetője kijelenti, hogy átlát a kormány szitáján ( remek képzavar) mert nem faluról jött a hathuszassal.

Mit is gondolhat rólunk a jó beszédkészségű vörös démon. Ott a fény, a tudás, az ismeret, itt vidéken meg a mély szellemi sötétség? Valóban, a falusi ember nem ül a politikai események közelében, mondhatni a tűz körül, de éppen ezért nem is égeti meg magát. A vidéki ember gondolkodását még nem fertőzte meg a politikai közelharc, a kiméletlen adok-kapok, ugyanis amikor eljön az ideje, akkor szántani kell, meg vetni, nem csatározni. 

Volna egy javaslatom. Arra "bizonyos" vidékről érkező hathuszasra fel kellene szállnia Ágnes asszonynak és  személyesen megtapasztani a vidék véleményét, a természethez közeli életforma miatti tisztább gondolkodását, hogy ne a falu legyen az ellenpélda, amikor a saját tájékozottságát fitoktatja. 

Élhető lakóhely, nyugodt környék, jószándékú szomszédok....stb, és sorolhatnám, hogy mi kell (lene) ahhoz, hogy elmondhassam - a kálvinistáktól kölcsönvéve - "az én házam, az én váram". 

"Békés környék" - szokták mondani lakóhelyemre, ami igaz is. Szerintem a falu, tehát a kisebb és meghittebb közösség jelenti a jövőt, a gigantikus, túlzsúfólt, szennyzett levegőjű és lelkületű városokkal szemben. Mert hogy városban több a "lehetőség" - érvelnek mellette. De milyen lehetőség az, ahol az élettartam rövidebb, mint az átlag, ahol a babakocsik magasságában halálos dózisban lebeg a kipufogógáz.

Vadász sorsom, tehát a jósorsom egy olyan helyre vezérelt, ahol a látványtól még a lélegzetem is elállt. Pedig - ahogy írtam - a falusi élet minden szépségében részesülök nap, mint nap. Szóval, hogy a lényegre térjek, egy völgyben kanyargó keskeny kis útra tévedtem, olyan félére, amit úgy jellemeznék, hogy terepjáróval járható. Tölgyek és bükkök zöld baldachinja alatt vezetett az út, egészen egy kis tisztásig. A tisztás közepén egy kőből épült kis házikó fürdött a beszűrődő napfényben. A mellete futó kis patak csobogása, csilingelve kacagta, vándor, öreg vadász, pihenj le, érezzed, hogy megérkeztél.

Minden ember szivében rejlik egy  álom, egy vágy, ami lehet bármi, egy távoli bús dal, egy vers, egy naplemente, egy csillagos égbolt, egy igéző tekintet és még sorolhatnám, ami csak akkor tör elő elementárisan, ha találkozunk vele. Talán soha, talán egyszer az életben. Igen, ez az! - ujjong föl lelkünk - ezt kerestem, ezt álmodtam.

Nekem ez a házikó jelentette a megtestesült álmot. 

Négy napos hallgatásom egyik oka éppen ez a gép, amin most pötyögtetek. Leállt, elege lett mindenből, korkedvezményesen nyugdíjazta magát, mint a rendvédelmisek. Régi és érthetőbb nevükön a zsaruk.

A másik ok már nyomósabb. Egyszerűen nem értem rá, hogy írogassak. Unokám ovodája bezárt, illetve "elballagtak" a "vén diákok", hogy ősszel elkezdjék a  - Hoffmann fantázia szülte oktatásügyben - az első tétova lépéseket. Szegény gyerekek.

Node azért van miről polemizálni. A téma az utcán, illetve a porban hever : megyei vadásznapok voltak - Bikalon. Most csak röviden. A Bikali élménybirtok MELLETT, egy gidres, gödrös kopár réten, ahol a Toldi féle tikkadt szöcske nyájak is aléltan lihegtek - jelölték ki a kiállító sátrak helyét. A díszteremben éppen a díjak átadása folyt, szűk körben, egy profi színész alig hallható felkonferálásában.

A pórnép pedig az agyforraló melegben körözött a kiállító sátrak között. Még szerencse, hogy hideg sört lehetett kapni.

Nermrég  vadásszá vált kis barátom kérdezte meg tőlem, hogy mit szólok ahhoz, hogy pl.Nadler Herbert - a minden szempontból kiváló vadász, szakember és író, egyetlen nap alatt hat őzbakot is lőtt és a 200-ik után becélozta a 300-ik elejtését.

Bizony, nem könnyű a válasz. De nem csak Nadler Herbert igyekezett sokat lőni - ami nem mentség, csak megjegyzem - ugyanis rajta kívül az öszes jónevű nagy vadász is törekedett rekordmennyiségeket terítékre hozni. Híres, több ezres fácánterítékekről szólnak a leírt történetek, vagy Szechenyi több százas Hortobágyi libalövése is megborzongatja a lelkiviágunkat. Mai szemlélettel, esztelen öldöklésnek tünik, de az akkori vadmennyiség ezt "elbírta". Az élő világunkon, a bennünket körülvevő természeten, még nem ejtettünk olyan, soha be nem gyógyuló sebeket, mint mostanában. Mondhatni, az "akkori" nagy terítékeket, a természet gyönyörűen kompenzálta, volt ereje és energiája a megújulásra.

Ennek ellenére, nem tudtam megnyugtató választ adni, de magamnak sem. Eszembe jutott, egy tizenegynéhány évvel ezelőtti libavadászatom. Egy libát lőttem, meg a cimbora is, utána már többet nem, pedig még egy fél óráig tartott a húzás. Hagyjunk holnapra is - mondtuk egymásnak.

Kaptam egy levelet, a nevem és címem fölött egy jó hosszú vonalkóddal. Először az jutott eszembe, hogy árúcikk lettem, a pénztárnál egy ügyes kis valamivel leolvassák és már ott is díszeleg az értem fizetendő összeg a pénztárgép kijelzőjén. Ha meg nem ez a vízió érvényes, akkor mi lehet az a sok kis vonalka, vastagok, vékonyak egymás után és jó hosszan. Az még rendben van, hogy a nevem és címem vonalkódos, hiszen az hagyományosan is oda van írva, de mit jelenthet a többi?

Életkorom?, foglalkozásom?, szemem szine?, fogaim állapota?, esetleg nemi identitásom?, vagy valamiféle hovatartozásom?, és még sorolhatnám, hiszen sok kis pöcök , sokmindent jelenthet. De mit és kinek? Ennél precízebben már csak a DNS-em hordozza az énemet, igaz, ahhoz nem kell levelet írnom, elég, ha akármilyen testváladékot küldök.

Ha meg véletlenül mégsem titok, hogy mit jelent a nevem fölött az a sok kis vonalka, akkor úgy lenne a dolog korrekt, ha a feladó is vonalkóddal mutatkozik be, ami éppen annyi részletet tartalmaz, mint a sajátom. Természetesen a kód megfejtését is mellékelve.

Még a vállamban és fájós csuklómban érzem a lövéseket, a derekamban meg a Gyenesdiásig és vissza utat, ahol a verseny volt. Lassan hagyomány, hogy ezen a versenyen az eső is ellenfél, ugyanis az - egyébként is a hegyek között megbúvó hangulatos lőtér - egy kicsit sőtét, az elázó lőtábláktól meg szemet rongáló.

Sokan mondták -akik még nem próbálták -  hogy nem is komoly sport az a lövészet, csak bele kell lőni egyet a tábla közepébe, a többit meg ugyanoda. Jómagam - saját szabadalmam a kifejezés, - durrogós jógának nevezem a lövészetet. Ebből a durrogás érthető, illetve hallható, a jóga része szorul némi magyarázatra. Fizikailag a lövészetről "csak" annyit pl. hogy egy-egy edzésen akár háromszázszor is meg kell emelni a fegyvert, hosszú másodpercekig a célra tartani, majd lassan leengedni. Ki lehet próbálni, ha van otthon az a régifajta faszenes öntöttvas vasaló. Lehet emelgetni !

De nem csak fizikai része van a lövészetnek, hanem szellemi is, ami azt jelenti, hogy minden egyes lövésnél rettentően kell koncentrálni, a külvilágot kiiktatni és a következő lövést "agyilag" megkomponálni. Ettől lesz hasonlatos a jógához.

Megkérdeztem az unokám, melyik érem a szebb, az arany, vagy az ezüst. Szerinte az ezüst. Nyertem neki egyet.

- Gondolkodtam Papa - így az unokám,-  ha pénzt kapok a munkámért, akkor nem játszóházat vennék, hanem három részre osztanám és nektek, a másik papáéknak és apuéknak adnék belőle. Elakadt a szavam, mert tudom, mennyire szerette volna azt a játszóházat. Lemondott róla, hogy gesztust gyakoroljon. Hogy jó legyen, mert már hat évesen rájött, hogy jó dolog jónak lenni. Állja a szavát, amikor a lovaknál vagyunk, hordja a szalmát, pucolja, eteti a lovakat, mindezt egy nyitott szívű gyermek öntudatával. 

Ő már most megtanulta, hogy egy ló tartása mekkora felelősség és nem csak abból áll, hogy ráülünk és élvezkedünk a hátán. Szeretetre szeretet a válasz a lovak részéről is, mert ahogy meglátják , már vágtatnak felé, igaz, soha nem marad el a jutalomfalat, hordjuk a répát és az almát kilószámra. 

Lovas múltam emlékét a nyerget és a kantárt - 15 évvel ezelőtt, a balesetem után - eltettem emlékbe, a lakás egyik beugrójában porosodtak. Nem hittem volna, hogy a nyereg valamikor még ló hátára simúlhat, vagy a szépen csillogó zabla egy ló szájába kerülhet. De új életre keltek, az unokám lett a gazdájuk, ettől a lelkem  megnyugodott, benne látom a folytatást.

Azért az jól látszik hogy nem mindenki szájáig ér a gazdasági, közéleti trutyi, vannak akik vidáman hajókáznak rajta. Sosem hittem volna, 11, vagy 12 évvel ezelőtt, amikor a fiamnak azt igértem, mire végez, addigra jobb lesz az orvosoknak - hogy a magyar egészségügy ilyen mélyre fog süllyedni, mondhatni lezülleni - akkor rossz jós leszek. A nagypolitika nem foglakozik az orvos-elvándorlással, hallgatólagosan ugyanazt teszi, mint a böszme előd, aki kijelentette, hogy menjen aki akar. Már az utolsó ultimátumot is benyújtották a rezidensek - akik nyolcvanezer körül keresnek, miközben gyógyítanak és tanulnak egyszerre -  miszerint, ha záros határidőn belül nem rendeződik a helyzetük, egyszerűen felmondanak és elmennek.

Erre sem rezdült még csak a pillája sem  - enyhe képzavarral - a kormánynak, ugyanis nem a bőrükre megy a vásár. Visszautalva a trutyin hajókázók képére, ők azok, akiknek "alanyi jogon!!!" jár a legmagasabb szintű ellátás, mondjuk a Kútvölgyiben, soron kívül, szállodai szintű kórtermekben. A pórnépnek meg folyik be a száján a szar.( bocsánat, trutyi ) Kedves képviselő urak, tessenek már ugyan egy urológiai szakrendeléses napon a zsúfolt folyosón, kézben a vizeletes pohárral, mondjuk három órát várni a halálosan fáradt, kimerült orvosra.

Lehet, hogy felgyorsulna az egészségügy helyzetének a rendezése?

Polka, Mazurka, Melánia, Kóni, Barbi ! Kik is ők? Majd a végén, a jellemerajzuk után megmondom, ha addig nem találtatik ki. Tehát kezdjük a leg-életrevalóbbakkal. Polka, Mazurka testvérek, de más temperamentummal. Mindkettő fekete, de Mazurka a feketébb. És a szemtelenebb is. Ha kajáról van szó, nem ismer tréfát, a tettlegességig is "elmegy", hogy övé legyen az elsőbbség. Melánia - most csak annyit a színéről, hogy "barna", mert ha szakszerűen írnám le, akkor rögtön kiderül kiféle, miféle -  kicsit sunyi, nyiltan nem vállalja a konfliktust, de ha nem látja senki, harap. Kóni - "lánykori nevén" Farabella - hát ő nem egy átlagos méretű és lelkületű valaki. Cirkuszi múltja látszik rajta, társaság kedvelő, főleg a gyerekeket szereti. Jelenleg az első lábára biceg és ettől egy kicsit szomorkás. No és végül Barbi. Ő volt a társaság legfélénkebb tagja, de kedvenc csemegéjével emberszeretővé lehetett tenni. Ez a csemege a répa.

A megfejtés nagyon egyszerű - ha a barna színt kicserélem a pejre -  hogy ők lovacskák. Pónilovak. Unokám kedvencei. A Kincsem és a Csillag már egy számmal nagyobbak, rajtuk lovagol is. Melengeti a szívem, hogy van folytatása a lovas múltamnak.

Pecunia non olet! - a pénznek nincs szaga, mondotta Vespasianus császár a budik adóbevételére. A saját szóhasználatomban ez úgy hangzott, hogy a szart is hajlandó vagyok lapátolni, ha a családomról van szó. Tehát ne legyünk finnyásak. de azért nem mindegy a pénz előélete, hogy mi tapad hozzá, vér, mocsok, esetleg erőszak, stb.

Olvasom a hírt, hogy aggódva várja a közeli város, hogy a kínai befektetők egy üzemet telepítsenek, ami x számú embert foglalkoztatna. Hű de gyorsan elfelejtette a világ a tankokkal eltiport diáklázadást. Persona non grata lett a kínai kommunista rezsim, de csak  addig, amíg zsebre nem vágta az egész nagyképű nyugatot, bennünket is beleértve. A világ legnagyobb hatalma csindarattával és katonai pompával várta a tele zsebű kínai üzletembereket, pedig ezek még ugyanazok, akik a tankokat kivezényelték a Tien An Men térre.

Tényleg nincs szaga a pénznek, de ezen kívül erkölcse sem, csak világrengető hatalma. Nem biztos, hogy a főniciaiak legjobb találmánya volt. ( ráadásul ez sem igaz, mert Gügész királyé a prioritás)

Több mint érdekes helyen kellett ( ezt úgy mondom, mintha kényszerítenének ilyenekre!) vadkárelhárítani. Elég nehézkes szó, rossz az "íze", de sajnos már benne van a vadászzsargonban. A "kárelhárítás" szó mögött - lehet, hogy csak én - valami természeti katasztrófát vélek kihallani, tűzkár, árvízkár, stb. ami azért nem azonos szegény vadak étvágyával, ami ugye a friss vetésekre csábítja őket. A gazdák ugyan sorscsapásként élik meg, ennek megfelelő az indulatuk is.

Tegnap éjszaka egy olyan vetést kellett őrizni, ami közvetlenül egy falu utolsó házánál kezdődött, egy országút és a Duna gátja szegte be - ez utóbbin ücsörögtem. Másodmagammal.  Ezt a gátat, a Dunához jövő-menő horgászok, kirándulók, kerékpárosok is használják. Használták is, még este 10 kor is. Jókorákat csujjogatva  - természetesen világítás nélkül - egy csapat kerékpáros gyerekhad közeledett, akik úgy gondolták, hogy az erdő közelsége, meg a Duna gátja a legalkalmasabb ordibálásra. A töltés oldalába bevackolt vadásszékemről felálltam, hogy azért lássák, hogy nincsenek egyedül, meg a terepjárómról gondolhatták, hogy vadász lehet az a sötét árny. De nem az a réteg volt, akik gondolkodnak

- Te, vazze, ott egy ember áll - állapította meg az egyik. Dehogy ember az, te hülye, az egy szobor, mert nem mozdul! - így a másik.

Azt hiszem karrierem csúcsára értem, már éltemben szobor lettem.

Két napig csak a lőtáblák "bűvöletében " éltem, már ámomban is  csak a  10-es köregységre koncentrálva. Tegnap Pesten, a Fehér-úti lőtéren, ma Borjádon küzdöttem a céltáblával és a fájós csuklómmal. A tegnapi versenyről visszafelé autózva, a készenléti rendőrség autókonvoja előzött meg bennünket, csordultig "megrakodva" életerős fiatal rendőrökkel. A Kossuth téren demonstráló kollégáik őrzéséről jöhettek. Mindenesetre érdekes, mondhatni bizarr helyzet.

"Álmomban macskák voltam és egymással játszottam" - szól a klasszikus, tudathasadásos mondóka. Valahogy ilyen faramuci állapot lehet az, amikor tűzoltó által felgyújtott kukát olt a tűzoltó, amikor sapkát dobáló rendőrre vigyáz rendőr, vagy, hogy messzire ne menjek Mohácstól, ahol képviselő ver polgármestert és az visszaüt. Nem demagógia, de mindezt az adófizetők - tehát a mi - pénzünkön.

Tudathasadásos lett az ország, a jobb oldal jelentgeti a balt, a bal oldal a szélső jobbal riogatja a jobbot, amikhez képest a macskás mondóka a legenyhébb formája a skizofréniának.

A barbár módon megszüntetett Lipótmezei elmegyógyintézet tábláját nyugodtan ki lehet tenni Hegyeshalomnál.