Ha a fácánvadászatról akarok átkötni a mai hírre - miszerint a Malév leállt - akkor nem kell különösebben erőlködnöm. Az túl butácska lenne ha azt mondanám, hogy mindkettőnek szárnya van, sőt a Malév szlogen szerint ő még szárnyakat is ad álmainknak. Helyesebben ma reggelig adott. Az viszont igaz, hogy a fácánok a vadászok lövéseitől landolnak a földön, a Malév meg a politika össztüzétől.

Nem a tény felháborító, az is persze -  erről a ma reggel ott rekedt utasokat kéne megkérdezni - hanem az indoklás. A szőke Gabika úgy véli, hogy ez még mindig egy szekrényből kizuhanó szoci-csontváz, feledvén a saját múltjában rajta esett grippenes foltot.

Már megint az történt, mint a forint-euró szkanderozásnál, miszerint a felelőtlen kormányszintű kijelentéseknek a pórnép issza meg a levét.A politika "lebirkózta" a Malévet, hogy majd az újraélesztésének a diadalát learathassa. Az utazni szándékozók meg magasról le vannak sz...va, de a földön rekedt Malév  gépek nélkül az sem megy már.

Sajnos aktuális a téma, két jó ismerősöm kutyusa is a végét járja, megértem elkeseredésüket. Miután magam is átéltem már többször - nagyon jól tudom, hogy mit jelent egy hűséges társ elvesztése. Értjük mi, hogy ez a természet rendje, de nagyon nehéz elfogadni. Egy emberöltőbe több kutya élete is belefér, mégis nagyon nehéz a búcsú.

A szerencsés kutyáknak sorsuk van, a mi életünket élik, ugyanis ezredévek óta a kutya társunk lett, sorsukat mi alakítjuk, jól vagy rosszul, ettől kiszolgáltatott lett, de boldog.A hűség mintaképe.

Amikor egy kutyát magunkhoz veszünk, annak sorsát is magunkhoz öleljük, felelősek leszünk érte, gondozzuk, ápoljuk, tanítjuk, ezért cserébe a kutya sokkal többet ad, feltétel nélküli szeretetet.De egy kutya magunkhoz vételével, felvállaljuk annak öregkorát is, a betegségeket, és az elmúlást.Ha már nagyon beteg és nincs remény, akkor a végső döntést is vállalni kell, mert a szenvedéstől is csak mi tudjuk megváltani.A kutyának mi vagyunk az Isten. Ahogy a mi sorsunk Isten kezében a kutya sorsa a miénkben. Amikor kutyát veszünk, ezt is gondoljuk át.

Megjelent az ez évi vadász-évkönyv. Régi kalendáriumok mintájára elején "hónapsorolóval", egy -egy idepasszoló írással, festménnyel. A szerkesztők próbáltak valami arányt belevinni, a tizenkét írás szerzői között szerepeltek igazi nagy nevek, de kevéssé ismertek is. Fekete István, Bársony István, Nadler és Studinka remekműveiből vett kis gyöngyszemek, valóban ékei az évkönyvnek.Még azzal sincs baj, aki egy kis történetecskét - mondhatni - szakmai alapossággal, vadásznapló mintájára ír le, nem akar bársonyistvános, vagy feketeistvános babérokkal ékeskedni. A többivel van bajom, mert rémesek.

Ugyanis groteszk az olyan írásmű, amibe erőnek erejével beleszuszakolnak egy reccsenéses hajnalhasadást, egy erdőbe beóvakodó bágyadt  napsugarat - ami általában egy őz hátán lesz bíborvörös,( gellert kap) hogy teljes legyen a képzavar, -  vagy az avar-illatot, ami a tavasz első bódító, mámoros, meg mit tudom én milyen üzenetét hozza a tüdőnkbe, meg egy váratlan esti napbuktát, amit megelőz egy rózsaszín talicskán betolt estéli harangszó. Annak minden estében ott kell lennie ? Mert ugye az áhítat, csak harangszóra érkezik. Minek az a sok hasonlat, az "olyan, mintha", meg az "úgy mint", stb. Be kellene látnia az írogatóknak, hogy ezt náluk az elődök sokkal jobban csinálták. Ha meg hasonlót írnak, akkor az plágium, amiből elegünk van.

Mindenki ékeskedjen a maga tollával. Csak akkor őszinte. Meg akkor tudom elolvasni. 

Ha létezik állami útonállás, galád rablás, akkor ez az. Csak röviden. Vállalkozó orvosként az orvosi kamara tagja vagyok, igaz nem szívesen léptem be, mert soha semmilyen előnnyel nem járt a tagviszony, viszont a tagdíjat keményen behajtják. Ezt még valahogy tudomásul vettem, nem ez az egyetlen területe a mai valóságnak, ahol az állam pénzt vesz el, de nem ad érte semmit. Magyarán, eleddig a kamara egy fizetett gittegylet volt.

Most viszont a már meglévő kamarai tagságom mellé, az iparkamarába is regisztráltatnom kell magam, így szól a kormányhatározat -  természetesen pénzért - amiben ugyanazokat a szolgáltatásokat ajánlják, mint amit a orvosi kamarának kéne nyújtani.De nem nyújt. Most már két helyről nem nyújtanak.Ilyen arcátlan pénzbeszedésre még nem volt példa.

A mezőgazdasági vállalkozóknak pl. nem kell belépni. Úgy látszik a szántás, vetés, harminc milliós traktorral tüntetés, szellemi szabad- foglakozásnak minősül. Az orvos meg iparos. Tisztességesebb lett volna az állambácsitól, ha kér 5000 Ft-ot. Csak úgy, minden indok nélkül.

A pózolás, a fogak csattogtatása,  a szőrzet felborzolása, és sorolhatnám vég nélkül, a hatalmi harc részei. A hatalom pedig egyet jelent azzal, hogy a legerősebb, a legéletrevalóbb domináns hím tulajdonságai öröklődnek.  Mármint az állatvilágban. A faj megmaradásának ez a záloga. Gének üzente túlélési parancs. Ezt ki kell hangsúlyoznom, mert jócskán megváltozott bennünk, emberekben ez az "üzenet." ami szerint, már "csak" a hatalom kell, a  feltétel nélküli uralom a "horda" fölött.

A hatalmi harc egyik színtere a politika lett. Változnak benne a vesztesek és nyertesek, de a szlogen ugyanaz, vesszen a vesztes. És legyen király a nyertes. Lassan rátérek a lényegre. Tehát lett király, akinek szava szent  és sérthetetlen - alattvalók csüngenek ajkán. Egy király, mint az oroszlánkirály - ha mordul, messzire hallik, fenyegetésre az egekbe szökik az Euró, ha belesántul is a falka, akkor is kitart, mert ha egyszer így mondta, így is marad.Azután szóltak. hogy nem kéne morogni, mert  éhen fogja veszejteni népét, akkor azután ülhet a trónusán egyedül. Ekkor már szelídebb lett a hang, helyeslő bólogatás a dorgálásra. Nem is maradt el az elismerés, mára már 300 Ft. alá esett az Euró.

Kedves oroszlánkirály. Rohadt sok pénzünkbe került ám, a két morgásod közötti időszak. 

Felettébb érdekes, hogy a "görény" címmel írt "kisdoktorimra", milyen sokan rákattintottak. Valószínű, legtöbben nem a görények megismerésének a vágyától hajtva, hanem valami jelzőt sejtve a napi eseményekre. Szegény görények. Nem is tudnék olyan görény-tulajdonságot megemlíteni, amitől ne sértődne meg a görény, ha egyik-másik embertársunkhoz hasonlítanám.

Azért - ha már napi események kerültek szóba, meg a görény,  - akkor volna egy javaslatom. Erről a doktoriról lenne szó, ami most borzolja a kedélyeket. Mondjuk az már valóban túlzás, hogy az Elnök Úr NOB-os életrajzában már egyenesen PhD minősítéssel szerepelt. A "nagydoktori"akkoriban sem volt és most sem könnyen megszerezhető cím illetve tudományos fokozat. Ókorkutató kisebbik fiam PhD munkáját láttam illetve tudom, hogy mennyi munkája volt benne. Az a "kisdoktori" meg - ha plágium, ha nem - annak idején majdnem mindenkinek kijárt. Nem csináltak belőle nagy ügyet. A Marxista "egyetemek"  elvégzői is tudtak doktorálni. Éppen a mi Palink ne tudott volna?

A doktori jogosságát nem a politikusoknak kéne eldönteni, vannak erre hívatottak. Bármi is legyen a döntés, kérném,  egyik felet sem a görényekhez hasonlítani. Jóravaló vadásztársak ugyanis.

Aki üregizni akar - az legyen türelmes - kiabál Lajos a fürdőszobából. A megbeszélt találkozó ideje már jó egy órával elmúlt, de még csak a borotválkozásnál tart a jóember. Amikor előkerül, akár lánykérőbe is mehetne, pedig csak a görények kalitkájához megyünk.Igazat adok Lajosnak a türelem kérdésében, de némi módosítással. nem az üregi nyúl vadászatához, hanem őhozzá kell türelem. Még egy kis körömvágás a három hófehér vadászgörénynél, azután indulunk az üregi nyulak birodalmába.

Egy kökényes, vadrózsabokros meredek partoldal rejti az üregi nyulak földalatti járatainak kijáratait. Lajos kiemeli az egyik görényt és a lyuk bejáratához teszi. A fogától, körmétől megfosztott kis ragadozó teszi a dolgát, eltűnik a föld alatt. Pár perc múlva dobogás hallatszik a lábunk alatt, ideges a nyuszi, ő dobol a lábával. Fel vagyok készülve, a bokrok között csak egy villanásnyira fog feltűnni a menekülő üregi.

Így is történik, az első kinigli ( lánykori nevén!) már a kezemben van. Még három, négy várat kutatnak át a görények, ahonnan gyorsan előbújik szép kis fejük, ott nem érdemes várni, de volt olyan járat, amiből két nyuszi is ugrik. Négy üregi volt mára a "betervezett" fejadag, gyorsan teljesítettük. Hosszabb volt az előkészület, mint a vadászat. Mielőtt valaki elszörnyülködne, hogy ezt a kétségtelenül szép, kecses kis állatokat miért kell lelőni - elmondom, hogy elszaporodva, óriási károkat tudnak okozni.A szaporodási kedvük pedig nagyobb, mint amennyit a vadászok el tudnak ejteni.

Bevallom, remek  - és nem szokványos vadászati mód görénnyel vadászni - nekem is csak ritkán adódik erre lehetőségem.

Vadászírónak lettem aposztrofálva - ám legyen. Próbálom magam ehhez tartani, holott lassan szétvet a düh azoktól az oktondi közéleti hírektől, amik naponta érnek.Hogy azért ne szakadjak el nagyon a "szakterületemtől" - jelesül a vadászattól ezért csak egy "idevágó" friss hírt kommentálnék. "Bejelentődött", hogy a magyar kincs a lábunk alatt hever, a drága föld és az aranyat érő vízbázis. Ezt kell fejleszteni.

Jó reggelt.

Azt kell fejleszteni, amit a közelmúlt során egyszer már szétvertek, majd összeraktak. Jól tudom - családunk is részesült benne - hogy egy generációt nyomorítottak meg, kisemmiztek, mondhatni, vérrel, könnyel történt a téeszesítés, de megtörtént és jól is működött.A vizek felhasználását pedig a vízügyi igazgatóságok működtették, csatornarendszerek, öntözőrendszerek épültek. A földek a zöldbárók kezébe kerültek, az öntözőrendszereket szétlopták, csatornákat beszántották, minden az enyészeté lett.

Ha nem az érvényesül - mint történelmünk során mindig, így mondhatni magyar specialitás -  hogy amit az elődök csináltak az ab ovo rossz, tehát meg kell semmisíteni, akkor most nem kéne drága támogatások árán beindítani azt, ami korábban volt.Ha ló nincs, szamár is jó, ha ipar nincs, jó a mezőgazdaság is.Majd felértékelődik a falu - mondta a nagyfőnök. Mire felértékelődne, ki fog halni. Korábban kellett volna ébredni, uraim.

Bevallom már elszoktam, hogy sok vadász részvételével vadásszak, amikor nem lehet a "szomszédot" megválogatni. Ezen a szeles, hideg vasárnapon ebben volt részem. A Kiskunsági Nemzeti Park szomszédságában zajlott a vadászat, annak homokját hordta a viharos szél, egész kis dűnéket alkotva az utakon. A nádasból szárnyra kapó fácánokat is kilőtt nyílként sodorta, volt amelyikre öten is lőttek. Két kakas is felém vette az irányt, a lövésemre tollcsomóként kezdték zuhanásukat, amikor egy "vadász" még belepuskázott. Egye kutya, nem tudta visszafogni magát  - gondoltam elnézést kér - de nem ez történt. Amikor kezdte a fácánokat felkötni az aggatékára, akkor értettem meg, hogy a kapzsiság mikre képes.

Van egy mondás, miszerint a "rossz szomszédság - török átok." Érvényes ez a vadászatra is.

Nagy foltokban még  délelőttről itt maradt a kék ég, de rajta már fekete hófelhők nyargalnak, olykor hózáport zúdítva a határra. Folyik a küzdelem a tavaszt idéző elmúlt napok és az időjósok által beígért igazi tél között. Úgy látom, az utóbbi fog győzni, metsző hideg a szél, még a varjak sem tudják eljárni "havat kavaró" táncukat. Két napja még ingujjra vetkőzve bukdácsoltam a kökényesben, hogy felhajtsam a fácánokat, ha már a hajtók által hozott két kutya inkább az erdőszéli könnyed sétát választotta.Előző napon, még szépszámú jelentkező volt a vadászatra, de erre a napra elfogytak, volt aki nemes egyszerűséggel elaludt, volt akit egy csőtörés tartott otthon, szóval hárman maradtunk a végére. A lecsökkent létszámot szorgalommal pótoltuk, gyalogoltunk, csörtettünk, hajtottunk és lőttünk is.  A nyolc kakas szép eredménynek számít.

Gyakori szóhasználat lett - főleg a TV-s hírekben - hogy valami brutális. Brutális benzin ár, brutális euró árfolyam, vagy a szlengben már brutálisan jó zenéről is lehet hallani. Divatos szó lett - sajnos. Eredetileg ige elé lett "kitalálva" és sosem kellemes érzettel párosítva. Egy gyilkosság lehet brutális, ami a szörnyűséges felsőfoka, a szó ilyetén használatától megborzongunk, nem szívesen használjuk. Már elavult a halálian jó, vagy az állatin frankó, vagy dögös zene, dögös szerkó...stb, amikor egy szép valamit, annak ellenpontjával erősítünk. Most minden brutális.

Színes, varázslatos a nyelvünk. Minden helyzetre, érzésre lehet jelzőt találni. Hagyjuk ezt a ronda brutálist! Közéletünkre se pazaroljuk, jó annak az is, hogy szar.

Tudom, hogy dühös lesz ha felmászok az ülésre, de olyan jó meleg ez a báránybőr. Látom, hogy kalapos emberekkel beszélget, de hogy miért rázzák egymás mancsát olyan lelkesen, aztán még egymás pofáját is szagolgatják - egyáltalán nem értem.  Érzem, más ez a nap, mint a többi. A hátsó ülésen az a durranó valami lapul, rossz szagú tokjában. Hűha, a gazda már jön is vissza, nyílik az ajtó, lebuktam.Azért nem kéne ennyire tolni - lemászok én magamtól is !

Felberreg a Níveácska - ahogy a gazda hívja - motorja, a kis ablakon kidugom az orrom, mégis jobb, mint a benzinszag.Egy kis fasor mellett megállunk, a kalaposok tanakodnak, majd a durranó valamik kézbe kerülnek és elindulunk. Mondja a gazdi, hogy előre, keress. De mit? Nem érzek semmi olyan szagot, ami izgatna.Hűha, itt valami vérpezsdítő illat terjeng. Tudom, ez a színestollú szaga, ha nem repül föl, akkor megbújik. Izmaim megfeszülnek, mozdulni sem tudok, csak nézek mereven a szag irányába.  Gyere már gazda - mondanám, de érti ő, hogy mit találtam. Hirtelen szárnyra kap, nézem ahogy emelkedik, már egészen a fák koronája fölé ért, amikor megszólal a gazda durranója. Látom, ahogy a vetésre esik, hajrá rohanás, ez az enyém, a miénk.Viszem gazda viszem - csaholnék, ha nem lenne tele a szám.  

Jól van Berci, ez szép munka volt - hallom a megszokott hangot.

Viharos szél cibálta a nádat, még a lombjuk vesztett fák is hajladoztak. Az arcomon úgy éreztem, mintha motoron ülnék és közel a megengedett sebességgel haladnék.Az előrejelzés is 60 km-es szelet ígért, de szerintem ennél erősebb volt . Dániába "emigrált" orvos barátom mondta, hogy már jószerével mindent megszoktak, csak a folyton fújó szelet nem. Igaza van, nem is laknék ott semmi pénzért, mert a  viharos szél engem kifejezetten idegesít, aludni sem tudok ilyenkor, no meg a fácánvadászatot is jól megnehezíti. Az nem  baj, ha nehezebb a vadászat, legalább a fácánok is nagyobb eséllyel tudnak lelépni, hanem kiszámíthatatlanabb. Hol messziről kelnek, hol pedig meglapulnak és csak  az utolsó pillanatban - amikor a vadász már nem is számít rá - kapnak szárnyra és  a viharos szélre hasalva tűnnek el, olyan gyorsan., hogy lőni sincs idő. Vagy ha igen, annak jókora mögé -lövés az eredménye.Ilyenkor jobb is, hogy kikapja az ember szájából az anyukájára vonatkozó illetlenséget a viharos szél.

Hét kakast lőttünk, de keményen megdolgoztunk érte.

Azt már "kifecsegtem", hogy újév első napjának hagyományos  tevékenysége, hogy kimegyek a vadászterületre. Nem lövési szándékkal, amit mi sem bizonyít jobban, hogy legutóbb már fegyvertelenül mentem. Kérdezhetnék, hogy akkor mi végre? Ha nem lesz pletyka belőle, elmondom. Nem vágyom Szent Ferenc babérjaira - a képzavar miatt kicserélem glóriára - de én is beszélni szoktam a vadakhoz. Volt már, hogy egy vaddisznó göbe a lesem előtt szoptatta a malacait, vagy pár órája született őzgida botorkált az anyja mellett, de  szarvasok intim pillanatait is láttam már...és sorolhatnám vég nélkül, amit a természet adott nekem mint látványt és amit én rendszeresen meg is köszönök.

Újév első útja a Leánka patak völgyébe vezetett. A patak két oldalát sűrű füzes kíséri, alatta vizes tocsogókkal, nehezen járható nádasokkal.. Éppen egy friss vaddisznónyomot vizsgálgattam, honnan jöhetett és merre tartott, amikor hangos berregéssel egy szalonka repült fel a lábam alól.  Istenem!  A legkedvesebb madaram és a legszebb vadászataim is a szalonkákhoz kötődnek.  Egy itt maradt madárka volt az idei első vadam, amit láttam. Csak túlélje a telet. Mondjuk, ha olyan tél lesz, ami már majdnem tavasz - mint ezen a napon - akkor bizonyára.

Ennél szebb évkezdet nem is lehetett volna.

Újesztendő napján, kívánok  egészséget, boldogságot, no meg mindenkinek azt, hogy álmai vágyai teljesüljenek Ámen. Nem kekeckedés, de nekem ez a szilveszteri hacacáré éppen úgy nem tetszik, mint mondjuk a Valentin nap körüli felhajtás. Ha nem azt nézem, hogy "kötelező" bulizni, pezsgőt inni ( brr ) petárdákat durrogtatni, hanem egy kicsit visszatekintve az elmúlt egy évre, számadást teszünk önmagunkkal - akkor a csendes, beszélgetős, himnusz hallgatós "átmenetet" elfogadom. Zárójelben jegyzem meg - remélem nem nagy bűn - de évek óta átalszom az éjfélt, illetve átaludnám, ha nem robbannának a közelben petárdák, tűzijátékok. Reggel korán viszont én vagyok a "nyerő", semmi másnaposság, puska vállra és irány a vadászterület. Mert ugye, aki amivel kezdi, azt fogja egész évben csinálni - így szól a mondás. Vadászember pedig rendesen babonás, mi más legyen. 

Tehát számadás ! Ebben az évben Diana nagyon sok szép vadászattal ajándékozott meg. Vadásznaplóm bejegyzéseiből statisztikát is tudok készíteni - ha akarnék -  de itt és most nem teszem, egyrészt unalmas, másrészt minek. Mert sokszor egyetlen szép lövés többet ér, mint száz másik "csúnyább", vagy sok -sok lesen ülés lövés nélkül, de látványokkal szépségekkel, titkokkal telve sokkal szebb, mint egy meglőtt vad. Mert Isten ajándéka az is, amikor megleshetjük a természet kisebb, nagyobb csodáit, anélkül, hogy a fegyverünk után nyúlnánk.

Azt hiszem, a fél évszázados vadászmúlt hozadéka ez a filozófia.

Hűha! A mai fácánvadászat olyan volt, amilyennek lennie kell. Mert mi is kell egy jó vadászathoz. Elsősorban jól repülő vadmadarak. Mert bizony "fácánéknál" kétfélét különböztetünk meg, az eredeti vad fácánt és a nevelt fácánt, amit hívunk gyárinak, nejlonnak, stb. szóval mindenféle pejoratív jelzővel illetve őket. Szegények arra lettek "gyártva", hogy lepuskázzák őket. Nincs ebben semmi kivetnivaló, a csirkegyárak is így működnek, csak ott a nyakukat nyiszálják el, ami semmivel sem humánusabb, mint egy szép lövéssel elejteni.

Szóval a jó vadászat egyik "feltétele" a vadfácán, mára adva volt. Kell még négy lelkes vadász, aki 200 km-t is utazik egy ilyen lehetőségért.Ez is adva volt !  A vadászterület nádasokból, csatornapartokból állt, amelyhez nélkülözhetetlen a jó kutya. Végre olyan kutyák segítettek bennünket, "akik" fegyelmezettek voltak és lelkesek.  Medve és Szikra a német és magyar vizsla úgy tette a dolgát, hogy nem harsogott a határ a - " gyere vissza, vagy agyonütlek" - ordibálásoktól.

No mi is kell még? Ja igen ! A vadfácánok igen jól repülnek, nem várják meg, hogy "rálépjen" a vadász, szóval némi lőtudás sem árt.

A legfontosabbat hagytam a végére. A szerencsét. Nekem egy róka formájában jelent meg. Persze ez, ebben a formában elég bizarr, mert akkor a szerencsémet lőttem oldalba. 

Fenyőt vettem. Nem elültetendőt, hanem karácsonyfának valót - teszem hozzá gyorsan - mert a kettő nem ugyanaz. Lelkiismereti kérdés a választóvonal. Amíg a gyökeres örökzöldeket a kertemnek - és így magamnak, gyermekeimnek, unokámnak - tehát a jövőnek veszem, ültetem, addig az ipari módon termesztett szerencsétlen fácskákat, csak a karácsony pár napjának. Azután kidobom, jobb esetben eltüzelem.

Kérdés, hogy kell-e ezt az áldozatot hozatni a fákkal, tiszavirág életűnek lenni, amikor a természet száz éves életkort is megadna nekik. Tudom, tanultam erdészetből, hogy az erdészeti ültetvény nem azonos a karácsonyfának szánt ültetvénnyel. Ez utóbbiból sosem lenne erdő, csak átjárhatatlan dzsungel, ugyanis az ültetés módja, helye stb. erre nem alkalmas.

De mégis. Több ezer hektáron termesztik a karácsonyfának valót, ahol erdőt is lehetne telepíteni. Ha nem is fenyőből, mert a klímaváltozás "fenyőellenes" , de jófajta elegyes erdőket bízvást. Az un. konténeres fenyők sem az utókornak készülnek, mert csak töredékük éli meg a tavaszt.

Nem tudom, hogy jövőre mi lesz, de nem akarok többet részese lenni a fenyők esztelen kiirtásának. Ahogy kis országunk süllyed a bóvliságba és ebből eredendően a teljes elszegényedésbe, még az is lehet, hogy - a finnek mintájára - az udvaron díszelgő gyönyörű fenyőt fogjuk feldíszíteni.

Békés, áldott Karácsonyt.

Tegnap ragyogó napsütés, tavaszias meleg, ma reggelre szállingózó hó és metsző északi szél. Nem lehet azt mondani az időjárásra, hogy unalmas. Akkor volt az, sőt már inkább idegesítően monotón - amikor hetekig csak a sűrű köd ülte a lelkünket.

Fatornyos falum környékén vadásztunk, fácánra, nyúlra. Úgy ismerem a környéket, mint a tenyerem, elmondhatom magamról, hogy a saját utcámon kívül alig egy-két utcanevet ismerek, de a határban az összes fát, bokrot. De mégis érhet meglepetés. Egy patakon kellet átkínlódni, amit kis segítséggel és félig megmerülve sikeresen abszolváltam. Legnagyobb meglepetésemre a társaság zöme már a "túloldalon" várt, ugyanis találtak egy kis hidat, amin átsétáltak. 

- Hogy a francba került ide ez a híd ? Ha én nem tudok erről hídról akkor az nincs is - mondtam alkalmazva a mondást, miszerint amiről nem tudunk, az nem is létezik. Az arany középútban állapodtunk meg, miszerint az nem híd, csak egy hídnak látszó tárgy.

Ezek után még lőttem egy fácánkakast. Valóban az volt, nem csak annak látszott.

Már a harmadikat bontottam ki remegő kézzel, de minduntalan csak az az utálatos fehér, citromízű villant ki a sztaniolpapírból. Végre egy "csokis". Ma már tudom hogy azok a háború utáni szaloncukrok, semmi másból nem álltak, mint kőkemény cukorból és valami kis színezőanyagból. Volt a fehér citromos, a rózsaszín puncsos és a fakóbarna csokis. Ízük teljesen egyforma volt, de mégis a csokis volt a sláger. Kőkemények voltak és fűrészporhoz hasonlatosak, de a csokis mégis "mennyei" volt a többihez képest - hogy "karácsonyos" jelzőt mondjak. Igenám, de a megevettek után a sztaniolt úgy kellett visszahajtogatni, hogy ne látszódjon a lopás. A belsejétől megfosztott szaloncukor árulkodóan könnyedén lebegett a karácsonyfán, látszott üressége. Az összes "néhai" kibontottat úgy kellett forgatni, hogy stabilnak látszódjanak. Nővéremmel együtt ezt tökélyre vittük - legalábbis gondoltuk.

Azt hittük hogy Jóanyám ebből semmit nem vesz észre. Vízkeresztkor nekünk jutott a fa leszedése, ilyenkor mondta - jóságos mosollyal -  hogy a szaloncukrokat megehetitek, a csokisokat felezzétek el.

Nem könnyű a libamájat úgy megsütni, ahogy kell, kívül ne legyen kérge, de belül omlós maradjon. Az sem baj, ha egy kis beludogdosott fokhagyma emeli az ízvilágot. Ha mindez egy kis lilahagymás keretben kancsingat a tányérból, már maga a gyönyör. Egy pár szem libatöpörtyű, könnyű saláta-darabkák, paprikakockák - és már ettől a látványtól beindulnak a vágyak.

Nem tagadom, gourman vagyok, szeretem a jót és finomat, legyen az egy szelet zsíroskenyér, vagy tökfőzelék. Sosem voltam válogatós, a háború utáni években ez nagy luxus lett volna, amit az egyetemi menza is erősített. Emlékszem sokáig azt hittem, hogy a sárgaborsó főzelékben azok a jókora galacsinok nokedlik, mígnem felvilágosítottak, hogy az bizony összecsomósodott rántás. Nem bánom, nekem akkor is finom volt, ugyanis éhes ember nem válogatós.

A szegénység leleményessé teszi az embereket. Nem kell ahhoz libamáj, hogy finomat lehessen enni, mint gyermekkoromban a zsíroskenyeres uzsonna. Nyáridőben, amikor paprika, paradicsom is jutott mellé, akkor vitamin-uzsonna lett a neve, télidőben, amikor egy kis pirospaprikát szórt rá Jóanyám, akkor Luculluszi lakoma lett.

Nincs rémesebb, mint egy éhező gyermek. De amikor a szülők dohányra és sörre költenek napi ezreket, akkor megbocsáthatatlan a gyerekek éhezése.

A blogomba egy "radír" került, mert ahogy írok, törlődik a szöveg. A technika már megint erősebb, mint én.

Szomorú statisztika látott napvilágot és borzolja a kedélyeket - miszerint kishazánkban minden negyedik órában öngyilkosság történik. Nem akarok osztani, szorozni, de ez évente egy kisebb lakóközösségnyi ember. Jóllehet az öngyilkosságok egy része nem más, mint üzenet a külvilág felé, "csak" figyelemfelkeltés, segélykérés egy kinyújtott kézért, egy viszonzott érzésért, egy pillanatnyi krízishelyzet megoldásáért küldött könyörgés. Igazából nem akar az ilyen meghalni. De az esetek nagyobbik része valóban az élet eldobásáról szól, visszavonhatatlanul. Mondják, ha valaki meg akar halni, az meg is fog. Azt a módját választja, ahonnan nincs visszatérés. 

Falumban "divat" volt a vízbeugrás. A szóbeszédben ez úgy nyilvánult meg, hogy "a Dunának ( nem bele )  megyek". Gyakorlat lett belőle, amire a kompot szemelték ki.  Egyszer egy asszony felszállt az induló kompra és közölte, hogy középen ugrani fog. Nem hitték, mert állandóan ezt emlegette. Ekkor megtette. Nem humoros, de elmesélem, amikor egy másik asszonyka is a kompot választotta, de a part is közel volt, meg - mint kiderült -tudott úszni,  a parton ülve sírdogált a sikertelenség miatt. Megrázó, amikor a kompon csak egy otthagyott papucs emlékeztet az éjszakai tragédiára. De, a hétköznapi beszédbe beépült a "mindjárt felkötöm magam" fordulat is, amit általában nem veszünk komolyan, mert azt gondoljuk, aki mondja, az nem teszi. Sajnos már ez sem igaz, példák sokaságát tudnám felhozni.

Az öngyilkos ÜZEN, üzen a környezetének, üzen családjának, vagy egy valakinek, de legtöbbször a magánynak. Az öngyilkosságok számában a világ élvonalába tartozni viszont már társadalmi üzenet is, a ki nem fizetett hitelek, az elárverezett lakások, a munkanélküliség,stb. egyszóval a kilátástalanság, a létbizonytalanság "hozadéka" az a végső kétségbeesés, ami az élet eldobásához vezethet. Politikus urak, csak óvatosan ezzel a néppel, mert elfogyunk.

Ott hagytam abba, hogy zergementesen telt a délután. Ahogy lefelé kanyargunk a szerpentinen - ott annál a hütténél, ahol jöttünkkor senki nem volt - most autók állnak és barátságos fény szűrődik ki a kis faház ablakain, olyan karácsonyi üdvözlőlap érzetet keltve. Egy vidám, Kalocsáról jött  társaság  invitál beljebb, mire "észbe kapok" már a második forralt bort iszom, mások se tétlenkednek, így azután olyan fergeteges hangulat teremtődik, amit csak mi, magyarok tudunk produkálni. 

Azt javasolják, hogy holnap annál a hegynél próbálkozzunk, amelyik az ő házuk felett szökik az égbe, mondják, hogy előző nap sok zergét láttak a gerincnél. Búcsúzásnál már alig tudok felállni, mindkét lábam kőkemény görcsben - hogy hogyan lesz ebből holnap hegymászás azt nem tudom, de a két pohár bor után nem is érdekel.

Sajnos hamar reggel lesz, még sötétben indulunk, ugyanis nekünk kéne hamarabb felérni a hegyre. Egy szakadék osztja meg a meredeket, nekünk addig kell mászni, ahonnan már a szakadék túloldalára tudok lőni, ott lesznek a zergék. Ez volt terv! Csak felében sikerül, én itt vagyok a randevú helyén, ülök egy szikla mögött, fázok, didergek, csak a zergék nem jönnek.  Fent a magas sziklaormokon mutatnak be bravúros ugrásokat, de inkább távolodnak.Már jó egy órája fagyoskodunk, amikor végre történik valami.

Három "kölyökzerge" ugrál egy sziklatömbön, játszanak, kergetőznek, miközben egyre közelednek. No, nem közelebb háromszáz méternél. Mondja Tóni, hogy próbáljam az egyiket célba venni. Nem értek a zergékhez, de az előbb azt mondta, hogy kicsik. Most akkor lőhető, vagy sem. Kérdem Tónit, mit tegyek? Ez a Te problémád - mondja. Magyar nyelvű áldást mormogok Tóninak, amit ha értene, lelökne.  Miközben a célkereszt a zergén - és most ott, ahová lőni kell, ujjam az elsütőbillentyűn - emígyen hezitálok. Kis zerge is zerge, két napja küzdök is érte, no de, ha kicsi, akkor nem kéne. Miközben vívódok, az "én zergém" szépen lefekszik aludni. 

Mondom én, hogy az élet a legnagyobb problémamegoldó! - kész ennyi volt a zergevadászat, szedelőzködünk, le kell érnünk időben hogy délben indulhassunk. Ugyanis ködös utakat jósolnak hazafelé. 

Majd tavasszal egy kiskakast lősz  ugyanitt - vigasztal Tóni.

Jól elnyúlik ez a zergés történet, ugyanis közben fácánozni is voltam, valahol a Drávamentén. Tehát ott szakadt meg a mese ( meg én ), hogy Tóni is belátó lett, hogy a sasok miatt-e, nem tudom, de kanyarítjuk magunkra a hátizsákot, markolom a botot és indulunk.  Lefelé ereszkedünk, majd egy hegyoldalban oldalazó keskeny csapásra érünk, amin túristajelzés vezet. Elég érdekes útvonal egy túristának, fene a gusztusát annak, aki ezt választja. Sziklák, kövek, gyatra fenyők, ahol meg némi fű zöldelhetett nyáron, fél méteres fagyott gödrök, amiket a hegyen legelő marhák hagytak maguk után.

Alighogy elindulunk, egy zerge jelenik meg a sziklacsúcson. Tóni hasravágja magát, távcsövezi, nekem meg mutatja, hogy a hátizsákra támasszam a fegyvert és próbáljak célozni. Nagyon szerencsétlen póz, ahogy 45 fokos szögben kéne fölfelé lőni. A lábammal nem tudok támaszt keresni, csúszok folyton lefelé - pedig a cipőm orrával rugdosom a fagyos talajt, hogy stabilan feküdjek. Valamennyire sikerül - de iszonytatóan messzinek találom a zergét. Gyorsan, gyorsan, lőni ,lőni - sürget Tóni. Itt egy jókora hibát követek el, tényleg lövök, holott a józan eszem tiltakozik. A nagy távolság miatt is, meg  - elfeledve Széchenyi örökérvényű utasítását - hogy fölfelé álló vadra "csapott" célgömbbel kell lőni -  mégis a gerincére célzok. Annak rendje módja szerint fölé  lövök.

Dél körül érünk a második leshez - ami Tóni szerint  - éppen a Hütte fölött van - ahol a cimborák várnak ránk. Meleg kalyiba, forró teák, hátizsáknyi eleség náluk - nálam meg még víz sincs. Jól van na - csitítom magam - én akarok zergét lőni, nem ők. Szenvedés nélkül meg a vadászat semmit nem ér, elfedi az idő. Izeg-mozog Tóni, majd bejelenti, hogy "leszalad" a Hüttébe és hoz kaját. Nem vagyok éhes, de örülök, ugyanis egyedül jobban férek a lesen. Rám bízza Tóni, hogy mire lövök.

Most kezdem élvezni a vadászatot. de nem sokáig. Jó félóra alatt megjárja Tóni az utat  - igaz, szakad róla a víz - egy reklámszatyornyi kaját hoz,  de vizet nem. Nem vagyok éhes, meg a szám is taplószáraz, úgyhogy csak csendes figyelője vagyok, ahogy egyik szafaládé a másik után tűnik el a  darálóként zakatoló fogak között.

Csendes büfögések közepette esteledik, lekászálódunk és ereszkedünk a Hüttéhez. A magasból látom a picike házat, a gyufásdoboznyi autót és két kis pontot -  a haverokat, ahogy várják a "földetérésem".

A szirti sasok szárnysuhogását leszámítva, csak a lábam alól leguruló kövek kopogó zaja és a tüdőm zihálása töri meg a jégbe, hóba fagyott hegyoldal csendjét. Cudar hideg van, a bajúszom szakállam lederesedik, a leheletem is ráfagy, ugyanakkor mindenem folyik az izzadtság. Egyre gyakrabban kell pihennem - de Tóni felé azt sugallom, hogy csak a tájban gyönyörködök -  ha hátrafordulok, van is miben. A kelő Nap első sugarai a szemközti sziklacsúcsokat aranyozzák be, szinte hihetetlen kontrasztot képezve az általam mászott hegy északi, fagyos zordságával szemben. Sürget Tóni, hogy ne ábrándozzak, hanem menjünk. Kezdem belátni, hogy semmit nem tud lassan csinálni. Gyorsan megy, gyorsan eszik, gyorsan emészt, ez utóbbit sokszor hallom is. 

Egy sziklaszirten végre meglátom a lest, légvonalban nincs messze, de addig még két katlanon is átkelünk. Hátizsákokat kint kell hagyni, szűkös a hely, vállaink összefeszülnek, mozdulni sem tudok. Meg átöltözni sem, marad rajtam a vizes ruha.

Tóni erősen távcsövezi a hegytetőt, majdnem csillagvizsgáló tartásban -  ettől eltátja a száját, ami elég mókássá teszi a marcona arcát. Nem tudom, Tóni mit gondol a sasokról, de elég hamar javasolja, hogy menjünk egy másik lesre. Két rossz közül kell választanom,  megfázás vagy további mászás. " Gema!"  Menjünk - döntök. 

Miközben az országunk a bóvli kategóriába süllyedt - amit lehet ugyan bagatellizálni, meg a finánctőke galád támadásának minősíteni és erről tudomást nem venni, de bevallom, az én magyarságomnak nem tett jót - szóval miközben ilyenek zajlanak, folytatnám a második nap eseményeivel.

Az előző bejegyzés fotóján két pötty látszik a hegyoldalban - az én lennék, meg Tóni.

Tóni nem túlzott, amikor három órás mászást igért. Rögtön az út elején egy jéggé fagyott patakon kell átkelni. A fagy hirtelen jöhetett, mert a hullámok csobogása ( ugyan a csobogó hang nem tud megfagyni, de mégis...)  a patak tarajos hullámokkal völgybe  rohanása - jégpályává merevedett, a sziklák között már csak itt-ott csörgedezik a víz, egyik jégkupacból a másikba bújva. 

Csak a sziklákra lépjél - int Tóni, ami kisebb nehézségekbe ütközik. Először is, a jégből kiálló kövek olyan messze vannak egymástól, hogy képtelen vagyok ekkora lépésekre. Másodszor pedig, hogy a kövek is csúszhatnak, szóval kezdek araszolni a jégbordákon. Egy lépés, majd még egy, mire azt hinném, hogy sikerülni fog, az izomláztól merev lábam cserbenhagy és hatalmasat esek. Próbálok lábraállni, de nem megy, gyorsan visszapörgetem az evolúciót és büszke, kétlábon járó homo sapiensből visszavedlek négylábú jégmászóvá. Kisebb megbotránkozással nézi Tóni a tevékenységem - de mielőtt totál lealázódnék - ő is hatalmasat esik.

Így már sokkal jobban érzem magam, büszkén elutasítom a felém nyújtott botját. Már két órája megyünk, egy völgykatlanból éppen kifelé mászunk, amikor erős szárnysuhogást hallok. Azannyát! Két hatalmas szirti sas szeli az eget éppen abba az irányba szállva, amerre mi keresnénk a zergéket. Rögtön eszembe jut Széchenyi, aki azt írta valahol, hogy ahol szirti sas kering, ott fölösleges zergéket keresni.

Reggelre óriási izomláz bénítja a lábam, az emeleti lépcsőkön is alig tudok levánszorogni.  Bizarr fantázia, fanatizmus és hatalmas önbizalom kell ahhoz, hogy az újabb és várhatóan nagyobb hegymászást bevállaljam. Bevallom, hezitálok is, a józan eszem és a vadászvérem vív csatát, az egyik szerint ne nyafogj, ezért jöttél minél nehezebb annál emlékezetesebb...stb, a másik énem pedig maradásra int. Mond azt, hogy nem bírod, nem akarod a lábtörést kockáztatni, stb. monj bármit, csak ne kelljen ezeken a merev lábakon sziklákra lépegetni. Zerge vagy te?  Vagy "csak" zergevadász? Miközben "ők" bennem vitatkoznak, már fel vagyok öltözve, barátaim is az autóban, indulunk.

Egy kis vadászkunyhóhoz parkolunk, a barátok maradnak, jó meleget csinálnak és várnak rám. Én pedig újból elindulok Tóni öles léptei után, rögtön a házikó melletti meredek falon fölfelé.

Tehát markolom a drótkötelet, kézzel "araszolok". Meglepődök, hogy így jobban érzem magam, mint amikor csak a bot tart egyensúlyban. Ahol a drót egy vaspöcökhöz van kötve, ott a rozsdás szálak sündisznószerűen meredeznek, ebbe nem lenne jó belemarkolni.  Átérek. Innen már látszik a leshely, csak még egy mély sziklahasadékon kell átvergődnöm.

A les inkább egy összetákolt madárfészekhez hasonlít, amit bolond gazdája egy kiugró szirtre épített, egy csökött fenyőághoz biggyesztve. Bepréseljük magunkat Tónival - az inkább egy személyre szabott - kalyibába, végre ülök. Ennek a lesnek az anyagát a hátamon hordtam fel ide - mondja Tóni, akitől azonnal bocsánatot kérek magamban, hogy a lesét kritizáltam.

Egy száraz füves meredélyre néz a les, Tóni szerint erre szoktak  a zergék mászkálni. De most nem "szoknak". A völgyet kitöltő árnyék gyorsan kúszik a napfényben szikrázó csúcsok felé, elnyeli a sötét a fényt, itt a hegyek között későn virrad és korán esteledik. Más törvények vannak, mint "odalent." Ezeket a törvényeket kell betartani, mert különben büntet a hegy. Teljesen világos van még, amikor Tóni a visszamenetelt javasolja és még így is sötétben érünk haza. 

Mutatom barátaimnak a tenyerem, találják ki, mi lehet az a belerágódott barnaság. Az első tippjüket  visszautasítom, féltem féltem, de nem beszarásig, szóval lehet találgatni. Azután elmesélem a drótköteles szakaszt.

Este bejelenti Tóni, hogy a mai nap csak bemelegítés volt, holnap sokkal nagyobb út vár rám. Már nem vagyok biztos abban, hogy zergét akarok lőni.

Alig egy rövid ebéd a közel 700 km-es út után és már a hegyeket tiprom. Próbálom a sziklás meredély keskeny kőpárkányain megvetni a lábam és lehetőleg nem lefelé nézni. Lemaradni sem akarok a jól megtermett - itteni hegyek között felnőtt -  vendéglátómtól, akit nevezzünk egyszerűen Tóninak.  Hirtelen ér a feladat, a szívem, tüdöm teljes fordulaton próbál életben tartani. Egy szögesvégű botot adnak a kezembe, hogy arra támaszodjak, ha csúszni kezdenék.

"Ez a harmadik lábad" - magyaráz a türelmetlen Tóni, amit mindíg a meredek oldal felé kell betámasztani. Nekem ugyan a négy láb is kevés volna - de próbálok egyensúlyozni a bot és a lezuhanás között. Azért biztosabbnak tartok olykor egy-egy csenevész fenyőt megragadni, bízva abban, hogy jobban kapaszkodik, mint én. Már mindenem izzadságban úszik, de amikor megállok, hogy a sípoló tüdöm nehogy kiszakadjon, már néz rám a sürgető tekintet. Valami leshely felé mászunk, de nem akarom megkérdezni, hogy meddig még. Jobb is, mert csak egyik lépést terveztem a másik után, nem akarok az egész feladatra gondolni. Részletekben elviselhetőbb.

Egyszer csak elfogy a lábam alól - majdnem azt mondtam, hogy a biztonságos talaj - ugyanis egy lavina által leborotvált katlanhoz érünk, amin át kell kelni, mégpedig egy drótkötélbe csimpaszkodva.

Folyt köv. Zárójelben. A fényképezőgépem megadta megát, így a saját rajzaim adnám közre.

Hogy rögtön az elején tisztázzuk - nem lőttem zergét. De azonnal hozzátéve, egy fiatal zergebakot lőhettem volna, de nem tettem, minek, ez kb. olyan, mintha egy idelátogató vadász mondjuk nyolc kilós bikát akar lőni és kilövetek vele egy kis hitványka kétévest. Már lőttem zergéket, pontosabban kettőt, így nem hajtott a "lövéskényszer". Egyáltalán nem bánom, ugyanis volt sikerem, ami ugyan másképpen reaiizálódott - kibírtam a hegyeket, a mászásokat, a kétezer méter fölötti magasságokat, a jeges sziklákon egyensúlyozásokat, stb. - hozzátéve  a közepes tériszonyomat. A közepes azt jelenti, hogy egy hokedlin állva még nincs.  Igaz, még ma sem tudok lábraállni az izomláz miatt. Tudtam, hogy kemény lesz ez a vadászat,  a vendéglátóm előre elmondta, de nagy különbség volt a mese és a valóság között. 

Hogy nagyjából elképzelhetőek legyen a hegyek "méretei" csak annyit árulok el, hogy Salzburg tartomány déli részén fekvő kis faluban voltam, környékén a nálunk is jól ismert síparadicsomokkal, mint Bischofshofen, vagy Taxenbach. A falut környező hegyek 2300 és 2500 m közöttiek és rendkívül gorombák. A meredek oldalakban csak alig kapaszkodik meg a gyalogfenyő, majd ezek fölött már csak a csupaszon meredő sziklák ostromolják az eget.Itt van a zergék hazája. Ők ragaszkodnak a lakóhelyükhöz, ha lőni akarok, nekem kell "hozzájuk" eljutnom valahogy. Megtettem !

No majd erről legközelebb.

Szegény Apám mondotta volt, hogy -  fiam, én arra a hegyre föl nem megyek, nem zerge csinált engem. A mondókája a legkisebb dombra is érvényes volt, igazi síkvidéki vadászként utálta a hegyeket. Igazából én is az alföldi vadászatokat kedvelem, a hegyeket, dombokat legföljebb jóidőben látogatom, ugyanis semmiféle havon csúszós sportot nem tudok. A saját lakóhelyem kisebb dombjait már megszoktam, igaz, volt rá harminc évem. 

Mindezek után felér egy kamikáze akcióval, hogy zergére megyek Ausztriába. Jó húsz évvel ezelőtt már kipróbáltam, hogy milyen érzés kétezer méter magasan sziklát mászni egész nap, hogy valamikor késő délután sikerüljön egy zergét lőnöm - de a kihívás akkor az igazi, ha embertpróbáló. Ez most az lesz. 

Ahogy falumban mondják, majd gyüvök !

Nem érti a magyar rendőrség, hogy miért a közutálat, ha békés közlekedőket vegzálnak, miközben volna más dolguk is. Ehhez egy adalék. Öreg terepjárómmal ballagtam az országúton, ha jól emlékszem nem vadászatból, hanem pecálásból jövet. Egy rendőrautó jött mögöttem, hosszú kilométereken át, de nem csak miatta tartottam be a sebességkorlátot, egyébként se bír többet a hűséges vasdarab. Már majdnem a falumba értem, amikor villógót bekapcsoplva, szirénázni kezdett. Miután közelben távolban nem volt más közlekedő - gondoltam nekem szól. Két fiatal rendőr - nem mellesleg az unokáim lehetnének - bejelentette, hogy gépjármű ellenőrzés, kérik a papírokat. Nyilván odaadtam, de azért rákérdeztem, hogy mivégre a szigor. Valamit motyogtak, hogy a vadszállító rács, az nem szabályos. Mondtam, hogy az, mert műszaki vizsgán is megfelelt az autó, stb. de nem ez a lényeg. hanem az, hogy rádión bediktálták a nevem, a kocsi rendszámát és kb. tíz pecet vártunk arra, hogy a központi nyilvántartóból visszaigazolják,  nem áll körözés alatt az autóm. Csak zárójelben jegyzem meg, ezt az autót soha nem lopnák el, legfeljebb az ócskavastolvajok.

Szóval álltunk álldogáltunk a villogó fényben, miközben sorra húztak el mellettünk a falumba tartó autók. Mondtam a "közegeknek", hogy mire hazaérek, már az lesz a hír, hogy  letartóztatták a fogorvost. Egyszerűen unatkoztak és úgy gondolták, hogy hasznosan töltik ki a munkaidejüket. Miközben ellopják a fél országot, két életerős rendőr, szórakozott. Szolgálunk és védünk? Inkább a címbéli változat az igaz.

Látszott Ernőn, hogy nagyon bántja a dolog. - Gyerekek, tegnap itt még tizenhét kakas szaladgált, a nádasnál is vagy öt - hová lettek? -  megáll az eszem, itt valami történhetett - morgott folyamatosan. Éppen egy kis akácoson csörtettünk át, a múlt évben itt szaporán pattogtak a kakasok, de most kongott az ürességtől, a két kutya fejetlenül rohangált a sorok között, ők is meg voltak lepve, hogy nincs benne felhajtható madár.

A szúrós ágak miatt, felfelé nem is nagyon néztem, inkább a lábam alá figyeltem,így vettem észre egy őztetemet. Szerencsétlen pára a nyakánál volt lerágva, tipikus kutyagyilkolás. Rögtön érthető lett a csend, ahol kutyák kóborolnak egész éjszaka, ott sok jóra nem lehet számítani.

-Ismerem a kutyákat, négyen vannak, a közeli tanyából valók - morog Ernő - de nem tudok velük mit kezdeni, mert ha kilövöm őket, már jelent is fel a tulajdonos. 

A jelenlegi törvények a vadorzóknak, a gátlástalan gyilkos kutyáknak kedveznek, a vadász kénytelen tűrni a kóbor kutyák garázdálkodását, ha nem akarja, hogy bíróságra járjon. Mint ahogy az emberek közül is el kell zárni egy életre a gyilkosokat, a gyilkos kutyákra nyogodt szívvel ki lehetne mondani a halálos itéletet. De mielőtt ezt tennénk, a lelkiismeretlen gazdát kellenene felelősségre vonni. Ugyanis a kutya csak annyit- és olyat tesz, amire lehetősége adódik. 

Ragaszkodva az inkognitóhoz - soha nem írom le a vadásztársaság nevét, ahol "előfordulok", csak jelzésszerűen. A két napos fácán- és kacsavadászat helyéről ezért "csak" annyit árulok el, hogy van egy nagy dombja, mondjuk úgy, hogy névadó dombja és a közeli nyárfaerdő mögött már a román olajkutak súlyos kalapácsfejei bólogatnak, lomha ütemben szívogatva a fekete kincset. 

A vadászatról, illetve a sikeres vadászat feltételeinek megteremtéséről, csak jókat tudok mondani, sőt, egyenesen példaértékűnek tartom. Igaz, a sok nádas, csatorna, erdőfolt, vadföld, stb. ideális élőhelye a fácánnak. De ezeket a madarakat fel is kell nevelni, a ragadozóktól megvédeni és a - szinte katonás fegyelemmel végzett - hajtásokkal puskacső elé terelni. Jó kutyákkal ! Csak gratulálni tudok a vendéglátóknak.

Sok munka van ebben a sikerben. De aki - mármint vadgazdálkodó -azt hiszi, hogy a vadgazdálkodás abból áll, hogy amit  Jóisten ad, azt elvesszük, az "becsukhatja a boltot". Csak az a szomorú, hogy a hétvégi sikerekért majdnem hároszáz kilométer kellett utazni.

A két napra a koronát egy fiatal barátunk vadkacsavadásszá avatása tette fel. Ez a tény, ennek a tradíciónak az örzése, már önmagában is nemes dolog, pláne számomra, aki "keresztapja" lehettem. Most keresem a szavakat - hogy olyanról írjak, amihez szinte méltatlan a szó vagy az enyém kevés.

Van aki úgy hiszi, hogy az égiekhez, az örökkévalósághoz a lelkünk - gyarló földi létünkből -  egy ezüstszálon jut el, ha ez elszakad, akkor a távozás végleges. Keresztfiam Édesapja ezen az ezüstszálon tartott már a végtelen felé, amikor az Isteni gondviselés viszahozta, a döntés az volt, hogy maradjon, hiszen sok dolga van még itt közöttünk, orvosként és családszerető apaként, barátként, vadászként egyaránt. Éppen ezen a napon - fia sikeres vadászatának napján volt három hete, hogy mindez megtörtént, a cardiológia és a szeretet ereje csodát tett, már velünk lehetett.  Az összeölelkezésük, az értelmetlen halál feletti győzelem diadalünnepe volt. Vannak az életben olyan percek, amikor úgy érezzük, hogy angyal szállt le közénk, amikor a szivekben a szeretet adja a ritmust, amikor a szemekben egy könnycsepp készülődik, hogy a vadászatban cserzett arcokon leguruljon, amikor elakadnak a szavak és csak nézzük egymást, és mosolygunk." Az élet szép, tenéked magyarázzam? "