Az olvadó hó sártengerré változtatta a határt, néhol egybefüggő tavacskákat alkotva. Valahol ott vezetett az út is, a víz alján, de nagy a kockázat, mert  nem tudni, milyen mély a pocsolya.  A lesig gyalogolva a csizmám talpa alatt  cuppogott  a vizes rét, szóval ez az, amikor alul felül víz vesz körül. Ugyanis a nappali derengő napfény után, egyre sűrűsödő nyirkos köd kezdett ráülni a tájra. 

Azt már bizton tudtam ,hogy rövid lesz az esti ücsörgésem. Liba vadászatoknál nagyon örülök a ködnek, de most szarvasra jöttem, úgyhogy nem barát, hanem ellenség lett a köd.  Lassan leereszkedett az estéli szürkület is, Ilyenkor szoktak az őzek kiváltani a szemközti fenyvesből. De nem mozdult  semmi, sem szarvasok, de még a percre pontosan megjelenő őzek is elmaradtak. Csak egy öreg nyúl baktatott keresztül a réten, de ő is sietőre fogta, mintha kergetnék. Nem értettem mi végre ez a síri csend, hová lettek a megfigyelt őzek, szarvasok.

Ekkor felhangzott a szemközti erdőből az aranysakál kisérteties vonítása, először egy, azután kettő, három. Rémes ez a hang, el is hiszem hogy menekül tőle minden vad, talán még a szarvas is, hiszen a borjúja sincs biztonságba a falkában vadászó toportyánoktól. Bevallom ettől a hangtól az én hátamon is szaladgált a hideg.

Alig maroknyi állatorvos -  becenevükön "kolléga bestiális" -  rámenőssége, lobbizó ereje több mint lenyűgöző. Kezdődött ott- és akkor,  amikor sikerült a humán orvosokat az élelmiszer ellenőrzésekből kitúrni - bár ebben van némi ráció, ugyanis a húsok eredete ( ha igaz ) zömmel állati eredetű. Mondhatnánk, hogy naná, miből másból legyen a hús, mint egy állatból. No ne nagyon áltassuk magunkat, már mindenből elő tudnak állítani bármit. Az elfogyasztott élelmiszerek nagyobbik  része azért mégis csak növényi eredetű - azok ellenőrzéséhez meg nem hinném, hogy állatorvosi diploma kell. 

A másik nagy "találmánya" a kollégáknak, a kutyák chippel való ellátása és a hozzá társuló vizsgálata. "Potom" hatezer forinttért. Totál zavaros választ adnak ezek szükségességére - pl.ha elvész egy kutya, akkor ennek alapján megkereshető. Kinél, hol, mikor?  Nem vitatom, jó ötlet a kutyák lajstromba vétele, de a gyakorlat mást mutat.. Becslés szerint  három millió kutya élheti ilyen-olyan életét kis -hazánkban.  A megadott határidőig csak a fele lett chippel ellátva. Ne mondja senki, hogy ez nem volt előre látható. Szegény  emberek - legyenek falusiak, tanyasiak, vagy városiak - nem engedhetik meg maguknak ezt a kiadást  Akkor még - a valóban fontos - oltások költségéről nem is beszéltünk.
 Viszont nagyon szép jövedelemhez juttatta  az élelmes kollégákat.

Érdekes, hogy a macskák dolgában miért nem állnak elő ötletekkel. Abban nincs pénz ?Meg nem lehet a chip-leolvasó kommandót a nyakukra küldeni.? Holott  betegségek terjesztésében a macskák  magasan megelőzik a kutyákat.

Szóval csak gratulálni tudok az ötlet kitalálóinak.

A lábunkon nem múlt volna a siker, mert raktuk őket szépen egymás után, lépésről lépésre, több mint tíz kilométeren keresztül, a ragadós, csizmára tapadós sárban. Csatornapartokat, nádasokat, kisebb facsoportokat, elhagyott, gazzal benőtt telepeket jártunk végig, de sehol egy fácán. Nemhogy kakas, de még egy árva tyúk sem. Mintha  kihalt volna a már jól ismert táj.

Három kutya is kajtatott, de sikertelenül.  Már a puskámat is csak olyan pásztorbot "üzemmódban" lóbáltam magam mellett, nem volt értelme a lövésre kész állapotot erőltetni.  Ekkor rohant  el mellettem - a három kutyából az egyik -  egy német vizsla, mégpedig olyan erővel és vehemensen, hogy kiverte a puskát a kezemből. A nagyon megbecsült és féltett kis 28-as  fegyverem vagy hármat szaltózott a levegőben és "likiránt" felém-  landolt a fűben.

Azt hiszem azt volt a szerencsém - ami egyébként szigorú szabály -  hogy a fegyverem be volt biztosítva. Azért furcsa érzés volt a saját puskám csövébe nézni!

A Hunting-pressz - internetes vadászújság - valós riasztást adott ki, a vaddisznókkal kapcsolatban.  Mint lassan mindent, ezt is a súlyos gazdasági helyzettel magyarázza, miszerint nincs ára a vadhúsnak, jószerével a "ráfordítás" ( lőszer, szállítás, bevizsgálás,stb) jóval többe kerül, mint amennyit a vadfelvásárlók  a lőtt vadért adnak. Magyarán, nem éri meg leadni.  De akkor mi legyen a vaddisznókkal ?

Visszatérve a vadászújság cikkére - abban a szerző azt jósolja, hogy egyre több vaddisznó kerül majd a konyhákba, mégpedig bevizsgálás nélkül. A trichinella pedig egy rettenetes kór, amit a fertőzött disznóktól lehet elkapni, ha a húsát nem sütjük, vagy főzzük, hanem töltelékárúnak használjuk.

Miután a vadászok nagy része, tud erről, a baj nem is itt van. Ez már a magánvéleményem, nem a cikkíróé. Szerintem ugyanis az egyre jobban elharapódzó orvvadászat a legnagyobb veszélyforrás. Az így elejtett, hurkolt, csapdázott, stb. vad biztosan nem kerül vizsgálatra, de bekerülhet a kolbászhúsba és onnan ki tudja merre veszi az irányt. Lacikonyhások, éttermesek árulhatják, vagy baráti gesztuskén ajándékozzák az olcsón beszerzett kolbászt és innen már egyenes út vezethet a tragédiák sorához. Így volt ez egy Miskolci családnál, ahol az ajándékba kapott vaddisznókolbász halált okozott.

Érdekes, hogy az átvételi ár megalázóan alacsony, de az áruházak polcain vagy nem szerepel a vadhús, vagy aranyáron. Ki érti ezt?

Több mint érdekes egy olyan könyvet olvasni, amelyik  1906-ban  íródott és egy afrikai szafáriról szól. Damaszkin Arzén tollából származik a naplószerű írás, aki saját vagyonát beáldozva vágott neki az útnak, hogy ne csak öncélú legyen a vadászata, a  Természet Tudományi Múzeumnak gyűjtött.

Eddig nagyon nagy a hasonlóság Széchenyivel, de ahogy beleolvasok a könyvbe - már óriási a különbség. Ez az  Arzén nevű  hazánkfia, igencsak kitett magáért,  lövöldözött mindenre,  ami elé került, a nagy létszámú szafari embereit etetni is kellett, így igazából tényleg mindenre lőtt, ami szőrös és tollas.Ami még nagy különbség az a felkészültség. Széchenyit nem kell bemutatni, tudása, ismeretei, írásai a vadászati irodalom klasszikusai közé emelte.

Damaszkin Arzén számára a látott vadak jó része teljesen ismeretlen volt, de nem is ez a fő baj,  hanem a  dilettantizmusa. Sorban lövöldözte az elefántokat, rinocéroszokat, vízilovakat, olyan lőszerrel ( expandáló) ami nem alkalmas az elejtésükre, csak  sebzésükre.

Nem véletlen, hogy ez a vadászíró elmerült a feledés homályában.

Lehet, hogy már túl hosszúra és unalmasra sikeredik a "szarvasokkal táncoló" történetem, most befejezem. Ezen a napon, azaz tegnap, már három órakor elindultam, hogy az erdőből kiváltó szarvasokat a lesen fogadjam és bírálni tudjam. Ez volt a ravasz tervem.

Egész nap ködös volt, de erre az időre kicsit már a Nap is derengeni kezdett, szóval az égiek is mellém pártoltak. A taktikám másik része az volt, hogy autóval megyek a lesig, hogy mihamarabb a tetthelyre érkezzek.  Éppen a lucernatábla közepénél tartottam amikor az enyhe dombhajlat mögül szarvasfejek kezdtek emelkedni, sorban, mintha most nőttek volna ki onnan. Fékezés, motor leállítva és elkezdtük egymást vizslatni.  Közben a szarvasok szép lassan feltápászkodtak, némelyik legelni kezdett, de a vezértehén mereven nézett továbbra is. Én is őket, legalább tíz percig. Patthelyzet alakult ki, mondjuk a puska kéznél volt, akár lőhettem volna tehenet, borjút, de engem az öreg bika érdekelt, "őt " meg nem láttam közöttük.  Takarodót "fújtam",  óvatosan meghátráltam, egészen a lesig. Gyorsan felmásztam rá, de mire felértem a szarvasok eltűntek. Még azt sem láttam, hogy  merre.

Viszont a vadmacska újból megjelent és nagy nyugalommal elvonult előttem. Bevallom, a szálkeresztet az oldalára passzítottam. "Elvileg" lőhettem volna.

A "cicázással"  jól eltelt az idő, a lesen gyorsan belebújtam a les-zsákba és kényelmesen - ahogy egy keskeny deszkán ez lehetséges - elhelyezkedtem. Az erős szélben a pipa meggyújtása némi gondot jelentett, de örömmel konstatáltam, hogy páros számú gyufát használtam el, ami a saját babonám szerint jót jelent.

Még kettőt sem szívtam, amikor az erdő sarkánál kilépett egy tehén. . Egy öreg vezértehén. És utána sorjáztak ki a többiek, fiatal bikák, tehenek, borjak és vonultak felém, szinte egymás lába nyomába lépkedve, mint egy hosszú vonat. Számolni kezdtem őket, harmincnál már nehéz volt, mert a sor eleje a lucernatáblához érve szétszéledt, de negyvenen biztosan voltak. Még csak ekkor lépett ki -  a többiektől nagy óvatosan lemaradva - egy  bika. Egy nagy, öreg bika. A pára és az esti szürkület lassan a tájra telepedett, már a távcső is bizonytalan képet adott a bika agancsáról, csak annyit tudtam megállapítani, hogy a jobb szárán koronás, de, hogy a bal száron mi van - azt már elfedte az estéli homály.

Ugyanis nem mindegy. Nem vadászoknak mondanám, hogy ez szabályozva van.  Ha szabályos a bika agancsa, ilyenkor már nem szabad lőni.

Amilyen halkan csak tudtam, "megszöktem" a lesről,  nehogy megzavarjam őket.

Majd ma....!

A dombtetőn álló les, még szélcsendben is huzatos, de szeretek itt ülni, mert két erdő sarkához is közel van, ráadásul az egyik szóróm is itt "üzemel". Szeles, hideg, de tiszta idő csábított  vadászatra - bízva a meleg leszsákomban - nekiindultam. 

A lesig egy lucernatáblán kellett átvágnom.  A száraz lucernacsomók ropogtak a bakancsom talpa alatt, amitől a gyaloglásom nem lehetett halk cserkelésnek nevezni, de ez sem zavarta  azt hatalmas macskát az egerészésben, "aki" egy pocok- lyuk fölött állt begörbített háttal, ugrásra készen.  Gondolom már a szájában érezte a finom ízeket - amikor én megjelentem. Szabad szemmel is nagyon nagynak tűnt ahhoz, hogy egy elkódorgott házi-kandúr legyen, így távcsővel is megnéztem. Vastagodó csíkos farok, nagy busa fej-" ajóéletbe" ez egy vadmacska ! Ekkor már ő is észrevett és egy pillanat alatt úgy lelapult, hogy semmit sem láttam belőle. Nem tudom, hogyan csinálta, hogy az alig tíz centis fűben ennyire el tudjon tűnni, de megtette.

 Végül semmi más nem történt, mint két "vadász" találkozott, ami nekem volt a nagyobb élmény. Elégedetten ültem fel a lesre - de ennek a napnak még ezzel nem volt vége.

Ma feltétlen gyere - szólt a meghívás - disznó biztosan lesz, de szarvas is jöhet. Még bizonytalanra is elindulok, de egy ilyen "biztosra" pláne. A vadászháztól két erdő között vezetett az út,  ami már nem is az volt, hanem  egy járhatatlan sártenger.

A fakitermelők traktorai alapos munkát végeztek, kátyúk, gödrök, mély vágatok tarkították a lesig vezető utat. Szegény Nivával csak "mászó" fokozatban tudtunk vánszorogni, vagy a sarat túrtuk,  vagy csúszkáltunk, szóval nem volt egyszerű az úton maradni és haladni. A leshez érve csak félig könnyebbültem meg, mert az addig rendben is van, hogy ülök a lesen és vadászom, de innen majd valahogy haza is kell jutnom.

A vadászatról nem sokat tudok mondani. Először is, viharos északi szél cibálta még a stabil lest is, olykor függönyszerű esőhullámokkal kombinálva. Szinte permetté tépte a vihar az  esőt és vízszintesen kergette, sodorta, a maradék kedvemet is eláztatva.. Az erdő zúgott, morajlott a rá nehezedő nyomástól, a fák ágai panaszosan nyikorogtak, olykor hangos reccsenéssel tört el egy -egy ág. Másodszor pedig, a leereszkedő sötéttel a hallásom után, a második érzékszervem is cserben hagyott, "vakon" és "süketen" vadászni pedig, több mint őrültség.

Megfutamodtam. Úgy döntöttem, hogy nincs az a gyémántokkal kirakott vaddisznó, ami megérné, hogy maradjak. A bejegyzésem a bizonyíték, hogy hazaértem.

A fákról deret olvasztó langyos déli szél, erre a napra viharossá erősödött. Szerencsére! Ugyanis a fácánokat jól megemelte és úgy vitte őket, ahogy a legvadabb madarak sem tudnak repülni. Egy baráti társasággal vadásztunk a címbéli helyen - tesszük ezt, egyszer egy évben   -  ahogy mondani szoktuk "ládás" madarakra. De kijelenthetem, hogy még talán egyik sem sikerült ilyen jól.  Az ilyen típusú  vadászatokkal  az a baj és kicsit  illúzióromboló, amikor a jámbor fácánok még a kutyáktól sem nagyon akarnak felrepülni, inkább rémülten futkosnak a vadászok között ide-oda. Ha meg nagy nehezen szárnyra kapnak, akkor csak a legközelebbi fa fölső ágáig jutnak, onnan pislognak le értetlenül, hogy mi ez a nagy ribillió, meg ez a nagy durrogás.

Ezen a napon ebben nem volt részünk, remekül szálltak a madarak, szóltak is a puskák szorgalmasan, a magas fácánokra pedig igen pazar lövéseket lehetett leadni.

Ezúton is köszönöm a meghívást, a vendéglátást.

Az utcai lámpa fénye szemérmesen világította át, a hatalmas ezüstfenyő fehérre fagyott ágait, amitől azok olyan csillogásba kezdtek, mintha egy csodálatos menyegzői ruha fátyla lett  volna, amikor a templom fényei az oltár előtt állókra csodálkoznak., amikor az áhítatot és a szépséget, a Teremtő irányítja..  De a kisebb bokrok, tuják sem szerettek volna szégyenben maradni, nem akartak elmaradni  a délceg arától és ők is lelkesen szórták a gyémántos csillogást, ahogy az a vidám nyoszolyós lányokhoz illik.

A templom kupoláját a zúzmarás égbolt adta föléjük, amiből a csillagok is csak imitt-amott kandikáltak ki, ők is fázósan pislogtak a metsző hidegben. Tél tábornok házasította szépséges lányát, nem sajnálta tőle az ezüstöt, gyémántot, még a földre is jutott a fehéres csillogásból.

Hajnalig tartott a menyegző, de akkor megtörtént a baj....! Egy hívatlan vendég jött, pedig senki sem hívta, egy meleg szellő kezdte szemtelenül  mozgatni a fák ágait, mire azok ezüst-flittere potyogni kezdett és mire kivirradt csak  a fák alatti  nagy tócsa emlékeztetett a éjszakai csodára.

Ahogy reggel kinéztem az ablakon, már híre-hamva sem volt az  éjszaki csillogásnak, csak a víztől súlyos fenyőágak bólogattak szomorúan, álmosan, fáradtan.

Egy napig tartott a csoda! Pedig három napig szokott - a mondás szerint.

A bokrok ágait vastagon borítja a fehér zúzmara, a száraz fűszálakat rideg fagyossággal lepi a dér, az ég szürkén borul a tájra, maga alá temetve még a varjak károgását is. Az újév első napja köddel préseli a tájat, talán kíméletből, hogy ne lássuk a jövendőt. A nyirkos hideg bemászik a gallérom alá, nyakamat behúzva ballagok a vadászterületen, a puskacső, még a kesztyűn keresztül is fagyasztja a kezem.   Berci nagyon élvezi a helyzetet, előreszaladgál, ismerős neki ez a terület, tegnap is itt vadásztunk. Maradhatott itt egy-két sebzett fácánkakas, amit  a kutyák sem találtak. Nyilván jó elbújtak valami bokor alá.

Ezeknek a kakasoknak a felkutatása volt a mai programunk,  hogy  ne a rókákat  hizlalják. Igaz, nekik is élni kell valamiből. Másodmagammal átbogarásztuk a lehetséges helyeket, de sehol semmi.

Az újév első napja mégis szép volt és hagyományos, mert  - ha igaz a mondás, amit először teszünk, azt tesszük egész évben  - szóval, ha ez igaz, akkor 2013 is fogok vadászni.

Jó ezt tudni és tudatosítani, már az elején.

Boldog Új évet Mindenkinek !

Hűha!  Mit rosszat mondhatnék egy olyan napról és vadászatról, amikor baráti társaságban  vadászva -  a terítéken 23 kakas, két szajkó és egy menyét feküdt  - szóval egy ilyen napra rosszat nem lehet és nem is szabad mondani. Icipici" szépséghibája  a történetnek, hogy  a madarakat vásároltuk, illetve kaptuk. Bizony ezek a kakasok "csinált" kakasok voltak,   de a jó idő-e, vagy a jó kutyák miatt,  nagyon jól repültek. Ahogy mondani szoktam, "csinált kakasok " voltak, de kellemes meglepetést okoztak.

De nem is ez volt a lényeg - horribile dictu - ez csak körítés volt az év búcsúztatóhoz és egy vadásztársunk hatvanéves köszöntéséhez. Kell-e ennél több - kérdezzem?  Meg azt is, hogy létezik-e olyan  közösség, ( abszolút politika mentesen  )ahol a  közösség minden tagja máshol más módon keresi a kenyerét, "csak" a vadászat a közös bennünk, de ez egyben a barátságunk alappillére is.

Ha valaki, valahol megkérdőjelezné a vadászat létjogosultságát, akkor  szívesen meghívnám egy ilyen baráti összejövetelre - hogy önkritikát tudjon gyakorolni.

Még egy-két kakast is kaphatna, hogy a vadászat gasztronómiai   részét is kiélvezhesse.

Ezzel a vadászattal búcsúztam  az óévtől és kívánok mindenkinek Boldog Új Évet !

Minden adva volt egy jó vadászathoz.  Csípős, napfényes reggel, vidám társaság, kedves fogadtatás - éppen úgy mint legutóbb,  egy hónapja és ahol olyan emlékezeteset  gyalogoltunk, aminek az izomláza két napig tartott.

Az akkori szerény eredményért a kutyák hiányát hibáztattuk, levonva a tanulságot, hogy kutyák nélkül nem lehet "bokrászó" vadászatot tervezni.Ez nem egy nagy felismerés, ezt eddig is tudtuk, de általában a kutyákról a házigazda szokott gondoskodni.Most mi hoztuk őket.  Hogy mi is a bokrászás ?  Csak azoknak mondom, akik nem vadászok - hogy egy vadászati forma, amikor a kutyák zavarják  föl - a sűrűkben, ember által szinte járhatatlan részekben - megbújó  madarakat.

Szóval minden jó- és szép volt, csak azok a fránya kakasok tűntek el, szinte nyomtalanul. Három jó vizsla is bújta a sűrűket, a lelkesebb vadászok is kalapmarasztaló bokrok között bujkáltak, de sehol semmi.

Végül négy kakas feküdt a terítéken. De nem is a teríték nagysága a lényeg, hanem a jó társaság, a jókora séta és az utána következő közös ebéd és borozgatás.

Szép nap volt !

- Hallasz rózsa?                                                                                                                                                                          - -Ki mer hozzám szólni?                                                                                                                                                    Csak  én volnék az , a levendula, ha megbocsátasz. Tudod, azért ültettek melléd, hogy ne tetvesedjél. Ahogy látom sikerrel, tetved nincsen, de gőgöd annál több. Már nem bírom idegekkel, ahogy a többiekkel beszélsz, ennél már az is jobb, ha egy kis zacskóban riogatom a molyokat.Mitől lettél te ennyire magabiztos? Az orbánc fa tesz ilyen gőgössé? Gondolod, hogy majd mindentől megvéd? Milyen dolog, hogy te mondod meg, melyik növény csírázhat, melyik nőlhet és melyikből lehet diplomás növény.

Van ám a gazdának egy olyan valamije, amivel csak egy nyisszantás és már mégy is a vázába, ahol szépen sorban lehullanak a rúzsos szirmaid és kidobnak. A tüskéid miatt meg az össze gyerek fél  tőled, mert szúrsz piszokul.

-Szóval gondolkozz rózsa !

A tele gyomor nem jó tanácsadó. Alvásra és tespedésre csábít.  Az üres meg, fájó. Ezekben a napokban jutott ebből is abból az embereknek, kinek-kinek balsorsa vagy szerencséje szerint. Hányszor felsóhajtunk a terített asztal látványán - hogy ebből bizony egy fél falunyi éhező gyermek jóllakhatna ott például ahol én is jártam, nem is egyszer, ahol csontsovány néger gyerekek nézték, hogy jut-e nekik valami az ennivalónkból.  Vagy ne menjünk messzire, vannak éhező gyerekek a magyar cigánysoron is.

A magyar "jólét "  a dőzsölésben nyilvánul meg. Úgy eszünk, iszunk, mintha egész évben éheztünk volna.  Halak, kocsonyák, töltött káposzták, sültek, torták, bejglik...hűha, még végigsorolni is sok, nem még megenni..

Azután jön a lelkiismeret -furdalás, ki mennyi hízott, amit az új évben majd le kell adni. de ez már nem is olyan biztos, az viszont igen, hogy egy számmal nagyobb gatyát kell vásárolni.

Gyomorrontás mentes, Békés Karácsonyt !

BOLDOG, BÉKÉS, KARÁCSONYI  ÜNNEPEKET  MINDENKINEK !

Figyelj csak, ne járjon már olyan hangosan a csőröd, mert nem lesz jó vége. Szólj a többieknek is, ha így randalírozunk, még megjön a lopakodó nyávogós és akkor jaj lesz nekünk. Tudod, a múltkor is elvitt egyet a kis sárgákból, pedig ők ügyesebben repülnek, mint mi. Örüljünk, hogy abból az imbolygó házikóból amit a kétlábú akasztott oda, a sárga rokonok kiszórják a magokat, mi  meg felcsipegetjük.

De valami azért nem tetszik nekem. Túl nagy a csend sárgáéknál, máskor jönnek mennek, felkapnak egy magot és huss, a szomszédos meggyfa ágán törik föl, de hol lehetnek ilyenkor, szóval jó lesz vigyázni. Felborzolom a tollaimat, megrázom magam és éppen ugrálok a terített asztal felé, amikor egy furcsa árny suhan el fölöttem. Tekergetem a nyakam, nézek a magasba, de nem látok semmit.  A nyávogó nem lehet, az nem tud repülni, rokon pedig nem tud ilyen gyorsan....Jézus.....ez ő lesz ! Teljes erőmből csivitelek a többieknek, hogy meneküljünk. Egyszerre rebbenünk, amikor újra megjelenik az árny felettünk, hegyes a szárnya, hosszú a farka és iszonyat, hogy milyen görbe a csőre. Jaj meg a karma, ami most a hátamba vág , szorít és.........!

Szegény veréb, ezt jól levágta a karvaly - veszem a kezembe a még meleg testet. De neki is élnie kell, csak az ügyetlen verebet tudja elkapni. Mert így kerek a világ !

Az ablakom éppen a "vadászterületre" nyílik, mert valóban az már, csak a vadászati törvény tolta odébb azt a határt, ahol lőhetek is -  háromszáz méterrel. Szóval az udvarom már vadászterület, de nem csak nekem, hanem az ideszokott cinkéknek, csúszkáknak, vadgalamboknak, cserfes verebeknek, fekete és cirmos fenyőrigóknak, akik az etetőbe kitett magokra "vadásznak", szinte menetrendszerűen ugyanabban az időben megrohamozva az "éttermet". Most Berci kutya sem zavarja őket - mert a vadászszobám lakója lett, az első mínuszok beálltával beköltözött oda,  öreg csontjainak már nem való a fagyoskodás. Amikor az udvaron lakik sem irigy a többi kosztosra, békésen szemléli amikor a tányérjában maradt maradékot kicsipegetik a madárkák.

Ma reggel egy kis csoda történt. Szép lassan beóvatoskodott az udvarra először egy őzsuta, majd két gidája, végül a "családfő" egy remek őzbak képében.  Kicsit csipegettek a hó alól kibújt fűcsomókból, majd  - minden sietség nélkül - elvonultak. Ismerem ezt a családot, már sokszor találkoztam velük, Bercis sétáimon, de ilyen közel még sosem merészkedtek.

Legalább egy hete nem tudtam kimenni a vadászterületre, az útviszonyok szobafogságra ítéltek - így ők jöttek el látogatóba hozzám. Miközben buta világvégéktől hangos a világ, az én állataim a békét és  a nyugalmat hozzák ide, valahogy az sugallva, hogy a természet változik ugyan, de az élet örökkévaló.

Amikor nagy kínkeservesen  hazaértem, első utam a majdnem szomszédhoz vezetett, volt neki egy  román csodaautója - lassan csak elvétve látni ilyet,   ARÓ névre hallgattak.  Zárjelben megjegyzem, ennél hitványabb autó nem létezett, de akkoriban ez is nagy szó volt.  Erdész volt az autó gazdája, gondoltam jól begyakorolt a havas úton vezetésbe,  de majd kiderül, hogy  tévedtem.

- Miska - mondtam, kint maradt  az autóm a Bátaszéki határban, megtenné-e, hogy kiránt a hóból, utána már saját lábon is hazajövök. Gyorsan ráállt - persze mondta - sima ügy, ezt a havat még bírja az autó. Csalóka volt a falubéli kép, ahogy mentünk a" tetthely"  felé, egyre nagyobb hófúvásokon kellett átvágni, sokszor csúszkáltunk én már láttam, ha kiérünk is, ez az autó nem fog  kihúzni. Így is volt. Feszült a vontatókötél, de a hóra felhasalt autóm meg sem moccant, viszont  Miska szomszéd autója csinált egy szép félkört és ugyanabban a barázdába landolt, ahol én is.Most már két autó volt elakadva, rám meg egy második "séta" várt. Mint egy vert sereg vonszoltok magunkat Miskával, akin még meleg ruha sem volt, ő csak egy kis havas autózásra készült.

Ebből a történetből már többet nem tudok kicsikarni, a vége az lett, hogy egy jószándékú  traktoros "felfűzött" bennünket egy drótkötélre és ripsz-ropsz hazaráncigált. Hajnalodott, mire harmadszorra és végleg hazaértem..

Most azon gondolkodom - hogy a "négykerék" történetet folytassam - volt-e  már ekkor csipőprotkóm, vagy sem. Azt hiszem igen, mert a rám váró utat, a műtét előtti lábammal nem tudtam volna legyalogolni.

Puska vállra, betöltetlenül -  ennek még  lesz jelentősége - és ahogy katonáéknál mondják, nóta indul, egy-kettő, egy -kettő. No azért nem volt az ilyen egyszerű, mert a hó alatt jókora földhányások lapultak, botorkálás lett abból, nem menetelés és a nóta is elmaradt,  ha nem akartam a számat hóval kibélelni. Egy jó meredek erdei úton ballagtam fölfelé,  erősen a lábam alá nézve, amikor valami azt súgta, hogy előre nézzek, mert engem is néznek. Azannyát!  Egy jókora disznó állt az úton, éppen kitöltve az utat, szóval kapitális jószág volt.  Tudtam, hogy ide jár egy nagy kan, de erre a találkozásra nem számítottam. 

Puska a hátamon volt, ahogy mondtam üresen - ilyen mivoltában ugye egy ártatlan vasdarab -de nem  is kísérleteztem hogy elővegyem, vagy pláne megtöltsem. Nincs az a disznó, amelyik ezt kivárná. Néztük egymást egy darabig, azután békésen elváltunk Ő ment az erdőbe én meg hazafelé.

Jó későn értem haza, de ezzel még nincs vége a kalandnak.

Vadászatban igaz, hogy nincs jobb, a rossz időnél, mint amilyen volt már jó pár éve, éppen  decemberben. Kicsit hasonlatos a mostanihoz, csak több hóval és nagyobb hófúvással. Nem fogadtam meg  Dr.Végh Endre rettentő szellemes - "A Murphy és a beteg vadász" - c. könyvében leírtakat, miszerint a négykerék meghajtás arra jó, hogy ott akadjak el, ahonnan már segítséget sem lehet hívni.

Szóval, abban a havas decemberben úgy gondoltam, hogy felülök egy röpke órácskát a vadászterületünk egy távoli lesére, mert disznók járták a környéket. Én magam is meglepődtem, milyen szépen törte Nivám a havat, már csak pár méter volt hátra, amikor őzek ugrottak ki az útmenti nádasból, "akikre" én úgyannyira rácsodálkoztam hogy elvétettem a keskeny csapást és az utat szegélyező mély barázdába csúsztam. Úgy állt ott szegény autóm, szinte az oldalára fordulva, mint egy süllyedő hajó. Se té' se tova - ahogy itt mondják.

Szerény becslés szerint is kb. kilenc kilométernyi gyaloglás várt rám. De nem  is lett volna baj, ha közben nem kezd esni a hó - nem is esni esni, szakadni - és nem sötétedik be.

Még nincs vége!  Sem a történetnek, sem a megpróbáltatásomnak !

Döntöttem, a  fal tövében fogok felosonni a lépcsőn - éjszaka is ott szoktam -  mert nem világít a szemembe az a lámpa, ami még a farkam mozgatására is nappali fényt ad. De most nappal van, már hallom is, ahogy a jóízű kis sárgák zajonganak, össze-vissza csivitelnek, amiből egy szót sem értek.

Nem ebben a házban lakom, de ide járok vadászgatni, pedig a kutyás kétlábú már sokszor elzavart. Mit képzel ez magáról, én egy öntudatos kandúr vagyok és ez a kert is a vadászterületem. Ő csak etesse ezeket a kis sárgákat, annál kövérebbek lesznek és lustábbak. Nekem meg finomabbak!

Már teljesen a földhöz simulok, szerintem teljesen mozdulatlan vagyok, csak ennek a fránya farkamnak nem tudok parancsolni, azt idegesen rángatom. A fene egye, meg, ez lett a vesztem. Valamelyik kis sárga gombóc észrevett és mielőtt az utolsó rohamra indulhattam volna, huss, elrepültek.

Pedig de jó kis ebéd lett volna. Most mehetek haza és várhatom az ízetlen vacsorámat.

Érdekes "lelkületű" a  jelenlegi vadász-társadalom, ha egyáltalán van egy társadalomnak lelke.

Rögtön az elején, le kell szögeznem,  bizony elég szerencsétlenül választjuk meg a vezetőinket. Vannak ugye olyanok, akik a vadászatból élnek. Ráadásul nagyon jól ! Kamara, Védegylet stb. égisze alatt, főállású emberkék, meg ki tudja még milyen "gittegyletek" jól fizetett tisztségviselői is úgy gondolják, hogy feltétlen politikusokhoz kell dörgölődni, onnan kell vezetőt választani. Ugyanis ez az érdekük .

Azután jön egy politikai váltás és a hőn imádott és kinyalt alfelű vezetőnk eltűnik a süllyesztőben, miután jól kivadászta magát. Azután jön a következő.

Semmi bajom szegény Semjénnel, tőlem akár a Tórából is doktorálhatott, ez az ő privát, illetve politikai harca. Első számú vadászati vezetőként viszont több mint kínos a státusza. Nincs könnyű helyzetben, miután ellenfelei "madarak gyilkosának" titulálták, holott azt tette, amit elvártunk tőle, lobbizott a szalonka és a fürj vadászatáért.

Ezzel a dolgozat- másolás dologgal, viszont egy újabb fegyvert adott az őt támadók kezébe.

Kedves vadászok, véreim ! Annyi jó- és hiteles szakember hord zöld ruhát  kis hazában. Válasszunk már egyszer közülük egyet.

Nem is olyan rossz dolog ez a hóesés. Persze, ha van meleg szoba és vannak jó könyvek. Ilyenkor nem ülünk okkal, ok nélkül autóba és érdekes módon így sem áll meg az élet, a bevásárlást is jobban átgondoljuk, hiszen nem szaladgálhatunk naponta a boltokba. Rájövünk arra, hogy a kicsit "másnapos" kenyér még jó pirítósnak, vagy  - amiben elég jó vagyok - bundás- kenyérnek.

Amikor még gyermekeim kicsik voltak, tudták, hogy arra kérdésemre, hogy - na, ma este mi legyen vacsorára - kórusban válaszolták szegények, hogy bundás-kenyér. Ezt nap, mint nap eljátszottuk, mintha lett volna más választásuk. Érdekes, hogy azóta sem kérik. Igaz, az én főzési repertoárom is tágult kissé. Az  ő gyermekkori élményük meg egy életre elvette a kedvüket a bundás-kenyértől.

Én azért, még most is szeretem.

Cibálja a viharos szél a cserepeket, úgy zörögnek,  mint egy elhangolódott xilofon. Nagyobb széllökésnél  az üstdob hangja is durván beleszól a vihar-szimfóniába - ez már majdnem viszi  a cserepet is  - szóval tombol a hóvihar, ahogy az előrejelzésekben ígérték.

De a szobában meleg van, enni is van mit, éppen menni sem kell sehová - szóval nézője vagyok csak, nem résztvevője az elemek tombolásának. De mégis szorongok, vadászlelkem gondolatban körüljárja a határt, szinte látom a meglapuló és hóval egyre jobban betakart fácánokat, nyulakat, őzeket, ahogy éhesen várják a vihar végét, de nem sok örömük lesz benne, mert mindent vastagon lefed majd a hó, eljött az ínség ideje.

Most mondanám azoknak, akik gyilkosoknak tartják a vadászokat, hogy etetés nélkül, elpusztulnának ezek az állatok. Kérdeném, hogy a jelzőket ránk aggatók, most éppen mit tesznek ?  Talán zsákkal a vállukon járják a határt? Ha mégsem, akkor kéretik a szájakat befogni !

Két nappal ezelőtt már megrázta szakállát a Mikulás , kevéske hó esett, ami gyorsan elolvadt. Mára, éppen a névnapjára semmi sem maradt belőle, a vadászatot csak barátságtalan köd kísérte, a fácánoknak sem volt kedvük röpülni, meg mi is fázósan durrogtattunk. Nem sok sikerrel. Azután a Napocska - nagy-nagy erőfeszítéssel - egy kis derűs csíkot vágott a szomorkás ködbe és máris vidámabban gyalogoltunk és  - főleg - eredményesebben lőttünk.

Mondhatnám, hogy egy "szokásos" vadásznapon vagyok túl, jóleső fáradtsággal, de van egy kis tüske bennem. Nem is tudom, hogy publikus-e, de név nélkül azt hiszem megtehetem, ráadásul akár tanulság is lehet "pályakezdő" társaimnak.

Szóval egy velem egykorú, nagy csatákat megélt és igen jól lövő vadász állt mellettem, aki  éppen a fejem fölött lőtt meg egy kakast -  amire már én is emeltem a fegyverem, hiszen az "én" kakasom volt!  Bevallom , nagyon zokon esett a dolog. Először is, a csalódás érzése.  Mintha egy nagy extázis előterében elvennék előlem az akármit. Másodsorban pedig ennél etikátlanabb dolog nem nagyon létezik, ugyanis ilyen esetben - hogy ne szépítsük -  a mohóság mozgatja a fegyvert.

Volt bőven bocsánatkérés - úgy hogy spongyát rá.

Még az előző bejegyzésemhez fűznék egy-két praktikus tanácsot.  Ha vadászat közben, olyan helyzetbe kerül valaki, mint én, hogy talpfákon kell gyalogolnia, akkor azt ne tegye. MÁV kórházban dolgoztam, szóval vasutas vér is csörgedezik ereimben, de sínen járás közben nem éreztem azt a gőgöt, hogy most éppen én vagyok egy 424-es gőzmozdony.

Szóval  talpfákon gyalogolni fárasztóbb, mint  szántásban.  Kettős okból. Az egyik, hogy hervasztó érzés rozzant "kézihajtányként", nem pedig büszke mozdonyként gyalogolni a sínpárok között.  A másik, hogy a talpfák egyáltalán nem biztos, hogy az én lépéstávom szerint vannak lerakva, így cudarul figyelni kell, hogy éppen talpfára ( már ez is beton és csúszik ) jöjjön ki a lépéshossz.

A sínpárok egy elhagyatott és kifosztott állomás mellett vittek el, amit körülnőtt a gaz és a kökénybokrok, de ebben sem voltak fácánok. Lehet, hogy elmentek az utolsó vonattal. Éppen úgy, mint  ahogy a politika elvitte a vidéki álmokat. Mozdonyostól, bakterházastól, fácánostól.

Valahogy úgy szól a mondás, hogy a "pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve"  Ennyit bevezetésként. Egy  Dráva menti társaságnál voltunk,  fácán-nyúl vadászaton. Ez lett volna a program, de más lett belőle.

Láttam én a vendéglátónk nagy igyekezetét, ami egy gazdag reggelivel kezdődött.. Volt ott minden., ami szem szájnak ingere, de én vadászat előtt nem szeretem túltölteni a gyomrom, mert majd azt is kell cipelni. Pedig ekkor még nem is tudtam, hogy kb. 16 km-t fogunk gyalogolni, szántásban, ragacsos vetésekben, kökényes árokpartokon, és-  horribile dictu - egy elhagyott vasútvonal talpfáin is.

Sajnos, a fácánokat nem találtuk, hiába volt leszórva a gazosok mellett szemes kukorica - szinte üres volt a határ. Bennem az tartotta a lelket, hogy  aranysakálokat ígértek a hajtásokban.

A fő baj volt, hogy ehhez a vadászathoz jó kutyák kellettek volna, ezzel szemben volt egy palotapincsi - nem viccelek,  tényleg - és egy konok foxi, aki kirándulásnak és vidám őzkergetésnek gondolta ezt a napot. Szóval kutya nélkül gyalogoltunk és hajtottunk saját magunknak. Ennek megfelelően lett szerény a teríték. Nem úgy, mint az izomláz. Abból kijutott bőven.

-Tudod Csabám - kezdte Lószló a vallomást -  én mindig, minden szabályt betartottam, még ha módom lett volna rá sem lőttem olyan vadat, amit nem mutogathatok meg a barátoknak, aminek a trófeáját dugdosni kell. De a múlt héten megkísértett az ördög! 

A Vadászház mögötti meredek oldalon ereszkedtem a völgybe - közben folyton kőrbe távcsövezve -  mert  szarvasünőt, vagy borjút kellett volna lőnöm a vadászbálra. Nem túlzok Csabám, amikor azt mondom, hogy a szívverésem is majdnem megállt, amikor megláttam a muflonkost, ahogy békésen csipegette egy bokor hajtását.  De, hogy mekkora hatalmas  csigákkal - Úristen - szinte teljesen visszakunkorodott a feje mögé - én nem sokat értek a muflonokhoz, de, hogy ez itt előttem egy kapitális példány, az biztos.  Bevallom neked, énbennem végigfutott minden. Tudtam, ha meglövöm és kiderül én innen ki leszek rúgva, no meg életem végéig fizethetem a kos árát - de az ördög is megszólalt. Nem látja senki, nem fogja megtudni senki, én ilyen kost soha nem fogok lőni - hát az a helyzet, hogy az ördög győzött.

Amikor a történetben idáig ért, előhozta a másik szobából a lefőzött trófeát és elém tette. Döbbenten néztem a hatalmas szarvakat - de valahogy a gratulációm elmaradt, talán el sem fogadta volna a cimbora. Orvul ejtett vadért nem jár dicséret - ez a legnagyobb büntetése a tilosban járónak.

Zárszó. Lószló szépen bevallotta a főnökeinek a dolgot, valahogy el is lett simítva az ügy, de a trófea soha nem került falra.

Ha már a muflonoknál tartunk, eszembe jut egy régi történet, még azokból az időkből, amikor  Nagybátony és  Terenye lakói szépen együtt éltek, Bátonyterenye néven, az én hajamban és szakállamban pedig egyetlen ősz szál sem volt még.  A sok sok emlék közül az első szalonkám elejtése is ehhez a helyhez kötődik.  Egy hétig ünnepeltük - de ezt már leírtam valahol.

A   bányászokból és erdészekből álló itteni vadásztársaságnál  ügyködött a -palócosan ejtett - Lószló nevű vadőr haverom, akinek szakértelménél, csak huncutsága volt nagyobb. A vadászterület fő vadja a szarvas volt, de disznókat is lőttünk szép számmal.  A muflon ismeretlen volt ezen a részen, még csak elkóborló példányt sem látott senki, a katonák jól karbantartották a kerítéseket. a szomszédos honvédségi zártkertben.

Egyik alkalommal, a megérkezésem örömére iszogatott többedik pohár után, Lószló mesélni kezdett. Mielőtt belekezdett volna, megesketett, hogy amit hallani fogok,soha senkinek nem mondom el .Gondoltam, valami nőügy lesz, ami egyáltalán nem volt szokatlan, de örömömre egy vadásztörténet kerekedett a vallomásból.

Folytatom!

A somfaháncsból készült Gordiuszi csomót - nem sokat tökölve a megoldáson - egyetlen kardvágással oldotta Nagy Sándor - ha igaz a legenda, de ami ennél is több, hogy bekerült napjaink retorikájába is.

A Mátrai vadászat másnapjának elmesélésében gyors leszek és frappáns. Semmit nem lőttem. Tehát nem bogozom a semmit, csak suhintok,  de nem karddal, hanem majd avatópálcával. 

Viszont egy távoli lövés hangját, még a Gyuri vadőr rest füle is érzékelte. Talán Tesó lőtt?  Vagy a Laci vadőrrel  cserkelő kis Diana lőtt valamit?

A találkozásnál derült ki, hogy avatás lesz.   Egy öreg jerke feküdt a "ravatalon", szabályos,   szép lövéssel - kőrben pedig a boldog vadászok, kísérők paroláztak, ölelkeztek. Szóval nagy volt a boldogság !

A Tekeres hegy oldalában, egy kis tisztáson, levet kalappal tisztelegtünk az elejtett vadnak és a könnyes szemű elejtőnek.

De jó is volt, amikor még hétfőnként nem volt tévé adás. Erre a napokra tevődtek a kártyapartik, a baráti összejövetelek, a fotelba süppedős olvasgatások, vagy zenehallgatások, stb. és - finoman szólva - a népesség szaporulatnak is igen jót tett.

Miért is jutott ez most eszembe? Megmondom. Ugyanis előre  tudom, hogy amikor olyan műsor megy a tévében - aminek a nézettsége ( hű de bizarr szó) kétmilliós, mint például a hétvégi nóta-szkander mentoros, meg háttal nézős változatai, akkor a blogomon is csend honol.Csak a leghűségesebbek olvasnak.

Két nappal ezelőtt - no itt ugrik be a feledékeny öreg vadászról szóló  vicc - amit nem fogok elmesélni, csak jelezni -  hogy szóval az elejtett vad egyik combja az egyik vállamon a másik a másikon,  amikor csenget a postás és...a feledékeny öreg a történetet nem éppen az eredeti közegben folytatja - szóval legyen ennyi elég, de esetemben még nincs ekkora baj, mert tudom, hogy a mesélést  hol hagytam abba.

Szóval a Mátrában egy kis disznócska elejtésével zárult az első nap. "Tesó" is durrantott egy "hasonszőrűt", úgy hogy igencsak megérdemeltük az áldomást !

Végre, végre, a golyós puskámat  betettem a fegyverszekrénybe és a sörétest vettem elő - ugyanis mentünk a "kőemberhez", gerlézni, fácánozni.

Hogy ki is a kőember?

Egy halmon áll, a pásztort ábrázoló kőszobor - ebből is kitalálható hogy a vadászat helye újból egy "halom" nevezetű helyen volt. Igazából fácánozni mentünk, volt is madár, lőttünk is - azt hiszem ilyenkor mondhatom, hogy kiváló vadásznap volt.

...ott hagytam abba, hogy a hegyek között már akkor esteledett, amikor még csak négy óra volt. A Tekeres hegy óriási árnyékot vetett a szomszédjára, annak lába már sötétségbe süllyedt, de ami kiállt belőle, az rőt vörösen csillogott. A tölgyek, bükkök levelei vérvörösen izzottak, a fák közötti kis füves tisztások úgy csillogtak, mintha ezüstből lettek volna.

Volt időm álmélkodni, mert a kosok távozása után csend lett a szórón. Tudtam ugyan, hogy jön valami, mert a kosok egy irányba néztek, majd sietősen elkocogtak. Én is a kosok által jelzett irányba figyeltem és nem is eredménytelenül. Egy disznó konda sorjázott a szóró felé. Elől a nagyobbak, majd egyre kisebbek, a sor végét egy jóképű malacka zárta. Róla majd részletesebben, de annyit előre, hogy spékelve, szalonnával tűzdelve igen finom volt.

A szórón óriási keveredés támadt, egy pillanatig nem maradt a helyén egyik sem, mindig az a falat kellett volna nekik, amit a másik evett,  pedig pótkocsinyi káposzta volt kiszórva. Ej, disznók, disznók,  lassan olyan önző disznók  lesztek, mint az emberek - gondoltam, de közben folyton fényképeztem, mert ritkán láthatok kilenc disznót egy-rakáson.  

 Megtárgyaltuk a Gyuri vadőrrel - szerinte "suttogva" -  hogy a legkisebbet meglövöm, ha egy kicsit is különválik a többiektől. Alig pár perc múlva ez is megtörtént.  Gyors zsigerelés, a disznócskát a les alá húztuk és vártuk az értünk jövő autót. Újra tömtem a pipámat és a pipafüst eregetése közben, szépen, halkan, magához ölelt a teljes éjszakai sötétség.